Voznyeszenszkij újra belevág. Szmolenszk metróállomás kijáratánál olyan érzése támad, hogy valaki követi. E benyomását azonban fáradtságának tulajdonítja, és ezentúl meggyőzi magát, hogy senki sem jár a nyomában. A dialektikus materializmus tételei hatásos tompítók. Voznyeszenszkij valószínűleg így okoskodik: „Van elég bajom a hipochondriával, a paranoiára már semmi szükségem.” Helyesen gondolja. Baja van elég. Felesleges hozzá a paranoia. Csakhogy ez nem kényszerképzet. Voznyeszenszkijt figyelik. Közelebbről én, Pavel Kuzmics Kaszatkin járok a sarkában éjjel-nappal a Szolgálat megbízásából, amely – a Parkinson-kórtól eltérően – nevet változtatott, de módszerei és lényege nem változtak. Máskülönben hogyan is adhatnék hírt minderről? Másképp honnan értesülhettem volna a (ez Voznyeszenszkij fedőneve) annyi intimitásáról? Logikus, nemde? Az Archívum nyitott ugyan, tudósoknak, kutatóknak szabad a bejárás, de ügyködésük ellenőrzésre szorul. Jottányival többet nem szabad kivinni, még kevésbé megjelentetni annál, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy kialakítható legyen a kép az ország demokratizmusáról. (Utóbb talán majd megmagyarázom, hogy adathatott meg nekem, hogy túltegyem magam a Szolgálat merev szabályain. Miért adhatom ki, a nyilvánosság elé tárva, aminek kiszivárgását meg kellett volna akadályoznom. Vagy mégsem. Én csak mellékszereplője vagyok ennek a történetnek.)
Nekiveselkedett újra Voznyeszenszkij. De már nem olyan nagy lelkesedéssel. Nem akkora lendülettel. Nem olyan kitartással. Talán igazuk van a felületeseknek, akik azt tartják, hogy felesleges a múltban vájkálni. Még kevésbé érdemes azzal próbálkozni, hogy helyrehozzák a múltban elkövetett igazságtalanságokat. Akik szerint senkivel semmi olyan, ami érte, nem történt volna meg, ha nem szolgál rá. Könnyen lehet, hogy a felszínesség az ember sorsa, és az úgynevezett mélység csak a képzelet csalfa játéka. Végezetül talán engedni kell Dosztojevszkij autoritásának, aki egy (meg kell hagyni, kétes hitelességű) írásában ezeket mondja Parkinsonról és családjáról: „Az sem kizárt, hogy a Parkinsonok orvoslási jártassága személyes érintettségen, Szemjuel Longfelovics vérbaján alapul, amely mind súlyosabb formában öröklődött nemzedékről nemzedékre, mígnem a betegség Demjan Lavrentijevicsnél tetőzött, aki valamiképpen inkarnációja lett a szifilisznek, már nem is a betegséget hordozó emberről volt szó, hanem a betegségről, amely egy emberben öltött alakot.” „Mit is tehetnék?” – tanakodik Voznyeszenszkij. Ha letesz a további kutatásról, sohasem lel nyugalmat. Valentyina Nyikolajevna továbbra is a segge lyukából szól hozzá. Vagy még alkalmatlanabb helyről. Ki tudja, minek tenné ki magát? Minden emberi ténykedésnek van egyébként egy kritikus pontja, amely után lehetetlen a visszatérés az előző állapotba. Egy pont, amelynek túlhaladtával menni kell tovább, akármi lesz is a vége. És Voznyeszenszkij újult erővel verekszi át magát a levéltári anyagok sűrű rétegein. Már harmadik éve rabja az Archívumnak. A porosodó iratok horizontján lassan kirajzolódnak Demjan Lavrentijevics Parkinson alakjának körvonalai. Messze még a világos arcképtől. De most már egyértelmű: Parkinson annyi eszes, jelentős, művelt embert ismert, oly sokukkal barátkozott, levelezett, hogy Dosztojevszkij állítása, miszerint Demjan Lavrentijevics „alkoholista és vérbajos” lett volna, egyszerűen nem állja meg a helyét. Nem véletlenül határolódott el eleve ettől a feltételezéstől a megjegyzéssel: „kétes hitelességű szöveg”. (Milyen sok óvatoskodás szorult a tudósokba!) „Az ördögbe is – jegyzi fel ekkoriban a naplójába Voznyeszenszkij -, hát miféle szerzet volt ez a Parkinson, és milyen betegség kínozta?” Persze sejtelme sincs róla, hogy naplófüzetének lapjai speciális holográfeljárással vannak preparálva, meg sem fordul a fejében, hogy minden, amit papírra vet, egy az egyben megjelenik egy kópia füzetben a Szolgálat valamelyik irodájában. A Szolgálat és a pszichiátria egybefonódnak, kölcsönösen kiegészítik egymást, amiről a lélekgyógyászatban, legalábbis annak alsóbb lépcsőfokain, nem tudnak. Zárt kör ez. Nem mehet el az ember úgy a pszichiáterhez, hogy elpanaszolja: „Doktor úr, minden, amit lejegyzek, abban a minutában megjelenik egy ugyanilyen füzetben, és a titkos szolgálat ügynökei feketén-fehéren elolvassák.”
No igen, annak a láthatatlan holografisztikus indigóként viselkedő hasonmás naplónak a jóvoltából módomban állt nyomon követni F. R. Voznyeszenszkij kutatói kalandjának minden mozzanatát. Másképp nem tudhatnám, mikor mi jár a fejében. Mit álmodik. Így pedig elegendő estelente átlapoznom a naplóját, hogy értesüljek például arról, 1993. május 23-ára virradóra a mi történészünk Jacob Böhmével álmodott. „Sejtelmem sincs, milyen lehet Jacob Böhme, de tudván tudom, hogy róla van szó. Az álomkép egyébként értelmetlenség volt. Böhme valamiféle csizmák javításával bíbelődve egyre azt hajtogatta: »A lélek, Voznyeszenszkij, a lélek…«”
E napokban Voznyeszenszkijnek nem valami sok ideje jutott a lélekre. Utalások, feljegyzések, lábjegyzetek, széljegyzetek a könyvlapokon – minden arrafelé tereli, hogy kutakodását a Lenin címszónál folytassa, amelynek folyóméterei az egykori Szovjetunió kiterjedésével arányosak. Mi minden gyülemlett fel alatta! Elképesztő dokumentumok. A Vlagyimir Iljiccsel kapcsolatos, betiltott és lefoglalt szövegek között Parkinson megkülönböztetett helyet foglal el. Ennek 99 százalékába csak belepillantani is keveseknek lehet bátorsága, nemhogy tüzetesen foglalkozzon velük vagy kiadja őket. Voznyeszenszkij egészen véletlenül ráakad egy levélkópiára (amely a Szolgálat története szempontjából sem érdektelen, mert a holografisztikus másolatoknak egy kezdetlegesebb változatával van dolgunk), amelyben Parkinson alig kibetűzhető kézírásával ez áll: