Ahogy felpillantok a kijelzőre, a 33-mas buszhoz tizenegy perc van kiírva. Addig meg fogok fagyni. Egyik lábamról a másikra állok, hogy egy kis vér menjen a talpamba. Zolinak igaza volt. Nem kellett volna szoknyában jönnöm, de hát mégis csak karácsonyi csapatépítő volt. A farmer és a póló pedig a hétköznapokra való. Nem sokan vagyunk a megállóban, egy hajléktalan épp egy zsemlét majszol a fedett részen, a székeken keresztbe feküdve, láthatólag maga alá is vizelt, mert valamilyen sötétebb csík húzódik egészen az útig és irdatlan húgyszag van. A túloldalon egy rosszarcú fickó áll, aki folyamatosan bámul. Nyugodt vagyok, hisz a paprikaspray a táskám tetején van, pillanatok alatt elő tudom rántani, ha szükséges. De nem közeledik, nem szól csak bámul. Késő este van, lehet, hogy fáradt. Néz ki a fejéből, ahogyan én is teszem. A percek hosszan telnek, az esővel keveredett nyálkás szél teljesen összekócolja a hajamat, az orromat pedig folyton törölgetem, ilyen hidegben mindig rettentően folyik. Ahogy a zsebkendőre nézek kicsit meg is ijedek, azt hiszem, hogy az orrom vére eredt el megint, pedig csak a rúzst kentem el véletlen.
Közben megérkezett a busz. Gyorsan kapkodom elhalt végtagjaim a meleg járműre. A kabátom nem veszem le, sőt le sem ülök, néhány megálló és leszállok. A rosszarcú férfi is felszállt a buszra, bár ő hátul, de felém jön. Hamar elfordulok és menetiránnyal szemben állok, remélem csak leülni készül valahova. De nem. Lépéseit a busz zörgése sem nyomja el, egyre közelebb ér. Amint hallom, hogy megállt, a paprikasprayt markolászom a táskámban és egyre kijjebb húzom. A szívem a torkomban dobog.
– Kriszti? – szól egészen a tarkóm mögül egy hang.
– Azta picsa! – szalad ki a számon. Megfordulok és ahogy a jármű enyhe fénye megvilágítja az arcát, már látom, hogy nem is olyan ijesztő ez az ember, sőt egészen ismerős vonásokat vélek rajta felfedezni.
–  Szia! Ő… – hebegem, mert marhára nem tudom, hogy ki az, de azt hiszem, tudnom kéne, mert ő tudja, hogy én ki vagyok.
– Karcsi… emlékszel rám? Együtt jártunk harmadikig általánosban, csak lebuktam tőletek.
– Oh, hát tényleg! Hogy vagy? – a nagy izgalomtól közben megizzadt a tenyerem és a táskám helyett, a földre ejtem a sprayt. Felveszi nekem, közben vigyorog rám.
– Hát nem gondoltam, hogy azóta ilyen paprikás hangulatú nő lettél, anno elég halk szavú kiscsaj voltál. – nyújtja oda a védőeszközöm, és hamar a táskám mélyére csúsztatom.
– Ne haragudj, nagyon kellemetlen ez nekem. – röhögöm el magam.
– Csak nem gyakran járok haza ilyen későn, aztán a vőlegényem, pedig eléggé félt és hát ő adta ezt nekem.
– Semmi gáz. Na de hogy vagy? Mi a helyzet? Férjhez mész?
– Igen. Májusban lesz az esküvőnk. Minden rendben velem. Közgazdásznak tanultam tovább. Egy irodában dolgozom. Épp onnan jövök.
– Na! Ilyen sokáig tart a munka? Egyébként gratulálok!
– Ja, nem, dehogy. Karácsonyi vacsora volt. Jó hely, szokott lenni ilyen csapatépítő buli.
– Az szuper! Nem tudsz véletlen valami munkát? Az építőipar teljesen kihal télire. Munkanélkülin vagyok ilyenkor. Havat lapátolok, amikor meg nincs hó, valamit akkor is csináltatnak velünk, nehogy már pihenjen éjszaka az ember. Most épp az egyik csatornát küldtek kitisztítani, mert tele van levéllel, és szerintük reggelre nem lehet majd a járdán közlekedni az eső miatt.
– De egyébként lehet, hogy tudok ajánlani valamit. A vőlegényem öccsének építőipari cége van. De most le kell szállnom. Gyorsan mondd a számod és ha tud neked ajánlani valamit, összekötlek vele. – Felfirkantja egy cetlire a telefonszámát, alá hogy Karcsi és odanyújtja nekem. A busz megállt.
– Örülök, hogy találkoztunk!- búcsúzóul az arcomra nyom két puszit, amitől kissé zavarba is jövök, majd széles mosollyal minden jót kíván ő is.

Ahogy kilépek a busz ajtaján még mindig széles mosollyal, nagyon meglepődök, hisz Zoli áll előttem. Nem szokott kisétálni elém.
– Mi van, szivi? Nem engem vártál? Ki a fasz volt az a pasi? – üvölt rám és az arca eltorzul. Hirtelen megnémulok. Nem jön ki hang a torkomon, pedig semmi rosszat nem csináltam. Én jó voltam most.
– Süket vagy bazdmeg? Neked beszélek!
– Hát, aaa. Hát… – csuklik el a hangom. Kezdődik…
– Nekem ne hápogjál, hanem válaszoljál! – förmed rám egyre jobban, a szeme pedig kezd nem az övé lenni, ahogy lenni szokott. Ilyenkor félek tőle. Ilyenkor nem Zoli az.
– Kérlek, ne kiabálj itt! Kérlek, ne itt! Könyörgök! – zokogok, mert már a kabátomnál fogva rángat a ház felé. Szinte behajít az ajtón, amitől megbotlok és a földre esek. Nem csak én, hanem az egész ház remeg, ahogy az ajtót becsapja maga után. Felém jön, majd belerúg a combomba.
– Ki a fasz volt az? A szeretőd? Neked én már nem vagyok elég jó? – majd még egyszer belém rúg, de már feljebb, a nemi szervemen.
– Különben is hol voltál? Mit képzelsz te magadról, hogy éjszaka jársz haza, mint a szajhák?- Zokogok a fájdalomtól, vonaglok a földön. Nem kapok levegőt. Szorít a mellkasom. Meglátja a kezem mellett a kis papírcetlit, rajta a névvel. Látom, hogy veszi elő a telefonját.
– Ne Zoli, kérlek, ne. Egy volt osztálytársam az. – Ordítok, ahogy a számon kifér, utolsó szusszal, mert megint pánikrohamom van. Nem érdekli. Hallom, hogy tárcsázza, majd átmegy a hálószobába és magára zárja az ajtót, nehogy utánamenjek. Ha akarnék, se tudnék. Sajog alul mindenem. Pont ott rúgta meg a combomat, ahol múltkor megütötte. Tudja, hogy ott még mindig fáj.