Jurik Bianka összes bejegyzése

Mi van, szivi?

Ahogy felpillantok a kijelzőre, a 33-mas buszhoz tizenegy perc van kiírva. Addig meg fogok fagyni. Egyik lábamról a másikra állok, hogy egy kis vér menjen a talpamba. Zolinak igaza volt. Nem kellett volna szoknyában jönnöm, de hát mégis csak karácsonyi csapatépítő volt. A farmer és a póló pedig a hétköznapokra való. Nem sokan vagyunk a megállóban, egy hajléktalan épp egy zsemlét majszol a fedett részen, a székeken keresztbe feküdve, láthatólag maga alá is vizelt, mert valamilyen sötétebb csík húzódik egészen az útig és irdatlan húgyszag van. A túloldalon egy rosszarcú fickó áll, aki folyamatosan bámul. Nyugodt vagyok, hisz a paprikaspray a táskám tetején van, pillanatok alatt elő tudom rántani, ha szükséges. De nem közeledik, nem szól csak bámul. Késő este van, lehet, hogy fáradt. Néz ki a fejéből, ahogyan én is teszem. A percek hosszan telnek, az esővel keveredett nyálkás szél teljesen összekócolja a hajamat, az orromat pedig folyton törölgetem, ilyen hidegben mindig rettentően folyik. Ahogy a zsebkendőre nézek kicsit meg is ijedek, azt hiszem, hogy az orrom vére eredt el megint, pedig csak a rúzst kentem el véletlen.
Közben megérkezett a busz. Gyorsan kapkodom elhalt végtagjaim a meleg járműre. A kabátom nem veszem le, sőt le sem ülök, néhány megálló és leszállok. A rosszarcú férfi is felszállt a buszra, bár ő hátul, de felém jön. Hamar elfordulok és menetiránnyal szemben állok, remélem csak leülni készül valahova. De nem. Lépéseit a busz zörgése sem nyomja el, egyre közelebb ér. Amint hallom, hogy megállt, a paprikasprayt markolászom a táskámban és egyre kijjebb húzom. A szívem a torkomban dobog.
– Kriszti? – szól egészen a tarkóm mögül egy hang.
– Azta picsa! – szalad ki a számon. Megfordulok és ahogy a jármű enyhe fénye megvilágítja az arcát, már látom, hogy nem is olyan ijesztő ez az ember, sőt egészen ismerős vonásokat vélek rajta felfedezni.
–  Szia! Ő… – hebegem, mert marhára nem tudom, hogy ki az, de azt hiszem, tudnom kéne, mert ő tudja, hogy én ki vagyok.
– Karcsi… emlékszel rám? Együtt jártunk harmadikig általánosban, csak lebuktam tőletek.
– Oh, hát tényleg! Hogy vagy? – a nagy izgalomtól közben megizzadt a tenyerem és a táskám helyett, a földre ejtem a sprayt. Felveszi nekem, közben vigyorog rám.
– Hát nem gondoltam, hogy azóta ilyen paprikás hangulatú nő lettél, anno elég halk szavú kiscsaj voltál. – nyújtja oda a védőeszközöm, és hamar a táskám mélyére csúsztatom.
– Ne haragudj, nagyon kellemetlen ez nekem. – röhögöm el magam.
– Csak nem gyakran járok haza ilyen későn, aztán a vőlegényem, pedig eléggé félt és hát ő adta ezt nekem.
– Semmi gáz. Na de hogy vagy? Mi a helyzet? Férjhez mész?
– Igen. Májusban lesz az esküvőnk. Minden rendben velem. Közgazdásznak tanultam tovább. Egy irodában dolgozom. Épp onnan jövök.
– Na! Ilyen sokáig tart a munka? Egyébként gratulálok!
– Ja, nem, dehogy. Karácsonyi vacsora volt. Jó hely, szokott lenni ilyen csapatépítő buli.
– Az szuper! Nem tudsz véletlen valami munkát? Az építőipar teljesen kihal télire. Munkanélkülin vagyok ilyenkor. Havat lapátolok, amikor meg nincs hó, valamit akkor is csináltatnak velünk, nehogy már pihenjen éjszaka az ember. Most épp az egyik csatornát küldtek kitisztítani, mert tele van levéllel, és szerintük reggelre nem lehet majd a járdán közlekedni az eső miatt.
– De egyébként lehet, hogy tudok ajánlani valamit. A vőlegényem öccsének építőipari cége van. De most le kell szállnom. Gyorsan mondd a számod és ha tud neked ajánlani valamit, összekötlek vele. – Felfirkantja egy cetlire a telefonszámát, alá hogy Karcsi és odanyújtja nekem. A busz megállt.
– Örülök, hogy találkoztunk!- búcsúzóul az arcomra nyom két puszit, amitől kissé zavarba is jövök, majd széles mosollyal minden jót kíván ő is.

Ahogy kilépek a busz ajtaján még mindig széles mosollyal, nagyon meglepődök, hisz Zoli áll előttem. Nem szokott kisétálni elém.
– Mi van, szivi? Nem engem vártál? Ki a fasz volt az a pasi? – üvölt rám és az arca eltorzul. Hirtelen megnémulok. Nem jön ki hang a torkomon, pedig semmi rosszat nem csináltam. Én jó voltam most.
– Süket vagy bazdmeg? Neked beszélek!
– Hát, aaa. Hát… – csuklik el a hangom. Kezdődik…
– Nekem ne hápogjál, hanem válaszoljál! – förmed rám egyre jobban, a szeme pedig kezd nem az övé lenni, ahogy lenni szokott. Ilyenkor félek tőle. Ilyenkor nem Zoli az.
– Kérlek, ne kiabálj itt! Kérlek, ne itt! Könyörgök! – zokogok, mert már a kabátomnál fogva rángat a ház felé. Szinte behajít az ajtón, amitől megbotlok és a földre esek. Nem csak én, hanem az egész ház remeg, ahogy az ajtót becsapja maga után. Felém jön, majd belerúg a combomba.
– Ki a fasz volt az? A szeretőd? Neked én már nem vagyok elég jó? – majd még egyszer belém rúg, de már feljebb, a nemi szervemen.
– Különben is hol voltál? Mit képzelsz te magadról, hogy éjszaka jársz haza, mint a szajhák?- Zokogok a fájdalomtól, vonaglok a földön. Nem kapok levegőt. Szorít a mellkasom. Meglátja a kezem mellett a kis papírcetlit, rajta a névvel. Látom, hogy veszi elő a telefonját.
– Ne Zoli, kérlek, ne. Egy volt osztálytársam az. – Ordítok, ahogy a számon kifér, utolsó szusszal, mert megint pánikrohamom van. Nem érdekli. Hallom, hogy tárcsázza, majd átmegy a hálószobába és magára zárja az ajtót, nehogy utánamenjek. Ha akarnék, se tudnék. Sajog alul mindenem. Pont ott rúgta meg a combomat, ahol múltkor megütötte. Tudja, hogy ott még mindig fáj.

 

 

Beszélgetés Vida Gáborral

„Négyen ültünk a műindás, álnádtetős, Flinstone családtól örökölt, magyarnak nevezett pirospaprikás vendéglőben, az asztalnál, amin a rücskök és a szúette fekete járatok vannak.” Vida Gábor és a három másodéves hallgató: Dudás Dorottya; Szabóné Szombati Gréta és én, Jurik Bianka. Magyar szakosként sem túl gyakran adatik meg az ember lányának, hogy egy ismert íróval beszélgessen, na de még hogy ebédeljen is vele! Vida Gábort, a Látó című szépirodalmi folyóirat főszerkesztőjét egy általa tartott, érdekes történetekkel átszőtt szemináriumi óra után meginvitálhattuk egy ebéddel összekötött beszélgetésre. Az íróvá válás folyamatáról és az írói létről kérdeztem Gábort.

J.B.: Melyik az a pont, amikor az ember már írónak érzi magát? Eljön-e valamikor az a teljes átlényegülés? Hogy lehet valaki író? Mikor lesz az?

V.G.: Azt gondolom, akkor lesz valaki író, amikor már elhiszi magáról, hogy az. Valakinek már az első publikáció meghozza azt az érzést, hogy ő innentől kezdve író, míg valakinek nagyon sok könyvet kell hozzá kiadni, és még mindig azt gondolja, hogy amatőr. Szerintem bárki megajándékozhatja magát azzal egy-két publikáció után, hogy ő író, de ne éljen ezzel vissza. Ám hogyha el tudjuk fogadni azt, hogy az elsőéves vagy másodéves orvostanhallgatót a sebesülthöz vagy egy vészhelyzethez odahívjuk, hogy segítsen, mert ő orvosnak készül, és azt várjuk tőle, hogy azt, amit tud, azt csinálja meg, akkor egy írótól, akinek van egy-két publikációja és ezzel foglalkozik, tekinthetjük írónak. De, hogy mit szól ehhez az irodalmi utókor, az egy másik kérdés.

J.B.: Te mikor jelentél meg először úgy, mint Vida Gábor, író? Milyen érzés volt ez?

V.G.: Volt egy novellám, ami 1995-ben megjelent a Nappali Házban. Akkor az egy nagyon neves pesti folyóiratnak számított, és azt a novellát be is vették az akkori Körképbe. Azt gondolom, hogy onnantól írónak tekintem magamat, különösebb fennhangok vagy bármi nélkül el volt ez fogadva.

J.B.: Az emberek hogy viszonyulnak ahhoz,  hogy valaki írónak mondja magát már nagyon fiatalon?

V.G.: Normális ember megkérdezi, hogy meg lehet-e ebből élni, és a válaszod természetesen az lesz, hogy nem. Majd megkérdezi: és akkor mi van, tulajdonképpen mit csinálsz te?

Ja, egyetemista vagy és írogatsz? Tehát ennyi. Nem könnyű itt a bölcsész és az irodalmi szakmán kívül eladni azt, hogy mi is ez valójában. Ha jó munkahelyet akarsz, ne mondd, hogy prózát vagy verset írsz, nem szeretik az informatikában, a susztereknél és az építőiparban sem, nem tudnak mit kezdeni ezzel a priusszal.

J.B.: Lehet-e nem íróként gondolkoznia egy írónak?

V.G.: Ahogy Mallarmé mondta, a dolgok értelme az, hogy egy vers készüljön róluk. Van természetesen ilyen is, hogy akkor ezt én el tudom mesélni vagy nem. Azt hiszem, azt lehet jól elbeszélni, ami az embert mélyen érinti. De hogy azzal mi történik, mi van azzal a kalapácsolással, vagy edénnyel, vagy azzal a konyhával, amit láttam, hogy lesz belőle olyan, amit én szívesen elmesélek és akár hatást is kelt az olvasókban, az egy másik kérdés. Nem hiszem, hogy az ember állandóan azt lesi, hogy mit lehetne elmesélni, vagy mit lehetne megírni. Ugye mondták régen a kezdő riporterek, hogy a téma az utcán hever, hát jó, de én nem az utcán heverek. Tehát heverjünk együtt a témával az utcán… Én a fotósokkal szoktam példálózni, mivel a fényképész akár van nála fényképezőgép, akár nincs, kicsit mindig úgy látja azt a bizonyos dolgot, hogy hunyorít. A riportereknél, főleg egy napilapban gyakran megesik az, hogy behívják a kis fiatal írókat, hogy akkor délután négyre legyen meg egy cikk. Ez a legnehezebb, de az ember ekkor rájön, hogy muszájból is meg lehet írni azt az oldalt. Ha nekem ezt kellett volna csinálni, azt hiszem, beledöglöttem volna. De van akinek meghozta a beszélőkészségét.

J.B.: Korábban említetted, hogy érdemes olyanról írni, ami a lelkünket megérinti. Ez valójában megtörtént dolog legyen vagy inkább fikció, vagy ez a kettő összekapcsolódik?

V.G.: Ami az embert mélyen érinti, az bizalmas viszonyban van, akkor is, ha az rossz. Tehát azzal nyilván könnyebb, amit bensőségesen ismerek, illetve kéznél van. Leülni és megírni egy külső témát, utána- és körbejárni, az már nehezebb. Például Thomas Mann megírta a Buddenbrook házat, ami a saját élménye, aztán mindig utánaolvasott olyannak, ami nem ő, és bele is szövi azt. A kalandorokról olvasni mindig élveztem. Azt hiszem, fontos, hogy ne csak olvasmány élményeink legyenek, mindig azt mondom magamról, hogy nem az olvasmány az elsődleges, hanem az élet. Medvét először az erdőben láttam, és nem az állatkertben vagy a TV-ben. Mi olyan helyeken éltünk vagy olyan helyeken jártam, hogy ez van kéznél és számomra ez a fontos.

J.B.: A kalandoros művek hozzákapcsolódnak az erdélyi erdős, vadregényes életviteléhez?

V.G: Igen, nekem ez fontos, gyerekkorom óta is ott élek, nagyon hangsúlyos része az életemnek. Az erdélyi falu kint van, tehát az nem olyan, mint Budapest, hogy a város közepében van egy hegy meg egy folyó, hanem a falu van kint az erdő közepében vagy a hegyen. Erdélyben sem biztos, hogy mindenkinek ez az alapélmény, de nekem az, hogy kint lakunk, mivel mindig a mi házunk volt a faluban a szélső ház, attól kifele már az erdő, mező és a nádas van. Azt gondolom, hogy ez a fajta „kintlevés” egyre nehezebb Európában, vannak helyek persze, de viszonylag Európa és Magyarország is „bentlétet” kíván. Na, én még kint vagyok. De ez nem midig jó.

J.B.: Mit tanácsolna egy kezdő írónak?

V.G.: Őszintének, haragosnak, dühösnek és nyíltnak kell lenni, tehát amit mondani akarok, azt mondom és nem valami mást, nem valamit helyette. Rengeteg ilyen késztetés van, hogy hogyan kell szépen beszélni, van ez a nyelvápoló magyar hagyomány, hogy szépen kell beszélni, udvariasan. Főleg vidéken arról szól az iskola, hogy a fővárosból, az egyetemről megérkező tanító vagy tanár elmondja a falusi gyereknek, hogy kell szépen beszélni magyarul. A diák megérti ebből azt, hogy ahogy ő mondaná, azt nem szabad. Valami olyasmit kell mondani, amit ő magától soha az életbe nem mondana. Ám valójában úgy kell mondani, ahogy tudjuk, ahogy belőlünk jön, azzal már lehet dolgozni, mert ha már az elejétől nem vagy őszinte, akkor miről is beszélünk? Amit akarok mondani, az a véleményem, az én mondanivalóm, és érzéseim, azon lehet dolgozni. Persze, mindig van egy kis narrátori szerep, egy kis irodalmi szerepjátszás, mindig csinálunk valamit, de ha már eleve egy hamis szerepből indulunk, akkor sehová sem fogunk jutni. Nagyon nehéz ezt az őszinteséget elérni. Mindenkinek vannak különböző drámái, elhallgatott történetei, de valahol ezek között van az, ami kijönne az emberből, az indulat, abból lehet akár művészi értékű szöveg is, a többi az csupán csinálmány.

J.B.: Honnan tudjuk, hogy ezt az őszinteséget elértük?

V.G.: Azt gondolom, hogy amikor az ember magával önazonos, azt érzi is. Ilyenkor megnyugszik az ember, elmondta akkor is, ha nem nyerte meg a fesztiváldíjat. Az, hogy ezt mások szeretik-e, az egy teljesen más kérdés. Nem is olyan egyszerű, mert ez a világ, amiben most vagyunk, annyi képmutatásra és szerepjátékra késztet bennünket, ezt sugallja a média és minden. Hogy ezek mögött van valami az emberből, ami önmaga, azt bizony fel kell vállalni.

J.B.: Hogy lehet jó prózát írni?

V.G.: Ahogy a fogalmazást tanították, úgy kell valójában írni, novellát is, ahogy megtanították, mit kell tartalmazzon, úgy egy jó drámánál is ez van. Van egy elmozdulás benne és az emberi létezés is egy dráma tulajdonképpen, megszületünk és meghalunk és ennek a drámának valamelyik szakaszában van a novella. A regény már más, az sokkal nagyobb teret ölel fel. Az élet mindig születésről, a halálról, a szerelemről, kapcsolatról, az elválásról, a csalódásról és a sikerről szól, na, az utóbbiról a legnehezebb novellát írni. Sokat kell olvasni, nem lehet a nagy íróktól megtanulni, mert az az ő sajátjuk, de mindenkinek vannak novellaszerű történetei. Ezek zárt formák, és látszik, hogy az hol ér véget, azt már nem is lehet tovább mesélni. Akkor tudjuk megírni jól a novellát, amikor már kicsit kívülről látjuk a történetet, amikor már nem szentimentbe’ vagyunk, és dobog tőle a szívünk, hanem amikor már kicsit távolabbról látjuk. Az élet hozza ezeket a poénokat, mindig majdnem ugyanazok, de kicsit mások is, más szemszögből tudjuk megírni. Az írással az a baj, hogy közben átalakul az ember, megírod, és már nem az vagy, aki elkezdte. A rövid történetnél is, ha jól írod, ha magaddal önazonos vagy, akkor a végére megváltozol. Ha nem sikerül megírni, és kínlódsz vele, aközben is változol, az is egyfajta tanulási folyamat. Amikor írsz, akkor a te lelked változik meg, nem pedig a világ. Valaki először többet ír és aztán kihúzza, valaki kevesebbet és utána pótolja. Nekem ez a kipótolás nehezebben megy. Ugye mit kell tudni? Az eleje, hogy például: Négyen ültünk a műindás, álnádtetős, Flinstone családtól örökölt, magyarnak nevezett pirospaprikás vendéglőben. Minden szó, amit betettem az elejébe az már megvan, utána már csak hivatkozni kell rá később. Mindig az elejét kell jól felturbózni, olyan, mint a vízcsepp, a végére elvékonyodik. Nem biztos, hogy így kell csinálni, de nekem ez vált be. Le kell írni mindenről, hogy milyen, mint: Itt ülünk ennél az asztalnál, amin a rücskök és a szúette fekete járatok vannak, tehát valójában minden valamilyen.

Jurik Bianka

 

(Kép forrása: https://noileg.ro/vida-gabor-erdelyben-minden-tabu/)

 

 

 

Egy NAV-os vámpír

Nagyon hosszú a sor, pedig még el sem kezdődött a reggeli, így sokáig fog tartani, mire kiszolgálok mindenkit. Anya pedig ma csak a lángosokat süti a helység végében. Nem is értem Robi miért nem írja ki az internetre is, hogy csak héttől szolgálunk ki. Igaz, hogy már hajnalban levágták a disznót, talán még akkor ébren sem voltam. Nem is bánom, hogy én nem voltam ott, nem bírnám azt a visítást. Én már csak két darabban láttam a mai nap főszereplőjét. Hozták a máját, a zsírt, az abálni valót, na meg persze a felfogott vért. Utóbbiból véres hurka és hagymás sültvér készül. Kérdeztem is anyát, hogy emlékszik-e még, amikor olyan jó tízéves koromban Mama a kezembe nyomta a tálat, miközben a tyúkjaim nyakát elvágta. Zsibbadt a fejem, bizsergett a talpam, majd elgyengültem és majdnem elájultam. Igen, azok az én tyúkjaim voltak, minden egyes nap olvastam is nekik az ólban, hogy jobban tojjanak. Persze az eredménye nem lett meg, ezért aznap tyúkhúslevest ettünk, meg tyúkpörköltet. Nehezen mentek le a torkomon a falatok, sírtam is közben. Amíg anyával beszéltem a régi dolgokról hamar elrepült az idő és a karórámon láttam, hogy hét lett, mivel persze ezen a piacon, hiába vannak magas árak, semmi sem működik rendesen, így a falióra sem. Az első néhány vevő megalapozva a reggelt, no meg persze a disznóvágást lélekmelengető körtével és barackkal kezdte a napot. A kis kolbászkákat mind le kellett mérni, pont mint a szétdurrant hurkákat is. A sor egyre nagyobb lett, de Robi, a szakács inkább trécselt a vásárlókkal, hiszen lévén, hogy ez egy kis falu, itt mindenki ismert mindenkit, az ingyen kóstolók hamarabb elkészültek, mint a fizetett áruk.
Visítok Robinak, akár a malacka visíthatott hajnalban, hogy jöjjön már és süsse a kolbászkákat, mert egyszerre nem tudok kiszolgálni és sütni is. A vér és a hagyma is csak ott áll, a felaprított hagyma pedig már csípi a szemem, a vörös vasszagú teli vödör meg néha-néha elémelyít. A következő vásárló maszkban, napszemüvegben (kora reggel, nem is értem), és nyakig beöltözve türelmetlenkedik. Kicsit irigykedek is rá, talán nekem sem lennének a hagymaszagtól ilyen problémáim, ahogy apám mondaná: taknyom-nyálam egybefolyik. Igencsak higiénikus… egy piacon folyamatosan törlöm a szemem és az orrom. Igaza lehet ennek a vendégnek a maszkban is, azért egy ilyen helyen, falun bármit elkaphat az ember, nem úgy, mint a tiszta fővárosban. – Egy sült vért, hagyma nélkül. – Jó reggelt kívánok! – bunkó paraszt, gondolom magamban, hát még köszönni se tudsz. – mindjárt megkérdezem, hogy lehet-e olyat. – Visítok ismét ki Robinak, hogy lehet-e sültvért csinálni hagyma nélkül. Nem válaszol, persze. Elmerült a böllérrel a beszélgetésben és a szilvázásban. – Lehet!- kiabál rám a maszkos.
Nagyon jó- gondolom, hát most áll a sor az egyik hülye kint beszélget a másik itt áll a felettem, persze én meg a harmadik vagyok, aki ezt csinálja szombat reggel, ahelyett, hogy épp a másik oldalamra fordulnék legkedvesebb álmomban. Na de hogy álljak neki? Első nekifutásra lányos zavaromban odaborítok egy adag vért az ezeréves sütőlapra-lévén hogy látványkonyha, mindenki lássa, hogy szerencsétlenkedek ebben az összeszakadt tákolmányban- amiből természetesen a gatyámra is megy. A darabos alvadt vasszagú ocsmányság teljesen odakozmált, amit vakargathatok is le. Közben fel-felnézek a vendégre, aki halálsápadtan áll felettem és rosszallóan csóválja fejét. Majd nem bírja tovább és közbeszól: Gyorsabban forgasd már, nem érek rá itt állni órákat. – mi olyan sürgős dolga lehet ennek a szerencsétlennek így decemberben reggel 7 órakor, amikor még a nap sincs fent?- Elmélkedek. Következő nekifutásra is elszúrom persze, most is odaégettem. Már hányingerem is van tőle, nem bírom a vért. Hogy a francba csináljam már meg ezt a szart?- gondolkodom magamban, mire a fazon rávágja szinte ordítva, mint aki hallotta az egészet, hogy: Sehogy! Adj az aljából egy pohárba, az még nem alvadt meg!
Hirtelen azt sem tudom melyik bolygón vagyok, éjszaka van-e vagy nappal olyan hevesen kezdett el verni a szívem, még az ereimet is érezem, hogy csak úgy lüktetnek az undortól, hogy ez a halálsápadt pasas, most tényleg itt nyersen akarja előttem lehörpinteni a vért, vagy talán hazaviszi és otthon elkészíti? Kitöltöm, ahogyan kérte, majd a bőrkesztyűs kezébe nyomom.
Amíg én az ő rendelésével foglalatoskodtam, a vendégek mind egy szálig eltűntek a sorból mögötte- állapítom meg, amint a kapkodásomból felocsúdom. A férfi, egy szempillantás alatt lehúzza a teljes pohárral, majd most már nyugodtabban és kedvesebben kér még egyet. Amíg töltöm a poharát nagyon lelkesen azt mondja:- Utoljára a negyvenes években ittam ilyen zamatosat. Átadná kérem a böllérnek, hogy nagyon alapos munkát végzett, amikor hirtelen szúrt?
– Persze, persze. 1500 forintot kérek szépen.- hadarom neki.
– Többet kellene ezen a piacon dolgoznia! Ezektől a kényelmetlen helyzetektől nagyon megugrik a kegyed alacsony vérnyomása. Találkozunk még! –azzal a kezembe nyom 2000 forintot.
Amint adnám a visszajárót és a számlát már nem látok senkit. Eltűnt. A felkelő nap sugarai melengetik az arcom és közben elgondolkozom, azokon a furcsa dolgokon, amik történtek, talán egy vámpír? Én hülye. Dehogy, csak egy NAV-os, aztán majd jól megbüntetnek, hogy még vért se tudok csinálni, sőt számlát sem adok.

Kép: Edvard Munch