És Voznyeszenszkij tisztában van ezzel. Mindent elkövet azért, hogy a saját életéből mindent kiirtson, ami akár csak távolról is, de erre a bugyuta érzésre emlékezteti. Ahogyan hirtelen elvált és újra megnősült, ugyanolyan hirtelenséggel felmondja munkatársi állását az Újkori Történelmi Intézetben, potom pénzért túlad luxuslakásán az Arbaton, falusias házat vesz Moszkva külterületén, és cipészműhelyt nyit. Nem jár többé az Archívumba. Egyébként is kitiltották onnan. De nincs is rá szüksége. Most már közvetlenül érintkezik Demjan Lavrentijeviccsel.
Mielőtt mindörökre búcsút mondott volna a Moszkva peremén talált vityillónak, és ki tudja, milyen név alatt, ki tudja, milyen alakban ismeretlen irányban nyoma veszett volna, Voznyeszenszkij összeállított egy kresztomátiát: a kronológia, biográfia, bibliográfia egyvelegét, amelybe összegyűjtötte a demjan Lavrentijevicsről hozzáférhető – jobbára kétes – dokumentumokat, feljegyzéseinek töredékeivel együtt, amelyekből a figyelmes olvasó előtt kirajzolódik vagy legalább körvonalaiban felsejlik doktrínája. A lemásolódás technikája révén birtokába jutottam e kézirat kópiájának. Abban a csalóka reményben sokszorosítom és küldözgetem kiadóházaknak, hogy valahol bátorságot kapnak a megjelentetéséhez, még halványabb reményem, hogy a posztparkinsonizmus ólomidejében hátha találtatnak olyanok, akiknek van kurázsijuk, hogy készek a szent megbetegedés kalandjába bocsátkozni.
A többieknek, akik bármilyen úton-módon érintkezésbe kerülnek ezzel a szöveggel, semmitől sem kell tartaniuk, mert bár a parkinsonizmus olvasással terjed, elkapása szabad választás kérdése.
MEGFERTŐZŐDÉS
„Halál kötelei vettek körül, s az istentelenség árjai rettentettek engem.”
(Zsoltárok könyve, 18, 5)
„Mert bánatban enyészik életem, és sóhajtásban múlnak éveim; bűnöm miatt roskadoz erőm, és kiasznak csontjaim.”
(Zsoltárok könyve, 31, 11)
1884. Baráti társaságban, egy kiránduláson Demjan Lavrentijevics Parkinsonon különös betegség akut rohama tör ki, amelyet utóbb róla neveznek el. A roham hevessége folytán iszonyatos fájdalmakban fetrengő Parkinson látványa társait eszeveszett menekülésre készteti, meg sem próbálnak segíteni rajta.
Pár év múltán Demjan Lavrentijevics rögzíti a roham lefolyását: „Általános gyengeség, hidegrázás, hasmenés, hányás, belső vérzések, kiütések és gennyes kelések, magas láz (a testhőmérséklet a 180 fokot is eléri), kiugróan nagy vérnyomás, veseelégtelenség, szívritmuszavarok, ízületi fájdalmak, hasogatás,átmeneti megvakulás és megsüketülés.” „Iszonyatos fájdalmakban vergődve is – folytatja Demjan Lavrentijevics – minden erőmet összeszedtem, és beláttam, hogy társaim nem tudtak volna segíteni rajtam, itt az orvoslás is tehetetlen. Mert az engem sújtó betegség nem e világról való. Feljajdultam: »Bevallom bűneimet, bánkódom vétkem miatt« és »Ne hagyj el Uram Istenem, ne távolodjál el tőlem!«6 És ez hatott. A fájdalmak, a láz, a külső tünetek egy csapásra megszűntek. Ami nem jelenti azt, hogy kigyógyultam volna. Nem, a kór tünetmentesen, de parancsolóan belém költözött, független entitásként, mint másik énem, amelyet szabadjára hagytam, és gondosan figyeltem a fejleményeket. Magamat tanulmányozva arra a felismerésre jutottam, hogy a medicina eleve rosszul fogja fel a betegséget: az egészségre összpontosít, nem pedig a betegségre, arra idegen, ellenséges testként tekint, valamiféle parazita szervezetnek tartja. Én viszont rájöttem, hogy a betegség az életnek elidegeníthetetlen, mind közül a legértelmesebb, legkreatívabb része. Mi több, út a gyógyuláshoz. A betegség minden beteg legmeghittebb ügye, kulcs a sorsához, és itt semmi helye sincsen a pozitivista tudományok vagy harmadik személyek kotnyeleskedésének, mert az orvoslást és az orvoslókat a zsebük vezérli, és nemhogy csak alkalmatlanok a betegség megszüntetésére, nemcsak tápot adnak neki, de még új, eladdig ismeretlen kórokat is kiváltanak.”