Címke: kritika

Bejegyzések

Otthonkeresés

Hozzászólás most!

 

Bodrogi Csongor és Enesey Diána hat irodalmi folyóirat anyagából állította össze az októberi lapajánlót.

  1. október 5.

A TIZEDIK: Falcsik Mari: Pipacs (vers) [Látó]

Falcsik Mari októberi Látóban megjelent versei közül kettő is (a Búzavirág és a Pipacs című versekről van szó) a virágzás és hervadás kettősségében mozog. A pipacs „csalódás”, túlságosan halandó, túl gyorsan él, túl hamar hal. Pillanatnyi élvezet, mulandó öröm csupán. Néhány lépésnyi élet, amely nem tudja fenntartani magát hazáig. Könnyen ébredő és hamar elülő szeszélyeinkre hasonlít. Megmutatja, milyen kevés választja el az elevent a holttól, a látszatot a valóságtól, a virágzást a pusztulástól, a nyarat a téltől, az életet a végtől. A pipacs lecke a végességről. [E. D.]

A KILENCEDIK: Zuzana Šmatláková: Semmi sem történt (elbeszélés, Iszák-Boda Bianka fordítása) [Kalligram]

Az ÓMS mellett a legújabb Kalligram másik fő témája a kortárs szlovák irodalom. Zuzana Šmatláková írása a lábjegyzet szerint egy nagyobb mű részlete, önmagában is azonban teljes értékű műnek olvashatjuk, bár valószínűleg még a vélhetően eleve nem kevéssé enigmatikus eredetinél is titokzatosabbnak, kihagyásosabbnak. Az elbeszélő elmegy egy régi barátnőjének a performanszára, a szöveg nagyobbik része pedig ennek a performansznak a részletes leírásából áll. Az előadás lényege az, hogy csak egy valaki ad elő, de voltaképpen sokkal többen jelen vannak. Mintha egész jelenünk szimbóluma volna ez a novella: beszélünk, beszélünk, telefonálunk és pózolunk, de valójában csak mi maguk vagyunk jelen – meg még talán egy elbeszélő, aki minderről – valamikor, valahol – majd számot ad. [B. Cs.]

A NYOLCADIK: Kukorelly Endre: A hibbantó quodlibet. Kazinczy-ék (esszé) [Székelyföld]

Kukorelly Endre esszéje egy nagy magyar író reflexiója egy másik nagy magyar íróra, és ennek megfelelően nyitott, többértelmű szöveg, már a formájával, szerkezetével, nyelvezetével, megcsináltságával is hat, nem pusztán a belőle kiszűrhető gondolatisággal. Az esszéíró igen sokára jutott el odáig, hogy végre csakugyan kézbe vegye és el is olvassa Kazinczy Ferenc életművét. Mi keletkezett ebből az olvasásból? Egy olyan szöveg, amely – akárcsak vélhetően magának a széphalmi mesternek az írásai – folyamatosan új és új kapukat nyit ki, és miközben újabb és újabb Kazinczy-kortársak bukkannak föl az esszében, egyre inkább eltévedünk egy olyan világban, amelyben – jó eltévedni. Az esszének a lábjegyzetek hasonlóan szerves részei, mint Esterházy Termelési regényének, a pletykák és filológiai alapossággal is dokumentált részletek át is hágják valóság és fikció határát, de nem azért, mintha bármi is lenne itt, ami nem történt meg; hanem mert minden végülis valahol egy papíron történt meg. [B. Cs.]

A HETEDIK: Magyary Ágnes: Álomzavar (novella) [Látó]

Magyary Ágnes írásában központi és vissza-visszatérő mozzanat az alvás és az álmok kárhoztatása. Az alvás és az ébredés nem más, mint a halál és a feltámadás. Ám álmunkban valaki más életét éljük, és ebből az életből nem von ki bennünket teljességgel az ébredés. A szövegben végig jelen van a világtörténelem horizontja is, kisebb epizódokban, ám főként a mindennapiság, a hétköznapi, egyszerű megélések dominálnak, s nem a tekintély, vagy a nagy narratívák. Ez is lehetővé teszi, hogy tágas teret nyerjen az irónia. Ám a történelmi kontextusokban is főszerepet játszik az idegenkedés, sokszor az irtózás is, akárcsak az álmok esetében.

Juhász Tamás tollából pedig egy igazi férfi-történetet olvashatunk, a futballról, a magányról, a vágyakról és az emlékekről, a történetmesélésről. „A meccs” című novella a férfi-lét érzelmes, kétségekkel teli és bizonyítani vágyó oldalát tárja fel előttünk, középpontba állítva az öregedés és az egyedüllét nehézségeit. [E. D.]

(A kép forrása: Apokrif folyóirat, 2022/őszi lapszám)

A HATODIK: Mária Modrovich: Beszélgetés egy kultusztaggal (regényrészlet, Pénzes Tímea fordításában) [Tiszatáj]

A regényrészlet voltaképpen egy interjú, ám annak egy elég különös formája, ugyanis a kérdéseket a válaszokból sejthetjük csak. Sokszor egyértelmű, máskor sokat töprenghet az olvasó azon, hogy vajon mire reagálhatott a megkérdezett. Azonban nemcsak a szöveg formája rendhagyó, tartalma is egy igen érdekes közeget fest le: nők egy csoportjának az életébe tekinthetünk be, akik (egy hajdani énekesnő vezetésével) az erdőben, visszavonultan élnek. A szöveg az új élet és a hátrahagyott élet kettősségében mozog. A női közösség egyszerűen elfordult a társadalmi elvárások sokaságától, és egy társadalmon kívüli csoportosulást alapított, új viszonyrendszerekkel, amelyekben nem döntő motívum a szexualitás, sőt: az interjúalany beszámolója szerint aszexuális életvitelt folytatnak. Ami viszont az elvonultan élő nők mindennapjainál és az új életük elkezdésénél is érdekesebb, az a „két világ” szembenállása. Az, hogy az interjúalany válaszában visszacseng az a meg-nem-értettség, amelyet a riporter kérdései sugároznak felé. Az újságíró szektaként tekint a közösségre, ám a benne élők megélése más irányba mutat. Ez az életmód sem fekete vagy fehér. A regényrészlet zárásra azonban még inkább árnyalja a képet, bennünk hagyja a továbbolvasás csitíthatatlan vágyát.

A Tiszatáj szeptemberi számára egyébként is jellemző a „világok” különös szembenállása. A videójáték és a valóság polarizáltsága és esetenként termékeny kölcsönhatásuk dominál ebben a lapszámban. Különösen izgalmas a videójátékok időkezelésével kapcsolatos idő-hurok-narratívák problémája, amelyet O. Réti Zsófia írása tár fel. [E. D.]

AZ ÖTÖDIK: Szabó Imola Julianna: Spektrumzavar (versciklus) [Alföld]

Ez a titok, a magány, a keresés, az eltévedés, az üresség, a nem-értés, az élet és a halál verse. Az útonlevés sorai. A mindennapi szükségletek és az érzelmi kielégülés iránti vágy versenyt futnak a folyton múló idővel. A versenyfutást a szeretetvágy ösztönzi. De mit is jelent a szeretet? Vajon csak betűhalmaz? Lehet-e élni, lehet-e meghalni nélküle? Mi a kötődés, az illeszkedés? Úgy tűnik, bármi is a kérdés, minden út a magány felé vezet. Enyhülést hozó védelem és társaság híján mind gyorsan öregszünk. „[A] tél, a nyár, az ősz nem hoz tavaszt.” Lombkorona nélküli erdő tárul elénk az elhibázott illeszkedésekből, csoportos és kopár magány, amelyre nem jön tavasz. [E. D.]

A NEGYEDIK: Veronika Dianiškova: Majdnem lakások (vers, Németh Zoltán fordítása) [Tiszatáj]

Ez a vers a mérgező kapcsolatoké, az otthonosságot nélkülöző otthonoké. Betegségbe sorvadó életeké, testi tünetekbe forduló lelki fájdalmaké. A „majdnemlakások” korántsem utópisztikusak. Bár a vers nem számosítja őket, úgy érezzük, nagyon sok van belőlük. Túl sok. Minden városban, minden utcában, sőt, talán minden háztömbben akad. Ezek a lakások megfojtják, megkínozzák a szabadságot, elszigetelik a bennük élő betegeket, ám a betegség odabent csak újra és újra fertőz. A külvilág pedig mindebből sokszor semmit sem lát. Bennragad a hang, nem megy át a lakás falán. Fülelnünk kell, mert túl sok a „majdnemlakás”. [E. D.]

A HARMADIK: Stolcz Ádám: Felejteni (vers) [Apokrif]

Jóllehet az Apokrif legfrissebb számában fölbukkan egy „együgyű Bodrogi”, illetve egy „bolond Mirkó” eposzi jelzővel ellátott szereplő is (hogy ennek van-e köze szerkesztőségünkhöz, azt természetesen nem vehetjük egészen biztosra), ajánlónkba mégis inkább egy olyan szöveget válogattunk, amely a Szófa munkájához áttételesebben, a témája által kapcsolódik. Legújabb pályázatunkban a külföldi élet perspektívájából írt szerzeményeket várunk, Stolcz Ádám verse pedig éppen ezt a problémát érinti. Vajon el lehet-e felejteni, hogy „ki lehettem otthon”? A költemény különlegessége, hogy lírai énje mintha folyamatosan tétovázna idegenség és otthonosság érzelmei, hazatérés és külföldön maradás lehetőségei között, és azt sem tudná egyértelművé tenni, melyik helyet melyik attribútummal lássa el. Így a verszáró „szabadság” szó is egyszerre vonatkozhat a hazatérés, illetve a kinn maradás szabadságára is, miközben a „láthatatlan, lelki vámhatár” mintha mindkét lehetőségre egyformán telepedne rá. [B. Cs.]

A MÁSODIK: Babiczky Tibor: Messiás (vers) [Székelyföld]

Babiczky Tibor versei már többször szerepeltek havi ajánlóinkban, és ez nem véletlen. Az ő költészetében műveltség és spontaneitás, tragikum és humor harmonikus frigyre lépnek. A Székelyföldben ezúttal három verse szerepel, melyek közül meghökkentő filozofikussága miatt a Messiás címűt ajánljuk különös szeretettel olvasóink figyelmébe. A tökéletesnek vélt Messiás a jelenlévők számára korántsem tűnt makulátlannak („Jelleme inkább szóba se jöjjön!”), félelmet és gyűlöletet is kiváltott azokból, akik szembesültek vele. Csak az idő múlása tette nyilvánvalóvá, a kései pillantás értette meg, hogy a látszat megcsalta szemlélőjét:

Indulatában is ott fészkelt

a béke színtelen madara.

[B. Cs.]

AZ ELSŐ: Erdős Virág: Ó, magyar (vers) [Kalligram]

A Kalligram folyóirat októberi száma egy egész blokkot szentel a legelső ismert magyar versnek, az Ómagyar Mária-siralomnak: Baranyai Dóra tanulmánya mellett kortárs női szerzők feldolgozásait, parafrázisait, újragondolásait olvashatjuk erről a különleges szövegről. Mert hogy az ÓMS különleges szöveg, azt csak újraolvasva érezhetjük igazán; be kell vallanom, valósággal lenyűgözött most ennek a középkori Mária-himnusznak a csodálatos nyelvi ereje, ízessége, tömör zeneisége. És – erre is csak most döbbentem rá – a férfiak által dominált magyar irodalomban éppen ennek a legelső versnek a lírai énje nő! Erdős Virág feldolgozása ki is emeli ezt a vonást, rávilágít, hogy aki itt beszél, az egy anya, és hogy az anyáknak ma is milyen megrendítő viszonyuk van saját fiaikhoz. A vers persze igen merész aktualizálás: megmutatja, hogy korunkban a társadalmi normáknak voltaképpen csak az élet totális kiüresítésével lehetne megfelelni. [B. Cs.]

Bejegyzések

Szabad? (Szöllősi Mátyás legújabb verseskötetéről)

1 hozzászólás

Szöllősi Mátyás új verseit, a Szabad című kötet költeményeit olvasgatva felmerülhet bennünk, miért nem önéletrajzot ír, aki a saját életéről akar mesélni? Hiszen ebben a gondosan szerkesztett kötetben minden „adva van” egy Wilhelm Meister-szerű elbeszéléshez: családi, gyerekkori traumák, betegség, szerelmek, utazások, nagy szellemi élmények. És hozzá még egy cselekménybonyolításhoz értő, sikeres, többkötetes prózaíró, Szöllősi Mátyás, a szerző.
Ám az epikusság ebben a remek verseskötetben inkább csak illúzió. A Szabadban sorjázó létállapotoknak, traumáknak nincs semmilyen tanulsága, nem következik egyik a másikból, ráadásul nem halványodnak el, nem értékelődnek át a visszaemlékezés folyamán – tehát lehetetlen lenne ezeket egy hagyományos fejlődési regény ívébe beilleszteni. Ráadásul a kötetben a fókusz szinte soha nem változik: a szerző sokszor régen megtörtént eseményekről beszél, de ezeket szinte soha nem a jelen, vagyis az elbeszélés pillanata, az eltelt idő felől értelmezi. A múltbéli és jelenbeli tapasztalat szinte soha nem szembesül. Minden pillanat egyszeri, és később ugyan vissza lehet beléjük zuhanni (ez lenne az emlékezés), de eltávolítani magunktól vagy bármiképp átkeretezni képtelenség. A megtörtént dolgok nem változnak és nem gyógyulnak. Semmit nem lehet megmagyarázni, begyógyítani vagy megbocsátani. “Elindulsz úgy, hogy itt maradni minden.” Ezt a fajta tapasztalást – én úgy érzem – csak versekben lehet elbeszélni. Ennek, az önéletírás lehetetlenségét szemléltető és mégis annyiféle élményt, emberi léthelyzetet felsorakoztató kötetnek – az utolsó ciklus tárgyiasabb szerepverseiig – mégis az „én” áll a középpontjában.
De mi biztosítja, egyáltalán biztosítja-e valami a lírai én (ön)azonosságát? Miért hisszük azt, hogy az utolsó ciklusig ugyanaz a hang szól hozzánk? Ezt a hitet a mindvégig meglepően egységes költői hang, a roppant kiegyensúlyozott versritmus, az áthajlásokat, rímeket szinte mindig ugyanúgy kombináló versnyelv is implikálja. Ám a versben megszólaló én-t más okokból is (ön)azonosnak érezhetjük. A testhez való viszony szinte minden léthelyzetben – legyen szó szerelemről vagy betegségről – nagyon hasonló. De van ennél egy lényegesebb és egyedibb: az önmegszólítás saját magunkat is tárgyiasító, radikális egzisztenciális számvetésre (folytonos önmarcangolásra) késztető gesztusa.

A túlélés még érthető szabálya,
felejtsd el végre minden kóros átkod.
Ne küzdj tovább az elmúlt éjszakákkal.
falat se bonts, azzal temetve árkot.
Horgonyt ne tartson elhasznált magány.
Káros teremtmények ne kössenek.
Vaskos kötél siklik álmod nyakán.
Kínoznak nappali vesztőhelyek,
elhallgatások, hajszák, panaszok,
béna visítás a megszokás peremén,
pedig folyót felhabzó esemény
lehetne csak a csönd mögötti zúgás,
kétségtelenül, fény ragyog, nem is más,
a félálomból menekülő szavakon.

(Vesztőhely)

Az időben élő, önmagához hű, saját sorsot akaró, minden veszteséget számon tartó ember napjában többször is meghal. Az igazi szabadság, vagyis a túlélés a saját sorsról lemondás lenne – ami talán nem más, mint a halál fenséges mozdulatlansága. Ördögi paradoxon, mondhatnánk. Mindig minden helyzetben vesztésre állunk, a cím talán nemcsak a kivégzésre utal, hanem erre a csapdahelyzetre is.
Nem nehéz észrevenni a Szöllősi-lírában (de a Szöllősi-prózában, különösen a Váltóáramban) a kései József Attila-versek egzisztencialista kérdéseinek ihletett továbbgondolását. (És talán az ilyen kérdések iránti szenvedélyes nyitottság különbözteti meg Szöllősit leginkább a kortársaitól.)
A legutolsó, a kötet egészétől némileg különböző Szégyenlős álmok c. versciklust már elég nehéz értelmezni. Pedig a versnyelv meglehetősen hasonlít a korábbi ciklusokhoz, és talán itt találjuk Szöllősi legtöbb emlékezetes, nagy versét. (Nekem a Cirenei Simon, a Getsemané és a Sziszüphosz a személyes kedvencem.) Ez a ciklus egyfajta „kivezetés a labirintusból” – a személyes megkötöttségekből és sorsból, hiszen itt nagy művészekkel, mitikus hősökkel vagy az evangélium szereplőivel találkozunk. De ahogy a versnyelv, úgy a narratív technika sem változik.  Ezek a hősök pont úgy a saját pillanataikba, drámai helyzeteikbe vannak zárva, mint a korábbi ciklusokban felépített „én”. Bár megjelenik a megváltó, de a legutolsó vers a mindig ugyanazt a sziklát görgető Sziszüphoszé. Így volnánk szabadok? Talán.

Az utóbbi évek egyik legizgalmasabb verseskötetét tartja kézben az olvasó.

Szöllősi Mátyás: Szabad (Helikon. Budapest. 2022.)

Bélyegkép forrása: https://mucciaccia.com/en/giorgio-de-chirico-exhibition/

Bejegyzések

Az aranykor kortárs költője (Hegyi-Botos Attila kötetéről)

Hozzászólás most!
Boldogan behódolni e költészetnek, hisz önmagában örömteljes. Ha egy színnel kellene leképezni, akkor aranyzöld (mint a kötet finom minimalista borítója, melynek alján egy lótusz látható). Ha egy tantárggyal, akkor égföldrajz (mint első versciklusa, de megközelítésében minden egyes alkotás ennek nézetét viseli magán). Ha egy ásvánnyal, akkor rózsakvarc (a számos ásvány közül, melynek metamorfózisa önmagában és poetikusan is pontos). Ha évszak, akkor télutó/koratavasz (mert ez az évszaka legtöbb versnek, és bennük a még láthatatlan, de életet hozó fényerő). Ha nyelv, akkor görög (mert ebből a nyelvből, kultúrából szüremlik be a legtöbb, és gazdagítja a számos további nyelvi birodalom mellett a vers és szív anyanyelvét). Ha költői fókusz, akkor az elme (mely a tudat mozgását feloldott otthonából szolgálja, fel). Ha egy zenei műfaj, akkor lombmuzsika (hisz minden versben ott van a zengő természettel teljes magunk). Ha hangnem, akkor tűz, víz, levegő (hisz költője a földön jár, a földi paradicsomot hordozva), és ha mindezt egybevonó nyelvjátékos szinesztézia, akkor szélrajz tűző vízen (amint a záróciklus alcíme is). Ha egy hangszer, akkor angyalhegedű (oly természetesen szól a kötet egészében az éteri a földivel). Ha egy madár, akkor a tüzesfejű királyka (anélkül, hogy a számos madárfajjal együtt azt éreznénk, hogy ornitológiai dictummal van dolgunk).  Ha egy látható költő, akkor Hölderlin (fűzfüggönyű Neckar folyója mentén, Hyperionját írva). Ha egy rejtettebb költő, akkor Áprily (kinek egyik versének ritmusát teljesen leköveti A puszpáng illata). Ha még rejtettebb ihlető, akkor Lukács (mert az evangéliumistákat, és szívük gyöngyszemörömét költőnk jól ismeri). Ha gyümölcs, akkor szőlő (érett ízeitől el a legkijózanítóbb mámor egyensúlyig). Ha a tájkép eleme, akkor folyam (hisz minden vers pontos mederben, egyetlen tágas lélegzetvételben ide-oda kanyarog). Ha idő, akkor az első és utolsó pillanat (melynek ámultában minden lelassítva perceptálva fokozott jelenlétével érzékelhető). S ha egy szóval mindez, akkor az öröm hírét hallató: evangélium (amint a kötet címe is). Ebben időzik el a költői tekintet, innen szól, még ha a szeme sarkában olykor picit felvillan ellenpólusa, az ünnep nélküli.
Ki a szerzője e műnek? Talán a leggazdagabb szókincsű, legtöbb természeti jelenséget tartalmazó felüdítő szóösszetételt formáló élő költőnk. Aki járatos a távol-keleti bölcseletben (Milarépa, Ji Csing), még inkább otthonos Közel-Keleten (ókori egyiptomi kultúra) és a Mediterráneumban (görög és római mitológiák, itáliai természet), a középkori Európában (trubadúr- és egyéb énekes költészet, keresztény építészet), a romantikus költészetben, de leginkább a létszív örömében (legárnyaltabb ökoköltészetünk). Majdnem nincs olyan vers, melyben ne lenne ilyen fogalmi utalás, és ha nem(csak) ez, akkor madarak, fák és ásványok nevei gyakran latinul is (pl. alcímként). Bőven akad, aminek utána nézhet az olvasó, de mindez nem oktató hangvétellel, nem terhelően, hanem érdekfelkeltően van elrejtve a számára. Ahogy e mű írásában a mélyen egybekapcsolt jelentéshálók metszetéhez távoli paradigmák egybeszövődnek, a vers értelmezéséhez annyira biztos sok irány nyílik meg az olvasó számára.
Milyen a nyelvezete? Az oly ritmikusan áradó, vonzatokkal hosszú egységeket egybetartó versfolyamnak nem nehéz átadnunk magunk, még ha a szavak áradásában fennakadhatnánk egy-egy nem ismert, vagy homályosan rémlő mitologémán, madárfaj, ásvány és természeti jelenség elnevezésén, környezetünk természeti folyamatainak finoman pontos fizikai és biológiai lekövetésén. A latin, görög, német, spanyol, olasz kifejezések szintén teljesen besimulnak, minden idegenségérzet nélkül sajátjává válnak a költői nyelvezetnek. Olyanok, mint nemes drágakövek egy szép ívű hajlaton. Ebben a nyelvi közegben nincsenek gépek, emberi vívmányok, nincs rohanás, nincs stressz. A technizált világ szókincsének hiánya megteremti az aranykor érzetét, és ez rendkívül kiegyensúlyozottá teszi az olvasás élményét. Ehhez a mű terjedelme is szerencsésen társul. A kötetet kézbe véve, ráhangolódva, kikövezve az egyenletesen részletező poetikus körpanorámát, az élmény nem ér hamar véget. Ha a ciklusok tematikája valamiben el is tér (pl. természeti versek, szerelmi versek, gyermekekről szólók), az összhangzatos megközelítés mindenikükben ugyanaz. Ez a koherencia megadja azt, hogy a költő hangvételét megszokjuk, és máskor is biztosan beazonosítsuk. Amikor elkezdünk olvasni, a vers erős vizuális vetítése figyelmünket kinyitja, befogadásunkat többszintűvé teszi, és lelassítja. Az az érzés adatik meg, hogy a gondolat kikapcsol, csak a szemlélés marad, én nélkül.
Szólj, te, Mindenek Költője! Hallgatásunkkal teljesebbé tehetjük nemcsak versed, hanem magunk is.

 

Hegyi Botos Attila: Evangélium (Cédrus Művészeti Alapítvány–Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2021)

 

eredeti megjelenés: http://www.naputonline.hu/2022/10/02/domokos-johanna-az-aranykor-kortars-koltoje/

 

Bejegyzések

Téboly Zomborban? (Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál)

Hozzászólás most!

Hász Róbert a délvidéki Zombor városát beleírta a XIX-XX. század fordulójának magyar irodalmába. Fábián Marcell nyomozásáról a Fiumében felkeresett Jókai Mór tervez regényt írni, miközben a pandúrkapitány és neje Kánya Emília fiumei villájában vendégeskedik. Zombor város ügyésze, az akkurátusan szigorú Gozsdu Elek (igen, az író) pedig tevékeny részese a mostani nyomozásnak is.
Hogy van-e valami szerepe a bűncselekményben? – ez a regényből kiderül.
Zombor amúgy másképpen őrült város, mint  Mikszáth és Hamvas szűkebb pátriája, a csodabogarakkal, különcökkel teli Felvidék. A téboly Zomborban nem intellektuális természetű, itt nem nosztalgiából vagy intellektuális kíváncsiságból lesznek az emberek „hóbortosak”, hanem bosszúból, elfojtott szexualitásból vagy épp nemzetiségi sérelmeik miatt. Az abszurditás nem is tartozik olyan mélyen a személyiségükhöz, mint az Aranykisasszony vagy a Karnevál szereplőihöz – Zomborban egy ragály szükséges, hogy a zombori polgárok szívében élő őrületet nyilvánvalóvá tegye.

De kriminek tekinthető-e egy rejtélyes járvány ügyében folytatott nyomozás?
Tar Sándor bűnügyi regényében, a Szürke galambban a rendszerváltás idején feleslegessé lett, a családtagjaik által is gyűlölt emberek esnek áldozatul a galambok terjesztette járványnak. De vajon klasszikus értelemben gyilkos-e a galambokat „átprogramozó”, a rengeteg embert közvetetten halálra ítélő „galambos ember”? És vajon gyilkos-e egy méregfiola tulajdonosa, aki akarva-akaratlanul egy csomó ember halálát okozza? Egyik esetben sincs szó erotikus megszállottságról vagy az angolszász detektívregényekre jellemző személyes érdekellentétből fakadó szenvedélyekről (féltékenység, kapzsiság, bosszú).
A zombori „táncjárvány” hátterében is társadalmi okok sejlenek fel. A századforduló viharosan kapitalizálódó társadalmában sok ember egyszerűen felesleges lett: primadonnaságról álmodó cukrászkisasszonyok, eladósodott parasztok, jobb életről álmodó cselédlánykák, gyerekek, akik csak terhére vannak kivándorolni akaró szüleiknek. És természetesen az alkoholista, a családtagjaikat rendszeresen bántalmazó férfiak, az idősödő, a változásokhoz nehezen alkalmazkodó dúvadak.  Az ő eltűnésük nemcsak azért nem tűnik sokáig gyanúsnak, mert „nincs rájuk szükség”, mert „mindenkinek csak a terhére vannak”, hanem mert az egész századfordulós Magyarország az elvágyódás lázában él: Zomborban még a kisvárosi szabómester is primadonnák szerelméről vagy legalábbis a Jupiter holdjairól ábrándozik. Az erőszak eszkalálódásában, az „eltűnések” tömegessé válásában – mind Tarnál, mind Hásznál – nagy szerepe van a hagyományos értelmiségi attitűdnek: a „galambos ember” minden élő fölött ítélni akaró szenvedélyének vagy a zombori művész a nőket végletesen tárgyiasító szemléletének.
De a „járvány” Tar Sándor regényében mindvégig rejtélyes marad. Tulajdonképpen itt nem dönthető el pontosan, hogy a „galambkór” a társadalmi összeomlás jele-e, vagy egy börtönből szabadult, félművelt zseni kísérlete-e, vagy az antikrisztus közbeavatkozása-e az emberi történelembe. Hász Róbert regényében a cselekmény sokkal kidolgozottabb, a társadalmi regény és a krimi rétegei jobban elkülönülnek, itt természetesen a „járvány” okára és lefolyására is világos magyarázatot kapunk: megtudjuk, kinek a kezéből, mikor, miért és hova jutott el a méregfiola, és még azt is, kinek és miért állt érdekében a „táncoló járvánnyal” riogatni a zomboriakat. Ám mégis van a kimondott magyarázattal, Fábián Marcell logikusan kifejtett megoldásával szemben egy kis hiányérzetünk. Hiszen annyi ember tűnt el, hiszen olyan sokan (férjek, feleségek, szülők, szeretők) tartják a másik embert könnyen feláldozható eszköznek vagy koloncnak, hogy úgy érezzük, ez a példaszerűen felgöngyölített bűneset (Fábián Marcell esete a táncoló halállal) csak valami sokkal rosszabbnak a jelképe.

Ám miért nem Bécsben, Budapesten vagy Berlinben nyomoz Fábián Marcell? Hogy lehet egy „kisváros” (Selmecbánya, Sárszeg vagy éppenséggel Zombor) minden bűn melegágya, a Monarchia „fertője”? Egy kisvárosban talán azért együttérzőbbek és tolerásabbak az emberek, mert a „különcködést” és a magányt nem játékos önmegvalósításnak tekintik, hanem sorsnak. Mindent tudnak egymásról –  természetesen azt is, amit nem szabadna. Az állandóan ismétlődő arcok és szokások között nehéz elhinni, hogy minden egyre jobb lesz, hogy a „haladás”, nem pedig a téboly szervezi az emberi életet. Így lehet a kisváros Hász Róbertnél is a tragikus emberi létezés metaforája. A Fábián Marcell által felderített „járvány” egyik szimptómája a magányos táncikálás, az örökös „körbenforgás” – ami könnyen lehetne a kisvárosi létezés metaforája.
De Hász Róbert kisvárosát mindennek ellenére beragyogja valami csodálatos derű. A rengeteg érzéki élvezet, szín, illat, íz, a nyári égbolt fullasztó pompája, a délvidéki hőség szinte anyagszerű tündöklése – és hozzá még a Monarchia nagyon is anyagias gazdagsága, zsíros bősége,  a hatalmas reggelik, ebédek és ozsonnák sora – szinte kárpótol az emberi viszonyok példátlan romlottságáért.
Egy olyan világ szépségében gyönyörködünk, amit a szereplők közül talán senki sem szeret igazán: szinte mindegyik hős szűkösnek és romlottnak érzi.
De nekünk tetszik.
A tágasság érzetét nemcsak a gyakran bemutatott nyári égbolt, a Brazíliától Kaliforniáig nyúló cselekményszálak, hanem a szerző az első Fábián Marcell-regényben (Fábián Marcell pandúrdetektív tizenhárom napja) még nem igazán érvényesülő fanyar humora is kelti. A „szerelmes sógor” epizódjai – melyeket mindig a „hoppon maradt sógor”, Fábián Marcell pandúrkapitány szemüvegén át látunk – a kedélyesen nyugtalanító mikszáthi humor legszebb hagyományát idézik.
Engem az „édeskeserűre” sikerült zárlat is (krimiről lévén szó, nem illik a befejezést elárulni) a kései Mikszáth-regényekre emlékeztet.

Hász Róbert: Fábián Marcell és a táncoló halál.
Kortárs Kiadó. Budapest. 2019.

 

 

 

Bejegyzések

A TENGER PILINSZKY JÁNOS VERSEIBEN

Hozzászólás most!

A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.

Pilinszky János: Introitusz

 

Mit sugall a magyar „tenger” szó? Hisz jelzőként is használjuk, mikor arról beszélünk, „tenger dolgunk” vagy „tenger bánatunk” van, vagy esetleg „tengernyi öröm” ért minket. A tenger itt nem valami minőséget vagy érzést jelent, hanem csak azt, hogy megszámlálhatatlanul sok. Figyelemreméltó, hogy a tenger jelzőt legtöbbször negatív dolgokhoz társítjuk: sokat beszélünk a tengernyi gondról, kínról, kellemetlenségről, munkáról, és csak olykor-olykor tengernyi örömről. Tengernyi boldogságról szinte soha. Nem beszélve a tengernyi reményről. Mintha a tenger leginkább kellemetlen asszociációkat keltene.
Ez nyilván nem véletlen. Kevés költőnk látta a tengert, a XIX. századi, nagy költőink közül egy sem. A tengernek a magyar költészetben (talán Zrínyi Miklós lírai verseit kivéve) nincs igazi milyensége – csak annyit tudunk meg róla, hogy „irdatlan” és „végtelen”. Pedig a nyugatosok közül többen saját szemükkel látták a tengert.
És mégis. A tenger csak Pilinszky lírájában lesz „valamilyenné”.

A tenger

A tenger, mondtad haldokolva,
s azóta ez az egy szavad
jelenti számomra a tengert,
s azt is talán, hogy te ki vagy.

S azt is talán, ki vagyok én?
Hullámvölgyek, hullámhegyek.
Agóniád, akár a tenger,
megszabadít és eltemet.

Anya, anya. Hétköznapok.
Halálod hallom s hívlak én.
Irtóztató hétköznapok.
Szegény, szegény, szegény, szegény.

A tenger szinte mindig nőnemű Pilinszkynél. Üdvtörténettől, történelmi időtől független, hisz a kezdet és a vég, a születés és a halál eggyé válik benne. A hullám akkor születik, amikor „elhal”, és ha „elhal”, nem tud végérvényesen elenyészni. Ez egy egészen másféle öröklét, mint a mennyeké – de öröklét. Soha nem szűnő nyugtalanság és gyötrődés.
De a Pilinszky-lírában megjelenik a mozdulatlan, „megfagyott” tenger képe is. Mielőtt trónra szállna a bárány, „végigkocog az üvegtengeren”. a második eljövetel, a Messiás visszatérése az örökké nyugtalan tengert is kiszabadítja születés és halál körforgásából (Introitusz).
A történelmi idő ellenpontja a tenger. De csak addig létezhet, amíg van emberi történelem.

Pilinszky János kétszer járt Rómában: először 1947-ben – egy hónapos svájci kitérő után – december végétől a következő év március elejéig három hónapot tölt a városban, másodszor pedig 1967 őszén egy hónapot tartózkodik az Örök városban. A két római tartózkodás közül az első utazás látszik igazán meghatározónak, a fogságból nemrég hazatért költő a római Magyar Akadémia lakójaként más jeles vendégekkel együtt fedezi fel az olasz fővárost. De a múzeumok mellett jut idő Ostiára, Róma fürdőhelyére. Ez a verőfényben ragyogó, olasz strand több Pilinszky-versben is visszaköszön. Egy részlet az Impromtuből:

Honnét e sok-sok látomás?
A víz felől kifordul éppen,
tündökletesen fiatal,
lebeg a hirtelen sötétben,

a part fele csap mosolya.
Tüzet fog messze pár vitorla.
Merőleges déli meleg
zuhog a szétszórt kabinokra. (…)

A vízből „kiforduló”, „tündökletesen fiatal” szerelemistennő érdekesen rímel a tenger agóniájára, a tengernyi szenvedésre, vagyis a haldokló anyára. Vénusz és Madonna alakja nem véletlenül mosódik össze a Pilinszky-lírában. Hiszen ez  a Pilinszky-féle tenger Olaszországban született.

De nemcsak a Pilinszky-líra időviszonyait és metafizikáját forgatja fel a tenger-élmény, hanem – egy lépéssel eltávolodva a XX. századtól – a magyar tájköltészetet is. A Pilinszky-lírában oly fontos kert és tenger a róna, a puszta, az erdő, a folyó ellenében (ezek a motívumok Pilinszkynél szinte soha nem jelennek meg) erőteljesen „feminizálják” a magyar költészet tájait, átalakítják a térrel kapcsolatos érzékenységet.

A tenger átértelmezése, el- vagy visszafoglalása a gender studies alapján is értelmezhető nagy fordulata a magyar lírának. Érdemes lenne a Pilinszky-motívumokat ilyen szempontból is megvizsgálni.

Bejegyzések

Kitisztulás és elmosódás

Hozzászólás most!

 

Bodrogi Csongor és Enesey Diána az Alföld, a Kalligram és a Székelyföld kínálatából állították össze a szeptemberi lapajánlót.

  1. szeptember 3.

A TIZEDIK:  Mesterházy Balázs: A mediterrán-állandó (prózavers-ciklus) [Székelyföld]

Jóllehet Mesterházy Balázs Székelyföldben megjelent prózaversei külön-külön is értelmezhetőek, én most mégis egységükben tekinteném őket. Nyaralás-élmény: így lehetne összefoglalni ezt a ciklust, egészen hétköznapi, nem nehéz vele azonosulni, nem sulykolja a vakáció tökéletességét, nem idealizálja sem a helyszínt, sem az eseményeket. Ám a tökéletlenség mélyén mégis ott lapul a tökéletesség. Mesterházy elképesztő érzékletességgel írja le a mediterrán közeget, szinte a bőrünkön érezzük a „kabócás, remegő meleget”, látjuk a fügét, az olívát, érezzük a lábunk alatt a tengerpart puha, kemény, vagy épp érdes kincseit, s azt a folyamatot, ahogy apránként magunkra találunk az új helyeken. Apróságokban leljük meg „[e]gy olyan nyelv darabjait, amelyet mindig is beszéltünk”. Persze az új közeg tartogat meglepetéseket is. Ilyen például a szállás híján az óceán partján töltött éjszaka eleven, humoros és tanulságos története. [E. D.]

A KILENCEDIK:  Peter Brezňan: köztünk (vers, N. Tóth Anikó fordítása) [Kalligram] 

A távolság és a küzdelem verse ez, s egy kicsit a hiányé is. Meg persze az önkeresésé, de a másik keresése is benne van. Ha Tóth Árpád felől olvassuk, úgy is mondhatnánk, azt fürkészik a sorok, hogy milyen hosszú és kanyargós is az út „lélektől lélekig”. A mozgások, a mozdulatok és a mozdulatlanság éppoly jelentősek a versben, mint a taktilis kapcsolódások, a képi hatások és a hangeffektusok. Szinte vibrál benne a vágyakozás és a várakozás a távolság áthidalására és arra, akit keresünk.

Szintén a műfordítás szekcióból ajánlom Jana Bodnárová prózavers-ciklusát, Noszek Barbara és Hajtman Kornél fordításában. A szövegekben az emlékek ereje dominál, s pszichológiai mélységet ad a szépirodalmi alkotásoknak az, ahogyan Bodnárová az anya-lánya viszonyt feltérképezi, annak minden traumájával és béklyójával együtt.  [E.D]

A NYOLCADIK: Harag Anita: Június (novella) [Alföld]

Harag Anita a hétköznapiságba bekúszó szinte észrevehetetlen drámák mestere. Ebben a novellában egy írónő beszélget valakivel (csak az írás későbbi részében derül ki, voltaképpen kivel), aki azt szeretné megtudni, milyen szöveget írna a szerző az ő halálára. Az ötletre megindul egy emlékfolyam, melyben fölidéződik egy régi horvátországi nyaralás, amely az emlékezők számára sorsdöntőnek tűnik föl. Az óvatosan és precízen adagolt információkból csak a novella végére tisztázódnak (valamelyest) a szereplők viszonyai, kibontakozik egy család feltűnésmentes története. A több (fiktív és valós) idősíkot egybemontírozó szövegből csendes megrendüléssel lép ki az olvasó. [B. Cs.]

A HETEDIK:  Galántai Zoltán: A Budapestek: Viharos szerelem (vers) [Székelyföld]

Ez az „egynyári varázslat” verse. Megszemélyesítések adják a mozgalmasságát. Egyszerre van jelen a nyáresték meghitt nyugalma és a stabilitást sokszor megzavaró viharok. Viharok, amelyek kiöntik az esőt, kilöttyintik a bort. Majd a bortócsába az ég, a vihar átmeneti otthona, beleírja a nyár vagy valaki más nevét. Ez a vers csupa szeszély, akárcsak a nyári időjárás, a nyári esték és románcok. Hogy mit őriz meg és mit pusztít el a vihar, az mutatja meg, hogy a nyár „félig teli vagy félig üres borospohár”. [E. D.]

A HATODIK:  Mirkó Anna Regina: Ukrán leves (kispróza) [Kalligram]

Hogyan kapcsolódik össze a nemzeti identitás és a gasztronómia? Szervesen. Alapanyagokban, elkészítési módokban és metaforákban. A nemzeti identitás keresésének és lassú elhagyásának (vagy inkább elvesztésének) minden fájdalma a levesfőzésben bontakozik ki. Mert bizony más az ukrán leves, mint az orosz és megint más a magyar. Az alapanyagok mellé emlék-fűszerek csatlakoznak, sorsszerűen cipelt traumák, a veszteségek örökségei és a jelen nyomasztó kétségei. Minden évekig vonszolt sérelem, düh és kiábrándultság belefő a levesekbe. Ízük pedig végül — ugyanolyan. [E. D.]

AZ ÖTÖDIK:  Visy Beatrix: „feszítsd ki font köteled” (A vén kötéltáncos intertextuális és romantikus szálai) (tanulmány) [Alföld]

Babits Mihálynak A vén kötéltáncos című verse mindeddig kevesebb figyelmet kapott, mint amennyit talán megérdemelt volna. Visy Beatrix tanulmánya egyrészt a babitsi életműben igyekszik elhelyezni ezt a — kötetben először — 1925-ben megjelent költeményt, másrészt pedig a Nietzschéhez és Vörösmartyhoz való kapcsolódásait fedi föl. A „kötéltáncos” motívuma fölbukkan az Így szólott Zarathustra szövegvilágában, és mivel Babits igen jól ismerhette a művet, számos kapcsolódási pontot találhatunk a két szöveg között. Ugyanakkor A vén kötéltáncos már címében is rájátszik Vörösmarty egyes kései verseire, és a természeti képek, a hasonló motívumok nyilvánvalóan játékba hozzák ezeket az intertextuális viszonyokat is. A szöveg beható vizsgálata nemcsak a tanulmányíróval, de annak olvasójával is kimondatja, hogy ez a költemény nagyon sok mindent magas művészi színvonalon mond el a babitsi poézis mély dilemmáiról, és érdemes fölfedeznünk, újra meg újra elolvasnunk. [B. Cs.]

A NEGYEDIK:  Marno János: Vannak pillanatok (vers) [Alföld]

A vers a mottója szerint egy bizonyos Rubásovra, azaz Szijártó Csabára emlékezik, de akkor is megrázó szöveg, ha pontosan nem ismerjük az ehhez kapcsolódó referenciákat. A hét szakaszra bomló, meglehetősen terjedelmes költemény két alapvető motívum köré szerveződik: egyik az idill (egy tóparti pihenő „illatozó pillanatai”), másik a háború („mivelhogy / mindig háború van, illetve mikor / a háború elmarad, akkor felkelés van”), és e kettő nem két különböző helyen és időben jelenik meg, hanem egyazon tudat két formájaként. A másik emberhez (Rubásovhoz) kötődő emlékképek es emlékfoszlányok gondolattöredékeket is elindítanak, melyek nem utolsósorban az elmúlás, a halál, az idő megélése és elvesztése körül forognak. Nemcsak a képek szuggesztivitása, melankóliába és nosztalgiába hajló felidézése teszi a szöveget nagy erejűvé, de a különös verszene is; az egymásba kúszó, sorátlépésekkel fonódó verssorok közé itt-ott váratlan belső rímek, alliterációk vegyülnek, sajátos, magával ragadó szöveguniverzumot teremtve. Hadd idézzek itt most egy jellegzetes részletet:

[…] mélykéken lángolt az égbolt a nap
hevétől, lobogó nyelvével marta szerte a szem-
határ üszkös üregeit, újraégette a tettet
és tettünk gondolatát, benne lehettünk
ekképp a levegőben, amelyből belénk,
a tüdőnkbe alig jutott; kívül rekedtünk
javarészt rajta; javíts ki, lelkem, Rubásovom,
ha ügyetlenül mondom: neked ömlött a könny
a tengerkék szemedből

 

[B. Cs.]

A HARMADIK: Erdei L. Tamás: Ismétlés nélkül (Belemegy) (próza) [Székelyföld]

Erdei L. Tamás kisprózája egy életívet ír le. A gyermekkori képek jelentősége változik, a kínosságtól egészen az emlékek megerősítéséig, vagy éppen átírásáig terjed az élmény-skálájuk. Ez a változások szövege. Változik a tárgyakhoz való viszonyunk, megnő bennünk az élettapasztalat mennyisége, de még a nőideálok is változnak, nemcsak az egyénekben, hanem valami egészen homályos, általános kategóriaként is. Járni tanulunk. Figyelünk másokat, ellessük tudásukat. Utánzunk. Ismétlünk. Így élünk. Az ismétlés gyönyörűségében rejlik az élet művészete. Meg persze a feleletkeresésben, de a csend is nagy tanító. Belejövünk, kerek lesz minden, sőt püthagoreusok szerinti tökéletes forma lesz: gömb. Aztán egyszeriben minden törekvésünk törmelékké válik. Mégsem unhatjuk meg az ismétlést. Legfeljebb az élet alkonyán, akkor talán unja már egyik lábát a másik elé tenni. De hogyan lehet jól megunni? Hogyan lehet „belelenni a nemlétbe”? Ez az írás remekül ábrázolja az emberi életöröm eloszlását. [E. D.]

A MÁSODIK: Hévizi Ottó: Nagybácsik Diké körül (esszé) [Alföld]

Hévizi Ottó filozófus „játékos esszé-prológnak” nevezi ezt a különös írását, melyet eredetileg egy konferencia-előadás bevezetőjének szánt. A szöveg témája az igazság. Az „igazság-utáni” (posttruth) korban nagy erővel merül fel a kérdés, milyen volt az „igazság előtti” kor; vagyis ma, amikor a világ egyre kevésbé tudja elkülöníteni az igazat a hamistól, fölvetődik a kérdés, hogy ez az elkülönítés korábban vajon olyan egyszerű volt-e, illetve hogy mit mondtak erről a kérdésről az antik görög mítoszok. Hévizi Ottó a gondolatmenetét három szereplő köré építi, Brontész, Argész és Szteropész „villám-kovácsok” köré, akiket Apollón bosszúból megölt, amiért Zeusz elpusztította fiát, Aszklépioszt. A három küklopsz az igazság három stílusát jelenítette meg (a karakter igazságát, a mintázat igazságát és az ellenpont igazságát), mely stílusok mind a mai napig (vagyis ma éppen újra) meghatározói (lehetnek) az igazságról való gondolkodásnak; villám-készítő voltuk ugyanakkor arra világít rá, hogy az igazság mindig villámcsapásként éri az embert, minthogy — Schillert idézve — „az igazság a szakadékban lakozik.” [B. Cs.]

AZ ELSŐ: Terék Anna: Délibáb (vers) [Kalligram]

Vonzódás és taszítás, remény és reményvesztettség egyszerre lüktetnek Terék Anna versében. A vágyak, amelyek nem érnek révbe, vádat szülnek. Vádat emelnek bennünk önmagunk ellen. Vagy az Úr próbája ez, az Úré, aki tudja, hogy úgysem bírunk eleget? A saját rombolásunk körénk gyűlik, szembesülnünk kell vele. A várakozás csak eltávolít. Minden távolodik, és mintha a vágyakozó is egyre távolabb kerülne saját magától, tünékennyé lesz. De mi tehet bennünket árnyékká? A hiábavaló várakozás? Az önvád? A távolságok? Vagy talán az, hogy az elkeseredésünk átkokat szór arra, akire mindhiába vártunk? Kérdéseket és tétova valóságot hagy bennünk egy ilyen délibáb. [E. D.]