„Olasz diákok, a dinamikus és agresszív futurizmus teljes mértékben a világháborúban fog kibontakozni, amelyet egyedül mi láttunk előre és dicsőítettünk, még mielőtt kitört volna. A küszöbönálló háború lesz mind között a legszebb futurista poéma. A háború elfújja majd a régi totemeket: a diplomatákat, professzorokat, archeológusokat, kritikusokat, a kultúra rögeszméit, a görögöt, a latint, a történelmet, a szenilitást, a múzeumokat, a turisztikai iparágat”, harsogta, halld, Filippo Tomaso Marinetti küszöbén az első világháborúnak, melyben szabadalmat kaptak a harci gázok, és amely elvitt csaknem egymillió emberéletet. „Ma megöltem egy németet. Kifordítottam a zsebeit, és megtudtam, hogy neve van és családja”, írta Guillaume Apollinaire Luisa de Cotillon Chationnak. „A zsidó intellektualizmus túlzásainak befellegzett, és a német forradalom áttörése ismét megnyitotta az utat a német lélek előtt. Helyesen teszitek, ha ezen az éji órán a múlt démonait a tűz martalékául vetitek. Erős, nagy jelképes cselekedet ez, amely az egész világ előtt meghirdeti, hogy alapjaiban számolunk le a weimari köztársasággal.” Alig húsz évvel később ezt ugyanebben az én véres századomban harsogta, amikor a Berlini Opera előtti téren németellenes tartalmú könyveket égettek, Joseph Paul Goebbels. Ugyane században, a második nagy háború előestéjén történt ez, amely egymilliónál több gyermek életét oltotta ki gázkamrákban. És mindezt a legjobb szándékok vezérelték, mert így követelték a meghirdetett célok és ezt diktálta a józan megítélés. Goebbels, el ne feledd, kétszeres heidelbergi doktorandusz volt. (A német sors naplója, bejegyzés 1931. november 15-i keltezéssel: „Megtekintettem a modern festészeti kiállítást. Sok hatökör és egy csillag, Vincent van Gogh munkáit láthattam. Mindama elkorcsosulástól körülvéve ő egyszeriben visszafogottnak hatott… A modernségnek semmi köze a hősiességhez… Olybá tűnik, hogy végső soron mind őrültek vagyunk, ha van egy eszménk.”) És a többi nemzetiszocialista kitűnőség? A német intelligencia színe-java: Albert Speer, a kivételes képességű építész, dr. Joseph Mengele, Auschwitz gothai doktora, akit néhány ízben Nobel-díjra jelöltek, és Heidegger, Martin Heidegger filozófus, aki jóval felülmúlta Rudolf Carnapot, Karl Jasperst, Max Schellert, sőt még az idős Husserlt is. A nácizmus, Euripidészem, Kanttal kezdődik (aki most, mintegy vezeklésül, Königsberg-Kalinjingrádban nyugszik, két országnyira a Vaterlandtól). A németek akkor, a szellem felforgatói, odahagyták a régimódi filozofálást a világ alapjairól, és az ontológiához, a lényegesnek a lényegtelentől való elválasztásához fordultak. Amikor pedig hosszas nyomozás után Roberto ránk talált egy kis hónapos szobában, rozsdaszínű volt feje felett az ég. Néztem Melchi-Menyust – az én kis kormányosomat, akivel eső áztatta csónakunkon beeveztünk a kivilágítatlan Jelzálogbankba –, láttam, hogy figyeli. E nostra mamma, nostra meravigliosa mamma mereven nézte Robertót, szótlanul, arcizma se rezdült. Hogy kitanulta a néma szenvedést! Száraz száján elhalt a sikoly, vaginájából észrevétlen harmatcsepp indult; csontmarok tapadt szívére, mégis némán turte. Nagy fehér metszőfogaival érzékien harapott rá alsó ajkára, és Roberto a küszöbön állt, háta mögött a közös terasszal, a belső udvarral, a szomszéd gyerekek zsivajgásában. Anyám, mint valami fásult özvegy, hetente váltogatta a férfiakat, becserkészte és ágyba vitte zsákmányát. Némelyikükkel odahaza kötött ki, ilyenkor Menyusnak és nekem késő estig magunkban kellett szórakoznunk labdázva és karikát hajtva az udvaron. Másokkal napokra eltűnt; sohasem beszélt nekünk erről – egyszerűen lelépett; büszke asszony, aki saját gyermekeivel sem osztotta meg titkait. Magunkra hagyott bennünket, és amikor hazatért, csak annyit mondott: „Angyalkáim, így kellett történnie.” Mindig különösnek láttuk, amikor megérkezett, furcsa alkonyi fényben, mint most Roberto. De ő, Roberto többé nem térhetett vissza. Az én rátarti anyám összecsapta kacsóit és magában azt suttogta: „Elegem van a Római Birodalomból!” Roberto után is, akárcsak Tibor után, maradt egy befejezetlen regény, továbbá egy családi olajütő kisüzem meg az üvegfúvóműhely, egy szelence a szippantáshoz használt burnótnak, egy fehér Borselino kalap, amely karcsú, szikár alakjához különösen jól állt rajta, a Storia della rivoluzione fascistaRobert Facinatitól meg a fél kar. A másikat Roberto valójában egy lövészárokban hagyta valahol a Piave mellett, a vérzivatarból 1918-ban a bal birtokában tért meg, készen arra, hogy ilyen nyomorékan hirdetője legyen a „sacre egoisme” eszméjének, nyomban a fekete ingesekhez szegődve. Vagy talán másképpen volt? Miután bérelt szobácskánk bejárati ajtajának keretéből kilépve elment, egy hajón bukkantak rá, amely a Mare Adriatico vizén ringatózott. Hatalmas, hétszintes szanitéchajó volt ez, amelyet nemzetközi vizeken 1916 áprilisának egyik hajnalán torpedóztak meg, csupán megsérült, de veszélyesen jobb oldalára dőlt, mely bármelyik pillanatban megroppanhatott. Borzasztó látvány, kétségtelenül (méltó a világháborúhoz, amelyet Gavrilo Principnek Szarajevóban, felforgatói elszántságból leadott lövései indítottak el). A felső fedélzetekről az ápolónők ápoltjaikkal együtt ugráltak a tengerbe, és sokan közülük – mint egy szerb költő is, aki oly szépen dalolta meg a halált, s még az évben ugyanígy vízbe veszett – biztos halált leltek a kék sírveremben, merthogy nem tudtak úszni. A vérrel átitatott sebkötöző pólyákba könnyen belekaptak a minden fedélzeten felcsapó lángnyelvek, és mindenfelé égésszag, égő emberi testrészek szaga terjengett. A tengeralattjáró, amely az S. S. Savoyát harcképtelenné tette, csendben alámerült és eltűnt a horizonton; periszkópját bevonta, kapitánya és a legénység elégedetten nyugtázták, mekkora csapást mértek az ellenségre. Az utolsó túlélő, Roberto pedig a hajófenék kísértete gyanánt, élő halottként tengődött a hánykolódó hajótestben. A félrebillent folyosókon egymagában kerengett, gyorsan kitanulva, milyen módon használhatók közlekedésre, a hajó békeidőbeli urak kiszolgálására egykor első osztályúra épített kabinjaiban ott voltak még az emeletes hadikórházi vaságyak. Roberto itt gyűjtött eleséget. A háború forgatagában a megfeneklett szanitéchajóról, amely eredetileg luxus óceánjárónak épült, mindenki megfeledkezett, és Roberto (vajon gondolt-e rá valaha Melchi-Menyus így: Apa?) az utolsó lakója lett szeméttorlaszok, elhajigált szutykos orvosi eszközök, különféle rangjelzésekkel ellátott tépett uniformisok és soha fel nem használható fegverek között. Egyszer Menyus meg én a tengerentúlra hajóztunk. A belle époque korában, amikor senkinek sejtelme sem volt a világháborúról, és az európai államok, amelyeket féltestvéremmel együtt hírből sem ismertem, csaknem negyed századon át békében éltek. Takaróba csavargózva kinn, a fedélzeten heverésztünk 1897 kora tavaszán, és a felszolgálótól forró csokoládét és tejeskávét rendeltünk. A fedélzeten pelerint magukra terítve sétálgattak az utasok, a nevelőnők számos nyelven csitítgatták a rosszcsont kölyköket, nem messze tőlünk pedig valamiféle, a bocsához hasonló játékot űztek. Este volt, tavaszi este, ott volt a féltestvérem, és valahol a közelben, vagy talán mégsem, anyánk is, a grande dama; a mi anyánk, az éra delnője, akit mindenki szeretett volna táncba hívni vagy elcsevegni vele egyikén a nyelveknek, amelyeken folyékonyan beszélt. De Roberto visszatért. A szent egoizmus kultuszának oltárán Gallipolinál – s nem a Piavénál – otthagyta jobb kezét. Tengerre sose szállt. Fasiszta meggyőződéssel tért vissza, a bandák egyikének tagjaként, amelyeket teherautókkal szállítottak a helyszínre és vérebekként uszítottak a felvonuló munkásokra. Hadirokkantként érkezett haza, a megrovások, kiközösítések, a ricinus, a máglyák, az orgiák és a bikacsök törvényének megszállottjaként, mint egyike azoknak, aki egész környezetén számon kéri mindazt, amit a világháborúban el kellett szenvednie. Végtére pedig Roberto el sem ment a háborúba. Angolkóros, katonai szolgálatra alkalmatlan lévén veszteg maradt Itáliában, amely a háborús húszas években az áldozat és a veszélyes élet kultuszát ápolja és a háborúskodásba belefáradva a győzelem kétes gyümölcseit élvezi. Nyomban a háború végeztével Roberto a Lloyd nápolyi fiókjánál helyezkedett el, és akkurátusan jegyezgette az óceánjárók és rakományaik biztosítási tételeit: Washington, Hamburg, Imperator, Olympic, Titanic, Regina, Sofia. nem tudtam, soha, Euripidészem, soha nem tudtam fordítódként sem megérteni, hogyan hódolhattál be annyira az úrhatnám fővárosi közönségnek. Minden szavadat átszűrtem, mintha örökké barátkoztunk volna, minden gondolatodat kiveséztem. Először a színpad enfant gÂté-ja voltál, majd pedig enfant terrible a deszkákon, amelyek akkor is a világot jelentették, végezetül enfant trouvé, lelenc, akire senki nem kíváncsi. Ha úgy akartad, utánoztad a dráma régi nagyságát és fényét, jóval a háború előtti időből, a te belle époque-odból. Szophoklészt imitáltad, a dionüszoszi játékok többszörös győztesét, odavarázsoltad, annak a rugalmasságával, akitől semmilyen alakoskodás nem lehet idegen, az ő világát, benne a mitikusan örökletes bűnösség eseteivel; holott gyűlölted őt, Szophoklészt, megvetetted a zsűri feltűnő hajlandósága miatt és mert az aranykorban élt, a boldog időkben, amikor nem ismerszett olyan, mint szeretteink halála, járványok, éhség. És mégis, nem épp azért gyűlölted titokban, mert a mitikus dráma neki, Szophoklésznak adottság volt, neked pedig nem. Az öreg Szophoklész árnyékában járva nem merült-e fel benned a kétely tehetséged felől? Nem, a kar tenálad úgy szól, mint őnála, az agón és agónia közepette annak protagonistái nálad úgy fakadnak dalra, mint Aiszkhülosznál, a kozmogóniai tragédiaírónál, aki szemében a bűn a kozmosz zavara volt, amelyet csakis áldozattal lehet kiigazítani és helyrehozni. Legalább őt szeretted-e, hiszen dédapád lehette volna? Nem, Euripidészem, te, a zseniális utánzó, senkit sem szerettél. A zsűritagok pedig – azok az összetöpörödött vénségek, akik jobb időkre emlékeznek és tőled eltérően hisznek az istenekben –, akik ünnepi tógát öltve fáklyafényben késő éjszakába nyúlóan tanácskoztak, mindig is átláttak a szitán, és megvetésüket érzékeltették azzal, hogy díjban nemigen részesítettek. Még a közönség is, hiába kerested a kedvét olyannyira, nemritkán szemedre vetette és – meggondolatlanul, mint mindig – nem bocsátotta meg melléfogásaidat. És akkor magadra maradtál, széltoló hírébe kerültél, századok bélyege rajtad, hogy csaló voltál, elárultad a nőket, akiket a lehető legrosszabb fényben tüntettél fel. A fáklyák kialudtak az amfiteátrumban, és a meleg éjszakában sokadszor találtak rád egymagadban a csillagok: árván az árnyékoddal, a nem mindennapi tehetségeddel. Éjszaka volt vagy este, esetleg kora hajnalra járt, de te sohase sejdítetted azt az egyszerű tényt, hogy a te drámáidból marad fenn a legtöbb: több, mint a tragédia megalapozójától, Aiszkhülosztól és a tragédiaírás atyjától, Szophoklésztól együttvéve. Szerencse dolga? A puszta véletlen műve? Zsenialitásod jutalma? Alighanem ez utóbbi, Euripidészem, s így lettél te a hiányzó láncszem. Hatottál a francia tragédiaírásra és Racine-ra, Corneille-re, ők pedig Christoph Willibald Gluckra, a francia opera megreformálójára, minek folytán a te drámatípusodat, meghasonlott figurákat és belső vívódásukat jeleníti meg az összes opera. Verdi Aidája, Bizet Carmenje, Puccini Toscája valójában a te hősnőid, szalamiszi, a te képedre és hasonlatosságodra formálódtak ki. Választani kell a lángoló hazaszeretet meg a hon ellensége iránti szerelem közt – nem találod ismerősnek? „O, patria mia”, „Parle moi de ma mcre”, „E lucevan de stelle”… Mindazonáltal ma este, egy újabb fiaskó után, mégis egyedül vagy, és mindarról, ami vár rád, még semmit sem tudhatsz. Színpadra állítottál egy tragédiát, amely a Khrüszipposz címu szatírjátékkal zárul, s amelyben a Laész és Pellopé fia, az ifjú Khrüszipposz közti fiúszerelmet mutatod be. A fajtalanság szenvedélyét oly közvetlenül ábrázoltad, ahogyan csak te tudod (felmerült-e benned a saját bujálkodásod is a szophisták testvériségébe való felvételedkor?) szilárd istenhit és hagyományhűség nélkül, szophista módjára ellentmondásos, dialektikus nézeteket ütköztetve. Tipikus monológgal kezdted a darabot, amelyben örömöt leltél, mégis megbuktál vele. „Kétféle történettel is szolgálhatok ez ügyben”, „mondanak róla ezt is, azt is” – talán ezért következett be ez? Kilépsz. Mélységes éj, mindenfelé csend honol körötted szunnyadoz minden; a kertben nyílnak a rózsák, zsendül a fű,a tücskök az ember nélküli természet teljes hangerejével cirpelnek, de te nem szenvedsz, az isteneket nem átkozod, nem is áldod, csupán az új, nagy dionüszoszi játékok járnak az eszedbe – merthogy te szakértőjük vagy, és semmiben sem hiszel, csak a saját szakmai felvértezettségben. Mécsest gyújtasz házad mögött, a kertben, és még egyszer nekiveselkedsz a drámának. Vállmagasságba emeled a gyertyát, a papír fölé görnyedsz (látásod fokozatosan gyengül), és írni kezdesz. Odabiggyeszted a címet: Heléna.

Fordította Bognár Antal