Apák, utak

És mit találna éjszaka egy detektív az ő otthonában? Mit találna az ő konyhájában, az ő fürdőszobaszekrényében, az ő íróasztalában? Mit látna, ha belopózna az ő életébe?

Katja többször is megrázkódott, ahogy végigosont az alvó villasoron.

Mit csinál vajon Eckhardt? Kicserélte-e, megjavította-e, nem felejtette-e el…? És mit csinálnak a lányai? Na de még háromnegyed hat van, ilyenkor alszik a jó szomszéd, alszik a rossz szomszéd, a jó apa, a rossz apa, a gazdagok és a szegények… a maga áporodott búvóhelyén talán Horváth Sándor is. Háromnegyed hat! Akinek van egy csepp esze, magára húzza a takarót, mordul egyet, és tovább alszik.

Szája elé kapta a kezét, így is alig tudott az émelygésének parancsolni. Hogy is tanulta? Csak az akció legeslegvégén szabad szorongani – csak a legeslegvégén, mikor a szomszédokat már kikérdezték, kis tasakokba gyűjtötték a bizonyítékokat, összecsomagolták a helyszínelő táskákat, és lezárták a tetthelyet. Ha már mindennek vége, a jó rendőr is öklendezhet.

Annyira kába volt, hogy alig találta a kulcsát a táskájában. Repül az idő, ha nem csinálsz semmit: hat óra tizenöt. Tényleg mit csinálhat Eckhardt? Krákogva vonul a fürdőszobába? Indul a parkba, hogy korán megsétáltassa a kutyákat? Feleségem lelkiismeretes, nyugdíjas asszony, csak most a Balaton környékén kószál. Épp most tört be egy gyerekrabló villájába.

Katja ellenállt a vágynak, hogy most azonnal megkérdezze, mit csinál, hogy hogy vannak a kutyák, hogy milyen Passauban az időjárás. Én jól vagyok, szívem. Kicsikét kimerült, mert végeztem egy betöréssel. Átkutattam egy pedofil bűnbarlangot, de remélem, te vigyázol magadra, és nem felejted el a gyógyszereidet.

Mindenhol kivilágosodott, de a fény törékeny volt, a bokrok még egészen kesze-kuszák a fáradságtól. Nekidőlt a kocsijának, és nézte az ébredező víztükröt. Le kéne menni a faluba, kivenni egy szobát, vagy visszamenni Őrskútra, és aludni kicsit. De csak a kis fáradtságon lehet segíteni, a nagyra nincs gyógyír.

Beült a kocsijába, elővette a jegyzetfüzetet, és ki tudja hányadszor megint felírta az öt nevet: Szenczi Nóra Dohák Éva, Szabó Gyöngyi, Dér Krisztina, Kemény Rita.

Négy lány sorsáról vannak információi, vagy ha információi nem is, legalább sejtései. Egészen biztos, hogy Dohák Éva hazatért, és pár hónapja követett el öngyilkosságot, valószínű, hogy szegény Gyöngyi nem érte meg a felnőttkort, de még azt sem, hogy eladják külföldre. A megbízója unokahúga, Dér Krisztina valószínűleg eljutott Angliába, ahol talán túlélte a bordélyházat. Nórát talán a bátyja szabadította ki a lepke-hálózatból – ez a derék, bátor és állhatatos bátty, akinek szintén nyoma veszett, és akiről azt rebesgetik, korábban ő rontotta meg a húgát. Mennyi talán! Egyetlen lány van, akinek még egy talán sem jutott, akiről semmit sem tud, Kemény Rita, az „ördögfióka”, aki annyira rettegett, hogy a rokonok nem viszik magukkal Kanadába.

Jugoszlávia, ó, az a régi jó Jugoszlávia… Ahol, ha akarnak, még mindig találnának tömegsírokat, de ahol nincs értelme számon tartani az eladott, elveszett, elkódorgott gyerekeket. Apa a hadseregben, hogy az anyával mi lett, ki tudja, a kislány meg fel-alá csatangol Európában. Hány ilyen kislány lehetett? Ám még a húsz éve elrabolt gyerekeknek is vannak rokonaik, no de vajon hol kezdje felkutatni őket? Kemény, Kemény… viszont legalább a szülővárosa nevére emlékszik: Szabadka. És arra is, hogy milyen furcsa, már-már színésznőhöz vagy cukrászkisasszonyhoz illő neve volt az édesanyjának: Maruzsay Gabriella.

Ahogy a terv körvonalazódott, ő maga is lassan megnyugodott. Gázt adott, végigdöcögött az alvó villák közt, kijutott a partra, aztán már száguldott a völgyecskék között Őrskútra.

De az a legálnokabb fáradtság, mikor úgy érezzük, repülni tudnánk.

Lefékezett egy autósvendéglőnél a város határában. Maruzsay, Maruzsay… Katja helyet foglalt az asztalnál, kinyitotta a laptopot, és mindjárt talált is egy optikust Szabadkán, Maruzsay Zoltánt. Igen, és csodák csodája, megvan a cukrászda is: Maruzsay Patisserie, egzotikus fagylaltkelyhek, külön facebook-oldal, igaz, egy másik városban. No, de nézzük előbb az optikust! Azok óvatos, koránkelő emberek, talán nem bűn reggel felcsengetni őket.

Még csak álmosnak sem tűnt Maruzsay Zoltán, hanem sértődöttnek. Mintha túl sokan idegesítették volna ma reggel a rossz kontaktlencséikkel.

Nem, nem, nyugtatgatta, Katja. Ő nem kontaktlencsék ügyében, hanem valami roppant bizalmas ügyben keresi Maruzsay urat. Újságíró, a Krzrchnunkrusch Kiadóval van szerződése – nyelt egyet – most még az alapoknál tart: nyomozás, tényfeltárás, kutatómunka, háborúban eltűnt gyerekek. Könyvet ír a 92-ben Őrskútról eltűnt kislányokról. És azért tépi fel a sebeket, hogy mindenki osztozhasson a szegény szülők és hozzátartozók fájdalmában… Tanúságul, hogy soha többé senki ne feledkezhessen meg az iszonyatról…

Maruzsay Zoltán – úgy tűnt – péntek reggel egy újságírónővel még a hirosimai atomtámadásról is szívesen elcsevegett volna. Mit mondott, milyen kiadó? No de szegény Maruzsay Gabi neki csak harmad-unokatestvére volt: persze, számon tartották egymást, találkoztak itt-ott-amott, köszöntek egymásnak, és persze nem kért volna pénzt, ha Gabi behozza az üzletébe a szemüvegét. No de szegény Gabi nem volt szemüveges, és ráadásul alig emlékszik rá, mert a rák 87-ben „alattomos gyorsasággal” végzett vele. Szegény Gabi a háborút sem érte meg.

– Igen – ábrándozott Maruzsay úr – nagyon csinos lány volt, nagyon adott magára… és igen, volt egy különlegesen szép kislánya is… talán tényleg Ritának hívták. No de telt is neki mindenre – morfondírozott irigyen – itt nálunk a nyolcvanas években nem kellett fukarkodni egy rendőrtiszt feleségének. Hogy öltöztették azt a lányt! Piros kalap, piros cipő, mindene piros-fehér… Aztán emlékszem, tényleg valami csúnya történt azzal a szegény gyerekkel…

– Rendőrtiszt? Miféle rendőrtiszt? – kapta fel a fejét Katja.

– Ezt sem tudja? Rendőrtiszt volt a Balázs, a Rituka apja. Neki esélye sem volt, hogy megússza a háborút. Végigcsinált mindent a legelső bevetéstől az utolsóig.

– És most is a szerb rendőrségnél dolgozik?

– Nem olyan fából faragták, kérem. Én csak tudom, osztálytársak voltunk. Ahogy leszerelt, fogta a fegyverét, fogta a papírjait, és átjött a határon. Persze azért ment, hogy a lányát megtalálja, no de ha a gyerek nem volt meg – micsoda dráma ez, kérem –, akkor legalább megcsinálta kint a szerencséjét. A háború is egy iskola, olyan iskola, ahol egy zöldfülű rendőr is megtanul parancsolni. Hajajjj, nem kellett a Balázst félteni! Ügyesen felépített egy biztonsági céget Pécsen. Az ő emberei kísérik a pénzszállítókat, tejben-vajban fürdik, megnősült, három kisfia van. Akár eltűnt a lánya, akár nem, ma már nem panaszkodhat…

Úgy! Hát akkor kolléga, gondolta Katja még mindig döbbenten, és félbeszakította Maruzsay irigy sopánkodását: hogy micsoda terepjáróval jár az anyját meglátogatnia, hogy milyen fiatal a felesége (egy „dörzsölt ügyvédnő”, hangsúlyozta Maruzsay, már-már erotikus érdeklődéssel), hogy az anyjától semmit sem sajnál…

Egy rendőrtiszt! Egy hajdani rendőrtiszt, aki szembesül a lánya eltűnésével, nyomoz utána, talán személyesen beszél a Szenczi-rokonokkal, az őrskúti kollégákkal… és mi történik aztán…? Nem talál az égvilágon semmit. Majd a szegény exrendőr – miután a hadseregben kitanulta a „parancsolást” – alapít egy menő céget, és terepjáróval látogatja meg az anyukáját…

Az internet kidobott egy Kemény Security nevű biztonsági céget: „Kompakt biztonságvédelem!”

Katja zavartan bámult a kávéscsészéjébe. Milyen messze van Pécs? Száz-százhúsz kilométer?

– Nem, nem kérek semmi mást – dünnyögte a pincérnőnek.

Nem, nem kér pogácsát, nem, nem kér szendvicset, nem kér salátát…

De a pincérnő nem hagyta magát.

Vízszemű, lötyögősen jóindulatú, terebélyes lány volt, talán egy anyuka, aki szülés után nem nyerte vissza az alakját. És fecsegős, kisvárosi fajta.

–E gy szendvics jólesne! Hogy akar ilyen fáradtan utazni?

Katja megadta magát. És míg azon töprengett, hogy hogy fogja szóra bírni a Kemény Security vezérét, félfüllel hallgatta a lány fecsegését.

Honnan jött? Mióta vezet? Most már érdemes lesz Őrskútra jönni, Őrskutat „napokon belül” fel fogják fedezni a külföldiek.

Perszer, persze, helyeselt Katja.

Hogy most már kiássák a várost, hogy annyi megpróbáltatás után… jön a tőke, jönnek a külföldiek. Hogy akkor kell majd Őrskútra eljönni, mikor a teljes pompájában feltárják… Mikor elkészül végre a szabadtéri múzeum, amikor a színházat is kiássák

Katja elmosolyodott. Furcsa város ez, ahol romokra építik a jövőt: mozaikokra, gyerektemetőkre. A pincérnő tovább magyarázott: a téliszalámis-sajtos, sonkás-tojásos szendvicsek fölött csak úgy repkedtek a sesteriusok.

Talán ez a vízszemű lány is Dér Sándor tanítványaival járt ki az ásatásokra segíteni? Ő is egy „történelem iránt érdeklődő” hajdani tanuló, aki tíz körmével igyekezett a jövőt a homokból előkaparni.

– Ó, az semmi nem volt! – legyintett csalódottan. – Mi csak unalmas köveket találtunk, köveket, oszlopokat mindenhol. Persze a köveknek is nagyon örült Dér tanár úr. Na de hogy megvan most a nagy aranykincs! Egy nagy terriborium… vagy hogyan is mondják. Jön a BBC hozzánk! Hatalmas múzeum épül, hatalmas szállodák, meg tetszik látni…! Kijön a National Geographic!

Katja gyorsan kérte a számlát.

régebbiek:

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-anyu-draga/