Mandarinovhoz szaladt megint nyugtató szóért. „Fegya – csillapította a költő -, hiszen papírok között telik az életed, magad is papírrá változol, mi hát abbana különös, ha olykor-olykor lecsippentesz egy darab papírt, és elmajszolod? Végtére mi olyan rendszerben nőttünk fel, amelyebn a normálisnakvehető dolgok tartományát meglehetősen keskenyre szabták. Tágítanunk kell a felfogásunkat. Ki tudja, mi mindent esznek az emberek Nyugaton? A magabiztosság a fontos. Egyél azt, ami jólesik.” Voznyeszenszkij alighanem megbékélt ezzel: „Tényleg, mi kivetnivaló lenne abban, hogy papírt eszem. A papír cellulóz. Olyan, mintha káposztát ennék.” Akárhogy is,
cseppnyi aggodalommal, de Voznyeszenszkij folytatta az idegölő keresgélést az Archívumban. A fent említett utalások elvezették a levéltár egyik legszövevényesebb részlegéhez, Dosztojevszkijéhoz, mely akkora helyet foglalt el, mint Bulgária egész határvonala. Kerékkötői itt a munkának a hebehurgya, öntetszelgő, egyszóval eszement irodalomtörténészek, orvosok, filozófusok falkái, amelyek Fjodor Mihajlovics hagyatékán élősködnek. Ha cáfolhatatlanul bizonyítani tudja, hogy a nagy író nyavalyatörése valójában a Parkinson-kórt fedte, hogyha kapcsolatot talál Parkinson és Dosztojevszkij között, az elsőrendű tudományos felfedezés lesz. Mint ahogy Dosztojevszkijjel összefüggésben minden. A körülmények szerencsétlen összejátszásának azonban mintha sehogy sem akarna vége szakadni. Voznyeszenszkij olyasminek jut a nyomára, ami minden orosz előtt csak hétpecsétes titok maradhat. Dosztojevszkij nemcsak hogy nem szenvedett parkinsonizmusban, de az elhíresült epilepsziában sem, az időnkénti, nem túl gyakori „rohamokat” nem más, csupán az idegkimerültség váltotta ki a játékkaszinókban eltöltött hosszú órák után, igencsak nehéz lett volna megfeleltetni őket a jelentéktelen és közönséges újmódi parkinsonizmus diagnózisával, amelynek a valódi Parkinson-kórhoz semmi köze.
Történészünket, Mandarinovtól tudjuk, kétségbeesés környékezi. Minek tárna fel olyasmit, amiről jobb nem tudni? Aminek mindenki előtt titokban kell maradnia? A zárolt könyvek tárából minek bányászna elő olyan adatokat, amelyeket haladéktalanul még szigorúbb zárlat alá helyezve dugnak el újra, valahová még hozzáférhetetlenebb helyre? Úgy lehet, ővele együtt, miután papírrá változott. Egy hiteltelen dokumentummá. Voznyeszenszkij arra az elhatározásra jut, hogy felhagy az istenverte bogarászással, és jövedelmezőbb, társadalmilag elfogadottabb tevékenységbe fog. Kezdetnek elvonul Moszkva környéki dácsájába, hogy kipihenje magát. Pár nap valóban a nyugalomé. Aztán egy reggel igen-igen nyugtalanító tapasztalás éri.
Sertésólban eszmél magára, disznók között. Előző este nem öntött fel a garatra. Meg annak előtte sem. Voznyeszenszkij valójában soha nem iszik, vagy csak elvétve.
Igaz, hogy a Szovjetunió széthullott, igaz, hogy a politikai rendszer megváltozott, és átalakulása tovább tart, de Oroszországban lényegében véve soha semmi nem változik. Voznyeszenszkij érzi, hogy jócskán túllépte a normális viselkedés korlátait, a realitások szűk terrénumát, melyeknek nem az orosz forradalmárok, hanem az orosz realista írók jelölték ki a határát. Sürgős lélekgyógyászati vizsgálatra jelentkezik. A hruscsovi érában végzett pszichiáter, jellegzetesen az emberi lélek gépésze, nem tud mihez kezdeni a felsorolt tünetegyüttessel. – A páciensnek olyan képzete támad, hogy a felesége a segge lyukán át beszél. Ugyan, ugyan! A nők folyton fecsegnek. A hangok visszaverődnek a falakról. Nem lehet mindig egykönnyen meghatározni, honnan halljuk a beszédet. – A páciens papírt zabál. Oda se neki! Az emberek rosszabbat is lenyelnek: kést, zsilettpengét, maltert, szenet, látott effélét eleget praxisa során. Különben meg lehet, hogy a páciens metabolizmusa valamiért igényli az ólmot vagy a nyomdafestéket. – A páciens disznók között ébredt. Nagy dolog! Leszopta magát az ipse, hiába mentegetőzik, hogy nem szokása inni. Ismerjük az ilyet. Az alkoholista pont arról ismerszik fel, hogy ezt a világért sem ismerné be. Mindent összevetve nem éppen szokványos a viselkedése, de a pszichiáternek van szerencséje nálánál sokkalta kiegyensúlyozatlanabb személyekhez a hadsereg és az államigazgatás kulcspozícióin. A tüneteket összegezve felállítja a diagnózist: „Ön a hipochondria enyhe formájában szenved. Nem tanácsolom, hogy pihengessen. A semmittevés árt a lelki egyensúlynak.”
Sem a pszichiáter, sem a történész nem tudja, vagy pontosabban nem akarja tudni, hogy hipochondria nem létezik. Hogy a képzelt betegeknek, akárcsak az üldözési tébolyultaknak, mindig igazuk van. A kórtünetek elmaradásából semmiképpen sem következik, hogy az illető egészséges. Végül pedig, hogy a kórmentesség képtelenség. Maga az ember egy gyógyíthatatlan betegség.