A Santa Maria della Salute-templom lépcsőin most, Euripidészem, bizonyságot tettünk, hogy minden ember hisz, és így mindenki jónak tartja magát. Rossz mégis van – vajon miért? Majd meglátod, ha átérünk a Canale grande túlsó partjára. Most! – itt az idő, anyánk rám szólt, hogy ki kell pattannunk. Úgy is cselekedtünk, mielőtt a carrozza közelebb ért volna a kapucinusok rendházához és a környező sikátorokhoz. Egyszer régen – Menyus és én még nagyon kicsik voltunk – két forgalmas utca találkozásánál a sarkon találtunk egy öreg cipőpucolót. Rögtön figyelmesek lettünk rá, mihelyt Roberto falujából beköltöztünk a nagyvárosba. Valójában hol itt, hol ott tisztogatta a lábbeliket: a kikötőben, a templom előtti téren. Zöld faládikát tett le a járdára, ferde fedelén meszingtalpazat, amelyre a járókelők fél lábbal fellépve tisztításra kínálhatják cipőjüket. Menyuska vastag talpú, sötétkék ortopéd cipőt viselt, 22-eset, én 30-as új barna cipőben feszítettem. Az öreg előbb az ő lábbelijét tette rendbe, aztán az enyémet, majd pedig kérés nélkül nekilátott kicserélni a cipőfűzőinket. Különös nap volt ez: az első kvadránsból szél fújt hét beaufort erősséggel, és az öbölben köteleket feszítettek ki a part hosszában a hajókikötőnél, nehogy valakit a vízbe találjanak lökni a szélrohamok. A cipőtisztító barna és bordó ellenzős sapkát viselt, jól a homlokába húzva, a szél szemmel láthatólag semmit sem árthatott neki. Ott, az utcán kicserélte a pertlijeinket, és majdhogynem csak úgy odavetette: „Hát azt tudjátok-e, fiúcskák, hogy a cipőfűzőt huszonnégyféleképpen lehet megkötni? A gyerekek egyféle masniról hallottak csak, a felnőttek dupla csomóról is tudnak, mi meg a javakorabeli cipészek a többit is ismerjük, én például mindennap másképp kötöm meg a pertlit.” Néhány egyszerű bogot be is mutatott akkor nekünk, némelyik legyezőszerű volt, mások meg kibomló rózsaszirmokra vagy akasztófa kötelén a hurokra emlékeztetett. Bizonyosfajta csomózások ellenben olyan bonyolultak voltak, hogy vetekedtek a legvékonyabb spagetti tányérra szedett gombolyagával. Menyus vastag talpú, betétes sötétkék cipőjére azon a szeles tavaszi délelőttön (idegenül mozogtunk ekkor még a nagyvárosban) „angol módra” kötött csomó került (így nevezte a cipőpucoló), az enyémre meg „németes” („Primo Inglesi, miei ragazzi, e secondo Tedesci”), és egyikünk sem akarta semmi áron kioldani többé. Amikor a mi összeszedett és gondos anyánk elejtette, hogy talán mégis célszerű lenne kibújni a cipőkből legalább amikor eljön az alvás ideje, kórusban rákezdtünk Menyus hangján nyüszíteni-nyafogni, szemünk le-leragadt már, mikorra, jóval éjfél után, kioldhatta cipőnkön kinek-kinek az angol meg a német csomóját. Reggelre kelve Menyus és én hiába iparkodtunk felidézni a fogások sorrendjét, nem boldogultunk. Meg akartuk keresni újra a kikötőbeli öreget; mind a ketten, az én kis féltestvérkém is meg én is, elhatároztuk aznap, hogy jelentkezünk a homlokába húzott „politure” bácsi műhelyébe inasnak, de amikor a kikötőbe értünk, a parti szél már alábbhagyott, a láthatárról eltisztultak a felhők, eliramodtak a határtalan ürességbe, s magukkal vitték az ég minden gomolygó alakzatát – ő azonban nem volt sehol. Hiába kutakodtunk utána a környező utcákban, mert azt mégsem hihette egyikünk sem, hogy Mary Poppins lenne, s a szél hátán jönne-menne. Persze nagyváros volt ez, benne mi két idegen, két árva, akik térről térre szédülve elhúzódtunk a szökőkutak vízsugarának közeléből. Azokon a helyeken, ahol a napégette arcú cipőpucoló szokta fényesítgetni a lábbeliket, egy vak kíntornásba botlottunk (idomított majom nem volt nála), egy „porcherát” láttunk, aki csont nélküli sült sertéskarajokat kínált két nagy karéj kenyér között, végül egy köszörust. Az öreg azonban, aki talptámasszal ellátott zöld színu ládikájával ügyködött, soha többé nem mutatkozott arrafelé, így tehát a pertlicsomózás huszonnégy módozatának titkát örökre magával vitte. S a víz – miért oly zöld a Canal grande vize, mint a Veronese megfestette köpenyek és drapériák? Zöld, mint a barokk; szürke, mint a gótika; zöld, mint a rizling; tört ívei márványerezetűek, fakószürkék; gótikus, mint északon az alkonyat árnyalatai; a gótika, mint a tizenhatodik századi keskeny velencei hajók; a barokk, mint a széles törzsű karavellák. A velencei dózséknak közös nyughelyet adó Szent János és Pál székesegyházban, Euripidészem, az etika szívéig-lelkéig, legbelső, sötét magjáig hatolunk. Olyan könnyedén, mintha Tibor valamelyik sebészkését tartanánk a kezünkben: szabálytalanságokra és a legrettenetesebb bűncselekményekre kizárólag eszmék miatt vetemedik az ember. Most lépjünk be. Mindegyik halott dózse nyugtalanul alussza örök álmát; Giovanni és Pietro Mocchenido szarkofágja balról és jobbról. A Szent Jánosnak és Pálnak szentelt katedrálist 1234-ben téglából kezdte építeni Giacomo Tiepolo dózse. A sekély és langyos mocsár ingoványa saras ujjaival Velencének még csak a helyét ölelte, amikor a lagúna legszélén helyet talált neki, és elhatározta, hogy hatalmas székesegyház-temetőt emel itt. A szentély építése teljes két évszázadig elhúzódott, Tiepolo holtában költözött bele, ő volt falai közt az első velencei uralkodó, aki csendben várta ki megépülését. Álljunk meg a San Domenico-kápolna félhomályában, a megfeketült féldomborművek előtt, amelyekre kívül és belül a sötét emberi történelem gyülemlett, és állapítsuk meg, szalamiszi, hogy az eszmék nem erkölcstelenek, hanem csak részlegesen, töredékesen erkölcsösek, a valóságnak olyan és akkorka darabja viszonylatában, amelyhez rendelődtek. Miért nem lehetséges, fia Mneszarkhosznak, egyetemes és ebből adódóan tévedhetetlen igazság? Miért nem lehetséges eleget tenni ilyen igazságnak, és miért nem lehet ezáltal megvalósítani az eszméket? Azért, mert lehetetlen felállítani az erkölcsös és helyes egyetemlegesen hiteles általános képét. Hogy valóban így van, azt maga a tapasztalat igazolja: az eszmék és az eszmék eszményített céljai ez esetben versengnének egymással, s a helyénvalóbb lebírná a kevésbé helyénvalót, az erősebb lehengerelné vagy bekebelezné a szerényebbet. Csakhogy ez nem lehetséges, mert akkor érvényét vesztené a szabály, hogy nincsenek kis és nagy ügyek, hanem csak kis és nagy emberek, akik ügyekkel foglalkoznak. Ha az eszmék hitelességét, Euripidészem, egyetemlegesen mérlegre lehetne tenni, egy ügy fontos lenne, s az összes többi eltörpülne mellette. Hogyha az eszméket tömöríteni lehetne a köré az eszme köré, amely idővel központi jelentőségunek minősül, akkor az emberi nem végre-valahára megépítené az eszmei Bábel tornyát, és az eszményi építmény legtetéjre felkapaszkodott szerencsések (a gátlástalanul vétkezők, akik úgy jutottak fel oda, hogy a maguk eszméibe olvasztották mind a többiekéit) a Teremtő lélegzetvételét is hallanák… Ámde, Euripidészem, te szalamiszi, ez nincsen és nem is lehet így, mert a halandók rendje nem olyan szervezet, amelyben a közösség minden, az egyes ember semmi, épp ellenkezőleg. Figyeld csak, a dózsék árnyai közt járunk most. Ügyelj a lépteidre, mert mindenhol a velencei fejedelmek sírtáblái kerülnek a talpunk alá: Leonardo Loredan, Marco Corner, Antonio Venier, Michele Morosini… Olvasd tovább a feliratokat: Laurentio Gapillo, Michaelis Hlio, E. Benefatori, Octaviano Valerio, és vigyázz, nehogy háborgasd őket, fel ne költsd valamelyiküket a padozat lemezei alól, a fali fülkékben heverő etruszk kőszobrok közt. A nekropolis mindegyik megkeményedett, minden hájjal megkent ura megérte néhány nehéz óráját a Velencei Köztársaságnak, és megtanulta, hogy a kereskedelemben ha nyerünk a vámon, veszítünk a réven. Amikor az utolsó is közülük lábbal előre bevonul a fedett gótikus temetőbe, Milánóban az inkvizíció maga elé idézi Veronesét, a festőt, és a vásznain ábrázolt jelenetekről és figurákról faggatja, s a művészt szigorú eljárásnak vetik alá azok, akik meggyőződésből és sziklaszilárd hitből – mert csakis ilyeneket tettek meg a szentegyház inkvizítorainak – oly sokakat küldtek máglyára. A festő vallatói élénkvörös pelerint viseltek, fehér csipkegallért és kesztyűt. Az én korom inkvizítorai abban az évszázadban, amelyet minden lelkifurdalás nélkül dobtunk a sutba, gyakrabban katonai egyenruhát. Ők is, akárcsak Veronese vallatói, eszméket tettek magukévá, a kíméletlen önvizsgálat egy elsietett pillanatában erkölcsi eszményeket fabrikáltak belőlük, és nyomban ezután, a jogfosztottak soraiba furakodva, szilárd célokként hirdették meg őket. Megnyíltak így a szabad bűnelkövetés ajtai, s ők saját nagyságuktól és a rájuk váró dicsőségtől elragadtatva elkövették az első vétkeket. Nézz csak rájuk: egy görög szemében talán szokatlan az öltözékük, de íme, e pillanatban itt haladnak el előtted a huszadik századi néma menetben. Most bemutatom neked őket, Euripidész. Mindőjüket sorra.