Aleksandar Gatalica: Euripidész halála (részlet)

Velencén pedig, Velencén cseppet sem egyszerű gyalogosan keresztülvergődni annak ellenére, hogy itt, a vízre épült városban minden talpalatnyi területet elraboltak a Veneto- és a Laguna-öböltől, és rajta a mindent úgy egybepasszíroztak, mintha a nagy tengertől féltenék a várost, attól, hogy előbb-utóbb eljön visszavenni iszapos, meleg öbleit és tocsogóit, akárcsak a legendabeli király elszöktetett menyasszonyát. Csaknem fél órába telt, mire a Szent János és Pál-templomtól, a dózsék örök nyugvóhelyétől a San Polo templomig és iskoláig értünk. Ez volt, Euripidészem, a reneszánsz kori Velence legnagyobb jótékonysági intézménye. A barokk és a gótika után, íme, a reneszánsz, sétáink és az erkölcsről szóló disputáink közelgő végére; évszázadokat átívelő barátkozásunk betetőzésére. A Scuola Grande di San Rocco építését ifjabb Bartolomeo Bon építész kezdte el 1515-ben, és csak harmincnégy évvel később fejezte be Antonio Scarpagnino különlegesre tervezett homlokzattal, az itt elhaladó utcákra asszimmetrikusan elhelyezve. A Velencei Köztársaság szabad polgárainak adományaiból alapították és emelték, hogy a létszám fölöttieknek kezdetben a fekete halál elleni menedékül szolgáljon. Úgy szól a fáma, hogy építészeti szabálytalansága a sietség, a kapkodás következménye, amit az 1527. évi pestisjárvány váltott ki: az adományozók és Bon építész alig várták, hogy beléköltözhessenek, és paradicsomi kertjébe zárkózva ki-ki estéről estére elmondhasson egy-egy igaz történetet Velence múltjából. Odabenn, a szentély belsejében viszont nincsenek szabálytalanságok, következetlenségek, hiszen maga Giacopo Tintoretto festette ki a Szent Rókust, Tiziano utóda, legyőzve a megbízásért folyó versenyben Veronese festőit, Salviatit és Zuccharit. Négy falkép, négy zseniálisan megragadott látvány, négy fénypászma, amelyek tintorettói módon, borotvaélességgel hatolnak a freskókon a homályba, elválasztva azt, ami van, attól, ami nincs – itt az alkalom, hogy emlékeztessünk rá, a lényeges és a lényegtelen elválasztása egymástól, ami az ontológiának, a filozófiai diszciplínák királynőjének a tiszte, az eszmék létalapja, de a legnagyobb mérvű bűntetteké nemkülönben. Ami van, az van, ami nincs, az nincsen, az kiiktatható, semmibe vehető, kérdése közönséges kérdés, amire közönséges válasz adható. Belgrád városparancsnoka rejtjeles táviratban 1942-ben „megoldottnak” minősítette a zsidókérdést. Mit gondolhat magában Kant, miről álmodik örök álmában a városban, amelyből mind egy szálig kilakoltatták a németeekt? Ami van, az van, ami nincs, az nincs… Vagonok, marhavagonok kattogtak a sínpárakon emberhússal teletömve: az volt bennük, „ami nincs”. Oranienburg lakói alig tudtak levegőt venni a sachenhauseni láger krematóriumának füstjétől. Utóbb semmire sem emlékeztek: sem a füstre, sem a buzre, mert hiszen odabenn olyasmit égettek el, „ami nincs”, és mindenki szentül hitt ebben… Nem hallottál, Euripidészem, Bergen-Belsenről? Sem Auschwitz-Birkenauról? Ezek a halálgyárak, amelyekbe menetrend nélküli szerelvények gördültek be, százezreket pusztítottak el a háború előtti korosztályok zsidó járadékosai, filozófusai, költői, gyárosai, tudósai és mérnökei közül. Éjjel-nappal üzemeltek ezek az üzemek, mint manapság a mi csirkegyáraink, és olyanok szolgálták ki, akik saját igazságukhoz, következésképp saját német moráljukhoz tartották magukat. Vajon az válhatott volna-e francia vagy brit igazsággá? Nem; de azért a németek, ha tudták is, hogy a lágerekben valami retteneteset művelnek, azt igazságosnak és a német nép szemszögéből szükségesnek gondolták. Nézd csak, a bejárattal szemközti freskón, az egész középső hajót eluralva, Krisztus keresztre feszítése. Nagyot téved mindenki, Mneszarkhosz fia, aki azt képzeli, hogy a nácik tábora maroknyi gonosztevőből állt, mert bizony Hitler követői és munkatársai a halál bölcselői és angyalai voltak. Himmler, Heydrich, Goebbels és mind, akik halálfejet viseltek fekete sapkájukon (SS, belső biztonsági szolgálat) úgy tekintettek a lágerekre, mint ahogy ma az atomerőmuvekre tekintünk: veszélyesek, piszkolnak, de villanyáramra mindannyiunknak szükségünk van. Valakinek végtére – ezt mondta Dietrich Eckhart, Hitler beszélgetőtársa Spandau börtönéből – mások helyett is ki kellett mondania a helyes szót és meg kellett cselekednie a helyénvaló tettet. A németek közül a legtöbben szentül hitték, hogy a halálfejes sapkás osztagok, az ő nevükben is, helyesen cselekszenek, és mindannyian, ó, egek, nemes vitézeiknek és gyámolítóiknak tartották őket, a végsőkig hitelt adva nekik. Goebbels felesége, Magda, kevéssel az amerikai katonák megérkezése előtt, egész családját kiirtotta. Mielőtt ő maga is kettéharapta volna a ciánkapszulát, feljegyezte: „Gyermekeink túlságosan jók ahhoz az élethez, ami utánunk következik, az irgalmas Isten meg fogja bocsátani, hogy én magam segítettem őket a kímélethez.” Fordulj körbe a Szent Rókusban, Mneszarkhosz fia, szemléld meg Tintoretto toivábbi három freskóját is: Krisztus Pilátus előtt, A keresztvivő Krisztus, végül az Ecce homo. Az emberiség történetében, szalamiszi, soha még nem jelentkezett ilyen erőteljes eszme, más eszmevilágoktól függetlenül, amely a sejtburjánzás sebességével bontakozott erkölcsi teljességgé, az igazság letéteményesévé előrelépve. A németek valószínűleg már a múlt század harmincas éveinek közepétől, amikor Zeppelin mezején ezrével járták körbe a horogkeresztnek a fényt megidéző jelét (die verflüchten Haken kreuzler, a horogkeresztnek azok az átkozottjai), meg voltak győződve róla, hogy igazságos háborút folytatnak majd. Hogy ez a túlélésért, Ukrajna és Oroszország búzamezőiért, a faj és a szellem tisztaságáért folyó harc, abban a német haza egyetlen fia sem kételkedett.(Egy házasságkötés, Eva Brauné, a bunkerben, alig egy vagy két nappal az öngyilkosság előtt, s egy kérdés a katonai káplán, Valter Wagner tiszteletes szájából: „Mein Führer, bocsánat, de ez a szabály, meg kell kérdeznem Öntől, tiszta árja-e.”) Hogy a lángba borított London védelme igazságos, az egyetlen angol számára sem volt kétséges. Hogy atombombát kell előállítani, abban mindegyik tudós biztos volt, aki az új-mexikói Los Alamosban a Manhattan titkos terven dolgozván plutóniumot nyertek uránból, miközben hatalmas sugárzásadagnak tették ki magukat. Hogy helyénvaló szétbombázni Kölnt, Frankfurtot (kilátás a Röhmer-dombról: a városközpont töredezett fogsor, közepén a székesegyház, az egyetlen épület, amely nincs földig rombolva), Drezdát (jaj, Drezdát, ahol ezerszámra égtek el fél ezredévnél régebbi nyomtatványok) és Berlint, a legrégebbi európai egyetemi városokat, afelől semmi kételye nem volt a szövetségi repülőgépekben ülőknek sem nappal, sem éjszaka, sem 1943-ban, sem 1944-ben, sem 1945-ben. Az ellenségnek, szónokolt a brit légierő parancsnoka, romlott szíve legközepébe kellett csapást mérni. Hát a németek, a németek, akikre Brutus és a felforgatók egész panteonja bvetette tekintetét? Friedrich Nietzsche németjei. Richard Wagner németjei. Richard Strauss németjei. Immanuel Kant németjei. Afféle Ikaroszok módjára ők éles vasszárnyakat fabrikáltak maguknak és siklórepülésben borotváltak le velük mindent, ami avítt, mindent, ami szenilis. És szentül hitték, hogy igazuk van, mert egy eszme vezérelte őket, egy olyan eszme, Euripidészem, amely egyedül volt alkalmas egymillió gyermek megölésére gázkamrában. A németség ifjú náció, s szövetségeseivel, a az olasz fasisztákkal és futuristákkal kiebrudalja az Ókontinensről a franciák és angolok elaggott, szklerotikus nemzetét; mert hiszen, istenemre, Európa beteg, és közeleg, hirdette Nietzsche, a zsarnokság kora, amelyben Németországnak le kell számolnia a történelem látszataival. Egyszerűen kénytelen ezt tenni, nincs visszaút, mint ahogy hőseidnek, mint ahogy a tragédiákban nincs visszaút… Mindenkit magával ragadott akkor az eszme, mindenki közös célja: a katonáknak a keleti front lövészárkaiban éppúgy, mint az ő Lili Marlenjüknek. A zsidó karmesterek lidérceitől megszabadulva a legkiválóbb német koncertmesterek, Wilhelm Furtwengler, Karl Böhm, a parédébiztos Von Karajan főhadnagy, Max Schillings és Fritz Knapertsbusch elnagyoltan dirigáltak, az árnyalatokkal nem törődve, tobzódva a mu patetikus beltartalmaiban. Maguk a nácik, Goebbels és személyesen Hitler (jóval a bunker és az ottani kérdés előtt) sem habozott karmesteri pálcát ragadva kiállni a kiéhezett, rongyokban járó berlini zenészek elé attól a vágytól vezérelve, hogy az új rend apostolaiként legalább egy pillanatra uralmuk alá vonják a germán repertoár kedvelt dallamait. És akkor minden romba dőlt: a városok, a tervek, az égre vetett tekintetű emlékművek. A vén Európában végrehajtott gonosztettek felett szörnyülködő amerikaiak nem tudták megérteni a tanácstalan és nagyképűségről árulkodóan szófukar németeket és osztrákokat, akiknek az arcára volt írva a vesztesek torz cinizmusa. Belerobbantották a balti-tengeri kikötők vizébe a daruk utolsó vasszerkezeteit, és vadásztak a holdkórosokra, akik átaludták a végső vereség hajnalát, valamint az ordas eszmék rabjait, 1945–46 „farkasembereit”. Az Ein Deutsches Requiem folyamatos basszus hangokkal indul, a szünetek hegedűszólamai és az egész sötét tónus pedig azt sugallja, hogy az összes ígéret sem csitíthatja el a fájdalmat. Állapodjunk meg, szalamiszi: minthogy minden ember jónak gondolja magát, a felfedezett és sajátjának elfogadott részleges érvényű erkölcs az, amely bűncselekményre készteti őket, mert hozzá ragaszkodva követelik maguknak az igazságot. A paradicsomi kertek, amelyeket úgy gondoznak, mint a pestistől menekülő velenceiek, paradox módon azok késztetik őket gonosztettekre. Mert mindent ezen a világon meggyőződésből tesznek: a mérget azért adják Szókratész kezébe, azért hozzák létre a Société des amis de la constitution, séant aux Jakobins nevű társaságot, a jakobinusoknál összeülő alkotmánypártolókét; és minden egyéb szörnyűség in a history of the mankind az elszántságnak és annak a tükörképe, hogy el kell menni a végsőkig és következetes politikát kell folytatni: Place de la République Guillotine doktor találmányával a közepén, a Lubjanka, amelynek mélyén a forradalom sok elárulója a legképtelenebb vallomásokat írta alá, mert mindannyian, a vallatók is, a vallatottak is szilárdan hitték, hogy a bolsevik forradalomnak el kell mennie a végsőkig, és hogy akkor, a keserű harmincas években veszélyben forog. De azért Roberto, Roberto Menazzini író nem volt elég meggyőző. Az én engedékeny és szédítő anyám, a falu szépe, Tiborért kárpótolta magát vele. Házassága romjai alól menekült a karjaiba. Egy befuccsolt regényből keveredett ki – mellesleg jó, hogy megúszta ép bőrrel –, és mint valami Jeanne d’Arc, igyekezett legalább egy lépést hátrálni máglyájától. Roberto regényterve sokkal ígéretesebb volt, a vakmerőségig merész elgondolás, különösen ha számításba vesszük, hogy kiötlője csak egy vidéki művészi üvegfúvó, semmi több. Az új olasz irodalom leendő remekművének forradalmisága abban nyilvánult volna meg, hogy nincsen cselekménye, de még cselekvést jelző igék sem szerepelnek benne. A La breve istoria della mia Italia helyzetek sorozataként volt elképzelve, egymás mellé tett képek gyanánt, ami történik benne, az valójában az elmozdulás az egymást követő képek közt, mintha egy filmtekercset kockáról kockára néznénk végig. „Nagyon érdekes”, mondta anyám, méhe szépséges, meleg öblén ekkor már bimbózásnak indult, gömbölyödött egy kis élet. Holdtöltekor, amikor anyámat táncba vitte, Roberto otrombán kurjongatott a szabad ég alatt, feje felett a vacsoracsillagot felhőbodrok millió kis vitorlása vette körül. És azután Roberto őt is beléptette a regénybe, elmozduló képei közé. A La breve istoria della mia Italia sugárzott, mint a freskók, mint rendházak csendje és zsolozsmái, mint a tengerzúgás a fülünkre illesztett kagylóhéjban – és mégis, ez a begubózottság, Roberto kimerevített képeinek özöne lassan, de biztosan szétmállasztotta regényét. Úgy fogalmazott, mintha dalolna: „Ce lo vediamo sussurla a bassa voce. E il suo sussurio si perdeva ridotto il polvere. ’Io sono lo spavento di tutte le generazioni. Non pu nemmeno immaginarsi da dove sia giunto: dall’oscuritr, dall’orrore, dall’universo delle sofferenze umane. Da secoli ormai vivo dove le grida e le invocazioni umane non significano nulla. Il buio impera dappertutto laggi e un fetore appiccicoso s’infiltra in ogni poro. Il fango c la mia terra, il marciume il mio cibo e il rosso dei carboni ardenti il mio sole…” Roberto ihletett irálya szárnyalt: „Látjuk őt, amint a nő füléhez hajol, és suttogása szétszitálva porlik. ’Mindeníziglen a rém vagyok nektek. Sejtelmetek sem lehet, honnan jöttem: a sötétségből, az iszonyatból, az emberi szenvedés óceánjából. Ahol századévek óta leledzem, ott minden sikoly és jajveszékelés hiábavaló. A sötétség ott mindent eláraszt, és ragadós buz itat át mindent. A sár az én országom, a rothadás az eledelem, a zsarátnok az én napom…” És talán az én szegény anyám, regényfiaskók Iphigéniája északon és délen, magyar és olasz földön, itt is megtestesül, ámde a kisöcsém, féltestvérem, Menyus másként akarta. A félresikerült csemete, a torzszülött világra jöttével azonban, akin a csodaszép szempár egy tengerszem kékjét tükrözte, elakadt a regényírás, amit egyébként is ilyen fatális végzet felé sodort a sok „si trova”, „si tratta”, „si vede”, melyek az igéket helyettesítve abban a hitben ringatták az olvasót, hogy Roberto regényében mégiscsak van valamiféle előrehaladás. Ott áll tehát, megint az ajtó küszöbén, az én bátor anyám pedig tüzesen dacol vele, útját állja, noha így, félkarúan is sokkal erősebb nála. Áll ott a Lloyd hajólistása, aki ottragadt a megtorpedózása után megfeneklett kórházhajón, rozsda és csapszögek közt, áll a szerencsétlen feketeinges elvékonyult szájjal, oldalához szorított csonkkal, ökölbe szorított balja ütésre lendül, anyám pedig állát felszegi, hátraveti szőke haját, mert valahol teste belsejében elkezdődött a tisztulás, a pete levált a méh faláról, siklik kifelé, és már semmi módon nem termékenyülhet meg Roberto magjától. Szegény anyám vérzik, még egy élet vetél el benne, de vérmaszatok csak itt-ott mutatkoznak hosszú lába tövén, szemérme meleg deltájában, kifelé észak büszke delnőjét mutatja még. Ez a meghatóan hamis asszony, az anyám, megtanult befelé sírni, könnyeit elnyelni, hogy mások ne láthassák, és most a zokogás áthullámzik rajta, hüppög és szipog szegény anyám, de közben válla és előremeredő bimbóival a kifeszített melle meg se rezdül. Keble kitárva, mindenki a szíve gyökeréig beleláthat, de nem veszi le róla átható tekintetét, farkasszemet néznek, végül aztán Roberto az, aki enged: sarkon fordul, s végighaladva a közös teraszon feldönti a hatos számú lakásbeli nénikék fehér fonott karosszékeit, hallom, veszettül káromkodik, de csak úgy maga elé. S anyám, az én állhatatlan anyám, látom, begyűjti pirruszi győzelme gyümölcsét, a tilalmak zónájába lép, arasznyival tovább megy, mint ahogy szabad lenne. Hát igen, az athéniak is szent meggyőződésből küldték a legifjabbik, legszebbik fiukat szicíliai hadjáratba.