Hanem ha a levéltárak alagsoraiban nem is jut semmire, s bár a dosszién (amely utóbb a Parkinson-kór: a kezdet és a vég címet kapta) az anorexia tünetei ütköznek ki, reménytelen távolságban lemaradva egy komoly történeti stúdium esélyétől, a mi történészünk magánéletében viszont kóros átváltozások kezdődnek. Amikor egy este betoppan, feleségét, Valentyina Nyikolajevnát a tükör előtt találja, fésülködés közben, anyaszült meztelenül – az orosz középosztálybeliek otthonában ez mindennapos jelenet. Nyomban ezután azonban valami furcsaságot tapasztal, a materializmusra alapozott politikai rendszer emlőin nevelkedett léleknek végletesen botrányosat. Férje köszönésére Valentyina a segge lyukán át köszön vissza: „Zdravsztvuj, daragoj!” Megrökönyödését elhessegetve Voznyeszenszkij a racionalizációban keres szalmaszálat, fáradtságának tulajdonítja a képzelődést.  Idegkimerültségében lel rá magyarázatot. Futó érzéki csalódás mindössze. A mi történészünk persze  nincs tisztában valami fontos dologgal (vagy nem akarja tudomásul venni): márpedig érzéki csalódás nincsen. Amit látsz, az a valóság, úgy vergődsz vele zöld ágra, ahogy tudsz. Az első adandó alkalommal minderről beszámol Eduard Mandarinovnak, a költőnek (akitől majd az egészről  értesülünk), nem annyira azért, hogy kiöntse neki a lelkét, hanem titkon abban bizakodva,  hogy Mandarinov majd ráripakodik, „hagyd már az efféle ostobaságokat”, amit az meg is tesz. „Lásd – korholja Mandarinov -, megrögzött korhelyek kézirataiban búvárkodsz álló nap. Azt hiszed talán, hogy ez nem hagy rajtad nyomot?”

Valamelyest megnyugodva Voznyeszenszkij folytatja a levéltári keresgélést. De sokkal többet tud meg belőle magának az archívumnak a belső felépítéséről és rejtett értelméről, mint kutatása tárgyáról.  Felismeri, hogy az irattár nem a világ kollektív emlékezete, hanem kollektív feledése. Hogy az emberi közösségeknek –  akárcsak alkotó elemeiknek, az egyéneknek –  van tudatalattijuk, képzeletviláguk, látomásaik vannak. Hogy akik a levéltárakat bújják, azok valamiféle vírusaik. De azért sikerül előbbre lépnie. Valójában igen nagy lépést tesz előre. Kezébe akad a Novi Zsivot (Új Élet) című folyóirat egy betiltott száma, benne Parkinson cikkével, melynek címe: Betegségem története. Fontos utalásokat talál benne, amelyek valamivel határozottabb irányt szabnak kutakodásának. Voznyeszenszkij felbuzdul. A nekibuzdulásnak rendre lehorgadás a böjtje. Aznap este igencsak lehangoló gépies tevékenykedésen kapja magát. A televízió előtt ücsörögve  Voznyeszenszkij szép nagy szeleteket tépdes a Pravdából, az újságpapírt a szájába gyömöszöli és élvezettel elcsámcsogja. Felettébb kellemetlen helyzet. Hogy Valentyina Nyikolajevna korábban a segge lyukán szólalt meg (és utána néhányszor e testrészét használta álmában motyogásra), azt még  ki lehet magyarázni érzékelési zavarokkal. De nincs az a fáradtság, nincs az a tudatzavar, ami menthetné a nyilvánvaló tényt, hogy papírt eszik, és hogy ezt már-már spirituális áhítattal teszi.

Voznyeszenszkij le sem tudta hunyni a szemét egész éjjel.