hullafoltokat takargassa, festette magát – igen, igyekezett eltüntetni a ráncokat, színezte bajuszát és pofaszakállát. Egy moribundusszal együtt jutottam el Velencébe, egy haldokló társaságában, aki a betegek sétáira kialakított kertet odahagyva kilépett a pálmafák övezte szanatórium kapuján, zakója belső zsebében a halállal. Nyilvánvalóan az elfekvőből szökött meg, valahonnan északról, mert nem óhajtott szép lassan elfogyni ott, a hivatásszerűen derűlátó, csalóka lázgörbéken hümmögő orvosok gyűrűjében. Velencébe egy ismeretlen moribundusszal hajóztam be, aki majd felfalt a szemével, mintha – ilyen nyomorúságosan kimázolt képpel – magával akarna vinni. Valaki a halálán volt 1911-ben a hajón, és mindenfelől tenger vett körül bennünket, mari di un mare. Az öbölben a víz velencei zöld; sekély, meleg, mocsárszagú, alig borzolják kicsiny hullámok, fehér tajtékot vetve, akárha halvány karikák lennének ama távozásra készülő, vigyori beteg szeme alatt, aki a halálban a semmit látja, merő sötétséget, mozdíthatatlam tájat; senza transfigurazione; without transfiguration; ohne Verklärung; valaki, aki már Kháron ladikjára lépett, így hát a világot a semmiféle etikát nem ismerő szörnyeteg-isten módjára szemléli, aki nem különböztet meg jót és rosszat, minden megengedett számára, mivel (ha egyáltalán ennek gondolata él benne) odafönn nincs ítélet, nincsen igazság, sem semmiféle leltár, számvetés; nincsenek kérdések – csak a semmi, ezért nézhet itt a fedélzeten abban a távoli 1911-ben oly merőn, égen és földön semmitől sem tartva, miközben bévül oly visszataszító, sápadt és szederjes bőrű, ámde hatalmas. Én Euripidészem, erkölcs csak ott van, ahol hit van, és hit nélkül – lett légyen akármilyen – nincsen alapja. Hova vezetne, ha minden ember úgy gondolná, mint ez a széles karimájú szalmakalappal a fején utolsó óráit élő elegáns senkiházi: hogy az életen túl semmi sincsen? Az élet nem volna több egy tnő pillanatnál, lázálomnál, csalfa képnél. „¿Qué es la vida? Una ilusión, una sombra, una ficción, y el mayor bien es pequeño; que toda la vida es sueño, y los sueños, sueños son.” Igen, az élet habzsolás volna és esetlegesség, ránk vetülő futó árnyék, ha ittlétünk csodás pillanatába mindannyian féktelenül igyekeznénk minél több élvezetet csenni. Ölök, szerzek, falok, rabolok, leszáll az est, feketét látok (álomtalanul alszom); másnap ugyanúgy, és aztán egyszer csak feketeség, örök feketeség – valaki elintézett, csak mert maga is a csalóka elégültséget űzte, és én az útjában álltam. Azután, kedves szalamiszi, az a másik – mio assassino – rohan tovább, végzetemmel mit sem törődve; törtet, mohón tömi a bendőjét, sóváran veti magát a puha testekre, amelyeket kiragadhat a langyos sötétségből, egy hajtásra ürítgetve poharát bortól megrészegül eszem-iszomokon, melyek után hajnalonta püffedt testek lebegnek utolsó lakomájuk pocsolyájában. De az én gyilkosom rá se hederít, csak megy tovább. Megint hullaszag és nyálcsorgatás, Thanatosz és Érosz lépten-nyomon, egészen a következő kalandig, de aztán, igencsak váratlanul, mintha az ő számára is megszűnne minden – feketeség, eternale black: itt a vég. ¿Qué es la vida? What is the life, Euripidész? Calderón de la Barca, született Madridban, 1600. január 17-én, meghalt a Királyi Városban 1685. május 25-én; William Shakespeare, született Stratford an Avonban, 1564-ben, meghalt Londonban, 1616. április 23-án. Én Euripidészem, hogyha az élet csak Sigismund álma lenne, ha csak léha összejövetelek kótyagos strófáiból és büntetlenül maradt gyilkosságok történetéből állna, a történelem felett akkor az emberi entrópia lenne az úr, és senkiből semmit sem őrizne meg. Gondold csak el, Euripidészem, az emlékezet nélküli történelmet. De én leszálltam a gőzhajóról, az illető pedig, fehér pantallóban és sötétkék blézerben, nyomomba eredt, szorosan a sarkamban járva követett. Nem tudtam, hogy rázhatnám le, nem is voltam benne biztos, le akarom-e rázni. Hogyan szólítsam meg? Nevén nevezzem? Címe szerint signore dottorénak titulálva? Vagy mint halandót: o, mortale? Csak hát ő, végül ráeszméltem, nem is akart szóba állni velem. Nem kért a szavaimból, nem a gondolataimból – a halálomat várta. Szemmel tartott: hol kis híján beért, hol messze lemaradva kísért vagy elébem vágott. Úgy csatlakozott hozzám, mintha álmomból elevenedne meg, vagy mint egy árnyék, bizonyos foglyul ejtőm. Hol jártál, Euripidész, hogy akkor, 1911-ben nem siettél segítségemre? A menekülés engemet is, számomra is észrevétlenül, hozzá hasonló beteges árnyalakká változtatott. Árny követett árnyat. Az ismeretlen hideglelős mosolya és az illő távolságból a velencei délután fedezékéből küldözgetett félreérthetetlen jelek tudtomra adták, hogy csak a beleegyezésemre vár. De én tétováztam, a moribundus pedig – noha továbbra is láthatatlan jeladással – mind makacsabbul ezt követelte tőlem. Nem, nem keltett olyan benyomást, mintha ártani akarna; úgy, ahogy vagyok, a magáénak akart, azt akarta, hogy osszam meg vele a gondtalan kimúlás oldottságát, szegődjek hozzá az eternal black tartományában, ahol a termodinamika második törvénye, oly kérlelhetetlenül, mint az utolsó imádság, mindent egyneműsít, ami körül csak hőtöbblet mutatkozna. Mindent, ami meleget áraszt, mint a testek, az élő test, anyám teste harminchét egész egytized fokos hőmérsékletével. Tüdőbetegek hőemelkedése? Hagymázasoké? Harminchét egész egytized. If we shadows have offended, think but this, and all is mended, that you have but slumber’d here, while these visions did appear. Hogyha bármivel is megsértettünk volna benneteket, árnyak, hogy kiengesztelődjetek, gondoljátok azt, hogy csak álmodtatok velünk.

                                                                           Bognár Antal fordítása