Jelentéktelen tárgy sosincsen, mindig valamelyiknek, valamikor, valahol hasznát fogjuk venni. Olyan nincs, hogy azért teszünk el valamit, hogy csak úgy legyen és kész, ez nem lehet létének, elkészülésének értelme, nem lehet csupán ennyi a nagy létkérdés.
Műanyagdoboz
Kezdjük is mindjárt a balkáni népeknél sorakozó műanyagdoboz-tengerrel. Ugye veled is előfordult már, hogy a mamánál magányos óráidban a fagyasztóláda felé settenkedve az ízlelőbimbóid serénykedtek a hűsítő fagylalt gondolatára? Akárcsak a Narnia-történetben szinte elvesztél a fagyasztó sarkvidéki lankáin és a gleccserek mélyén megtaláltad a hőn áhított kincset: a dobozba zárt falatnyi mennyországot: a csokifagyit. Gyakorta viccelődünk is mamával, aki tényleg bagaméri, hogy Bagaméri, aki a fagylaltját maga méri. Vagyis mérném én is, bagaméri leszármazottként, ha nem a tavalyi ballagásomról hozott, bográcsolt, cupákos csirkepörkölt állna benne megdermedve, mint katiban a gyerek, tetején a fagyasztva illattalan pirospaprikás zsírral. Ám a doboz tőlünk származik, kérjük vissza, amint elfogyott a pörkölt, lehetőleg kimosva. Mert mi lesz, ha nem lesz miben küldeni? Majd papírdobozba csomagoljuk a továbbításra szánt maradékot, vagy, hogy gondolják ezek a nyugati népek? Fejlődünk, környezettudatosak leszünk, de hisz mi már azok vagyunk, kérjük vissza a műanyagdobozainkat! Újra felhasználjuk! Karácsonyra a töltött káposztát küldenénk benne a nagybácsimnak, hisz ő olyan magányos karácsony másnapján!
Válogassuk csak szét mennyiféle-fajta műanyagdobozunk van itthon! Van az előbb említett álcadoboz, ami rendszerint fagylaltos, tejfölös vagy vajas külsővel rendelkezik. Van a háztartásiban vagy a százforintos boltban vásárolt doboz-doboz, ami külsőre és belsőre is tényleg doboz, jellemzően átlátszó alj, színes tető, az ebben rejtőző maradékkal, vagy csupán a főzés után hűtőben tárolt áruval. Ez nem átverés, ebben az van, amit látunk, itt nincs reménykedés, nincs álmodozás, csak a kőkemény valóság, a kőkemény maradék.
Persze, ne feledkezzünk meg azokról a doboznak nevezett valamikről sem, amelyekben nyáron vehetünk epret, vagy valamilyen bogyós gyümölcsöt, akár a piacon, akár a hipermarketben. Az szintén nem a kukába kerül, hanem a hűtő aljában sorakoznak benne a következő nyárig a szezonnak megfelelő zöldségek és gyümölcsök. Ám az is lehet, hogy a spájzban, vagy a kamrában elbújva találunk benne egy-két fonnyadt lila- vagy vöröshagymát, rosszabb esetben pedig egy penészes matrica-szerű pacát, amelynek származását semmilyen történész vagy régész nem mondja meg.
Több háztartásban láttam olyat, mint ami nálunk, állatokat tartó családnál ez felmerülhet, hogy valamiben az állatoknak szánt maradékot, igen ez a nagybetűs MARADÉK, a MARADÉK maradékát tárolni kell. De ezek sem nagy mennyiségek kezdetben természetesen. Mit is csinál ekkor a vidék embere? A joghurtos műanyagpohárba elraktározza a csirkecomb-csontot, a levágott krumpli héjat és a többit. Ezek később mind egy szálig egy nagyobb joghurtos, majd egy még nagyobb műanyag edényben aszalódnak, bomlanak és érlelődnek össze, míg végül az állat vájlingjába kerülnek. Hosszú folyamat ez, amelyben minden apró kis műanyag részecskének megvan a maga szerepe. Fontosak még azok a műanyagdoboz-tetők is, melyeken nagyanyáink csíráztatják a sufniban a magvakat vagy éppen karójelölőként szolgálnak. Utóbbi, azt hiszem, magyarázatra szorul, ezért elmesélem igencsak tanulságos történetemet. Tízéves körül lehettem, mikor a baby boomer generáció kertjében játszottunk x generációjú rokonommal, mikor is megijesztett, én pedig gyomorszájjal megkóstoltam egy karót. Fémes íze volt, némi hányingerrel keveredve. Ekkor jött a mindent megváltó ötlet, hogy műanyagdobozokkal, kistejfölössel, joghurtossal tessék eltakarni, vagyis jól láthatóbbá tenni ezeket.
A műanyag-probléma világszerte elterjedt, valakik kézen fogva tüntetnek az egész ellen, de mi magyarok újrahasznosítunk, vagyis újra használunk minden egyes műanyagdobozt, míg az tönkre nem megy.