Belgrád díszletei

 1.

 

Mindegyik lelkes kommunista pontosan olyan, mint a többi – és mind másképpen lesz elveszett, amikor meghasonlik. Így indította kéziratát Marko Delić. Ült fölötte szórakozottan meredve Újbelgrád betonmonstrumaira.

A makacs mondat úgy köszönt vissza a regény új változatából, mint valami kísértet; uszályában szellemek sokasága, kitartóan várakozva a lámpabura sárga fénykörében. Lökdösődnek és handabandáznak. Némelyikük egyenruhás.

Az ifjú szerző szeretné kikerülni őket.

Óvatosan oldalaz.

Írói kalandja nyitányán Marko Delić azt a gyermeteg hitet táplálja magában, hogy maga válogathatja ki szereplőit, ahogyan az olvasó választ magának olvasnivalót.

A hősünknek életkeretet adó város szívgörbéje fölöttébb különös. Törésvonalak szeldesik. A szeizmográf tűje folytonos rezgésben. Lélegzetvételnyi békesség elég hozzá, a város szervezete máris a romlást szomjúhozza. És így megy ez évszázadok óta.

A Száva és a Duna összefolyásánál ez a város hatalmas stúdióra emlékeztet, amely a legkifinomultabb magamutogatóknak is kulisszákat kínál. Legtöbbször háborús filmekhez, úgyhogy itt lépten-nyomon a szakadtság bájába botlunk. A statiszták bőrét az uniformisok durva gyűrődései horzsolják fel akkor is, ha mezítelenek. A Kalemegdan falai alá szelek sodorta hajléktalanoknak biztos vértezete a katonavirtus. Hősünk, aki született belgrádi (eme adottságát jobb lesz elhallgatnia) szentül hiszi, hogy Belgrádhoz fogható kulisszák sehol a világon nincsenek. Sem Rómában a Cinecitta, sem a mágikus Hollywood nem homályosíthatja el a Száva és a Duna összefolyásáál fekvő város csodáit.

 A belgrádiak időtlen idők óta úgy élnek, akár a mexikói és a kubai menekültek, vagyis a legnépszerűbb filmműfajnak itt kimeríthetetlenek a lehetőségei. Belgrád városnegyedeiben New York hírhedt utcái haladnak, a bűnözők, besúgók és zsaruk szövevénye képezi – pár folklorisztikus részlettel színezve – a Száva és a Duna talákozásába ékelődő metropolis endemikus tenyészetét. Itt, a belgrádi kulisszák közt a bűnügyi filmek kisstílű bűnözők életének melodramatikus tálalásától az Oscar-díjasok módjára fogukat villogtató szereplőkkel készült politikai thrillerekig terjedő palettája keleties mesék motívumaival és a bolsevik művészet plakátszerű látványképeivel bővül, ami, jó eséllyel, eredetien ható színfalakat sejtet egy új Superman kalandjaihoz.

Újbelgrád homokos, vizes talajból kinőtt szürke tömbjei – díszletek neorealisztikus képsorokhoz.

Téli éjjeleken, amikor a sötétség elnyeli a romos házakat és a szutykot, a polgárok sanyarú képét és a konténerek tövén gyülemlő szemétkupacokat, a Dorćol és a Savamala körvonalai vonzó képet mutatnak. Bumfordi villamoskocsik csengetnek a néptelen utcákon, siklanak zajtalanul végig a rakparton, majd át a hídon a Száva túlpartján terjengő pusztaságba, ahova aludni járnak az emberek és ahol minden ünnep lövöldözéstől hangos.

A pogári házak böhöm nagy díszletei a Dunán hajóztak le, Pestről és Bécsből, valamikor a század elején. És jöttek később is. Egyszer egy osztrák rendező Bécset filmezte a belgrádi kikötőben, és elragadtatással beszélt az éjszakában oly pompásan ható épületekről.

Számos világhírű rendező kereste meg látványfantazmagóriáit ebben a belgrádi filmvárosban. A dokumentaristák még most is kitartóan várakoznak a merényletekre, forradalmakra és államcsínyekre.

A díszletezők a külkerületek utcáit járják alkalmas helyszíneket keresve.

 

A dickensi atmoszférával vetekedő nyirkos alagsorokban családi manufaktúrák csíráznak ki. Ezernyi villanykörte, polc és lakat, melyeket  belgrádi tömbházak átadás előtti lakóhelyein zsákmányoltak, gépkocsiabroncsok, kazettás magnók, ablaktörlők, bundák, visszapillantó tükrök, drágább fajta lábtörlők, rakásszám buksza és karóra.

Az egész Belgrád hemzseg a kis lerakatoktól.

Bejáródott csapatmunkában, a feladatok tökéletesre fejlesztett szétosztásával a családok  már a hároméves kölyköket is a konténerek különösen hasznos kurkászóiként használják fel. A város minden talpalatnyi darabjának van gazdája. Éles a verseny értük. Mind több városlakó ér talajt. A tolvajlás nem puszta hobbi, hanem életmód is, rátermettek és élelmesek kiválósága. A közterületfenntartó tilosban parkoló autók elszállítására szakosodott alkalmazottai túlórázásra is kaphatók. Eldugott műhelyekben százszámra bontanak személygépkocsikat, kiiktatva őket a fizikai létből. A kis stiklizők a rend őreinek hallgatólagos szemhunyorításától kísérve éjjel-nappal a nyilvános parkolók körül sündörögnek.

A Belgrád stúdió sokféle foglalkozást kínál. Elegendő végigböngészni a lapok hirdetésrovatát és megfejteni a burkolt ajánlatok jelentését.

Az égbe nyúló lakótelepeken a felvonók gyakori meghibásodása emberszállítók külön osztályát temrlete ki, megfelelő tarifáért szállnak ki idősek és betegek kiszolgálására. A megbeszélt időben fel- vagy lehurcolják őket.

A nyolcvanas években, amikor az áramszünetek úgyszólván mindennaposak voltak, a Belgrád Keleti kapujánál magasodó felhőkarcolókban külön temetkezési szolgálatot szerveztek. Kézről kézre adogatták le az elhunytakat olykor a huszadik emeletről, hogy az égbe távozhasson a lelke.

A gondos városnézőnek azonban nem kerülhetik el a figyelmét  csönd tenyérnyi oázisai az óvárosban, amely koránál fogva és a gondatlanság miatt a háború óta egyre pusztul. A márványoszlopok tövében jéghideg bordái vicsorognak a fűtőtesteknek, amelyek a háború előtt a tiszta lépcsőházakat fűtötték. Az emeletek közt ósdi liftek vánszorognak.

A szépséges házakban kedvét lelők álmélkodva kérdezhetik: hova lettek azok az emberek, akik alapítványokat tettek, színházakat, templomokat és kórházakat emeltek?

Csiba te! Pontosan ezekről a jótét lelkekről készül regélni hősünk, miközben a forró augusztusi délutánon maga elé suttogja regénye nyitó mondatát és óvatosan próál elhúzódni a felbolygatott kísértetektől.

A sötét drapériák mögött pedig, Stari grad, Dorćol, Palilula, Vračar szelelő, nyirkos lakásaiban elaggott belgrádi úriasszonyok pittyegnek, mint valami kalitkába zárt madárritkaságok. Egy-egy házi szentjük napja és szenteste hozza össze őket, régóta hozzáidomultak a várost a háború után elárasztó hordák életritmusához. A megmaradt ereklye nem több a kimért beszédmodornál, egymás kötelező „uramozása”, „asszonyomozása”, itt-ott egy porcelánholmi, szentkép, egy piroti szőnyeg, ezüstibrik, mécses. A békebeli polgárok e ritka példányai, akik rühellenék a hamis családi címereket és a bécsi felmenőket, még mindig tompa fény lengi körül.

Belgrád az írók paradicsoma.

A mi ifjonti hősünk a 35 fokos augusztusi hőségben, miközben poshadó szemét bűze terjeng az újbelgrádi lakótelepek fölött, ebben a hatalmas stúdióban abban ügyködik, hogy felleljen néhányat az elsüllyedt alakokból. Kis időre hagyjuk magára a vászonfüggöny csalóka árnyékában.

Egy képzeletgazdag olvasó kénye-kedve szerint bármit elgondolhat, mégsem sikerül kimerítenie a belgrádi stúdió lehetőségeit, mert a rozoga kulisszák között olyan lények is találtatnak, amelyek nem szerepelnek a zoológia tankönyveiben. Nem ritka eset Belgrád állatkertjében, hogy egy orrszarvú végez magával, egy majom vagy egy tigris kisétál a ketrecéből. Hiszen az sem falrengető, ha a meny lemetszi az anyós nyelvét, bokszoló ökölcsapása oltja ki egy gyermek életét, a rendőr ellátja egy operaénekes baját, a kukában csecsemőt találnak.

Belgrád lesz egy napon a világ legnagyobb szafariparkja.

Mindétig Ázsia kapuja volt Belgrád, ahonnan mégis határozottan felsejlik Európa.

 

2.

 

A kanadai nyárfa rövidéletű: gyorsan nő, de gyorsan ki is szárad. A betonszörnyetegek viszont a maguk javíthatatlan rondaságában ítéletnapig itt fognak díszelegni. Kiégett nyárfák övezte bulvárokon, kátyús utakon és építőhelyeken roncsautók döcögnek.

Dermedt szerelvények várakoznak a leeresztett jelzőlámpáknál.

Az órák gyorsuló ütemben pergetnek egy másik időt.

Hősünk egy láthatatlan történet hályogán kaparász ironjával.

Opatija: ücsörgő emberek, napernyők, szállodák csipkés balkonjai. A pihenés oázisa, ahol bizony örömteli a várakozás.

Abbázia: a legtávolabbi pont, ameddig Vladimir Nabokov emlékezete el tud érni. Sziklaüregek, melyeket langyos tengervíz tölti ki, a tenger mágikus mormolása. Vladimir, a gyerkőc viszolyog a gondolattól, hogy borbélyhoz kell mennie Rijekába.

A helyszín minden bizonnyal Opatija, az Adriai-tenger, jegyzi fel önéletrajzában fél évszázaddal később (Speak, Memory).

Vladimir, a gyerkőc emlékezetében megmaradt a világoszöld-rózsaszín celluloid karperec a jobb csuklóján. Felködlő rajzolatában néhány hajtincs dereng, fagyott könnyek – a rijekai borbélyhoz való rettenetes zarándoklat nyomai.

A Neptun-villa (vagy Apollo a neve?) a kis tornyocskával és tetőterében a kerek ablakokkal, a csendes menedék, amelyet a távoli 1904. év nyarán európai vándorlásai során útba ejtett az orosz Nabokov család, még most is ott áll, a tenger legszélén, Ićićiiránt.

A láthatatlan rugó megfeszül. A felködlő celluloid karperecben bármelyik percben testet ölthetnek a szorongás tárgyai.

A sziklaüregek, melyeket langyos, állott tengervíz tölt meg, benne a hínár iszamos csomóival, álmosító locsogással lélegeznek. A fiúcskában, Markóban a leázó púderek nehéz illata marad meg, amely a fürdőkabinok korhadó deszkáiból szivárog elő. Az ő varázskörét nem haj és nem könnykristályok adják. Ellenben egészen világosan ott érzi az arcán a szőrme selymes érintését.

Az udvar mélyében elmozdultak a rozmaringágak. A fojtott sóhajokat a gyermek képzelete tette hozzá, de a határozatlan színű, homályos celluloidon a pad körvonalai valósak. Támlájára odalátni a bokor sűrűjén át.

A rozmaringágacskák egyenletes ritmusban mozognak. Vagy hajtincsek azok?

Az íróasztal szélén egy pillanatra elakad valamilyen üveg visszfénye. Marko felnéz kéziratából.

Valahol egy idegen kéz ablakot tárt ki. A szemközti háztömb harmadik emeletén Marko egy emberalak körvonalait fedezi fel a teraszajtó sűrű lyukú szúnyoghálóján keresztül.

 

3.

 

Városa felett angyalként lebeg Marko.

Ki tudja, hanyadszor, háborús romjaiból támad föl Belgrád. A kiadós vérátömlesztések friss vért fecskendeztek belé, ám a két folyó partján a dzsinn tehetetlenül lengeti karjait. Az ezeréves tetemektől kövér humuszon még nem nyílt ki orchidea.

Mohó és szívós hegylakók árasztották el Belgrádot a második világháború végeztével. Élettel telítették meg a várost, de nyugalmat nem kapott tőlük. A puszta önfenntartás erős ösztönétől vezérelve földbe tiporták kényes endemikus növénytakaróját.

Az a világ jött el, amelyet Jovan Cvijić a „pórlélektan” termékeként nevez meg. Ivo Andrić pedig a Jelek az út mentén-ben ezt írja róla: „A török hódoltságnak kitett vidékeinken, különösen a legelmaradottabb részeken, hol erősebben, hol halványabban, meglátszanak a raboskodás nyomai, s olykor mind egyszerre ütközik ki mind, teljes súlyával. Ilyenkor derül ki, hogy az életet sikerült ugyan megőrizni, de drágábban, mint amennyit az élet ér, mert a védekezéshez és a megmaradáshoz szükséges erőt a jövendő nemzedékektől kölcsönözték, azok tehát adósságok terhével a nyakukban jöttek a világra. E küzdelmet a pőre életfenntartó ösztön túlélte, miközben maga az élet kiürült, jóformán csak a neve az, ami megmaradt belőle. Ami van és él tovább, az csorba vagy torz, a születő, a most keletkező pedig csírájában mérgezett és elnyomorított. Ezeknek az embereknek a gondolatai és szavai csököttek maradnak, mert gyökerükben elmetszették őket.”

 

Belgrád bomlásnak indult azok terhe alatt, akik az életét megújították. Kiéhezett lakosai szeméttelepeken kóvályognak. Galamboknak állítanak kelepcét. Bádogviskótelepek teremnek egyre-másra.

A lankadó erejű Gulliver egyazon napon születik és hal meg.

 

                                                                                     (Belgrád, 1990. május)

Bognár Antal fordítása