1888. Parkinson újra Tibetbe megy. Ezúttal ennek minden rendelkezésre álló dokumentuma – ekkoriban ritkaság az ilyesmi – egybevág. Még Parkinson jegyzetei is fennmaradtak, valamiféle napló formájában. Megtudjuk belőle, hogy kutatásai nem a buddhista orvoslás könyveinek tanulmányozására irányulnak, hanem a palingenezis érdekli, amit Nyugaton – tévesen – lélekvándorlásként tartanak számon. Demjan Lavrentijevics természetesen nem hisz a lelkek vándorlásában, még csak a karma által meghatározott bizonyos energiaentitások megtestesülésében sem, hiszen ortodox keresztény. A palingenezisben nem a túlvilágit keresi. Arra kíváncsi, mi módon lehet a palingenezis az identitás megváltoztatásának eszköze a földi életben. A misztikában való jártasság, amellyel Tibetben felvérteződött, hasznára lesz majd a rá váró években, hathatósan oltalmazzák meg a titkos szolgálat ellene indított hajtóvadászatában. Második tibeti tartózkodása után megkezdődik a Parkinsonok burjánzása, metamorfózisaik sokasága, sorozatos alakváltoztatásaik, noha a megtévesztő külső leírások vastag rétegei alatt igazi identitása mindvégig változatlan marad.

Tibetből visszatértében súlyos fagyásokkal három hétig az irkutszki kormányzósági ispotályban reked. Ahogy lábadozni kezd, fellázítja az ápoltakat. Nyomorékok, bénák, elcsigázottak serege élén a kórház-igazgatóságtól a körülmények javítását és a betegekhez való emberségesebb viszonyulást követeli. Hogy meggyőzze őket követelései jogosságáról, a kórházigazgatót az orvosokkal és az ápolókkal együtt arra kényszeríti, hogy befeküdjenek a kórházba, a kórházi konyha főztjét kapják és alkalmazzák rájuk a bevett gyógymódokat.

„Ötletszerű, de nagyon fontos kísérlet volt – jegyzi utóbb a jegyzetfüzetébe. – Az addig makkegészséges orvosok és ápolók sorra megbetegedtek, mégpedig ki-ki pontosan annak a betegnek a tüneteit mutatta, amelynek a betegágya neki jutott. Kulcsfontosságú bizonyítékaképpen annak, hogy a kórházak, meghatározott szimptómákkal manipulálva valójában ránk szabadítják a betegségeket.”

A betegek lázadását, a három közül az elsőt, amelyet Parkinson vezetett, vérbe fojtották. Harmadnapra hajnalban egy kozák osztag vágtában beront a részlegekbe és a pavilonokba, a részeg kozákok a túlélők szavai szerint vaktában lövöldöznek karabélyaikból és mindenkit lekaszabolnak szablyáikkal, aki útjukba kerül. A kórházi thermidor mérlege: 57 halott, 194 sebesült, 73 eltűnt beteg. A másik fél sem ússza meg. A hirtelen, kényszerűségből ágynak esett személyzetből 14 orvos és 28 ápoló hal meg. Kozák áldozat is esik. Egy praporscsik, abban a hiszemben, hogy spiritusz van az üvegben, felhajt másfél liter sósavat, és nem éli túl.

Ötük tévedésből benyakalt vagy tíz liter metilalkoholt, és elvesztették szemük világát.

A személyzetből megmaradtak fülön csíp valakit, akit Demjan Lavrentijevicsnek vélnek. Kopaszra nyírják. Ricinust diktálnak belé. Megrakják piócákkal. Végül kátrányt öntenek rá és tollban hempergetik. Ügyet se vetnek rá, hogy Parkinson-e a szerencsétlen, vagy valamelyik ápolt. Esetleg egy véletlen arrajáró…

A valódi Parkinson messze jár.

Fordította: Bognár Antal