– Add már vissza! Ott a tied, játsszál azzal! –  rángatom ki Gerda kezéből a pónit, de nem ereszti el. A sörényénél fogva kapaszkodik bele kicsi, sáros körmű ujjaival.
– Neem! Enyimé! – visítja sírva. Egy nagyot rántok a pónin, ő pedig elveszti az egyensúlyát és hanyatt esik, pont az istálló közepébe, amit egy hétig építettem.
– Az istálló! – kiabálom és én is sírok már.
– Mit csináltok már megint? – ront be anya az ajtót. – Nem hiszem el, hogy nem tudtok normálisan játszani! A Mikulás figyel benneteket, ilyen rossz gyerekeknek nem fog hozni semmit! Nyomás a sarokba! Lizi egyik sarok, Gerda másik!
Gerda hüppögve próbálja mondani anyának, hogy én kezdtem, de anyát nem érdekli, ránk csapja az ajtót. –  Kis hisztis hülye! – csúfolom, és még a nyelvem is kinyújtom, aztán röhögök. Ettől persze csak még jobban elkezd sírni és vijjog, akár a mentőautó szirénája az oviban, amivel mindig Ákoska szokott játszani.
A húgom egyre jobban sír, nagyon ki fogok miatta kapni. Rámosolygok, hátha abbahagyja, de már sikítozik is. Ekkora egy hisztigépet! Kalimpál az ablak felé, odanézek, de már csak egy piros bojtos sapkát látok elsuhanni. Egymásra nézünk Gerdával és anya után kiáltunk.
Ahogy anya a szobába lép mindketten nekirontunk, és szomorúan meséljük, hogy a Mikulás végignézte a történteket, biztosan nem kapunk ajándékot. Ölbe kap minket, elégedett mosollyal, és azzal nyugtat, hogy ha szépen összepakolunk mindent, akkor talán a Télapó szíve is megenyhül irántunk. Villámgyorsan, szó nélkül rámoljuk a játékainkat, a pónikat a pónis dobozba, az építőkockákat, amiből a karámot készítettem, a másik dobozba. Minden a helyén, kivéve a sötétrózsaszín csillogós pónim, aminek ez a hülye kiszaggatta a sörényét. Gerda aranyosan próbál viselkedni, nekem adja a világos rózsaszín csillogós póniját. Ugyanolyan mindkettő, csak az enyémnek más a színe, a majálison kaptuk őket. Nyereményeket lehetett horgászni, én egyből egy ilyen szerencsés halacskát fogtam ki, amivel őt nyertem, a húgom pedig egy játékautót. Persze ott is elkezdett hisztizni, hogy neki is ilyen lovacska kell, így anyáék megbeszélték az árussal, hogy egy kis pénzért cserébe cserélje ki neki.
Pakolás után kézen fogva battyogunk ki vacsorázni a konyhába. Anya a kisasztalhoz ültet minket, amin összesen négy virsli sorakozik. Beleharapok egybe, majd ki is köpöm a tányérra. Sajtos! Utálom a sajtos virslit! Gerda kezéből kiveszek egy másikat, hátha az övé sima, vagyis pontosabban csak kivenném, de ez a buta azzal a lendülettel rá is harap. Majd hatalmas ordításban tör ki: Megharapott! Anya odarohan és én már csak a tenyerét érzem a számon, ami pont úgy lüktet, mint amikor nyáron megcsípte egy méhecske. Véletlen a gyűrűjével ütött meg, egyre jobban duzzad fel a szám. Gerda kezd megnyugodni, és éppen magyarázza anyának, hogy a virsli helyett a saját ujjába harapott, amikor az ablakban, amivel én éppen szemben vagyok, ők pedig háttal, meglátom a Mikulást. Farkasszemet nézünk egymással.r v Először kicsit megijedek, de aztán úgy döntök, hogy nem szólok róla senkinek. Biztos vagyok benne, hogy mivel ő aztán tényleg mindent lát, anyának igaza van, mindig figyel bennünket, azt is tudja, hogy megint ok nélkül kaptam ki, ezért pedig nem is haragszik már rám, maximum anyára és Gerdára.
Vacsora után anya lefektet minket aludni, én megkérem, hogy dugja be a kis baglyos éjjeli fényemet. Azt hazudom neki, hogy félek, pedig igazából csak meg akarom lesni a Mikulást még egyszer. Csipkedéssel próbálom magam ébren tartani, egyik esti meséből tanultam ezt a trükköt, de úgy tűnik nekem is beválik, hiszen már mindenki elaludt, csak én vagyok még fent.
Türelmetlenül várom, hogy a Mikulás megérkezzen, megkóstolja a sütit, amit délelőtt sütöttünk neki és hozzon nekem sok ajándékot. Közben érzem, ahogy egyre álmosabb leszek, így még erősebben csipkedem magam. Nem sokat kell várnom, a konyhából zajt hallok. Csendben odalopódzom, akár egy nindzsa, és tényleg a Mikulás próbálja valami eszközzel kinyitni az ablakot.
Felbátorodom, és úgy döntök, hogy segítek neki bejönni hozzánk. Odatolom a kisszékem az ablakhoz, és nagy nyújtózások árán, de sikerül elérnem az ablakkilincset majd kinyitom az ablakot. Kikerekedett szemekkel bámul rám a Télapó, de mutatom neki, hogy maradjon csendben, a bedagadt szám elé teszem a második ujjam, aminek még mindig nem tudom a nevét, pedig anya rengetegszer elmondta.
Úgy látom, megértette, mire akarok célozni, ő is odateszi az ujját a bajszos szájához, és rám kacsint! Ettől nagyon boldog vagyok. Kézen fogva vezetem az asztalhoz, amin a sütik vannak, ő pedig mosolyogva súgja a fülembe, hogy sajnos diétázik, azért nem jött a kéményen át, így a sütit sem eszi meg. Még hozzá sem nyúlhat szegény, azt mondta! Pedig vastag, fényes, fekete kesztyű van a kezén, attól nem hiszem, hogy baja lehetne.
A szobám felé int, hogy menjek, majd még egyszer súg valamit, amiből csak annyit hallottam, hogy mivel ilyen jó kislány voltam, hogy be is engedtem őt, ezért kapok ajándékot. Egy szaloncukrot nyom a kezembe és kéri, hogy menjek már lefeküdni. Az ágyamhoz érve szinte úgy érzem, hogy elájulok, azonnal lecsukódik a szemem.
Hajnalban arra kelünk Gerdával, hogy anya ordít, és szinte kitépi az ajtónkat a helyéről. Rohan hozzánk, kérdezi, hogy jól vagyunk-e. Nem igazán értjük a helyzetet.
– Éjszaka betörtek hozzánk, mindent elvittek és három hülye mikulást tett valaki az asztalra!

 Mi volt kérded a legszebb dániában (Tolnai Ottó)

Azt kérded mi volt a legszebb Isztanbulban?
a legszebb isztanbulban az volt hogy
nem ennel írjuk hanem emmel
hogy a határon a mecset már messziről látszott
hogy a nők hajukat becsavarva szállingóztak a vécére
ami nemis igazából angol vécé volt hanem egy nagy lyuk
amely elnyelte egész európai méltóságom
hogy a török a cigarettával füstölte a kebabot
és parazsában sütötte a krumplit
hogy az autók dudája harsogott a levegőbe
és a boszporusz verte vissza a hangot
hogy a mecsetben lábszag terjengett
hiába a mosakodás
hogy a sok fényűző mozaiklámpa varázslata
felcsillant lelkemben
ahogy a bazár ezernyi arca egyszerre kínált
mindenféle nyalánksággal
arab szóra ugrottak a szuvenírek
a családnak
hogy a bőrdzsekit nem tudtuk megvenni
de ázsiába menet bódi guszti énekelt a taxiban
a legszebb az volt
hogy megnéztük kemál házát a végtelen szerelemből
még képem is van a lelakott ház kapuja előtt
talán az volt a legszebb
hogy a macskák pofátlanabbak mint európában
vagy hogy a török édesség made in china
vagy hogy a török pacek ott arab pacek
az volt a legszebb
hogy a macskák egyiptomi mivoltuktól
annyira beképzeltek
hogy Szulejmán képzeletbeli sírján
gubbasztott az a fekete.
Az volt a legszebb Isztanbulban
hogy aki oda egyszer belép
hagyjon fel minden reménnyel
mert a legszebb az egészben
hogy lelke egy darabja ott marad
és mindig visszavágyik.

A fővárosi kipufogógázos levegő csapja meg az arcom, amint kilépek az egyetem hatalmas ajtaján. Egy ilyen stresszes vizsga után még ez is enyhülést hoz. Boldogan vágtatok végig a hatalmas udvaron, egészen a kapuig, hiszen teljesítettem végre ezt a tárgyat. Az idei október más, mint az eddigiek, a lehullott falevelek már-már émelyítően édes illatot árasztanak magukból, és az ég alja szinte minden nap vörösen parázslik. Van ebben valami romantikus, de egyben hátborzongató is, meg kell hagyni. Ahogy a kapun kilépek a felszabadulás érzése teljesen úrrá lesz rajtam, nyúlok is a táskámba a telefonomért és hívom anyut:
– Szia! Hallod megvagyok végre! Hármas lett, de megvaaan! – szinte visítok örömömben, azt hiszem talán egy kicsit elragadtattam magam, mert az előttem kutyát sétáltató néni is hátrafordult.
– Szörnyen elhúzta ez a tanárnő a vizsgát, ötven percen keresztül harapófogóval se tudta kihúzni a másik vizsgázó csajból a válaszokat, persze én azokat is tudtam. Na, mindegy. Beugrok még azért a farmerért, amit a múltkor mutattam. Majd este megyek.
A buszmegállóhoz lépve a táskám mélyére csúsztatom a telefonom, mama állandóan azt hajtogatja, hogy vigyázzak, ki ne kapják a kezemből. A busz szinte azonnal, tűpontosan érkezett, felpattanok rá és csak bambulok magam elé. Épp arról fantáziálok, hogy Gerinek is tuti feltűnik majd, hogy milyen jó seggem van ebben a farmerban, amikor egy hatalmas nyikorgást hallok én pedig, mint akit ágyúból lőttek ki, zuhanok előre. Szerencsére az előttem lévő ülés megtartott, de a gyomorszájam eléggé megütöttem. Szerintem a buszvezető nem láthatta, hogy piros lett a lámpa, itt Pesten mindig olyan hamar váltanak ezek a szarok. Ahogy a leszállásjelzőhöz sétálok, megpillantok egy ülésen egy virágot. Alaposan felmérem a terepet, nincs a környéken senki, így felveszem azt, megérdemlem. Ez a szerencsenapom! Ahogy leszállok, gyorsan fotózom is be a virágot anyunak, hogy milyet találtam, nem igazán értek hozzájuk. Krizantém.- Érkezik egyből a válasz. A villamos épp most ért be, rohanok, ahogy csak birok, el kéne érnem, bár nem sietek sehova, de nem szeretek várni. Sosem szerettem. Az ajtó záródását jelző sípolás elkezdődött, én megiramodok, akárcsak tesi órán a szekrényugráshoz, dobbantok, csak most nem félreesek, hanem a kabátom végét zárja magába az ajtó. A villamos zsúfolt, televan emberrel, most megy mindenki hazafelé. Sokan nézték végig az akrobata jelenetemet, ezért kissé frusztrálva érzem magam. A kabátom vége pont olyan ütemben csapódik az ajtóhoz, mint a szívverésem. Szaporán, egyeletlenül. Haladunk, néhány másodperc és meg tudom menteni őt is. Megérkezünk a következő megállóhoz, ahol a felszállni készülő néhány utas kikerekedett szemekkel nézi lógó szövetemet. Az ajtó nyílik, megmenekültünk, de a feltóduló emberek miatt beljebb kell, hogy menjek. Nem látok ki. Alacsony vagyok, ezért a legtöbb embernek csak a mellkasával vagy épp a hónaljával tudok szemezni. Szerencse, hogy nem nyár van, akkor gyűlölöm legjobban a tömegközlekedést, én olyankor nem az ibolyát szagolom alulról, hanem a kapaszkodó utasok izzadtságszagát. Olykor elmélázok, hogy melyik lehet a jobb. A tömeg teljesen elszívja tőlem a levegőt, ezért egy előrébb levő ajtóhoz verekszem magam. Azt hiszem, káprázik a szemem! Mégiscsak van ennek a magasságnak előnye is, hiszen a padlón egy másik szál krizantém van! Már felismerem, ebben is fejlődök. Lehajolok a virágért, amely szárán egy hatalmas férfi tapos. Látja, hogy matatok a földön valamit, ezért gúnyosan, fintorogva odébb lép. Amint felkapom a virágot, szinte valószínűtlennek tűnik, hogy egymás után negyed órán belül találjak két ugyanolyan virágot. Két lehetséges választ látok a helyzet megoldására: az első, hogy az univerzum ma meg akar engem ajándékozni a hármasomért, mondjuk a horoszkópom is mára azt írta, hogy váratlan dolog fog érni, na de hogy ennyi? A második pedig elég félelmetes, de emellett izgalmas is, hiszen olyan, mint egy Poirot- vagy Sherlock- történetben, valaki nyomokat szór el, hogy megtaláljam. Vagy jaj. Inkább ő találjon meg engem? Netán követ?
A megállóhoz értünk, ahol le kell szállnom. Hatalmas léptekkel haladok, kicsit elegem van a mai bénáskodásomból. Bár gondolom az is hozzásegít, hogy egész éjszaka nem aludtam, mivel a vizsgára készültem. Igyekszem, ahogy csak tudok az aluljáróba, ami az áruház felé vezet. A hajléktalanok is mind behúzódtak ide, fejemet nem mozdítva vágtatok a célig. Egy ismerős dallam üti meg a fejem, az egyikük A nem tudni, mit hoz még a holnap című nótát énekli, egy szedett-vetett gitár segítségével. A hangja egész tűrhető az öregnek, de a muzsika hagy némi kívánnivalót maga után. A többiek láthatóan nagyon élvezik, karton és újságpapíron ülnek körülötte és úgy figyelik őt, akárcsak egy mágust, ki hatalmas titkokat oszt meg velük.
A mozgólépcsőn állok, fejemet lehajtom, mindig borzasztóan szédülök, ha forgolódom rajta, nem bírom a magasságot. Muszáj felnéznem, érzem valaki tekintetét rajtam. Egy koromfekete ruhás férfi áll a lépcső tetején, nem bírom levenni róla a szemem én sem. Egyenesen szuggerál. Egy hatalmas hirdető táblát hord a mellkasán, amelyen ez áll óriási vörös betűkkel: Megnyitottunk! Krizantém virágbolt. Halottak napi kedvezmény 33%. A vérnyomásom hirtelen érzem, hogy leesik, bizseregnek végtagjaim és húz a padló magához. Kapaszkodok, ahogy erőm bírja, de nem látok, hallok már semmit, csak foltokat és tompa zúgást. A hely fényes, mellettem valaki túlvilági hangokat formál, ordít. Egy kórházi ágyon fekszem hasamon három krizantém. A halál járt a sarkamban egész nap és most meg is látogatott? Hát ez haláli, röhögök hangosan a fájdalomcsillapítótól, úgy hogy még a testemből kiálló csövek is beleremegnek.

Ahogy felpillantok a kijelzőre, a 33-mas buszhoz tizenegy perc van kiírva. Addig meg fogok fagyni. Egyik lábamról a másikra állok, hogy egy kis vér menjen a talpamba. Zolinak igaza volt. Nem kellett volna szoknyában jönnöm, de hát mégis csak karácsonyi csapatépítő volt. A farmer és a póló pedig a hétköznapokra való. Nem sokan vagyunk a megállóban, egy hajléktalan épp egy zsemlét majszol a fedett részen, a székeken keresztbe feküdve, láthatólag maga alá is vizelt, mert valamilyen sötétebb csík húzódik egészen az útig és irdatlan húgyszag van. A túloldalon egy rosszarcú fickó áll, aki folyamatosan bámul. Nyugodt vagyok, hisz a paprikaspray a táskám tetején van, pillanatok alatt elő tudom rántani, ha szükséges. De nem közeledik, nem szól csak bámul. Késő este van, lehet, hogy fáradt. Néz ki a fejéből, ahogyan én is teszem. A percek hosszan telnek, az esővel keveredett nyálkás szél teljesen összekócolja a hajamat, az orromat pedig folyton törölgetem, ilyen hidegben mindig rettentően folyik. Ahogy a zsebkendőre nézek kicsit meg is ijedek, azt hiszem, hogy az orrom vére eredt el megint, pedig csak a rúzst kentem el véletlen.
Közben megérkezett a busz. Gyorsan kapkodom elhalt végtagjaim a meleg járműre. A kabátom nem veszem le, sőt le sem ülök, néhány megálló és leszállok. A rosszarcú férfi is felszállt a buszra, bár ő hátul, de felém jön. Hamar elfordulok és menetiránnyal szemben állok, remélem csak leülni készül valahova. De nem. Lépéseit a busz zörgése sem nyomja el, egyre közelebb ér. Amint hallom, hogy megállt, a paprikasprayt markolászom a táskámban és egyre kijjebb húzom. A szívem a torkomban dobog.
– Kriszti? – szól egészen a tarkóm mögül egy hang.
– Azta picsa! – szalad ki a számon. Megfordulok és ahogy a jármű enyhe fénye megvilágítja az arcát, már látom, hogy nem is olyan ijesztő ez az ember, sőt egészen ismerős vonásokat vélek rajta felfedezni.
–  Szia! Ő… – hebegem, mert marhára nem tudom, hogy ki az, de azt hiszem, tudnom kéne, mert ő tudja, hogy én ki vagyok.
– Karcsi… emlékszel rám? Együtt jártunk harmadikig általánosban, csak lebuktam tőletek.
– Oh, hát tényleg! Hogy vagy? – a nagy izgalomtól közben megizzadt a tenyerem és a táskám helyett, a földre ejtem a sprayt. Felveszi nekem, közben vigyorog rám.
– Hát nem gondoltam, hogy azóta ilyen paprikás hangulatú nő lettél, anno elég halk szavú kiscsaj voltál. – nyújtja oda a védőeszközöm, és hamar a táskám mélyére csúsztatom.
– Ne haragudj, nagyon kellemetlen ez nekem. – röhögöm el magam.
– Csak nem gyakran járok haza ilyen későn, aztán a vőlegényem, pedig eléggé félt és hát ő adta ezt nekem.
– Semmi gáz. Na de hogy vagy? Mi a helyzet? Férjhez mész?
– Igen. Májusban lesz az esküvőnk. Minden rendben velem. Közgazdásznak tanultam tovább. Egy irodában dolgozom. Épp onnan jövök.
– Na! Ilyen sokáig tart a munka? Egyébként gratulálok!
– Ja, nem, dehogy. Karácsonyi vacsora volt. Jó hely, szokott lenni ilyen csapatépítő buli.
– Az szuper! Nem tudsz véletlen valami munkát? Az építőipar teljesen kihal télire. Munkanélkülin vagyok ilyenkor. Havat lapátolok, amikor meg nincs hó, valamit akkor is csináltatnak velünk, nehogy már pihenjen éjszaka az ember. Most épp az egyik csatornát küldtek kitisztítani, mert tele van levéllel, és szerintük reggelre nem lehet majd a járdán közlekedni az eső miatt.
– De egyébként lehet, hogy tudok ajánlani valamit. A vőlegényem öccsének építőipari cége van. De most le kell szállnom. Gyorsan mondd a számod és ha tud neked ajánlani valamit, összekötlek vele. – Felfirkantja egy cetlire a telefonszámát, alá hogy Karcsi és odanyújtja nekem. A busz megállt.
– Örülök, hogy találkoztunk!- búcsúzóul az arcomra nyom két puszit, amitől kissé zavarba is jövök, majd széles mosollyal minden jót kíván ő is.

Ahogy kilépek a busz ajtaján még mindig széles mosollyal, nagyon meglepődök, hisz Zoli áll előttem. Nem szokott kisétálni elém.
– Mi van, szivi? Nem engem vártál? Ki a fasz volt az a pasi? – üvölt rám és az arca eltorzul. Hirtelen megnémulok. Nem jön ki hang a torkomon, pedig semmi rosszat nem csináltam. Én jó voltam most.
– Süket vagy bazdmeg? Neked beszélek!
– Hát, aaa. Hát… – csuklik el a hangom. Kezdődik…
– Nekem ne hápogjál, hanem válaszoljál! – förmed rám egyre jobban, a szeme pedig kezd nem az övé lenni, ahogy lenni szokott. Ilyenkor félek tőle. Ilyenkor nem Zoli az.
– Kérlek, ne kiabálj itt! Kérlek, ne itt! Könyörgök! – zokogok, mert már a kabátomnál fogva rángat a ház felé. Szinte behajít az ajtón, amitől megbotlok és a földre esek. Nem csak én, hanem az egész ház remeg, ahogy az ajtót becsapja maga után. Felém jön, majd belerúg a combomba.
– Ki a fasz volt az? A szeretőd? Neked én már nem vagyok elég jó? – majd még egyszer belém rúg, de már feljebb, a nemi szervemen.
– Különben is hol voltál? Mit képzelsz te magadról, hogy éjszaka jársz haza, mint a szajhák?- Zokogok a fájdalomtól, vonaglok a földön. Nem kapok levegőt. Szorít a mellkasom. Meglátja a kezem mellett a kis papírcetlit, rajta a névvel. Látom, hogy veszi elő a telefonját.
– Ne Zoli, kérlek, ne. Egy volt osztálytársam az. – Ordítok, ahogy a számon kifér, utolsó szusszal, mert megint pánikrohamom van. Nem érdekli. Hallom, hogy tárcsázza, majd átmegy a hálószobába és magára zárja az ajtót, nehogy utánamenjek. Ha akarnék, se tudnék. Sajog alul mindenem. Pont ott rúgta meg a combomat, ahol múltkor megütötte. Tudja, hogy ott még mindig fáj.