Végéhez közeleg a velencei karnevál, ideje levetnünk maszkjainkat, Pulcinella. Reggel van: a karcsú lábú koloratúrszopránok, akik aLa Feniceszínházban sok tragikus tremolóval előadták a nekik írt szerepet, ismeretlen helyen, baldachinos nyoszolyán ébredtek, szokatlan paplan alatt, egy idegennel az oldalukon; fáj a fejük, és a családi címereken jártatva tekintetüket azon tanakodnak, mi mindent művelhettek egész éjjel az utolsó előadás után. Hagyjuk őket ott valamelyik házban, amelynek belső udvarán velencei kert bújik meg; hagyjuk őket Veneto füvei közt, hogy vetriolával még egyszer torkukat öblögetve eszükbe jusson minden. Hegedűt fogva kezébe Vivaldi a Pietr-templomban szólaltatta meg először számos hangversenyét és mutatta be női karra írt darabjait. Vonója alól a hangok fölröppenve úgy sokszorozódtak meg a kupolák és boltívek alatt, mint amikor nehéz brokát göngyölegét vetik végig a padozaton. Női karokról tudhatsz, hiszen nálad is előadták a legszebb dalokat, amelyeket szereztél. Giorgio Massarit érdemesítették első díjra, és az irgalmasság Pietr kórházának védnöksége alatt 1736-ban megkezdhette az egyedi Pietr-templom építését. (Képzelte volna-e, hogy homlokzata csak 1906-ra, első ideutazásom előtt négy évvel készül el?) A XVIII. századi Velence első hangversenytermének szánták. A szentélyt ma ritkán fogad látogatót, de te csak lökd be zöld ajtaját sárga kezeddel, Euripidész, és lépjünk be; mert nem közönséges velencei séta a miénk. Vedd szemügyre a homlokzat négy korinthoszi oszlopát és a gyermeket magához ölelő szelíd asszony domborművét. Voltak-e gyermekeid, Euripidész? Valamelyik ivadékod esetleg drámaírója lett a következő korosztálynak? Vagy mégsem? Arcodra van írva: nem fakadt utódod, és nem is léphetett volna nyomdokaidba senki, olyan utánozhatatlan vagy. De most itt a vég. Utolsó földi életed, íme, elenyész a láthatáron. Darab ideig mellettem maradsz még, kísértet, néma árnyék, akit semmi nem botránkoztat meg, semmi nem háborít fel. Hallgass ide hát! Láttuk, hogy az emberek saját nézeteikre és saját igazságukra vannak kárhoztatva; világossá vált, hogy éppen ezért önkényes, önző normákat követnek másokra rá sem hederítve, senkivel sem törődve. Népek és történelmi áramlatok erkölcsisége, láthattuk, nem lehet mindenki számára elfogadható, általános érvényű. A mi igazságunk az általános, teljes erkölcsi rend kis szeleteként állapítható meg. És bár igazunk van, igazuk van azoknak is, akik ellenünk fenekednek. Minél elszigeteltebb eszméket ápol az ember, szándékai velük annál harciasabbak vagy ahogy az ontológia mondatná, kizárólagosabbak. És mégis, erre a következtetésre jutottunk, Euripidészem, ismétlődjenek bármennyiszer és legyenek bármekkorák a történelem szörnyűségei, nem gátolhatják meg a jó csíráját, amely lényegi igazságként fogan meg. Így tehát, szalamiszi, miközben kettesben sétáltunk Velencében, valójában nem a morálról, hanem a morálokról értekeztünk, sokféle normáról, amelyekhez a véső jóságot a történelem útvesztőjében kereső emberek folyamodnak. DE egyetemleges morál nincsen, és minden emberi iparkodás egyedi útkeresés az igazsághoz. Eszme eszmére tör a tapasztalatoknak ebben a keserű üledékében, igazságos az igazságosra támad, és senki sem csalhatatlan. Az az erkölcsiség, amely az általános normák nagyobb részét tartalmazza, minek folytán a többé vagy kevésbé különálló eszmék kavalkádjában nagyobb arányú támogatottságot szerez, le tudja gyűrni a kóros moralitás olyan példáit, amilyen, mint láthattuk, az én huszadik századomban a nácizmus volt Németországban, a fasizmus Olaszországban vagy a kommunizmus a havas Oroszországban. Ám ezután, furcsa mód, a diadalmaskodó normák sem tehetnek szert általános érvényességre. Leírtuk tehát az egyéni erkölcsi normák felállításának tipikus módozatait, és beláttuk, hogy ez az út mindig a lényeges és a lényegtelen, a létező és a nem létező elválasztásához vezet, vagyis Immanuel Kant, a königsbergi lázadó a Tiszta ész kritikájával örök modelljét állította fel a részleges etikának, és ily módon az első gonosztevő, egyszersmind minden vétkesek közt a legerkölcsösebb vált belőle. Gyöngének bizonyul itt, szalamiszi, az ítélőerő kritikája, amely át akarja hidalni a tiszta ész és a gyakorlati ész között tátongó szakadékot, miközben, tudjuk már, elegendő lehet ahhoz, hogy eggyé forrassza a tiszta ész ideológusait és a gyakorlati ész végrehajtóit. Ez lehet a magyarázat arra, hogy oly sok művész vált elnyomó rendszerek igehirdetőjévé? Az elvetemült Malaparte. A visszataszító Rocco. Az odaadó Papini. A kétségbeesett Pound. A szerencsétlen Marinetti: „Gir per troppo tempo l’Italia c stata un mercato di rigattieri. Noi vogliamo liberarla dagl’innumerevoli musei che la coprono tutta di cimiteri innumerevoli. Musei: cimiteri!…” „Olaszország mára minden szemét vásárává vedlett. Mi meg fogjuk szabadítani a töméntelen múzeumtól, amelyek végeláthatatlan temetőként borítják be. A múzeumok: temetők!” És mi van ma? A múzeumok: temetők, s a világot mi uralja? A turisztika iparága, az egyetemek, a tekintélyek, a professzorok, mi több, még a görög és a latin is. Az erkölcstelenség történetéből, mondjuk ki végre ezt is, valójában a morál története lesz, a morális tartás változatainak vizsgálata pedig az erkölcstelenség képleteit adja ki. Mindazonáltal ne lepjen meg, Mneszarkhosz fia, hogy az én félbolond anyám a szobrász után, aki a drága kis Menyus alakját agyagból formázta meg, egy ismert művésztől fehér márvány szobrát is megrendelte. Kiéhezett szuka módjára körözött a tömb körül, amely arra vár, hogy élet formázódjék belőle, és a véső minden mozdulatára felnyögött, mintha drága fiacskája arcát érnék a kalapácsütések. Amikor a hófehér kő élettelen darabjából kinéztek a szemek, megint elkezdődött a rettenetes játszma, amelyet hálóingben ácsorogva néztem végig újra. Most az én valaha gyönyörű anyámnak nem volt már ideje a kacérkodásra a művésszel, ahogyan ifjú elődjével tette, vállához érve elhaladtában mellette. Tépte a haját és elviselhetetlenül jajongott, miközben a művész kezében a véső alatt a kő Menyuson kialakult a szemgolyó, a szembogár. Ezután hosszasan ült az ablak előtt, üres tekintettel meredve maga elé, és csak egyet hajtott szakadatlanul: „Be kell fejezni a portrét.” S volt valami abban a vésésben, ami anyámmal együtt engem és a portréművészt is a bizonytalanság mély szakadékába taszított, ahonnan senki – legkevésbé az én még most is gyönyörűséges anyám – nem tudott visszatérni, mert „a portrét be kell fejezni”. Egy csütörtöki napon, hét nappal azután, hogy meghalt (mikor a rettenetes eső szakadt-szakadt, és a temetőben, a város feletti hegyen, sok ember járkált nyitott fekete esernyőkkel), a márvány Menyus meglátta a napvilágot: tekintete megállapodott egy ponton, orcája kikerekedett, álla a jól ismert formát nyerte el. „Még a haja, még a haja, nem él még”, heveskedett sebzetten anyám ökölbe szorított kézzel, állát előreszegezve, kibomlott hajjal (hisz megtanulta rég, hogyan kell befelé sírni). Menyus azonban, mindhiába, egy pontba nézett, s anyám melléből fölöslegesen csordult sűrű anyatej; és hiába állították a reggeli vagy a délutáni fény iránt. Talán ennyi hiányzott: egy csillag, amelyet az asztronómiai atlaszokban az egyszerű G117H jel alatt tartottak nyilván, hogy Menyus szemében megjelenjen az a jellegzetes ragyogás, amely az élők sajátja, de hát az a csillag lehullt az északi égboltról, és senki sem akadt rá, noha a kutatást, szokatlan módon, a déli égboltra is kiterjesztették, egészen a Dél keresztjéig. La stella dovrebbe appertenere a mio fratello Melchior? Házunkba tehát újabbnál újabb művészek kellettek haladéktalanul, jöttek is az én hisztérikus anyám hívására, úgyszólván egymás kezébe adták a kilincset: egy Brancusi-tanítvány, rézműves, a muránói kék üveg formázásának mestere (nem volt semmi köze Roberto déli famíliájához), egy szövőnő, a párkák egyikéhez hasonló, aki különleges kínai selyemfonalból háromdimenziós figurákat mintázott; majd pedig ismét valamiféle szobrászok és különlegesen tehetséges növendékeik. Ahányszor csak a megmunkálással Menyus szeméhez értek el, megkezdődött ismét a pokoli forgás. Bármilyen élethűnek hatott alakja, Menyus mindig mereven egy irányba nézett. Való igaz, mindegyik alkotó egy fokkal életszerűbbé tette az én szegény féltestvéremet, mégis halott volt ő: a testvérem, a csónakázótársam, a másodpilóta a biciklizésben, vadászó barátom, Enkidu… Nem, semmiképp nem megyünk el a Szent Márk-templomba, sem pedig a Lidóra, ahol fonott székekben heverésző vénségek nézegetik kedvtelve a fiatal fürdőzők antik összhangot árasztó testét. Búcsúnk pillanata egészen közel van már, Mneszarkhosz fia. Letettük a maszkot; levetettük fellegjáróinkat. A mi Années de pclerinage-unk, második év, Itália, lassan kitelik. Még egy kicsi, és te az élő legendák közé költözöl, én pedig holt kortárs leszek. Ne félj, olyan kis ugrás az egész, mint amikor meghalunk.

Bognár Antal fordítása