Amikor hosszas kínszenvedés után, az első alkonyi órán, keddi napon, kilehelte a lelkét az öcsém – valójában a féltestvérem – sok fekete esernyős ember járkált a temetőben. Aznap éjjel a fényes Szíriusz a görög égbolton éppen a zeniten járt, s Euripidész, Mneszarkhosz fia nyerte meg a tragédiaírás versenyét. Ezen a varázslatos, csillagfényes éjszakán – a puszta tenger felett ilyenkor zsákból szabadulva kószálnak a szelek – csend ült Velence védett öblén. Valamikor hajnal előtt felködlött előttem a Nagy Vétkes, az eszményi bűnbak alakja. Felrezzentem álmomból, körüljártattam szememet kis lakom falain, tekintetem megpihent a mindig égve hagyott éjjeli lámpa ernyőjén, és egyfolytában a képére meredve magam elé képzeltem a gyalázatost: semmije sem maradt, csak régi fényképek, rajtuk ő, sokak gyűrűjében, meg az önáltatás, mely erősebb a bűntudatnál, erősebb a halálnál. Az én elbűvölően szépséges anyám egész nap nem engedte a halottkémeket a test közelébe, bezárkózott vele a szobába, és senkinek sem nyitott ajtót. Eme végtelenül szentimentális haláltusa után, mely alatt pók módjára szőtt láthatatlan hálót az aprócska, sápadt, menthetetlenül élettelen test köré, kicsivel éjfél után, már kiöltözve, anyám végre megengedte, hogy öcsém tetemét kivigyék a házból. És nem volt benne semmi különös, hogy a közönség sorait a játékok napján megtöltötte a férfinép, nem volt különös, hogy felállva megtapsolták; meglepő az volt, hogy a zsűri azon az éjjelen, amely oly könnyen lobbantotta lángra a fáklyákat, a bírálók közt egyöntetű lefitymálásnak kitett szalamiszinak, Euripidésznek ítélte az elsőséget. A döntés híre messze elhallatszott, mert hiszen a velencei karnevál évente egyszer úgy veszi hatalmába a várost, mint a pestis. Karnevál szellemét egy oldalutcában éreztem meg először, egy keskeny csatorna partján; először a parfüm illata csapta meg az orromat, majd magas sarkú cipellők kopogása ért el a fülemhez, azután pedig az éj sötétjéből két kecses női láb tűnt elő, akárha anyáméi lennének. Egy olasz nő volt az, nem is lehetett volna más, mint egy elegáns olasz nő. Úgy nevetett, mintha soha sejtelme sem lett volna róla, hogy a féltestvérem, kisöcsém koporsóján ez állt: „Élt 4 esztendőt.” És anyám, az én anyám, aki bánatában is oly tüneményesen szép volt, másnap gyászruhát öltött. Ó, milyen igézően mutatott lábikráján a sötét harisnya, combján a harisnyakötő, derekán a selyemblúz, mely alatt kirajzolódtak keblei, a bájos kalapocska, melynek fekete csipkefátyla eltakarta nagy, kisírt szemeit. Nem vett észre, a jelenlevőkről nem vett tudomást, a távollété volt minden gondolata. A tükör előtt állt, félig pőrén, s oly gondossággal öltözködött, mintha az, aki vár rá, a szeretője volna: a halál maga. Szemeit úgy festette ki, hogy kiemelje szeme aljának gömbölydedségét, a véreres szeme fehérje közepében úszó kékeszöld szembogarat; fehér, modiglianis nyakára fekete csipkeszalagot tapasztott. Kisöcsém nem játszadozik már kuckójában; nem látni már szomorú, beesett szemét; a lakásból kiveszett féltestvérem szaga; kisöcsém nem sóhajt többé; kisöcsém nincsen. Miért nem jók mind az emberek, Euripidészem? Látszatra, úgy tűnik, sokkal egyszerűbb jónak, csendesnek, rendesnek lenni, a sorssal és az elkerülhetetlennel megbékélni, mint -nak, csúfnak, haszontalannak, rossznak, elvetemültnek, mindig gyanakvónak, örökkön mozgásban és cselekvésben. A dionüszoszi játékokon a huszonkét nevezésből elért sovány három harmadik helyezés után tegnap – 441-et írunk – tiéd lett az elsőség. Ezen az éjjelen a hold is jócskán lefelé tartott már – a zsűri izzadságban fürdött a fülledt éjszakában – közhírré tették, hogy győztél. Megörvendeztetett-e a döntés, vagy azt gondoltad, hogy igazságos méltánylása a köznép, a démosz, a csőcselék zabolátlan istenítésének, mert hiszen évtizedeken át ők halmoztak el mindenféle ranggal? A városon át fáklyák vonulnak, fáklyák, mint az angyalok azon a freskón, amelyet révedezve néztem a kisöcsém lelki üdvéért adott gyászmise alatt. A koporsót leeresztették, úgy éreztük, szinte beledobják a sírgödörbe; a kis láda, mely mintha elrabolt aranypénzt rejtene magában, nem pedig egy gyermektetemet, a gödör fenekéhez koppant, s az én kiillatosított anyám a halál ölelésében felemelte a csipkefátyolt, inai megremegtek, és rogyott utána. Valaki azonban, mint egy rossz regényben, elkapta a könyökét, így hát ügyetlen halálos ugrása csak megszédülésnek hatott. A templomban nem sírt, fejét felvetette, ahogyan egyedül ő tudja; haja kibontva, duzzadt emlőit, amelyekből titokban tej szivárgott puha hasát megnedvesítve, előrefeszítette; tekintetét pedig, az összetört szerető hamis tekintetét az égnek s a sok-sok égővel sziporkázó csillár felé fordította. A szentély főhajójában úgy festett, mintha maga Szűz Mária volna, s szőke haja körül fent a sziporkák mint angyali kar: huszonnégy az első, tizenhat a második, tizenkettő a harmadik, hat a negyedik, három az ötödik gyűrűben és egy a leghegyén – közönséges gyertyaégők, amelyek titokzatos rezdülésekben adják ki lelküket a feje fölött.

            Hajón érkeztem Velencébe. 1911-et írtunk. A nagy hajólapátokat zajos gőzgép forgatta. Tarka sokaság töltötte meg a fedélzetet, a tumultusban egy kikent-kifent bonviván, akit leplezetlen kíváncsisággal méregettek az utasok. Az utazó, aki számos vasutvonalat és hajójáratot ismert, valamilyen kór előrehaladott állapotában szenvedett: lélekben összeroppant, testileg rozzant ember benyomását keltette. Hogy szeme alján a bőr természetellenes haloványságát, arcán és szája szögletében a