A babaspecialista

Mielőtt belépsz egy ajtón, tudnod kell, hogy mit keresel: holttestet, fegyvert, kábítószert vagy műkincseket.

De ha már bent vagy, akkor felejts el mindent! Tedd be az ajtót, dőlj hátra, és hunyd le a szemed! Szívd be az illatokat! Nemcsak a mesékben van „emberszag”, hanem a gyanúsítottak otthonában, van a félelemnek, a gyűlöletnek, a dühnek, a kétségbeesésnek is kipárolgása.

Horváth Péter villájának áporodott, de azért könnyedén előkelő rumos-vaníliás cigaretta-illata volt. Nem egy gátlástalan gyerekkereskedőhöz illett, hanem egy unatkozó, májfoltos kezű öregasszonyhoz. Katja előreszegezett arccal fülelt a neszekre: egy régi házban soha sincs halálos csend, a huzat, a függönyök, a kopások, a félénken záródó, sziszegős ablakok még a néma házakban is életre keltik a levegőt.

De nem is ez a selymes, emberi füllel alig halható motoszkálás hökkentette meg, hanem a fullasztó, áporodott meleg. Vastag falak közt azt várná az ember, hogy választékos, finom hűvösség borul rá, és nem egy fülledt, agyonizzadt méhkaptár melegsége. Katja megrázta magát, felkattintotta a zseblámpáját, és beóvakodott a baloldali, fehéren csillogó helységbe.

Lássuk a konyhát! Bármi is volt Horváth Péter bűne, bármi is kényszerítette, hogy mint „világhíres festőművész” létére visszavonuljon a fonyódi hegyre, az a valami nem túl fizetett jól. Mekkora villa, és micsoda szemmel látható nyomorúság! Ódivatú hűtő, szürkévé mállott polc, kínosan rozzant tálalószekrény. A mosogatót talán még Herczeg Ferenc szakácsnője koptatta szürkére, egy kiszáradt, öreg szakácsnő, aki ezeken a köveken totyogott haláláig.

És micsoda rend! Gondosan elöblítetett, egymásra stócozott nescafés üvegek, minden a maga helyén: a cukor, a liszt, a tea, a majoránna, a gyógynövények. Horváth Péter óvatos, rendes, gyűjtögető hajlamú ember lehet, olyan ember, aki gondosan vigyáz az egészségére – márpedig az ilyenek egyetlen bűnjelet sem semmisítenek meg. Horváth még az üres gyógyszeresdobozait is takaros gúlákba rendezte.

A nappaliban Katja nem mert ilyen magabiztosan mozogni, mert annak a parti sétányra nyíltak az ablakai. De mi ez az összevisszaság itt a kanapén? A zseblámpát a melléhez szorítva letérdelt az áldozati oltárnak beillő, fejtámlás ágy mellé, és rávilágított a kupacba rakott tárgyakra. Nicsak! Itt egy szétszerelt gyerekesernyő, ott egy Art Deco-lámpa, egy nagyon régi kávédaráló. És mindendféle fura rendeltetésű bütykök, huzalok, csavarok.

Talán ezzel foglalkozik a világhírű festőművész! Régiségeket reparál egy vagyont érő, zegzugos, szecessziós palotácskában. Katja óvatosan magához húzta a porcelánlapos kávédarálót: talán nem teljesen értéktelen, de nem olyan választékos, perverzen kifinomult, milliárdos drágaság, amit egy zegzugos villa közepén egy gyerekkereskedő fészkében elvárna az ember. De ne legyenek előítéleteid, intette magát. Óvatosan fölemelkedett, kinyitotta a szekrényt, és végignézett a nejlonzsákokba csomagolt, sárgás fényű porcelánbabákon.

Hát, íme! A világhíres festőművész talán egyetlen megélhetése! Hagyatékokat vásárol fel, járja a somogyi falvakat, és talán a neten értékesíti a zsákmányt. Egy kis ragasztgatás, egy kis toldozgatás, egy kis fujogatás, egy kis javítgatás… Hány éve lapíthat a rozzant esernyői közt ez a Horváth? És hogyan került ez az irdatlan villa a birtokába? Rábukkant volna valahol egy Raffaellóra? A legalsó polcon, néhány kitekeredett baba-végtag alatt rátalált egy szakkönyvre: „A századelő lakáskultúrája – százötven kihajtható színes ábrával”.

Szánalomra méltó. Nem így élnek a nagy gengszterek.

Katja unottan turkált. Megérte betörni egyáltalán? Talált egy fura régiségkereskedőt, egy igazi babaspecialistát: aki nem adózik, nem fizet TB-t, aki engedély nélkül esernyőket és porcelánbabákat reparál, és szeret a sikereiről beszélgetni a szomszédaival. Hány ilyen görcsös, szánalomra méltó vénember él Kelet-Európában! Előrángatta Horváth Péter legféltettebb kincseit, az isztambuli, damaszkuszi régiségüzletek ezer színben pompázó katalógusait… Lám-lám, a konkurencia!

Damaszkusz! Isztambul – hirtelen megmerevedett. Hiszen ezt keresték mindvégig Őrskúton: valami megfogható és bizonyítható kapcsolatot a gyerekkereskedelem és a műkincscsempészet között. A jámbor Horváth, aki még a lekváros üvegeit is sajnálja a boltba visszavinni, aki legszívesebben a saját lélegzetét is leméregetné és lajstromozná, mért dobná kukába a barátai csillogó-villogó prospektusait?

De talán ezek nem is régiségkatalógusok, hanem neves gyerekjáték-kereskedők gyűjteményei. A drágakövektől ragyogó, irinyó-pirinyó kiskardok, játéklovacskák, játékkatonák mellett felfedezett néhány szánalmasan együgyű agyaglovacskát, agyagmalackát. Szánalmasan együgyűek, és mégis ezek a legdrágábbak, a legbecsesebbek – gyereksírokban talál római játékszerek.

Néhány ilyen kopott kis agyagmalacka talán egyenesen az őrskúti feltárásból érkezett.

Katja gyorsan belegyűrte a prospektust a zsebébe. Át kell majd tanulmányozni őket, de nem most, nem itt, a szekrény előtt térdepelve. Most fontosabb, halaszthatatlanabb dolga van. Ha Horváth a drága, régi barátai emlékeit is ilyen nagy becsben tartja, akkor nyilván nem szabadult meg a régi kiadója könyvelésétől sem. Itt van az valahol, precízen dobozokba rakva valamelyik poros sarokban.

No de melyik sarokban? Ez az óriási nappali inkább esernyő- és babajavító műhelynek tűnik, nem egy varázsos tájakról álmodó pedofil szentélyének! Kell lennie ebben az irdatlan házban egy különösen szent helynek, ahol a babák barátja az álmaiba temetkezhet. Mert Katja biztos volt benne, hogy ebbe a korhadt, vaníliaillatú házba Horváth egy teremtett lelket sem engedett be.

No de melyik sarok? Talán a hálószoba? Szánalomra méltó, fülledt kis lyuk szárított csokrokkal, csecsebecsékkal, porcelánnippekkel. Vagy a cselédszoba? Itt Horváth – nem lévén se cselédje, se kutyája, se macskája – a szerszámait, a régi könyveit és fura rendeltetésű dobozkáit tárolta. ám mikor bebotorkált a tóra nyíló hatalmas szobában, rögtön érezte, hogy a dolgozóban, a legmegfelelőbb helyen van: nem lebegett áporodott cigarettaszag a bútorokon, nem voltak gyanús régiség-kupacok, nem voltak titkos rendeltetésű dobozkák, csavarok, szerszámok. A ház szívébe jutott.

Vaskos íróasztal, szemben a tóval, ahol egy ilyen majdnem világhírű művész élete minden naplementéjét végigálmodhatja.

Katja meglepően hamar ráakadt a 91-es, 92-es dossziékra. Ez a visszavonult, a saját odújában is reszkető kéjenc a legfelső fiókban hagyta volna a kiadójának címzett leveleket? A fotókat, amiket a tizenkét-tizenhárom éves Tündik, Barbarák, Aniták, Andreák nei, a Nagy Szervezőnek küldtek: Álmodozó, de megfontolt 7. osztályos tanuló vagyok… Kár, hogy a szüleim nem értenek meg. Mellékelem magamról ezt a képet… Szeretném elmondani, hogy lefogytam, és ha a Hamupipőke-szerepért fogynom kell, akkor többet is a legnagyobb örömmel… Kedves Péter bácsi! Mellékelek magamról egy melegítős képet… Kedves Producer! Legelőször ne a szeplőket tessék nézni! A melleim megnőttek, a szeplőket meg örökre el lehet tüntetni… Copfos kislányok, rövid hajú nyírt hajó kislányok, pufók kislányok, vékony kislányok, térdek, könyökök, karok, lábak, állak, szeplők – egyformán szépek. Gyerekesen rajzolt, hatalmas M-betűk, kicirkalmazott A-betűk, szívecskék és napocskák… Apu eltűnt, anyu kórházban van, két hete a szomszéd néni keresztlánya vigyáz ránk… nagyon örülne, apu, ha pénzt tudnék szerezni… ha szerzek, akkor biztos, visszajön hozzánk…

Tatabánya, Mezőkövesd, Csepel, Nagyatád, Edelény, Körmend…

Katját nem érdekelték a megrendítő sorok, ahogy a copfok és szívek, Horváth Péter más szerelmi relikviái sem. Ő a védőnők névsorát kereste és az országos hálózat irányítóiét, azokat, akik rávették ezeket a sehova-sem-tartozom-gyerekeket, hogy nevezzenek be a meseíróversenybe. Hiszen nem az odújában reszkető, megbízható és jelentéktelen Horváth Péter volt az, aki a magyar közigazgatás legmegzsarolhatóbb tagjait megtalálta és beszervezte. De csak levelek és fényképek, aztán megint csak levelek és fényképek. Végül egészen másféle fényképek.

Egy copfos kislány a nagyszoba perzsaszőnyegén falloszt dug egy még kisebb gyerekbe. Körülöttük fura rendeltetésű bütykök, huzalok, csavarok, mint valami elátkozott boszorkányműhelyben. Egy maszkos férfi farkaskutyához kötöz egy tündérjelmezes gyereket. A kislány arca bódult, talán mert túl volt a sokkon, vagy gondos kezek könyörületesen elkábították. És a fotók mind itt készültek! A büszke fasor, a szecessziós terasz, az ablakon át megvillanó, delejesen ragyogó tó mind-mind méltó kelléke az ízig-vérig kifinomult orgiáknak.

De most sietni kell! Sietni, sietni, sietni!

Miként ezeken a régi fényképeken, a tó túlsó partján megvillant a felkelő nap.

égebbiek:

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hol-keresselek/

http://ujnautilus.info/sibelius-lanyok-kotve-fuzve/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-itt-elned-halnod-kell/

http://ujnautilus.info/sibelius-tuzet-viszek-langot-viszek/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-halottakhoz-dorgolozni/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-husz-lepes/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-kicsontozom-osszehajtom-beparolom/

http://ujnautilus.info/sibelius-nem-az-a-fajta-erti/

http://ujnautilus.info/j-sibelius-hany-eves-is/