„ Az az állapot, amit egészségességnek nevezünk – jegyzi fel este a naplójába, amelyet még az este elolvasok -, valójában eltompultság, a fájdalom hiányának kábultsága. Az egészséges szervezet  valamiféle fehérjeleves – tápdús alom profán betegségek keletkezéséhez. Megkönnyebbüléssel fogadtam, hogy beteg vagyok. A parkinsonizmus legelsősorban önként elfogadott betegség. Szabad választáson múlik. Mint ahogy Keresztes Szent János írja: »Az isteni világosság mindig él, de eleinte a lélek csak azt látja, ami a közelében, pontosabban ami őbenne van. Azaz: a maga fekete foltjait és esendőségét.« Sötét korunkban a Parkinson-kór az istenfélelem legmagasztosabb formája.”

Voznyeszenszkij ekkortól mindent másképpen lát. Ami könnyű volt, elviselhetetlen. Ami nehezére esett, gyermekjáték. Baráti köre és családja általános megrökönyödésére minden indoklás nélkül elválik a szépséges Valentyina Nyikolajevnától, és harmadnapra elvesz feleségül bizonyos Katarinát, Nyikolajevna ez is, Bezuhov lány, riasztóan csúnya nő, féllábú, kiállhatatlan természetű idült alkoholista, akit megindító gyöngédséggel és figyelmességgel övez. Rá se hederít a méltatlankodásra, a szóbeszédre és a megszólásra. Életében ettől fogva csak két fontos dolog van: Katarina Nyikolajevna babusgatása, megadó elviselése szeszélyeinek s annak, hogy rajta köszörüli a nyelvét, valamint az áldozatos munka az Archívumban. Második felesége valóban szégyenletesen viselkedik. Bár béna, ronda és mindig pityókos, még szeretőt is kerít magának (a házgondnokot, egy Klimka Vorosilov nevű senkiházit), és egészen nyíltan csalja vele Voznyeszenszkijt. Olyan gátlástalanul és otrombán, hogy néhányszor elfogott a kísértés, lepuffantom őket a szolgálati revolveremmel, aztán az egészet a csecsen maffia számlájára írjuk. De visszafogtam magam, bízva benne, hogy Voznyeszenszkij tudja, mit csinál. És hogy mindennek van valami rejtett értelme. Be is igazolódott, hogy helyesen cselekedtem.

Végül majd én is megadom magam. Engem is utolér. Mondhatnók üzemi baleset ér, minthogy a parkinsonizmus a róla szóló iratok olvasásása által terjed. De – érthető okokból – nem lesz rá mód, hogy elégtételül szolgáljon nekem a rokkantnyugdíj.

Most, hogy ő is elszenvedőjük, Voznyeszenszkijnak Parkinson és a parkinsonizmus tükörképként felel. Feltárulnak előtte a szent betegség misztikus mélységei. Ősrégi kór ez. Nem Demjan Lavrentijevics találta ki, ő, mondhatni, csak egy a parkinsonizmus bódhiszattvái közül. Valójában az utolsó. Aki a világnak felkínálta az üdvözítő betegséget, de a világ a csalóka és végzetes egészséget választotta. Voznyeszenszkij rátalál Parkinson Nagy betegek genealógiája című munkájára, melynek rangelsője a feddhetetlen Jób. Az Ószövetség bővelkedik a Parkinson-kór klinikai eseteinek leírásaiban. Válasszunk találomra a Zsoltárok könyvéből, és leljünk örömet az áldott gyötrelmekben. „Halál kötelei vettek körül, s az istentelenség árjai rettentettek engem.” (18, 5) „Mert bánatban enyészik életem, és sóhajtásban múlnak éveim; bűnöm miatt roskadoz erőm, és kiasznak csontjaim.” (31, 11) „Szívem dobogva ver, elhágy erőm, s szemem világa – az sincs már velem.” Nostradamus versbe szedett jövendöléséből is a XIX. század eseményeinek szentelt strófák titokzatos betegséget emlegetnek: „(…) a betegség kezdetben egészségnek látszik, holott halálos kór; és megjelenik, rövid időre, a szent egészség, látszatra mint betegség; és harc támad a világban a két betegség közt, míg le nem hanyatlik a nyugati császár és az északi császár. És a halálos egészség győzedelmeskedik egy időre. És az Antikrisztus tanyát üt északon.”

Barátai valóban elhagyják F. R. Voznyeszenszkijt. Az utolsó szálig. Nem is igen érheti őket szemrehányás érte. Hogy lehetne barátkozni valakivel, aki nem eszik egyebet papíron kívül, és mind gyakrabban éjszakázik istállókban és disznóólakban? Hogy lehetne az ember barátja egy különcnek, aki részeges, sánta és romlott nővel adta össze magát? A mi történészünk minderre fittyet hány. Mert mindez talán kellemetlen, ámde a fontos az, hogy etikailag helytálló, megfelel a bibliai utalásoknak. A Parkinson-kór nem hasonlít az egyetlen test tömlőjére szorítkozó banális  emberi nyavalyákra. Nem! A szent kór természete olyan, hogy haladtában a külső események és az emberek patológiájára támaszkodik. Miközben egyúttal hat is rájuk. A parkinsonizmus nem passzív folyamat, megjelenési formái gyakran a politikai akció formáját öltik. És nem csak a politikaiakét.  A hosszabb emlékezetű olvasóknak bizonyára eszükbe jut a labdarúgó-stadionok és tornatermek ellen intézett moszkvai, tifliszi, szentpétervári felderítetlen éjszakai terrortámadások sorozata a kilencvenes évek közepén. Egytől egyig a csecsenek számlájára írták őket. Valójában Fjodor Voznyeszenszkij műve mind. Méltó haragját fejezte ki általuk az istentelen egészség ocsmány szentélyei ellen.

Maga Demjan Lavrentijevics sem riadt vissza az időnkénti terrorista akcióktól. Eleinte, különösen műveltebb körökben, a parkinsonizmus népszerűbb a marxizmusnál, a szocializmusnál és a nacionalizmusnál. Idővel azonban a tömeg fegyelmének hatványozott ütemű lazulása folytán   az elteltség és az egészség csábos doktrínái diadalmenetben indultak a humanitás eltaposására. Nem volt más választás: a tömegeket erővel meg kell fertőzni. És kínálkoznak-e kedvezőbb körülmények ragályok, fertőzések, járványok elterjedésére a háborúnál? „A történelem alattomos betegség – jegyzi fel Demjan Lavrentijevics -, amelyet a parkinsonizmus sem képes orvosolni. Radikális intézkedések kellenek. Világméretű sebészeti beavatkozás. Világháború, amely eltávolítja a beteg szöveteket.” A Demjan Lavrentijevics vezette Kis Parkinson testvérek titkos társaság elszántan munkálkodikolyan feltételek megteremtésén, amelyek kedveznek az általános háborús összeütközés kipattanásának. Személy szerint Parkinson iszonyodik a vérontástól. De tudja, hogy rossz vér veszik el vele. Hogyha például Fani Kaplan nem sebesítette volna meg Lenint Demjan Lavrentijevics utasítására, és nem inog meg ezáltel Lenin egészsége, Vlagyimir Iljics elég hosszú ideig élt volna ahhoz, hogy a maga módszerességével és állhatatosságával megvalósítsa az eszményi társadalom kommunista projektjét. A lenini Utópiában mindenkinek lenne lakása, munkája, fürdőszobája, részesülne ingyenes egészségügyi ellátásban és iskoláztatásban, olajozottan működne a nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás elve. Íme a boldog társadalom! De az emberi lényre semmi sem végzetesebb, mint a boldogság. Néhány generáció, és az eredendő bűn beépül a genetikai kódba.