Belgrád díszletei

 1.

 

Mindegyik lelkes kommunista pontosan olyan, mint a többi – és mind másképpen lesz elveszett, amikor meghasonlik. Így indította kéziratát Marko Delić. Ült fölötte szórakozottan meredve Újbelgrád betonmonstrumaira.

A makacs mondat úgy köszönt vissza a regény új változatából, mint valami kísértet; uszályában szellemek sokasága, kitartóan várakozva a lámpabura sárga fénykörében. Lökdösődnek és handabandáznak. Némelyikük egyenruhás.

Az ifjú szerző szeretné kikerülni őket.

Óvatosan oldalaz.

Írói kalandja nyitányán Marko Delić azt a gyermeteg hitet táplálja magában, hogy maga válogathatja ki szereplőit, ahogyan az olvasó választ magának olvasnivalót.

A hősünknek életkeretet adó város szívgörbéje fölöttébb különös. Törésvonalak szeldesik. A szeizmográf tűje folytonos rezgésben. Lélegzetvételnyi békesség elég hozzá, a város szervezete máris a romlást szomjúhozza. És így megy ez évszázadok óta.

A Száva és a Duna összefolyásánál ez a város hatalmas stúdióra emlékeztet, amely a legkifinomultabb magamutogatóknak is kulisszákat kínál. Legtöbbször háborús filmekhez, úgyhogy itt lépten-nyomon a szakadtság bájába botlunk. A statiszták bőrét az uniformisok durva gyűrődései horzsolják fel akkor is, ha mezítelenek. A Kalemegdan falai alá szelek sodorta hajléktalanoknak biztos vértezete a katonavirtus. Hősünk, aki született belgrádi (eme adottságát jobb lesz elhallgatnia) szentül hiszi, hogy Belgrádhoz fogható kulisszák sehol a világon nincsenek. Sem Rómában a Cinecitta, sem a mágikus Hollywood nem homályosíthatja el a Száva és a Duna összefolyásáál fekvő város csodáit.

 A belgrádiak időtlen idők óta úgy élnek, akár a mexikói és a kubai menekültek, vagyis a legnépszerűbb filmműfajnak itt kimeríthetetlenek a lehetőségei. Belgrád városnegyedeiben New York hírhedt utcái haladnak, a bűnözők, besúgók és zsaruk szövevénye képezi – pár folklorisztikus részlettel színezve – a Száva és a Duna talákozásába ékelődő metropolis endemikus tenyészetét. Itt, a belgrádi kulisszák közt a bűnügyi filmek kisstílű bűnözők életének melodramatikus tálalásától az Oscar-díjasok módjára fogukat villogtató szereplőkkel készült politikai thrillerekig terjedő palettája keleties mesék motívumaival és a bolsevik művészet plakátszerű látványképeivel bővül, ami, jó eséllyel, eredetien ható színfalakat sejtet egy új Superman kalandjaihoz.

Újbelgrád homokos, vizes talajból kinőtt szürke tömbjei – díszletek neorealisztikus képsorokhoz.

Téli éjjeleken, amikor a sötétség elnyeli a romos házakat és a szutykot, a polgárok sanyarú képét és a konténerek tövén gyülemlő szemétkupacokat, a Dorćol és a Savamala körvonalai vonzó képet mutatnak. Bumfordi villamoskocsik csengetnek a néptelen utcákon, siklanak zajtalanul végig a rakparton, majd át a hídon a Száva túlpartján terjengő pusztaságba, ahova aludni járnak az emberek és ahol minden ünnep lövöldözéstől hangos.

A pogári házak böhöm nagy díszletei a Dunán hajóztak le, Pestről és Bécsből, valamikor a század elején. És jöttek később is. Egyszer egy osztrák rendező Bécset filmezte a belgrádi kikötőben, és elragadtatással beszélt az éjszakában oly pompásan ható épületekről.

Számos világhírű rendező kereste meg látványfantazmagóriáit ebben a belgrádi filmvárosban. A dokumentaristák még most is kitartóan várakoznak a merényletekre, forradalmakra és államcsínyekre.

A díszletezők a külkerületek utcáit járják alkalmas helyszíneket keresve.

 

A dickensi atmoszférával vetekedő nyirkos alagsorokban családi manufaktúrák csíráznak ki. Ezernyi villanykörte, polc és lakat, melyeket  belgrádi tömbházak átadás előtti lakóhelyein zsákmányoltak, gépkocsiabroncsok, kazettás magnók, ablaktörlők, bundák, visszapillantó tükrök, drágább fajta lábtörlők, rakásszám buksza és karóra.

Az egész Belgrád hemzseg a kis lerakatoktól.

Bejáródott csapatmunkában, a feladatok tökéletesre fejlesztett szétosztásával a családok  már a hároméves kölyköket is a konténerek különösen hasznos kurkászóiként használják fel. A város minden talpalatnyi darabjának van gazdája. Éles a verseny értük. Mind több városlakó ér talajt. A tolvajlás nem puszta hobbi, hanem életmód is, rátermettek és élelmesek kiválósága. A közterületfenntartó tilosban parkoló autók elszállítására szakosodott alkalmazottai túlórázásra is kaphatók. Eldugott műhelyekben százszámra bontanak személygépkocsikat, kiiktatva őket a fizikai létből. A kis stiklizők a rend őreinek hallgatólagos szemhunyorításától kísérve éjjel-nappal a nyilvános parkolók körül sündörögnek.

A Belgrád stúdió sokféle foglalkozást kínál. Elegendő végigböngészni a lapok hirdetésrovatát és megfejteni a burkolt ajánlatok jelentését.

Az égbe nyúló lakótelepeken a felvonók gyakori meghibásodása emberszállítók külön osztályát temrlete ki, megfelelő tarifáért szállnak ki idősek és betegek kiszolgálására. A megbeszélt időben fel- vagy lehurcolják őket.

A nyolcvanas években, amikor az áramszünetek úgyszólván mindennaposak voltak, a Belgrád Keleti kapujánál magasodó felhőkarcolókban külön temetkezési szolgálatot szerveztek. Kézről kézre adogatták le az elhunytakat olykor a huszadik emeletről, hogy az égbe távozhasson a lelke.

A gondos városnézőnek azonban nem kerülhetik el a figyelmét  csönd tenyérnyi oázisai az óvárosban, amely koránál fogva és a gondatlanság miatt a háború óta egyre pusztul. A márványoszlopok tövében jéghideg bordái vicsorognak a fűtőtesteknek, amelyek a háború előtt a tiszta lépcsőházakat fűtötték. Az emeletek közt ósdi liftek vánszorognak.

A szépséges házakban kedvét lelők álmélkodva kérdezhetik: hova lettek azok az emberek, akik alapítványokat tettek, színházakat, templomokat és kórházakat emeltek?

Csiba te! Pontosan ezekről a jótét lelkekről készül regélni hősünk, miközben a forró augusztusi délutánon maga elé suttogja regénye nyitó mondatát és óvatosan próál elhúzódni a felbolygatott kísértetektől.

A sötét drapériák mögött pedig, Stari grad, Dorćol, Palilula, Vračar szelelő, nyirkos lakásaiban elaggott belgrádi úriasszonyok pittyegnek, mint valami kalitkába zárt madárritkaságok. Egy-egy házi szentjük napja és szenteste hozza össze őket, régóta hozzáidomultak a várost a háború után elárasztó hordák életritmusához. A megmaradt ereklye nem több a kimért beszédmodornál, egymás kötelező „uramozása”, „asszonyomozása”, itt-ott egy porcelánholmi, szentkép, egy piroti szőnyeg, ezüstibrik, mécses. A békebeli polgárok e ritka példányai, akik rühellenék a hamis családi címereket és a bécsi felmenőket, még mindig tompa fény lengi körül.

Belgrád az írók paradicsoma.

A mi ifjonti hősünk a 35 fokos augusztusi hőségben, miközben poshadó szemét bűze terjeng az újbelgrádi lakótelepek fölött, ebben a hatalmas stúdióban abban ügyködik, hogy felleljen néhányat az elsüllyedt alakokból. Kis időre hagyjuk magára a vászonfüggöny csalóka árnyékában.

Egy képzeletgazdag olvasó kénye-kedve szerint bármit elgondolhat, mégsem sikerül kimerítenie a belgrádi stúdió lehetőségeit, mert a rozoga kulisszák között olyan lények is találtatnak, amelyek nem szerepelnek a zoológia tankönyveiben. Nem ritka eset Belgrád állatkertjében, hogy egy orrszarvú végez magával, egy majom vagy egy tigris kisétál a ketrecéből. Hiszen az sem falrengető, ha a meny lemetszi az anyós nyelvét, bokszoló ökölcsapása oltja ki egy gyermek életét, a rendőr ellátja egy operaénekes baját, a kukában csecsemőt találnak.

Belgrád lesz egy napon a világ legnagyobb szafariparkja.

Mindétig Ázsia kapuja volt Belgrád, ahonnan mégis határozottan felsejlik Európa.

 

2.

 

A kanadai nyárfa rövidéletű: gyorsan nő, de gyorsan ki is szárad. A betonszörnyetegek viszont a maguk javíthatatlan rondaságában ítéletnapig itt fognak díszelegni. Kiégett nyárfák övezte bulvárokon, kátyús utakon és építőhelyeken roncsautók döcögnek.

Dermedt szerelvények várakoznak a leeresztett jelzőlámpáknál.

Az órák gyorsuló ütemben pergetnek egy másik időt.

Hősünk egy láthatatlan történet hályogán kaparász ironjával.

Opatija: ücsörgő emberek, napernyők, szállodák csipkés balkonjai. A pihenés oázisa, ahol bizony örömteli a várakozás.

Abbázia: a legtávolabbi pont, ameddig Vladimir Nabokov emlékezete el tud érni. Sziklaüregek, melyeket langyos tengervíz tölti ki, a tenger mágikus mormolása. Vladimir, a gyerkőc viszolyog a gondolattól, hogy borbélyhoz kell mennie Rijekába.

A helyszín minden bizonnyal Opatija, az Adriai-tenger, jegyzi fel önéletrajzában fél évszázaddal később (Speak, Memory).

Vladimir, a gyerkőc emlékezetében megmaradt a világoszöld-rózsaszín celluloid karperec a jobb csuklóján. Felködlő rajzolatában néhány hajtincs dereng, fagyott könnyek – a rijekai borbélyhoz való rettenetes zarándoklat nyomai.

A Neptun-villa (vagy Apollo a neve?) a kis tornyocskával és tetőterében a kerek ablakokkal, a csendes menedék, amelyet a távoli 1904. év nyarán európai vándorlásai során útba ejtett az orosz Nabokov család, még most is ott áll, a tenger legszélén, Ićićiiránt.

A láthatatlan rugó megfeszül. A felködlő celluloid karperecben bármelyik percben testet ölthetnek a szorongás tárgyai.

A sziklaüregek, melyeket langyos, állott tengervíz tölt meg, benne a hínár iszamos csomóival, álmosító locsogással lélegeznek. A fiúcskában, Markóban a leázó púderek nehéz illata marad meg, amely a fürdőkabinok korhadó deszkáiból szivárog elő. Az ő varázskörét nem haj és nem könnykristályok adják. Ellenben egészen világosan ott érzi az arcán a szőrme selymes érintését.

Az udvar mélyében elmozdultak a rozmaringágak. A fojtott sóhajokat a gyermek képzelete tette hozzá, de a határozatlan színű, homályos celluloidon a pad körvonalai valósak. Támlájára odalátni a bokor sűrűjén át.

A rozmaringágacskák egyenletes ritmusban mozognak. Vagy hajtincsek azok?

Az íróasztal szélén egy pillanatra elakad valamilyen üveg visszfénye. Marko felnéz kéziratából.

Valahol egy idegen kéz ablakot tárt ki. A szemközti háztömb harmadik emeletén Marko egy emberalak körvonalait fedezi fel a teraszajtó sűrű lyukú szúnyoghálóján keresztül.

 

3.

 

Városa felett angyalként lebeg Marko.

Ki tudja, hanyadszor, háborús romjaiból támad föl Belgrád. A kiadós vérátömlesztések friss vért fecskendeztek belé, ám a két folyó partján a dzsinn tehetetlenül lengeti karjait. Az ezeréves tetemektől kövér humuszon még nem nyílt ki orchidea.

Mohó és szívós hegylakók árasztották el Belgrádot a második világháború végeztével. Élettel telítették meg a várost, de nyugalmat nem kapott tőlük. A puszta önfenntartás erős ösztönétől vezérelve földbe tiporták kényes endemikus növénytakaróját.

Az a világ jött el, amelyet Jovan Cvijić a „pórlélektan” termékeként nevez meg. Ivo Andrić pedig a Jelek az út mentén-ben ezt írja róla: „A török hódoltságnak kitett vidékeinken, különösen a legelmaradottabb részeken, hol erősebben, hol halványabban, meglátszanak a raboskodás nyomai, s olykor mind egyszerre ütközik ki mind, teljes súlyával. Ilyenkor derül ki, hogy az életet sikerült ugyan megőrizni, de drágábban, mint amennyit az élet ér, mert a védekezéshez és a megmaradáshoz szükséges erőt a jövendő nemzedékektől kölcsönözték, azok tehát adósságok terhével a nyakukban jöttek a világra. E küzdelmet a pőre életfenntartó ösztön túlélte, miközben maga az élet kiürült, jóformán csak a neve az, ami megmaradt belőle. Ami van és él tovább, az csorba vagy torz, a születő, a most keletkező pedig csírájában mérgezett és elnyomorított. Ezeknek az embereknek a gondolatai és szavai csököttek maradnak, mert gyökerükben elmetszették őket.”

 

Belgrád bomlásnak indult azok terhe alatt, akik az életét megújították. Kiéhezett lakosai szeméttelepeken kóvályognak. Galamboknak állítanak kelepcét. Bádogviskótelepek teremnek egyre-másra.

A lankadó erejű Gulliver egyazon napon születik és hal meg.

 

                                                                                     (Belgrád, 1990. május)

Bognár Antal fordítása

A Santa Maria della Salute-templom lépcsőin most, Euripidészem, bizonyságot tettünk, hogy minden ember hisz, és így mindenki jónak tartja magát. Rossz mégis van – vajon miért? Majd meglátod, ha átérünk a Canale grande túlsó partjára. Most! – itt az idő, anyánk rám szólt, hogy ki kell pattannunk. Úgy is cselekedtünk, mielőtt a carrozza közelebb ért volna a kapucinusok rendházához és a környező sikátorokhoz. Egyszer régen – Menyus és én még nagyon kicsik voltunk – két forgalmas utca találkozásánál a sarkon találtunk egy öreg cipőpucolót. Rögtön figyelmesek lettünk rá, mihelyt Roberto falujából beköltöztünk a nagyvárosba. Valójában hol itt, hol ott tisztogatta a lábbeliket: a kikötőben, a templom előtti téren. Zöld faládikát tett le a járdára, ferde fedelén meszingtalpazat, amelyre a járókelők fél lábbal fellépve tisztításra kínálhatják cipőjüket. Menyuska vastag talpú, sötétkék ortopéd cipőt viselt, 22-eset, én 30-as új barna cipőben feszítettem. Az öreg előbb az ő lábbelijét tette rendbe, aztán az enyémet, majd pedig kérés nélkül nekilátott kicserélni a cipőfűzőinket. Különös nap volt ez: az első kvadránsból szél fújt hét beaufort erősséggel, és az öbölben köteleket feszítettek ki a part hosszában a hajókikötőnél, nehogy valakit a vízbe találjanak lökni a szélrohamok. A cipőtisztító barna és bordó ellenzős sapkát viselt, jól a homlokába húzva, a szél szemmel láthatólag semmit sem árthatott neki. Ott, az utcán kicserélte a pertlijeinket, és majdhogynem csak úgy odavetette: „Hát azt tudjátok-e, fiúcskák, hogy a cipőfűzőt huszonnégyféleképpen lehet megkötni? A gyerekek egyféle masniról hallottak csak, a felnőttek dupla csomóról is tudnak, mi meg a javakorabeli cipészek a többit is ismerjük, én például mindennap másképp kötöm meg a pertlit.” Néhány egyszerű bogot be is mutatott akkor nekünk, némelyik legyezőszerű volt, mások meg kibomló rózsaszirmokra vagy akasztófa kötelén a hurokra emlékeztetett. Bizonyosfajta csomózások ellenben olyan bonyolultak voltak, hogy vetekedtek a legvékonyabb spagetti tányérra szedett gombolyagával. Menyus vastag talpú, betétes sötétkék cipőjére azon a szeles tavaszi délelőttön (idegenül mozogtunk ekkor még a nagyvárosban) „angol módra” kötött csomó került (így nevezte a cipőpucoló), az enyémre meg „németes” („Primo Inglesi, miei ragazzi, e secondo Tedesci”), és egyikünk sem akarta semmi áron kioldani többé. Amikor a mi összeszedett és gondos anyánk elejtette, hogy talán mégis célszerű lenne kibújni a cipőkből legalább amikor eljön az alvás ideje, kórusban rákezdtünk Menyus hangján nyüszíteni-nyafogni, szemünk le-leragadt már, mikorra, jóval éjfél után, kioldhatta cipőnkön kinek-kinek az angol meg a német csomóját. Reggelre kelve Menyus és én hiába iparkodtunk felidézni a fogások sorrendjét, nem boldogultunk. Meg akartuk keresni újra a kikötőbeli öreget; mind a ketten, az én kis féltestvérkém is meg én is, elhatároztuk aznap, hogy jelentkezünk a homlokába húzott „politure” bácsi műhelyébe inasnak, de amikor a kikötőbe értünk, a parti szél már alábbhagyott, a láthatárról eltisztultak a felhők, eliramodtak a határtalan ürességbe, s magukkal vitték az ég minden gomolygó alakzatát – ő azonban nem volt sehol. Hiába kutakodtunk utána a környező utcákban, mert azt mégsem hihette egyikünk sem, hogy Mary Poppins lenne, s a szél hátán jönne-menne. Persze nagyváros volt ez, benne mi két idegen, két árva, akik térről térre szédülve elhúzódtunk a szökőkutak vízsugarának közeléből. Azokon a helyeken, ahol a napégette arcú cipőpucoló szokta fényesítgetni a lábbeliket, egy vak kíntornásba botlottunk (idomított majom nem volt nála), egy „porcherát” láttunk, aki csont nélküli sült sertéskarajokat kínált két nagy karéj kenyér között, végül egy köszörust. Az öreg azonban, aki talptámasszal ellátott zöld színu ládikájával ügyködött, soha többé nem mutatkozott arrafelé, így tehát a pertlicsomózás huszonnégy módozatának titkát örökre magával vitte. S a víz – miért oly zöld a Canal grande vize, mint a Veronese megfestette köpenyek és drapériák? Zöld, mint a barokk; szürke, mint a gótika; zöld, mint a rizling; tört ívei márványerezetűek, fakószürkék; gótikus, mint északon az alkonyat árnyalatai; a gótika, mint a tizenhatodik századi keskeny velencei hajók; a barokk, mint a széles törzsű karavellák. A velencei dózséknak közös nyughelyet adó Szent János és Pál székesegyházban, Euripidészem, az etika szívéig-lelkéig, legbelső, sötét magjáig hatolunk. Olyan könnyedén, mintha Tibor valamelyik sebészkését tartanánk a kezünkben: szabálytalanságokra és a legrettenetesebb bűncselekményekre kizárólag eszmék miatt vetemedik az ember. Most lépjünk be. Mindegyik halott dózse nyugtalanul alussza örök álmát; Giovanni és Pietro Mocchenido szarkofágja balról és jobbról. A Szent Jánosnak és Pálnak szentelt katedrálist 1234-ben téglából kezdte építeni Giacomo Tiepolo dózse. A sekély és langyos mocsár ingoványa saras ujjaival Velencének még csak a helyét ölelte, amikor a lagúna legszélén helyet talált neki, és elhatározta, hogy hatalmas székesegyház-temetőt emel itt. A szentély építése teljes két évszázadig elhúzódott, Tiepolo holtában költözött bele, ő volt falai közt az első velencei uralkodó, aki csendben várta ki megépülését. Álljunk meg a San Domenico-kápolna félhomályában, a megfeketült féldomborművek előtt, amelyekre kívül és belül a sötét emberi történelem gyülemlett, és állapítsuk meg, szalamiszi, hogy az eszmék nem erkölcstelenek, hanem csak részlegesen, töredékesen erkölcsösek, a valóságnak olyan és akkorka darabja viszonylatában, amelyhez rendelődtek. Miért nem lehetséges, fia Mneszarkhosznak, egyetemes és ebből adódóan tévedhetetlen igazság? Miért nem lehetséges eleget tenni ilyen igazságnak, és miért nem lehet ezáltal megvalósítani az eszméket? Azért, mert lehetetlen felállítani az erkölcsös és helyes egyetemlegesen hiteles általános képét. Hogy valóban így van, azt maga a tapasztalat igazolja: az eszmék és az eszmék eszményített céljai ez esetben versengnének egymással, s a helyénvalóbb lebírná a kevésbé helyénvalót, az erősebb lehengerelné vagy bekebelezné a szerényebbet. Csakhogy ez nem lehetséges, mert akkor érvényét vesztené a szabály, hogy nincsenek kis és nagy ügyek, hanem csak kis és nagy emberek, akik ügyekkel foglalkoznak. Ha az eszmék hitelességét, Euripidészem, egyetemlegesen mérlegre lehetne tenni, egy ügy fontos lenne, s az összes többi eltörpülne mellette. Hogyha az eszméket tömöríteni lehetne a köré az eszme köré, amely idővel központi jelentőségunek minősül, akkor az emberi nem végre-valahára megépítené az eszmei Bábel tornyát, és az eszményi építmény legtetéjre felkapaszkodott szerencsések (a gátlástalanul vétkezők, akik úgy jutottak fel oda, hogy a maguk eszméibe olvasztották mind a többiekéit) a Teremtő lélegzetvételét is hallanák… Ámde, Euripidészem, te szalamiszi, ez nincsen és nem is lehet így, mert a halandók rendje nem olyan szervezet, amelyben a közösség minden, az egyes ember semmi, épp ellenkezőleg. Figyeld csak, a dózsék árnyai közt járunk most. Ügyelj a lépteidre, mert mindenhol a velencei fejedelmek sírtáblái kerülnek a talpunk alá: Leonardo Loredan, Marco Corner, Antonio Venier, Michele Morosini… Olvasd tovább a feliratokat: Laurentio Gapillo, Michaelis Hlio, E. Benefatori, Octaviano Valerio, és vigyázz, nehogy háborgasd őket, fel ne költsd valamelyiküket a padozat lemezei alól, a fali fülkékben heverő etruszk kőszobrok közt. A nekropolis mindegyik megkeményedett, minden hájjal megkent ura megérte néhány nehéz óráját a Velencei Köztársaságnak, és megtanulta, hogy a kereskedelemben ha nyerünk a vámon, veszítünk a réven. Amikor az utolsó is közülük lábbal előre bevonul a fedett gótikus temetőbe, Milánóban az inkvizíció maga elé idézi Veronesét, a festőt, és a vásznain ábrázolt jelenetekről és figurákról faggatja, s a művészt szigorú eljárásnak vetik alá azok, akik meggyőződésből és sziklaszilárd hitből – mert csakis ilyeneket tettek meg a szentegyház inkvizítorainak – oly sokakat küldtek máglyára. A festő vallatói élénkvörös pelerint viseltek, fehér csipkegallért és kesztyűt. Az én korom inkvizítorai abban az évszázadban, amelyet minden lelkifurdalás nélkül dobtunk a sutba, gyakrabban katonai egyenruhát. Ők is, akárcsak Veronese vallatói, eszméket tettek magukévá, a kíméletlen önvizsgálat egy elsietett pillanatában erkölcsi eszményeket fabrikáltak belőlük, és nyomban ezután, a jogfosztottak soraiba furakodva, szilárd célokként hirdették meg őket. Megnyíltak így a szabad bűnelkövetés ajtai, s ők saját nagyságuktól és a rájuk váró dicsőségtől elragadtatva elkövették az első vétkeket. Nézz csak rájuk: egy görög szemében talán szokatlan az öltözékük, de íme, e pillanatban itt haladnak el előtted a huszadik századi néma menetben. Most bemutatom neked őket, Euripidész. Mindőjüket sorra. 

Hallod-e a zenét, Euripidész? Nem Vivaldi, hanem várj csak, Mozart, a Sinfonia Concertante, hősi Esz-dúrban, hegedűre és gordonkára (a gordonkának olyan a hangja, mint a kivénhedt tenoroknak). Fülelj most a fisz-mollra és arra a staccatóra Mozart 23. zongoraversenyében, amely cseppet sem ördögi, majd Mahler Adaggiettójának cisz-mollja, melynek kíséretében, mint fekete nap alatt, a hatnyolcados ütem körmenetében, kileheli lelkét Gustav von Aschenbach; hallga most az őszies d-mollt, a fahangú F-dúrt; a B-dúrt, mely az erős egyéniségeket alakító pipogyák eszményi hangneme…Vajon nektek, akik minden zenéjüket veszni hagyták, mert nem találtak megfelelő módot a lejegyzésére, vajon nektek is ilyen kifinomult hallásotok volt az összhangzatra? Figyelj, ez a Szent Iván-éj, Verklärte Nacht, teljesen atonális (atonális, mint Melchi-Menyus), mégis oly gyönyörű; azután Csajkovszkij, Hat darab zongorára; Musszorgszkijtól a Cum mortuis in lingua moruta; a Bach-ária, amelyet anyánk mindenáron hallani akart Menyus temetésén. Hallgasd a zenét, Euripidész, a mi Istenünk, a te Zeuszod, Deusod szól belőle. Jót és rosszat ugyanazon magas erkölcsi megfontolásból cselekedni, ez a legnagyobb büntetés halandók, brçtoioi, száműzöttek részére és végső bizonyítéka a Teremtő egyetemleges lényegének. Figyeld, most Thibald halálát eldalolva, most Greta vétkét, Faustnak az ördöggel kötött szerződését eldalolva szól; fülelj, dallamok százaival szól egyszerre, minden szólamot egyszerre szólaltatva meg, és ez csak egy része a kották milliárdjainak, amelyek századok során szólalnak meg általa. Tegnap szürkületkor találkoztunk, ma az alkony első órájában elválunk egymástól. Egy egész nap. Mint a tragédiákban. Isten veled, Euripidész! Eltávozol. Eljött érted Khárón – nézd, milyen ronda a képe! –, magával visz a Lidóra, a halál gondolásaként csáklyázva. Nézz fel asz égre, nézd a rothadás alkonyati színeit valahol ott a íLido mögött, ahol még velencei vízi here nő, look at the twilight zone; most Isten a festő: Szókratész halála, Marat halála (a lehanyatló, vértelen jobb kézfejen van a hangsúly), a kettőnk halála Velencében. Szalamiszi, hiszen te nem nézel fel! Ugyanazon a helyen ülsz, Euripidészem, ahol Menyus ült, amikor körbejártuk Velence-pocsolyát, de adós maradtam a morál összefoglalásával. Le kell írnom annak négy módozatát, ahogyan mi βρότοιοι – halandók, kurtakorúak – az élet nagy karneváljában és a tisztességesek játszmájában az erkölcsösség álarcát öltjük magunkra. Hallasz-e engem, Euripidész, hiszen kiabálok, s hangom visszaverődik és száll a hullámzó zöld víz felett a Riva Schiavoni hosszán. Az első abból a meggyőződésből fakad, hogy valakinek a szenvedése az én örömöm ára; a második abból, hogy más szenvedése elhanyagolható az általános jóléthez képest, ami a cél; a harmadik abból, szenvednie kell, mert fordított helyzetben ő sem tenne mást velem; és a negyedik abból, a sors rendelése szerint kell elvégeznem ezt a magam és az ő, az általános boldogulás javára, így tehát magamra kell vállalnom a felelősséget, mivelhogy ez a kötelességem. Hallottad-e, Euripidész? Megjegyezted-e a morális nullák, eszmei szélkakasok, született skizmatikusok négy fajtáját? Nem látlak már. Elnyelt a jéghideg szeptemberi víz, mint egy áprilisban a Titanic hajótöröttjeit. Il fu szalamiszi Euripidész. Szemem zavaros, mint amikor emlékek árnyékolják be az ember tekintetét. A Canal Grandén a baljós, túlérett alkonyat szikrái csillámlanak, a gondolák pedig középre tartanak a hullámzó vízen, egyik a másik után halad, mintha delphoi táncosnők lennének, akár a sötét chimérák, akik Monteverdi távoli madrigáljának zenéjére lejtenek. A parton, táncikálva, feketébe öltözött, különböző korú gyerekek vonulnak, menetüket az égre rajzolja az alkonyat, fekete selyemruhában egy lányka jár az élen, kezében rojtos szélű, sötét színű ernyő. Hol a te bárkád, néhai Euripidészem? Meghaltál ebben a vörös-fekete rapszódiában, Mneszarkhosz fia, anyámat pedig, csodaszép, lehajló bíbor alsó ajkával, keleties járomcsontjával, porcelánbaba bőrével, enyhén vágott szemével, súlyos, sötét szemhéjával, anyámat, aki magyarul csak elhunyt kisebbik fiával beszélgetett, egy város közeli szanatóriumba szállították. Azt mondták neki, semmi baja, kedd van, őszre jár, a fákon rozsdásak a levelek, és természetesen vele mehet Menyus is, az összes alakjában, amelyeket magával vitt az ideggyógyintézetbe. Azon a napon, amikor a madárzsivajos liget mélyén meghúzódó intézetbe került, az északi égbolton felragyogott újra a G117H jelzésű csillag, fellélegeztek a csillagászok, elvethették a feltételezést, hogy a csillagvilágnak e részében, földünkhöz oly közel, fekete lyuk keletkezett. Azon a keddi napon ősz volt, egy szökevény csillagocska visszatért helyére az égen, kiigazítva a Lobacsevszkij-féle égi vonalak elképzelt hálózatának rajzolatát, anyámnak szép, világos szobát adtak, egy egészen összeaszott neuraszténiás öregasszonnyal osztotta meg, aki mozdulatlanul feküdt és az ablakon át kibámult a kórházi parkra. Odalenn az udvaron bokáig érő fehér köpenyben az ápolók, mind mintha Tibor volna, a kaviccsal felszórt sétányokon régimódi, nádtámlás kerekes székekben tologatták a magatehetetlen betegeket. A tolókocsik is feketék voltak, és mindegyik ápoló kerek fekete sapkát viselt. Anyánknak azonban esze ágában sem volt kimászkálni a kertbe. Ágya közelében elhelyezték a Menyusról készített összes szobrot, amelyeket – tündéri módszerességéhez híven – egyhamar reggeli és esti portrékra osztott, úgy elrendezve őket, hogy némelyek a napfelkeltét, mások a napnyugtát nézzék. Eleinte rendszeresen látogattam, minden délután négykor felkerestem – ó, milyen szép volt a bolondok házában is! Később ritkábban, néhány naponként, hogy elkerüljem a találkozást azzal az 1911-beli beteggel, a fehér nadrágos tolakodóval. Hamarosan havi egy alkalomra szorítkoztak látogatásaim, végül már csak Menyus meg az ő születésnapján mentem el hozzá. (Az enyém nem számított.) Énvelem különben sem beszélgetett, örökösen Menyushoz utasított, kérdezzem meg tőle ezt vagy azt, csupa jelentéktelenséget, mellesleg. Egy vagy két évig tartott ez, mígnem egyszer anyám ágyában fekve egy másik nőt találtam. Volt, aki azt mondta, terápiát írtak elő neki és hazaengedték (haza? de hát anyámnak nem volt már lakcíme); mások úgy tudták, egy másik létesítménybe, ennek az intézetnek a fiókjába került, egy másik nagy város peremén; s akadt, aki megsúgta, anyám már jobban van, egy távoli apácakolostorban segédkezik, a vulkanikus magasságokban álló falai közé csak különleges kosárban lehet feljutni, amelyet hetente egyszer bocsátanak le a magasból. Senki sem mondott olyat, hogy meghalt volna. 

Bognár Antal fordítása

Santa Maria della Salute. Santa mamma, milyen szép is voltál, amikor az életet akartad, magadnak is akartad, nem pedig, mint most, csupán féltestvérem agyagszobrocskájának! Milyen vidámnak láttalak, amikor Robert Menazziniért elhagytad apámat, Veres Tibort. „Elég volt a K. u. K. Monarchiából!” – csattantál fel, a kezedet is összecsapva, mintha engemet magaddal együtt egyetlen varázsütésre máris délre röpítenél, olajfák és kőházak közé, egy szicíliai falucskába, melynek főterén a dombhajlatban román stílusú templom áll. Meredek utcák, amelyek éles szögben kanyarodnak lefelé, a kapucinusok kolostora a hegytetőn, körmenetek felett lebegő fehér Madonnák, akiknek fejét dicsfény gyanánt fémkarika övezi, bella vista a tűzhányó széléből, odalenn a völgyet gondozott kertek szabdalják, kígyó módjára tekergőző gyalogutak, és sötétkék tengerszemek tükre fénylik fel. Semmiért nem fájt a szívem, amit északon hagytunk: sem Budapest kikövezett sugárútjaiért, sem a régi Thália filmszínházért a Nagymező utcában, amelynek termében kristálycsillárok égtek, a bejáratánál pedig festett plakátokon a színészek szájt szájra tapasztva csókolóztak; nem sírtam vissza a két elkoszolódott, toronyban végződő házat egy-egy neogótikus épületszárnyával, sem pedig a nagy belmagasságú lakásokat, melyekbe hosszú körfolyosóról nyílt a bejárat; nem sajnáltam a szomszédokat, akiket egytől egyig sátánistáknak képzeltem: valahol felettünk az emeleten nyilván azt lesik, mikor jön el a Földre a sátán ivadéka… Először talán csak a fürdőszobánk idéződött fel emlékezetemben, kerek ablakával, fekete-fehér mezős márványcsempéivel, gondolom, az ósdi vízmelegítő is, melynek lelógó láncán a kerámiafogantyút könnyedén meg kellett húzni, és folyt a víz. De hát anyám itt volt velem, és hamarosan arról a fürdőszobáról is elfeledkeztem. Milyen feltűnő jelenség voltál, mama, és hogy kivirultál délen, amikor az egyik írót egy másikra cserélted! Kapribogyó, vörösbor üvegkancsóban, melynek oldalán kidomborodnak a betk: „mezzo litro”, püré zöld olajbogyóból, piatti caldi és rajta spagetti megöntözve a felszabdalt paradicsom levével. Roberto, ó, Roberto, milyen jól festettél fehér öltözékben az akvamarin kékjével a háttérben, amelyet a házad teraszáról néztünk, és milyen cinkosan rejtegettük előled – anyám, én és méhében a magzat –, hogy számunkra te csak játékszer vagy, múló látomás, vision figurative, csak egy író, akit érdemesebbre cserélünk, mihelyt az én bűbájos anyám tapsikol egyet, és elkiáltja magát: „Elegem volt a Római Birodalomból!” Tibort sem szerettük. Sohasem volt az apám. Nekem csak anyám volt, anyám, akin legjobban a vörös Donna Karan mutatott, aki tündökölt a kék Nina Ricciben, ellenállhatatlan volt fehér Koko Chanelben, és aki a legszebb feketében… Hát Tibor? Tibor az életet körülkerítette, megjelölte, s végül megbízhatóan felmérte – mások lépteivel. Az ő ambíciói a mások birtoka közti senki földjére terjedtek ki. Tibor lelkesedett Kun Béláért (mi több, Bartókkal és Kodállyal tagja volt a Tanácsköztársaság zenei direktóriumának); Tibor azonosult Landler Jenő vörös főparancsnok nézeteivel (jelentkezett a seregébe, de bevérzett szeme miatt a sorozáson kihullott a rostán); Tibor támogatta az antantot és a fellázadó ludovikásokat 1919-ben; azután meg Horthy Miklós tengernagy bevonulását Budapestre, osztozott abban, hogy a Szent István-i Magyarország eszméje felel meg a legjobban minden magyarnak, és miközben a forradalmárokat bekötött szemmel terelték a tiszai védvonalról, 1919. november 16-án, mint afféle kíváncsiskodó, hallgatta meg a tengernagy beszédét a királyi palota előtt. („Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost – harsogta Horthy –: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit és vörös rongyokba öltözött.”) Tibor után egy szonett maradt fenn (szabályos metrumokkal), egy kiforratlan filozófia nézeteknek formát adó regény, megmaradt a zsebórája, egy Unsere Liebeslinge szájharmonika, az arcképe (kerek okuláréval az orrán) meg egy gallérra köthető csokornyakkendő, amelyet sosem viselt. Tibor bőre fakó volt, és nem fért el ereiben a vér, mert az orra vére nap nap után eleredt. Gyűlölettel töltött el, ahogy hátrahajtotta fejét, gyűlöltem az orrába tömködött vére zsebkendőket. Olyannak képzeltem el, mint egy őszibarackot, amelynek héja sápadt és sima, de vérvörös redőkben tapad húsa a magra. És nyoma veszett. Egy közönséges keddi napon hűlt helye volt. Nem vitték el, nem is fogták le. Hol lehet Tibor, kérdeztem (esetleg apának vagy tatának szólítottam), miközben anyám találomra hajigálta rendetlenül a holminkat két nagy, sarkain fémvasalású bőröndbe. Választ nem kaptam, csak a ruhadarabok szálltak át a szobán, mint valamiféle selyem- és pamutlepkék. Még aznap délnek vettük az irányt, miközben Mitteleuropa vihorászott körülöttünk. A patinás pályaudvar harmadik peronjáról indultunk (anya fehér kesztyűsen, rövid, öves szoknyában és lapos sarkú piros cipőben, én matrózruhásan a mozdony párafelhőjétől körülölelve). Egyenesen a fülkébe lehetett lépni a peronról, utasok, akiknek a gőzfelhőben csak fehér keze látszott, távolodóban búcsút intettek valakiknek, akik kikísérték őket. És boldogok voltak, akik integettek és mindent odahagytak, mint ahogy azok is, akik visszaintettek, és örökre elfeledték őket. Minden ablakban egy kéz fehérlett. Úgy sejtettem, hogy csak a mama és én nem tudtunk kinek integetni. – Miért nincs velünk a fülkében Tibor? – kérdeztem anyámat, miközben valamiféle cingár fiatalember segédkezett az elhelyezkedésünkben; de választ nem kaptam, mert aznap reggel mindent magunk mögött hagytunk: a göthös közép-európai írókat, akikkel Tibor barátkozott, meséiket a cimetszín boltocskákról, titokzatos színházakról, vaskalapos apákról és behemót biztosítóintézetekről, amelyek oktalanul gyanúba fogják őket. Odahagytuk Budapestet hídjaival és patinás turulmadarával, nem volt többé jom-kippur és purím, nem volt macesz és édes-savanyú mazsolás saláta zsidó módra, nem sárgarépa és avokádó, és persze elsüllyedt a Liszt Ferenc Konzervatórium is, ahol Dohnányi Ernő meghallgatta Tibort, és a legkiválóbb nem hivatásos zongoristák közé sorolta. Igyekeztünk elfeledni Tibor zongorista barátait is, Kilényi Edvárdot és Andó Gézát (a mintagyereket, akivel folyton példálóztak előttem), vagyis az összes évjáratot a húszas és a harmincas évekből, amikor Budapest elszántan tört a kulturális fellegvár és észak Babilonja rangjának kivívására… Köd ülte meg Közép-Európát, amely hamarosan elmerül a varsói és a drohobyczi és a varsói gettó örvényében, miközben vonatunk átzakatolt a magyar tájon. A láthatáron a nagy háború viharfelhői gyülekeztek. 1939-et írtunk – és Tibor egy zsidó orvos volt. Kórháza személyzetével az utolsó kijutó kétmotoros menekítette Budapestről Casablancába. Zsidó sebészek és nővérek ott különös klinikát működtettek, úgy hallottam később, hogy sok ismert és ismeretlen, egyenes vagy kétes jellemű személynek kölcsönöztek új ábrázatot… Kizárólag aranyat fogadtak el fizetségül, és intézetük híre fű alatt gyorsan terjedt, Tibor mégis szenvedett Marokkóban. Leveleket küldözgetett, melyekben visszasírta a királyváros Budát (a polgári Pestet egyszer sem említette), és aggodalmaskodott félig zsidó mivoltom miatt. Mondandóját mindig jól megrágva, körülményeskedve fogalmazott magyarul, úgyhogy anyám meg én sohasem tudtuk kihámozni, valójában mi a közlendője. 1940 októberében például így szentenciázott: „A nézőpont, sőt maga az alapállás is változhat, de az érvelés érzelmi töltése változatlan marad.” Egy hónap elteltével vagy kicsit később, 1940 novemberében látszatra sokkal határozottabb ítélettel: „Nem jó, ha az írók védtelen áldozatnak tekintik magukat. Nem jó, ha az írók csak bábuk mások játszmáiban. Sok mindenért szót lehet emelni, egyik vagy másik nemzetért, osztályért is, de sokkalta logikusabb és meggyőzőbb, ha az író az irodalomért emel szót.” De nem, nem is így történt, levelet sem írt. 1914-et írtunk, és Tibor hadiorvosként szolgált. A kolubarai ütközet után sietve Szerbiába vezényelték (sebészeti készletet vitt magával meg bokáig érő fehér köpenyt). Majd meg 1956 következett, és Tibor, a rákosista egy pincében lapult az Üllői úton, riadozva fülelt a szabadságharcosoknak a járda felől ideszüremlő hangjaira, s az ablakon át látta, ahogy piszkos bakancsban, sietős léptekkel elhaladtak. Nem, mindezeket a sorsképleteket nem akartuk megosztani vele, ezért aztán előbb mellőztük, majd elszakadtunk tőle – mint ahogy egyébként ő is mitőlünk. Talán épp abban a bokáit verdeső fehér köpenyben szökött Marokkóba, amelybe öltözve Szerbia hegyei közt a tábori kórházban lábakat amputált, amelyben a pesti oldalon, a Parlament gótikus boltívei alá húzódott; s amelyben a Margit-szigettel szemben, a szanatóriumban a gyógyvizet itta. Ki tudná megmondani? Látom, csónakja hasítja a vizet, egyedül áll a tatján, kihúzva magát, orrára zsebkendőt tapasztva néz a messzeségbe; néhanapján megbízható pártmunkási minőségében jelentkezik; a Gellért Szálló díszes ovális medencéjében áztatja testét, hájas derekán egy árva fehér törülközőt körültekerve tárgyal valamiről három jövevénnyel, akik sötétkék csíkos öltönyben, gomblyukukban vörös szegfuvel érkeztek; látom őt továbbá Amerikában, a bírósági tárgyaláson – „exhibit one” – példát statuálva bizonyítják, hogy Veres Tibor tagja volt az erőszakszervezetnek, amelynek egyenruhásai magyar zsidókat szögesdróttal kötöztek össze, minden másodikukkal végeztek, szentül vállalt meggyőződéssel küldetésük helyességében lődözték őket a jeges Dunába, u Dunav, in die Donau. Egész 1942 folyamán. Egész 1943 folyamán… Tudom végezetül azt is, hogy sohasem sikerült megírnia a vágyott remekművet, és világos előttem, hogy ezért lépett a helyébe Roberto. Tibor. Apát mondtam volna? Illetve talán ez szaladt ki a számon: tata? Mégis, azt hiszem, csupán Tibor volt nekem.

 Bognár Antal fordítása

Amikor hosszas kínszenvedés után, az első alkonyi órán, keddi napon, kilehelte a lelkét az öcsém – valójában a féltestvérem – sok fekete esernyős ember járkált a temetőben. Aznap éjjel a fényes Szíriusz a görög égbolton éppen a zeniten járt, s Euripidész, Mneszarkhosz fia nyerte meg a tragédiaírás versenyét. Ezen a varázslatos, csillagfényes éjszakán – a puszta tenger felett ilyenkor zsákból szabadulva kószálnak a szelek – csend ült Velence védett öblén. Valamikor hajnal előtt felködlött előttem a Nagy Vétkes, az eszményi bűnbak alakja. Felrezzentem álmomból, körüljártattam szememet kis lakom falain, tekintetem megpihent a mindig égve hagyott éjjeli lámpa ernyőjén, és egyfolytában a képére meredve magam elé képzeltem a gyalázatost: semmije sem maradt, csak régi fényképek, rajtuk ő, sokak gyűrűjében, meg az önáltatás, mely erősebb a bűntudatnál, erősebb a halálnál. Az én elbűvölően szépséges anyám egész nap nem engedte a halottkémeket a test közelébe, bezárkózott vele a szobába, és senkinek sem nyitott ajtót. Eme végtelenül szentimentális haláltusa után, mely alatt pók módjára szőtt láthatatlan hálót az aprócska, sápadt, menthetetlenül élettelen test köré, kicsivel éjfél után, már kiöltözve, anyám végre megengedte, hogy öcsém tetemét kivigyék a házból. És nem volt benne semmi különös, hogy a közönség sorait a játékok napján megtöltötte a férfinép, nem volt különös, hogy felállva megtapsolták; meglepő az volt, hogy a zsűri azon az éjjelen, amely oly könnyen lobbantotta lángra a fáklyákat, a bírálók közt egyöntetű lefitymálásnak kitett szalamiszinak, Euripidésznek ítélte az elsőséget. A döntés híre messze elhallatszott, mert hiszen a velencei karnevál évente egyszer úgy veszi hatalmába a várost, mint a pestis. Karnevál szellemét egy oldalutcában éreztem meg először, egy keskeny csatorna partján; először a parfüm illata csapta meg az orromat, majd magas sarkú cipellők kopogása ért el a fülemhez, azután pedig az éj sötétjéből két kecses női láb tűnt elő, akárha anyáméi lennének. Egy olasz nő volt az, nem is lehetett volna más, mint egy elegáns olasz nő. Úgy nevetett, mintha soha sejtelme sem lett volna róla, hogy a féltestvérem, kisöcsém koporsóján ez állt: „Élt 4 esztendőt.” És anyám, az én anyám, aki bánatában is oly tüneményesen szép volt, másnap gyászruhát öltött. Ó, milyen igézően mutatott lábikráján a sötét harisnya, combján a harisnyakötő, derekán a selyemblúz, mely alatt kirajzolódtak keblei, a bájos kalapocska, melynek fekete csipkefátyla eltakarta nagy, kisírt szemeit. Nem vett észre, a jelenlevőkről nem vett tudomást, a távollété volt minden gondolata. A tükör előtt állt, félig pőrén, s oly gondossággal öltözködött, mintha az, aki vár rá, a szeretője volna: a halál maga. Szemeit úgy festette ki, hogy kiemelje szeme aljának gömbölydedségét, a véreres szeme fehérje közepében úszó kékeszöld szembogarat; fehér, modiglianis nyakára fekete csipkeszalagot tapasztott. Kisöcsém nem játszadozik már kuckójában; nem látni már szomorú, beesett szemét; a lakásból kiveszett féltestvérem szaga; kisöcsém nem sóhajt többé; kisöcsém nincsen. Miért nem jók mind az emberek, Euripidészem? Látszatra, úgy tűnik, sokkal egyszerűbb jónak, csendesnek, rendesnek lenni, a sorssal és az elkerülhetetlennel megbékélni, mint -nak, csúfnak, haszontalannak, rossznak, elvetemültnek, mindig gyanakvónak, örökkön mozgásban és cselekvésben. A dionüszoszi játékokon a huszonkét nevezésből elért sovány három harmadik helyezés után tegnap – 441-et írunk – tiéd lett az elsőség. Ezen az éjjelen a hold is jócskán lefelé tartott már – a zsűri izzadságban fürdött a fülledt éjszakában – közhírré tették, hogy győztél. Megörvendeztetett-e a döntés, vagy azt gondoltad, hogy igazságos méltánylása a köznép, a démosz, a csőcselék zabolátlan istenítésének, mert hiszen évtizedeken át ők halmoztak el mindenféle ranggal? A városon át fáklyák vonulnak, fáklyák, mint az angyalok azon a freskón, amelyet révedezve néztem a kisöcsém lelki üdvéért adott gyászmise alatt. A koporsót leeresztették, úgy éreztük, szinte beledobják a sírgödörbe; a kis láda, mely mintha elrabolt aranypénzt rejtene magában, nem pedig egy gyermektetemet, a gödör fenekéhez koppant, s az én kiillatosított anyám a halál ölelésében felemelte a csipkefátyolt, inai megremegtek, és rogyott utána. Valaki azonban, mint egy rossz regényben, elkapta a könyökét, így hát ügyetlen halálos ugrása csak megszédülésnek hatott. A templomban nem sírt, fejét felvetette, ahogyan egyedül ő tudja; haja kibontva, duzzadt emlőit, amelyekből titokban tej szivárgott puha hasát megnedvesítve, előrefeszítette; tekintetét pedig, az összetört szerető hamis tekintetét az égnek s a sok-sok égővel sziporkázó csillár felé fordította. A szentély főhajójában úgy festett, mintha maga Szűz Mária volna, s szőke haja körül fent a sziporkák mint angyali kar: huszonnégy az első, tizenhat a második, tizenkettő a harmadik, hat a negyedik, három az ötödik gyűrűben és egy a leghegyén – közönséges gyertyaégők, amelyek titokzatos rezdülésekben adják ki lelküket a feje fölött.

 

            Hajón érkeztem Velencébe. 1911-et írtunk. A nagy hajólapátokat zajos gőzgép forgatta. Tarka sokaság töltötte meg a fedélzetet, a tumultusban egy kikent-kifent bonviván, akit leplezetlen kíváncsisággal méregettek az utasok. Az utazó, aki számos vasutvonalat és hajójáratot ismert, valamilyen kór előrehaladott állapotában szenvedett: lélekben összeroppant, testileg rozzant ember benyomását keltette. Hogy szeme alján a bőr természetellenes haloványságát, arcán és szája szögletében a

Velencén pedig, Velencén cseppet sem egyszerű gyalogosan keresztülvergődni annak ellenére, hogy itt, a vízre épült városban minden talpalatnyi területet elraboltak a Veneto- és a Laguna-öböltől, és rajta a mindent úgy egybepasszíroztak, mintha a nagy tengertől féltenék a várost, attól, hogy előbb-utóbb eljön visszavenni iszapos, meleg öbleit és tocsogóit, akárcsak a legendabeli király elszöktetett menyasszonyát. Csaknem fél órába telt, mire a Szent János és Pál-templomtól, a dózsék örök nyugvóhelyétől a San Polo templomig és iskoláig értünk. Ez volt, Euripidészem, a reneszánsz kori Velence legnagyobb jótékonysági intézménye. A barokk és a gótika után, íme, a reneszánsz, sétáink és az erkölcsről szóló disputáink közelgő végére; évszázadokat átívelő barátkozásunk betetőzésére. A Scuola Grande di San Rocco építését ifjabb Bartolomeo Bon építész kezdte el 1515-ben, és csak harmincnégy évvel később fejezte be Antonio Scarpagnino különlegesre tervezett homlokzattal, az itt elhaladó utcákra asszimmetrikusan elhelyezve. A Velencei Köztársaság szabad polgárainak adományaiból alapították és emelték, hogy a létszám fölöttieknek kezdetben a fekete halál elleni menedékül szolgáljon. Úgy szól a fáma, hogy építészeti szabálytalansága a sietség, a kapkodás következménye, amit az 1527. évi pestisjárvány váltott ki: az adományozók és Bon építész alig várták, hogy beléköltözhessenek, és paradicsomi kertjébe zárkózva ki-ki estéről estére elmondhasson egy-egy igaz történetet Velence múltjából. Odabenn, a szentély belsejében viszont nincsenek szabálytalanságok, következetlenségek, hiszen maga Giacopo Tintoretto festette ki a Szent Rókust, Tiziano utóda, legyőzve a megbízásért folyó versenyben Veronese festőit, Salviatit és Zuccharit. Négy falkép, négy zseniálisan megragadott látvány, négy fénypászma, amelyek tintorettói módon, borotvaélességgel hatolnak a freskókon a homályba, elválasztva azt, ami van, attól, ami nincs – itt az alkalom, hogy emlékeztessünk rá, a lényeges és a lényegtelen elválasztása egymástól, ami az ontológiának, a filozófiai diszciplínák királynőjének a tiszte, az eszmék létalapja, de a legnagyobb mérvű bűntetteké nemkülönben. Ami van, az van, ami nincs, az nincsen, az kiiktatható, semmibe vehető, kérdése közönséges kérdés, amire közönséges válasz adható. Belgrád városparancsnoka rejtjeles táviratban 1942-ben „megoldottnak” minősítette a zsidókérdést. Mit gondolhat magában Kant, miről álmodik örök álmában a városban, amelyből mind egy szálig kilakoltatták a németeekt? Ami van, az van, ami nincs, az nincs… Vagonok, marhavagonok kattogtak a sínpárakon emberhússal teletömve: az volt bennük, „ami nincs”. Oranienburg lakói alig tudtak levegőt venni a sachenhauseni láger krematóriumának füstjétől. Utóbb semmire sem emlékeztek: sem a füstre, sem a buzre, mert hiszen odabenn olyasmit égettek el, „ami nincs”, és mindenki szentül hitt ebben… Nem hallottál, Euripidészem, Bergen-Belsenről? Sem Auschwitz-Birkenauról? Ezek a halálgyárak, amelyekbe menetrend nélküli szerelvények gördültek be, százezreket pusztítottak el a háború előtti korosztályok zsidó járadékosai, filozófusai, költői, gyárosai, tudósai és mérnökei közül. Éjjel-nappal üzemeltek ezek az üzemek, mint manapság a mi csirkegyáraink, és olyanok szolgálták ki, akik saját igazságukhoz, következésképp saját német moráljukhoz tartották magukat. Vajon az válhatott volna-e francia vagy brit igazsággá? Nem; de azért a németek, ha tudták is, hogy a lágerekben valami retteneteset művelnek, azt igazságosnak és a német nép szemszögéből szükségesnek gondolták. Nézd csak, a bejárattal szemközti freskón, az egész középső hajót eluralva, Krisztus keresztre feszítése. Nagyot téved mindenki, Mneszarkhosz fia, aki azt képzeli, hogy a nácik tábora maroknyi gonosztevőből állt, mert bizony Hitler követői és munkatársai a halál bölcselői és angyalai voltak. Himmler, Heydrich, Goebbels és mind, akik halálfejet viseltek fekete sapkájukon (SS, belső biztonsági szolgálat) úgy tekintettek a lágerekre, mint ahogy ma az atomerőmuvekre tekintünk: veszélyesek, piszkolnak, de villanyáramra mindannyiunknak szükségünk van. Valakinek végtére – ezt mondta Dietrich Eckhart, Hitler beszélgetőtársa Spandau börtönéből – mások helyett is ki kellett mondania a helyes szót és meg kellett cselekednie a helyénvaló tettet. A németek közül a legtöbben szentül hitték, hogy a halálfejes sapkás osztagok, az ő nevükben is, helyesen cselekszenek, és mindannyian, ó, egek, nemes vitézeiknek és gyámolítóiknak tartották őket, a végsőkig hitelt adva nekik. Goebbels felesége, Magda, kevéssel az amerikai katonák megérkezése előtt, egész családját kiirtotta. Mielőtt ő maga is kettéharapta volna a ciánkapszulát, feljegyezte: „Gyermekeink túlságosan jók ahhoz az élethez, ami utánunk következik, az irgalmas Isten meg fogja bocsátani, hogy én magam segítettem őket a kímélethez.” Fordulj körbe a Szent Rókusban, Mneszarkhosz fia, szemléld meg Tintoretto toivábbi három freskóját is: Krisztus Pilátus előtt, A keresztvivő Krisztus, végül az Ecce homo. Az emberiség történetében, szalamiszi, soha még nem jelentkezett ilyen erőteljes eszme, más eszmevilágoktól függetlenül, amely a sejtburjánzás sebességével bontakozott erkölcsi teljességgé, az igazság letéteményesévé előrelépve. A németek valószínűleg már a múlt század harmincas éveinek közepétől, amikor Zeppelin mezején ezrével járták körbe a horogkeresztnek a fényt megidéző jelét (die verflüchten Haken kreuzler, a horogkeresztnek azok az átkozottjai), meg voltak győződve róla, hogy igazságos háborút folytatnak majd. Hogy ez a túlélésért, Ukrajna és Oroszország búzamezőiért, a faj és a szellem tisztaságáért folyó harc, abban a német haza egyetlen fia sem kételkedett.(Egy házasságkötés, Eva Brauné, a bunkerben, alig egy vagy két nappal az öngyilkosság előtt, s egy kérdés a katonai káplán, Valter Wagner tiszteletes szájából: „Mein Führer, bocsánat, de ez a szabály, meg kell kérdeznem Öntől, tiszta árja-e.”) Hogy a lángba borított London védelme igazságos, az egyetlen angol számára sem volt kétséges. Hogy atombombát kell előállítani, abban mindegyik tudós biztos volt, aki az új-mexikói Los Alamosban a Manhattan titkos terven dolgozván plutóniumot nyertek uránból, miközben hatalmas sugárzásadagnak tették ki magukat. Hogy helyénvaló szétbombázni Kölnt, Frankfurtot (kilátás a Röhmer-dombról: a városközpont töredezett fogsor, közepén a székesegyház, az egyetlen épület, amely nincs földig rombolva), Drezdát (jaj, Drezdát, ahol ezerszámra égtek el fél ezredévnél régebbi nyomtatványok) és Berlint, a legrégebbi európai egyetemi városokat, afelől semmi kételye nem volt a szövetségi repülőgépekben ülőknek sem nappal, sem éjszaka, sem 1943-ban, sem 1944-ben, sem 1945-ben. Az ellenségnek, szónokolt a brit légierő parancsnoka, romlott szíve legközepébe kellett csapást mérni. Hát a németek, a németek, akikre Brutus és a felforgatók egész panteonja bvetette tekintetét? Friedrich Nietzsche németjei. Richard Wagner németjei. Richard Strauss németjei. Immanuel Kant németjei. Afféle Ikaroszok módjára ők éles vasszárnyakat fabrikáltak maguknak és siklórepülésben borotváltak le velük mindent, ami avítt, mindent, ami szenilis. És szentül hitték, hogy igazuk van, mert egy eszme vezérelte őket, egy olyan eszme, Euripidészem, amely egyedül volt alkalmas egymillió gyermek megölésére gázkamrában. A németség ifjú náció, s szövetségeseivel, a az olasz fasisztákkal és futuristákkal kiebrudalja az Ókontinensről a franciák és angolok elaggott, szklerotikus nemzetét; mert hiszen, istenemre, Európa beteg, és közeleg, hirdette Nietzsche, a zsarnokság kora, amelyben Németországnak le kell számolnia a történelem látszataival. Egyszerűen kénytelen ezt tenni, nincs visszaút, mint ahogy hőseidnek, mint ahogy a tragédiákban nincs visszaút… Mindenkit magával ragadott akkor az eszme, mindenki közös célja: a katonáknak a keleti front lövészárkaiban éppúgy, mint az ő Lili Marlenjüknek. A zsidó karmesterek lidérceitől megszabadulva a legkiválóbb német koncertmesterek, Wilhelm Furtwengler, Karl Böhm, a parédébiztos Von Karajan főhadnagy, Max Schillings és Fritz Knapertsbusch elnagyoltan dirigáltak, az árnyalatokkal nem törődve, tobzódva a mu patetikus beltartalmaiban. Maguk a nácik, Goebbels és személyesen Hitler (jóval a bunker és az ottani kérdés előtt) sem habozott karmesteri pálcát ragadva kiállni a kiéhezett, rongyokban járó berlini zenészek elé attól a vágytól vezérelve, hogy az új rend apostolaiként legalább egy pillanatra uralmuk alá vonják a germán repertoár kedvelt dallamait. És akkor minden romba dőlt: a városok, a tervek, az égre vetett tekintetű emlékművek. A vén Európában végrehajtott gonosztettek felett szörnyülködő amerikaiak nem tudták megérteni a tanácstalan és nagyképűségről árulkodóan szófukar németeket és osztrákokat, akiknek az arcára volt írva a vesztesek torz cinizmusa. Belerobbantották a balti-tengeri kikötők vizébe a daruk utolsó vasszerkezeteit, és vadásztak a holdkórosokra, akik átaludták a végső vereség hajnalát, valamint az ordas eszmék rabjait, 1945–46 „farkasembereit”. Az Ein Deutsches Requiem folyamatos basszus hangokkal indul, a szünetek hegedűszólamai és az egész sötét tónus pedig azt sugallja, hogy az összes ígéret sem csitíthatja el a fájdalmat. Állapodjunk meg, szalamiszi: minthogy minden ember jónak gondolja magát, a felfedezett és sajátjának elfogadott részleges érvényű erkölcs az, amely bűncselekményre készteti őket, mert hozzá ragaszkodva követelik maguknak az igazságot. A paradicsomi kertek, amelyeket úgy gondoznak, mint a pestistől menekülő velenceiek, paradox módon azok késztetik őket gonosztettekre. Mert mindent ezen a világon meggyőződésből tesznek: a mérget azért adják Szókratész kezébe, azért hozzák létre a Société des amis de la constitution, séant aux Jakobins nevű társaságot, a jakobinusoknál összeülő alkotmánypártolókét; és minden egyéb szörnyűség in a history of the mankind az elszántságnak és annak a tükörképe, hogy el kell menni a végsőkig és következetes politikát kell folytatni: Place de la République Guillotine doktor találmányával a közepén, a Lubjanka, amelynek mélyén a forradalom sok elárulója a legképtelenebb vallomásokat írta alá, mert mindannyian, a vallatók is, a vallatottak is szilárdan hitték, hogy a bolsevik forradalomnak el kell mennie a végsőkig, és hogy akkor, a keserű harmincas években veszélyben forog. De azért Roberto, Roberto Menazzini író nem volt elég meggyőző. Az én engedékeny és szédítő anyám, a falu szépe, Tiborért kárpótolta magát vele. Házassága romjai alól menekült a karjaiba. Egy befuccsolt regényből keveredett ki – mellesleg jó, hogy megúszta ép bőrrel –, és mint valami Jeanne d’Arc, igyekezett legalább egy lépést hátrálni máglyájától. Roberto regényterve sokkal ígéretesebb volt, a vakmerőségig merész elgondolás, különösen ha számításba vesszük, hogy kiötlője csak egy vidéki művészi üvegfúvó, semmi több. Az új olasz irodalom leendő remekművének forradalmisága abban nyilvánult volna meg, hogy nincsen cselekménye, de még cselekvést jelző igék sem szerepelnek benne. A La breve istoria della mia Italia helyzetek sorozataként volt elképzelve, egymás mellé tett képek gyanánt, ami történik benne, az valójában az elmozdulás az egymást követő képek közt, mintha egy filmtekercset kockáról kockára néznénk végig. „Nagyon érdekes”, mondta anyám, méhe szépséges, meleg öblén ekkor már bimbózásnak indult, gömbölyödött egy kis élet. Holdtöltekor, amikor anyámat táncba vitte, Roberto otrombán kurjongatott a szabad ég alatt, feje felett a vacsoracsillagot felhőbodrok millió kis vitorlása vette körül. És azután Roberto őt is beléptette a regénybe, elmozduló képei közé. A La breve istoria della mia Italia sugárzott, mint a freskók, mint rendházak csendje és zsolozsmái, mint a tengerzúgás a fülünkre illesztett kagylóhéjban – és mégis, ez a begubózottság, Roberto kimerevített képeinek özöne lassan, de biztosan szétmállasztotta regényét. Úgy fogalmazott, mintha dalolna: „Ce lo vediamo sussurla a bassa voce. E il suo sussurio si perdeva ridotto il polvere. ’Io sono lo spavento di tutte le generazioni. Non pu nemmeno immaginarsi da dove sia giunto: dall’oscuritr, dall’orrore, dall’universo delle sofferenze umane. Da secoli ormai vivo dove le grida e le invocazioni umane non significano nulla. Il buio impera dappertutto laggi e un fetore appiccicoso s’infiltra in ogni poro. Il fango c la mia terra, il marciume il mio cibo e il rosso dei carboni ardenti il mio sole…” Roberto ihletett irálya szárnyalt: „Látjuk őt, amint a nő füléhez hajol, és suttogása szétszitálva porlik. ’Mindeníziglen a rém vagyok nektek. Sejtelmetek sem lehet, honnan jöttem: a sötétségből, az iszonyatból, az emberi szenvedés óceánjából. Ahol századévek óta leledzem, ott minden sikoly és jajveszékelés hiábavaló. A sötétség ott mindent eláraszt, és ragadós buz itat át mindent. A sár az én országom, a rothadás az eledelem, a zsarátnok az én napom…” És talán az én szegény anyám, regényfiaskók Iphigéniája északon és délen, magyar és olasz földön, itt is megtestesül, ámde a kisöcsém, féltestvérem, Menyus másként akarta. A félresikerült csemete, a torzszülött világra jöttével azonban, akin a csodaszép szempár egy tengerszem kékjét tükrözte, elakadt a regényírás, amit egyébként is ilyen fatális végzet felé sodort a sok „si trova”, „si tratta”, „si vede”, melyek az igéket helyettesítve abban a hitben ringatták az olvasót, hogy Roberto regényében mégiscsak van valamiféle előrehaladás. Ott áll tehát, megint az ajtó küszöbén, az én bátor anyám pedig tüzesen dacol vele, útját állja, noha így, félkarúan is sokkal erősebb nála. Áll ott a Lloyd hajólistása, aki ottragadt a megtorpedózása után megfeneklett kórházhajón, rozsda és csapszögek közt, áll a szerencsétlen feketeinges elvékonyult szájjal, oldalához szorított csonkkal, ökölbe szorított balja ütésre lendül, anyám pedig állát felszegi, hátraveti szőke haját, mert valahol teste belsejében elkezdődött a tisztulás, a pete levált a méh faláról, siklik kifelé, és már semmi módon nem termékenyülhet meg Roberto magjától. Szegény anyám vérzik, még egy élet vetél el benne, de vérmaszatok csak itt-ott mutatkoznak hosszú lába tövén, szemérme meleg deltájában, kifelé észak büszke delnőjét mutatja még. Ez a meghatóan hamis asszony, az anyám, megtanult befelé sírni, könnyeit elnyelni, hogy mások ne láthassák, és most a zokogás áthullámzik rajta, hüppög és szipog szegény anyám, de közben válla és előremeredő bimbóival a kifeszített melle meg se rezdül. Keble kitárva, mindenki a szíve gyökeréig beleláthat, de nem veszi le róla átható tekintetét, farkasszemet néznek, végül aztán Roberto az, aki enged: sarkon fordul, s végighaladva a közös teraszon feldönti a hatos számú lakásbeli nénikék fehér fonott karosszékeit, hallom, veszettül káromkodik, de csak úgy maga elé. S anyám, az én állhatatlan anyám, látom, begyűjti pirruszi győzelme gyümölcsét, a tilalmak zónájába lép, arasznyival tovább megy, mint ahogy szabad lenne. Hát igen, az athéniak is szent meggyőződésből küldték a legifjabbik, legszebbik fiukat szicíliai hadjáratba.