Augusztus elején Marko befejezte az angol nyelvtanfolyamot a Russels Gardens nyári iskolájában, és teljesen átadta magát a piros emeletes buszok bűvöletének. Már nagyon sok negyedet kitanult, a Temze kopár partjait és a parkokat. Ritkán ült metróra, a föld alatti labirintusban nem talált semmi érdekeset a zakatoláson és a hidraulikus ajtók sziszegésén kívül. A sötétségből beúszott a tégla boltíves állomás, tolakodó reklámtáblákkal és békés utasokkal. A metrózás egyetlen élménye a hirtelen kizúdulás volt, ahogyan a száguldó szerelvény a vakondjáratból beleszabadul a londoni elővárosok zöldjébe, versenybe szállva a párhuzamos autóúton haladó gépkocsikkal, maga mögött hagyva a telefonpóznákat és a családi házak nyugalmát őrző sűrű élősövényeket. Távoli zugokba utazott metróval. Csavargásainak útvonalát végigböngészte a bedekker térképein, amelyeken megtalálható minden utca, tér, minden utcasarok és udvar.

Hendon, Lawton, Finchley…

Utcák, utcácskák végtelen füzére, mint ősi eposzokban sorjázó ismeretlen szavak. A pubok neve a piros autóbuszok vonalainak elnevezésével keveredik.

Éjjelente Marko a Kensington High utca egy olasz éttermében, a Bistingóban dolgozott. A száraz londoni nyárnak már a második hónapja pergett le. Hősünk bolyong a városban, mint Odüsszeusz a tengereken. Bolhabetűkkel jeleket firkál a londoni városnegyedek térképszelvényei szélére.

A vendéglőben, ahol éjjeli műszakot ad, megismerkedett Elivel. A csinos, magas rijekai nő pár évvel idősebb volt nála, és már otthonosan mozgott Londonban, ahol 1970-től kezdve élt. Eli könnyedén kígyózott az asztalok közt, hosszú, hullámos sörénye a neonfénytől valószerűtlen ezüstszínben játszott, szemmel tartva a vendégek minden moccanását. Ő volt a teremfőnök, jobbkeze Francónak, a tulajdonosnak.

Egy este zárás után sétára invitálta Markót, majd betértek egy italra. Már elmúlt éjfél, de a Kensington High utca még pezsgett. Eli gyors léptekkel vezette Markót a közeli Earls Court felé.

Évek óta csak angolokkal meg olaszokkal társalgok, olyan szokatlan a mi szavainkat hallanom, mondta Eli és belekarolt. Előbb csak egy hangsor, azután dereng fel a jelentése.

Kerülöd a mieinket?

Ó, nem, nem! Egyszerűen nem botlok beléjük. Maradni jöttem Londonba, nem turistaútra.

Úgy, mint én.

Na és hogy smakkol?

Marko vállat vont.

Jövőre bérbe veszek egy éttermet, saját lábamra állok. Franco azt ígérte, segít. Tudod, itt az első pár év a nehéz. Én már túl vagyok rajta.

Nincs honvágyad?

Honvágy? Hát nem több okom lenne a bánkódásra, ha Rijekában maradok, és Londonról álmodozom? Honvágy nélkül nem élném át a szépségét és varázslatát ennek a városnak, amely most az enyém, vagy egyszer az lesz. Akárcsak Rijeka.

Nekem tetszik Earls Court, jegyezte meg Marko.

A bázisom, felelte Eli. Valaha itt laktunk a férjemmel. Zenél, és Earls Court zenészközeg.

Már nem vagytok együtt?

Nem vagyunk. Két évvel ezelőtt váltunk el. Továbbra is barátkozunk, mondta Eli ironikusan megnyomva az utolsó szót. Miért nem keresel lakást itt, Earls Courton? Rossz környéket találtál, Shepherds Bush kietlen.

Már késő, mondta Marko, és kézern fogta Elit a pirosra váltó villanyrendőrnél, miközben Earls Court főutcáján ballagtak. Szeptemberben visszamegyek, fűzte hozzá.

De miért? Nem jó itt?

Az egyetem. Vizsgáznom kell.

Itt is tanulhatnál.

Az eltartana egy darabig, mondta Marko. Milyen hangszeren játszik a férjed?

Dobol. Ohó, nézzünk be abba a bárba, villanyozódott fel Eli a saroképületen kékesen villogó fényewkre mutatva. Remek hely, valamikor itt játszott Bob.

Ki az a Bob?

A férjem, az exem, magyarázta Eli.

Most hol játszik?

Egy dzsesszklubban a Russels Gardensen.

Oda jártam nyári iskolába, mondta Marko.

Átvágtak a túloldalra, és a bejárat előtti tömegen átvergődve, miközben már hallatszott a zeneszó, bementek a klubba. A kör alakú, félhomályos teremben sötét ernyős lámpák adtak fényt. Néhány lépcsőfok vezetett a pódiumra. A színpadon játszó zenekar: zongora, dob,  szaxofon, bőgő.

Eli a zenekar tövében álló asztalhoz kormányozta Markót. Biccentett a szaxofonosak és elhelezkedett a kényelmes fotelben.

Régen együtt játszott Bobbal. Mesterien  játszik. A kevesek közé tartozik, akik elő tudják csalogatni a hajnali hangot.

Hajnali hang?

Ez a zenészek jelbeszéde. Lefordítani nehéz. Képzelj ködöt a csigavonal köré, amelyen a kompozíció araszol. Valahol a csúcson jön elő a hajnali hang, magyarázta el Eli.

Hallani fogom ma este?

Türelem, még kicsi az idő, mondta Eli.

Rendelhetnénk bort, vetette fel Marko, amikor hozzájuk lépett a pincér.

Portugál vörösbort ajánlok a figyelmedbe.

Amikor a pincér távozott, Marko megkérdezte, nem hiányzik-e neki az ismrős vidék.

Esténként amúgy is gyakran visszajárok Earls Courtba. Sok barátom van itt.

Hol laksz most, kérdezte Marko.

Patneyban. Délnyugat-London.

Délen meleg van, jegyezte meg Marko.

Ajaj, Eli elmosolyodott. Sirályokat is látni. Figyu, eljöhetnél hozzám vasárnap ebédre.

Örömest, mondta Marko, és töltött a poharakba.

Koccintottak, és kortyoltak a fanyar-édeskés borból. A zenekar elnyújtott ütemű bluesba kezdett. Marko a táncpódiumra invitálta partnerét. Három pár táncolt.

Amikor a szaxofonos egy hosszú szóló végén a kijátszott a dallamot megcsavarta, Eli egészen közelhajolva Markóhoz a fülébe súgta: ez az a hajnali hang. Még vagy tíz percen át összeölelkezve táncoltak, arca az arcához ért. Az asztalhoz visszatelepedve Patney sirályait vették elő megint. Marko kezébe fektetve Eli kézfejét az alig sejlő vonalakat vette szemügyre a félhomályban.

Egy szállodát látok, fülkéket a homokban, és sok-sok sirályt, sorolta továbbra is kezében tartva a nő meleg kezét.

Jól látod, mondta Eli. Szeretném, ha egyszer saját szállodám lenne valahol a parton, Brightonban.

Úgy is lesz, mondta Marko.

Eli odahajolt és hosszú csókot lehelt az arcára. Egyszeriben megremegtek a London-térképek, amelyeket a mindennapos double-deckeres bolyongásai rétegeztek egymásra. Marko rendelt még egy üveg portugiesert.

Holnap nem jövök be, közölte Eli. Vannak kötelezettségeim. Vasárnap találkozunk.

Hogy jutok el hozzád?

Jöhetsz a földalattival, de vasárnap kellemesebb átszelni a csendes városrészeken. Ülj fel a 248-as buszra, és szállj le Upper Richmondnál. Egészen közel van a rendőrállomás. Átellenben lakom. Mint láthatod,  felvigyázat megvan. A házba egy kis utcából lehet bejönni, Jordan Court.

Nem épp egyszerű.

Kérdezd a rendőrt, mondta Eli. Tágas lakást akartam, de nem túl drágát. A Jordan Court köz mellett húzódik a vasút. Éjjel-nappal zakatolnak a vonatok, de engem ez nem zavar. A gyermekkoromra emlékeztet.

Honvágy?

Nem, nem csak honvágy. Kiskoromban, képzeld, a vasútállomással szemben laktunk. Gondold csak el, Rijeka nekem nem a hajóit, hanem a vonatait jelenti.

Nekem mégis a hajók a fontosabbak.

Lakásunk ablakából nem lehetett odalátni a tengerre. De tudtam, hogy a szerelvények és a raktárépületek mögött ott a tenger. Amikor pár évvel később átköltöztünk a Kantridára, a toronyházak közül az egyik legelsőbe, már láttam a tengert is, a hajókkal. Még Opatijába is elláttam. De már későn. Rijeka, nekem az a vonat.

És a sirályok?

Ők várnak Brightonban. Azt szeretném, ha minden reggel ott virradna rám a nap, a föveny homokjában. Hogy egy kagyló legyek. Így jólesik a honvágy. Hogy Rijekára gondolok.

Boldogult anyám rijekai volt, mondta Marko. Pontosabban a Sušakról való.

Ma már külön város. De nem mindig volt így. Anyám gyakran bizonygatta, hogy két város a kettő. Apám ezt rátartiságnak mondta. Ő Gorski Kotarból vetődött el, odaköltözött anyám lakásába.

Különös, mondta Marko. Az én őseimé is ilyesféle kombináció. A háború után ismerkedtek össze. Apám szolgálati megbízásból került Rijekába.

Nehéz idők, mondta szórakozottan Eli, kicsit tán visszarévedve. Anyám olasz származású, optálni akart Itáliába. Csak hát apám ellenezte. Azt bizonygatta, hogy bolond az, aki a mennyországból elmegy. Egy kicsit máshogy sikeredett, de azért továbbrais civódnak rajta.

Egyke vagy?

Van egy fivérem és egy nővérem. A legkisebb közülük, én vagyok a fekete bárány a családban, akárcsak a néhai nagynéném. Akinek a nevét is viselem, hiszen Elisabethnek hívták.

Elhunyt?

Nyomban a háború után végeztek vele. Megölték Triesztben. Hallottam az esetről változatokat. Egyiket sem hiszem el. Szabados életvitelt folytatott, a család valódi szakadárjaként. Állítólag valamiféle kémhistóriába keveredett. Bolondság. Talán csak túl gyakran cserélgette a szeretőit.

Marko két tenyerébe fogta Eli kézfejét.

Remélem, több idő van nekem kiszabva, mint Elisabeth néninek. Küllemre is nagyon hasonlítok rá. Csak épp a családnevünk más. Nem vagyok sem Kovačić, sem Grabner, mint ő, hanem Pendelton.

Megtartottad a férjezett nevedet?

Könnyebb lesz egyszer hotelt gründolni Brightonban Pendelton néven.

Eli kivonta a kezét Marko tenyeréből, és az órájára nézett.

Három óra. Indulhatnánk.

Eli fizetett, és Markóba karolva a pódium alatt elindult a kijárat felé. Osaintett közben a szaxofonosnak.

Odakinn csend volt. Elvétve suhant el egy-egy londoni taxi reggeli kuncsaftokra vadászva.

Menjünk gyalog Kensington Gardensbe, jólesik a séta, mondta Eli, és egy pillanatra magához vonta Markót. Ott majd taxiba ülök.

Amikor a park széléhez értek, Marko átölelte Elit és megcsókolta. A nő odaintette a taxit, amely felbukkant a sarkon.

Vasárnap délelőtt, szólt vissza Eli a kocsiba ülve. Jordan Court 30.

Hősünk felszbadultan tért vissza lakhelyére, Shepherds Bush kihalt utcáin át, és, mint minden éjjel, metorpant a Paprika nevű jugoszláv étterem előtt, amelyből kihallatszott az emigránsok nótázása. De előtte még végigsétált a Kensington Church utcán, megbámulva az antikváriusok pompázatosan berendezett kirakatai. Stílbútorok voltak közszemlére téve, csillárok, kormányok, telefonkészülékek, tükrök.

Az egyik sarkon kerék alakú reklám keltette fel a figyelmét a Mandarin Book könyvesboltja kirakatában. A tizenkét osztatú kör mindegyik cellájában fluoreszkáló csillagjegy. A bolt már az elkövetkező évre szóló horoszkópokat hirdette. Könyvek, matricák, képeslapok és mindenféle portéka közt Marko egy kiírást látto, mely szerint helyben megrendelhetők személyre szóló horoszkópok is.

Amikor a Notting Hillre ért, hősünk vidáman körbenézett, és határozottabb léptekkel vett irányt Shepherd Bush felé. Gyakorlott elméje már szállította a lehetséges változatokat. Látta a Jordan Court közt, hosszúkás kerteket az egyik oldalán, a másikon a vasút területének hálós kerítését. Cserjét látott, barnára égett levelű fákat és üres kitérő vágányokat. Felkapaszkodott a 30-as számú ház emeletére. Eli hangtalanul lépett az ajtóhoz.