Bognár Antal összes bejegyzése

Aleksandar Gatalica: Euripidész halála (részlet)

A háború, Euripidészem – te tudod, mi a háború, a háború, amely nem egy évig vagy egy évtizedig dúl, hanem, mint ama peloponnészoszi, csaknem negyed évszázadon át… Csakhogy megvénültél már. Az év, amelyet írunk, 408, és te Arkhelaosz király hívásának tettél eleget. A nép megorrolt rád, szofistának és istentagadónak bélyegzett. A botránykő az a bizonyos: „το θνήσκειν ου τάφος νομίζεται;” „Vagy hát a sír nem dönti el a meghalást?” Vagy pedig a „két oldala van mindennek”; avagy a trosztichon: „Mit mondhatnék, ha nem akarlak magasztalni; de botorságom ne forrassza torkomra a köszönő szót, s a köszönetért a hálálkodót ne vessék meg.” Nem tudom. Látni vélem a kétkerekű taligát, amelyen éjjel lopva kivittek a városból. A barbár északra tartottak veled, a makedóniai Arethusába, Amphipolisz mellett. Utolsónak a tenger partján lobogó fáklyákra esett tekinteted, a várfalakon sorakozó pelyhedző állú kamaszokra, néhány páros csónak vesztegelt még a kikötőben. Amikor, még ifjan, a Városba érkeztél, mint bármelyik vidéki tahót, elkápráztattak fényei, minden más volt akkor: kereskedők, nyüzsgés, valamiféle fehér marú ökrök, amelyeket az utcán terelnek, a hajókról lerakott amforák. Látom, ahogy első drámádat írod; még az év őszén befogad a szofisták köre a közösség beavatási szertartásának alávetve. Érzésem szerint késő éjszakára jár, fülledtség üli meg a görög földet; itt áll a ház, egy közismert szofistáé, aki az ünnepségnek helyet adott. A társaság egy ifjú szalamiszit vesz fel soraiba, és azon az éjjelen – még most is szégyenkezve emlékszel rá – mindenki azt tesz a testével, amit csak óhajt. Szemedet bekötik, hogy később ne tudhasd, ki mit művelt veled, és mellednek szögezik a kérdést, ó, szalamiszi, biztos vagy-e benne, hogy a Bölcsesség örök istennőjének akarod alávetni magad. Rövid ideig az egyiptomi füstölőszer illatát érzed az orrodban, és azután megkezdődik a szertartás, a szabad polgárok bacchanáliája, a féktelen orgia, amely örökre megszabadít mindenféle szégyenkezéstől, és eltépi az utolsó szálat is, amely a felnevelő szulői házhoz és a bukolikus vidékhez fuzött. Ifjonc voltál akkor, Euripidészem, talán ha harminc nyarat számláltál – vagy még annyit sem –, és most, most pedig már a hetvenhetediket taposod. Fogaid kihullottak, arcod beesett, és éjfél után, kései órán, már csak a régi parázs bizonytalan, szeszélyes nyomvonala rajzolódik ki utánad, mint a csillámok, amelyek az anyatejet csordító anyamellen villództak ott, a templomban, amikor féltestvéremet búcsúztattuk. Kivonultál a városból, drámák hírét hagyva ránk, amelyeket később elveszettként tartanak számon. Hamar tövig égő gyertyákként kísértenek a Sztheneboia, a Krétaiak, az Aialón, a Föníciai nők és még vagy hetven titokzatos vendége a tiszta téli éjszakának, amely úgy vesz körül, mint valami amfiteátrum. Kilépsz a város színteréről, amely a felnevelő Szalamiszként szerettél, a közönséget, amelynek mindig kedvében jártál, de amelyet sohasem tévesztettél meg. Anyámasszony katonájaként megfutamodsz a peloponnészoszi háború elől; mögötted maradnak a szétrombolt, fáradt és kiéhezett polisz utolsó fényei, és te azzal áltatod magad, hogy nem te hagytad ott Athént, hanem – feszülő vitorlákkal faroló óriási fehér kísértethajó módjára – ő hagy el téged, Euripidészem, páratlan tragédiaírót, akinek a közösség, effélének minden előzetes jele nélkül, egész egyszerűen hátat fordított. Magaddal viszed – álltó helyedben, miközben városod elhagy, magadnál tartod, mint erősködsz – darabodat az önérzetes polgárokról, kegyes istenekről, a tanultságról, ami itt az ékesszólás, vagyis a beszédes értékítélet szenvedélye miatt oly fontos… Azért abban biztos vagy, hogy érsz valamit, αγαθός, vagy, noha éveken át mellőztek, csak αγορανόμος voltál. Euripidészem, te taligán menekített, te velencei gondolában ücsörgő vénség, csodálkozni fogsz: minden ember szentül hiszi, akárcsak te, hogy jótét lélek és helyesen cselekszik. Euripidészem, az embernek van egy organikus készüléke, ami a lelki alkatához kötődik, ami nem engedi meg, hogy gonosz legyen, de ez a készülék, mint minden, ami kettős, ami emberi, amennyire megakadályozza, annyira készteti is, hogy vétkezzen. Bocsáss meg érte, hogy magyarra fordítottam a szót, hiszen e nyelvet nem ismerheted. Azt akartam mondani, Euripidészem, hogy az ember rendelkezik valamiféle, az idegrendszerébe ágyazódó szervi berendezéssel, amely gátat vet gonoszságának, de éppen ez, mint minden, ami kétélű, ugyanolyan mértékben bűnre készteti, mint amennyire távol tartja tőle. Úgy látszik, csak a regényhősök ismerhetik be nyíltan, hogy elvetemültek, és még közülük sem mindegyik. Nem tudom, hitelt adnál-e ennek, de olyan megveszekedett hóhért, aki tisztában van önnön kegyetlenségével, és tetszeleg is benne, valóban tényleg lehetetlen elképzelni. Gondold csak el, Mneszarkhosz ivadéka – te, aki annyi eszeveszett férfit és nőt mintáztál meg: Agamemnónt saját lánya áldozati oltáránál, Médeiát, aki tüzes koronát küld Jászón új kedvesének, az őrjöngő Héraklészt, aki tébolyában legyilkolja gyermekeit, még szívének oly kedves leányát is –, gondold csak el a tökéletes vérengzőt, aki tudatában van annak, hogy gonoszat cselekszik. Amennyiben élvezetét leli áldozata kínszenvedésében, rendelkeznie kell hozzá megfelelő tapasztalattal vagy ismerettel a fájdalmáról, ámde ez esetben baj van a kínszenvedés kiváltójának (a negatívum esztétikájának tökélye ez lenne) magától értetődő megbélyegzésével. Hogyha ellenben áldozatát úgy aprítja miszlikbe, hogy közben semmit sem érez, és szenvedése mértékének megítélése el sem jut a tudatához, adódik a kérdés, mire jó ez, hiszen nincs oka rá, hogy gyötörje. Mégis azonban, jusson eszedbe, Euripidészem, a Nagy Vétkes, akiről akkor beszéltem neked, amikor még nem kerestelek Velencében. Ő az, akit barátai sokáig szeretettel öveztek, s akinek házába minden ünnepet köszönteni elmentek, de egyszer jóvátehetetlen bűnt követett el, és akkortól azután már csak a megváltás nélküli, sans transfiguration, barna halál, meg cinikus meggyőződése, hogy az élet után semmi sincsen, hitetheti el vele, hogy abban a néhány nyomorúságos évben, ami még hátravan az életéből, tovább sokasíthatja a hamisságokat és hazugságokat. Vajon nem a Nagy Vétkes valójában – hiszen amit tett, az nem hozható helyre – az a bizonyos született hóhér? Hát nem, Euripidészem, mivelhogy, gondolj csak bele, ő is jónak képzeli magát. Jó okot talált rá, miért is kellett jóvátehetetlenül vétkeznie neki, az egykori disszidensnek, polgári liberálisnak, akinek az otthona rejtekhelyül szolgált, a vele folytatott beszélgetés pedig felmentésül szolgált. A körülményeket hibáztatta, meg másokat, százszor is elismételte, így kellett történnie. De hiszen őt a legjobb szándék vezérelte, azért tette, hogy a még nagyobb rosszat elkerülje, hogy legalább azt megóvhassa, ami megmaradt, s annak tudatában állhasson ki a nyilvánosság elé, hogy a történelem szele legelőször is az ő ősz üstökébe fog beletépni. Elég okot talált hozzá magának, szalamiszi, mint ahogy az én büszke anyám is elég okot talált rá, hogy őrülten imádja féltestvéremet.

  

                   Már akkor beleszeretett, amikor még a hasában hordta, és milyen jól állt neki a kidomborodó pihés pocak! (Vajon én is olyan szépet formáztam benne?) Mint egy sárgadinnye, közepén a köldök púpocskájával, vagy mint egy tökhéj, melynek narancssárga belsejéből, amikor hintó lesz belőle, kilép a kisherceg. Pocakja valóban lenyűgöző módon növekedett: először az alhas vastagodott meg, ami még jobban kiemelte hibátlan csípőjét, csábító combjait és dereka karcsúságát, azután a kicsinyke Melchi-Menyuska, valahol a magzatvíz langymelegében, otthonos öblében szájába vette hüvelykujját, és az én elegáns anyukámnak elkezdett kivirágozni a köldöke, csücsörítő huncut barlangszáj. Ugyanakkor minden más porcikája – a melle, a válla, az arca –, éppen mindene változatlan maradt a viselőssége alatt, úgyhogy Robertóval még sokáig eljárt táncolni magas sarkú ezüstcipellőben. Libbent, ragyogott észak kokettje, aki olaszul is magyar akcentussal beszélt, vele forgott delíriumban a magzat, s talán a magával ragadó pörgés, a boldog kacagás miatt, amelyre valahonnan odabentről úgy fülelt, mint valami kicsi delfin, más gyermekeknél is jobban megszerette anyját. Ő is jobban a szívéhez nőtt nálamnál, tudtam én, gogy, mint a Nagy Vétkesnek, minden oka megvolt rá. Nem faggattam, nem, nem féltékenykedtem, nem szorongtam – minden eldőlt már odabenn, a pocakban, a gyönyörűséges, gömbölyded, napsütötte terhespocakban, anyáméban, aki a mennybolt volt Menyusnak, angyali dicsfény féltestvérkém csillagos homloka fölött. Szegény Roberto, mindenfelé magával vitte az én büszke, szép anyámat, vadidegen parasztokat ölelt keblére, akik a hordócskákban tárolt olívaolajat kínálták kóstolásra, és itt, a kövek szabdalta déli tájon elégedetten tette kezét anyám hasikójára azt hajtogatva: „Mio figlio, mio caro figlio…” Tudott-e egyáltalán Tiborról, Tiborról, aki a Ferihegyi repülőtérről fuvarozza az utasokat a városba kombijával, és kollégái társaságában munka után fel-felhajt egy Amstelt? Megfordult-e a fejében, hogy ő is ugyanígy tette rá a tenyerét anyánk hasára, amikor odabenn még csak ember-ebihal voltam, ha nem is tellett tőle annál több, mint hogy általa fogantam? Aligha. Roberto állt a mező közepén széttárt karokkal, feje körül az áttetsző azúrban apró fehér felhőgomolyok göndörödtek, mintha kavicsokkal lenne beszórva az égbolt, miközben felragyogtak rajta az első csillagok, állt ott, és nem fogta fel, hogy anyám senkié, senkihez sem tartozott soha. De Velencébe harmadjára is eljöttem. 1993-at írtunk, és a városba a földnyelven keresztül, a mestrei vonattal utaztam be. A vasútállomásnál felszálltam a 82-es vízibuszra. Úgy terveztem, elmegyek a D’Oro vagy a Resonico-palotáig, esetleg az Akadémiáig; de semmiképp a Lidóig. Mint kései vasúti járaton kialvatlanul érkező utas, úgy szálltam vízre; fáradtan léptem a fedélzetre, még ott zsongtak fejemben az éji lidércek és kísértetek, olyasféleképpen roskadtam be a széles törzsű vaporetto terjedelmes utasterébe, mint a kereskedő, aki épp Velence küszöbéhez ért, s Murano szigete takarásában már boldogan felsóhajt, mert elkerülte az Otrantói-szoros viharait, a török vámhatóság járőreit és a kalózhajókat. Valahol a zsebem alján néhány szem feketeborsot tapintottam ki, az étkezőkocsi asztaláról kerültek oda. Azt mondtam-e, hogy 1993-at írtunk, vagy talán az én kis féltestvérem, Menyuska már az anyja hasában el volt rendelve a korai halálra? Nem, azért keltem keresésedre, én Euripidészem, a XXI. század első évében, azon a napon, amikor két öngyilkos merénylő lángba borította New Yorkot, az én kihúzott derekú városomat, amelyben napjaikat töltötték és ahol még egyszer meghaltak Alekszandar Ziloti, Misa Levicki, Vladimir Horovic, Maurice Rosenthal, Leopold Godowsky egész rendjével együtt a régi jó zongoristáknak; New Yorkot, amelyet titokban szerettem az állatkerttől a Central parkig minden hidacskát és a szecessziós korlátokat, az Ellis szigettől a Carnegie Hallig, New Yorkot, ahol anyám egy ízben meg akarta keresni Veres Tibort (apa? padre? pcre?), akinek nyilvánvalóan csak ostobán a nyakába varrták, hogy része lett volna Horthy különítményeseinek galádságaiban. Azon a napon két repülőgép (egy két és egy négy hajtómuvu) vágódott a világ legrégebbi metropolisának két felhőkarcolójába, és többé már semmi sem volt olyan, mint azelőtt, sem az állatok között az állatkertben, sem a Malbery utcai New York-iak közt, Kis-Itáliában, sem a kínai negyedben vagy Greenich Village-ben, de én a világ másik felén voltam éppen, a penészesedő Európában, egy tragédiaíró után kutatva, aki nem is volt különösképpen sikeres. A vízibusznak a Piazzala Roma–Lido vonalon közlekedő 82-es járatára (a végállomásra semmiképp sem akartam elmenni vele) egész sereg turistával együtt szálltam fel. Tudták-e vajon, hogy a velencei galambok összeesküvést szőnek, és valójában befolyásos központjuk pénzeli azokat a vénembereket és öregasszonyokat, akik kukoricát árulnak a Szent Márk-templom előtt? Sejdítették-e, hogy meghalt a kisöcsém? Velencei-pocsolya – rajta olyasforma alkotmány, amilyenek odafenn, a szélfútta tú1parti és a magyar pusztákon hasítják a sekély vizeket; ő, a kis Melchi-Menyuska jól viselkedik, nem pityereg, noha az eső egyfolytában motoz kócos hajacskájában; én a taton állva hosszú csáklyával irányítom a hajót gondolás módjára, vagy mint afféle Kháron. Én Gilgames vagyok, ő Enkidu; Orpheusz vagyok, és ő Euridiké: Agamemnón király vagyok, és ő csupa lágyság, mint Iphigénia. Vad vihar zúdult a mélyebben fekvő városnegyedekre elárasztva őket, és mi ketten alkonyatkor csónakban ülve evezünk be a kivilágítatlan épületekbe. A Jelzálogbank (kölcsönügyosztálya alapítva 1882-ben; biztosítási ügyosztály, az évszám olvashatatlan) két szárnyával, szecessziós kupoláival úgy magasodik ki, mint valami kátrányfekete obeliszk, a két elárasztott utca felett; a homlokzati ablakok maszatosak; az óra húsz perccel hat előtt megállt; boltozata különös vörös színben játszik. Vértelen kezecskéjével Menyuska lökte be az ajtót, és mi, a két csónakos, beljebb merészkedtünk. A lélekvesztő hívatlan vendégként siklott be a víz hátán. Tökéletes csendben. Aranyozott szoboralak csípőre tett kézzel a lépcsősor alján, derékig a zavaros vízben, a feljárón sárgás patak ömlik le; és mindez – az épület, a fali fülkékben álló szobrok, az átrium, a lámpatartó, amelyet kíméletlenül paskol az eső, vagy az az óra, amely beledermedt a húsz perccel hat előtti pillanatba –, mind, az egész mintha nem is lenne, mintha sásból, nádból, vízililiomból állna. Egyébként 1888-at írunk, és anyánk még meg sem született. A Jelzálogbank építtetői, Nikola Nestorovic és Andra Nikolic még egyetemisták, a Velencei-pocsolyából pedig paloták nőnek ki, kísértetiesen, mintha szemünk láttára falazódnának fel, alkalmi építmények gyanánt, amelyek anyagát majd utólag váltják ki szilárdabbal. Hotel Bristol (csónakunkkal elsiklunk a régi recepció előtt; a lótuszlevelek és a hatalmas, fehér mocsári virágok alatt szemünkbe ötlik a megkésve hazatérő vendégeket szolgáló bakelitcsengő); a pályaudvar vágányain vízi szerelvények vesztegelnek. (Járművünk indulási helye: első vágány, balra; pontos időben indulunk el, Menyus meg én, és megyünk, irányt véve délnek. Valahonnan tudjuk, hogy nincsen anyánk.) Két árva hajózik a Velencei-pocsolya vizén, mint két elátkozott (bolyhos keszkenők tekeregnek körülöttünk mindenfelé, vagy nem is, fehér pólyába vagyunk becsavarva, olyanok vagyunk mi ketten, mint két lebegő lepedő Egon von Nemet képzeletében). Hanem ezen az őszön, Euripidészem, egy csillag elenyészett az északi égboltról. Nem volt valami nevezetes égitest, nem tartozott egyetlen ismert csillagzatba sem. Csak annyit tudni róla, hogy az asztronómiai jelzése: G117H. Valamint a kvadránsa ismert, az a pont, ahol tegnapig még pislákolni látták. Mindazonáltal mára elveszett; és a világ összes obszervatóriuma őt kereste: a kis csillagot, amelyet név helyett betuk és számok sora jelölt. ALa Repubblicacímoldalán ez állt: „Eltűnt a G117H csillag.” És a vízibusz egy utasa megjegyezte: „Dovrebbe appertenere al picolo principe.” Igen, lehet, hogy az én kisöcsém csillaga volt, az én sápadt kishercegemé, az én hullócsillagom ő, a játékbaba, akinek a haja szőke, szeme kék, óriási.

 

                                                                 Bognár Antal fordítása

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Aleksandar Gatalica: Euripidész halála (részlet)

Melchior-Menyhért Roberto fiaként, délen látta meg a napvilágot. Kézenfekvő volt, mi lesz a sorsa: mihelyt felcseperedik, a családi hagyományhoz híven üvegfúvó válik belőle is. Csakhogy Menyuska nem gondolt a felcseperedéssel. Csak négy éve maradt, kicsinyke tüdeje már a születésekor olyan erőtlennek mutatkozott, hogy mindjárt nyilvánvaló volt, soha nem lesz belőle üvegfúvó. Ehelyett Menyus, noha süket volt, mint az ágyú, mivel hallatlanul érzékeny volt a rezgésekre, örökkön dünnyögött, valamiféle saját leleményű dalocskákat énekelgetett, amelyekre senki sem tanította. Némelyik olyan szomorúan hangzott, hogy anyánkat velem együtt mindig megríkatta vele, mások meg éppenséggel olyan vidámak, hogy körül kellett táncolnunk szegénykét. Valójában Melchi-Menyus dallikázása torokhangú nyögdécselés volt, egy visszamaradott gyerkőc nyifogása, amely egyedül nekünk tetszhetett. Roberto semmit sem értett az egészből, és hamarosan elhagyott bennünket. A faluban idelenn délen, a hegylakók közt nem tudódhatott ki, hogy kelekótya fiúgyereket nemzett, így hát a nagymama, Roberto la mammája gondoskodott róla, hogy mindhárman jó messzire elkerüljünk a falubeliek szeme elől. A kapucinusok rendházában talált nekünk helyet, Menyuska egész úton odafelé mindent eláruló hangerővel kornyikálta el legszebb nótáit. És mégis, a 82-es vaporetto elhaladt a Barbarido-, a Garzoni-, a Resonico-palota mellett, átsiklott a Rialto alatt. Végül az Akadémia előtti megállóban leszálltam. Tudtam, hogy itt talállak, a Santa Maria della Salute-templomban vagy valahol a téren: fiatalon vársz, vág az eszed, szókimondó vagy; arcod beesett, enyhén hajlott az orr, tekinteted metsző, nyakad feszes, kidomborodnak rajta az erek, vállad csontos, enyhén hajlott a hátad. Vajon fekete szegélyű tógádról kell hogy felismerjelek? Nem, ezúttal nem viseled majd a danaidák öltözékét. Tart a velencei karnevál, a Harlekinok és Pantalonék nyüzsgésében kell rád ismernem, három arcból álló maszk alatt (rajta négy üres nyílás két szempárnak, három orr, bal felől, valójában az arcát rejtegető személy füle helyén komikus grimasz, jobboldalt komor kép, középütt pedig merev arckifejezés, akár a halálé, meg a karneváli ismeretlen saját szeme), medúzamaszkban, strucctoll fejékben vagy kígyó alakú hajfürtök alatt. Hol rejtőzöl, Euripidész? Miféle játékot űzöl velem? Én az orvos képét öltöttem magamra, az orvosét, aki felveszi a harcot a pestissel. Hiszen tudod, Athént több ízben is megtizedelte a járvány a peloponnészoszi háborúk idején. Álorcámon hatalmas, madárcsőrszerű orr díszeleg. A szájamat szabadon hagyja, hogy utánad kiálthassak, szemem takarásban, a csőr belsejében pedig illatos füvek sorakoznak: Basilica liofozzato, Salvia, Menta. A kis mellékutcákból és közökből (Calle Boguolo? Calle del Pestin? Calle Veneziana? Calle Magazen?) ismeretlenek rajzanak elő. Az ismeretlen nők keblén „wonderbra”, mellükre tapadó kelme, hajuk boszorkányosan kibontva, a lábuk hosszú (telt combok, kecses, vékony lábikrák, keskeny lábfej), és csupa jó illat lengi körül őket. Arcukat maszk fedi el, hangosan nevetnek. Azabolátlan honi nők és a stranierák a karnevál végeztével a telihold világában valamelyik házban kötnek ki vagy egy palotában a Canalae grande olajosan fénylő vize mellett. Könnyelmuen kinyílnak a pezsgőtől és a friss, csillagfényes éjszakától megmámorosodva, amelynek csak egy kis csillaga hunyt ki, könnyelmuen adják oda magukat vadidegeneknek. A paloták kanyargós lépcsői nedvesen fénylenek. Visszhangoznak a márvánnyal kirakott alsó szinti termek, amelyekben először vetik hátra fejüket, elfogadva a csókot: kiesik kezükből a kis női táska, a legyező, felcsúszik az aranygombos blúz dereka; fenn, az emeleten pedig, a pompázatosan kifestett ovális mennyezet alatt szemérmetlenül minden ruhadarabot ledobálnak magukról, a pufók angyalkák szeme láttára, akik bámészan figyelik őket odafentről, és anyaszült mezítelenül átkulcsolnak hosszú lábukkal egy pohos pasast, ágyékát a lovagjuknak, a segniornak, a cavaliere-nek; mert a férfi odavan a nőért és a nő eped a férfiért (szerelmes leveleket írt neki az Arne mellől, az Adige folyó kőhídjára telepedve, s így kezdte őket: „Szerelmem, szólíthatom-e Önt e szóval, mert hiszen Ön a megtestesült poézis; tudnia kell, hogy már csak a neve is merő költészet; hangzása templomian áhítatos, gyermeki és merész. Az Ön neve nem cseng össze a jelennel, a múltból ered vagy a jövőből mindétiglen. Az Ön neve rendelte így, s Ön választotta ezt a nevet.”); mégpedig azért , mert az illető befolyásos ember, és egyengetheti az útját a milánói manökenkedésben; s végül mert így akarja maga is, akárcsak egykor az én bátor anyám, csak mert játék az egész, és ő azt választja, és azt dobja el magától, akit akar… De ez a velencei karnevál ideje, és tart egész éjen át. Este van, langyos mediterrán február, tíz óra tizenöt (nem pedig húsz perc múlva hat). A Fenice Színház énekesnői végeztek az utolsó előadással, arcukról szedik le a sminket, torkukat gyógyteával öblögetik. Most majd ők is fölteszik az élet álorcáját, és kilépnek Velence utcáira. A palotákban a lakájok a frakkjuk gallérját igazgatják, fehér kesztyűt öltenek, várva a sebes motorcsónakon érkező házigazdákat és velük a kisasszonyokat, a szeszélyes szopránokat; s a nevetést, a nevetésüket is várják a szolgák, a primadonnák pezsgőmámoros kacagását s kalauzuk hahotáját, a tereken pedig sok új szál fonódik. Párosával, hármasban meg-megállnak, és indenki úgy köszönti a másikat, mintha ismernék egymást. Akárcsak Shakespeare-nél a Rómeó és Júliában, akárcsak Verdinél az Álarcosbálban. Jelen vagyok én is, középkori orvosnak maszkírozva, s te is itt vagy valahol, Euripidészem – tudomásomra jutott, hogy Pulcinellaként, csak éppen képtelen vagyok kideríteni, melyik is lehetnél te a töméntelen Pulcinella közt. Rejtőzködsz, szalamiszi, mindhiába. Nincs más hátra, össze kell ismerkednünk. Tudod, hogy egynémely titkomat rád bíztam. Leírtam már három olyan emberalkatot, amely meg tudna lenni erkölcs nélkül; utánad kürtöltem, hogy a Nagy Vétkest hiába is keresnénk az emberek között; segítségedet kértem amikor kis híján alkut kötöttem a kísértőmmel. Most várlak. Euripidész, segíts! Nagy léptekkel rovom az utcákat, óvatlanul befordulok sötét zugokba, rá se gondolva, hogy ki is rabolhatnának. A víz felszínének visszfényeiben kereslek, és tudom, hogy itt kell lenned. Dogana del Mare, az üdvözlet templomának oldalánál, a Canale grande oroszlántorkában. Itt végre, az aranygömb és a zászlót tartó fiúcskaként megmintázott patinás szélirányjelző alatt megtaláltalak: áradt belőled az évszázadok levegője, amelyeket végigaludtál, rosszabbul festesz, mint amilyennek azok gondolnak el, akik szeretnek, akkori énedre emlékeztetsz, amilyen az első dionüszoszi ünnepeid idején voltál, amikor a Pella lányaival léptél fel drámaíróként. Úgy állsz ott, mintha örökkön itt vártál volna rám; végezetül leveszed álarcodat, és úgy mutatkozol meg előttem, mint tanítványaid, Prótagorasz és Prodikosz előtt. Vajon a szeretőid voltak? Manapság a pederasztia újfent az artisztikus férfiszerelem kifejeződése, gay az összes operaházi és színházi rendező, de te meg én csak két, egymásnak feszülő mutatóujj leszünk; úgy nyújtsd ki felém a kezedet, ujjal mutatva rám, mintha meginteni akarnál. Nekem szögezed: „αρ’ οισθ’ αφ’ ων ει;” „Tudod-e, ki lennél?” Hát, látod, tudom. Másféle civilizációhoz tartozom: a nyugat-rómaihoz, amely tisztában van az idő múlásával és kieszelte a fejlődés kerekét. Rátok, az ókori Görögországra gondolva évszázadok óta alapvető hibát vétünk. Hellászt a saját szemünkkel nézzük, nem a tiétekkel. Az antik vívmányokat aszerint értékeljük, hogy mennyiben előzményei a maiaknak. Sokunknak nem megy a fejébe, hogy a régi társadalmak – és ez alól a te görög világod, Euripidészem, nem volt kivétel – csaknem vakok voltak a fejlődésre. A mai ember értékrendje szerinti fejlődés ismeretlen még a görögök második nemzedéke előtt is, a Homérosz és Demoszthénész közötti korból. Úgy bizony, nálatok csaknem hat teljes évszázadon át erotikus, esztétikai és etikai elképzeléseitek körül forog minden. Ami ezen kívül van, magánügy. A csillagok, az égitestek mozgása, a világegyetem alapjai, a fizika egyik-másik törvénye, ötletek a hadviselés megújítására , mindezek távoli ügyek, feltárásuk nem köti le nemzedékek kíváncsiságát: figyelemre méltó, de nem nagyra tartott témák. A sok-sok hellén településen, szanaszét a szigetvilágban először is Szapphó, Anakreón vagy Pindarosz strófáinak felidézgetésével bíbelődnek, azután, te szabad szalamiszi, fáklyás ünnepséget rendeznek Dionüszosz isten tiszteletére, az emberi történelemben először osztanak ki és játszanak el szerepeket, végül pedig a szümpozionokon ifjaik kibontakoztatásával és ismereteik elmélyítésével foglalkoznak. Mindazonáltal anyagi gyarapodás valójában nincs a hellén világban. Időszámításotok az olimpiai játékokkal kalkulál, de azért tíz olimpia nem alkot nagyobb egységet, dekádot, és az olimpiák előtti kort sem igyekeztek a négyéves szakaszokat visszavetítve tagolni és korszakolni. A régi idők mérföldkövei a nagyobbfajta barbár betörések vagy egy-egy híres ostrom, mint például Milétoszé vagy a lydiai Szmirnáé. Az ennél is régebbi korok teljesen ködbe vesznek, és merőben mitikus időközökkel számítódnak. Tudom, te is azt tartod, hogy az istenek nem ölthetnek határozott alakot, mert vagy mindenütt jelenvalók, vagy elérhetetlenek, el tudod-e azonban képzelni, mennyit fáradozott azon történészeink és filológusaink egész hada nemzedékről nemzedékre, hogy Krisztus keresztre feszítésétől visszafelé felparcellázza történelmetek folyását? A peloponnészoszi háború 431-től 404-ig tart, Euripidész, Mneszarkhosz fia 484-ben születik meg Szalamiszban, Szókratész 399-ben üríti ki méregpoharát, Szolón 483-ban lát hozzá reformjai végrehajtásához, a szapphói akadémiát 626-ban alapították, Alkhaiosz 601-ben tér vissza száműzetéséből, s veszi számba fegyvereit. Így énekel: „μαρμαίρει δε μέγας δόμος χαλκωι: παισα δ’ ’Άρηι κεκόσμηται στέγα” „Házamban fénylik a fegyver bronzverete, udvaromban Arészra emeljük serlegeinket.” Mégis, Euripidészem, te tudod, hogy az emberek nem lehetnek hitetlenek, mert hiszen megállapítottuk: ha nem hinnénk abban, hogy a másvilágon számadással tartozunk a bíró előtt, ha nem hinnénk a Megváltó színeváltozását, nem lenne etika sem. Három válfajuk van a hívőknek; de lépjünk be most a Santa Maria della Salute-templomba – a látvány, amely fogad bennünket, nem olyan, amilyennek építője, Baldazare Longena megálmodta, mert az oldalajtón léptünk be. Az első fajta az ateista hívőké, akik keresik saját vallásukat. Halottaik velük élnek, beszélnek is velük, de nem képzelik őket a temetőbe, kőlapok alá, sem pedig a szentélyek altemplomainak fémajtós szekrénykéibe, melyek előtt homokba állítva olvadoznak a holtak lelki üdvéért gyújtott gyertyák. Javarészt tudósok tartoznak közéjük, olyan emberek, akik a Mars spóráit kutatják és mechanikus karokkal, röntgen-spektrográffal ellátott szondákat bocsátanak fel az urbe; azok, akik a kollektív tudattalant tanulmányozzák, és Amerika-szerte (az én Amerikámban, az én lerombolt New Yorkomban) pszichoanalitikusi díványra fektetve kérdezik ki pácienseiket; mindazok, akik jó századéve arra jutottak, hogy az ember, a kozmosz, a tudat fejlődésében lennie kell valamilyen logikának , amely pótolja a Teremtő feltételezését, így nyílt sebet ejtettek a hagyományokon, és szélesre tárták az ajtót, amely a huszadik század sötét bugyraiba vezetett. Az ateisták nem tévednek be a kis zöld függönnyel elfedett ablakú ódon fa gyóntatószékekbe, amelyek felirata „p. spirituale”, sem pedig azokba, amelyeké meg „p. coauditore”. Lépj be most te, Euripidészem… természetesen ez utóbbiba („coauditore”), és valld meg a bűneidet, ha vannak. Halk hangon seppegsz, te hitetlen, görögül, de úgy hallom, te is bűntelen vagy, majdhogynem makulátlan. Az ateistáék, szalamiszi, feltekintenek az égre, és csak azt látják ott, ami az orruk előtt van. „Istenem, mennyi csillag!”, motyogják maguk elé, de az élet átlényegítésének elvetése, az, hogy lehetetlen az egyetemes hóhér szerepében látniuk magukat, őket is hívővé teszi. Nyilván a csillagmiriád, a rózsaszín és kék égi buborék, nyilván a hívogató, mélységes feketeség, melynek nem lehet belátni határát, ösztökéli őket arra, hogy higyjenek; higyjenek ők is, a leendő hitetlenek. Tekints fel, Euripidész, itt, az angyali üdvözlet szentélyében. Az oszlopokat veres posztóba burkolták, fejünk felett a nyolcszögletű központi boltozat tizenhat ablakkal. Longena, az építész hatalmas kupolát gondolt el, amely uralja a Grand canale bejáratát, koronának képzelte, amely Szűz Máriát magasztalja. Egymilliónál is több kőtömbből emelték a templom falait, Longena több mint fél évszázadon át irányította a munkálatokat. Hiába, nem érhette meg a befejezést, a napot, amikor felmagasodva állt a Máriának szentelt egyház, várandós pocakjához hasonlóan domborodott, mint anyám hasa. 1630-tól 1682-ig vezényelte Longena az építők munkáját, akkor elvitte valamiféle trópusi láz (talán az „el tor” néven emlegetett kolera, amely rejtélyes módon a karavánutakon négy-öt évenként rendszeresen megtámadta Velencét). Nem fejezte be templomát, amely alakjával – nagy kör és kicsiny, kereszt alakú toldalék – mintha eleve a női nem jegyét hordozná, de a hívő emberek e másik fajtája sem kételkedik, Euripidészem, a saját – építészi, szónoki, vezéri – nagyra hivatottságában. A magukfajták saját magukban találnak az istenre, és vallják, minden gnosztikusnak a szívében lakik az istene, azt tartják, hogy a hitet ismeretekre és tudományos igazságokra lehet alapozni. A hívőknek ez a második fajtája becsüli az arányosságot, az áttekinthetőséget, a szimmetriát; tekintetét nem az üres égen jártatja, mint az előbbi, hanem örömét leli az ívekben, boltozatokban és templomhajókban; viszontlátjuk marhabőr kötényben, rajta jelzésekkel, melyek a szabadkőműves-páholyok nagymestereiről árulkodnak; megtaláljuk a vetélytársaikat gyűlölő zongoravirtuózok között, s mint bűvészt, színészt, pantomimest, bábjátékost, titkosírás-kódolót és -fejtőt. Így érvel: „Spinoza istenében hiszek, aki a létező harmóniájában nyilvánul meg, nem pedig olyan istenben, aki az emberi lények sorsáról és cselekedeteiről visel gondot.” Bárcsak felrepülhetnénk a levegőégbe, és letekintve mint feltartott esernyőket láthatnánk meg az üdvözlet templomának kupoláit: egy hatalmasat, karcsú laternával és körben tizenhat szoborral, mellette a kisebbet két barokk oszlopával és mögötte ugyanolyan laternákkal; ha ezt láthatnád, megértenéd, mire gondolok, és miért van az, hogy ezek az utóbbiak csak Spinoza istenét hiszik. A hívők második fajtája valójában hitetlenül hisz. Nem fogadhatják el a halál tartományának merő sötétségét, mert az áttekinthetetlen, beláthatatlan és cseppet sem harmonikus. Bizonyosan közéjük tartozik a mi építészünk is, Longena, aki után fennmaradt az üdvözlet templomának nagy kupolája nyolc osztatú koszorúpárkánnyal, tizenhat ablakkal és mindegyik márványszobor mellett egy-egy kőcsigával, mint a barokk Velence páratlan ékessége. Ilyen fokú összhang nem lehet semmiképp sem lehet hiábavaló, Euripidészem. Sok gnosztikus éppen ezért észember, aki szereti az életet, és nem foghatja fel, mire lenne jó annyi szépség, az ember alkotásainak ilyen változatossága, kire lenne jó az önfeláldozó munkálkodás létrehozásukon – vagy épp az összes botlás a tragédiáidban – ha mindennek a végén a semmi vár, a semmitlen semmi örökkön örökké. Ők is hisznek, Euripidészem, mint ahogy végezetül a hívők harmadik fajtája, akik egyedül nevezik magukat isten gyermekeinek és mindenben az isteni elgondolást fedezik fel, a magasan felettük álló Teremtőét, s a saját életüket hajlamosak jelentéktelen porszemnek tekinteni a jó és a rossz nagy mérkőzésében. Ők, akik áldozati darabot vesznek magukhoz Krisztus testéből, és kortyolnak a Megváltó véréből, lakóhelyről álmodnak Krisztus országában, függőkertekről az elnyert paradicsomban. Az övék a harmadik, egyben az utolsó fajtája azoknak, akik morális elveknek vetik alá magukat, az összes ember e három csoport valamelyikébe tartozik. Mneszarkhosz fia, te is köztük vagy. Én is köztük vagyok. Én mint hívő; te mint gnosztikus. Én mint keresztény; te mint pogány. Én mint barbár; te mint hellén.

Bognár Antal fordítása

Aleksandar Gatalica: Euripidész halála – részlet II.

„Olasz diákok, a dinamikus és agresszív futurizmus teljes mértékben a világháborúban fog kibontakozni, amelyet egyedül mi láttunk előre és dicsőítettünk, még mielőtt kitört volna. A küszöbönálló háború lesz mind között a legszebb futurista poéma. A háború elfújja majd a régi totemeket: a diplomatákat, professzorokat, archeológusokat, kritikusokat, a kultúra rögeszméit, a görögöt, a latint, a történelmet, a szenilitást, a múzeumokat, a turisztikai iparágat”, harsogta, halld, Filippo Tomaso Marinetti küszöbén az első világháborúnak, melyben szabadalmat kaptak a harci gázok, és amely elvitt csaknem egymillió emberéletet. „Ma megöltem egy németet. Kifordítottam a zsebeit, és megtudtam, hogy neve van és családja”, írta Guillaume Apollinaire Luisa de Cotillon Chationnak. „A zsidó intellektualizmus túlzásainak befellegzett, és a német forradalom áttörése ismét megnyitotta az utat a német lélek előtt. Helyesen teszitek, ha ezen az éji órán a múlt démonait a tűz martalékául vetitek. Erős, nagy jelképes cselekedet ez, amely az egész világ előtt meghirdeti, hogy alapjaiban számolunk le a weimari köztársasággal.” Alig húsz évvel később ezt ugyanebben az én véres századomban harsogta, amikor a Berlini Opera előtti téren németellenes tartalmú könyveket égettek, Joseph Paul Goebbels. Ugyane században, a második nagy háború előestéjén történt ez, amely egymilliónál több gyermek életét oltotta ki gázkamrákban. És mindezt a legjobb szándékok vezérelték, mert így követelték a meghirdetett célok és ezt diktálta a józan megítélés. Goebbels, el ne feledd, kétszeres heidelbergi doktorandusz volt. (A német sors naplója, bejegyzés 1931. november 15-i keltezéssel: „Megtekintettem a modern festészeti kiállítást. Sok hatökör és egy csillag, Vincent van Gogh munkáit láthattam. Mindama elkorcsosulástól körülvéve ő egyszeriben visszafogottnak hatott… A modernségnek semmi köze a hősiességhez… Olybá tűnik, hogy végső soron mind őrültek vagyunk, ha van egy eszménk.”) És a többi nemzetiszocialista kitűnőség? A német intelligencia színe-java: Albert Speer, a kivételes képességű építész, dr. Joseph Mengele, Auschwitz gothai doktora, akit néhány ízben Nobel-díjra jelöltek, és Heidegger, Martin Heidegger filozófus, aki jóval felülmúlta Rudolf Carnapot, Karl Jasperst, Max Schellert, sőt még az idős Husserlt is. A nácizmus, Euripidészem, Kanttal kezdődik (aki most, mintegy vezeklésül, Königsberg-Kalinjingrádban nyugszik, két országnyira a Vaterlandtól). A németek akkor, a szellem felforgatói, odahagyták a régimódi filozofálást a világ alapjairól, és az ontológiához, a lényegesnek a lényegtelentől való elválasztásához fordultak. Amikor pedig hosszas nyomozás után Roberto ránk talált egy kis hónapos szobában, rozsdaszínű volt feje felett az ég. Néztem Melchi-Menyust – az én kis kormányosomat, akivel eső áztatta csónakunkon beeveztünk a kivilágítatlan Jelzálogbankba –, láttam, hogy figyeli. E nostra mamma, nostra meravigliosa mamma mereven nézte Robertót, szótlanul, arcizma se rezdült. Hogy kitanulta a néma szenvedést! Száraz száján elhalt a sikoly, vaginájából észrevétlen harmatcsepp indult; csontmarok tapadt szívére, mégis némán turte. Nagy fehér metszőfogaival érzékien harapott rá alsó ajkára, és Roberto a küszöbön állt, háta mögött a közös terasszal, a belső udvarral, a szomszéd gyerekek zsivajgásában. Anyám, mint valami fásult özvegy, hetente váltogatta a férfiakat, becserkészte és ágyba vitte zsákmányát. Némelyikükkel odahaza kötött ki, ilyenkor Menyusnak és nekem késő estig magunkban kellett szórakoznunk labdázva és karikát hajtva az udvaron. Másokkal napokra eltűnt; sohasem beszélt nekünk erről – egyszerűen lelépett; büszke asszony, aki saját gyermekeivel sem osztotta meg titkait. Magunkra hagyott bennünket, és amikor hazatért, csak annyit mondott: „Angyalkáim, így kellett történnie.” Mindig különösnek láttuk, amikor megérkezett, furcsa alkonyi fényben, mint most Roberto. De ő, Roberto többé nem térhetett vissza. Az én rátarti anyám összecsapta kacsóit és magában azt suttogta: „Elegem van a Római Birodalomból!” Roberto után is, akárcsak Tibor után, maradt egy befejezetlen regény, továbbá egy családi olajütő kisüzem meg az üvegfúvóműhely, egy szelence a szippantáshoz használt burnótnak, egy fehér Borselino kalap, amely karcsú, szikár alakjához különösen jól állt rajta, a Storia della rivoluzione fascistaRobert Facinatitól meg a fél kar. A másikat Roberto valójában egy lövészárokban hagyta valahol a Piave mellett, a vérzivatarból 1918-ban a bal birtokában tért meg, készen arra, hogy ilyen nyomorékan hirdetője legyen a „sacre egoisme” eszméjének, nyomban a fekete ingesekhez szegődve. Vagy talán másképpen volt? Miután bérelt szobácskánk bejárati ajtajának keretéből kilépve elment, egy hajón bukkantak rá, amely a Mare Adriatico vizén ringatózott. Hatalmas, hétszintes szanitéchajó volt ez, amelyet nemzetközi vizeken 1916 áprilisának egyik hajnalán torpedóztak meg, csupán megsérült, de veszélyesen jobb oldalára dőlt, mely bármelyik pillanatban megroppanhatott. Borzasztó látvány, kétségtelenül (méltó a világháborúhoz, amelyet Gavrilo Principnek Szarajevóban, felforgatói elszántságból leadott lövései indítottak el). A felső fedélzetekről az ápolónők ápoltjaikkal együtt ugráltak a tengerbe, és sokan közülük – mint egy szerb költő is, aki oly szépen dalolta meg a halált, s még az évben ugyanígy vízbe veszett – biztos halált leltek a kék sírveremben, merthogy nem tudtak úszni. A vérrel átitatott sebkötöző pólyákba könnyen belekaptak a minden fedélzeten felcsapó lángnyelvek, és mindenfelé égésszag, égő emberi testrészek szaga terjengett. A tengeralattjáró, amely az S. S. Savoyát harcképtelenné tette, csendben alámerült és eltűnt a horizonton; periszkópját bevonta, kapitánya és a legénység elégedetten nyugtázták, mekkora csapást mértek az ellenségre. Az utolsó túlélő, Roberto pedig a hajófenék kísértete gyanánt, élő halottként tengődött a hánykolódó hajótestben. A félrebillent folyosókon egymagában kerengett, gyorsan kitanulva, milyen módon használhatók közlekedésre, a hajó békeidőbeli urak kiszolgálására egykor első osztályúra épített kabinjaiban ott voltak még az emeletes hadikórházi vaságyak. Roberto itt gyűjtött eleséget. A háború forgatagában a megfeneklett szanitéchajóról, amely eredetileg luxus óceánjárónak épült, mindenki megfeledkezett, és Roberto (vajon gondolt-e rá valaha Melchi-Menyus így: Apa?) az utolsó lakója lett szeméttorlaszok, elhajigált szutykos orvosi eszközök, különféle rangjelzésekkel ellátott tépett uniformisok és soha fel nem használható fegverek között. Egyszer Menyus meg én a tengerentúlra hajóztunk. A belle époque korában, amikor senkinek sejtelme sem volt a világháborúról, és az európai államok, amelyeket féltestvéremmel együtt hírből sem ismertem, csaknem negyed századon át békében éltek. Takaróba csavargózva kinn, a fedélzeten heverésztünk 1897 kora tavaszán, és a felszolgálótól forró csokoládét és tejeskávét rendeltünk. A fedélzeten pelerint magukra terítve sétálgattak az utasok, a nevelőnők számos nyelven csitítgatták a rosszcsont kölyköket, nem messze tőlünk pedig valamiféle, a bocsához hasonló játékot űztek. Este volt, tavaszi este, ott volt a féltestvérem, és valahol a közelben, vagy talán mégsem, anyánk is, a grande dama; a mi anyánk, az éra delnője, akit mindenki szeretett volna táncba hívni vagy elcsevegni vele egyikén a nyelveknek, amelyeken folyékonyan beszélt. De Roberto visszatért. A szent egoizmus kultuszának oltárán Gallipolinál – s nem a Piavénál – otthagyta jobb kezét. Tengerre sose szállt. Fasiszta meggyőződéssel tért vissza, a bandák egyikének tagjaként, amelyeket teherautókkal szállítottak a helyszínre és vérebekként uszítottak a felvonuló munkásokra. Hadirokkantként érkezett haza, a megrovások, kiközösítések, a ricinus, a máglyák, az orgiák és a bikacsök törvényének megszállottjaként, mint egyike azoknak, aki egész környezetén számon kéri mindazt, amit a világháborúban el kellett szenvednie. Végtére pedig Roberto el sem ment a háborúba. Angolkóros, katonai szolgálatra alkalmatlan lévén veszteg maradt Itáliában, amely a háborús húszas években az áldozat és a veszélyes élet kultuszát ápolja és a háborúskodásba belefáradva a győzelem kétes gyümölcseit élvezi. Nyomban a háború végeztével Roberto a Lloyd nápolyi fiókjánál helyezkedett el, és akkurátusan jegyezgette az óceánjárók és rakományaik biztosítási tételeit: Washington, Hamburg, Imperator, Olympic, Titanic, Regina, Sofia. nem tudtam, soha, Euripidészem, soha nem tudtam fordítódként sem megérteni, hogyan hódolhattál be annyira az úrhatnám fővárosi közönségnek. Minden szavadat átszűrtem, mintha örökké barátkoztunk volna, minden gondolatodat kiveséztem. Először a színpad enfant gÂté-ja voltál, majd pedig enfant terrible a deszkákon, amelyek akkor is a világot jelentették, végezetül enfant trouvé, lelenc, akire senki nem kíváncsi. Ha úgy akartad, utánoztad a dráma régi nagyságát és fényét, jóval a háború előtti időből, a te belle époque-odból. Szophoklészt imitáltad, a dionüszoszi játékok többszörös győztesét, odavarázsoltad, annak a rugalmasságával, akitől semmilyen alakoskodás nem lehet idegen, az ő világát, benne a mitikusan örökletes bűnösség eseteivel; holott gyűlölted őt, Szophoklészt, megvetetted a zsűri feltűnő hajlandósága miatt és mert az aranykorban élt, a boldog időkben, amikor nem ismerszett olyan, mint szeretteink halála, járványok, éhség. És mégis, nem épp azért gyűlölted titokban, mert a mitikus dráma neki, Szophoklésznak adottság volt, neked pedig nem. Az öreg Szophoklész árnyékában járva nem merült-e fel benned a kétely tehetséged felől? Nem, a kar tenálad úgy szól, mint őnála, az agón és agónia közepette annak protagonistái nálad úgy fakadnak dalra, mint Aiszkhülosznál, a kozmogóniai tragédiaírónál, aki szemében a bűn a kozmosz zavara volt, amelyet csakis áldozattal lehet kiigazítani és helyrehozni. Legalább őt szeretted-e, hiszen dédapád lehette volna? Nem, Euripidészem, te, a zseniális utánzó, senkit sem szerettél. A zsűritagok pedig – azok az összetöpörödött vénségek, akik jobb időkre emlékeznek és tőled eltérően hisznek az istenekben –, akik ünnepi tógát öltve fáklyafényben késő éjszakába nyúlóan tanácskoztak, mindig is átláttak a szitán, és megvetésüket érzékeltették azzal, hogy díjban nemigen részesítettek. Még a közönség is, hiába kerested a kedvét olyannyira, nemritkán szemedre vetette és – meggondolatlanul, mint mindig – nem bocsátotta meg melléfogásaidat. És akkor magadra maradtál, széltoló hírébe kerültél, századok bélyege rajtad, hogy csaló voltál, elárultad a nőket, akiket a lehető legrosszabb fényben tüntettél fel. A fáklyák kialudtak az amfiteátrumban, és a meleg éjszakában sokadszor találtak rád egymagadban a csillagok: árván az árnyékoddal, a nem mindennapi tehetségeddel. Éjszaka volt vagy este, esetleg kora hajnalra járt, de te sohase sejdítetted azt az egyszerű tényt, hogy a te drámáidból marad fenn a legtöbb: több, mint a tragédia megalapozójától, Aiszkhülosztól és a tragédiaírás atyjától, Szophoklésztól együttvéve. Szerencse dolga? A puszta véletlen műve? Zsenialitásod jutalma? Alighanem ez utóbbi, Euripidészem, s így lettél te a hiányzó láncszem. Hatottál a francia tragédiaírásra és Racine-ra, Corneille-re, ők pedig Christoph Willibald Gluckra, a francia opera megreformálójára, minek folytán a te drámatípusodat, meghasonlott figurákat és belső vívódásukat jeleníti meg az összes opera. Verdi Aidája, Bizet Carmenje, Puccini Toscája valójában a te hősnőid, szalamiszi, a te képedre és hasonlatosságodra formálódtak ki. Választani kell a lángoló hazaszeretet meg a hon ellensége iránti szerelem közt – nem találod ismerősnek? „O, patria mia”, „Parle moi de ma mcre”, „E lucevan de stelle”… Mindazonáltal ma este, egy újabb fiaskó után, mégis egyedül vagy, és mindarról, ami vár rád, még semmit sem tudhatsz. Színpadra állítottál egy tragédiát, amely a Khrüszipposz címu szatírjátékkal zárul, s amelyben a Laész és Pellopé fia, az ifjú Khrüszipposz közti fiúszerelmet mutatod be. A fajtalanság szenvedélyét oly közvetlenül ábrázoltad, ahogyan csak te tudod (felmerült-e benned a saját bujálkodásod is a szophisták testvériségébe való felvételedkor?) szilárd istenhit és hagyományhűség nélkül, szophista módjára ellentmondásos, dialektikus nézeteket ütköztetve. Tipikus monológgal kezdted a darabot, amelyben örömöt leltél, mégis megbuktál vele. „Kétféle történettel is szolgálhatok ez ügyben”, „mondanak róla ezt is, azt is” – talán ezért következett be ez? Kilépsz. Mélységes éj, mindenfelé csend honol körötted szunnyadoz minden; a kertben nyílnak a rózsák, zsendül a fű,a tücskök az ember nélküli természet teljes hangerejével cirpelnek, de te nem szenvedsz, az isteneket nem átkozod, nem is áldod, csupán az új, nagy dionüszoszi játékok járnak az eszedbe – merthogy te szakértőjük vagy, és semmiben sem hiszel, csak a saját szakmai felvértezettségben. Mécsest gyújtasz házad mögött, a kertben, és még egyszer nekiveselkedsz a drámának. Vállmagasságba emeled a gyertyát, a papír fölé görnyedsz (látásod fokozatosan gyengül), és írni kezdesz. Odabiggyeszted a címet: Heléna.

 

Fordította Bognár Antal

Aleksander Gatalica: Euripidész halála – részlet

Fényes nappal volt, éjnek baljós évadja, hajnalok hajnala, amikor elgyötört anyám elhívatta hozzánk a skulptort. Akadémista volt, tehetséges művészpalánta, mestere ajánlotta a szobrásznövendéket. Felállította az állványt, közepében a cölöppel. Még ki sem szállt az álom a szememből, amikor már ott kerülgette ezt a fa gerincoszlopot, és agyagot hajigált rá: elsőbben valamiféle serleg formálódott ki belőle, ami semminemű élőre nem hasonlít, azután tojásdad alakot öltött, egy embrióra emlékeztetett, amely még csak ezután fog megszületni, végül fejformája lett, kialakult a tarkó, a homlok, az orca, az áll. Mindeddig anyánk nem tartózkodott a közelben, ám mihelyt az agyagban szemből mutatkozni kezdett az arc kezdeménye, nekiállt ide-oda járni körülötte, mint valami anyafarkas. Ő, aki valójában oly elbűvölő, vicsorítva, a rettenetes fenevad nézésével, amely kész habozás nélkül átharapni zsákmánya torkát, meredt a kicsiny agyagfejre, amelyen kirajzolódtak már a járomcsontok, a szemgolyók, a két szemöldök íve, az ajkak, s amely valahova félrenézett. Igen, ő volt, Menyus kisöcsém, a féltestvérem, Melchior-Menyhért, anyám rendelte meg a portréját, és ő ragaszkodott hozzá, hogy ilyen nyersen, a szeme láttára formázza meg a szobrász. Egy kör, majd még egy (balett-táncos módjára – fekete hattyú); lépteit szaporázva nagy ívben (közelebb hozzám, aki hálóköntösben ácsorgok szobám ajtajában), aztán kisebb sugarú, fékezve a tempót, miközben kacéran megérinti a fehér köpenyben munkálkodó szobrász vállát. Kisöcsém meghalt, nagy elesettségben, minden égi elrendeléssel ellentétesen. Megbontva a dolgok rendjét, amely arra épül, hogy az emberek mit tartanak helyénvalónak, kilehelte gyermeklelkét – és az én szegény, szépséges anyám szemében semmi sem látszott többé, sehol semmi, senkinek semmi; sem jövő, sem múlt; másoknak sem és nekem sem. Kerengett a fej körül, amely mind jobban hasonlított a gyermekre, szegénykére, és vezényelt: kicsit teltebb arcot, duzzadtabb ajkacskákat, mélyebb gödröcskét az állán, picivel nagyobb fülcimpácskákat, kisebbre gyenge nyakán a pici porcot, alacsonyabbra a homlokot, egy árnyalattal hullámosabb legyen a haj, és legyen szőke, szőke… Egész álló nap hol lent, hol fent, hol itt, hol ott tapasztott fel a mintázó egy-egy agyaggöröngyöt, és aztán leszállt az est, sötét éj borult ránk, mint valami suru fekete tészta, s én elálmosodtam. Miközben álomba merültem, az imbolygó éji ködalakok felől egyre csak ez szüremlett felém: „Kicsit nagyobb szembogarat, a fülkagyló belseje lágy vonalú, mint egy gyermektrombita, a halántékot vegye lejjebb, a választék olyan legyen, hogy a délutáni nap átsüssön rajta.” Másnap – de mintha sem egyikük, sem a másikuk, sem anyám, sem a szobrász egy szemhunyásnyit sem pihent volna – ott röpdösött körülötte lepkeszárnyon, ismételgetve: „Ide még egy kicsit, csak egy kicsit, még kevesebbet; ide még tbbet, többet, még többet.” Később azt kezdte hajtogatni: „Itt élettelen, nem lélegzik, a szája nem hajlik mosolyra.” Majd pedig újra: „Élettelen, élettelen!” A Comuna di Veneto motorcsónakján érkeztem Velencébe 1938-ban. A feketeingesek azt gondolták, ha teli tüdővel fújják, megváltozik tőle a világ, s a csatornaparton menetelve harsogták: „Noi siamo Veneziani, portiamo il coltello in bocca, guai a chi ci tocca.” („Velence köveit tapodjuk, a pengét a fogunk közt hordjuk, ki utunkat állja, eltiporjuk.”) Bizonyos Claudia megismerkedett valamiféle száműzött, földönfutó orosz gróffal, aki egy vagy két hétre óvatlanul grófnét csinált belőle. Az oroszlános oszlopnál hajótöröttként léptem partra, és mindenütt kerestelek, Euripidészem, téged, a szabad polgárt. Rosszullét fogott el (a márványszerű víz fölé hajoltam): a fárasztó vezetés, az idő, a kor tehette. Nem találtalak meg 1911-ben, abban bizakodtam, felbukkansz majd 1938-ban. Újra itt voltam hát, és a novemberi Velence sivár volt, minden velenceinek hasogatott a térde, és mindegyiküket árnyként követte a halál. A felhők úgy tornyosultak, mintha az olajfestéket egyenesen a tubusból nyomták volna az égre, a Szent Márk téri galambok pedig, úgy látszik, megérezték a háború előszelét, őszi varjak módjára rajokban írtak le nagy köröket a dózsepalota meg a templom öt tornya és a bronzlovak fölött. Tovahaladtam a csatornákon át, orromban éreztem a tiszafák, a só, a penész szagát, amely San Michele szigetén, a velencei temetőben mindenünnen árad, és az Akadémiai híd felé vettem az irányt. По улицам Венеции, в вечренийневерныйчас, блуждал ямеж толпы, и сердце трепетало суеверней. Каналыкак громадные тропы, манили в вечность; в переменах тени казалисьдивныстрогие столпы, и ряд оживших призрачных строенийявлял очам, чего уж больше нет. Что было дляминувших поколений.Fülledt esti órán Velence utcáin csámborogván a sokaságban szívem dobolását hallgattam. Szövevényes utak gyanánt a kanálisok az örökkévalóságba hívtak, az árnyékok változásának játékában olybá tűntek, mintha pompázatos és szigorú oszlopok lennének, a benépesült áttetsző építmények soráról pedig úgy éreztem, valójában nincsenek, csak visszfényei annak, amit letűnt nemzedékek valóban láttak… A csatornaparton szorongó mindegyik kis boltban, melyek a békeidők dohszagát árasztották, Mussolini arcképét láthattam. A patikák, amelyek cégtábláján valaha a „Triacanti” felirat állt, s polcaikon gyógyszerek sorakoztak, de mérget is árultak bennük orgyilkosoknak, most teákat kínáltak. A címkék – „Vetriola”, „Trifoglio acquatico”, „Aassenzio marino”, „Capelvenere”, „Raseda alba” – mégsem csábítottak senkit arra, hogy betérjen, az árnyékot maguk után vonszolók tájukra sem néztek. A mesterek, akiknek műhelyébe csak elvétve tévedt be vevő, bordó pecsétviaszt árusítottak, velencei zöld festéket fiolákban, iniciálékat, merített papírt különböző méretekben, az íveket kézzel vágták fel, mint a postabélyeget; továbbá festőecseteket és egész kis kézi nyomdákat, fémhengerrel, fapréssel. Olyan előzékenyek voltak ezek a boltosok, mintha magtalanul kivesző családok utolsó sarjai lennének, kihaló mesterségek utolsó avatott űzői, és mindenfelé a Duce zöld passepartout-s rézmetszeten megörökített arcmásába ütközött a tekintet: Benito Mussolini fehér nyakkendősen egy ifjúkori fotográfiáján, koponyáját még haj borítja; fasiszta tollas sapkával a fején mint comandantare; első világháborús rohamsisakban, melynek felöltésére az alkalmat oly sóvárogva várta. Először úgy tűnt, hogy megpillantottalak, fia Mneszarkhosznak, szemtelenül fiatalon, karcsún, amint befordulsz előttem az utcasarkon (a kirakatokra ügyet sem vetettél), és elnyel a szűk sikátor, ahol a szemközti házak kéznyújtásnyira vannak egymástól, és a kötelet a jellegzetes zsalugáterek tövében kihúzva aggatják ki száradni a ruhákat. Siettél, hosszú léptekkel szedted a lábad bűnös módjára, akár az a nagybeteg 1911-ben. Csak most nem engem követett valaki, hanem én követtelek. (Mint egy 1938-as kíváncsiskodó? Mint az 1911-beli, fehér pantallós haldokló?) Belevesztél a gondolakikötő homályába, és azután, úgy rémlett, egy hosszúkás fekete csónakba lépsz, amely hihetetlen fürgeséggel iramodott meg a Canale grande felé. Magam is beugrottam a következő gondolába, s rárivalltam a csónakosra: „Avanti!” Utánad vetettük magunkat, szalamiszi, de te úgy bújócskáztál velünk, mintha idevalósi, velencei lennél; el a vízből kimeredő kék-fehér cölöpök mellett, a paloták falai alatt, melyek alsó szintje vízben áll, boltíves mennyezetüket freskók ékesítik; suhantál arrafelé, ahol az orosz gróf utolsó éjszakáit töltötte tüdőbajos grófnéjával. Csónakosod sebesen mártogatta evezőjét a vízbe, a sekélyesben hihetetlen ügyességgel tolta el magát az iszapos mederbe lenyomva. Törékeny tested ide-oda inogva egyensúlyozott az éles kanyarulatokban. Nem tudtunk beérni téged, tragédiaszerzőnk, tengerhajósunk! Mintha maga Kháron lett volna a vezetőd, s a kanálisok, melyeken siklasz, mintha a Styx és Kókütosz lenne. Végül szem előtt tévesztettünk. Nádszál hajlékonysággal meggörbülve segítetted a hajósok hajósának nyaktörő irányváltását, s besiklottatok a Canale grandéba a Rialto fölött – ott, ahol a híd környéke még most is olyan, mint a régi mesterek vásznain –, és elvegyültél a járókelők közt . Hogy tehettél ilyet, Euripidészem, te, akit vállára vett a nép azon az éjszakán, amikor diadalmaskodtál, s aki ezt írtad: „’άγει μ’ ’άγει μέ τις – ουχ ορας; – νεκύων ’ες αυλαν υπ’ ’οφρύσι κυαναυγέσι‚ βλέπων πτερωτος ’Άιδας.ορω δίκωπον, ορω σκάφος νεκύων δε πορθμευς ’έχων χέρ’ ’επι κοντω Χάρων μ’ ήδη καλει:τί μέλλεις; ’επείγου συ κατείργεις. τάδε τοί με σπερχόμενoς ταχύνει.” „Vonszol-húz magával, nem tudom, ki az, a holtak csarnokába. Hadész az… ni!, szárnya van, suru szemöldje alól méreget. Jön a bárka, rajta két sor evező. Kháron kezében bot, megszólít. »Mire vársz?« – kérdi. »Ne tétovázz, indulj!« – int magához szörnyu szóval.” Meg ezt is írtad: „ει μεν τον ’Ορφεως  ειχον, ω  πάτερ, λόγον πέιθειν ’επάδους, ωσθ’ ομαρτειν μοι πέτρας, κηλειν τε τοις λόγοισιν, ους ’εβουλόμην, ’ενταυθ’ αν ηλθον.” „Ha Orpheusz hangján szólhatnék, atyám, hogy dalom a követ is megindítsa, s feltámaszthatom vele a holtat, azon énekelnék.” Hogy illanhattál el, ravaszdi? Tudod-e, te szalamiszi, hogy az erkölcs azon a feltevésen alapul, hitetlen ember nincsen – akár megvallja, hogy hisz egy istenben, akár nem? Jó lenne meg is bizonyosodni róla, de előbb vizsgáljuk meg ketten, te meg én, noha a halál karcsú fekete gondoláján éppen megléptél előlem, milyen helyzetekben nélkülözhetné az ember a hitet, az egyedüli tényezőt, amely erkölcsössé teszi. Vegyünk szemügyre három ilyen emberfajtát. Az első azok csoportja, akikről már szót ejtettünk, s akiknek a magatartását, nemdebár, a „¿Qué es la vida?” kérdéssel határoztuk meg. Az ilyenek számára, láthattuk, az élet egy villanás két nemlét: a születésük előtti végtelen semmi és a haláluk utáni végtelen üresség közt. Mért lenne hát az ember jó vagy rossz, ha semmivel nem érdemelte ki az életét, mint ahogy semmivel nem is szolgálhat rá a meghalásra? A létezés akkor csak véletlen villanás, melyet alantas élvezetek töltenek ki, és gátlástalan elpusztítása mindenkinek, aki ennek útjában állna; az élet, Euripidészem, abból állna, amit 1911-ben itt, ebben a városban, a fehér pantallós ismeretlen torzságától lenyűgözve, kis híján elfogadtam. De itt van még egy emberfajta, amelynek kolonc az erkölcs. Az ember nem szabna magának erkölcsi korlátokat, ha örökké élne és hasonlatos lenne az istenekhez. Ebben az esetben sem kellene hinnie semmiben, és nem is kellene igazodnia semmiféle normákhoz. Egész végtelensége az időnek előtte állna, és bármennyi rosszat cselekedne, volna rá elég ideje, hogy jóvátegye. Ha ma rossz fát tettünk a tűzre, sebaj, helyrehozzuk holnap, a jövő héten, jövőre vagy száz év múlva. Minden embertársunk örökké él, nem követhetünk el ellenük jóvátehetetlen vétket, türelmük a mi bűnbocsánatunk záloga. Az emberiséget, hogyha a szörnyeteg istenek módjára örökéletű volna, alighanem egyenesen szórakoztatná, hogy gonoszságot művel, talán az időszakosan, megfelelő gyakorisággal elkövetett vétkek és megbánásuk lenne végül is az egyetlen mércéje annak, hogy a végtelen idő mégiscsak folyamat. Ilyenformán az örökéletűek merőben különböznének a harmadik emberfajtától, mert az erkölcsi normák megalapozása, Euripidészem, akkor is lehetetlen, ha az embernek nem jut el a tudatáig az élet és nem jut el a halál sem. Az ilyen emberek létezését egyedül az érzéki tapasztalás fonala és ösztöneik szabályoznák, s az ő közösségük egészen más lenne, mint ama erkölcstelen hedonistáké, akiket elsőként vettünk sorra vizsgálódásunkban, azoké a korcs élvhajhászoké, akik biztosra veszik, hogy semmiből lettek és semmivé lesznek. Az erkölcs nélküli emberek eme harmadik válfaja a vegetálók rendjét alkotná, olyan emberekét, akik oktalan állatok módjára éldegélnek, vagy mint növényegyedek az emberrengeteg tenyészetében. Valahol a létezés peremén kívül mocsárvidék ködlik ekképpen, trópusi táj, sűrű kipárolgások felhőzte ég alatt, nyirkos, burjánzó, elképesztően nagy kiterjedésű ősvadon lenne ez, szalamiszi, szigetekkel, tocsogókkal, folyóágakkal, bennük öntudatlan emberlényekkel, akik süttetik a hasukat, össze-összeérnek, és szótlanságba süppedve merengnek, miközben nem ismernek szenvedést. De velem együtt te is tudod, hogy nincsen így, és hogy éppen ezért a morál, melyet az élettudat és a halálfélelem szembesítése táplál, kikristályosítható.

                                                                                     Bognár Antal fordítása

 

Dragan Velikić: Bréma-ügy (regényrészlet)

Kivárási rajon


 

Megőrizni magunkat önmagunknak, ez volt Ivan Bazarov leleménye. Akkor látott hozzá valóra váltásához, amikor az újjászerveződő országban kitörölte a nevét a hivatali labirintusok láthatatlan listáiról. Miden egyes nap csoda, semmi nincs előre meghatározva. Vessük el a holnapi nap használati utasításait! Minden pillanat érdemes az örökkévalóságra. Hogy ezt sikerre vigye, ahhoz meg kellett szabadulnia a tervektől, minden egyes napot egy önálló életként kellett megélnie. Nem is kell kimozdulnunk a szobánkból, hogy megtett utunkat a kilométerszámláló ezrekben mutassa. A világ tele van jelekkel, föltéve, hogy a kijelölt útvonalat mellőzve haladunk. Az építőanyag elpusztíthatatlan, az új épületeket a romokból alapozzák, az életek nem vesznek el a halál tényével, egy-egy ember emlékeinek fonala könyvlapok között talál helyet, ott marad a lenyomatuk egy bőrönd viseltes fogantyúján, a konyhaszekrény vitrázsán.

Két hónappal azután, hogy Olivera lakásában mindent átrendezett, Ivan egy este a nappali kilátójában állva a Vltava kávéház előtti parkolót bámulta. Úgy érezte, eljutott arra a pontra, amikor semmire se gondol, tekintetével csupán végigsiklik a külvilág formáin. Ám a tér befogása, amelyhez a Vltava toponima rendelődött, felidézte benne a kedvelt zenemű hangjait, a hullámok egyhangú sustorgását. Valahol a belső hallása mélyén Smetan Vltavája hömpölygött, felhangzott a kürt a szürkületben. A parkoló betonrengetegét felszívta a lekottázott hangjegyek hieroglifájába plántált zöldellő táj.

Van egy pillanat szürkületkor, a nappali fény elosonása táján, az éj egy pillanata, amely a gondolatot nem oly módon oldja el, ahogyan az alkonyat teszi. Ez órán, a fény és a sötétség határmezsgyéjén az egész mögöttünk hagyott út egyetlenegy képbe sűrűsödve dereng fel – egy metszéspontban találkozik az összes elképzelhető történet, minden lehetséges felejtés. A gondolat csak futólag érinti az emlékezet reliefjét, a légy kiszámíthatatlan röppályáján cikázik, szavakba, szagokba, hangokba kódolását elkerülve olyan csupán, mint vetett szikra, mely ellobban az áttetsző levegőben. Hét lakat alatt a megtett út szakaszai. Az őr nyugodt. Zár vigyáz zárat, feledés előzi a teljes tudást.

A megnyugvás e pillanata, a biztonságos menedék feletti elégedettség egyszeriben szertefoszlott, amikor Ivan szeme, miután a nappali szoba kilátópontját elhagyta, megakadt a játékokat őrző ládán. Ez volt az egyetlen bútordarab, amelynek nem sikerült helyet találnia. Egyik faltól a másikig tologatta, besuvasztotta az előszoba sarkába, a fogas alá, de már másnap reggel betaszigálta a loggiába.

Teodora ebbe a ládába tette be az évek során az új játékokat, nyomban Ivan születésnapja után. Az ajándékok bizonytalan időre eltűntek szem elől, a láda köztes állomásán időztek, és onnan olyan időközökben kerültek elő, amelyek hosszát Teodora diktálta. Egy-egy értékesebb játékszer előhozását a mágikus rejtekhelyről természetesen elodázhatta egy-egy hazahozott gyenge osztályzat vagy csínytevés.

Ekképpen értette meg Ivan nagyon korán, hogy minden ígéret, mindaz, ami a tételes birtoklás fiktív listáján szerepel, csak egy feltételezés. És ahhoz, hogy ez a feltételezés beteljesüljön, megfelelő körülmények létrejövetele szükséges. Annak üteme, ahogyan az ajándékok a hétköznapi játékállományba kerültek, olyan rendszerességet követett, mint ahogy az évszakok váltakoznak. Anyja tartotta a szavát: hogyha Ivan rendesen teljesítette kötelességeit, az új játékok kontingense az ünnepi átadás-átvétel pontosan meghatározott napján elővándorolt a mágikus ládából. Ivan így ízleli meg a kivárás élvezetét, örömét lelve a beteljesülés késleltetésében. Születésnap után nyomban a láda elnyeli az ajándékokat, a csábos holmi határozatlan időre eltűnik szem elől.

Sok év után, az örömök elodázásának szenvedélyétől megverve Ivan a lányokat is mindig egy majdani napra hagyta, amely okvetlenül felvirrad, de csak a türelmi időszak után. Ez az inkubáció arra volt jó, hogy Ivan gondolatban lejátszotta mindazt, ami óhatatlanul vár rá. Noha a késleltetés ritmusát már nem az anyja dirigálta, ez még nem jelentette azt, hogy az elvermelés periódusai rövidültek volna. Ellenkezőleg, az egymásra találás halogatása elégedettséggel töltötte el Ivant.

Emiltől abban az évben, amikor hozzájuk költözött a Dorćolra, három kocsiból, villanymozdonyból és lefektetve két méter hosszú ellipszist alkotó sínkészletből álló játék vonatot kapott ajándékba. A drága játékszert csak különleges alkalmakkor vette elő. Anyja kijelölte azt a helyet a nappaliban, ahol szabad volt átengednie magát a vonatozás örömének. Előtte el kellett mozdítani az ebédlőasztalt és a hat masszív széket.

Papírba tekerve hevertek a doboz alján a vagonok és a mozdony, szép sorban a vágányszakaszok és az egyenirányító sötét doboza. Most végre tartós elhelyezést nyerhet legkedvesebb játéka. És átengedheti magát a régóta halogatott utazásnak. A modellvasutat a hálószobában, az ágy és a szekrény közötti térben szerelte össze, felfénylettek a fémfelületeken a hajnali fény első sugarai.

A belső tér formarendjével, amelynek kialakításában fontos szerep jut a tárgyak elrendezésének a lakásban, Ivan Bazarov elérte, hogy minden alkalommal, amikor áthaladt bejárati küszöbe pontonhídján, azt a világot odakint elviselhetőbb változatában élje meg, félre tudja tenni a történéseket, amelyeknek egyetlen célja, hogy elfedjék a mindennapok bármely képletének szerves részét alkotó állandót: az emberi nyomorúság értelmetlenségét. Erre szolgálnak az ünnepek, a transzparensek, a vidám parkok, a kongresszusok, az ünnepségek, a játékszalonok, az államfők portréi, az összeesküvések, a stadionok, a memoárok. Ez a külső világ töredékesen bemásolódott a feljegyzésekbe, amelyeket Ivan nap nap után betűzdelt a könyvek lapjai közé. Amit lejegyzett, az megteremtette a világ áttekinthetőségének illúzióját. A rákérdezés órája, hogy mi értelme is van annak, amit tesz, természetszerűleg a beláthatatlan messzeségbe tolódott. Annak képtelensége, hogy bármiféle történet lekerekíthető, felmentést adott Ivannak az alól, hogy nem jut megfogható eredményre.

 

Életünk legfontosabb eseményei azok, amelyek nem történtek meg velünk, miközben olyannyira áhítoztunk utánuk, hogy életműködésünk részeivé lettek. Legfontosabb emlékeink termőtalaja a vágyakozás, hogy amire évek kívánkozunk, meg is történjék. Ezek életünk sarkpontjai. Semmi esetre sem az értelmetlen tényadatok, amelyek elpusztítanák a bensőnkben zajló életet, azt a hatalmas kartotékát, le nem jegyzett naplót, amely életünk igazi medre. Mély meggyőződésem, hogy az emberek között húzódó legnagyobb szakadék az, amely azokat, akik a meg nem történt eseményeket életük legfontosabb részének tartják, elválasztja azoktól, akik ennek semmilyen fontosságot nem tulajdonítanak, abban a hiszemben, hogy a meg nem történt olyasvalami, aminek nincs átjárása a megtörténthez. Egy élet igazi személyi igazolványa a kimaradt események leltára. Hiszen, semmi kétség, életünk megformálása termeli ki a külső tényeket is.

Ma már világosan tudom, miért emlegette olyan gyakran a nyolcvanas évek végén Torbica ezredes az esti kvaterkázásokon, a Bristol éttermében, ahonnan a város szállodai titkosszolgálatát irányította, „az események kivárási rajonját”. Az eseményeknek ez a „kivárási rajonja” pontosan meghatározott topográfiai adatnak bizonyult. Akkor meghökkentett a felismerés, hogy a szolgálatok, amelyekről azt hittem, hogy munkájukat kizárólag tényekre alapozzák, egy ezoterikus elvet követnek, amely szerint mindama lappangó és ismeretlen valójában „az események kivárási rajonjának” a tartozéka. Torbica ezredes azt állította, hogy az események kivárási rajonja olykor ideális hely a nagyobb egységek pihentetésére. Leki alkatát illetően Torbica ezredes egy középkori alkimista vonásaival rendelkezett. Nem mellékes persze, ki milyen módon szeretkezik. És hogy ezt Torbica ezredes hogyan művelte, arról Ninától részletesen értesültem.

„Kivárási rajon” – mire szól a készenlét? Ezen akadt fenn Nina. A lehetséges támadásra? És miért pihennének a nagyobb egységek a támadás kivárási rajonjában. Nem lenne jobb, ha olyan rajonban pihennének, ahol semmi sem várható? Kivéve az ő pihenésüket.

Épp itt van a kutya elásva, magyarázta az ezredes. Mert a mi katonai doktrínánk alapvetően azt vallja, hogy minden terület kivárási rajon lehet, ahol a nagyobb, de emezek, a kisebb, apróbb egységeket is meglepetés, vagyis támadás érheti. Ez a háború, amelyet most vívunk, és amely rövid lesz, igazolja a doktrínát, amellyel összhangban az egész terület a támadás kivárási rajonja.

Nem annyit tesz ez, hogy a nagyobb egységek sehol sem pihenhetnek?

A mi stratégiánk lényege ez: elég nagy egységeket kell kialakítanunk ahhoz, hogy a pihenés általuk elfoglalt rajonja lefedje az egész területet. Ilyen módon a meglepetés csak részleges. És persze itt van még a biztonsági hálózat, amelyet a biztonsági szolgálat épít ki. Nélküle nem is lenne nyugtuk a nagyobb egységeknek.

Hogyan alakíthatók ki ilyen nagy egységek?    

Az egész nép egy nagy egység, mind között a legnagyobb. A mi katonai doktrínánk azt vallja, hogy olyan nagy egységgel, amilyen a nép, a meglepetés minden kivárási rajonja csak elméleti feltevés.

De egy ilyen nagy egység, épp a nagysága miatt, nem lehet kitéve meglepetésnek?

Ez itt a bibi. Hogyan lehetne taktikai szükségletekre széttagolni azt, ami ilyen nagy? Megtartva eközben, a széttagoltságban is, a széttagolatlan nagyság fontosabb összetevőit.

Kiderült, hogy a „nagyság” amiről Torbica ezredes beszélt, gyenge anyagból készült, és minden taktikai szükséglettől függetlenül széttagolódott. Torbica ezredes már 92 nyarán elhagyta Belgrádot. Utóbb egy vezérezredestől, aki egy ideig a Bristolban lakott, úgy hallottam, hogy Torbica ezredest Boszniába vezényelték, és ott új katonai alakzatok szervezésével foglalkozott. A lehallgató készülékek körül a gondoskodást a titkosrendőrség emberei vették át, akik mindennapi vendégek voltak a szállóban. De a szállodavendégek között nem voltak már külföldiek.

Kihallgatni saját magunkat? De kinek kell jelenteni? Nem, nem vagyok paranoid. Én csak tisztelem a tényeket.

 

Miután a másik lapot is teleírta, Ivan kitépte mind a kettőt az ívből, kettőbe hajtotta, és odament a könyvespolchoz, amely a két ablak között volt felfüggesztve, olyan falrészen, ahová sohasem vetül közvetlen fény. Itt kaptak helyet a legértékesebb könyvek. Egy rövid percre megtorpant, mielőtt a hátsó sorból kiemelte volna Dvorniković A jugoszláv jellemrajza című kemény fedelű, zöld borítós könyvét, hogy a kettőbe hajtott lapokat becsúsztassa lapjai közé.

Azt is megérte hát Ivan Bazarov, hogy eljutott „a pihenés kivárási rajonjába”. Mert hiszen ha az ember saját feje szerint rendezi be az életét, az éppenséggel a valódi pihenés enyhelye. És mint ahogy Oliverától tanította meg vele, Pannónia sok városa olyan hely, ahol kétezer évvel ezelőtt római légiók pihentek. A külvilág zűrzavara többé nem ingathatta meg a belső topográfiát. És nem tanakodott többé azon, ki légyen a felforgató. Ki az oka annak, hogy lehetetlenség normálisan eljutni egyik utcából a másikba, egyik városból a másikba, egyik országból a másikba? Ki rendezte át a színpadot, amelyről sok kulissza el is tűnt? Ha pedig egyszer tárgyak eltűnnek a látókörből, velük tűnnek el szokások is. És nem is csak a szokások, hanem az ízlésvilágok egész skálája, amit a kifinomult íny megérez. Végezetül, amikor elromlik a látás és a hallás, amikor nehézkesebbé válnk a mozdulatok, és az álmatlanság állandósul, csak az íny marad. A süketülés csendjében, a látásvesztés sötétségében már csak az íny észlel élvezeteket.

Az Ivo Lola Ribar utcában, Aco péküzletében vásárolt habos sütemények, amelyeket hébe-hóba tett látogatásain vitt neki, felélénkítették anyja elbágyadt agyát. A cukrászmesterség fortélyaira épülő impérium volt az utolsó pihenési rajon Teodora Tasić–Bazarov–Kohot számára. Miközben az idős asszonyt nézte, aki ínyével szétnyomkodta a gyümölcsös tölteléket, és grimaszokkal adta tudtára örvendezését, elnézve ezt  magatehetetlen lényt, aki, elveszítvén az utolsó jobbágyot is, aki felett királyi hatalmat gyakorolt, órákon át gubbasztott foteljében a tévé előtt, és ki tudja, miféle fantazmagóriákat rakosgatott össze csámcsogva, e látvánnyal szembesülve Ivan először fedezte fel, hogy beszélgetni tud az anyjával. A végső pihenő rajonjába érő, már kizárólag az ízlelés érzékszervére hagyatkozó Teodoráról lehámlottak mindazok a makacs rögeszmék, amelyek egész élete során elfojtottak minden természetességet, megbéklyóztak minden beszélgetést. Most éppen az öregségnek ez a tehetetlensége váltotta ki Ivanból, hogy szeretettel gondolt anyjára. Egyszerre minden lecsupaszítva jelent meg: a lefittyedt ajkak csemcsegése, miközben hullanak róla a morzsák, a kialvó testet körüllengő savanykás szag, a rikácsoló nevetés az elégedettsége jelzésére, amikor néhanapján beállított hozzá a betegszobába. És ebben a lemeztelenedésben Ivan végül közelinek érezte magához az anyját. Eltávozása után még sokáig ott érezte a kezén anyja köszvénytől elformátlanodott ujjainak szorítását. A 2-essel a Slavija felé villamosozva fülében hallotta a hangját, a jármű ablaküvegén üres tekintete nézett vissza rá, átérezte a szótlanságot, amelyben egy beteljesületlen élet lobbant utolsót. Most végre meg tudta bocsátani neki azt a sok játékot a láda fogságában, amelyek örökre újak maradtak, aranyemeltyűiként annak a biztonságnak, ami Ivan egész élete során a legfőbb érték marad. Az élmény teljességét csak attól kaphatjuk, amit nem érünk el, ami az ígéret rajonjában reked, soha nem ér fel vele, ami beteljesül. Hiszen Ivan megismert városokat, amelyekben sohasem járt, fel tudott idézni élményeket, mlyek nem történtek meg, tapasztalatot épített az át nem éltből. Az építőanyag elpusztíthatatlan, a romokból új építmények emelkednek. Az embereket is a meg nem történt építi. A valaha volt világokat nem nyeli el a pusztulás. Mindennek támad örököse.

Anyja halála után, amikor ledőlt az utolsó pannó is, Ivant már csak egy hajszál választotta el a láthatatlanná válástól. Ezt a végső, a legnehezbb lépést a Bristolban fennálló alkalmazását feladva tette meg, elpárologva mindenféle hivatal összes nyilvántartásából. Ettől a pillanattól kezdve minden lehetőség nyitva állt előtte, mert ő már egy senki volt, vagy pontosabban bárkivé válhatott, akit elgondolt magának.

Visszatette Dvorniković A jugoszláv jellemrajza című könyvét a helyére, gondosan elegyengette a könyvgerinceket, és odaállt a kilátóba. A júniusi nap rekkenő hősége után az eső első cseppjei a por szagát hozták, de máris zápor szakadt le. Várt vagy húsz percet, amíg az eső eláll, és kilépett az utcára.

 

Amikor valami nagyon távoli pontra szögezzük a tekintetünket, a szemünkben megjelenő képek lassan tompábbá válnak, mígnem összemosódnak, s végül olybá tűnik, hogy a dolgok nyilvánvalósága, valószerűsége elvész, és hogy pittoreszk erejével csak a képzelet jelenítheti meg a részleteket, adhat nekik formát, nagyságot, színt, melyek persze bizonyos módon mégiscsak összefüggenek a dolgokkal, de nem teljesen fedik őket.

Ehhez hasonló a történelem és a hagyományok kapcsolata is. Hogyha rég letűnt napokra vetjük lelki szemeinket, egy meghatározott pontig éles körvonalú objektumok, történelmi tények rajzolódnak ki előttünk, egyszer aztán a történetiséggel elkeveredve, a hagyomány fokozatosan elkezd olyan valós eseményekre hivatkozni, amelyeket már átitatott az imaginácó és a fikció; ahányszor csak reális tényekre lenne szükségünk, ennélfogva, a képzelet elevenen ható leleményeibe botlunk, a  kiszorított  történelem helyébe azok lépnek, megfosztva így a szellem látóképességét az igazság maradék gyér magvaitól is   

 (KARLSBAD, Guide through the health resort, Otto Maas’s Sons, Vienna, 1906)

(Fordította: Bognár Antal)

Dragan Velikić: Orosz ablak

A szerb Casablanca
Szerdai nap volt, az utolsó előtti márciusban, sütött a nap, majd beborult, kirakatok és autóbuszok a Ferenciek terén, munkaidő utáni tolongás az utcán, a gondolatokat Sonja foglalta el, az ínyen az Odeonban frissen elfogyasztott kávé zamata, itt volt az Erzsébet híd a végtelen oszlopba szorult autók százaival, a mellkas feszítő érzés, hogy e percben hatalmában áll mindent, amit elgondol, megvalósulva látni, fülében ott még anyja jajszava, volt az egész város, itt, a pesti aszfalttal, és egy másik amott, messze lenn a Dunánál, hét év óta is bevehetetlen, megvolt a saját mítosza, megvoltak a római császárok, itt volt ő, Rudi, túlnőve a világot, amely mindenestül benne lakik, repülőgépek a levegőben, keselyűk vörös nyaka volt, és fél hetet mutatott az óra.
Az éjszakát a tévé képernyője előtt gubbasztotta végig, cigarettázott, folyton váltogatta az adókat, hallgatta a sokféle nyelven izgatottan hadaró kommentátorokat, a kísértetiesen fénylő négyszögbe meredt, amelyen tűzcsóvák íveltek át, robbanások villództak, átlátszó kupolák alatt pilóták, hazájának helységnevei mulatságosan kifacsart alakban, egy lágy szó: Aviano – a légi bázis neve, ahonnan egymás után szállnak fel a gépek, anyja hangja a telefonkagylóban, jó, hogy nem vagy itthon, miattam ne aggódj, csak katonai célpontokat támadnak, gyorsan vége lesz, és akkor éjféli hívás, Sonja hangja, csak hallani akartalak, igen, holnap négy után az Odeonban.
Két nappal később a Váci utcában járva minden sarkon anyanyelve szavait hallotta. Belgrádiakból volt a legtöbb. Tele voltak velük a cafék, izgatottan beszélgettek, ismerős arcokat is látott. Abban a meggyőződésben futottak idáig, hogy a bombázások hamarosan befejeződnek, lakást béreltek, hosszú órákat töltöttek az internetkávézókban. Folyton a fiatalabb évjáratok csoportjaiba botlott. Derült, meleg idő járta. A Gerbeaud café közeli kioszkban belgrádi lapokat is árusítottak. Rudit utolérte a Goethe Intézet igazgatójának hívása. Német újságírók, riportot készítettek a „szerb Casablancáról”. Az a szóbeszéd járta, hogy legalább ötvenezer menekült érkezett Szerbiából Budapestre. Rudit fordítással bízták meg. Az Eckermann kávézóban forgattak. A helyiség egy részét kiürítették, felállították a kamerákat. A résztvevők közt ott volt két belgrádi újságíró, egy fiatal rendező Újvidékről meg Konstantin Ivanic író. Rudi még a tanulmányai idejéből ismerte az Emigránsok című regényét.
Középtermetű ember volt, nagy feje még nagyobbnak látszott húsos arca folytán, orra hajlott, szája érzéki, vastag. Zöld szeme különleges erővel valósággal megbabonázta az embert. Bemutatkozásukkor Rudoban az a benyomás támadt, hogy olvas mások gondolataiban, mert alig néhány szót váltottak, és Konstantin megjegyezte, a tolmács olyan, mint a színész: nem a szavak lefordítása a fő gond számára, hanem az, hogyan tudja kezelni azt a mechanizmust, amelyből e szavak fakadnak. Miközben éppen ekkor ötlött fel Rudiban, hogy a forgatás, amelyre készülnek, valójában színielőadás, s benne fontos szerepe van. Tudtára adta Konstantinnak a tényállást, hogy első ízben tolmácsol élőben. Nem kétlem, hogy feladatát kitűnően el fogja látni, mondta az író megszorítva Rudi vállát.
Az ifjú rendezőtől eltérően, aki makacsul igyekezett provokatív válaszaival meglepni a német újságírókat, Konstantin Ivanic higgadtan beszélt. De amit mondott, azt egy vulkán ereje vetette ki, s a nyilatkozó csak néha-néha érintette össze tanácstalanul az ujjait. Szép keze volt, és bármilyen nehéz lett volna előnyös küllemét dicsérni, ahogyan a szabott térben mozgott és szavaival elárasztotta e kérdezőt, az ellentmondott e benyomásnak. Már félórányi beszélgetés után kiviláglott, négyük közül ki az, akinek van mit mondania. Nagyon élesen kétségbe vonta a világmédiumokban Jugoszlávia bombázásának megkezdése óta hangoztatott megállapításokat. Beszélgetőtársaitól eltérően, akik legfőképp a szerb rezsimet hibáztatták a saját népére zúdított katasztrófáért, Konstantin Ivanic gunyorosan megjegyezte, hogy a világ színpadán vaudeville megy Frankestein doktorral a főszerepben. Elszabadult a szörnyeteg, amelyet ő hozott létre. Csak még nem hullottak le a maszkok. Hozzánőttek az archoz. A kérdező nyilvánvalóan elégedetlen volt a képes beszéddel, nyers fogalmazást várt, és a rendezőhöz fordult, aki aztán szépen kifejtette a világmédiumok konstatációit. Majd pedig a további két részvevő szóba hozta a Nyugat felelősségét. A leforgatott részlet után a forgatócsoport egy klubba készült, ahol fiatal belgrádiak egy csoportja várta őket. A megállapodás szerint ott angolul folyik majd a társalgás, de a német újságíró megkérte Rudit, tartson velük minden eshetőségre, természetesen plussz tiszteletdíjért. Zsebéből egy lapot előhúzva megmutatta Rudinak a névsort. A legalján ott látta a Vöröshajú nevét is.
Konstantin Ivanic egy fiatalabb forma, hosszú barna hajú nővel társalgott, eközben többen is hozzáléptek, egész kis csoport verődött össze. Egyszerre találkozott a tekintetük, s odaintett Rudinak, lépjen közelebb, azután bemutatta a feleségének. Marijana, mondta a nő elnyújtott hangon.
Pár szót váltottak. A társaság a caféból kisebb csoportokra oszolva elindult a klub felé, ahol az ifjú belgráédiakkal találkozik a tévéstáb. Az Abdrássy úton az Oktogon felé mentek, majd befordultak balra a kávézó mellett, ahol Rudi az új év első reggelét töltötte Sonjával. Egyszer csak mellette termett Marijana. Lemaradtak az utolsó csoporttól. Konstantint német újságírók gyűrűje övezte. A fiatal rendező emelt hangon magyarázott valamit, szavai felverték az éjszaka csendjét.
Értelmetlen, mondta Marijana.
Mi értelmetlen, kérdezte Rudi.
Ez az egész, válaszolta. Ha a világot érdekelné a mi igazságunk, nem bombázna bennünket.
Akkor miért teszik, kérdezte Rudi.
Hogy betörjenek bennünket, felelt készségesen, és nagy, sötét szemével rápillantott. Akárcsak Konstantin, ő sem volt mutatós jelenség, de magával ragadó sárm és erő jellemezte. Hogyhogy nem érted, túl nagyok lennénk rezervátumnak. De sziget sem vagyunk. Előbb vagy utóbb el kell fogadnunk a játékszabályokat. Éppen ezért bombáznak bennünket. Hát te? Mit csinálsz itt?
Rudi elmondta, hogy már kilenc hónapja él Pesten, és egész idő alatt vár valamire, maga sem tudja, mire.
Rosszul teszed, mondta Marijana. Túl fiatal vagy hozzá, hogy egy váróteremben rostokolj.
Rudi megtudta tőle, hogy szociológus, egy ideig Párizsban élt, ott is doktorált. Belgrádban a bölcsészkaron asszisztenslént dolgozott. De most minden felborult. És jó, hogy így van. Rudit lenyűgözte, ahogyan teketóriázás nélkül világított meg minden problémát. Csak egy világ létezik, Rudi. A te világod. Ami kívül van rajta, az csak az anyag, annyit merítesz belőle, amilyen ügyes és eszes vagy.
Az emberekből is?
Főképp az emberekből, mondta Marijana. Fel nem tudom fogni, hogy teheti meg egy magadfajta fiatal ember, hogy csaknem egy éven át ilyen szétszórtan lézeng és várakozik. Mire vársz? Itt Budapesten kitűnő amerikai egyetem működik. Miért nem vettél fel valamilyen tanfolyamot? Miért nem magisztráltál? Vagy vissza akarsz térni?
Mikor a szemébe nézett egyszerre hatott keménynek és lágynak. Rudi még soha nem találkozott senkivel, akit ennyire szélsőségekből gyúrtak volna, mégis szilárd és határozott.
Négy éve él Konstantinnal. Az egyedüli hely, ahol érdemes élni, Amerika. Jártál ott, kérdezte Rudi. Igen, tavaly. Európa periféria, elhasználódott és tele van előítéletekkel. Csak Amerikában kezdhetsz mindent elölről. Miután előadásokat tartottam a New York-i New Scoolban, azt mondtam magamnak: Marijana, ide kell jönnöd. Hallottál a New Scoolról? A fő szám Amerikában. Konstantint nem tudom rávenni, hogy elpályázzunk. Ő eurocentrikus alkat, valójában a könyvei hatósugarában mozog. Lefordították a franciák és a németek, és kötéllel se lehet messzebbre vonszolni. De ez most száműzetés. Megmondtam neki, hogy az emigrálás uralkodó témája nem véletlenül vezérfonala majd mindegyik regényének. Ráérzett a nagy történetre. És most muszáj megragadnia az alkalmat. Ma ez az első számú téma a világban. Nyugaton az emberek legtöbbje rendezett életet él. Amikor könyvet vesznek a kezükbe vagy filmet néznek, meg szeretnének érezni valamit abból az életből, amely nem ismer szabályosságot. Ha művész vagy, bele kell kapaszkodnod valamilyen külső történetbe. Nem elég a saját történeted. Konstantin azt képzeli, hogy karriert stratégia nélkül is lehet építeni. Tudod, Rudi, minden, amit elért, a véletlen műve volt. És ez valóban szép dolog. Csakhogy ő abban a hiszemben van, hogy örökké így lehet folytatni tovább.
E percben utolérték az utolsó csoportbelieket, vbefelé tartottak már a klub tágas előcsarnokába, odabent dzsesszzene szólt. Marijana rászáll az emberre, vetette oda Konstantin. Szó se róla, mondta Rudi. Magyszerűen elbeszélgettünk.
Marijana elnevette magát, és könnyű csókot lehelt Konstantin arcára. Tudod, drágám, Rudi remek fickó, csak épp, mint te is, kissé elveszett. Úgy gondolja, hogy a világot a spontaneitás alakítja.
Miért kellene egyáltalán alakítani? Nem mindenki hittérítő, mint te.
A klubba belépve Rudi az alacsony emelvény mellett, amelyen a zenekar játszott, megpillantotta a Vöröshajút. Tíz perc elteltével vele együtt a német újságírók meg néhány fiú és lány társaágában ült már, akik a Vöröshajúhoz hasonlóan a film – A pokol tanúi – részvevői körét alkották. A filmet a múlt hónapban bemutatták a berlini fesztiválon. Kihasználva a szünetet a németek bekapcsolták a kamerát és a mikrofonokat. A Vöröshajú az emelvényhez lépve jókedvűen beszélgetett a szaxofonossal. Visszatérve Rudi mellé telepedett le, és megkérdezte tőle, mivel foglalkozik Budapesten. Nem tudta végigmondani, mert az újságírók elkezdték az interjúolást. Valahonnan felbukkant a fiatal újvidéki rendező is, e film segédrendezője. Megkezdődött a beszélgetés, a jelenlevők egymás szavába vágtak, legtöbb szó Belgrádról esett. A világ legizgalmasabb helye, jegyezte meg a Vöröshajú. Különösen most, vetette közbe a rendező. A politika engem nem érdekel, mondta a Vöröshajú, ugyan mi mondanivalóm lehetne egyáltalán a rezsimről, az olyan, amilyen, de mi nem akarunk a túszai lenni, erről beszél a mi filmünk. Maradjunk normálisak mindenáron, semmi egyebet nem tehetünk. Valami keveset tudunk arról, ami ott lenn, Koszovóban történik. Minden meg van rendezve, mondta egy keskeny képű, vékony bajszú és fekete, göndör hajú fiatalember. Azt akarja mondani, hogy egy nép exodusa is megrendezett, kérdezte a német újságíró. Úgy bizony, vágta ki a fiatalember. Maga ezt jobban tudja, mint én. Ekkor a zenekar újra az emelvényre vonult, és a beszélgetés félbeszakadt. Később felveszünk még egy blokkot, mondta az újságíró.
Nagy felfordulások ideje
Hajnalodott, mire Rudi az Erzsébet körúti lakására ért. A New York kávéház széles üvegein át kísérteties látvány volt a sok üres asztal. A sarkon fénylett a Juliu Meinl önkiszolgáló reklámtáblája. A körúton végigcsörömpöltek az első reggeli villamosok. A város még egy éjszakából ébredt. A budai lankákon végigömlött az eljövendő nap aranyfénye.
Nem érzett fáradtságot az ébren töltött éjszaka után. Arra gondolt, elsétál az Oktogon felé, és a Liszt Ferenc téren, az Incognito caféban megvárja, amíg átellenben ki nem lép az épületből Sonja. Csakhogy szombat volt, munkaszüneti nap. Sonja ilyenkor délig alszik. Köré képzelte a tárgyakat, a sok holmit, amelyek képe élesen megmaradt benne, noha teljes három hónap óta járt utoljára a lakásában.
Az utcán álldogálva tanakodott, merre induljon. A klubbeli éj erős vibrációkkal töltötte fel. Könnyűnek érezte magát, valami kibillentette a monotóniából, amelyben hetekre, hónapokra megfeneklett az élete. Ott kavargott a fejében Konstantin, Marijana, a Vöröshajú, a fiatal rendező, a német újságírók, Djordje és kubai nője, a szőke debütáns, Marina. Mindőjük csinál valamit, stratégiákat épít, tervezget, csak ő sodródik örökös várakozásban. Felcammogott a harmadik emeletre, bement a lakásba, kávét főzött magának és bekapcsolta a televíziót. Váltogatta a sávokat, a kommentátoroknak mindenhol ugyanaz az izgatott hadarása, robbanások visszfénye, világító rakéták fénycsíkjai az éjszakai égen. Fáradtságot érzett. Kikapcsolta a készüléket, behúzta a sötétítő függönyöket, és nyomban elaludt.
A következő napokban Rudi lakásában reggeltől kezdve folyton csörgött a telefon. A Goethe Intézet igazgatója megadta a telefonszámát német és osztrák újságíróknak. Rudit mindenhová hívogatták. Rövidnek bizonyult a nap a sokasodó feladatokhoz. Már nem kóborolt céltalanul a pesti utcákon. Egy láthatatlan, de hatóképes gépezetnek lett a része. Egy délután a a Nádor utcában összetalálkozott Marijanával. Éppen ekkor tartotta meg az első előadását az emrikai egyetemen. Senki se tudja, meddig fog ez tartani. Őszre mindenképpen íratkozz be valamilyen tanfolyamra. Tán csak nem akarsz visszatérni Belgrádba? Nyilván azt hitte, hogy Rudi belgrádi illetőségű. Vissza is térne örömest abba a városba, ha oda tudna visszatérni. A vajdasági kisváros gondolatától azonban, az üre utaktól, az alacsony kerítésektől, a virágoskertek temetői csendjétől és a hosszú, értelmetlen délutánok vontatott óráitól szorongás fogta el. A hidakat a visszatéréshez felégette. Pontosabban azon volt, hogy felégesse.
E napokban rombolták le az újvidéki hidakat.
Rudi aláírt egy petíciót, amit valahova valakinek küldtek, elment az amerikai egyetemre, tudakozódott a tanfolyamok felől, összebarátkozott Marijanával és belgrádi társaságával, amelynek számos tagja költözött Budapestre. Ez most a mi városunk, mondta egy reggel kávé mellett az egyetem legfelső szintjén működő étteremben. Persze csak ideiglenesen, mert tovább kell mennünk a nagyvilágba. Felmondást kaptam Belgrádban. Már semmi sem fűz oda. Konstantin olyan furcsa. Valami köztes időben él, mintha nem változtak volna meg a koordinátáták. Folyton keresik a németek és a franciák, írást kérnek. Mondtam neki, hogy nyárra könyve lehet. Csak az a baj, hogy ő azt a könyvet nem látja. Azt mondja, nem vagyok én kalmár. Micsoda idióta! Még címet is adtam neki: A szerb Casablanca. Gyere el hozzánk szombaton, vacsorát adunk. Érdekes társaságot várunk, többeket ismersz már. Nagy felfordulások ideje ez.
Ezt a szót, felfordulás, sokszor hallotta tőle a következő napokban. A külvilág eseményei felforgatták a bevett rendet Rudi lelkének kamaraszínpadán. Semmi sem volt már olyan, mmint addig. Néhanapján találkozott Sonjával az Odeonban, munkából hazamenet. Nem tudta feltárni magatartásának indítékait. Mert noha bizonygatta, hogy nincsen senkije, elutasította közeledését. Nincs kedvem. Igen, csodálatos volt, minden olyan váratlanul történt. Hagyjuk meg ilyen kereknek. Rudi csak gyanította az okát. Ki tudja, milyen csalódások kísérték addigi életét? Úgy lehet, a pasijai rendre lerázták. A sántasága miatti komplexusa gyanakvóvá tette. Előre látta a kapcsolat kifulladását. Elvetette az oly olcsó újrakezdés lehetőségét. De azrt hetente egyszer találkozott vele az Odeonban. Rudi nagy hévvel mesélte el, mi minden történt vele az eltelt napokban. Sorolta az új neveket. Sonja elégedetten mosolygott, mintha ez a sok izgalom őt érte volna, nem Rudit. Úgy tűnt, a környező világot valamiféle mozdulatlnaságból szemléli, és hogy az újévi kaland is csak kiruccanás volt a magány falai mögül, amelyet az ő számára ismeretlen okból önként választott. Mindennapjairól lepergett minden változás kísértése. Rudi pedig hetek óta a nagy felfordulás idejét élte, és bármennyire aggódott is anyjáért, bármennyire félve hallgatta is minden reggel a televízióban a hazája városainak éjszakai bombázásáról szóló híradásokat, életében először nem érezte magát kiközösítve, része volt a világnak. Összehaverkodott Marija tanítványaival, látogatta az előadásait, fordított német újságíróknak, új ismeretségeket kötött, esténként elüldögélt Konstantinnal egy Kecskeméti utcai pubban. Csak két házzal odébb a Kálvin tér felé állt az épület, amelyben Marijana és Konstantin laktak, átellenben pedig, egy szecessziós háromemeletes épületben Djordje és Aparesida, egy Kelet-Berlinben felnövekedett kubai nő. Ha száz méterrel továbbmenne és befordulna balra, Edina fodrászüzletéhez érne.
Konstantin
Aznap este Konstantin jól találta magát. Épp végzett egy svájci tévének adott interjújával. Az Astoria kávézójában beszélgettek. Sötét intarziák, pompázatos csillárok, tükörfalak, nesztelen pincérek. Az Astoria volt Krleza kedvenc helye Budapesten, mondta Konstantin. Eörsi István úgy mondta, a hetvenes években gyakran megfordult itt Danilo Kissel. Aztán a bőr hátizsákból elővette az Emigránsok német kiadását. Egy példány magának, hátha felfedez benne valami ferdítést. Rudi elolvasta az ajánlást és elmosolyodott. A jövő hónapban egy tucat bemutatóm lesz Németországban. E percben a kávézóba magas termetű ötvenes lépett be lenyalt hajjal. Konstantin hirtelen úgy fordult el, hogy háttal legyen a bejáratnak. Csak észre ne vegyen. Nyilván keres valakit, mondta Rudi. Engem biztosan nem, de ha észrevesz, rám száll. Ehol e, elmegy. Konstantin a bejárat felé kémlelt. Micsoda alak. Ügyvédkedett, de már évek óta antikvitásokkal foglalkozik. Dúsgazdag, nagy nőcsábász, beutazta a világot, gyakran megfordul Londonban, a volt feleségénél. Egy fogadáson ismerkedtem meg vele két éve. Néhány nap elteltével felkeresett. Megkért, olvasnám el a verseit. Soha életemben ilyen reménytelenül tehetségtelen szerzőt. Azok közé tartozik, akik azt képzelik, hogy az íráshoz a legfontosabb izgalmas életet élni. Olvashatatlan fércműveket írt. És tudod, hogy mi foglalkoztatott az ostobaságait lapozva? Kik lehettek azok a nők, akiket levett a lábáról egy ilyen mentális felépítéssel? Nincs nagyobb ökör annál, aki azt képzeli magáról, hogy költő. Önmagában véve a butaság nem olyan szörnyű, mint a költői beképzeltség, a szánalmas életuntság, a betegesség fuvallata. Később megismertem a volt feleségét, akivel továbbra is kapcsolatban állt. Szép és elbűvölő teremtés. Angolra fordította a verseit. Mennyi tragikus komolyság ebben az egészben! Vajon annak a nőnek valaha is megfordult a fejében, hogy ez egy idióta? A világ tele van olyanokkal, akik mindent bekebeleznek maguk körül.
Konstantin kortyolt egyet a barackpálinkából. Maga pedig, úgy hallom Marijanától, maga is ír. Próbálkozom, mondta Rudi. Nagy korforduló játszódik le ezeken az utcákon, mondta Konstantin. Ez önmagában véve nem elegendő ahhoz, hogy írjunk. Hány meg hány rossz regény ölt majd alakot önhitt fajankók fejében. Hogyha esztrádigények kiszolgálására írna, akkor persze nincs gond. Mindig akadnak elegen, akiknek ez tetszik.
Én valójában színsz szerettem volna lenni, kétszer próbálkoztam a színiakadémián.
Minden valahol számít, Rudi. Maga még fiatal, nem kétlem, hogy magára talál majd. Izgalmas kor megélése adatott meg magának. Személy szerint nem terhelik előítéletek. Érti? Biztos vagyok benne, hogy az én helyemben nem habozna. Életkora szerint közelebb jár Marijanához, mint énhozzám. Sokszor emlegeti. Valamelyik nap azt mondta, minden könyvemet elolvasta. Nincs okosabb dolga?
Rudi nem árulta el meghökkenését, csak elmosolyodott. Konstantin még egy kört rendelt. Elárulta, hogy Amerikába fiatalon kell elmenni. Feladta a Szerb Casablancát, nem mert erkölcsösebb másoknál, hanem mert az a vereségével volna egyenlő. Hiszen ő író, nem pedig publicista, aki a pillanatnyi divathoz igazodik. Mindezek az újságírók a keselyűkre emlékeztetnek. Amikor lecsontoznak bennünket, a pusztaságnak egy másik fertályára repülnek új zsákmány reményében. Itt, a szemünk láttára ma külön kis stratégiák valósulnak meg. Mindenki siránkozik és áruba bocsátja saját szenvedését. De a tehetségtelenek nem reszketnek, ők semmit sem veszítenek. Nincs kedvem visszamenni abba az infernóba, de Amerikba sincs mehetnékem. Ugyan, hagyjon már azzal a Nabokovval, mellesleg ő angolul írt. És jegyezze meg, az írás mindent magának követel, éppen mindent, ha erre nem képes, akkor kereskedjen, írjon irodalmi fattyakat, mert mindig van elég kedvetlen ember, akinek ez kell. Az egyetlen lobbi, amely minden időkben és mindenütt fennállt, a tehetségtelenek lobbija. Ez rém egyszerű történet, a plebs mindig a plebs, kivétel nélkül, és ezt el kell fogadni. Ahhoz, hogy ünnepeljenek, eggyé kell válnod vele, mert csak azt ünnepli, amiben magára ismer, és egészen természetes, hogy minél inkább eltérsz, minél különbözőbb vagy, annál erősebb a vágy, hogy kikezdjenek vagy megsenmmisítsenek, vay talán észre se vegyenek. És csak amikor kellő idő telt el, amikor már senki sem él, aki egy padban ült veled vagy játszótárad volt az udvarban, amikor már nincs összehasonlítási alap, hogyha halott vagy, csak akkor dicsérhetnek, akkor szerethetnek azért, amit valóban érsz. Nem mert az emberek íyg akarják, hanem csak mert ilyennek vannak teremtve, biológiai értelemben, hogy gépiesen harcba szállnak mindennel, ami másféle, ami más. Ezen múlik a fennmaradás, fiatal barátom!
Fejébe szállt az ital. Felemlítette a híres belgrádi színésznőt, akivel ekkoriban találkozott a Váci utcában, és szörnyülködött felette, hogyhogy senki nem veszi észre, milyen ostoba és tehetségtelen. Azzal magyarázta a tehetségtelenek sikereinek fenoménját, hogy ezáltal nyernek elégtételt azok, akik propagálják őket. Mindig talál majd szörnyeket, akik a saját nyomorúságuk miatt mindent egybemosnak maguk körül, és a talentumtól félnek, mint örödög a szenteltvíztől.
Konstantin monológját hallgatva Rudi azt kérdezte magától, miért foglalkozik egyáltalán ez az ember mellékes dolgokkal. Mi nyomja a lelkét? De mindennél inkább Marijanan hivatkozott mondata hozta zavarba. Soha nem mondta neki azt, hogy Konstantin minden könyvét elolvasta volna, soha nem is beszélgettek a könyveiről. Vajon így akarta erősíteni Konstantin önbizalmát, így bátorította, hogy az új kezdés kalandjába bocsátkozzon? Mire lelt ő ebben az ambiciózus és veszélyes nőben? Előadásait hallgatva Rudit mindig feszélyezte valami, sőt ellenérzése támadt. Zavarta Marijana erős igénye, hogy tetsszék, hogy mindenáron elbűvölje a hallgatóságot. Szünetet nem hagyva magának beszélt, emelt hangon, ami időnként kiabálásba csapott át. Nem hagyott helyet a párbeszédnek. A maga szerepét alakította, le nem lépve a színről, a púder és a smink vastag rétegétől védve. Ki tudja, mi minden rejlik lelke kazamatáiban, tanakodott Rudi bámulva, ahogyana láthatatlan piedesztálról ostja az igát nekik, halandóknak. Mert ők csakis azért vannak, hogy az ő nagyságát bizonyítsák. Arra gondolt, hogy Sonja sántaságkomplexusa semmi ahhoz a meghasonláshoz képest, amit ez a nő visel magában.
Konstantn pedig mesélt tovább, ki tuidja, hanyadik barackpálinkát hajtva fel egymás után. Tudja-e, hogy gyermekfővel egyszer elvesztem Budapesten? Iskolai kiránduláson jártunk itt. Emlékszem, hogy megálltunk egy vasútállomásnál valószínűleg a Keleti volt az, és amikor visszatértem, az autóbusz már nem volt ott. Később rendőrök vittek el a hotelbe. Az az érzésem, hogy ez a mostani jövetelem Budapestre valójában kísérlet arra, hogy magamra leljek.
Rudi bólogatott, és néha-néha megtoldotta valamivel. Megemlítette azt az interjút, amelyet Konstantin két évnek előtte adott egy hetilapnak. Politikai botrányt váltott ki azzal, hogy egyers ellenzékieknek felhánytorgatta kétes múltjukat. Maga olvas a lelkemben, mondta Konstantin. És folytatta a monológot. Noha mindig távol állt tőle minden hatalom, csak az irodalom érdekelte, és soha nem mulasztotta el hangot adni a véleményének – éppen erről jegyezte meg magának Rudi ezt az írót, amikor Belgrádba ment egyetemre –, megjelenésében volt valami ellenérzésre késztető, valami léhaság, amivel megsértette azokat is, akik egyetértettek vele. Vajon ez az ember, kérdezte megától Rudi, nem csak a magányára szerez elégtételt, morfondírozott Rudi. A könyvekkel is, amelyeket megírt, az életrajzával is külön világ volt magának, ár ellen úszó , magányos jelenség, aki bosszantotta az irodalmi közvéleményt, mert nevetségessé tette a középszerűséget. Az nap este az Astoriában Rudi végtére megértette Marijana és Rudi szimbiózisának értelmét. A férfi a világítótorony volt, a nő pedig táplálta gőgjétt, eltávolítva őt a parttól, amelynek továbbra is fényjeleivel üzent.
Cirkuszi sátorbontás egyik napról a másikra
Hetek teltek el. Rudi felhagyott Marijana előadásainak látogatásával. Megígérte neki, hogy őszre felvesz egy tanfolyamot az egyetemen. Egy este a Váci utcában meglátta Edinát. Kézen fogva ment egy hosszú, egyenes hajú, magas fickóval, aki olyan volt, mint valami hun vitéz. Csak egy mosolyt küldött a fejét biccentve az üdvözlés jeléül.
Sonja két hétre elment pihenni az anyjával Sopronba. Szilárd szokások magas falai között folyt az élete, a kérlelhetetlen elhatározás megszabta mederben, hogy nem teszi ki magát a szerelmi kisiklásoknak. Mert a végén mindig magára maradna még egy meghiúsult lehetőség keserű szájízével. Ezt mondta Rudinak elutazása előtti este, miközben a parti sétányon a Parlament felé tartottak. A pontonhidat, amelyen át újév éjszakáján Rudi bejutott a világába, felhúzta. Nem akart oolyan kapcsolatba keveredni, amelynek nincs távlata. Hiszen Rudi előbb vagy utóbb továbbáll Budapestről. Hiába tájékoztatta szándékáról, hogy ősztől nekivág a doktori képzésnek az amerikai egyetemen, és hogy a Goethe Intézet igazgatója állást ígért neki a könyvtárban. A ki nem mondott dolgok szakadéka egyre tágult közöttük.
Egy júniusi napon véget ért az előadás. Megszűntek a bombázások. Egyik napról a másikra lebontották a cirkuszi sátrat, a vadállatokaz beterelték a ketrecükbe, az akrobaták és a zsonglőrök összepakolták a kellékeiket, a bohócok lemosták a festéket az arcukról, és a mezőn, ahol valaha cirkusz állt, csak a letaposott fű maradt meg keréknyomok. A budapesti lakások bérleti díjai nagyot zuhantak. Akik ide menekültek, elhagyták a várost.
Marijana és Konstantin Amerikába készültek. Djordje a kubai nőjével, Aparesidával úgy döntött, egy ideig még Budapesten maradnak. Konstantintól eltérően Djordje nem lógatta az orrát, olyannak fogadta el a dolgokat, amilyenek. Aparesida születésnapi buliján hosszasan fejtegette, hogy valakinek meg kell írnia a szerb Casablancát. Hivatása szerint szociológus volt, akárcsak Marijana, de már évek óta újságírással foglalkozott. Gazdag volt. Néhány évet Berlinben töltött. Ott ismerkedett össze Aparesidával. Német magazinoknak írt kelet-európai riportokat. Könyvet adott ki a fehérkereskedelemről. Megbeszélték, hogy a hó végén búcsúestet tartanak.
Az Eckermann kávézóból hazafelé menet egy délután Rudi a Múzeum körúti könyvesboltokban császkált. A Nemzeti Múzeum épületénél eszébe jutott, hogy valaki a magyar enteriőrök kiállítását emlegette. Odabenn gyér látogatóság. Bebújt a kalyibába, amilyeneket ezer évnek előtte az akkori magyar lakta részek széltében-hosszában építettek. Kibomlott előtte az idő szalagja. Középkori kastélyok termeiben forgolódott, keresztülment a korcsmán, amelyben viaszarcú betyárok ültek csendben. Lelassultak a léptei, amikor a huszadik század küszöbére ért. Az időutazáson olybá tűnt, valójában egyik énjéből a másikba lép át. Igen, jól mondta Marijana, csak a bensőnk világa létezik. Sokáig állt a szabadkőműves páholyban, szemügyre véve a titkos társaság rekvizitumait. Egy harmincas évekbeli pesti moziterembe érve leült az utolsó sorban. A falakat színészek képei borították, a nemlét mélyéből küldték mosolyukat. Sárgállott a mozivászon. Városok körvonalai derengtek, amelyeket bejár majd, tárgyak és holmik homályos foltjait látta a lakásokban, amelyekben időzni fog, nők hangját hallotta, akik az övéi lesznek. A moziterem félhomályában visszatért belé az érzés, hogy mindennek, valóban mindennek, ami megtörtént vele, így kellett lennie. Hogy a diákévek szürkesége egy viharos élet záloga, amelynek áramát már akkor megsejtette, amikor gyermekfővel a színházi kelléktárban járkált. Ugyanaz a levegő, amely a mellében előadások alatt áradt, meg később, a Kraljevica Marka utcai lakása tornácán, a Brankov híd alatt, amikor leszállt a villamosról, a kalemegdani terasz platóján, amelyet magányos sétáin mindig útba ejtett, üres kávéházakban reggelenként, a Kinoteka sötétjében. Kilépett a pesti moziteremből, egy idősebb külföldi pár jött vele szembe, északi nyelven seppegtek, s bement a tanterembe. A falon a térkép a trianon előtti Magyarországot ábrázolta. Megérintette kezével a földgömböt. A következő térképen, valamiféle irodában, Magyarország már sokkal kisebb volt. A szürkével jelzett elcsatolt területek most a Jugoszláv Királysághoz, Romániához, Ukrajnához, Csehszlovákiához tartoztak. Végül egy ötvenes évekbeli konyhában találta magát. Ilyeneket látott a Vajdaságban gyermekkorában. Alumíniumedények, bádogcsővel, szenesláda, hosszú piszkavasak, három különböző nagyságú mozsár, pirospaprika-füzér, üvegvitrázsos ajtajú kredenc.
Mikor az utcára lépett, a város felett bíborban úszott a nyári alkonyat. Elhaladván az Astoria Szálló mellett a Rákóczi úton hazafelé tartott. Már nem ütötte meg a fülét minden sarkon hazai szó, a cafékban és a kertvendéglőkben nem futott ismerős arcokra. Némelyik életrajznak még csak egy udvara sincs, hallotta vissza Konstantin hangját. A Sas utcai Kör caféban ültek. Gyanítván, hogy talán ez az utolsó beszélgetésük négyszemközt, Rudi elmondta Konstantinnak, hogy bő egy éven át Belgrádban szakmányban sétáltatott rokkantakat. Az író figyelmesen hallgatta. Nem, miért is hinné azt, hogy hamarabb kellett volna elkezdenie? Mindenkinek megvan a maga üteme. Csak az a fontos, van-e valami fontos mondandója. Honnan fogja tudni? Ez a kérdés tárgytalan, mondta Konstantin. Miért képzeli, hogy a céhbe kell tartozni? Karriert építeni elsősorban azt jelenti, hogy fülelsz, nem sértődsz meg, soha nem tudhatod, kire lesz egyszer szükséged. Mert mi más lenne az, mint béklyó. Így vesztegeted el magad a legkönnyebben. És már mincs mit közölnöd. Az írás ásatás, az archeológus munkája. Némely felfedezésekhez csak saját magad kíméletlen leleplezésével juthatsz el. Amit Danijelről, amit Marija Lehotkajról hallott tőle, azok csak pőre tények, ki is lehet gondolni ilyet. De az irodalom nem valaminek az elmesélése. A módosíthatatlan szubsztanciát, ami a tehetség egyedüli foglalata, nem lehet művileg létrehozni. Annak a színházi levegőnek az illata, a jelmezekkel, kellékekkel telezsúfolt szekrények, saját magadnak ez az elhúzódó keresése, igen ez az egyedüli, az igazi út. És nincs jelentősége, mennyi időbe telik, amíg a bensődben őrzött világot szavakba nem tudod önteni. Műveld saját kertedet, mondta Voltaire. De némelyik életrajznak még csak udvara sincs. Ezt mondva azokra a megbabonázó képekre gondolok, amelyek sokkal előbb megvannak, mint ahogy feltámad az igény valaminek a lejegyzésére, megfestésére, megkomponálására. A kert már közösség. Mi pedig pincelakók vagyunk.
A következő nap útvonalát a többes szám első személy alkalmazása határozta meg, amellyel Rudit az irodalom világával megkínálta. A Nyugati pályaudvarral szemben, a Skála Áruházban vett egy Toshiba laptopot. Egész télen át, amikor a Blaha Lujza téri mozgólépcsőn aláereszkedett a metróba, elhaladt a népviseletbe öltözött bácsika képe mellett, aki a hóna alatt egy japán márkájú laptopot szorongat. S most, miközben hazafelé villamosozott, szeme előtt falak, reklámtáblák, bolti kirakatok, a pesti utcák névtelen járókelői vonultak el. Ez a meleg, ez a meleg, hallotta vissza a Keleti pályaudvaron látott kövér ember szavait egy évvel ezelőttről, amikor a városba érkezett. És nem lehet véletlen, hogy pontosan akkor akadt útjába az az ismeretlen. Meleg, meleg, ismételgette magában a szavakat, amelyekről azon a júniusi délutánon azt gondolta, hogy a jövevénynek szánt jókívánságok.
Minden láttál már
Lassan távolodott a Keleti állomásépülete, a Népstadion a reflekorok fürtjeivel, a kerepesi úti temető magas kerítése. Rövid időre be lehetett látni az utakra, a zöldterületek mértani rendjébe, ahol már egy éve nyugszik Radoje Lalovic teteme. Tavasszal Sonjával kint járt a sírkertben. Visszamenet meghívta magához egy kávéra, de Sonja nem fogadta el a meghívást. Rudi vállára tette a kezét, és annyit mondott, az Odeonban fogják meginni azt a kávét.
Rudi az ablak mellett ült a Bartók Béla expresszen. Borús szeptemberi reggel, szitáló eső, gépkocsioszlopok, esernyőrengeteg a járdák felett, ezek a város díszletei, amelynek színterét odahagyja. Jó szelleme, amelyet a Goethe Intézet igazgatója személyesített meg, kijárta, hogy Rudi német vízumot kapjon egy év időtartamra. Az elutazása előtti estét Djordjével és Aparesidával egy Kecskeméti utcai pubban töltötte. Marijana egyetlenegyszer jelentkezett náluk telefonon Amerikából, mondta Djordje. Közölte velük, hogy Konstantinnal együtt jól vannak, egy Nem York közeli kis egyetemen tanít, Konstantin a Szerb Casablancát írja. Felőled is kérdezősködött. Amikor megmondtam, hogy hamarosan Münchenbe mégy, azt üzente, nem vagy már olyan fiatal, hogy mindenbe belekapj. Rudi egy pillanatra úgy érezte, Marijana ott van közöttük, és a jól ismert pattogással tanácsokat oszt. Nem tűrhette az ellenvetést, és ha beszélgetőtársa mást vallott, addig nem nyughatott, amíg meg nem győzte róla, hogy nincs igaza. Eszébe jutott, hogy egyszer megállapította róla, soha nem találkozott még olyan emberrel, aki, mint ahogy Rudinak szokása, hallatlan precizitással eltervezi minden következő napját, de az egész következő hét már teljesen kívül esik a látókörén. A jövőt is el kell tervezni, nem sodródhatsz csak úgy a véletlenek egymásra következésének kiszolgáltatva. Nem tengerbe vetett palack vagy, hanem tudatos lény, akinek tudnia illene, hova milyen úton juthat el.
Valóban tengerbe vetett palack lenne? Vagy Konstantin látja jól, aki azon az estén a Kör caféban kijelentette, hogy az igazi művésznek a megtörtént élettel van dolga? Az írás mindig visszatekintés. Mindent láttál már, a véglegesség körvonalai ott vannak a kezdeteknél.
Viszagondolt arra az estére, amikor Konstantint feldobta az iszogatás. Lám, az a pár ott a szögletben. Rudi a szeme sarkából odanézett. A félrenyalt hajú, sápadt, széles sötét ajkú fiatalember áhítattal csüggött a nőn, aki élénken gesztikulálva valósággal belehajolt az arcába, mint aki meg akarja győzni valamiről. Egész idő alatt csak ő beszélt. Mit látunk, kérdezte Konstantin. Egy tétova fiút. Nem szükséges tudnunk egyetlen adatot sem az életéről. Elegendő megfigyelni. Akkor lesz legjobban magánál, ha elszállt belőle a lélek. Minél jobban halott, annál életszerűbb. Ez az ember még nem hitelesítette a saját életét, nem tart önmaga felé, hanem ott áll az út közepén, a külsőleges dolgok között elveszetten.
Konstantin beszélt, homályosan, szaggatottan, hosszú szüneteket tartva, amikor csak egy grimaszt vágott és szemével intett a pár felé. Egyszer csak összehajtogatott papírt húzott elő a zsebéből, és az asztalra tette. Mutatóujjával a papírt böködve beszélt tovább. Lám, a bombázásoknak is vége, mondta elgondolkodva. Mindenki megy tovább. Marijanának valamiképpen mégis igaza van. Nem vagy fa, hogy a mezőben meredezz. Mert hisz mindig van egy mellékvágány, amelyre letérhetsz. És ezt nem tartod megalkuvásnak. Én mindig a fősodoron kívül éltem, nekem a szubverzió a normális lélekállapot. Soha nem fogtam magam az állandó foglalkozás satujába. Éveken keresztül minden pályázatra jelentkeztem, nem volt olyan újság, amelynél ne próbálkoztam volna. Húsz évbe telt, mire önálló hasábot kaptam. Még sincs bennem keserűség, irigység, rosszindulat azért, mert mindenhez nagy kerülővel jutottam. Valamiben mélységesen hibáztam. Micsoda könnyelműség, hogy egyik oldalhoz sem csatlakoztam. Később, az első regényemmel megérintett a siker is. És jött Marijana.
Egyszerű a dolog azzal, ami hiányzik, mondta Konstantin. Az a veszélyes, amiből több van. Mindig félvállról vettem a törtetőket. Szánalmas teremtések, gondoltam. Mennyi hiábavaló ügyködés, boszorkányság, mennyi öncsalás és hamisság. A szerencsétlenek csak valamilyen ellenszolgáltatásért érnek el valamit, az pedig akkor nem is valami, hanem egy nagy semmi. Ez az engedmények, mimikri általemelt építmény még az életükben omladozni kezd. Mivel nem tudja megérinteni őket a szépség békéje és csendje, állandó görcsben élnek, hogy ne kelljen szembesülniük azzal, amit állítólag óhajtanak. Emlékszem, évfolyamtársam volt egy pofa, tiszta és nyers, valahonna a juszélről jött. Szerette Csehovot. Még az egyetemen szíyndarabok írására adta a fejét. Nagy ambíciókkal, mégis hiába törte magát. Örökös feszültség volt az arcára írva, amit elkezdtek céltudatosságnak látni. Minden erejével azt az utat kereste, ahogyan a nők révén beljebb férkőzhet a belgrádi körökbe. Később esszéket, kritikákat írt, de valójában semmi nem forrósította fel. Mégsem süllyedt el, fogást talált és helyet a kulturális minisztériumban, most is ott van. Vétettem ellene. Egy interjúban kifiguráztam. Mire volt ez jó? Úgy hiszem, őszintén szerette Csehovot. A szerelemig is el kell jutni, Rudi. Szeretni is meg kell tanulni. És ne aggassza, hogy még nem találta fel magát. Csak a becsvágytól tartózkodjon. Ez az önemésztők betegsége.
Felvette az asztalról az összehajtogatott papírdarabot, és lassan kihajtogatta. Mindig szökni próbáltam, soha nem arra a területre összpontosítva, ahol vagyok. Tavaly télen egy éjszakai vonattal Berlinbe utaztam. A vonat sokáig vesztegelt Hof állomásán. A behavazott táj Divacára emlékeztetett. Járt már Divacán? Rudi bólintott. Konstantin feltette a szemüvegét. Két héttel ezelőtt kaptam ezt a levelet egy barátnőmtől. Festőművész, Belgrádban él. Felolvasom.
„Kedves barátom, az élet egy erdő, félelmetes és sötét. Benn, az erdő belsejében vándorol az ember jelképek között, amelyek meghitt ábrázattal fogadják útján. Tudom, hogy jártas a jelképek megfejtésében, így aztán nem kételkedem vlasztásában. Épenn ezt akarom értésére adni. Természetesen örülök választásának, hogy elhagyja az országot, de nem rejthetem véka alá, ami adottságaiból eredő kötelességem. Ez pedig az, hogy én szentimentálisan vonzódom alkotó lényéhez, de csak abban az értelemben, hogy önző módon szeretem a tehetségét, amely a mai időkben fehjér holló. E tehetségből fakad az Ön egészséges arroganciában megmutatkozó ereje, a középszerűség megvetése. Nevezze ezt, aminek akarja, de ez váltotta ki vonzódásomat Önhöz. És ha talán néhanapján valamiféle kételynek adok hangot, ami magának azt sugallja, hogy megvonom magától baráti egyetértésemet, ez azért van, mert nem szeretem azt, amit maga vérátömlesztésnek nevez. De, látja, ezt önmagamra vonatkoztatom. Azt hiszem, nekem ez nem is sikerülhetne. Magának azonban nyilvánvalóan van ereje ilyesmihez. Én egy régi tündérvilág csökevénye vagyok. Ezt alighanem tudja. Hát gondolja csak el, milyen áldozatot hozok magáért, amikor elküldöm ezt a levelet. Sok szerencsét. A maga Dijanája.”
Minden elmúlik, mondta Konstantin elmerülten. Megarad néhány épület, park, temető, holmi. Cserélődnek a tulajdonosok, semmi sem állandó. Valójában a képek, a szobrok, a könyvek, a szimfóniák maradnak meg.
Ott volt már, ahová érkeznie kell.
A vonat a hídon át Buda felé suhant. Jobb felől feltűnt a Citadella, az erdős lankák, a hegy tövénél a Gellért Szálló szürke falai. A Duna túlpartján, a síkon, a Belgrád rakparti házak sorakoztak. Egy pilalnatra látta a Margit-szigetet, a hidakat, a Parlamentet. Aztán a szerelvény belevszett az ötvenes években épült lakótelepek egyformaságába. Másféle gondolatokat ébresztett bámészkodása. Alacsony esőfelhők nehezedtek rá. Lassan mozgott. Nem tudta felismerni sem az utcákat, sem a várost, sem önnön magát. Élményei kavargásában elvesztek a vények, összekeveredtek a jelmezek és a maszkok, a látványok és az emberek. Tágult benne a térség, rég hallott mesék szörnyetegei népesítették be. Formátlan arcok, egy szabóműhelyben eltöltött délutánnak csak a gondolata, légyzümmögés egy vajdasági ház tornácán, hangok moraja, amely elhal, amikor felmegy a függöny. És elég volt hozzá, hogy az ég szürke szőnyegén keresztültörjön a nap egy vékony sugara, és Rudi egyetlen pillanatba sűrűsödve megérezze a létezés teljes szépségét. Ott volt már, ahova meg kell érkeznie.
Záradék: szólongató szellemhangok 
KONSTANTIN IVANIC
Hogy hol vagyok? Nem fontos. A hely nem ír életrajzot. Ezért nem sikerült befejeznem a szerb Casablancát. Heteken át kínlódtam a campus csendjében. Marijana reggel órákra megy, én pedig, mint a selyemhernyó, kihúzok egy szálat magamból. Az írásban csak az gyötrelmes, hogyha hazudsz, ha nem tudsz megnyílni. Ha nem vagy rá képes, hogy az igazi énedet szólaltasd meg. Az írás feltárás, visszájáról közelítesz általa magadhoz. A kórus az, amiből gazdálkodsz, nem a szólószakasz. Hogy vergődj ezzel zöld ágra? Kezdetnek légy őszinte saját magadhoz. Kis nagy lépés. Ezt a szerb Casablancán dolgozva láttam be. És ezért visszakoztam. Hadd legyek békében magammal. Én pedig mindig törleszteni akartam. Innen az örökös elégedetlenség. Mit akartam bevasalni? Nevetni fogsz. Ó, micsoda perverz hiúság. Hát épp a gőggel törlesztettem, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek. Jó, mint a legtöbben. Hogy nekem nincs stratégiám, hogy amiben hiszek, az kincset ér. Hogy nem adtam el magam, nem üzleteltem vele. De mondd meg nekem, hát nem ez a legnagyobb kalmárkodás? Pontosan ez, hogy úgy teszel, mintha nem üzletelnél, valójában pedig valahol legbelül, magad elől is titkolva, a legszámítóbb számítás mozgat. Olyannyira hiú vagy, hogy mindenen túlteszed magad, rá se hederítesz, merthogy erős vagy. Erő? Honnan ered? Az erő a szélekről jön, a sötétségből, az erő a leélt életek egymásra rétegeződésének terméke, századok ülepítik, és minden egzisztencia archetípusát adja. Nem fontos, eleven-e bennünk azoknak az elődöknek, a tudatalatti zóna protagonistáinak az alakja, akik forgatókönyve alapján a szabad választás teljes pompázatosságában az életünket éljük. Jelen vannak a tulajdonságainkban, szokásainkban, előérzeteinkben és ráhangolódásainkban, az ösztönök fanyar késztetéseiben. Hú, de szépen mondtam…
Semmit, ami rád vár, nem szalasztasz el. Ne kételkedj a menetrendben. Sínpárok szabnak utat. Ehol e, írj a transzszibériai vasútvonalról. Ez a a te bénázásod a lehetetlennek tartott előtt. Nem tudod, mit akarsz, kínlódsz, de valami sehogy sem hagy nyugton. Ilyesmihez egy egész élet kell.
MARIJANA
Ne figyelj rá, Rudi. Miféle transzszibériai vasút. Hiszen egész életében csak ide-oda szökdécsel. Érzelmi rokkant. Azért is mondja neked, hogy mindegy, hol leledzik. Már épp elhinnéd, hogy végre kitárulkozott, és ő, mint valami kétéltű, kisiklik, nem tudod megérinteni. Ez az ember senkit sem szeret. Mindig rám hárult a neheze. Meg az állandó lelkifurdalás, hogy nem szeretem eléggé. Mindenben az elképzelhető legnagyobb közelség – csak szex, erotika, vágy, szerelem sehol! És aztán, faramuci helyzet, minél kevesebb szex, annál több átszellemültség. Kárpótlásul. Szépen megmondta az én apám: szimbiózis. És itt aztán nem lehet tudni, melyikünkben több az önszeretet. Benne-e, aki körül forog minden, vagy bennem, aki őszerinte csak egy tákolmány vagyok. Megérted-e hát, hogy szeretetlenség minden, a szerelempótlék is? És ki hat melegszívűbbnek, ő vagy én? Hát messze ő. Kinek a kezében volt a kapcsoló? Nyilván az enyémben. Mivel nem kapott szeretetet, pótszernek az általános elfogadottságot és az elismeréseket kereste, az ő sajátos stílusában, a pálya széléről. De hiszen ezt mindenki másnak magának kell belátnia. Én pedig a szeretet helyett, amit megvontam tőle, a vállamra vettem a gondoskodást róla, egy nevelői, majdhogynem kutatói viszonyulást öltve magamra. Bedugtam a mikroszkóp alá, és ahelyett, hogy szeretném, én ismerem, mint a tenyeremet, minden idegszálát, minden gondolatát. És ez lett volna az én élethivatásom. Az ő dolga meg bizonyítani, hogy érdemes a szeretetre, ezért mindenkinek szeretnie kell; mert így talán én is a végén megszeretem. Később ez az egész homályba vész, a kezdeti impulzusoktól a mechanizmus önjáróvá válik. Az volt a szerencsém, hogy nem akart ezzel megbékülni, folyton lázadozott ellene. A poklok poklát jártuk meg Amerikában. Beismerem, ha békesség van, én biztosan életem végéig húztam volna az igát, egyformán merítve a fölényességemből és az alávetettségemből.
Álló éven át bajmolódott azzal a kézirattal. Még Budapesten adtam neki ezt a címet: A szerb Casablanca. Feladta. Nem azért, mert nem tud hazudni, hanem mert nem találta meg a módját, hogyan őrizhetné meg elhatárolódását mindenkitől, és adhatna közben mégis leckét megvesztegethetetlenségből és erkölcsiségből. Vagyis az ő baja az volt, hogy nem lelt alkalmas hazugságra. Akkor megundorodtam. Otthagytam. Ezért sulykolja beléd, hogy a hely nem ír életrajzot. Gondolhatod. Ő mondja ezt, aki minden ízében a környezetéből tevődik össze. Hát mit ír, ha nem a helyet írja? Hányszor, de hányszor emlegette, hogy ha véletlenségből Amerikába születik, angol nyelven írna, és világhírű író lenne. Mekkora képmutatás. És még ő akar másokat okítani.
KONSTANTIN IVANIC
Soha nem vágyakoztam dicsőségre, csak tiszteletre és tekintélyre. De ahhoz mifelénk csak az esztrádban vezet út. Abba a mocsárba nem mentem be. Csak az esztrád juttat hatalomhoz, mert a mi Mucsánkon nincs tisztelet és igazi tekintély. Ott az összevont szemöldökű nagy atyákért vannak oda, ha szenilis hatökrök is, vagy az esztrád rongyrázókért. Mindig hidegen hagyott az, ami jelentéktelen, ami pozőrség, noha most, amikor a lapokat nemcsak hogy leosztották, de jobbára el is használták, mindinkább azt hiszem, hogy az én kis autisztikus világomban halvány fogalmam sem volt róla, hogyan működnek ezek a dolgok.
A kérdés csak a gyomor. Van hozzá gyomrod vagy nincsen? És nem segít itt az életrajzok bolygatása. Mert azokban mindenről szó van, csak a gyomorról nincs. Sehol nem emlegetik, hogy milyen valakinek a gyomra. Ezt síri csönd övezi. Puha a gyomortájék, páncél veszi körül, mindegy, hogy teknősbéka az ember, sündisznó vagy művész. Ezért aztán, ha gyönge a gyomrod, ne hibáztass érte másokat. Nem az erkölcs a kérdés, hanem a gyomor. A gyomor szab nekünk sorsot.
Város a semmi szélén
Már mindent látott. Minden elgondolt életszelet ismerős volt. Könyvek? Minek venne kezébe könyvet, hogyha egyikben sincs semmi abból, ami őt kínozza. A lélek szakadékai, félelmetes sötét fellegek, napsütötte lankák, a Titanicot elsüllyesztő jéghegyek, dermesztő Tűzföld. Reggeltől estig ilyen tájakon utazni. A könyvek a fejben íródnak, mert ott egyik gondolatot sem muszáj lekerekíteni, egymással párhuzamosan sorakoznak, nincs bevezetés-kidolgozás-befejezés, csak elmosódó színek, körvonalak, választóvonalak, határmezsgyék nélkül. Egyetlen tegnap-ma-holnap a Semmelweiss utcában, Pesten, amely a platánok lombján át felsejlik, miközben egy müncheni parkban sétál. Az Isar hullámaiban elenyészik a bánat, csak a létezés valamiféle nemessége van. És az emlékezés arra nyomorúságos, elátkozott városra a semmi szélén, ahol százévente kísértetek mennek végig a dorcoli utcákon. Mondják, hogy kentaurok is, de ez régen volt, bizonytalan. A mindenható Duna, Szent Petka csodatévő vize a Kalemegdanon, Konstantinápoly megvívásának visszhangja.
Minden egyetlen hatalmas történet, mondta Konstantin nehezen forgó nyelvvel az Astoria Szálló kávézójában. Egyáltalán minek regényt írni? Csak azért, hogy tudjuk, léteztünk? Nem természetesebb szétszóródni idegen életekben? Melengetni magunkat egy régi ismerős mosolyánál, valakit elmenőben megsimogatni a tekintetünkkel, szeretetet és megértést adni, ahol csak lehet, a csorda közepén, amely saját elviselhetetlenségében fortyog, fénysugárként megmaradni valaki emlékezetében, lépteinkkel simára koptatni egy város utcáit, amelyet száz év alatt a töredéke sem fog látni annak a világnak, amelyt e pillanatban hord hátán a föld. Mindenből, Rudi, csak az utcákra emlékezem, nemcsak azokra a dubrovnikiakra, amelyek nem változnak sosem, de ezekre a belgrádiakra is, amelyeknek az aszfaltját tízévente feltúrják. Az én házam csak a föld, amit bejárok, egyetlen szoba falai nem tartanak meg engem. Mert akkor részese leszek valami sokkalta nagyobbnak annál, ami egyáltalán elmesélhető, én öröktől fogva egyedül vagyok, se gyerekem, se senkim, csak apám lakik a szívemben, ez nem pátosz, a színigazság, meg az ő apja, aki 1915-ben megjárta az albániai golgotát, s a cserkesz dédanyám, akiről soha nem fogom megtudni, hogyan és miért jött le a Kaukázus ormai közül. Így viszem én őket magammal a városon át odalent séta közben, a városon át, amelyet sosem szerettem, s amely minden ízében elhibázott, épp ezért az igazi, mert, jegyezd meg, Rudi, nincs rá esély, hogy megúszd az elhibázottságot, bárhogyan is igyekszel, és bárhogy összeszeded minden erődet. Pontosan ezért egy elhibázott város éppen megteszi.
                                                                                                          Fordította Bognár Antal