Bognár Antal összes bejegyzése

Bejegyzések

Megágyaztak a pokolnak

Láttam, én láttam…! Ó, mennyi ideig abban a hiszemben voltam, nem tudtam szabadulni a képtől, hogy, igenis, szemtanúja voltam, amikor Pistit a ló homlokon rúgja négyéves korában. Pusztán, mert a balesetről egyszer elejtettek valamit, és a képzeletem riadozva lefestette, kivetítette. Mint ahogy a „papírpáncélosban”, a könnyű felderítő Toldi harckocsiban kuksolva vetítette recehártyámra a várt becsapódást, mely egy szempillantás alatt eltörli a legénységét a föld színéről.

Pedig hát nem láthattam, hiszen öt évvel őutána születtem. A bátyám mindig ráfésülte a haját a hegre, úgyhogy mások előtt rejtve maradt, hogy kiskorában egyszer megrúgta a ló. Nekem meg, amikor birkóztunk, és megütköztem rajta, a kamaszkori pörsenések, púpok közt a hóka színű, kis ferde csonttüremlésen, apánk azt mondta somolyogva, ott jön ki rajta, nem látod, hány helyen, a rosszaság. Persze azért mondta, mert Pistiben nem volt egy csöpp rosszaság sem… Ő pedig, amikor egyszer rá mertem kérdezni, csak eltréfálta: nem a nevén szóltam a lóhoz, hát megrúgott. Sebaj, ebcsont beforr…

És milyen sokáig nem tudhattam meg, bár a lelkemmel tudván tudtam, hogy ő már nincsen, és nem láthatom többé! A halálhírét csak évek múltán közölték velünk. Csak a hírt. Azt nem, hogy a tetemét hol földelték el. De miután már kérni lehetett, a kihantolás a váci rabtemetőben nem hozott eredményt az ő porhüvelyére nézve. Nem találtak olyan koponyát, melyen úgy vet ráncot a csont, hogy – más sérülésnyomok közt – azonosítható lett volna egy gyerekkori lórúgás helye…

 

Az öregember, aki ezt hol fennszóval, hol magában motyogja, Jani bá’, vendégét nem kérdezi, miért jött. Azt sem, hogy ráérő ideje mennyi. A tűzhely körül foglalatoskodik ugyanis: cukorlepényt kotyvaszt az átteleléshez a méheinek. Sűrű szirupot forral fel, folyton kevergetve, egy kevés mézet is tesz bele, aztán az ujjával próbálgatja a massza hűlését, és nejlonzacskókba töltögeti, majd az asztalon elfektetve, lapogatva szikkasztja.

Látogatója, a plébános Ceglédről jött át Szolnokra, szemét törölgeti a piciny konyhában. Úgy ottfelejti magát aznap, hogy Gyulából Gyuszi lesz, és még a kaptárakhoz is végül kimegy velük délután, ott toporog, miközben az asszony sorra felemelgeti a kibontott kaptárak tetejét, Jani bá’ az egyik oldalukról lecsupaszított fehéres lepényeket gyors mozdulattal a keretekre teszi, a telelőfürt fölé, és a szigetelést nagy sietve visszazárják.

Sokan félnek télutón kinyitni a kaptárt, avatja be Jani bá’ a papot a méhészfortélyokba, tizenöt fok alatti hőmérsékleten, úgy szól a fáma, nem is lenne szabad. Hát, nagyon kell sietni vele; és a családoknak megváltás a táplálék az ínségben. Különben is bolond idők járnak a méhekre, már télelőn, tavaly karácsonykor szállongtak, megtévesztette őket az enyhülés. Takarításba fogtak, mert azt hitték, itt a tavasz, jön az új élet. Hurcolták ki az elhullott bajtársaik tetemét; még jó, hogy ecsettel el volt seperve a kijárat. Amelyik kast borz háborgat, annak a méhei csak tétován, bizonytalankodva indulnak el, mindentől rosszat várnak, tán még a virágkehelyben is ecetet gyanítanak. A rosszul tartott családok meg szoktak bolondulni ilyenkor, elhamarkodottan kirajzanak néha.

 

Ez a raj, az Istvánék ájtatos raja kicsi volt, maroknyi. Védtelenebb, mint a három baka egy Toldi vagy egy Turán páncélzatában, akik maguk is inkább csak a szentlélekben bízhattak. Nem is az ártás eszközének gondolták a találkozókat, hanem csak védekezésnek az ártás szabadsága ellen. Hogy a megfélemlített, a meghunyászkodó, a reményvesztett is lássa, mindig nyitva van az út a megigazuláshoz. Miért félt tőlük mégis annyira a hatalom? Pont ezért? Hol lopakodva, hol tolakodva, korbácsos megváltással Kánaánt hazudva jött, terjeszkedett az önkény, a rossz lelkiismeretet fennhéjázással palástolva; akit csak ért, édesgetéssel, félemlítéssel cinkosként bevonva a rontásba.

Életének sok részletét nem ismerte a plébános, hiába volt Istvánnak jelölttársa. Miután, már kisegítő testvérként, besorozták és híradósként a frontra vitték, továbbra is kitartóan küldözgette neveltjeinek a lelki malasztot, még egy imát is szerkesztett nekik a mindennapi munkába induláshoz. („Uram, Jézus! Neked ajánlom a mai nap minden imádságát, munkáját, örömét, csalódását, szenvedését. Add meg nekem és minden munkás testvéremnek a kegyelmet, hogy úgy gondolkozzunk, mint Te! Veled imádkozzunk, dolgozzunk, és Veled éljünk! Add, hogy teljes szívünkből szeressünk Téged, s mindenütt, minden erővel Neked szolgáljunk! Jöjjön el a Te országod közénk, a gyárakba, a családokba. Ismerjenek és szeressenek Téged mindenütt és mindenkor. Ments meg minket a bajtól és bűntől! Legyen kegyelmed azokkal, akik veszélyben forognak. A munkában meghaltak békében nyugodjanak. Ámen!”)

Pistiből áradt a jóindulat. Van, akinek az ilyesmi már bántó. Van, akit piszkál. Sértőnek érzi, mert tüntetőnek látja. Amikor a rend feloszlatása után, már álnéven, a Persil Műveknél dolgozott, ott is oly mértékben tudott bánni a munkásfiatalsággal, hogy népnevelői elismerő oklevelet kapott.

No igen, az ima… „Jöjjön el a Te országod közénk, a gyárakba, a családokba… Ments meg minket a bajtól és bűntől!” Ez az, amit ők is komolyan gondoltak, csak egészen másképp.

 

A méhek közt nincs vita, mint az emberek közt támad nyomban, mihelyt ketten vannak. Leosztják a besorolást a kémia mákszemnél kisebb üzenőcseppecskéi, majd általuk kijelöli a családon belüli státust a főszereplő, akit közreműködésükkel preparáltak státusára. Nincs vita. Minden évad – a petézés, a bábok táplálása, a sejtfalakhoz a viasztermelés – megfelelő hőmérsékletet követel, s ez csak együttesen szavatolható a méhcsaládban. A rovar egyedei, melyek máskülönben elképesztő teljesítményre képesek – a nektárt hordó méh olyan munkát végez, mintha egy cingár ember álló nap a saját testsúlyának megfelelő terhet hurcolászna tempósan kocogva, úgyhogy repülés közben a méh teste elérheti a negyven fokos hőmérsékletet is –, híján vannak a saját hőszabályozó képességnek, azaz a fürtöt elhagyva egykettőre kimúlnának. Ott azonban, a fürtben egyenletes kemencemeleg van. Nem dermedhetnek halálra a rovarok a külső héjon sem, mely jobban ki van téve a lehűlésnek, mert ők folyton beljebb kerülnek a megtartó nyüzsgésben, ahogyan az összekapaszkodó méhek alkotta, melengető fürt belsejéből viszont kifelé furakodnak addig átmeneti kényeztetését élvező testvéreik, s majd visszasodródnak megint, mielőtt elalélnának. Némelyik elvénült méh már csak erre jó: hogy testmelegét leadva segítse társai túlélését.

De télutón már fogytán az erő, az egyéni és a méhcsaládé, kiapadnak a vésztartalékok is. Ha késik a tavasz, a cukorlepény égi manna a méheknek.

A méhtársadalomban nincs árulás. És nincsen gyónás sem. Ilyenformán a megbocsátás és a megváltás is felesleges, persze, mert hiszen ismeretlen a vétek és a rossz, mivel fel sem ködlik sehol valamiféle külön szándék érvényesítése. Vágy a raj mindegyik egyedében csak szerepe betöltésére irányulhat. Pontosan azokra az eszközökre nincsen szükség tehát, amelyekkel az ember, mióta világ a világ, szabályokat, törvényeket állít fel és megszabja a jutalom, hála és a büntetés mértékét.

 

Újpest főutcáján, az Árpád úton 1951 őszén új kocsmát nyitottak. Hangzatos nevet adtak neki: Pokol csárda. Vendégcsalogatónak a bejáratnál felállítottak egy nagy reklámtáblát is, rajta a messzire látszó felirattal: „Lépj be a Pokolba!”

Ilyennel játszadozni! – horgadt fel a botránkozás a hit apródjaiban. Rossz tréfa, nagyon rossz tréfa. Hol végződik a csínytevés Isten ellen és hol kezdődik a merénylet az ember ellen? Hozzászoktatnak a rossz út ártalmatlanságának gondolatához, megbarátkoztatnak a bűnnel, beléd akarják vele sulykolni, hogy semmiség az, csintalankodás. Pokol? Rá se ránts! Az csak egy szó. Tán még majd hősködni is lehet vele maholnap. Nevetség, majd a megvetés tárgyává tesznek így minden ódzkodást. Ne Istent szolgáld, hanem a látásodat elzsibbasztó mákonyokat… Lépj be a Pokolba! Hiszen csak a neve ilyen elborzasztó. Épp azért, hogy becsalogasson. Hazudj, ha kell, rágalmazz, állj hamis tanúnak! Vedd el mások javait, foglald el a házát, üsd ki a kezéből utolsó falatját is a nyomorultnak! Taposd el!

A csábítás, hogy a könnyebb utat válaszd. A harsány buzdítás arra, hogy ne is próbáld megzabolázni könnyelműségedet. A rád vigyorgó cinkoskeresés. A lelkedért riszáló ördög. A fertő csapóajtaja.

Pedig ez a mi Albertünk is, miközben megemberesedett a katonaságban, amilyen zabos, dúló-fúló, mord kamasz volt, Istvánnak való feltöretlen dió, lehiggadni látszott. A menyasszonyát is magával vitte már pár találkozóra, egy tizenöt éves gimnazistát, Hajnalkát. Egy vasárnaponként keszkenős-imakönyves, szende lányt, akinek az anyja mindig azt mesélte, hogy nevet is a marizelli zarándokúton találtak neki, mikor viselős volt vele. Vendéglősök lettek volna maguk is, de az asszonynak már csak üzemi konyhás hely jutott az új rendszerben, apjuknak meg pincérkedés.

 

Csak István tudhatott valamit, ha volt miről tudnia, a mi Albertünk zugligeti kalandjáról; meg tőle Gyuszi is, akit annak pappá szentelése után egyszer a szülei lakásán megkeresett, töredékes, szakadozott, homályos mondatokban a gyónási titokról, a gyónás érvényességéről kérdezgette és sután eloldalgott…

És ha más, régi titka lett volna, annak fivére lehetne tudója.  

A háború telének még nem volt vége, de jöttek már enyhébb napok, gazdátlan ebek és megfészkelő rémek. Mindenféle népség mászkált a budai hegyvidéken, élelmet, holmit hurcolásztak alkonyatkor, hajnalonta; éjszaka orosz járőrök cirkáltak, már nem is annyira a kitörés után teljesen felmorzsolt ellenség siralmas, nyúzott maradékára, hanem a saját randalírozó, ahogy akkor madárnyelven mondták, olykor-olykor kilengéseket elkövető katonáikra vadászva. Nem volt az orosz potyaleső – elvette, amit akart.

Apátlan-anyátlan, kicsapott kamasz fiúk kutakodtak az utak mentén, a sűrűben, ott aztán volt elhagyott gyilok mindenfelé, csillogó szemmel csereberéltek talált lőszert, golyót és gránátot, még lőfegyvert is. Merészségét akarta fitogtatni mindegyik; volt, aki megjárta, miközben a lövedékeken matatott, aknákon babrált. Az ő esetük is végződhetett volna rosszul, még rosszabbul. Kifigyelték az útvonalat, amelyen a ruszkik, hol ketten, hol hárman, lejárnak valahová Makkosmáriára. Mármost vagy igaz, vagy nem, hogy heccből lövöldöztek magányosan bandukoló orosz katonára, s egyszer vagy többször tették, egyáltalán nem volt-e ott más hangadó, mint ahogy lenni szokott, és a mi Albertünk az éretlensége zavaros világmegvetését akarta a kicsiny raj elismerésére váltani, amikor elsütötte a fegyvert, azt senki a földön meg nem tudná mondani.

Vonakodott talán mást bemártani, azért vállalta magára, hogy igen, fegyvert rejtegetett, igen, készült rá, igen, terrorcselekményeket követett el. Kiverték belőle ’53 elején, aztán elhitették vele, hogy ha beismeri a nyomtalan maradt gyilkosságot, másodfokon sürgősséggel tárgyalják az ügyüket, és számíthatnak enyhítésre vagy a Sztálin halála után közelgő amnesztiára.

Az ítéletet megerősítették, a kegyelmi kérvényben a mi Istvánunk kirendelt védője hiába hivatkozott arra, hogy ha többi pártfogoltjait nem buzdította effélékre lelki vezetőjük, őt, a mi Albertünket még kevésbé befolyásolhatta az ifjúsági hitbuzgalmi csoportban – méghozzá utólag!

De persze a brosúrák, amelyeket olvastak, továbbadtak, terjesztettek…

Mert hiszen a vallatók is csak ezt akarták volna, „jó útra” téríteni őket. Minden eszközzel. Vagy pusztuljanak az útból.

Hol végződik az ártalmatlan csínytevés az állam, a társadalom ellen, és hol kezdődik a felforgatás, az aknamunka az új, igazságos renddel dacolók toborzása? Halljuk csak! A semmitől vissza nem riadó izgatás?

A Pokol csárda mocsokkal hivalkodó hirdetőtáblája egy hajnalon arra virradt, hogy valódi mocsok csorog rajta, feketére bemázolták ugyanis kátránnyal. A felháborodott hívásra kiszállt az ÁVO. A nyomozókutyák szagot fogtak, és egyenesen a Clarisseumhoz vezették a nyomozókat. A mi Albertünk menyasszonya volt az, akin rajtaütöttek. A kislányt, Hajnalkát iszonyatosan megkínozták, mindent kiszedtek belőle. Hogy a tiltó rendelet ellenére kik, hol járnak össze, ki a lelki vezetőjük…

Istvánt jóakarói figyelmeztették.

– Mikor ránk törtek, már rosszat sejtettünk. Járt itthon előtte, búcsúzkodott tőlünk. De anyánknak meg se mondta, mire készül…

– Elő volt készítve minden, hogy átcsempészik a határon, külföldi rendházban fogadják. A volt cserkésztisztje pénzt adott neki.

Mi lenne valójában a raj, amihez tartozol, ez a kérdés. A három ember egy páncélosban sülve-főve együtt, főve olykor saját levükben és sülve is, ha találat éri őket és csecsemő méretűre szenesednek. A család, a ház, az utcabeliek. A falunkbeliek, a földijeink. Felebarátaink, bajtársaink, embertestvéreink. Ki mindenkivel lehet és kell összekapaszkodni? Szeretet nélkül?

 

A rajt a túlélés akarása hajtja. Benne az egyedet is, amelyre így is, úgy is halál vár végül.

Az egyház kommunitása nem tud kivételről, és ez világos, így helyes. Mindenkor mindenki előtt nyitva az esély. De az ember maga kivétel. Mert csak rész, de az egész tartozik rá. Vagy elvész, mintha soha nem is lett volna. Mások nélkül, maga nélkül. A titokkal való eggyé válása nélkül.

Még egy rövid kis azilum jutott ki a mi Istvánunknak, amikor Tibinél húzódott meg, az Imre utca 6. alatt. Innen gondolta intézni a feloszlatott Katolikus Ifjúmunkások Országos Szervezete továbbéltetett csoportjainak rá háruló feladatait. A ritka csoda, amikor az emberben egyszerre lakik az önfeladás és a magára találás. Kiss István névre érkeztek a levelek. A házmesternének, Erzsikének már az is felkeltette a gyanúját, hogy egy után most két mókus, két ájtatos manó lakja az ürgelyukat – ki tudja, mit művelnek egymással és azt végképp sose tudni, az ilyen angyalarcok, angyalhomlokok mögött mi lakik –, gázrózsa tüzében felizzított tűvel nekiállt kíváncsian felnyitogatni a levélborítékokat. Amit talált bennük, abból rögtön kihámozta, nem téveszthette meg a kenetteljes hangvétel, hogy a megsejtett disznóságba jobb lesz beavatni a férjét is, aki történetesen amúgy is az ÁVO-nál sofőrködik. Legalább vállon veregetik érte – ráfér.

Most lecsaphattak rájuk, és felgöngyölíthették a pártőrségbe is befurakodott szervezkedést. Kikerekedett a kép az államrend megdöntése céljával fegyveres csoportban szervezett összeesküvésről, csak vallomásra kellett bírni a lefogottakat minél több vádpontban.

Tizenöten álltak bíróság elé – az öt évre ítélt kispapot agyonverték –, kilenc államvédelmis, a hat civilből még négy lelkész. A négy, demokráciaellenes szervezkedés és hűtlenség vádjával kötél általi halálra ítéltet az ügyész kegyelemre ajánlotta. A két ülnök egyike csupán a másodrendűt, a tanácselnök egyiküket sem. A másodrendű vádlott ítéletét életfogytiglanra mérsékelték. Négyen tizenöt-tizenöt, ketten-ketten tíz, hárman nyolc-nyolc évet kaptak.

Az öreg méhész most sírt, elgörbült arccal pityeregve:

– Több elítélt társa elmondta nekem, hogy az egyik fegyőr még akkor is, amikor a vesztőhelyre vitték, teljes erejéből bokán rúgta a mi Pistinket. Mikor a másik rászólt, visszavágta: „Neki már úgyis mindegy. De bennünket megjutalmaznak érte…”

Eltelt velük a nap, és nem lettek sokkal okosabbak, csak valamivel öregebbek. Mert azt például nem mondták el egymásnak, egyik sem a másiknak, hogy miközben várják a találkozást vele, egyre gyakrabban látják viszont úgy, mintha élne. Látják, amit nem látnak: a homlokába fésült haja alatt a lórúgás csonthegét. A halálra szánt szemekbe kiülő angyaltisztaságot.

Már nem volt mód, hogy ellenőrizze – mert a plébános is, aki túlélte a hadastyánt, csak ritkán mozdult ki otthonából, nagy körülményesen –, de visszarévedve a mi Gyulánk mind határozottabban látni vélte az alatt a fél másodperc alatt, amíg a méhek telelőfürtjének a cukorlepényt beadták, hogy a kaptárfedeleket belülről kopottas, durva vászon fedi, s nyomokban mintha két kirajzolódó emberarc foltját őriznék. 

 

(Sándor István alakvázlata a szerző Tartozás című regényéből)

 

 

Bejegyzések

Véglények

 

Most hadováljon, játssza meg magát az ember, hogy minden okszi, biggyesztette el a száját Flipper Bóni a középső visszapillantóba felpislantva. Csak mert hétvégéken felmegy a Goór Szalonba átgyúratni, rendbe szedetni magát. Végtére is neki ez jár…

Az útkereszteződésekben nyomulós kéregetők kóvályognak az autók oldalában két sáv közt. Utaznak néha ezek is, naná! Egyszer kellett Flipper Bóninak buszra ülnie, égnek állt a haja. Az ember mindjárt megérti, mi az emberszag, amit a sárkány érez meg a mesében. Igen, valójában ez az igazi szagunk, az emberszag. Ezt kapjuk vissza végül a haláltól, mely elől megszökni szeretnénk, csak tudnánk, mi az örök élet kulcsa… Ezeket a véglényeket időről időre összefércelik valahogy valamelyik szociális „műintézetben”. Kisuvickolják, gatyába rázzák őket. Költenek rájuk! És új külsőt öltve csoszoghatnak tovább.

Azt talán nem én fizetem, cseszd meg?! A halántékodon azt a pár szál hajat pedig neked magadnak kell – hergelte magát – mindennap utánaszínezned a póthajhoz.

 

Hirtelen nagyot fékezett a kocsisor, ő is épp hogy időben beletaposott a fékbe, nem tudva, miért, miközben azért a szeme sarkából regisztrálta a kettővel előtte haladó gépkocsi orránál a váratlan mozgást: mintha egy különös tollbokrétát ráncigálnának villámgyorsan kínai mutatványosok, kis állatka ficánkolt akrobatikusan ide-oda, furcsa szögben szinte elpattanva a földtől. Egy tovasuhanó autó kapta el a mókust, amikor a kerítésről lefutva át akart iramodni az úton a fák közé. Megdobta, s bár az ütés nem végezte ki, helyrehozhatatlan kárt tett a picinyke biomasinában. Mire Flipper Bóni odaért, az állatka a padka tövében, az út szélén hevert már, mint egy rongycsomó, a lelassult kocsisor kerülgette a tetemét.

Élet-halál ura talán egy véletlengenerátor? Ugyan már… A véletlengenerátor is humbug. Káosz van, kisangyalom!

 

A Goór Szalont fenn, a hegyen egy hazatelepült ötvenhatos disszidens, Kolozsi doktor vezette. Bámulatos gyorsasággal épült ki egy egész kis, új divatú birodalom a testimádat templomaival: fitnesz, wellness, masszázs, személyhez szabott életmód-tanácsadás és persze a szépítősebészet minden válfaja, pénztárca szerint.

Kolozsi a háború alatt esett át szó szerint az igazi tűzkeresztségen: amikor ’44 decemberében, friss segédorvosi végzettséggel néhányadmagával ott ragadt a Margit kórházban, a senki földjén, pontosabban már az oroszok felügyelete alatt, és heteken át, míg csak a fehérneműgyár pincéjébe nem evakuálták őket, jóformán moccanni sem lehetett a hol szórtan hallatszó, hol hevesen kiújuló robajlásban. Csontszilánkos pempő volt sokszor a fél arc vagy a test más darabja helyén, amikor oda hevenyészett hordágyon valakit behoztak. Egy jámbor orosz tiszt, eszméleténél volt végig, még pénzt is nyomott a kezébe, mondjanak érte egy misét, nem számít, milyen templomban. Haláltusájában négyüknek kellett lefogniuk, úgy hányta-vetette magát. Egy ragyás képű rájuk akarta fogni, hogy tettek valamit vele…

Disszidálása után nem sokkal Kolozsi megismerkedett Goór Anasztáziával, ami életét új mederbe terelte. Bár még nem sejtette, hogy ez az út sok-sok év után végül egyszer majd visszavezet Budapestre.

 

Kreatív igazgató – ez volt eredetileg Flipper Bóni címe-rangja-tiszte, a rendes nevén legalábbis, de a kis magyar ugaron valójában semmiben sem különbözött bármelyik ügynöktől. Az automaták telepítése, amelynek háttérmunkájával alaposan meggyűlik az ember baja, míg nem tudja kiismerni magát, bemérni a piacot, már így is egyre inkább háttérbe szorult. Berendezések, kivetítők bérlése-kölcsönzése, rendezvényszervezés szorította ki mindinkább. Váltani kellene! Minél hamarabb, minél merészebben. Szakmát, irányt, státust. Renomét. Új Bóni kellene Bóninak. Újra kellene lecserélnie a régit. Új élet, új köntösben új test. Valójában jobb is lenne hozzá egy új arc. Pontosabban – hej, hopp! –, pardon, legjobb lenne visszakapni a régit! A legnagyobb rongáló azonban maga az idő: kopnak a porcok, megereszkedik a bőr, csikorog minden ízület. Zsíroldásra jó az ultrahangos mezoterápia, a ruganyosságért bekapsz egy hyalurontablettát, csak a magnéziumszintedre kell közben ügyelni és C-vitamin-stopot kell tartani. De bizony a ráncok mélyek. Romlik az arc szimmetriája és harmóniája, szétmegy a pofacsont, lóg az orr, nő a toka, megnyúlik a fül.

 

Flipper Bóni szinte észrevétlen baljós jelekből egy ideje úgy érezte, megfagy körülötte a levegő. Valakik valamit megelégeltek. Érteni kell a szóból, ha túl sokszor mondják az embernek jóakaratúlag, hogy „ez nem így működik”. Észnél kell lenni.

Kockázatosabbnál kockázatosabb előzésekbe vág bele, aztán lesorol a nyugdíjassávba, és lesi az összes visszapillantón: ki lehet friss ismerős a követésében. Közben kicsit félredőlve újra meg újra belepislant a középső tükörbe, és mindahányszor felszisszen a látványtól. Szeretné, ha újra a régi fizimiskája tekintene vissza rá. És tessék, ott makacskodik a hatalmas, szederjes lila folt a jobb szeme körül! Fél padlizsánban szilvaszem a püffedt szemhéj. Ha fél szemét behunyja, a szája széléig ér a püffedés. Csakugyan, mint valami kócos, fázós, csöves némber hajnalban, miután valaki – nyilván a rohadt izomsorvadásos, szeszcsontváz párja – előző este jól elagyabugyálta. Mit tudsz majd erre kiókumlálni, apafej, milyen csodaszert?

 

Lefejelték, igen, valaki lefejelte a hosszú hétvégés csapaterősítő tréningen, egyre biztosabb benne. A fő hiba az volt, hogy nem lett volna szabad eljutnia a filmszakadásig

Már a sürgölődő személyzet is valahogy túl népesnek látszott. Egy pasas, akivel a sokadik kör után pertut ittak, később, a hirtelen támadt tegezésben, úgy emlékszik, Béninek találta mondani a nevét, Bénikémnek. Akkor kellett volna kitérni, letérni, áttérni jó magyar szikvízre, felhajtani két pohárral, egy palackkal félrevonulni, kiosonni, maga felé fordítva egyenesen a szájba, becsukott szemmel kinyomni az egészet a saját homlokára, a halántékára, a nyakába… Nem, ezt nem lett volna szabad szóra sem érdemes incidensnek venni! Felszisszent, ahányszor fél szemét lehunyva a terjengő lilaságot látta a visszapillantóban. Csak eltángált, csámborgó hajléktalan nők szederjes képét látni így elcsúfítva.

De hisz teljes arccserét is csinálnak ma már! Egy jól eltalált fizimiska. No persze, kell hozzá egy donor… Egy új ábrázat, rizibizi, nem semmi! Ilyesmiért egyelőre el kellene menni a tengerentúlra…

Vajon oda honnan szerzik be a nyersanyagot? Talán még messzebbről, az óceánon túlról, ahol olyan sok az ember, hogy nem is számít. Ámbár az is lehet, hogy épp valahonnan a hazai tájról… Mert itt meg fogyó anyag.

 

Császár Barni, akit már-már atyai barátjának mert tekinteni, jól megvan arccsere nélkül, nem kellett neki semmiféle új ábrázat, hogy megcsinálja magát, hogy a legmerészebb álmait valóra váltsa. Ahányszor csak találkoztak – egyszer még a kacsalábon forgó kastélyában is megfordult, jó tanácsért –, kicsinek, semminek érezte magát mellette. Pedig sosem éreztette vele, hogy lenézné. Egy jámbor ember nem tud más lenni, mint jámbor ember. Mint a gyerek, akinek még az egész világ újdonság. Lemosolyog neki a cseresznye a fáról! Bóni apja is ilyen volt. És mindig mintha prédikálna: mi mire való, minek mi a lelke. Idővel rájött Flipper Bóni, nem a kapzsiság miatt nem hagy veszendőbe menni egy szemet se, mint ahogy kamasz fővel képzelte. Hanem mert komolyan hiszi, „meg kell becsülni”, ami megtermett. De azért nem bánja, ha marad fenn pár ág szedetlen, a madaraknak.

 

 Mosolyognak a cseresznyék… Le, ránk?! A hívatlan dézsmálókra? Nem inkább, számítóan, a madarakra, az ég madaraira, ahogy apja mondaná – az ingyen fuvarért! Nekik növi körül édes hús a csontgolyót, nem nekünk. A bögyükbe kívánkoznak. Illegetik magukat pirosan, hogy rákapjanak a cseresznyére. A madár aztán elröpül, ki tudja, hova. Kiürül a mag, és beássa magát, hogy kikeljen és fává terebélyesedjen. A cseresznye se gyökér hülye, menni akar, elmenni jó messzire, szerencsét próbálni! Lesi az esélyt, hogy elmehessen.

 

Barninak persze eszébe se jutott az elmenetel. De azért nem hivalkodásból, saját pöffeszkedő kényúri kényelméért emelte a sokhektáros birtok közepén a csodapalotát és bútorozta be a legnemesebb anyagokból, hanem mert megtehette, hiszen messze túlment vele minden hasznosságon. Ez a nagyvonalúság nagyon-nagyon imponált Béninek. Mindenütt önzést látni, a kifizetődőség a fő szempont, az átverést eleve bekalkulálják. Aki igazán gazdag, a krőzus, a vérbeli mágnás nem ilyen!

És honnan emelkedett fel? A hóttszegénység legmélyéről. De nem szégyellte, hogy minden kulináris képzettsége ellenére odahaza a köménymagos rántott leves maradt a kedvence. Élelmiszer-iparit végzett, szakács lett belőle, s egy szerencsés fordulattal a minisztériumi elit konyhán kötött ki, ahonnan lepecsételt ételhordóban szállítják ki az ebédet, ott pedig rakétasebességgel a konyhafőnökségig vitte. Fogadásokon és más protokolleseményeken került a vezérkar látókörébe. Sose mesélte el, miről beszélt vele a Nagyember (akinek agyára menne, ha így szólítják), miután magához hívatta, de attól fogva az ő tiszte volt lepecsételni az ételhordót, amit személyesen hozzá vitt a futár. Talán előkóstoló lett?

És nem örökké grenadírmarsot rendeltek ezen a K-vonalon, ó, dehogy!

 

A Nagyember senkivel sem bizalmaskodott. Különösen épp a szűkebb és tágabb udvartartásában ügyelt arra, hogy betartsák az íratlan regulákat.  De akit, akár alantasabb beosztásúak közül, bizalmába fogadott, azzal kivételt tett. Császár Barni egészen biztosan közéjük tartozott. Rendszerint vadászatokra is magával vitte a konyhafőnököt a Nagyember. Nem mintha ilyenkor arra a rövid időre feltétlenül külön kosztot igényelt volna, amikor úgyszólván maguk között vannak, vagy hogy az egész, ilyen alkalmakkor szokásos sütést-főzést ő vezényelje le, hanem a felügyelet végett.

A Nagyember nem is nagyon kedvelte ezt a félig úri, félig barbár módit, de hát a tradíció ez maradt. Itt engedték el magukat, súgtak össze, erre készültek a fejesek, oldottan, erdőben, estéli tűz mellett, fehér asztalnál döntöttek stallumokról, adtak tippeket, itt nyíltak meg pénzcsapok. Aki nem volt bejáratos, nem tudhatta, hogy innen fúj a szél, amikor később fejek hullottak, pályák íveltek a csillagokig. Bár mindezt azért nem itt szokták kifőzni. Neki sokszor a Nagyember érkezése előtti napon kellett odamennie, láthatta a dajdajozást, a tivornyákat, puskához nem szokott kapatos mesterlövészek vadulását. Bezzeg mihelyt a Nagyember betoppant (de már órákkal azelőtt, hogy oda várták), összekapták magukat, mint katonáéknál, olyan rend lett, hogy abban hiba nem volt. A Nagyember tudott rendet tartani, annyi szent.

 

Nem bujkálni – lelépni! Új arc, új ember, új világ! Rizibizi kótyonfitty! Flipper Bóni jó ideje nem azt a borzalmas tükröt vizslatta, kihúzta a derekát, hátradőlt, és előrenézett, az út sebesen tekeredő szalagjára meredt, melyet a négy kerék, úgy érezte, már épp csak hogy érint. Oly rég beszélt már Barnival… Kellene azért egy segítő, hogy le tudjon rázni mindenkit és mindent. Barátot, ellenséget. A kunyerálókat, a szipolyozókat. Kellene valaki, aki fölötte áll minden kicsinyes kötöttségnek, béklyónak, de jó ember. Aki nem szorul rá ilyen nyomorúságos bújócskázásra, sem semmiféle trükkre, és épp ezért szót lehet érteni vele, nem csak hümmög, ha szépen megkérdezik, hanem tanácsot ad, pontos eligazítást.

Semmi sem tart örökké. Minek bánkódni, minek picsogni, ha egyszer valahol vége van a szép életnek! Egy rendszer addig tart, ameddig fel nem éli önmagát. Nem Bóni fogja aládúcolni, nem is köti köldökzsinór hozzá, noha ennek a kornak a gyermeke. Állóvízben terem az izgága szúnyog. Elszakadó hadművelet!

Az egész univerzum is megszűnik egyszer. Ha nem találunk kiutat, mind itt veszünk, mint egy rókalyukban. Vagy odábbállsz, vagy pedig kampec. Az evolúció nem ismer több megoldást. Az egész mindenség folytonos veszélyek között táncol. Fagyhalál, tűzhalál. A termodinamika második törvénye, kisangyalom. Azaz: káosz. A téridő, amelyben bezárva élünk, egy alma héja. Csak ezen korcsolyázhatunk szabadon, gondolván végtelennek. Lehet azonban átjárást keresni A pontból B pontba! Meg lehet keresni a legrövidebb utat – ahogy a kukac átrágja magát az almán. Kit érdekel, hogy, khm, a kloákán keresztül? Kifúrni magadat, miképpen a kukac – de nyílegyenesen! Ha fenn akar maradni, nagy utazásra készül az ember a féreglyukon át. Ami talán az ősrobbanás csökevénye, vagy pedig negatív anyaggal kirobbantható lesz leheletnyi időre az alagút, ha majd a földi energiaforrásokat teljes mértékben uraljuk.

Hiszen nem is csak egy, végtelen sok párhuzamos univerzum élhet! Más világok, melyekbe ilyen kapun át kimenthető a fajtánk, a génjeink. Noé bárkája az eseményhorizonton…

Ő még Verne Gyulát olvasott, maflaságokat. Utazás a Föld középpontjába… Kúszni-mászni aknafolyosókon és barlangokon át, lefelé. Legközépen már nincs, egyszerűen nincs gravitáció! Az egész katyvaszt csak a földtömeg irdatlan nyomása tartja egyben.

Mi van, ha a féreglyuk szűk garatjába is be lehet szorulni? 

 

Most hirtelen nem egy közúti incidens miatt rándult vele egyet a kocsi, hanem mert megjelent előtte a kép és átfutott rajta a gondolat: de hiszen a madarak csak körbecsipegetik a cseresznyét, csontra lecsupaszítják! Hogy kelne hosszú útra a mag?! Ott lóg a fán, a cseresznyeszáron, ott himbálózik, nem megy el sehova. Lenéz, látja az unottat, ahol majd végzi. Felfedezted a tyúkszarban az ütőeret, fiam, Bóni – hallotta apja hangját. Gázt adott, előzött, iparkodott túljutni a bökkenőn. A kanári az bekapdossa a paprikát szárastul, magostul. De egy szoba, egy lakás foglya. Virágcserépbe tojhatna paprikapalántát.

Ellenben egy emu! Egy akkora madár biztosan magostul enné a cseresznyét. A strucctenyésztők kis zsákot húznak a madár fejére, amikor szállítják.

De csak udvarról udvarra viszik. Hiába zabálta meg a cseresznyét, nem jut vele messzire. Hacsak…

Vajon hova teszik a madárgégét, madárzúzát a struccvágóhídon? Meg kell majd tudakolni. Akkora madár, van rajt’ hús elegendő, talán a zúzával nem vesződnek. Rizibizi, vakkantyú, odavetik a belsőséget kutyáknak. Akkor kutyában utazik…

Vagy hiába minden? Mert a zúza közben összezúzza…        

 

Úgyhogy tényleg a nyüveknek jár a jutalom. A cseresznyelégynek. Beköpi a gyümölcsöt, kikel a kukac, kövéren, fehéren, leesik a földre. A talajba bújva áttelel. Rizibizi, tavaszodik, jön a kikelet… House of rising sun. A pondró mocorog, előkerül, légy lesz belőle.

Csakhogy a legyek meg buták, állatira buták! Hiába a szárnyuk, a szomszéd fáig sem képesek elrepülni. Nem látnak el a szomszéd fáig. Semelyik idei egyedük soha nem találkozik tavalyival, és egyetlenegy sem éri meg a jövő évet, hogy maradást súghatnának egymásnak, mégis minden nemzedék azon az egy fán rajzik, azon az egyen, mindörökké. Ilyen ostobaságra vannak programozva.

Mindenesetre mihelyt túljut ezen a tortúrán, azonnal meg kell keresnie Bernit. Amíg nem késő. És fütyörészett; bár nem hirtelen támadt széles jókedvében, csak bátorításul saját magának. Észrevétlen eseményhorizontján a rókalyuknak.

 

Késett talán egy kicsit a szanatóriumból, ahol kényesek a pontosságra. A portán tévét néztek, valami meccs van talán, arra gondolt, mert a váltás is a képernyőn csüngött. Még örült is, hogy csak odaintve, oldalvást elslisszenhetett, s néptelen folyosók fogadták, a hallban sem üldögél senki – sebaj, rizibizi, legalább nem látják az elcsúfított pofázmányát. De az előtér is üres volt, az asszisztens kislánynak hűlt helye. Maga a góré („Kié? A Goóré!”) tessékelte be kisvártatva: „Magával aztán jól elbántak…” „Lengőtekeparti. Én vesztettem” – próbált humorizálni Bóni. Az apafej kedvetlennek hatott vagy csak szórakozottnak. Nála is a tévé ment, a szeme sarkából Bóni ácsorgó embereket látott két jármű mellett, amelyek mintha letértek volna az útról a fák közé. Az orvos állával odaintett. „Hallotta?” „Baleset?” – kérdezett vissza Flipper Bóni. A szépítősebész bizonytalankodás grimaszával felhúzta a szemöldökét. „Ki tudja…” Felfedezvén, hogy Bóni nincs otthon a fejleményekben, a kínos közlendők csücsörítésével megfeszítette az ajkait. „A mi Császár Bernink megjárta.” Bóniban megállt az ütő. A képernyőre meredt. A gépkocsik erdőszélen álltak, a szállító járműnek tárva-nyitva állt a hátsó ajtaja. „Már indultak volna haza. Most beszéltem a famulusával. Félig le volt már fújva a vadászat. Valaki vitt magával egy vendéget. Annak szólt oda, állítólag, hogy félremegy. De miért kell félremenni? És másfelé jött vissza a sűrűn át, nem az ösvényen. Az illető csörtetést hallott. Kitörő vaddisznónak gondolta. Egy percet se várt…”

Bóni a kezébe temette az arcát. Száját beharapta, szemét összeszorította kínjában. Most aztán törheti a fejét, kihez forduljon? Azon vette észre magát, hogy körömrágás helyett ráharap a saját ujjára. Vagy csak foga közé tolta, mert tudnia kell, hogy él? De bármeddig élsz is, hajaj, nem rövidül vele a nemlét.

Megjelent előtte a kacsalábon forgó kastély a nagy pusztaságban. Tornyán fekete zászlóval. Mint azon a nyáron, amikor elment a Nagyember… Aki, nem úgy, mint Berni, jóindulatát feltette vakhitére. Agyára ment, hogy nem lehet nagy, mert nem tudott igazán jó lenni, sem pedig igazán bátor. Agyára ment a megbánás. Milyen ijesztő is volt a két óriási, jámbor fülével: mint egy ajtóra szögezett bőregér.

 

 

(A szerző Tartozás címe regényének lerövidített, folyóiratközléshez igazított fejezete.)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Bejegyzések

Dragan Velikić: Asztrahánprém (részlet)

Augusztus elején Marko befejezte az angol nyelvtanfolyamot a Russels Gardens nyári iskolájában, és teljesen átadta magát a piros emeletes buszok bűvöletének. Már nagyon sok negyedet kitanult, a Temze kopár partjait és a parkokat. Ritkán ült metróra, a föld alatti labirintusban nem talált semmi érdekeset a zakatoláson és a hidraulikus ajtók sziszegésén kívül. A sötétségből beúszott a tégla boltíves állomás, tolakodó reklámtáblákkal és békés utasokkal. A metrózás egyetlen élménye a hirtelen kizúdulás volt, ahogyan a száguldó szerelvény a vakondjáratból beleszabadul a londoni elővárosok zöldjébe, versenybe szállva a párhuzamos autóúton haladó gépkocsikkal, maga mögött hagyva a telefonpóznákat és a családi házak nyugalmát őrző sűrű élősövényeket. Távoli zugokba utazott metróval. Csavargásainak útvonalát végigböngészte a bedekker térképein, amelyeken megtalálható minden utca, tér, minden utcasarok és udvar.

Hendon, Lawton, Finchley…

Utcák, utcácskák végtelen füzére, mint ősi eposzokban sorjázó ismeretlen szavak. A pubok neve a piros autóbuszok vonalainak elnevezésével keveredik.

Éjjelente Marko a Kensington High utca egy olasz éttermében, a Bistingóban dolgozott. A száraz londoni nyárnak már a második hónapja pergett le. Hősünk bolyong a városban, mint Odüsszeusz a tengereken. Bolhabetűkkel jeleket firkál a londoni városnegyedek térképszelvényei szélére.

A vendéglőben, ahol éjjeli műszakot ad, megismerkedett Elivel. A csinos, magas rijekai nő pár évvel idősebb volt nála, és már otthonosan mozgott Londonban, ahol 1970-től kezdve élt. Eli könnyedén kígyózott az asztalok közt, hosszú, hullámos sörénye a neonfénytől valószerűtlen ezüstszínben játszott, szemmel tartva a vendégek minden moccanását. Ő volt a teremfőnök, jobbkeze Francónak, a tulajdonosnak.

Egy este zárás után sétára invitálta Markót, majd betértek egy italra. Már elmúlt éjfél, de a Kensington High utca még pezsgett. Eli gyors léptekkel vezette Markót a közeli Earls Court felé.

Évek óta csak angolokkal meg olaszokkal társalgok, olyan szokatlan a mi szavainkat hallanom, mondta Eli és belekarolt. Előbb csak egy hangsor, azután dereng fel a jelentése.

Kerülöd a mieinket?

Ó, nem, nem! Egyszerűen nem botlok beléjük. Maradni jöttem Londonba, nem turistaútra.

Úgy, mint én.

Na és hogy smakkol?

Marko vállat vont.

Jövőre bérbe veszek egy éttermet, saját lábamra állok. Franco azt ígérte, segít. Tudod, itt az első pár év a nehéz. Én már túl vagyok rajta.

Nincs honvágyad?

Honvágy? Hát nem több okom lenne a bánkódásra, ha Rijekában maradok, és Londonról álmodozom? Honvágy nélkül nem élném át a szépségét és varázslatát ennek a városnak, amely most az enyém, vagy egyszer az lesz. Akárcsak Rijeka.

Nekem tetszik Earls Court, jegyezte meg Marko.

A bázisom, felelte Eli. Valaha itt laktunk a férjemmel. Zenél, és Earls Court zenészközeg.

Már nem vagytok együtt?

Nem vagyunk. Két évvel ezelőtt váltunk el. Továbbra is barátkozunk, mondta Eli ironikusan megnyomva az utolsó szót. Miért nem keresel lakást itt, Earls Courton? Rossz környéket találtál, Shepherds Bush kietlen.

Már késő, mondta Marko, és kézern fogta Elit a pirosra váltó villanyrendőrnél, miközben Earls Court főutcáján ballagtak. Szeptemberben visszamegyek, fűzte hozzá.

De miért? Nem jó itt?

Az egyetem. Vizsgáznom kell.

Itt is tanulhatnál.

Az eltartana egy darabig, mondta Marko. Milyen hangszeren játszik a férjed?

Dobol. Ohó, nézzünk be abba a bárba, villanyozódott fel Eli a saroképületen kékesen villogó fényewkre mutatva. Remek hely, valamikor itt játszott Bob.

Ki az a Bob?

A férjem, az exem, magyarázta Eli.

Most hol játszik?

Egy dzsesszklubban a Russels Gardensen.

Oda jártam nyári iskolába, mondta Marko.

Átvágtak a túloldalra, és a bejárat előtti tömegen átvergődve, miközben már hallatszott a zeneszó, bementek a klubba. A kör alakú, félhomályos teremben sötét ernyős lámpák adtak fényt. Néhány lépcsőfok vezetett a pódiumra. A színpadon játszó zenekar: zongora, dob,  szaxofon, bőgő.

Eli a zenekar tövében álló asztalhoz kormányozta Markót. Biccentett a szaxofonosak és elhelezkedett a kényelmes fotelben.

Régen együtt játszott Bobbal. Mesterien  játszik. A kevesek közé tartozik, akik elő tudják csalogatni a hajnali hangot.

Hajnali hang?

Ez a zenészek jelbeszéde. Lefordítani nehéz. Képzelj ködöt a csigavonal köré, amelyen a kompozíció araszol. Valahol a csúcson jön elő a hajnali hang, magyarázta el Eli.

Hallani fogom ma este?

Türelem, még kicsi az idő, mondta Eli.

Rendelhetnénk bort, vetette fel Marko, amikor hozzájuk lépett a pincér.

Portugál vörösbort ajánlok a figyelmedbe.

Amikor a pincér távozott, Marko megkérdezte, nem hiányzik-e neki az ismrős vidék.

Esténként amúgy is gyakran visszajárok Earls Courtba. Sok barátom van itt.

Hol laksz most, kérdezte Marko.

Patneyban. Délnyugat-London.

Délen meleg van, jegyezte meg Marko.

Ajaj, Eli elmosolyodott. Sirályokat is látni. Figyu, eljöhetnél hozzám vasárnap ebédre.

Örömest, mondta Marko, és töltött a poharakba.

Koccintottak, és kortyoltak a fanyar-édeskés borból. A zenekar elnyújtott ütemű bluesba kezdett. Marko a táncpódiumra invitálta partnerét. Három pár táncolt.

Amikor a szaxofonos egy hosszú szóló végén a kijátszott a dallamot megcsavarta, Eli egészen közelhajolva Markóhoz a fülébe súgta: ez az a hajnali hang. Még vagy tíz percen át összeölelkezve táncoltak, arca az arcához ért. Az asztalhoz visszatelepedve Patney sirályait vették elő megint. Marko kezébe fektetve Eli kézfejét az alig sejlő vonalakat vette szemügyre a félhomályban.

Egy szállodát látok, fülkéket a homokban, és sok-sok sirályt, sorolta továbbra is kezében tartva a nő meleg kezét.

Jól látod, mondta Eli. Szeretném, ha egyszer saját szállodám lenne valahol a parton, Brightonban.

Úgy is lesz, mondta Marko.

Eli odahajolt és hosszú csókot lehelt az arcára. Egyszeriben megremegtek a London-térképek, amelyeket a mindennapos double-deckeres bolyongásai rétegeztek egymásra. Marko rendelt még egy üveg portugiesert.

Holnap nem jövök be, közölte Eli. Vannak kötelezettségeim. Vasárnap találkozunk.

Hogy jutok el hozzád?

Jöhetsz a földalattival, de vasárnap kellemesebb átszelni a csendes városrészeken. Ülj fel a 248-as buszra, és szállj le Upper Richmondnál. Egészen közel van a rendőrállomás. Átellenben lakom. Mint láthatod,  felvigyázat megvan. A házba egy kis utcából lehet bejönni, Jordan Court.

Nem épp egyszerű.

Kérdezd a rendőrt, mondta Eli. Tágas lakást akartam, de nem túl drágát. A Jordan Court köz mellett húzódik a vasút. Éjjel-nappal zakatolnak a vonatok, de engem ez nem zavar. A gyermekkoromra emlékeztet.

Honvágy?

Nem, nem csak honvágy. Kiskoromban, képzeld, a vasútállomással szemben laktunk. Gondold csak el, Rijeka nekem nem a hajóit, hanem a vonatait jelenti.

Nekem mégis a hajók a fontosabbak.

Lakásunk ablakából nem lehetett odalátni a tengerre. De tudtam, hogy a szerelvények és a raktárépületek mögött ott a tenger. Amikor pár évvel később átköltöztünk a Kantridára, a toronyházak közül az egyik legelsőbe, már láttam a tengert is, a hajókkal. Még Opatijába is elláttam. De már későn. Rijeka, nekem az a vonat.

És a sirályok?

Ők várnak Brightonban. Azt szeretném, ha minden reggel ott virradna rám a nap, a föveny homokjában. Hogy egy kagyló legyek. Így jólesik a honvágy. Hogy Rijekára gondolok.

Boldogult anyám rijekai volt, mondta Marko. Pontosabban a Sušakról való.

Ma már külön város. De nem mindig volt így. Anyám gyakran bizonygatta, hogy két város a kettő. Apám ezt rátartiságnak mondta. Ő Gorski Kotarból vetődött el, odaköltözött anyám lakásába.

Különös, mondta Marko. Az én őseimé is ilyesféle kombináció. A háború után ismerkedtek össze. Apám szolgálati megbízásból került Rijekába.

Nehéz idők, mondta szórakozottan Eli, kicsit tán visszarévedve. Anyám olasz származású, optálni akart Itáliába. Csak hát apám ellenezte. Azt bizonygatta, hogy bolond az, aki a mennyországból elmegy. Egy kicsit máshogy sikeredett, de azért továbbrais civódnak rajta.

Egyke vagy?

Van egy fivérem és egy nővérem. A legkisebb közülük, én vagyok a fekete bárány a családban, akárcsak a néhai nagynéném. Akinek a nevét is viselem, hiszen Elisabethnek hívták.

Elhunyt?

Nyomban a háború után végeztek vele. Megölték Triesztben. Hallottam az esetről változatokat. Egyiket sem hiszem el. Szabados életvitelt folytatott, a család valódi szakadárjaként. Állítólag valamiféle kémhistóriába keveredett. Bolondság. Talán csak túl gyakran cserélgette a szeretőit.

Marko két tenyerébe fogta Eli kézfejét.

Remélem, több idő van nekem kiszabva, mint Elisabeth néninek. Küllemre is nagyon hasonlítok rá. Csak épp a családnevünk más. Nem vagyok sem Kovačić, sem Grabner, mint ő, hanem Pendelton.

Megtartottad a férjezett nevedet?

Könnyebb lesz egyszer hotelt gründolni Brightonban Pendelton néven.

Eli kivonta a kezét Marko tenyeréből, és az órájára nézett.

Három óra. Indulhatnánk.

Eli fizetett, és Markóba karolva a pódium alatt elindult a kijárat felé. Osaintett közben a szaxofonosnak.

Odakinn csend volt. Elvétve suhant el egy-egy londoni taxi reggeli kuncsaftokra vadászva.

Menjünk gyalog Kensington Gardensbe, jólesik a séta, mondta Eli, és egy pillanatra magához vonta Markót. Ott majd taxiba ülök.

Amikor a park széléhez értek, Marko átölelte Elit és megcsókolta. A nő odaintette a taxit, amely felbukkant a sarkon.

Vasárnap délelőtt, szólt vissza Eli a kocsiba ülve. Jordan Court 30.

Hősünk felszbadultan tért vissza lakhelyére, Shepherds Bush kihalt utcáin át, és, mint minden éjjel, metorpant a Paprika nevű jugoszláv étterem előtt, amelyből kihallatszott az emigránsok nótázása. De előtte még végigsétált a Kensington Church utcán, megbámulva az antikváriusok pompázatosan berendezett kirakatai. Stílbútorok voltak közszemlére téve, csillárok, kormányok, telefonkészülékek, tükrök.

Az egyik sarkon kerék alakú reklám keltette fel a figyelmét a Mandarin Book könyvesboltja kirakatában. A tizenkét osztatú kör mindegyik cellájában fluoreszkáló csillagjegy. A bolt már az elkövetkező évre szóló horoszkópokat hirdette. Könyvek, matricák, képeslapok és mindenféle portéka közt Marko egy kiírást látto, mely szerint helyben megrendelhetők személyre szóló horoszkópok is.

Amikor a Notting Hillre ért, hősünk vidáman körbenézett, és határozottabb léptekkel vett irányt Shepherd Bush felé. Gyakorlott elméje már szállította a lehetséges változatokat. Látta a Jordan Court közt, hosszúkás kerteket az egyik oldalán, a másikon a vasút területének hálós kerítését. Cserjét látott, barnára égett levelű fákat és üres kitérő vágányokat. Felkapaszkodott a 30-as számú ház emeletére. Eli hangtalanul lépett az ajtóhoz.

 

Bejegyzések

Palimpszeszt (Dragan Velikić: Asztrahánprém – részlet)

IX. fejezet

 

PALIMPSZESZT

 

1.

 

Urbinói tartózkodása végefelé Francesco elkezdett olaszul álmodni, pár évvel később pedig, a hendoni menedékén, tudata mélyéről angol, sőt orosz válaszok is jönnek. Már nem is marad egyszerűen Francesco, mert a törzsek ágazatai egymásba kuszálódtak, mint lenn a gyökerek. A lábuknál heverésző álomlátó madrigálokat énekelget. Az emlékképek egyiptomi rajzok módjára egymásba fordulnak, a jelenetek halovány hátterében egymásba áttűnő képek.

Stipanić doktor egykori diagnózisában a fiút, az ő tudta nélkül, a „látók” közé sorolta.

Gubbiói rettenetes álma, melyet követően a Selymes visszajáró látogatója lett Francesco Morosini álmainak, zavart keltett a családfa tekintetében. (Vagy a családfákéban?) Francesco előtt új területekre érez rá.

Az ősz abban az évben a nyár hosszú búcsúzása volt. Miután megebédelt, Francesco gyakran betért a kávézó kerthelyiségébe a Tasso közben, és a napsütéstől hunyorogva hallgatta a távoli lombkoronák hangjait, neszezését. Mikor pedig egy-két pillanatra kinyitotta a szemét, a ködlő dombok vonalát követte, amint hullámokat vetve ereszkednek alá a sárga Umbriába. Félálmában rég látott képek elevenedtek meg, de kissé másféle elrendezésben. Mert ahogyan a Trsatról lefelé ment a zegzugos lépcsősoron, a Rječina mellett a trieszti Szent Szpiridon kupoláira esett a pillantása. Mindenhová elkísérték a Rupeni panzióval átellenbeni park néma mellszobrai.

Francesco december közepén látogatott el utoljára a kávézó kertjébe, amikor már napjai Fiorellával megszámláltattak, és Ambrosio Frasino elküldte lelkesült jelentését a zürichi központba. Véget ért a nyugalmas év a városkában, amelyet kedveltek a pápák, hamarosan azokat az ismeretlen utakat követi, amelyek a függőkerteket kötik össze. Az Aphake szervezetének felépítése csak sejlett, mint felhő borította hegyvonulat. Fiorella már a múlté. Karácsony után elutazik Zürichbe, és az Aphake kiadványainak szerkesztőségi tagjaként rovatot kap Irodalomföldrajzi apróságok címmel.

A kaland kockázatosságát, amelybe gyermeteg módon belebonyolódott, Francesco arra a napra gondolva hessegeti el, amikor majd Dashiel Hammett vagy John Le Carré mintájára befűzi a fehér papírlapot az írógép hengerébe, és valami harmadik néven, azon a nyelven, amelyet híres példaképei használtak, kutakodni kezd a múltban.

Akárcsak írósága kalandjának kezdetén, még egy szürke újbelgrádi tömbház  egyik lakásában meghúzódva, Francescónak meggyőződése, hogy ami nem tartozik belső világunkhoz, az mind színpadi kulissza. Ezért hasonlítanak a Hotel Lux térképcsinálói mind, lehetnek bár megszállottak vagy szemfényvesztők, vakbuzgók vagy torzlelkűek, marionettbábokra. A tehetség csupán bámulatra méltó következetesség. Ama harmadik szem révén Francesco a lombozatot kémleli, a hangokra fülel. Az Aphake kertjén az ajtó megnyílik.

Francesco megdörgöli a homlokát. Lenyugszik a nap az Umbria felé elhullámzó dombok mögött. Még mindig ott az álom biztos vigasza.

Hanem egy 17. századi krónikaíró, Salieri atya ezt jegyezte le: „Mindennek, ami valóságosan megtörténik, a képzeletben van a nyitja.”

 

2.

 

Zürichbe megérkezvén 1985. január elején Francesco a Reitergasse 16.-ban talált lakást, egy olyanforma, a század elején épült polgári ház legfelső emeletén, amilyeneket szülőhelyén, Triesztben, Rijekában és Belgrádban láthatott.

Délelőttjei a szerkesztőségben teltek, a leveleket és a munkatársak írásait olvasta, délutánonként németórákat vett.

Hálószobája ablakából minden reggel megnézte a közeli park csupasz fáit. Sétálgatott a behavazott parkban, nedves padokra telepedve fújtatott, etette a mókusokat. A Reitergasse nem olyan széles és zajos, mint a Via Giulia, a parkban nincsenek néma szobrok, sem pedig hattyúk. Csak tiszta ösvények és padok.

A parkban tett mindennapi sétái alatt Francesco sorra vette a tényeket, amelyek oly világosan kijelölték élete menetét. Mert mi meglepő is lehetne abban az adatban, hogy 1985-ben egy januári napon egy utas érkezik vonattal Veronából a zürichi vasútállomásra, olasz útlevele Francesco Morosini névre szól? És a következő tényállás már azt rögzíti, hogy nevezett utazó lakást bérelt a Reitergasse 16. legfelső emeletén. A kétszobás lakás széles teraszáról csodaszép a kilátás. A terasz kialakítása és a beüvegezett verandaFrancescót az urbinói kávézó teraszára emlékezteti a Tasso közben, bár a korlát melletti hosszú virágtartókban itt csak fagyott föld van. Nincsenek dombok, magányos tűlevelűek és fagyalok. A magány íze mégis egyforma, akárhol van a rab.

Amikor április derekán megenyhült az idő, Francesco kitette a teraszra a fonott karosszéket, és estefelé abból szemlélgette a fák zöldellő lombjait meg a környező épületek háztetőit, hogy szemét lehunyva elkóboroljon a szárazföldnek azokon a sötét foltjain, amelyeket Ema lámpájának türkiz gömbjén látott. Álmos pillantása kioltotta az utcai világítást.

Erős hófúvással visszaköszönt a tél a naptár szeriti tavaszba. A karosszék kinn maradt a teraszon. Francesco úgy idézte maga elé a földgömb alakú lámp foltjait a hideg teraszon, ahogyan az újbelgrádi szobácska remetelakában vagy a Westwick Gardens 35.-ben tette.

Néhány héttel Zürichbe érkezése után Francesco megismerkedett az Aphake egyesület tanácsának tagjaival. Különösen Hilda kisasszony, a központ egyik titkárnője bájai varázsolták el. Ő a Reitergasse 12. alatt lakott. Carl Hartinger esténként gyakran meginvitálta Francescót. Amikor azonban Hilda is velük tartott, Carl tapintatosan visszahúzódott, magukra hagyva őket valamelyik étteremben vagy klubban.

Júniusban Hilda és Francesco pihenésre elutaztak a Garda-tóra. Mindketten áhítoztak a tó jeges vize után, amely megedzi a testet. Francesco  Meghitt pillanataik után sem beszélt Hildának az álmokról, amelyek üldözik. A Garda-tavi tizenöt napos nyaralás alatt összismerkedtek Henry Moll londono pszichiáterrel és a feleségével. Késő délután Moll asszony és Hilda gyakran portyáztak kettesben a nyaralóhely üzleteiben, Francesco ilyen alkalmakkor avatta be Moll doktort az álomlátásaiba.

Amikor pedig 1986 elején Francescót néhány napra Londonba viszi az útja, meglátogatja Moll doktort, és aláveti magát egy kezelésnek. A hozadéka túltesz azon, amit a Garda-tó jeges vize adott. A San Giusto lankáira költöztetve sušaki és belgrádi élményeinek egyike-másika elevenedett meg. De beletelik még néhány évbe, amíg Francesco a Swiss Cottage-on,  Moll doktor Fairfax Roud-i rendelőjének csendjében a pergamenje első rétegét lehántja.

Doktor Henry Moll egyedül élt a válás óta. Életvidám felesége váratlanul közölte, hogy elhagyja, mivel idillikus házasságuk nyolc éve sem volt rá elegendő, hogy méhének gyümölcse támadjon. Amihez pedig a férfierő a  Garda-tó jeges vizével, hangafűteákkal és aromatikus tinktúrákkal kiegészülve sem tudta hozzásegíteni, az beteljesült a futó kalandban egy londoni dzsesszzenésszel. Moll asszony Swiss Cottage előkelő környezetét Kensington bohémnegyedére cserélte.

Francesco Morosini időnként, ha Londonba vetődött, be-benézett lélekgyógyászához a Fairfax Roadon. Moll doktor pedig továbbra is Hendonban, egy ideggyógyászati szanatóriumban dolgozott annak tudatában, hogy sohasem lesz magánrendelője az elit Harley utcában.

Az életének ötödik évtizedébe lépő Henry Moll nem volt befutó ember.

 

3.

 

Néhány hüvelyknyi az Ema lámpáján kéklő tengerek és óceánok felületén, és körmünk ujjánál behajózunk a Rio dela Platába.BuenosAires, az ígéret földje, egy dél-amerikai Európa, ahol ezrernyi ezer kalandor és emigráns lel menedékre.

Belgranból, a rezidenciák és villák csöndes negyedéből aLa Platapartja mentén beérni a város szívébe, Retiróba. Az épületek lemetszett élűek. Azt tartja a fáma, a régi időkben a heves vérű argentínok már egy hirtelen árnyék láttán is kést rántottak. Nem csoda hát, ha azok, akik roszakat álmodnak, a háború után olyan városba települtek, ahol az árnyék lassan ér az ember előtt a lemetszett házsarokhoz.

Az az árny, amelyiknek nyomába szegődünk, hajón érkezett meg Portugáliából, 1949 elején, európai városokat érintő nagy kacskaringók után, háromszor is alakmást cserélve közben. Buenos Aires földjére a Szalonikiben, 1912-ben született Szpiridon Platonosz nevére szóló görög útlevéllel.

Argentínába megérkezvén Szpiridon egy ideig a kikötői negyed, Boca egy olcsó szálláshelyén húzódik meg. Az ötvenes évek közepén már az akkorra sikeres építési vállalkozóvá emelkedett senor Platonos luxuslakosztályt bérel a Santa Fe sugárúton, közel a botanikus kerthez.

A városnak parkokban bővelkedő terjedelmes negyede Palermo. Mikor az ideje engedi, senor Platonos hosszú sétákat tesz a Costa Nerón. Gyakran elmegy az állatkertbe. Különösen a tigrisek érdeklik. Csíkos bundájukat tanulmányozva megtalálja az olyannyira keresett ellazulást.

Senor Spiridon Platonos egyedül él, amikor pedig a hetvenes évek elejére megszedte magát, felhagy vállalkozásával, és a csendes, előkelő San Telmo negyedbe települ. De azért továbbra is eljár Palermóba, a parkokba.

Olyan emberpéldány Platonos úr, amilyenből ezerszámra találni az argentin fővárosban, s velük együtt egyszer Recoleta sírkertjében leli meg megérdemelt nyugalmát. Argentinként hal meg, utódok nélkül, nagy vagyont hagyva harmincéves feleségére. No de senor Platonos még virul, szerencsés választottja még csak ezután fogja megismerni az életerős öregembert egyikében Buenos Aires elit bordélyházainak. Spiridon kincsét egy lemetszett élű banképület széfje őrzi a Plaza San Martinon. Egy fémkazettában hozta magával Európából, kijátszva társát, akivel együtt indultak el Münchenből Brüsszelbe, ahol letétbe kellett volna helyezni a Balkánon szétszórt német „alvó ügynökök” listáját, több száz fényképet és fontos dossziék mikrofilmjeit. Sok évvel később a reggeli újságokat fellapozva Platonos elszörnyedve ismert rá a kazettában lapuló fényképekről az arcokra. Akik ledobták a gyűlölt uniformist, államférfiak lettek, nagykövetek, békekövetek az ENSZ-ben. A fémkazetta értéke a csillagokba ugrik, ahogyan oda tart az egykori nácik, kollaboránsok és kémek pályaíve is. Spiridon Platonost időnként megtalálják közvetítők. Akiket rossz álmok gyötörnek, megvásárolnak negatívokat és dossziékat. Vénségére senor Platonos szeretne megszabadulni az értékes kazetta maradékától.

A csúcsbűnözés világtérképén egy ilyen kazettának a lelőhelye kitüntetett pont. Különösen, hogyha magánszemély birtokában van.

Spiridon társa, Leon Corti, akit alig egy hónappal azután, hogy Brüsszelbe érkezik, likvidálnak majd, Marseille-t jelölte meg a kazettatolvaj úti céljaként. Annak az embernek, aki becsapta Cortit, elég ideje maradt, hogy átjutva a Pireneusokon Lisszabonba érjen, és miután átvedlett Szpiridon Platonosszá, 1948 karácsonya előtt elhagyja Európát.

Csendben siklanak a titkos szolgálatok gályái. Az „alvók” a telihold évét várják. A banketteken koccannak a poharak.

A szakadék szélét csak egy maszk mosolya jelzi.

A világot járják a Grált keresők.

Sűrű, tüzes bor töltődik át hordókból kancsókba, poharakba, kígyónyakú flaskákból a szomjas torkokba.

 

4.

 

Két év munka után az Aphake kiadványainak szerkesztőségében Francesco előtt feltünedeztek a szervezet körvonalai. A zürichi sétálók háterében létezett egy központ, adattár, amelyet természetkedvelők és természetjárók adalékai töltöttek fel. Különféle éghajlatok érzékeny vizslatói önkéntelenül egészen másféle adatokat is szolgáltattak. És pontosan azok képezték a kincset érő magot, a nyomok kimeríthetetlen forrását, akik nem látták át az Aphake szervezet titkos értelmét.

Francesco Morosini jelentős szerkesztője lett az Aphake kiadványainak. Sokan már a leendő tanácsost látták benne. Francesco nem mindenapi érzékenységet tanúsított a tekinetben, hogy az Aphake tagjainak ihletett hozzászólásiban különös támpontokra leljen. Noha a merész feltételezések és az olykor naiv kontrukciók az ő irodalmi vénájából fakadtak, az igazgatósági döntés úgy szólt, hogy kényesebb ügyekkel is megbízható.

Az Aphake szervezet tanácsa 1987 őszén véglegesítette a művelet tervét, ahogyan Carl Hartinger fejzte ki magát: egy „észbontó részleteket tartalmazó”, értékes fémkazetta átételéről. Az ő javaslata votl az is, hogy a kényes feladattal  Francesco Morosinit bízzák meg.

A kazetta Buenos Aires-illetőségű tulajdonosával lebonyolított tárgyalások végeztével Francesco Morosinit bevatták a részletekbe. Noha az elvi megállapodás megszületett, azért még játékban voltak más vetélytársak is, akik a kazetta birtokosának nem kínáltak többet, de módjukban állt az egész ügylet meghiúsítása.

Spiridon Platonos úr folyékonyan beszél angolul és olaszul, mondta Carl Hartinger. Előnyt élvezünk, mert nem akarjuk egyszerre hasznosítani annak a varázsszelencének a telejs tartalmát, ez pedig Platonos úrnak tökéletesen megfelel.

Mint ahogy a pitypangbóbiták repülnek szét minden irányban, úgy kerülnek szépen a piacra Spiridon kazettájának ritkaságai, jegyezte meg Max Elbert, a tanács elnöke. Mellesleg pedig Francesco a konkurenseink előtt teljesen ismeretlen.

Francesco Morosini 1988. március elején repült el a zürichi repülőtérről Buenos Airesbe. A Madridot érintő tizenkét órás út után a késő nyár fülledtsége fogadta. Palermo negyedben, a Plaza Italián, a Hotel Floridában szállt meg. Épp csak felfrissült kissé, nyomban feltárcsázta Spiridon Platonost. A kimért hang a bemutatkozás olasz nyelvű fordulatai után indítványozta, hogy angolul folytassák. A küldemény átvételének helyszíneként, ahogyan a kincseit Spiridon Platonos nevezte, az állatkertet javasolta.

Találkozzunk pontban tízkor az állatkert Plaza Italia felőli bejáratánál, mondta Platonos. Akkor nyit az intézmény, nincsen tömeg. Szereti az állatokat?

Nagyon, felelte Francesco.

Sárga zakó lesz rajtam és barna aktatáska lesz nálam.

Rendben, holnap tízkor.

Feltételezem, hogy azokat a gombokat kapom, amelyeket megrendeltem, mondta Platonos.

Pontosan, erősítette meg Francesco.

A „gombok” belülről plüssborítású kék dobozkában voltak: tíz értékes briliáns helyettesíti a zöldhasú bankókat.

Másnap pontban tízkor Francesco megérkezett az állatkert bejáratához a Plaza Italia felől. A jegykiadó mellett a padon elegáns öltözékű úriember ült, sárga zakóban, fehér pantallóban, sötét napszemüveget viselt. Újságjából fel-felpillantott a gyér járókelőkre. Mellette a padon kis, világosbarna bőrkoffer hevert. Amikor Francesco hozzálépett, mosolyt küldött felé.

Maga a zürichi ember, szólította meg, és komótosan felállva  kezét nyújtotta.

Hosszú ősz fürtjei fülére nőttek. Francesco hetven fölöttinek vélte. Magasan a homlokán a gyér hajzat alatt sötét folt volt kivehető.

Majd én váltok belépőt, mondta, és diszkréten a jobbjára tessékelte. Fogta a bőröndjét, és elindult a pénztár felé.

Kedvelem a botanikus kerteket meg az állatkerteket, mondta Platonos. Valah ezen a környéken laktam. Elmegyük a Darwin-tóhoz, megmutatom egy mesterséges szigeten a bizánci romokat. Itt minden mesterséges, kivéve az állatokat. Görög származásom folytán különösen érzékeny vagyok azokra a bizánci műromokra.

Francesco némán követte Spiridon Platonost. Egyik világtájból a másikba léptek. Csak a tigrisek ketrecéhez érve álltak meg. Spiridon indítványára egy magányos padra telepedtek, árnyékba.

Pompás jószágok, mondta Francesco a ketrecet méregetve, ahol a tigrisek lustálkodtak.

A koffer üres, mondta halkan Platonos. Látni szeretném a gombokat. Mert ha nem azok, amelyeket megrendeltem, nem szeretnék a küldeménnyel a kezemben visszamenni. Maga mégiscsak fiatalabb.

Francesco végighallgatta Platonost. Vászonzakója belső zsebéből szó nélkül  előhúzta a kis kék dobozt, és felnyitotta, mint valami kagylót. A plüssön megcsillantak a briliánsok. A bejárat felé kémlelődve Francesco csak egy nőt látott kisgyerekkel. Senki más nem volt a közelükben.

Spiridon Platonos közel hajolva pár pillanatigvizslatta a drágaköveket.

Rendben van, bólintott. Ma pontban ötkor itt leszek ezen a padon a küldeménnyel a kofferban. Most pedig elköszönhetünk. Én még egy kicsit maradok a tigrisek társaságában.

Francesco felállt, és visszament azon az úton, amelyen a padhoz eljutottak. Menet közben még egyszer megtapogatta a belső zsebét, hogy meggyőződjön róla, bepatentozta-e.

Az állatkertből távozva a Plaza Italián taxiba ült, és bevitette magát a város központjába. Teljes óra hosszat barangolt a Retiro sétálórészén. Megkereste a Maipu utcát, ahol Jorge Luis Borges élt. A Corientes sugárúton, egy kínai étteremben ebédelt. Nem nézett vissza a hotelbe. Délután négy órakor bement az állatkertbe a Plaza Italiánál. A fullasztó hőség miatt kevés volt a látogató. A Darwin-tóhoz érve letelepedett egy dús lombok alatt meghúzódó padra. És akkor feltünedeztek előtte belgrádi odisszeái, a Kalemegdan falai meg a Hadi sziget sötét csalitja. Felidéződött benne régi kalandja a kalemegdáni lankán elterülő állatkerttel, amikor az archívumban kezébe került az alapító levél, az adománytevők névsora, az ünnepi beszédek.

Fél ötkor elindult a megbeszélt találkahely felé. A tigrisketrecek felé közeledve ott látta a padon senor Platonost. Szobormereven ült. Egyik kezét a világosbarna aktatáskán nyugtatta. Mihelyt megpillantotta Francescót, Spiridon feltette a szemüvegét és felálllt.

Most találkoztunk utoljára, mondta Platonos. A kofferben van minden.

Francesco a zakója belső zsebéből elővette a kis kék dobozt. Amint figyelmesen felnyitotta, a bársonyos párnán megvillantak a kincset érő kövek.

Platonos magához vette a dobozt, és a koffert letéve a padra elsietett az árnyékban hűsölő tigrisek ketrecétől korláttal elválasztott széles úton.

Francesco visszatért a szállodába. Telefonon repülőjegyet foglalt a másnap reggeli járatra. Felnyitotta az aktatáskát, és figyelmesen átnézte a lezáratlan dossziékat. A mikrofilmek szépen betárolva. Az egészet nagy gonddal átrakta a kis Samsonite kézikofferbe. Másnap délben landolt Madridban. Ugyanezzel a géppel utazott egy balkáni titkos szolgálat embere. Senor Platonos tekintélyes summáért kiadta a zürichi embert.

Két óra várakozás után a madraidi repülőtér tranzitosztályán Francesco átszáll a zürichi járatra. Az ügynök már készített néhány felvételt Francesco Morosiniről. És amikor a hangosbeszélő harmadszor szólítja a Zürichbe tartó utasokat, Francesco álomba merül, útban a palimpszeszt utolsó rétege felé.

A messzi Buenos Airesben, a tigrisketrec melletti padon ül senor Spiridon Platonos. Arca egy elégedett ember benyomását kelti. Tető alá került legfőbb építménye. Akiket rossz álmok üldöznek, nem keresik többé. Minden titkát magával viszi egyszer a sírba a Rekoletán. De még teli tüdővel szívja magába a botanikus kert illatos levegőjét minden reggel, amikor szemlét tart a tigrisek felett.

Kedvenc állatainak csíkos bundája láttán fátyolos lesz a tekintete Platonos úrnak, aki valaha a Giovanni Breiner névre hallgatott.

És a házsarkok Buenos Airesben le vannak metszve, az árnyak lassan közelítenek, mint az álmok. Tokjaikban pihennek a kések.

 

5.

 

 Borges a Képzelt lények könyve előszavában ezt jegyezte le: „A kisgyermek életében először megy állatkertbe. Az a gyermek lehet bárki közülünk, vagyis hát mi voltunk, csak már elfeledtük. A kertben – abban az rettenetes kertben – a gyernek élő állatokat lát, amelyeket soha azelőtt nem volt alkalma látni: jaguárokat, hiénákat, bölényeket, és ami még csodálatosabb, zsiráfokat. Életében először tapasztalja az állatvilág elképesztő változatosságát, és ez a látvány, amely nyugtalaníthatná vagy megijeszthetné, kedvére való; olyannyira kedvére való, hogy az állletkerti látogatások, legalábbis ez a látszat, az egyik gyermekkori kedvtelés… A mitológia kertjét oroszlánok helyett szfinxek, griffek és kentaurok népesítik be. Enek a másik kertnek a népessége alighanem számosabb az elsőnél, mivelhogy a csodalények csak kombinációi valóságos lények összetevőinek, és mert a párosítások lehetőségei jóformán kimeríthetetlenek.”

 

6.

 

Amikor Buenos Airesből visszatérve Francesco átadta az anyagot az Aphake szerkesztőségében, rávették, hogy rövid pihenőre menjen. Hilda ez idő tájt nagy gyengédséget tanúsított kedveséhez. Azt óhajtotta, hogy utazzzanak el a Garda-tóra. Vagy talán Caprira?

Egy este Hilda lakásán, a Raitergasse 12. alatt Francesco szeretője kényeztetésének adta át magát. Hilda tágas, fészek puhaságú, illatokkal terhes  nyoszolyája a szerelmi együttlét után feldobta az eszményi helyeket, amelyek látását mindketten áhították. Csendes beszélgetés végeztével éjfél után elaludtak. 

Francesco ismét repülőgépen.

A repülés hosszú órái belevésték szervezete pórusaiba a repülőgép remegését. Az illatosított, ideális páratartalmú légtér elernyeszti az izmokat. A hosszú közlekedő folyosó mélyén az ülések között egy ember bukkan fel sárga öltönyben, fekete szemüveggel az arcán. Kimért léptekkel közeleg, majd leül Francescóval szemközt, az átjáró másik oldalán.

A sárga öltönyös ember könyvecskét vesz elő a zsebéből, és lapozni kezdi. Mindegyik lapján fénykép, meg egy színes prémminta. Az ember különösen hosszasan fürkészi a tigrisbőr csíkos mintázatát. Hirtelen becsapja a könyvecskét, és odanyújtja Francescónak.

No fogja, mondja, kitűnő katalógus.

Köszönöm, válaszolja zavartan Francesco. Ön szőrmekereskedő?

Hát, úgy is mondhatnánk, mondja emyhe mosollyal.

Májfoltos keze vén markában ólomdarab fénylik. A sága ruhás ember egyetlen mozdulattal legöngyölíti a vékony huzalt, és meglengeti ingáját.

Francesco a katalógus vékony fedőlapját szorongatja, és rémületében le nem tudja venni a szemét a sötét szemüvegről. Az üveg mélyén olykor smaragdfény villan.

A Selymes, rebegi elhaló hangon Francesco.

Megöregedtem, mondja a Selymes. Már rám sem ismersz.

A Selymes feltápászkodik és gyors mozdulattal körbeveti a függőón zsinórját áldozata nyakán. Francescónak alig tud kipréselni egy sikoltást.

Hilda már felgyújtotta az éjjelilámpát, tenyerével törli le Francesco verejtékező homlokát.

Álmot láttál, mondja. Alig tudtalak felébreszteni.

Ez nem az én álmom, suttogja Francesco.

Hosszabb pihenőre megyünk. Valahova a tengerpartra.

Sehova nem megyünk mi, mondja Francesco. Oltsd el a lámpát.

Ez után az éjszaka után Francesco kerülte, hogy Hildánál éjszakázzon. A pihenőre vonatkozó javaslatát is visszautasította. Visszatért a szerkesztőségbe, és folytatta a munkát az Aphake-kiadványok új számán, amelyet Európa gyógyfürdőinek szenteltek.

Hilda estefelé makacsul látogatta Francescót. Március abban az évben nem látott havat, derüét volt és hideg. Francesco kabátba burkolózva ült a teraszon, és füstölt.

A Selymes pedig nyomban megjelent álmában, mihelyt elszunnyadt. Vigyorgott, és hátravetve hosszú, sima, most már ősz haját a Buenos Aires-i találkozásukat emlegette, amelynek kalmával a sötét szemüveg folytán nem ismerte fel.

Néhány hét kimerítő álmatlanság után Francesco titokban elutazott Zürichből. Lakásában az asztalon két levelet agyott: egyet Hildának, egyet az Aphake igazgatóságának. Azt üzente nekik, ne keressék, mindent a feledésre bízott.

Az üzenet olvastán Carl Hartinger elnevette magát.

A kamikaze megszületett, mondta a tanácselnök, Max Elbert.

Legelőször az orvosánál próbálkozunk, mondta Hartinger. Feltételezem, hogy Londonba repült.

Doktor Moll pedig már második éve remetéskedett házában a Swiss Cotagee-ben, a Fairfox Roudon. Magánrendelése a végét járta. A hendoni  kórházban dolgozott. Már az Arsenal meccseire se járt. Negyvenöt betelt évével a rá váró életet pusztaságnak látta. Amit a legutóbbi két év alatt feljegyzett naplójába, az mindennapi tennivalók egyhangú felsorolása volt. De azért úgy érezte, hogy az írás jót tesz az idegeinek. Megnyugtatta.

Április végén egy szombat reggel a Portman Hotelből telefonon jelentkezett doktor Mollnál régi páciense Francesco Morosini, és zaklatott hangon értesítette, hogy itt van, Londonban, az eset sürgős, menedéket keres.

Előző nap bizonyos Mayer úr Zürichből, aki Francesco gyámjaként mutatkozott be, tapintatosan értésére adta doktor Mollnak, hogy beteg unokaöccse esetleg segítségért fog folyamodni hozzá. A családnak egyébként tudomása van róla, hogy Francesco időnként megfordul doktor Moll rendelőjében. Mayer úr arra kérte a doktort, hogy adja meg a bankszámláját, és gondoskodjon róla, hogy Francesco egy időre menedéket találjon valamelyik alkalmas szanatóriumban. A többi ránk tartozik, fűzte hozzá bizalmas hangon Mayer a beszélgetésük végén.

Én nem vagyok Morosini, hebegte Francesco zaklatott hangon, egyfolytában reszketve Moll doktor rendelőjében, miután kora délután a Portman szállóból elment hozzá a Fairfax Roadra.

Nyugodjon meg, nyugodjon meg, ismételgette doktor Moll.

Én nem vagyok Francesco Morosini. Mindent úgy gondoltam ki. Én valaki más vagyok, doktor úr. Hosszú út vár ránk.

Az út arra való, hogy menjünk rajta, mondta doktor Moll.

1987 áprilisának utolsó szombatján elindult ezen a hosszú úton Francesco Morosini meg az orvos Henry Moll lelke könnyebbségére.

Morosini úr iszonyatos története az emberről, aki énjétől úgy meg akart szabadulni, mint ahogy letesszük a felöltőt, nyugtalanította doktor Mollt. Mert megsejtette, hogy zürichi gyámja nem véletlenül kötötte ki: Francescónak egy szót se. Moll tapasztalt szeme igen hamar felfedezte páciense masszív romjait, korábbi énjei egyik-másik rétegét. Francesco félelme a gyilkosoktól, aki biztosan érte jönnek, félreérthetetlenül jelezte, hogy a betegség elhatalmasodott.

Francesco Morosini nagy megkönnyebbüléssel fogadta Moll ajánlatát, hogy vonuljon egy időre magánszanatóriumba Hendonban, ahol szépen kikezelik. Megemlítette az orvosnak, hogy bizonyos pénzösszeget helyezett el a londoni Westminster bankbeli számláján. Abból akkor is fizetheti gyógykezelését, amikor megszűnik Francesco Morosini lenni.

 

7.

 

A hendoni magánszanatórium számlájára érkező szép summák különleges bánásmódot tettek lehetővé a védencnek, Francewsco Morosininak. És az átutalásokból jutott doktor Moll szmlájára is.

Francesco új életritmust vett fel. A reggelei sétákkal teltek el a kórház tágas parkjában. Mindig magánál tartot a füzetet, amelybe pillanatnyi megfigyeléseit rögzítette. Olykor rajzolt is bele ezt-azt. Szobájának sötétsárga függönyei zavarták reggeli álmát. Doktor Moll elrendelte, hogy cseréljék ki őket zöld vagy kék színűekre a páciens óhaja szerint.

Nincsenek kereskedők Friuliból, drága doktor úr, hajtogatta minden reggel Francesco. Morosinik sincsenek. Ez mind csak kísértet. Fredinandnak az a sofőrje is a Fažanai úton.

Amikor felhevült, Francesco olaszul szólalt meg. Doktor Moll felismert belevegyülve egy-egy lágy orosz szót is, susogót és meleget. De mind több volt közte valami érdes szláv nyelvből.

A zürichi gondnok időnként jelentkezett Moll lakáscímén, különös konspiratív kapcsolatot diktálva neki. Továbbra is nagy összegű átutalások érkeztek doktor Moll számlájára. Mayer úr a nyár végén felvetette, hogy ha a gyógykezelés nem hoz javulást, megpróbálkozhatnának egy svájci szanatóriummal. Henry Moll ellene vetette, hogy egyelőre korai lenne feladni.

A mindenható kémia lassan lehántotta Francesco énjének rétegeit.

Inventárium, inventárium – ez volt az új szó, amellyel minden reggel orvosát fogadta. Felütötte a füzetét, és strófákat olvasott fel belőle egy fanyar szláv nyelven, melyben torlódak a mássalhangzók. Azután, Moll aggodalmas ábrázata láttán nyomban angolr fordította őket.

Ősz elején doktor Moll módosított a terápián. Francesco szemlátomást lefogyott. Egy füzet már megtelt, azt átadta doktor Mollnak. Az angol nyelven telerótt lapok különös mesét tártak doktor Moll elé páciense énjének állítólagos átváltozásáról. Ámde Francesco Morosini egy egész kórusát visszhangozta a hangoknak, amelyek mind törékenyebb testéből törtek fel.

Henry Moll doktor pedig, ahogyan elmélyedt Francesco Morosini esetében, mind jobban elnyomta felesége tolakodó hangját, amelyre reggelente felébredt. Hónapok óta nem jelentkezett. Moll egy kollégája Hendonból valamelyik West Kensington-i dzsesszklubban látta eredeti frizurával, ami egészen megfiatalította.

Egy este Mayer úr Zürichből jövő szívélyes hangja világosan értésére adta doktor Mollnak, hogy számlájának feltöltése a leendő felejtés ára.

A felejtésé?, kérdezte zavartan Henry Moll. Miféle felejtésé?

Francesco feledéséé, mondta Mayer. Ön gondoskodni fog róla, hogy mindent elfeledjen. Ez nem okozhat nagy gondot.

Francesco pedig azon az őszön az utolsó pitypangokat tépegette le e kórház rétjein. Már nem üldözték álmok. Az erős nyugtatóktól tizenkét órákat aludt. Még egy kis füzete megtelt különféle nyelvű bejegyzésekkel. Továbbra is e szavakkal fogadta minden reggel doktor Mollt: Inventárium, inventárium…

Mennyi felmenő, tűnődött Henry Moll, ahányszor csak szétterítette Francesco rajzát a családfákról, amelyeket folyton kipótolt.

Francesco megkövesült tekintettel követte doktor Moll minden mozdulatát. És amikor az orvos hangosan felovasta valamelyik aláhúzott szót a füzetből, a páciens összehúzta szemét és belefogott a mesélésbe.

Egyszer Francesco névre hallgatott, és gyermek volt. A városi parkbeli ismerősei suttogására fülelt, akik az ápolt növényzet hűvösében a fogékony járókelőkre bízták titkaikat.

Doktor Moll sohasem járt Triesztben, de a páciensével folytatott beszélgetések alapján nagyon határozottan kirajzolódtak előtte a város körvonalai.

Inventárium, harsogta Francesco, és német szavakat halmozva Rudolf Grabnerként beszélt magáról. Holmiféle szörnyalakokat kísérgetett szállodákba és vonatokon, folyvást láthatatlan pitypangokat fújdogálva. Azután pedig, szemmelláthatóan lecsillapulva, kopár, sík vidék felett lebegett, messzi, áttetsző, kék hegyekre meredve. Hajósok álmatag hangjaira fülelt. Vlagyimirnak mondta magát.

Egyazon szél járja át a szálodákat, temetőket, strandokat, mondta elgondolkodva.

Doktor Moll tudta, hogy ezzel a szóval lezárul a történet. Majd csak másnap fogja talán folytatni Francesco raktárjainak leltározását.

Idővel, amikor páciensét mindig azon a néven szólította meg, amelyet az a származási ábra valamelyik ágára költözve magára aggatott, Henry Mollnak sikerült sokkal többet megtudnia.

Könnyek? Könnykristályok, olvasta ki a füzetben a szót doktor Moll.

Kis borostyánok, felelte készségesen Francesco. Viaszos rögök a tenyérben, amelyek megkeményednek, és ragcsos nyomot hagynak. Gyermekkoromban féltem a borbélytól.

A borbélytól?

Adamić, mosolyodott el rejtélyesen Francesco. Inesa sokat tudott róla. Emlékszem, a berni erdőt jártuk, ott mesélte el egyszer ezt a gyönyörű szép történetet.

Frissiben érkezett vissza Rijekából, folyttta rövid szünet után, Moll doktoron keresztül valahova, olyan messeségbe meredve, amit csak ő lát. Európában dúlt a háború. Mit el nem követtek ellenünk a mensevikek, sóhajtotta. Adamić bosszúját idéztem a fejükre.

Doktor Moll figyelmesen nézett páciense szembogarába.

Inesa azt mesélte, abban a kvarnerói városban a XVIII. században élt egy kereskedő, bizonyos Simeon Adamić, aki olyannyira meggazdagodott a dohányon, hogy irigykedő polgártársai száján misztikus történetek fonódtak alakja köré. Állítólag a birtokán, ahol régészeti leleteket tártak fel, kincsekre is leltek. Találtattak tizennégyen tanúk, akik eskü alatt vallották, hogy Simeon Adamić rátette a kezét a kincsre. Börtönbe vetették. De maga a császár rendelte el szabadon bocsátását. Hamarosan hosszú palotát emelt a Riječina partján tizennégy ablakkal, amelyek alá kis fülkékbe a tizennégy hamis tanú fejét vésette kőből. Éveken át díszelegtek Adamić házának falán a fejek, miközben az eredetijük megszégyenülten kullogott a városban. Régóta azt szeretném megtenni, drága doktor úr, amit ez az Adamić tett. Csak épp akkkora épületet nincs módomban emelni.

Rozmaringillat, mondta átszellemülten Francesco.

Rozmaring?

Olyan erősen illatozik, mint a füstölt hal, vagy a tömjén.

És fejét hátracsapva Francesco komor melódiát énekelgetett. Lassú órák, urnák, rémek – hangzott a dal.

Egy évvel azután, hogy bevonult a hendoni szabatóriumba, Francesco Morosini a sűrűn teleírt harmadik füzetet is doktor Mollra bízta. A doktor még egy névre bukkant, amelyet páciense visszatérően használ. Marko volt ez a név. És ahogy hónapokkal korábban, a hosszú szeánszok alatt kirajzolódott Trieszt, most még varázslatosabban bontakozott ki előtte a két folyó városa, az egzotikus Belgrád. Doktor Moll nehezen találta fel magát a szerb szavak zuhatagában.

Május volt már, amikor jelentkezett zürichi gondnoka, Mayer úr, és közölte doktor Mollal, hogy a hó végén eljön védencéért. A család úgy döntött, hogy Francescót egy alpesi szanatóriumban helyezi el. Doktor Moll dolga az, hogy felkészítse Francescót az útra.

A következő két hétben az erős gyógyszerek kifehérítették Francesco tudatát. 1988 májusának utolsó napján Francescp Morosini gyámja kíséretében elhagyta hendoni azilumát. Doktor Henry Moll a rendelő ablakából nézte a taxi fekete kupoláját, amint a völgyben távolodik az autóút csomópontja felé véve az irányt. Asztalán négy sűrűn teleírt füzetben ott hevertek páciense, Morosini feljegyzései.

Nyár elején Henrty Moll a szanatórium igazgatóságának bejelentette távozási szándékát. Magánpraxist akar folytatni. Pár nappal a kórházból vló távozása előtt doktor Moll mindenféle papírok közt rátelált Francesco Morosini egy rövid versére. Első két sora cirillbetűs volt, de  további hetet Moll el tudta olvasni.

Késő délután földalattival Swiss Cottage-be visszautazva Hendonból Henry Moll már ki tudja, hanyadszor futott át a kifogástalan angolsággal szövegezett sorokon:

 

Pannóniába belevesztek az ősök –

szűcsök, szatócsok, pórok.

Egy írnok kidönti a tintát

a kövér libák fehér tollára,

és aztán elnyeli smaragd vize a folyónak:

a Korana, a Jeniszej, a Rio dela Plata,

Trsatról hosszút visz lefelé.

 

8.

 

1988 szeptember első napjaiban a svéd Esspresen és Aftonblader bűnügyi rovatai közölték egy török származású jugoszláv emigráns, svéd állampolgár halálhírét. A tragikus esemény Stockholm Gamla Stan negyedében, a Chaos vendéglőben játszódott le. Augusztus 31-én késő este egy azonosítatlan személy pisztolylövéseket adott le egy szeparé három vendégére és kioltotta kettejük életét. A lövöldözőt szívtájékon érte egyike a két lövésnek, amellyel a harmadik vendég viszonpozta a támadást. A gyilkos kilétét nem tudták kideríteni. Nem voltak nála sem dokumentumok, sem pénz. Csak egy első osztályra szóló hajójegy a zsebében a Jan Mayen Koppenhága és Malmö közötti kompjáratára.

 

Bognár Antal fordítása

Bejegyzések

Dragan Velikić: Asztrahánprém

 

Ahogyan a háború poklából előkecmergett a belgrádi házak romjai közt, 1944 októberében Stanimir Delićet kényes feladattal bízták meg: felkutatta a néphatalom ellenségeit, és rövid úton eljárt a kapott parancs szerint. A polgárfejek aratásának kivételesen sikeres első hulláma után, amelyhez a testvéri vöröshadsereg tévedhetetlen detektorait hívhatták segítségül, olyan periódus következett, amely kifiomultabb megoldásokat követelt.

Bosszúra fenekedő házmesterek hazafias fellobbanásból leadták a gyanús elemek neveit, boszorkányosan váltogatva az árulás minéműségét. Noha a belgrádi polgárság második aratása a fejek számát tekintve nem vetekedhet az elsővel, elég alapos volt ahhoz, hogy csírájában elfojtsa ezt a kétes réteget.

Hamar kiderült, hogy Stanimirnak gyöngéje a kipúderezett fürdőközönség. Elöljárói kiegészítették a dossziéját néhány „zaftos részlettel”. Hogy a dolog még rosszabb legyen, az ifjú tisztecske románcba bonyolódott egy középkorú dámával, mi több, annak fiatalkorú fiát megpróbálta kivonni a szerémségi frontszolgálat alól. Felettese, Miladin Djurović őrnagy javaslatára Stanimir vezeklésül ráállt, hogy tartja magát egy jól kifundált, bár számára nem egészen világos akció tervéhez. Szeretőjét, Verát feljelentette kémkedésért. Villája pincéjében állítólag nagyértékű festményeket találtak, melyek egy rejtélyes németországi szállítmányhoz tartoznak. A fiát kiküldték a szerémségi frontra, és ott fapuskát nyomtak a kezébe. Egy nagy bajszú krajinai barátságosan hátba veregette mondván, puskát a háborúban nem ajándékba kap az ember, hanem szerez. Rohamhoz pedig elegendő a fapuska is.

Aznap éjjel belgrádi diákok osztagát indították el fapuskákkal az arcvonalba. A városi ifjak avatatlan kézzel, nagy gyorsan kiásott sekély lövészárkai nem sok fedezéket nyújtottak.

A hadi stratégia tótumfaktumai a Szerémség sík vidékét eszményi terepnek találták a belgrádi fiatalság megtizedeléséhez test test elleni küzdelemben a visszavonulófélben lévő ellenséggel. A szerémségi front elnyelte az egyetemisták és középiskolások alkotta óhatatlan ellenzéki szellemet, amely a háború után leleplezhette volna a partizánhatalom álnok játszmáit. Közrejátszottak más okok is. Rossznyelvek szerint a Jugoszlávia területén az ellenséggel vívott harcban elesettek számaránya eltörpült a testvérháborús leszámolásokban elpusztultak tekintélyes száma mellett. A szerémségi front valamelyest enyhített ezen az aránytalanságon.

Sok év után a túlélők meséi, amelyek családi összejöveteleken csak suttogva, bizalmas körben terjedtek, szürrealisztikus rémlátomásokra hajaztak. No persze a partizánok közt találtattak szürrealisták is.

Mielőtt Stanimirt áttették volna a rijekai házak árnyékai közé, aláírt néhány tanúvallomást, és Verának, a szeretőjének szökést ajánlott. Együtt utaztak el Rijekába.

A határőr golyója egy gondolattal azután érte a nőt, hogy a busásan megfizetett kalauz odabökött a kezével: az már ott Olaszország.

Pont került hát az ügyre, amelyet Djurović őrnagy vezetett, hibátlanul végrehajtva a Berlinből származó rejtélyes műkincsegyüttes lefoglalását, hamarosan elő is léptették alezredessé. E műveletben Vera asszony célzott meggyanúsítása csak a nyomravezetéshez kellett.

Stanimir pedig nyugdíjasfővel is kiaszott bőrén érezte a titkosszolgálat hatalmas szervezetének forgolódását, amelyben az ügynökök mind szeplőik által testvérek. Nem volt olyan fontos esemény Stanimir életében, hogy ne jutottak volna eszébe megszeppenten az éber kartotékosok. A levelet is, amelyben Nikola Obrovac pulai ügyvéd arról értesítette Markót, hogy megörökölte Josip Baldo minden ingó és ingatlan vagyonát, eme láthatatlan figyelők lehetséges húzásának tulajdonította.

Josip haláláról két héttel korábban értesültek, Marija táviratozott nekik. Nem mentek el a temetésre. Az elhunytnak nem voltak egyenes ági leszármazottjai. A testamentumba foglalt végakarata mindkettejüket nagyon meglepte.

Marko az öröklés hírét deus ex machinaként fogadta remetéskedésében. Négy nap múlva vonatra ült azzal az elhatározással, hogy Belgrádtól távol, Pula csendjében fejezi be regényét. Úgy gondolta, hogy Josip félretett pénze két-három gondtalan évre elegendő. Marko ifjúi lényében megint egyesült a két árnyék: a cselekvőé és a szemlélődőé. 

Bejegyzések

Dragan Velikić: Asztrahánprém

Belgrád díszletei

 1.

 

Mindegyik lelkes kommunista pontosan olyan, mint a többi – és mind másképpen lesz elveszett, amikor meghasonlik. Így indította kéziratát Marko Delić. Ült fölötte szórakozottan meredve Újbelgrád betonmonstrumaira.

A makacs mondat úgy köszönt vissza a regény új változatából, mint valami kísértet; uszályában szellemek sokasága, kitartóan várakozva a lámpabura sárga fénykörében. Lökdösődnek és handabandáznak. Némelyikük egyenruhás.

Az ifjú szerző szeretné kikerülni őket.

Óvatosan oldalaz.

Írói kalandja nyitányán Marko Delić azt a gyermeteg hitet táplálja magában, hogy maga válogathatja ki szereplőit, ahogyan az olvasó választ magának olvasnivalót.

A hősünknek életkeretet adó város szívgörbéje fölöttébb különös. Törésvonalak szeldesik. A szeizmográf tűje folytonos rezgésben. Lélegzetvételnyi békesség elég hozzá, a város szervezete máris a romlást szomjúhozza. És így megy ez évszázadok óta.

A Száva és a Duna összefolyásánál ez a város hatalmas stúdióra emlékeztet, amely a legkifinomultabb magamutogatóknak is kulisszákat kínál. Legtöbbször háborús filmekhez, úgyhogy itt lépten-nyomon a szakadtság bájába botlunk. A statiszták bőrét az uniformisok durva gyűrődései horzsolják fel akkor is, ha mezítelenek. A Kalemegdan falai alá szelek sodorta hajléktalanoknak biztos vértezete a katonavirtus. Hősünk, aki született belgrádi (eme adottságát jobb lesz elhallgatnia) szentül hiszi, hogy Belgrádhoz fogható kulisszák sehol a világon nincsenek. Sem Rómában a Cinecitta, sem a mágikus Hollywood nem homályosíthatja el a Száva és a Duna összefolyásáál fekvő város csodáit.

 A belgrádiak időtlen idők óta úgy élnek, akár a mexikói és a kubai menekültek, vagyis a legnépszerűbb filmműfajnak itt kimeríthetetlenek a lehetőségei. Belgrád városnegyedeiben New York hírhedt utcái haladnak, a bűnözők, besúgók és zsaruk szövevénye képezi – pár folklorisztikus részlettel színezve – a Száva és a Duna talákozásába ékelődő metropolis endemikus tenyészetét. Itt, a belgrádi kulisszák közt a bűnügyi filmek kisstílű bűnözők életének melodramatikus tálalásától az Oscar-díjasok módjára fogukat villogtató szereplőkkel készült politikai thrillerekig terjedő palettája keleties mesék motívumaival és a bolsevik művészet plakátszerű látványképeivel bővül, ami, jó eséllyel, eredetien ható színfalakat sejtet egy új Superman kalandjaihoz.

Újbelgrád homokos, vizes talajból kinőtt szürke tömbjei – díszletek neorealisztikus képsorokhoz.

Téli éjjeleken, amikor a sötétség elnyeli a romos házakat és a szutykot, a polgárok sanyarú képét és a konténerek tövén gyülemlő szemétkupacokat, a Dorćol és a Savamala körvonalai vonzó képet mutatnak. Bumfordi villamoskocsik csengetnek a néptelen utcákon, siklanak zajtalanul végig a rakparton, majd át a hídon a Száva túlpartján terjengő pusztaságba, ahova aludni járnak az emberek és ahol minden ünnep lövöldözéstől hangos.

A pogári házak böhöm nagy díszletei a Dunán hajóztak le, Pestről és Bécsből, valamikor a század elején. És jöttek később is. Egyszer egy osztrák rendező Bécset filmezte a belgrádi kikötőben, és elragadtatással beszélt az éjszakában oly pompásan ható épületekről.

Számos világhírű rendező kereste meg látványfantazmagóriáit ebben a belgrádi filmvárosban. A dokumentaristák még most is kitartóan várakoznak a merényletekre, forradalmakra és államcsínyekre.

A díszletezők a külkerületek utcáit járják alkalmas helyszíneket keresve.

 

A dickensi atmoszférával vetekedő nyirkos alagsorokban családi manufaktúrák csíráznak ki. Ezernyi villanykörte, polc és lakat, melyeket  belgrádi tömbházak átadás előtti lakóhelyein zsákmányoltak, gépkocsiabroncsok, kazettás magnók, ablaktörlők, bundák, visszapillantó tükrök, drágább fajta lábtörlők, rakásszám buksza és karóra.

Az egész Belgrád hemzseg a kis lerakatoktól.

Bejáródott csapatmunkában, a feladatok tökéletesre fejlesztett szétosztásával a családok  már a hároméves kölyköket is a konténerek különösen hasznos kurkászóiként használják fel. A város minden talpalatnyi darabjának van gazdája. Éles a verseny értük. Mind több városlakó ér talajt. A tolvajlás nem puszta hobbi, hanem életmód is, rátermettek és élelmesek kiválósága. A közterületfenntartó tilosban parkoló autók elszállítására szakosodott alkalmazottai túlórázásra is kaphatók. Eldugott műhelyekben százszámra bontanak személygépkocsikat, kiiktatva őket a fizikai létből. A kis stiklizők a rend őreinek hallgatólagos szemhunyorításától kísérve éjjel-nappal a nyilvános parkolók körül sündörögnek.

A Belgrád stúdió sokféle foglalkozást kínál. Elegendő végigböngészni a lapok hirdetésrovatát és megfejteni a burkolt ajánlatok jelentését.

Az égbe nyúló lakótelepeken a felvonók gyakori meghibásodása emberszállítók külön osztályát temrlete ki, megfelelő tarifáért szállnak ki idősek és betegek kiszolgálására. A megbeszélt időben fel- vagy lehurcolják őket.

A nyolcvanas években, amikor az áramszünetek úgyszólván mindennaposak voltak, a Belgrád Keleti kapujánál magasodó felhőkarcolókban külön temetkezési szolgálatot szerveztek. Kézről kézre adogatták le az elhunytakat olykor a huszadik emeletről, hogy az égbe távozhasson a lelke.

A gondos városnézőnek azonban nem kerülhetik el a figyelmét  csönd tenyérnyi oázisai az óvárosban, amely koránál fogva és a gondatlanság miatt a háború óta egyre pusztul. A márványoszlopok tövében jéghideg bordái vicsorognak a fűtőtesteknek, amelyek a háború előtt a tiszta lépcsőházakat fűtötték. Az emeletek közt ósdi liftek vánszorognak.

A szépséges házakban kedvét lelők álmélkodva kérdezhetik: hova lettek azok az emberek, akik alapítványokat tettek, színházakat, templomokat és kórházakat emeltek?

Csiba te! Pontosan ezekről a jótét lelkekről készül regélni hősünk, miközben a forró augusztusi délutánon maga elé suttogja regénye nyitó mondatát és óvatosan próál elhúzódni a felbolygatott kísértetektől.

A sötét drapériák mögött pedig, Stari grad, Dorćol, Palilula, Vračar szelelő, nyirkos lakásaiban elaggott belgrádi úriasszonyok pittyegnek, mint valami kalitkába zárt madárritkaságok. Egy-egy házi szentjük napja és szenteste hozza össze őket, régóta hozzáidomultak a várost a háború után elárasztó hordák életritmusához. A megmaradt ereklye nem több a kimért beszédmodornál, egymás kötelező „uramozása”, „asszonyomozása”, itt-ott egy porcelánholmi, szentkép, egy piroti szőnyeg, ezüstibrik, mécses. A békebeli polgárok e ritka példányai, akik rühellenék a hamis családi címereket és a bécsi felmenőket, még mindig tompa fény lengi körül.

Belgrád az írók paradicsoma.

A mi ifjonti hősünk a 35 fokos augusztusi hőségben, miközben poshadó szemét bűze terjeng az újbelgrádi lakótelepek fölött, ebben a hatalmas stúdióban abban ügyködik, hogy felleljen néhányat az elsüllyedt alakokból. Kis időre hagyjuk magára a vászonfüggöny csalóka árnyékában.

Egy képzeletgazdag olvasó kénye-kedve szerint bármit elgondolhat, mégsem sikerül kimerítenie a belgrádi stúdió lehetőségeit, mert a rozoga kulisszák között olyan lények is találtatnak, amelyek nem szerepelnek a zoológia tankönyveiben. Nem ritka eset Belgrád állatkertjében, hogy egy orrszarvú végez magával, egy majom vagy egy tigris kisétál a ketrecéből. Hiszen az sem falrengető, ha a meny lemetszi az anyós nyelvét, bokszoló ökölcsapása oltja ki egy gyermek életét, a rendőr ellátja egy operaénekes baját, a kukában csecsemőt találnak.

Belgrád lesz egy napon a világ legnagyobb szafariparkja.

Mindétig Ázsia kapuja volt Belgrád, ahonnan mégis határozottan felsejlik Európa.

 

2.

 

A kanadai nyárfa rövidéletű: gyorsan nő, de gyorsan ki is szárad. A betonszörnyetegek viszont a maguk javíthatatlan rondaságában ítéletnapig itt fognak díszelegni. Kiégett nyárfák övezte bulvárokon, kátyús utakon és építőhelyeken roncsautók döcögnek.

Dermedt szerelvények várakoznak a leeresztett jelzőlámpáknál.

Az órák gyorsuló ütemben pergetnek egy másik időt.

Hősünk egy láthatatlan történet hályogán kaparász ironjával.

Opatija: ücsörgő emberek, napernyők, szállodák csipkés balkonjai. A pihenés oázisa, ahol bizony örömteli a várakozás.

Abbázia: a legtávolabbi pont, ameddig Vladimir Nabokov emlékezete el tud érni. Sziklaüregek, melyeket langyos tengervíz tölti ki, a tenger mágikus mormolása. Vladimir, a gyerkőc viszolyog a gondolattól, hogy borbélyhoz kell mennie Rijekába.

A helyszín minden bizonnyal Opatija, az Adriai-tenger, jegyzi fel önéletrajzában fél évszázaddal később (Speak, Memory).

Vladimir, a gyerkőc emlékezetében megmaradt a világoszöld-rózsaszín celluloid karperec a jobb csuklóján. Felködlő rajzolatában néhány hajtincs dereng, fagyott könnyek – a rijekai borbélyhoz való rettenetes zarándoklat nyomai.

A Neptun-villa (vagy Apollo a neve?) a kis tornyocskával és tetőterében a kerek ablakokkal, a csendes menedék, amelyet a távoli 1904. év nyarán európai vándorlásai során útba ejtett az orosz Nabokov család, még most is ott áll, a tenger legszélén, Ićićiiránt.

A láthatatlan rugó megfeszül. A felködlő celluloid karperecben bármelyik percben testet ölthetnek a szorongás tárgyai.

A sziklaüregek, melyeket langyos, állott tengervíz tölt meg, benne a hínár iszamos csomóival, álmosító locsogással lélegeznek. A fiúcskában, Markóban a leázó púderek nehéz illata marad meg, amely a fürdőkabinok korhadó deszkáiból szivárog elő. Az ő varázskörét nem haj és nem könnykristályok adják. Ellenben egészen világosan ott érzi az arcán a szőrme selymes érintését.

Az udvar mélyében elmozdultak a rozmaringágak. A fojtott sóhajokat a gyermek képzelete tette hozzá, de a határozatlan színű, homályos celluloidon a pad körvonalai valósak. Támlájára odalátni a bokor sűrűjén át.

A rozmaringágacskák egyenletes ritmusban mozognak. Vagy hajtincsek azok?

Az íróasztal szélén egy pillanatra elakad valamilyen üveg visszfénye. Marko felnéz kéziratából.

Valahol egy idegen kéz ablakot tárt ki. A szemközti háztömb harmadik emeletén Marko egy emberalak körvonalait fedezi fel a teraszajtó sűrű lyukú szúnyoghálóján keresztül.

 

3.

 

Városa felett angyalként lebeg Marko.

Ki tudja, hanyadszor, háborús romjaiból támad föl Belgrád. A kiadós vérátömlesztések friss vért fecskendeztek belé, ám a két folyó partján a dzsinn tehetetlenül lengeti karjait. Az ezeréves tetemektől kövér humuszon még nem nyílt ki orchidea.

Mohó és szívós hegylakók árasztották el Belgrádot a második világháború végeztével. Élettel telítették meg a várost, de nyugalmat nem kapott tőlük. A puszta önfenntartás erős ösztönétől vezérelve földbe tiporták kényes endemikus növénytakaróját.

Az a világ jött el, amelyet Jovan Cvijić a „pórlélektan” termékeként nevez meg. Ivo Andrić pedig a Jelek az út mentén-ben ezt írja róla: „A török hódoltságnak kitett vidékeinken, különösen a legelmaradottabb részeken, hol erősebben, hol halványabban, meglátszanak a raboskodás nyomai, s olykor mind egyszerre ütközik ki mind, teljes súlyával. Ilyenkor derül ki, hogy az életet sikerült ugyan megőrizni, de drágábban, mint amennyit az élet ér, mert a védekezéshez és a megmaradáshoz szükséges erőt a jövendő nemzedékektől kölcsönözték, azok tehát adósságok terhével a nyakukban jöttek a világra. E küzdelmet a pőre életfenntartó ösztön túlélte, miközben maga az élet kiürült, jóformán csak a neve az, ami megmaradt belőle. Ami van és él tovább, az csorba vagy torz, a születő, a most keletkező pedig csírájában mérgezett és elnyomorított. Ezeknek az embereknek a gondolatai és szavai csököttek maradnak, mert gyökerükben elmetszették őket.”

 

Belgrád bomlásnak indult azok terhe alatt, akik az életét megújították. Kiéhezett lakosai szeméttelepeken kóvályognak. Galamboknak állítanak kelepcét. Bádogviskótelepek teremnek egyre-másra.

A lankadó erejű Gulliver egyazon napon születik és hal meg.

 

                                                                                     (Belgrád, 1990. május)

Bognár Antal fordítása