Bognár Antal összes bejegyzése

Dragan Velikić: És így éltek tovább…

(Részlet a Domaszewsky-dosszié című regényből)

 12.

Adam a vasúti kocsi folyosóján álldogállva cigarettázott. A beködösödött ablaküvegen át csak az öböl körvonalai sejlettek fel. De persze aki éveken át vonatozott ezen az útvonalon, tenyeréből ismerte Pula kikötői épületeinek elhelyezkedését. Az öböl csücskében a cementgyár, a dokkok, a hullámtörő hosszú karéja, a Muzil kaszárnyaépületei a szárazföldet a nyílt tenger felől érkező szelektől védő dombon. A hajógyári daruknak, mint óriási fogfúróknak, csak felső részük meredt fel a ködből és az esőből. Az átkozott hatodik érzék határozott jelétől megverten Adamban minden egyes sejtje lüktetése sajog. Valamiféle tökéletes telítettség ígérete önti el. A vonat: a szökés alagútja. Olyan alagút, amely villámló élességgel, óráról órára választ el egymástól két színpadot, két díszletet, két életet, amelyek Adam stúdiumai alatt jöttek létre. Négy nap elegendő volt hozzá, hogy a rég eljátszott darab ismét műsorra kerüljön. Kamaszévei városa mint orvosi rendelő. Orvosok, páciensek, gyógyszerszag, reggeli vizitek, kimosott pizsamák, kancsalító lámpák, fertőtlenítők, hibás vízmelegítők, ízetlen vacsora az éjjeliszekrényen. Miért éjjeli? Nappal is használatos. Nem bagoly. Végezetül a kilépőlista. Gyógyíthatatlan betegségek kórtörténete. Kis szürke kavics. Tegnap találta, a Medulini út melletti menhely közelében, egy pad tövében, s most vele együtt utazik. Gyűjteménye utolsó darabja. Előző nap ünnepelte a kollekció évfordulóját. Harminc esztendő telt el azóta, hogy az előző Marija-villa udvarában, talizmánjának választva, felemelte azt a furcsa mintázatú sárgás kavicsot. Farmernadrágja zsebében tartotta, amikor onnan elment. Egyetemi évei alatt évente néhányszor visszatért szülővárosába. Mindig az éjszakai vonattal utazott. Élvezte a két város közti vonatozásokat, amelyek folyton kisiklatták, úgyhogy már nem nagyon tudta, egyáltalán hazatér-e valahová. Később felmerült benne a gyűjtögetés gondolata. Az élet olykor visszafelé lódult, olyan időközökben, ahogyan ennek hírnökei megjelentették. Növekedtek a távolságok, a jelen megkoronázta a csalóka holnap parttalan tartományát, a háttérben terpeszkedett a múlt. A hírhozók elfeledték az üzeneteket, amelyeket az életezési játék nagy stratégájának szoktak átadni. Két napja Rizzi erdejében, itt a másik Marija-villa közelében, ezzel a szürkés kaviccsal befejezte a mozaikot. Igazat mondott Stevan, a frankfurti vonalak behálózzák a világot. Elment a gyógyintézetbe, hogy megnézze, milyen környezetben töltötte napjait Stevan. Gyanította, hogy nem véletlenül szemelték ki negyven évnek előtte a Boskaricát találmányuk színhelyének. Akkoriban valóságos kaland volt szemükben, hogy kívül merészkednek mozgásterük mindennapos útvonalain. Beleélték magukat olvasmányaik világába. A Boskarica mesés tere titkot rejtett. Lúdbőrözve közelítették meg a fenyőfák közt a varázslatos helyet. Sok évvel később vajon Stevan is elrémülve fedezte fel, hogy a Boskarica ugyanazt a nevet viseli, mint az a ház, amelyben felcseperedett? Változtathatnak-e valamit is a felismerések? Az ember mindennap elhagyja lakát, megtér bele, és megint elmegy. Mosdás közben rámered képére a tükörben, új ráncokat vesz észre, méricskéli fogai elszíneződését, ősz hajszálai sokasodását. Alsóneműt vált. És akkor elegendő hozzá egy telefonhívás, hogy mindenről megfeledkezzen. Mintha létezne olyan személy, aki veszélyeztethetné a trónját. Tenyerét végighúzza a választékon, végigfuttatja tekintetét a hajzat esésén, szeme sarkából követi a nedvesség alattomos lopakodását a falon, kinyitja a postaládikót, kidobja a szemeteszsákot. Néhanapján, cseppet sem nyugtalankodva miatta, észreveszi, hogy a szemetesek máshová állították a konténert az utcán. Számtalanszor ismétlődik az utazás mindennapi kalandja. Az ember könyvek olvasásával javít az életén, színházba megy, moziba, hangversenyre. Beül egy kávéházba. Biliárdozik. Rendszeresen látogatja fogászát. Szabóhoz jár. Szeretkezik. Adam néha izgalmasabbnak találta, ha céltalanul kószált a városban, mint ha színházba ment volna. Ismeretlen emberektől körülvéve, akik szuszognak, fészkelődnek, köhécselnek, méregetik a székszomszédjukat, sehogy sem tudta elengedni magát. A színen lekerekített történet pereg, hiszen mindig ott van a kezdet, aztán a bonyodalom, majd a cselekmény csúcspontja és a vég. A filmekkel vagy a könyvekkel sincs másképp. Két-három órába évek, életek, egész emberöltő sűrűsödik. Azt vette észre, élvez olyan színházi és mozielőadásokat, amelyek sokakat untatnak. Képes volt órákon át neveket olvasni a telefonkönyvből. Egy japán fekete-fehér némafilmet, amelyet még gyerekfővel látott, örök időkre megjegyzett magának. A szigeten él a világítótorony őre a családjával. Sziklák és tenger. Mintha egész idő alatt egy és ugyanaz a nap tartana. Az esős és a derült idő története örökítődik meg. A film végén megjelent egy felirat: „És így éltek tovább.” Ez a mondat kíséri Adamot egész életében. Váratlanul jelenik meg, valamilyen apró részlet hatására, mint amilyen az a pohár benne a protézissel az éjjeliszekrényen. El a sorstól, ami a világítótorony őréé volt, egyhangú rendjétől a hűvös és a meleg napok váltakozásának. Mindegyre az üdvözítő patikamagányról, a családi kapcsolatok hálózatának kiküszöböléséről álmodik. És mindez idő alatt belegabalyodik önnön hálóiba, amelyek megóvták attól, hogy teljesen átadja magát bárki másnak, mint saját magának. Úgy vélte, hogy ez az élet igazi jótéteménye: bármely órában, bármiféle, mások iránti kötelezettség nélkül elébe állni az eljövendő ígéretes pillanatok kihívásainak. A városban lebonyolított mindennapos hajókázások szembesülhetett azokkal a szigetekkel, amelyeken az „és így éltek tovább” kendőzte valóság alkalmas pillanatban egykettőre lemeztelenedik. Volt idő, hogy egyszerre több szerelmi kapcsolatot tartott fenn a teljes betöltöttség lehetetlenségének védelmében. Az anticiklonoknak ez az idénye Marijától való szakítása után egy egész esztendőn át tartott. És egész idő alatt az ágyban szeretői helyébe Mariját képzelte maga elé. Ennek oka nem a szerelem érzése volt a személy iránt, akivel tizenegy éven át együtt élt, szemernyi szenvedélyt nem érzett magában iránta. De azért ha történetesen Marija ismerős idomait fedezte fel más nőkön, az nyomban ellenállhatatlan vonzerőt gyakorolt rá. Amikor pedig véget ért a pásztoróra, és a bejárati ajtót bezárva magára maradt, gyengédséget és betöltöttséget a legegyszerűbb mozdulatokban talált, egy-egy tárgy futó érintésében, a merengésben, ahogyan tekintetével átfogta a csendes utcát lakása valamelyik ablakából. Mint ahogyan előző este, a Zagreb étteremben gyakorta bambult az üvegfalon át a park felé, amelynek egy padján egyszer régen, a Sandrával töltött ama legelső éjszaka után, sokáig üldögélt. Ez alatt a négy óra alatt többször is megfordult a fejében, egyedül ő maradt készen arra, hogy valami bármikor az esélyek imaginárius területének bármelyik szegletébe repítheti, és hogy már maga ez a tény elegendő ahhoz, hogy kedvező mérleget könyvelhessen el. Mert minden út nyitva áll. A felbukkanó gondolatok, a gondolatok, amelyek magukkal ragadják, az eljövendő események kohói. Vesna Valentic ült mellette, a padtársa a gimnázium egész záró évében. Miközben cigarettára gyújtott, szeme végigsiklott a combján, a szűk estélyibe pántolt lábikrán. A három évtized nyomot hagyott Vesna alakján, arca szétesett, haja már nem olyan dús, de ahogyan ajkai lassan titokzatos mosolyra húzódnak, az szakasztott a régi. Vajon ha akkor, miután Sandrával szakított, e mosolynak eredt volna nyomába, legyőzve idegenkedését túlságosan vastag combjától, amelyhez a padtársi év alatt lopva hozzáérintette a térdét, más ember lenne most? Hol élne? Mivel foglalkozna? Eljátszadozna-e az esélyekkel – mintha a szerelmi kapcsolatok díszek lennének, amelyeket egy őrült emlékezetből aggat fel a karácsonyfára? Miért van, hogy egy szemernyi féltékenység motoszkál benne most a nő iránt, aki nem szalasztaná el, hogy pár mondatban kiöntse a lelkét? Valamiféle lappangó meghittség támad kettőjük között. Mindketten nyugtázzák az óhatatlan melléfogásokat életük folyásában. Az ígéretek réveiben a khimérák mindig egyforma távolságot tartanak attól a helytől, ahol az „és így éltek tovább” története folydogál. Ha kettesben lennének, ha nem akadna el minduntalan beszélgetésük az asztal körüli diskurzus főáramába csatlakozva, ahol olyan események újramesélésével untatják egymást, amelyek másképpen estek meg, mint ahogy az emlékezet megőrizte őket, Adam megkockáztatná a kérdést, mit szalasztott el ott a két vastag comb között. Hogyan ível az a mosoly a szenvedély görcsében? Megfordult-e valaha benne, hogy lefeküdne vele? Mi járt a fejében, amikor padtársak voltak? Ő is odapislantgatott-e a szeme sarkából, és észrevette-e, az ágaskodást nadrágjában? Tegnapelőtt este úgy lett úrrá álmatlan forgolódásán, hogy egy mantrát motyogott, amelybe beleszőtte Vesna nevét. Milyen férj nevével élt az eltelt évek során? Mik a szokásai? A szerelmi együttlét alatt vajon átsuhan-e rajta valami tétova alak? Lánycombjainak megőrzött képe gyakran tolult elébe, miközben sietősen lövellt egy testbe. Megtörtént-e valaha ővele is olyasmi, amit Eduardo áthasonulásnak nevez, s amiről tegnap, a Galija-beli ebédjük alatt hosszasan beszélt? Az asztalfőn ülve, miközben a társaságot diákéveik régi történeteinek felidézésével szórakoztatta, Eduardo időnként bizalmas félmosolyt küldött felé, mintha azt mondaná vele, mindaz, amiről előző este beszélgettek, ott lappang a titkos tárakban, amilyet mindenki tartogat valahol. A frankfurti vonalak alakzatai, amelyeken titkolt vágyak poggyászával utaznak csempészkaravánok, előreláthatatlanok. E pillanatban a nő, aki mellette ül, a kimondott szavakon túl, kibont egy rejtett gondolatot, amely csak jelentéktelen üledék, elhanyagolható súly a láthatatlan élet serpenyőjén. A meg nem valósult, de amannál semmivel sem kevésbé létező élet e tétele bekerül a végszámlába, egy párhuzamos oszlopba iktatva, mert ha nem lenne fogalmunk ebbe az árnyéktörténetbe, az összegzés nem volna semmi több a zuzmó gyarapodásának, a békák mozgásának leltározásánál esős vagy derült időben. Eduardo végighallgatta Adam összefüggéstelen fejtegetését, amikor negyedórás késéssel betoppant a Galijába. Úgy tekingetett közben a bejárati ajtó felép, mintha ide várna valakit. A pokolból jövök, szólalt meg Adam. Egyazon órában egy helyen személyek és események más-más időkből, el nem tudom hinni, ráleltem apám utolsó szavaira, hogyhogy nem érted, mindenkinek van egy utolsó mondata, mi ketten Stevannal a makkegészséges fiatalság biztos fedezékéből elképzeltük a végóránkat, egészen más ez később, amikor szüleink már nem élnek, s takarásukból előlépve ott találjuk magunkat a semmi szélén, a távozásra érettek elején. És ha nem is tudná kiejteni az ember, mindig megvan az a végszó, ha máshol nem, álmában. Haldoklott, eszmélete kihagyott, az Akvedot felett lebegett. Ott, a Kilátó és a piac között terült el az a vidék, amelyen gondolatban utoljára időzött. Ma ez, mint mondod, a Radic utca. Négy évig élt abban az utcában, egy olasz nőnél, egyszer megmutatta a házat, csak úgy menet közben említette meg, iskolába menet. Miért vésődött belém odavetett megjegyzése? A hangsúly miatt? Nem tudom. Éveken át ott jártam el a ház mellett, egyszer még be is mentem a kapualjba, és végigböngésztem a lakók névsorát. Egyetlen olasz nevet sem találtam. Mirela Pitoni, így hívták apám lakásadónőjét, ma is él még, ott van a Boskaricán, a Vodosek nővérek, pontosabban a Vodosek anyukák egyike. Apám része az ő végtelenségének. Alzheimer-túsz, mint a lépcsősor mellől az a taxisofőr, Stefano Maravila. Láttam őt tegnap az ablaknál. Hát az ő végtelensége? Mi minden kavaroghat abban a fejben? Ki mindenkit nem furikázott – köztük egyszer biztosan Mirela Pitonit is. És most ők ketten a fejemben együtt vannak, mintha magam lennék az a régi Fiat. Gondold csak el egy taxisofőr galériáját! Hát még nála hol érhet véget, ha a homályból előbukkan egy részlet? Igen, igazad van, ő már jó régóta a homályban evickél. Milyen gyakran meglódulok így a gondolataium után… Semmi egyebet nem is csinálok, amióta csak az eszemet tudom. Mi okból? Nem tudom, de jót tesz. Ezért él sokáig minden borbély. A taxisofőrök is hosszúéletűek lennének, ha többet forgolódnának a kocsin kívül. Stefano Maravila biztosan kilencven fölött jár. De hát lélekben ő sokat kutyagolt. Ne hidd, hogy én most órák hosszat róla szeretnék beszélni? Igen, ez bizony fontos. Azután pedig Pescoli? A félnótás, aki a szárnyait hiányolja, az áruház szőnyegosztályának egykori vezetője. Egész életében szőnyegeket szabdosott, és most Aladdin módjára repülni szeretne rajtuk. Minden nyitva áll előtted, amikor reggel felkelsz. Magad szabod meg napi útvonalaidat. A magánytól nem félek, mert a magány nem valakinek a hiánya bennünk, hanem a mi távollétünk saját magunkból. Apám nem egyedül halt meg. Adam elhallgatta, hogy látta a katétert apja lottyadt nemzőszervében, a fúvócsőben, amelyen kijutott az élet csírája, hogy egy másik testben burjánzásnak indulhasson a hús és vér buboréka. Belefogott a csomóknak, ott a Medulini úton, fenyők csöndjének enyhelyén az emberi jelenlét rétegeinek a taglalásába. Semmiképp sem lehet véletlen, hogy az a kísértet, Victor von Domaszewsky olyan kényszerítő erővel befészkelt Stevan agyába. Vaktérkép, rajta csupán a kirajzolódó frankfurti vonalakkal, amelyek őt az egyik Marija-villától a másikig vezették, egy óra járásnyira, amibe azonban belefér egy egész élet. Az eseményeket az erőösszpontosítás és a megszállottság hívják elő. Érdekes, jegyezte meg fanyarul Eduardo. Ne feledd, Stevan tényleg beteg. Talán az örökletesség tényezője? Esetében sok hatás adódott, amelyek a betegség kibontakozását segítették elő. A betegség mint menekülés iskolapédája, tette hozzá. Művésznek ez üzemanyag, de Stevan nem művész. Nem egyedül Domaszewskyre akaszkodott rá. Mennyit kotorászott Kupelvizer után, vagy annak a festőnek a nyomában, aki a múlt század elején Premanturán élt, elfelejtettem a nevét. Minduntalan rögeszmés alakokat keresett az azonosuláshoz, csak így tudott értelmet tulajdonítani saját életének, valamiféle vigaszra lelni. Nem tudott megbékélni a közönséges élettel. Emlékezz csak vissza, hogy napokon át pepecselt azzal, milyen öltözékben jön velünk farsangolni. Az élet mint karnevál – ez Stevan. Szerelmi élete nulla. Egyetlen lányra sem emlékszem, akivel járt volna. Ki tudja, volt-e egyáltalán dolga nővel?  Ilyen felajzottságban, mégis begörcsölve. Örökös ijedelemben, ha csak egy maszatos edényt tesz le a mosogatóba vagy ha egy kávéházba belépve szabad hely után kutat szemével. Az embereken ugyanúgy érződik bátortalanság, mint ahogy a szagukat érezni. A legmélyebb szorongást nem a kimondott szó váltja ki, a neveltetés hámja, hanem a ki nem mondottból fakad. Úgy hiszem, Stevan elhallgatott dolgok egész garmadájával körülvéve nőtt fel. Halmazuk dagadt tovább, és végül teljesen magába nyelte. Mindig szemlélő volt, sohasem cselekvő. Vagy bekapcsolódsz, vagy kívül maradsz. Vagy építesz, vagy álmodsz. Hát ezek az ő szavai, vetette közbe Adam. Igen, igen, folytatta Eduardo, gyakran visszatért a saját ingatag magyarázatához. Kilépni önmagunkból… Csak hát téves személyt választott hozzá. Mert hiszen Domaszewsky, ha jól tudom, megfeszült a két opció, a szemlélődés és a részvétel között. Domaszewsky nem lépett ki önmagából. Stevannak éppen azzal gyűlik meg a baja, hogy Domaszewsky megszállottsága, küldetéstudata nélkül, csak külsőlegesen ölti magára életének hüvelyét. Ne feledd, Domaszewsky mániákusan elégett a szemlélődésben, de ő rajzolt is, terveket készített, megálmodta a leendő építményeket, s feletehetőleg azért, mert megvalósításuk lehetetlen volt, lelép, valahová visszavonul, felhagy addigi életével. Stevannak nincs mivel felhagynia. Amióta csak ismerem, mindig csupa görcs az az ember, nagyzoló. Ki tudja, mi mindent össze nem zagyvált Domaszewskyről? Stevan olyan, mint valami erős szél, mondta Adam, nem is egy, hanem többféle, téli is, nyári is, hol a tenger felől, hol a szárazföldről fújó éles bóra, amely áporodott déli fuvallattá lanyhul, mozgás és poshadtság egyszerre, ő a szél és a szélmalom, amely nemcsak hogy megállítaná, de szolgálatába is akarja fogni azt a szelet, s ő a fatörzs is, amely nem azért van itt, ahol van, hogy a világ megszépüljön általa vagy hogy oxigént állítson elő, hanem hogy a szelet megfékezze. Elveszett és meghasonlott, mert nem lehetett ez is meg az is, mint az ő Domaszewskyje. Persze, jegyezte meg Eduardo, nem adhat értelmet az életednek valaki másé, nem ötölhetsz ki magadnak obsessiót, nem művelhetsz úgy valamit, hogy nem tudod, miért teszed, hanem csak, kint a víz, átfolysz egyik helyről a másikra, nem lebeghetsz saját életed vákuumában, mintha a világ összes idői felett rendelkeznél, mintha az életből kifogyhatatlan lennél, mintha volna mód a kijavítására. Hát te, szakította félbe váratlanul a fejtegetését Eduardo, neked hogy megy sorod, mi a helyzet nálad? Megismételte a kérdést, minthogy Adam nem szólt rá semmit, ő pedig ekkor egyenesen Eduardo szemébe nézett, mintha valahonnan messziről visszaérkezve eszmélne fel, és kijelentette, hogy ő valójában soha nincs vele tisztában, mit miért tesz, sőt egyenesen iparkodik olyan éáletet folytatni, hogy ne tudja, mi a rugója cselekedeteinek, de azután mindig meg akar győződni róla, miért tette, amit tett, úgy, ahogyan tette. Mert máskülönben untatná az egész. Nem akarom előre tudni, miért tettem meg valamit, így mondta Adam, miért teszek meg majd valamit éppen úgy. És tudta már, Eduardo ámuló tekintetével szembesülve, hogy hamarosan, mihelyt hazautazott, útra kel, elmegy Londonba, hogy felkeresse Sandrát, és amikor majd megtalálta, igen, akkor tudni fogja, miért kellett pontosan ezt tennie. Két nappal később, a vonaton, esős vasárnap reggel, Adam a ködben úszó tájat nézte, amely egyszerre, a szerelvény lágy moccanásával, megmozdult. Elenyészett az állomásépület, az öbölben ringó csónakok, a hajógyár, a Valelunga hársainak és cserjéinek zöld öve, melyben egy pillanatra megmutatkoztak a szürke raktárépületek, ez volt minden, ami az Adrián Domaszewsky után megmaradt. Elenyészett az út vonala, amelyen oly veszélyesen közel került a Boskaricához De ő nem veszett el, mint Stevan, nem más életét élte, valamiféle frankfurti vonalak mentén kóvályogva, hanem a saját mantráját építette. És építi tovább, mint ahogy Domaszewsky vándorolt kikötőről kikötőre, nem adja fel saját vízióját, nem éri be az élet egy makettjével. Divacába érve a vonat hosszasan vesztegelt az állomáson. Adam a kinyúló fedett előtér oszlopai közötti távolságot méregette. Néhány utas várakozott a helyi járatra, talán éppen arra, amellyel egy téli délutánon Eduardóval, Stevannal és Zdravkóval szlovéniai síelésből tértek vissza. Egybeszedte mindazokat az esélyeket, amelyeket elszalasztott, bebújt egy életbe, Sandráéba, pontosabban az ő közös életükbe, amely egész idő alatt beteljesületlenül folydogált, de mindvégig készen arra, hogy beteljesüljön, mert Sandra az a kikötő, amelyet Victor von Domaszewsky álmodott, rajzaiban eltervezett és megpróbált felépíteni. Nem tágított látomásától akkor sem, amikor váratlanul kilépett az osztrák–magyar tengerészet szolgálatából, és visszavonult galíciai szülővidékére. Tarnów megyei birtokán gondolatban felelevenítette az európai kikötőket, amelyeket bejárt. Mindegyik kikötő, amelyet útja során látott, csak egy része volt az építő elképzelésének, töredéke egy álomnak, amelyet örökre eltemetett a pergamentekercsekben, az elvetett tervekben és számításokban. A visszakozás nem egyenlő a feledéssel, nem a végső szabadulás egy obsessiótól. Dopmaszewsky látomása mindenestül megmaradt. A Valelungán az európai körutazás után emelt raktárépületek nem sértették az álmát. Domaszewsky meg nem épített kikötőjének vázlatai és tervei fennmaradtak a pulai arzenál levéltárában, és könnyen lehet, gondolta Adam, hogy a vízióból vaélamit átvettek, aki a nyomába léptek. A pulai kikötő, amilyennek Victor von Domaszewsky megálmodta, darab időn át csak a Tarnów megyei kastély asztalán létezett. És miközben Kupelvizer tanúja volt birodalma elsüllyedésének, Domaszewsky építői vállalkozása képzeletében kibontakozott, túlnőtte első változatát, megszabadulván az arányok és az építészeti megtervezettség diktátumától. Egy pillanatra Adam előtt felrémlettek a tornyok apja reliefjéről, meg a híd, amely veszélyesen hintázik közöttük, egy épület körvonalai, amely csak az árnyék árnyéka valaki emlékezetéből, egyike a számtalan sok másolatnak, amely megszabadult az elveszett eredeti kalodájától. És nem Stevan az az elveszett emner, mert nem lehet elveszni a már elveszítettben. Ő, Adam lesz Domaszewsky, az ő Tarnówja ott van valahol London egy peremkerületében, ott a biztos rév, ahol végre megtalálja, amit keresett. Semmi sem birtokolható a kezdetekkor, a fehér foltokat nincs minek alapján azonosítani, még csak hiányérzet sem környékezheti az embert, mert ez csak később, a tapasztalatokkal jön el, mondta Eduardo a Galijában elköltött ebéd felett. És ezért az, amit átcsapásnak, eszményi harmóniának nevezek, azt csak a kincsek rakománya hozza meg, sok-sok év nyílt vízi kalózkodása után. Betörünk más életekbe, bennünket is kifosztanak, a hajófenéken szerelmi megcsalattatások és csalatkozások gyülemlenek, csalások és hamisságok, szenvedélyek és őrültségek. A másik hozadéka lesz énünk jobbik része, és amikor szeretünk valakit, talán azok hagyatékát szeretjük benne, akik helyébe léptünk. Adam szórakozottan hallgatta Eduardo vallomását. Végigfutott benne a gondolat, hogy mindenki magában hordozza a maga Boskaricáját, amelyben valamiféle Harbas éles szeme előtt minden zsibong, mint valami hangyabolyban, semmi sem végleges és örökre szóló. Egyetlen itt lakóról sem feledkeznek meg. És noha Sandra a múlt mély rétegeibe süllyedt el, oly messzire tőle, hogy utolsó találkozásuk után negyed századdal sejtelme sem volt róla, hogyan festhet, Adamnak valami azt súgta, nem véletlenül maradt oly sok éven át lehorgonyozva a tudatában. Eduardo rá zúdított mondatainak sűrű zuhatagában aznap délután ott, a Galijában egészen bizonyosnak tetszett mi következik hazatérése után. Eduardo valahára azonosította azt a személyt, akivel két év óta titkos kapcsolatban áll, neve Adamnak semmit sem jelentett. Ifjúkori barátja mindig leresztette a hangját, ahányszor csak szeretője nevét említette. A Galijában aznap délután először hallott családi és személynév ürességébe vaktában íródtak bele, Eduardo hangjával, a szokások, a küllem, valakinek a jelleme, aki e percben merőben ismeretlen Adam előtt. De még ilyen megfoghatatlanul is, gondolta Adam, világosabban kirajzolódott, mint Sandra, akinek a fantoméletében néhány napja már óvóhelyet épített. Nem folyamodott Sandra alakjának radikális átalakításához, módosításában két mély ráncra szorítkozott az orra tövében, szemhéja sötétítésére, szarkalábakra a szája körül. Feltáratlan maradt a szavak milliárdja, amelyeket kiejtett azóta, az utcasarkok, amelyeken megtorpant, a holnapi napoknak számlálhatatlan változatai, az apró figyelmességek, amelyekkel körülvették, a fojtó félelmek, más testek érintései, amelyekhez az ő mozgása idomult, a testi nyavalyák, egy egész világmindenség, amelyben Sandra életének minden perce feljegyzést nyert. A szenvedélyességből, amellyel Eduardo a szeretőjéről beszélt, Adam tudatába is átszüremlett, ő is valami elképzelt, mégis oly világosan felragyogó helyre merészkedett, a névtelen evezősök karmozdulatai nyomán könnyedén siklott a nyílt tenger felé. Egykettőre elenyésztek a veszélyek, amelyek egy ilyen úton leselkednek rá, a víz alatti sziklák, viharok, baljós találkozások, minden, ami megváltoztathatná a hajózás irányát. Egyre tompul benne a part emléke, ahonnan kihajózott, ködbe vesznek a végleges rendezettség koordinátái, amelyek alól ismét kicsusszant. Suhan Adam az ürességben, sokat ígérő izgalmak elé.

 Bognár Antal fordítása