Northrop Frye óta nem kevés tanulmány született a Biblia irodalmiságáról. Többen gondolják (gondoljuk) úgy, hogy nemcsak irodalmi műfajok nyomai találhatók a bibliai könyvekben, hanem az irodalmi kifejezés a Szentírás egyfajta létmódja, amely elválaszthatatlan a kinyilatkoztatástól.
Miért érezzük például, hogy Jézus költőként szól hozzánk? Semmiképp sem azért, mert a beszédei költőiek („díszesek”) a szó mindennapi értelemben – először épp látszólagos egyszerűségük nyűgöz le. Sallangtalannak hat ez a beszédmód, miközben messze nem együgyű (vagy egy-ügyű), néhány példázata, „mondása” koanként vagy abszurd költeményként is olvasható. Jézus arra is képes, hogy saját beszédhelyzetét kifordítsa: egyik példázatában például arról beszél, hogy a jó pásztor ott hagyja a nyáját, hogy az elveszett bárány nyomába eredjen. A földművelőkből és állattenyésztőkből álló hallgatóság nyilván pontosan tudta, hogy a megbízható, jó pásztor egyáltalán nem ilyen – egyedül az Úr az, akinek minden elveszett jószág a legfontosabb és az egyetlen. A példabeszéd abszurd kiindulópontja (hát ilyen a jó pásztor, ugye)  rávilágít az emberi és az isteni dimenzió különbözőségére.
Jézus kinyilatkozásai rendkívüli (költői) módon rétegzettek, ő minden mondatában valódi meglepetéssel szolgál. Ám a „kinyilatkoztatás”, mint beszédmód mára annyira elcsépelt és egyhangú lett, hogy – nem alaptalanul – ez lett a mai köznyelvben a dagályos nagyotmondás, az öntetszelgő butaság metaforája. Persze a költői beszéd a XX. században sem kerülheti el a „mindenkihez szólás” ünnepélyességét. Gondoljunk csak egy nagyon személyes költő, József Attila egyik híres sorára: Légy fegyelmezett! Vajon ki mondja ezt? Kit idéz, kinek-minek a nevében beszél a költő? És mit kéne tudnunk róla?

Az autofikciós megszólalás népszerűsége miatt a kortárs lírára persze kevésbé jellemző a beszédmódokkal való ilyenféle kísérletezés. Mintha soha nem találnánk a kiutat önmagunkból, mintha ezek a mai költemények amolyan lírai szelfik, autogrammok lennének. Csontos Márta verseinek egyik különlegessége, hogy egyáltalán nem ismerhetjük meg belőle a versek szerzőjét. Nem mintha Csontos különösebben rejtőzködő vagy szemérmes költő lenne vagy akár a Pessoa-féle többszólamúsággal (megsokszorozott énnel, szerepjátékkal) kísérletezne. Vérbeli lírai költészet az övé, de nem az önkifejezés, a szerző „megmutatása”, a lírai személyesség újfajta kimunkálása a verseinek az igazi tétje, hanem – én úgy látom – a közösségi beszédmód újrakonstruálása. Bár Csontos is gyakran alkalmazza az E/2-es beszédmódot (pl. az Intézményesített lélek Torlaszok közt ciklusában), de én Lajtos Nórával ellentétben (https://tiszatajonline.hu/irodalom/akinek-ajkain-elhal-a-bibliai-jeremiad ) nem igazán hiszem, hogy akár ezek valódi önmegszólító versek lennének. Mintha a „te” helyett Csontos mindvégig a „ti”-hez beszélne. Ez a legerősebben talán Tájkép csata után, 2023 c. remek versben érezhető. A tanító szándék itt nagyon szemléletes módon hangsúlyosabb a vallomásosságnál.

 

A kötet harmadik ciklusában megjelennek elmúlással, öregedéssel kapcsolatos megejtően bensőséges hangulatú versek. Az elmúlásra, a test elkopására való reflexió első pillantásra roppant személyesnek hat.

mintha horogra akasztott volna
a sötét egy pince falára,
s ott, a mészkő nedvedző
oldalán cseppekben veszítenék
mindennapjaimból egy keveset.
(Mélysötét)

Ám nemcsak a lírai tudósítás méltóságteljes távolságtartása miatt érezhetjük ezt is egyfajta közösségi állapotképnek, egy kultúra hanyatlását, lassú elöregedését bemutató, szépen kimunkált példázatnak. A költeményben az „én” mögött szinte azonnal megkonstruálódik a „mi” is – és ezzel nem veszít, hanem nyer a költemény.

A szakralitás természetesen igen gyakran megidéződik ebben a költészetben, de Csontostól mi sem áll távolabb, mint az Ószövetség jellegzetes közösséghez forduló beszédmódja, a szaggatott felkiáltásokkal és ismétlésekkel a hallgatóságot „bombázó” prófétai hevület, bár azért az Ady-féle „ostorozós hagyomány” is megvillan az első ciklus verseiben. Ám nemcsak Csontos szelíd iróniája, hanem markánsan hangsúlyos nézőpontváltásai, paradoxonokban gazdag lírai megszólalásai is inkább az Újszövetség beszédmódjára emlékeztetnek. Több költeményéből egy-egy koan is kibontható lenne. Én mindenképpen a sűrítésben, a példázatos beszédmód megerősítésében látnám ennek a költészetnek továbbfejlődési lehetőségét.
Több kritikus (Lajtos Nóra, Fabulya Andrea) felhívta a figyelmet, hogy képiségben milyen gazdag költészet ez. Mindezzel egyetértve azt azért kiemelném, hogy Csontos legszemléletesebb képei szinte mind a nyelv válságára, a költészet, a vallomásosság lehetetlenségére vonatkoznak. A költő is magára maradt, / egy kis vershomokot szitált / a Hold szemgödrébe (Intézményesített lélek); A „testemből / kilúgozom az elégiát (Romlott gyönyör); már foglaltak mind a szavak (Mindenszenteki elégia); a versekben megvadultak a metaforák; hieroglifák keringtek a szélben (Elsivatagosodás); ráadásul megöregedett szóként néz szembe a pusztulással a költő (Elsivatagosodás).
Ez persze annak is a felismerése, hogy az autofikciót vagy az igazi vallomást megalapozó hitelességről vagy személyességről (ld. az Intézményesített lélek kötetcímet) a XXI. század elején már nem igazán beszélhetünk. A közvetlenség elveszett, valóság és érintés között túl hosszú a várakozás, mondja Csontos remek Mélysötét című versében.
Újra kéne tanulnunk hát az egyszerűséget és közvetlenséget.
Meglehet, ez is Csontos Márta költészetének egyik üzenete.

(Csontos Márta: Intézményesített lélek
Cédrus Művészeti Alapítvány,   Budapest, 2024.)

Illusztráció: Paul Klee