Felejthetetlen kalandra invitál Fittler Áron és Károlyi Orsolya a híres japán vakaantológiát, a Száz költő egy-egy versét bemutató kötete.

A japán vakaköltészetet és az európai trubadúrlírát eddig is nyilván sokféleképpen összehasonlították. Mind a kettő arisztokratikus költői hagyomány – ámbár a japán az európainál jóval régebbi, ennek a kezdetei a VII. századra nyúlnak vissza. A provanszál canso, ahogy a japán vaka is dalt jelent, ám a provanszál költemények hosszú évszázadokon elválaszthatatlanok maradtak a zenétől, míg a japán vaka  fejlődése  a vizuális művészettel, a kalligráfiával fonódott össze (bár a vakákat is recitálták az udvari ünnepségeken) – több japán vakának egy kép vagy valamilyen díszítmény (pl. paravándísz) az ihletője.
A nyugati trubadúrlíra is évszázadokkal túlélte önmagát, hiszen a provanszál nyelven alkotó költők Dantén, Petrarcán keresztül megtermékenyítették az európai lírát. Ám a provanszál mára holt nyelv lett, a XX. században nagyon kevesen képesek fordítás nélkül olvasni a trubadúrverseket. És ugyan igaz, hogy a trubadúrok terminológiája még mindig a nyugati szerelmi közhelyszótár része, ám ma már csak kevés nyugati olvasó tudna a trubadúrok közül név szerint megnevezni egyet is. A japán vakaköltészet viszont – többek között a népszerű paródiák, a kártyák (karuták), a mangák, az animék és társasjátékok révén (Szerte a világon, még Magyarországon is léteznek karutaklubok ) – ma is része a kortárs kultúrának.
Talán ennyivel tradicionálisabb lenne a japán emlékezet? Erre nem tudunk felelni. Mindenesetre a vakákat a japánok ma is idézik, a vakák költőit név szerint ismerik.

A japán udvari líra a kínai magaskultúra árnyékában született, ahogy tulajdonképp a nyugati világi költészet is a latin kultúra mostohagyerekeként cseperedett fel. Lassú, fokozatos emancipációjuk elengedhetetlen feltétele volt a nemzeti kultúra / kultúrák kialakulásának. Ám a nyugati udvari kultúra soha nem volt annyira zárt, arisztokratikus, „előkelő” és központosított, mint a japán. A trubadúrok között ugyan találunk koronás főket (Bölcs Alfonz, Oroszlánszívű Richárd), de a leghíresebb költőversenyek megszervezése, a nagy trubadúrantológiák születése a fejedelmi udvaroktól távol történt. Az első ismert trubadúr, Aquitániai Vilmos herceg főrangú természetesen, de az őt követő költők között találunk szolgasarjakat, városi polgárokat, kiugrott szerzeteseket. A trubadúréletrajzok, a vidák őket is En-nek vagyis úrnak nevezik, tehát elmondhatjuk, hogy ez a fajta lírai kifejezés, a nyugati udvari kultúra serkentette a társadalmi mobilitást. A szerelem és a költészet nemesít, jelentették ki – bár nem feltétlenül konkrét az értelemben – a trubadúrok. Mi ezt az állítást a vidák ismeretében konkrétan, szó szerint is érthetjük.
A Heinan-kori Japánban viszont a vakaköltészet a minden tekintetben zárt udvari arisztokrácia kifinomult társasjátékává vált. Itt maga az uralkodó az irodalmi élet fő szervezője, Gotoba visszavonult császár még egy Költészeti Hivatalt is felállított. Az előkelők vakákkal udvaroltak, vakákkal mulatták a szabadidejüket, és létezett egy ún. kanaszépírás, melynek technikáját a fiatal arisztokraták a vakák másolgatásával sajátítottak el.

De miről is beszélnek ezek a híres költemények?
A japán vakák többsége a természet, leggyakrabban a négy évszak kapcsán ábrázolt lírai reflexiók gyűjteménye. Éppen ezért könnyen összehasonlíthatók ezek a versek a trubadúrcanso szinte kötelező elemével, a trubadúrok híres tavaszi nyitóképeivel, a tavaszi joy-t, örömöt, megújulást ünneplő Natureinganggal[1]. Ám a trubadúr kezdőstrófákban a költői én szinte soha nem jelenik meg személyesen, a női testet, a hölgyet pedig többnyire a galagonya, az albespi fehérsége[2] és a láthatatlan, de érzékeinket így is elbűvölő lʹaurea doussa, vagyis édes szellő „helyettesíti”. Az egyes tájelemek, a madarak, virágok, patakok bemutatásának célja itt a nagyon sokjelentésű, konkrétan és elvontan is értett novel, vagyis a megújulás dicsérete.
A japán természeti képek ezeknél jóval konkrétabbak és személyesebbek, az egyes tájelemek, növény- vagy virágfajták szimbolikája kidolgozottabb, még az egyes virágoknak is külön költeménytípusok felelnek meg. Az egyik remek bevezető tanulmány szerzője, Fittler Áron nemcsak alapos költészettörténeti, hanem botanikai információkkal is eláraszt bennünket. Természetesen okkal. A vakákban a növények nem egyszerű díszítmények vagy könnyen felfejthető szimbólumok. (De pontosan milyenek…? A kultúr- és kötészettörténeti háttér pontos ismerete nélkül nehéz lenne felelni erre.)

Fittler Áron és Károlyi Orsolya nem szemezget a japán költészet gyöngyszemei közül. Egy teljes XIII. századi vakaantológiát, a „Száz költő egy-egy versét” fordítja és interpretálja. Az antológia összeállítója, Fudzsivara no Teika amolyan irodalmi intézmény, „megkerülhetetlen alakja a japán irodalomtörténetnek. Részt vett két császári rendeletre összeállított vakaantológia, az Új „Régi és új dalok gyűjteménye” és az Új császári versantológia szerkesztésében is, utóbbit egymaga állította össze. A japán irodalom megőrzéséért is rengeteget tett, ő készítette például a Szarasina napló, a Toszai napló, a Gendzsi regénye ma ismert legrégebbi másolatát”, írja Károlyi Orsolya[3].
Fudzsivara no Teika antológiája hatalmas korszakot, a vakairodalom VII. századtól 1235-ig terjedő fejlődését fogja át, és a neves szerző szerkesztési elvei miatt egyfajta grandiózus irodalmi arcképcsarnoknak is tekinthető. A tudós tanulmányoknak és lebilincselő kommentároknak köszönhetően pedig a versgyűjtemény mögött kirajzolódik a japán vakaköltészet hét évszázada.

 

Hosszú idő eltelt azóta, mióta Böndör Pál délvidéki költő az 1974-es Karszt című kötetében vakaátiratokkal jelentkezett. A „minimál-lírát” éltető korabeli kritika felfigyelt a vakaformában rejlő poétikai lehetőségekre, de Böndör persze még a kulturális kontextus mindennemű ismerete nélkül emelte át a vakaformát a magyar irodalomba. Most két, Japánban élő fordító, kutató pazar (az egyik szerző, Fittler Áron remek fotóival illusztrált) fordításgyűjteménye segítségével a japán vakaköltészet egész panorámáját tarthatjuk a kezünkben. És ez nemcsak a régi költészet szerelmeseinek ajándék. A kötet egy csodálatos utazás egy, az európaitól oly sok mindenben különböző, régi, nagy kultúra évszázadaiba.

Száz költő egy-egy verse
Fudzsivara no Teika válogatása
Fittler Áron és Károlyi Orsolya fordítása
Balassi Kiadó. Budapest. 2022.

 

[1] A provanszál tavaszi nyitóképekről a legátfogóbban magyarul: Michel Zink: A trubadúrok. Ford.: Rajnavölgyi Géza. LʹHarmattan. Budapest. 2017.

[2] Bánki Éva: Mikor reszket a galagonya? (A trubadúroktól Weöres Sándorig). In: ÚjNautilus. 2020. IX. 12. http://ujnautilus.info/mikor-reszket-a-galagonya-a-trubaduroktol-weores-sandorig

[3] Az antológia összeállítójáról bővebben: Károlyi Orsolya: A költő, aki átírta a japán irodalmat – Fudzsivara no Teika élete és versei. In: Parnasszus. 2021/2. 33-40.

 

(A bélyegkép  Fittler Áron fotója)