Miért több az ember az állatnál? Mert belátja, hogy az állatok közé tartozik, mert tisztában van vele, hogy születésétől fogva halálra van szánva, és mert tudván tudja, hogy léte pusztulásból táplálkozik és halált okozva teremt. (Nyikolaj Fjodorov)
Pavel Kuzmics Kaszatkin
MORBUS PARKINSONI
ELŐSZÓ
A rettenetes kór kieszelője, Demjan Lavrentijevics Parkinson halálát végkimerültség okozta 1947-ben egy kolimai táborban, ahol Nyikolaj Nyikolajevics Kuznyecov álnév alatt raboskodott. A megtépázott Parkinson név burkában tölt el további negyvenhárom halotti esztendőt – egészen a peresztrojkáig, a glasznosztyig és a Szovjetunió széthullásáig, az összeomlásig, amelyben az eddigre már rehabilitált Demjan Lavrentijevicsnek – ha hitelt lehet adni az alábbi eseménynaptár és életrajz tényálladékának – oroszlánrésze volt. D. L. Parkinsont tehát a részint valóságos, részint kifundált táborlakók százezreivel egyetemben rehabilitálták, és visszanyerte semmivé lett lénye köntösét: nevét. Betegségének mibenlétét viszont elnyelte a feledés köde, viszolygás övezi. Továbbra is csak morbus Parkinsoni a neve, közkeletűen parkinsonizmus, de – mint életben maradt kortársai egybehangzóan tanúsítják – a tüneteknek és a klinikai kórismének semmi köze az eredeti Parkinson-kórhoz. Itt nem a betegség mutációja forog fenn, mint a tébécé esetében, amely állhatatosan sajátítja el az antibiotikumok közömbösítésének új meg új biokémiai stratégiáját; nem, a – mellesleg gyógyíthatatlan – parkinsonizmus most néhány olyan jelentéktelen megbetegedés kölcsönvett kórtüneteinek közönséges együttese, amelyek egyezményes szemszögből leginkább az Alzheimer-kórra hasonlítanak. A korszerű parkisonizmus nyilvánvalóan humbug. No de mire lene jó egy betegség meghamisítása? Éppen ez a kérdés gyötri F. R. Voznyeszenszkijt, a történészt, aki bejáratos cári Ohrana, az NKVD, a KGB és a Lubjanka archívumaiba. No de hol lehet ezt megpiszkálni? Avatatlanok – ilyen dolgokban pedig ki ne lenne avatatlan – elképzelni sem igen tudják, milyen szerteágazó egy-egy ilyen levéltár, arról nem is beszélve, milyen irdatlan sokaságát süllyesztették el bennük a dokumentumoknak. (Egyes tanúságtételek1 szerint ezek az archívumok lajstromba veszik az összes utat, az összes várost, falut, utcát, házat, embert, az emberek minden feljegyzését és beszélgetését a legutóbbi három évszázadból.)
Ebben az irdatlan iratrengetegben csak a Mitrofanovszk címszó (egy jelentéktelen városka neve, amelyben Parkinson megszületett) teljes 57 400 folyómétert foglal el nem kevesebb, mint 459 789 490 567 forrással. Minden együtt van, semmi sem maradhat rejtve, de évtizedek szorgos munkája szükségeltetik ahhoz, hogy kikerekedjen a kép valamely eseményről, feltérképezhessék valakinek az életrajzát. Nem marad más választása, Voznyeszenszkij vaktában kiemelt dokumentumok tanulmányozásával remél boldogulni. A megérzéseire hagyatkozik. Hatodik érzékét veti be. Parkinsonról lévén szó, ez lesz a legjobb. Körvonalazódnak az első eredmények: Parkinson megbízhatóan dokumentált életrajza tízéves koráig. De ez érdektelen. Nincs benne semmi különös. Effélékből eleget olvashatni az orosz realista írók émelygős elbeszéléseiben. Ezek az elbeszélések, a szappanoperák feltalálása előtti szappanoperák valójában kiskáték a korabeli orosz gyerkőcök felcseperedéséshez és neveléséhez. Voznyeszenszkij, a literatúra feltétlen elkötelezettje (csak egy orosz lehet ennyire fanatikus) arra az elkeserítő felismerésre jut, hogy az orosz realista irodalom tönkretette az orosz valóságot; hogy megrontotta az egyszerű orosz lelket; hogy tápot adott a szociális igazságosság abszurd eszméjének; s végezetül hogy ezt Demjan Lavrentijevics is így gondolta, amikor valahol lejegyezte: “Dosztojevszkij után az orosz lélek típusgazdagsága, tarkasága az orosz lelki alkat öt változatára sorvadt. Vannak Sztavroginok, Raszkolnyikovok, Marmeladovok, Lebezjatnikovok és Szvidrigajlovok.”