Hegynek fölfelé

Hogy gondolja de hát maga!?

Katja nem tágított.

Annyi vesződség, ide-oda-telefonálgatás után megvolt végre a gyerekkönyvkiadók öreg bútordarabja, Piroska.

Régenvoltazhonnanistudhatnám?

Piroska hajdan grafikus volt, de aztán „fordult a világ”, mesélte, és ha a rajzai már nem is kellettek, de megmaradt benne az elhivatottság: ellenőrizni, korrektúrázni, telefonokat felvenni.

Lángolt a július, de hol lehetne ilyenkor egy öreg bútordarab, ha nem a szerkesztőségben?

Higgye el! Amiótacsakazeszemettudom.

De a Mediotrempix Bt-re még a mindentudó Piroska sem emlékezett, vagy nem emlékezett szívesen.

Mert őrült idők voltak azok a kilencvenes évek! Különösen az eleje. A tsz-ek takarítóvállalatokat alapítottak, és öreg parasztasszonyokat küldtek lépcsőket söpörni a szállodákba. Mindenki sistergett, mindenki vállalkozott, és ha egy fröccsentő kisiparosnak nem ment jól, azt gondolta, leporellókat fog kiadni. Micsoda rémségek jelentek meg akkoriban! Megszűnt a cenzúra, és nemcsak a cenzúra szűnt meg egycsapásra, hanem a minőség is.

– De a Mediotrempix Bt! – kötötte meg magát Katja.

– Ugyan mért érdekli önt?

Katja elmesélte, hogy Ausztriából jött haza, és most szeretne felvásárolni minél több 90-es évekbeli mesekönyvet. Különösen Andersen-meséket. Mert beteg a lánya, és az a kívánsága, hogy a régi, kedves mesekönyvei közül minél többet szerezzen be.

De Piroskát sem ejtették a feje lágyára.

– A Mediotrempix! Mégcsak nem is könyvkiadó volt! Nem fröccsentő kisiparosok adták ki ezeket a meséket, hanem ravasz pszichológusok! Talán valami szektába toboroztak gyerekeket. Írd meg az álmaidat, küldj fényképet! Thetánok, lélektérkép, elektropszichiméterek. És ha egy gyerek részt vett a pályázatukon, akkor százbillió évre rabszolgát csináltak belőle.

Mert ez a Piroska rengeteg mindent tudott a világot behálózó látható és láthatatlan szektákról – ami igen különös volt egy olyan szerkesztő esetében, aki egész életét szegény Micimackóval és barátaival töltötte.

Lángolt a hőség, és míg beszélt-beszélt, Katjának az orra hegyéről is izzadtság csöpögött.

No de kik voltak a tulajdonosok? És ki illusztrálta a meséket? Ki terjesztette a könyveket?

– Mondtam már magának, hogy sehol nem árulták ezeket a füzeteket. Onnan tudjuk, hogy egyáltalán léteztek, hogy felhasználtak jogdíjas szövegeket.

– Lopták a rajzokat is?

– Hova gondol! Horváth Péter illusztrálta ezeket a meséket. Förtelmesek, nemde? Én soha nem hittem volna, hogy Ausztriában egy jóízlésű kislány ilyesmire vágyik … No de azok a kilencvenes évek! Mikor a fröccsentő kisiparosok is…

Horváth Péter, Horváth Péter… Ebben az országban vajon hány Horváth Péter lehet?

Katja igyekezett visszaterelni a beszélgetést a Mediotrempixre.

– Az a szegény Péter! Míg fel nem vitte az isten a dolgát, rajzoló volt a Mókuska kiadóban, aztán a Hét Lepkeszárnyban. Noha volt túlságosan tehetséges, innen-onnan mindig kapott munkát. El sem tudom képzelni, mi vitte szegényt a thetánok közé, abba a társaságba.

– No de hova vitte fel az isten a dolgát?

– Az biztos, hogy ma valahol a Balatonon lakik. Találkoztam vele a fonyódi hajóállomáson. Most már csak a művészetnek él, a tiszta művészetnek, nem az ilyen bugyuta meséknek. Egész évben gyönyörködik a tóban, és absztrakt képeket fest. – Piroskából csöpögött a gúny és gyanakvás. – Az is lehet persze, hogy pultos egy balatonedericsi kocsmában vagy valahol a Hortobágyon, és csak fel akart vágni egy ilyen igavonónak, mint én vagyok..

Ebben Katja nem volt biztos. A Balaton – igen, a déli part – túl sokszor előkerült a lányok történetében.

De most már minden percet sajnált Piroskától.

Beütötte a keresőbe, hogy Horváth Péter/festészet, aztán Horváth Péter/absztrakt festészet, de ilyen néven csak egy túrkevei amatőr festőt talált. Horváth Péter fonyódi lakosnak se mobiltelefonja, se vezetékes telefonszáma nem volt.

És mért lakna Fonyódon mindenki, aki megfordult a fonyódi hajóállomáson?

Ha az ember örökké csak telefonál, és közben csak falakba ütközik, akkor könnyen észreveszi, hogy szomjas, hogy régóta nem ebédelt, hogy napok óta fáradt, hogy megöli a hőség, hogy kihagy a pulzusa, és hamarosan meg fog halni.

Egy próbát! Még egy utolsót!

Utolsó erejét összeszedve felhívta a fonyódi postahivatalt.

– Tűrhetetlen, kérem szépen! Őrskútról két hete küldtem Horváth Péternek egy ajánlott levelet. Mi megy a postán, mi megy önöknél, na de kérem szépen? A művész úr nagyon zárkózott, nem járogat a faluba. Hogy-hogy a kézbesítő nem viszi ki a levelet? Hát milyen ember az ilyen? Hát mit képzelnek önök? Mifolyikittkéremszépen…?

A postaigazgatónő alig kapott levegőt. Először is: nyomatékosan kikérte magának. Aztán elhadarta, hogy azoknak is kiviszik az ajánlott küldeményeket, akiknek a postán fiókjuk van. Igen, a művész úrnak is. A kézbesítőjük egy derék gyerek, eddig senki soha… soha senki egyetlen rossz szót sem… Hát mit képzel?… Hogy ilyen minősíthetetlen hangon! Hogy jön ehhez…? Megbánjahailyenhangonmégegyszer…!

Katja megnyugodva lerakta a telefont.

Két óra múlva már szembenézett a hatalmas tóval.

Villasor, Panoráma sétány. A sétányról az erdő felé tekergőző ösvények, korán öregedő, beteg gesztenyefák, hatalmas, elhagyott, szecessziós villák. Katja igyekezett úgy öltözni, hogy senki se sejtse, hogy koradélután még postaigazgatókat zaklatott. Drapp selyemruha, szolid, drapp kézitáska, szolidan zárt szandál, fehér gyöngysor

Mert egy idős, német hölgy miért is tülekedne a strandon? Miért tülekedne, ha itt andaloghat ezen a ragyogó sétányon! Nézelődött egy kicsit, aztán mélázó arccal csatlakozott egy unokáját kézen fogva vezető nagymamához.

Németül csatlakozott, ez csak természetes. Emlékezett a hetvenes évekből, hogy a német nyelv itt a parton tekintélyt és megbízhatóságot jelent. A nagymama – a gazdag asszonyok lebiggyedő szájával, szemének csalódott szürkeségével – az a fajta volt, aki talán még otthon tanult meg németül.

– Kik laknak ezekben a csodálatos villákban? – kíváncsiskodott Katja. – Mintha Marienbadban sétálgatna az ember. De ha nincs is ilyen pazar kilátás, Marienbad azért sokkal felkapottabb hely. De ki vágyik oda? Ki akarna oda költözni! Hisz az orosz gengszterek bevásárolták magukat azokba a csodás villákba!

A szürke szempár megértően hunyorgott: – De a gengszterek legalább pénzzel fizettek! A jó magyar kommunistákról még ennyi se telt. Elzavarták az igazi tulajdonosokat, beköltöztek a házaikba, az életükbe, és úgy pöffeszkedtek, mintha egy rossz operettből léptek volna elő: Marica grófnő, Denevér, Cigánybáró.

Neki, a szürke szemű nagymamának azonban szerencséje volt, egészen rendkívüli szerencséje. Az ő nagypapája ugyanis…

De Katja nem volt kíváncsi szegény nagypapára.

Lassan-lassan ráterelte a szót az ő kiváló művész-barátjára, Horváth Péterre, aki ezt a hegyet választotta, hogy csakis a festészetnek – és Katja itt suttogóra fogta a hangját – hogy egész életében… hogy művészi visszavonultságban… hogy a halhatatlanságnak… hogy csak a halhatatlanságnak…

A szürke szempár hunyorított egyet: – Herczegh Ferenc villáját sohasem sajátította ki a hatalom. Azt hitték, hogy majd megalkuszik, de talán már megalkuvónak is túl öreg volt. Mikor meghalt, szép nyugodtan eladhatták a villát az örökösei. Egy tánctanár lakott itt, aztán egy építész, végül ez a festő, ez a nagyon furcsa ember. Az ő lánya jónevű grafikus, kiállításai vannak külföldön, minden magyar festőt név szerint ismer, de ő még soha életében nem hallott Horváth Péterről.

– Az Art Bull-irányzat klasszikusa. Még nem hallott róla? – mondta Katja faarccal, és szép óvatosan megkerültek egy bedőlt szökőkutat a kunoka nyomában.

– Ha valaki nem lop, nem csal, tőle akár festőművésznek is nevezheti magát – dünnyögte a nagymama.

No de ott a Huszka-villa! A Kövesdy-ház! A Monarchia egész csodás emlékezete! És a szecesszió, amely a magyar ízlés kialakításában olyan páratlan, olyan egészen jelentős szerepet… Na persze a kommunisták, akik pofátlanul beleköltöztek mások életébe, erről semmit sem sejtettek.

Már a hegy legtetején jártak, mikor az ősfák közül szinte eléjük lépett az elhanyagolt, hatalmas Herczegh-villa, ábrándos erkélye épp a tóra nézett. A kertjében a vénségtől összedőlt szökőkút, a napfényt a karjukkal megszűrő fák és egy kopottasan kecses gloriett.

Fennhéjázóan nevetséges, gondolta Katja. Ez a szörnykastély jobban illene a skót hegyekbe vagy az Alpok legtetejére. De az Alföldről vagy az Észak-Magyarországról jött kislányok szemében a látvány felejthetetlen lehetett.

Meseország bejárata. Diadalkapu egy másik valóságba.

– Nem tudom, mi történhetett a szegény művésszel, el se tudom képzelni, hova tűnhetett! Egy hete nem láttasenki .

Katja szomorú arcot vágott. Egy hete, pontosan egy hete! Az óvatos, a hegy tetején rejtőzködő Horváth Péter épp akkor tűnt el, mikor ő Őrskúton besétált az első cukrászdába.

De talán kár volt Horváth Péternek ennyire megijednia. Hiszen a lepkegyár már biztosan összedőlt. Ha még mindig mikrobusszal hurcolnák ide a lányokat, ha még mindig ebben a bagolyvárban próbálnák ki őket, akkor ez nagymama megállás nélkül szaladgálna a rendőrségre.

– Mondja csak el, mi az az Art Bull! – kérlelte a nagymama

Katja gyorsan elmagyarázta. Inspiratív keveréke az abszraktnak és a konceptuálisnak.

Aztán egy takarosan rendben tartott, álmos kis villa előtt búcsút vett a nagymamától.

Katja ábrándos léptekkel sétált vissza a kocsijához.

Vajon tart-e Horváth Péter riasztót? És vérebeket, juhászkutyát, pit bullt? Mit kockáztat egy német magándetektív, ha kicsit körbenéz a Herczegh-villában, a konceptuális-absztakt mávészet képviselőjének palotájában?

A retiküljét lóbálva latolgatta a kockázatokat.

Mint valami hatalmas, összetörhetetlen tükör ringott a lába előtt a tó.

Az este már leereszkedni készült. De még mindig túlontúl világos volt.

Régebbiek:

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/