Kívül véres, belül mézes, szeretőm duzzadt ajkai mögött csókja édes,
beleharapok és kibontom, kis kagylót fosztok termékeny hústól, vegyétek
és egyétek, mert ez az én kedvesem teste, nektek áldoz, értetek fogy,
mint a hold, ha naphoz hajol: hópehely a bágyadt-buta rózsaszirmon.
Kívül véres, belül mézes, te busó szerelmem, te, kinek arca vastag
oszlopból van finomra faragva, rémisztő, bús angyal, mosolya csorog
bánatos istennő-arcán, mint a tejfolt fekete haján, ha odacsurran-
cseppen kedvem s tartja kedve; te erőszakolandó teste az éjnek,
szobra örök nagyszerűségnek.
Kívül véres, belül mézes, takarj be, mint kisgyereket ölel a forróság ismeretlen
nők ölében fura-magányos éjjeleken, ismerős illatú reggeleken,
mikor nincs hova-kibe oda-belebújnom, mikor kéne. Mikor ölnélek,
halálra késelnének, ha ölelnélek, az indulatok, melyekkel hozzád eljutok:
vén indákon és vidám inakon.
Egy fura koporsóban lakom, szólj, ha menni akarsz,
világgá megyek, délre tartok, te merre akarsz?
Fogom lábfejedet, megsimogatom s te magad alá húzod, elbújtatod,
mint a kislány, kit tegnap láttam: szoknyáját emelve bújt anyja felemelt
szoknyája mögé s én segítettem lehajtani később, felbujtogatva, bokáját újból eltakarva.
Hova tartasz? Kedves Romlás Virága, te olvasó, szépséges, lassan érő,
lassan kívül s belül is véres, már nedves, negédes, te legédesebb? Ugyan hova
gondolsz? Most kezdődik, csak most, a legalaposabb befejezése egy elképzelt aktusnak:
Kívül véres, belül véres, hova legyek örömömben, hisz hiába mocskoltalak be
egy tiszta színnel, te nem haldokolva, de vérezve mosod magadban
csodálatosan, vörössel talán-ártatlan gyermeki lelkedet?
S itt a hoppá! Az álljunk meg csak egy röpke gyönyörnyi pillanatra
– szinte elvész, s mégis hosszas kéj rövidsége – s kérdezzük meg: ki oltott be kit
bűnnel? Talán nem ez a teremtett elrendeltetett rendje mindennek, mi nem kérdez,
csak érez és éppen ezért megy? Ha de, akkor igaz a szerelem. Ki mondta, hogy nem?
Ülve-fekve-állva táncoltam el neked mit kimondani nem lehet, vallomást tettem,
mozgó nyelvvel , nyitott szájjal, de mégsem a természetes csevej emberi hangjával…
Kívül mézes, belül véres, lihegve lop hangot a csendes kertben a lopakodó
vadállat, s amint észreveszi, hogy látják, úgy vált át, s fut vakon – a
végzetbe? – a sötét ismeretlenbe.
Így folytatom: Újra bele(m)ártom magamat, és tiszta szép vérbe…
Kívül mézes, belül mézes és véres: így folytatom míg megöregednek az inak, a lepedők ragacsos-nedvesek, elszakadnak a kötelek.
Csak fekszünk és örökre kívánlak, lányka, mert fiatal vagy s lehetetlen,
hogy megöregedj, én meg maradok, amilyen vagyok… hazug vagyok.
Szólj hozzám, úgyis értem, úgyis mást válaszolok, galád vagyok,
kellesz, értsd meg, nem csak amiatt, vagyok…
Többet nem válaszolok, talán mert állatok vagyunk, gyerek! Kicsik,
nagyok, vadak vagy szelidített kölykök, ezekkel ne törődjünk! Testünkből
áldozzunk minden nap a halálnak egy pár cseppet: menjetek és sokasodjatok,
készüljetek, addig csókot adok szeretőm duzzadt ajkaira s beleharapok.