A mai Franciaország déli részén a középkorban egy olyan, meglehetősen nagy, politikailag széttagolt terület alakult ki, ahol a helyi feudális urak jó ideig központi hatalom híján inkább csak egymással viaskodva, maguk alakították ki a függőségi viszonyokat. Nagy Károly hatalmas frank birodalmát leszármazottai – hosszas háborúskodások és szerződések eredményeképpen – ugyan felosztották egymás között, de ezek az utódok egyre kevésbé tudták egyben is tartani a maguk örökségét.

A nyugati részen maga a germán hódítók frank nyelve is csak különbözőképpen érvényesült a meghódított lakosság beszédmódjával szemben. Az itt élő emberek ugyanis a több évszázados római uralom alatt teljesen átvették a latin nyelvet. Még ha nem is annak a legkifinomultabb formáját, hanem amit a katonáktól, kereskedőktől, hivatalnokoktól hallottak. A nyelvtörténet ezt vulgáris latinnak nevezi, de ők maguk, akik beszélték, inkább csak rómainak, a maguk nyelvén románnak hívták. A régi latint az egyház használta a szertartásaihoz és a több-kevesebb nyelvi tisztasággal leírt szövegeihez. Ezt a nyelvezetet a nép azonban már nem értette. Olyannyira, hogy minden olyan szóbeli megnyilvánulást, amit nem értettek, latinnak nyilvánítottak. Sőt még a madarak énekét is.

Ezek a meghódított népek a nyelven kívül megörökölték a rómaiaktól a városok kultúráját, és az ezzel járó kényelmesebb életmódot mintegy felkínálták a durvább körülményekhez szokott germánoknak is. A hódítók pedig az életmóddal együtt lassanként átvették az itt élő lakosság nyelvét, és szókincsük is összekeveredett. Az északi országrészben így alakult ki lassan az az idióma, amit ma franciának nevezünk. Ez megőrizte a többség beszédmódjának latin struktúráját, de hangképzésében ma is tetten érhetjük a frank kiejtés emlékeit. Azonban a Loire folyótól délre, ahová a nyugati frank királyok befolyása már sokkal kevésbé ért el, a mindennapi beszéd is sokkal erősebben megőrizte a latin sajátságokat mind a kiejtésben, mind a szókincsben. A középkori nyelvi viszonyokra érdekes utalást találunk Flamenca történetében is: amikor a széphistória hősszerelmese, Guilhem Bourbon városába, szerelme lakhelyére érkezik, az őt elszállásoló fogadósné szakmai felkészültségét az elbeszélő úgy érzékelteti (1908-1909. sorok), hogy saját anyanyelvén kívül – ami nyilvánvalóan az elbeszélés nyelve, az okszitán – a burgund, a breton, a német és a francia szót is érti és beszéli.

De ha Bourbon várának földrajzi elhelyezkedését nézzük (mintegy 250 km-re Párizstól délre), erre a fogadósnénak szüksége is lehetett. Hiszen ez a terület volt abban a korban a határvidék a délies beszédmód, a langue d’oc – ahogyan akkoriban nevezték az igenlés szava (oc) után – és a langue d’oil, a mai francia elődje között. A déli nyelv később a legfontosabb tartományról a provanszál nevet kapta, míg ma már inkább okszitánról beszélünk. De ennek a nyelvnek a XII.-XIII. században a főúri udvarokban virágzó költészete alakult ki, sőt vált messzi földön híressé. Az antikvitás után ez a helyi kultúra hozta létre az új Európa első népnyelvű líráját. A költőket pedig trubadúroknak nevezték.

A magas színvonalú, kifinomult líra mellett viszont egy-két elbeszélő mű is fennmaradt ezen a nyelven. Flamenca szerelmes széphistóriáját egyetlen kódexből ismerhetjük meg, amelyet ma a Pireneusok lábánál fekvő Carcassonne város könyvtára őriz. Ez a kézirat a XIV. század elején valószínűleg Aix-ben, az Anzsu grófok provanszi udvarában keletkezett. És a mintegy hétszáz éves, meglehetősen rossz, sérült állapotban ránk maradt kódexnek rögtön az első pergamen-lapja hiányzik. A cselekmény teljes kifejletét sem ismerhetjük meg, sőt kisebb-nagyobb sérülések, hiányok máshol is előfordulnak. Szerencsénkre a fontos részek épen megőrződtek, és az események menetét mindig követhetjük. Az előzmények után a végső megoldás sem lehet kétséges, legfeljebb annak mikéntje marad homályban.

Egy nagyszabású torzóval állunk tehát szemben. De hát a milói Vénuszt is csak csodálhatjuk – hiányzó tagjai ellenére. Flamenca és Guilhem, a két főszereplő pedig eleven nőként és férfiként áll előttünk, a költő bőven lefesti szépségüket, átéljük belső vívódásaikat, szerelmük kibontakozását, egymásra találásukat. A szerző kommentárjai, a szövegbe épülő belső monológok, álomjelenetek pedig az ismeretlen trubadúr műveltségét, pszichológiai érzékenységét tükrözik. Ami egyébként a szerző személyét illeti, a szöveg nyelvezete alapján a szakértők abban tudnak megegyezni, hogy a Francia Középhegységtől (Massif Central) délnyugatra elterülő Rouergue (ruerg) vidékéről származhatott. A fordítás alapjául szolgáló szövegkiadás szerkesztője felveti az 1732. sorban megjelenő Bernardet szerzőségét. De ez csupán az olvasás nyomán felvetődő kézenfekvő ötlet, és egyéb érv nem is támasztja alá.

A történet valamikor a 13. században játszódik. De a szerző nem történelmet, hanem fikciót ír, szórakoztató és tanulságos olvasmányt. Egy szerelem történetét akarta olvasói elé tárni – természetesen annak a kornak a szokásai, elképzelései szerint. És egyben viselkedési, magatartási mintát kívánt bemutatni, követendő és elkerülendő példák megjelenítésével. Olvassuk tehát mi is erre a szerzői szándékra nyitottan a mi jócskán megváltozott korunkban, és próbáljuk meg kiszűrni ebből a „tanításból” azt, amire a mi jócskán megváltozott szemléletünk rezonálni tud.

A történet legnagyobb részének színhelye Bourbon vára, a közép-franciaországi Auvergne (overny) tartomány északi szélén. Ezt a várat IX. (Szent) Lajos király legkisebb fia örökölte felesége révén, és az ő utódaik alkották később a várról elnevezett királyi dinasztiát, amely Spanyolországban ma is uralkodik. De Flamenca férje, Archimbaut úr még egy korábban kihalt főúri család – talán utolsó – tagja. A város pedig ma is ismert gyógyfürdőiről, amelyek – mint majd olvashatjuk – kulcsszerepet kapnak Flamenca és Guilhem szerelmének kiteljesedésében.

Azt pedig, hogy Flamenca hol is született, napjaink szakértői nem tudják egyértelműen eldönteni. Az eredeti szöveg Nemur vagy Nemurs néven emlegeti a várat, és ezt a helyet azonosíthatjuk az Ile-de-France tartomány déli szélén fekvő Nemours-ral, (nömur), de akár a Namur (nȧmür) nevű belgiumi várossal is. A legfrissebb szövegkiadás meggyőzően bizonygatja az utóbbi feltevés igazát, de nem kevésbé elfogadható érvek szólnak az előbbi mellett is.

Bár a történetet fikciónak minősítettük, ez természetesen nem akadályozta meg a modern filológiát abban, hogy támpontokat keressen a történelemben az előadott események és főleg a széphistória megírási idejének feltételezésére. François Zufferey professzor, a lausanne-i egyetem tanára és az okszitán szöveg kiadásának szerkesztője abból indul ki, hogy 1234 kellett legyen az az év, amelyben a Húsvét és május elseje szomszédságára utaló 2790. sor szerint megindul a széphistória fókuszában álló dialógus, az apró szavakra bontott, hosszú heteken át tartó párbeszéd, melynek során Flamenca elfogadja Guilhem szerelmét. Mert a történetnek ez az a csomópontja, ahol az ébredező szerelme tárgyával végre ismerkedni akaró lovag szeme a zsoltároskönyvben éppen úgy bizonytalan érzelmeit megerősítő isteni szavakra bukkan, mint ahogyan erre a tétova szerelemre olvas ki bíztatást a tavaszt ünneplő lánycsapat profán májusdalából is. Guilhem szemei előtt tehát a Húsvét utáni első vasárnapon, éppen a tavaszünnepet megelőzően tűnik fel a templomban testi valóságában is Flamenca, férje igaztalan és kóros féltékenységének rabjaként. És a hölgy majd három hónap után, a titkos dialógus végén, augusztus elsején, a bilincseit vesztő Szent Péter ünnepén mondja ki beleegyező szavát, megszabadítva hódolóját kétségeitől: „úgy legyen”.

És ahogyan a titkos szerelmi dialógus elejétől végéig szakrális keretbe illeszkedik, hiszen a rabként sínylődő Flamencának csak a szentmise ad alkalmat rá, hogy találkozzék a külvilággal, az egész szerelem története is összefonódik a liturgikus év meghatározó pontjaival. Sőt, az a tény, hogy a dinasztia-alapító csak 1283-ban vehette birtokba Bourbon várát, a szöveggondozó számára támpontot nyújt a széphistória megírásának idejére is. Hiszen a vár kápolnájában már ott találjuk azokat a szent ereklyéket, amiket az új tulajdonos, Robert de Bourbon már a királyi kincstárból adományozott a templomnak. Tehát a történet megörökítésére csak a tulajdonosváltás után kerülhetett sor. És Archimbaut úr címerének leírásával Zufferay professzor még heraldikailag is alátámasztja ezt a datálást.

Viszont e szövegkiadással körülbelül párhuzamosan, vagyis a kétezres évek második évtizedében a középkori okszitán szövegek elismert szakértője, Jean-Pierre Chambon, a párizsi IV. számú egyetem, vagyis a Sorbonne professzora egy sokkal korábbi időpontot jelölt ki Flamenca történetének keletkezésére. Ő az 1223-as év tájára időzíti a széphistória megírását, és feltételezését a Bourbonban megrendezett második lovagi torna meghívottainak felsorolásával indokolja, akik mind a királyi birtokokról, a régebbi és az újabb szerzeményekről érkeznek. Jobban járunk azonban, ha megelégszünk a mihozzánk amúgy is eléggé messze eső XIII. század kijelölésével, és nem akadunk fenn a mindkét okfejtésben fellelhető következetlenségeken. Hiszen megállapodtunk benne, hogy csupán egy szép fikciót fogunk olvasni. És a magyar olvasó számára annak sincsen túl nagy jelentősége, hogy a párizsi professzor a rouergue-i trubadúrok közül Daudé de Pradas-t tartja a legalkalmasabbnak a Flamenca megírására. Mert bizonyos hasonlóságokat vél felfedezni annak lírájában, ami itt a titkos dialógus egyes megoldásaival állíthatók párhuzamba.

Talán fontosabb rámutatnunk azokra a vonásokra, amelyek a szerelmi kapcsolat vagy általánosabban szólva a férfi – nő kapcsolat tekintetében azonos irányba mutatnak a széphistóriában és a trubadúrok lírai költészetében. Hiszen ezeknek a rokonvonásoknak jelentős része tovább él egészen napjainkig az európai kultúrában. A nemek közötti „szereposztás” időbeli változásai talán még jobban el is különülnek az epikus megjelenítés révén, és az olvasó előtt is érzékletesebben jelennek meg az elbeszélés folyamán, mint a líra statikusabb közvetítésével. Függetlenül attól, hogy mindkét helyen a fin’amor elvei érvényesülnek.

A széphistóriát mozgató lélektani konfliktus mindjárt a házasság elején, az első Bourbonban rendezett lovagi torna folyamán megmutatkozik, amikor is a királyné intrikálása folytán Archimbaut úrban megfogan a féltékenység. Hosszas belső tusakodás után várfogságra veti Flamencát, és a férj szerepe helyett a rabtartóét ölti magára. A természetellenes helyzet felkelti Ámor isten rosszallását, aki aztán egy gazdag nevers-i lovagban látja a megoldást. Ámor Guilhem lelkébe oltja be álmokkal, elvont fogalmak párbeszédével, sőt közvetlen rábeszéléssel is a szerelem kívánságát, és végül Ámor vezeti el a lovagot Bourbon várához, hogy ott végrehajtsa „feladatát”, szabadítsa ki Flamencát szerelme segítségével férje féltékenységének rabságából. Ezt a feladatot oldja meg Guilhem a körülmények szorításában a vasárnaponként egy-egy – a liturgia ürügyén – elejtett szóval, amire a hölgy ad majd feleletet egy hét múlva. Persze a megközelítés módjához az ötletet a szerelmes álmodozásában megjelenő Flamenca sugalmazza Guilhemnek, akinek aztán a párbeszédet elindító első szót is meg kell majd megtalálnia. S mindebben természetesen hatékonyan közreműködik Ámor isten is.

De a bilincsek augusztustól lehullanak, és Flamenca már naponta eljár a fürdőbe gyógyíttatni magát. És ezt a kúrát férje is támogatja, hiszen ő csak azt látja, hogy mennyire jót tesz felesége egészségének. Guilhem pedig, aki földalatti járatot építtetett a fürdő és saját lakosztálya közé, szorgalmasan átkíséri kedvesét a kényelmesebb körülményeket nyújtó helyre. Négy hónapon át tartanak a mézeshetek, szent András napjáig, a liturgikus év végéig.  Flamenca ekkor veszi át az úrnő szerepét nemcsak kettejük kapcsolatában, amit a fin’amor szabályai amúgy is reá szabtak, hanem férjével szemben is.

A megváltozást először Archimbaut úr veszi észre, és szóvá is teszi, hogy mintha Flamenca már nem azzal a félénk alázattal viselné el rabságát, mint korábban, és mintha már nem mutatná rabtartója iránt a kellő tiszteletet. De a szemrehányás nem várt visszavágásra készteti a fiatalassszonyt. Felajánlja, esküszóval tesz rá ígéretet, hogy ha férje felhagy a mindkettőjüket kínzó féltékenységgel, éppolyan hűséges marad hozzá, mint az eddigiekben volt. Nos, a csel beválik, és az eskü valóban kigyógyítja Archimbaut urat kóros állapotából, Flamenca pedig visszakapja az őt várúrnőként megillető helyet. Feltételezhető, hogy a széphistória szerzője a Trisztán-történetből kapott ötletet erre a megoldásra. Ugyanakkor érdemére válik, hogy ügyesen alkalmazza azt az adott körülményekhez és szereplőkhöz.

Mert megismerkedésükkor Archimbaut urat is elfogta a szerelmi vágy, és a királyné ezért tudta néhány szavával felkelteni benne a féltékenységet, ami aztán kórosan elhatalmasodott rajta. Annyira, hogy teljesen elhanyagolta társadalmi állásából adódó lovagi kötelességeit mániákus féltékenysége kedvéért. És talán ez a veszély ködlött fel Flamencában Guilhemmel kapcsolatban is, és ezért szakította félbe a mézesheteket, visszaküldve kedvesét a hozzá illő, reális életbe. Menjen vissza egy időre a birtokaira, parancsolja most neki, külön felhívva figyelmét a lovagi tornákra és egyéb, társadalmi helyzetéhez méltó megmérettetésekre. Az András-napi fordulathoz ez is hozzátartozott: legközelebb Húsvétkor látjuk egymást a lovagi tornán, amit a „normális” életbe visszatért Archimbaut úr rendez majd. Most még azonban csak a mézeshetek kissé brutális megszakításánál tartunk, és a másnapi búcsúzkodás természetesen a megfelelő sűrű könnyhullatások és kölcsönös fájdalmak mellett történik. De nincs mit tenni: az úrnő parancsának engedelmeskedni kell. Persze túl vagyunk már a trubadúrlíra csúcspontjain, és elképzelhető, hogy ezeket a fájdalmakat az egykori közönség is némi iróniával színezett részvéttel fogadta.

Aztán a húsvéti tornán az ország minden tájáról egybegyűlt fényes lovagsereg színe előtt a vár ünnepelt úrnője csókkal köszönti hónapok óta nem látott kedvesét. De még ez előtt a valóságos találkozás előtt kerül sor egy jelentőségteljes epizódra. A flandriai Louvainben megrendezett lovagi tornán részt vesz mind Guilhem, akinek kedvese parancsolta meg az ilyen alkalmak keresését, mind pedig a lovagi életmódhoz visszatérő Archimbaut úr is. Barátságot kötnek, és Guilhem csatlakozik a férj csapatához már csak azért is, hogy megnyerje jóindulatát, és biztosan ne kerüljön szembe vele a torna során. Mindketten növelik lovagi hírnevüket, és hazatérve Archimbaut úr örömmel számol be feleségének új barátjáról, akit meghívott Bourbonba a húsvéti tornára. Sőt, még fel is olvassa neki azt a levelet, amelyet Guilhem rábízott, hogy juttassa el szerelméhez, akit persze a trubadúrok szokása szerint álnéven ’Belmont hölgyének’ nevez. Flamenca így férje szájából hallhatja kedvese szerelmes szavait, amelyek természetesen neki szólnak. Archimbaut azonban minderről mit sem sejt. Nem is érhetné nagyobb megaláztatás féltékenységéért. Az olvasók előtt pedig a lóvá tett férjnek ez az új szerepe rögzül, hiszen Flamenca már az első éjjel ügyes csellel úgy intézi, hogy maga Archimbaut vezeti be kedvese hálótermébe a lovagot, majd hasonlóképpen kikezdhetetlen cselfogással mindjárt a meginduló torna kezdetén a hölgy Guilhemnek küldi ingujját – nyilvánvaló szerelmi zálogként.

De sajnos Guilhem szerelmi vallomását, melyet Flamenca férje szájából hallhatott, mi nem olvashatjuk, mert az évszázadok során valamelyik túl lelkes (vagy felháborodott?) olvasó azt a három lapot kitépte a kódexből. Az Ámor elgondolása szerint átrendeződött szerelmi háromszög azonban a befejezetlen szöveg ellenére is világosan áll előttünk.

Flamenca (részlet)

okszitán széphistória a XIII. századból

Fordította és közreadja Rajnavölgyi Géza

 

(Ahol a ránk maradt szöveg elindul, egy nagyúr már összehívta embereit, vazallusait, hogy tanácsukat kérje lánya kiházasítása ügyében. Két ajánlatot kapott ugyanis: az egyiket Esclavonia – a szlávok, a rabszolgák földje – királyától, a másikat Bourbon várának urától, Archimbauttól (óprovanszál ȧrcsimbȧ u ̮t – mai francia ȧrsambo) 1 . Választani kell, és mivel a grófkisasszony házassága a jövőbeni hatalmi viszonyokat fogja érinteni, a döntés meghozatalához szükség van a hűbéresek bevonására.)
De lássuk, hogyan is próbálja szóra bírni embereit Flamenca (flȧmenkȧ) apja:

…nekik az úr kérdést szegez:
– Mért nem nyílik meg szívetek?
Mondjátok csak ki, hallgatom!
Nem istenadta alkalom
nekem s mindannyiunknak is?
Archimbaut úrra évekig
vártam, hogy álljon pártomon.
S kérelmét most kézhez kapom:
úrgyűrűt küld, mit ujja hord,
10 s kéri – ez szívem vágya volt –
tőlem Flamencának kezét.
Az volna csúnya hetykeség,
ha mondanék most rá nemet.
Az a király ám nem ereszt,
hitvesnek kéri lányomat:
más nő nem kell, nem válogat.
Ám ez hogyan képzelhető?
Flamenca mint rabszolganő?
Jobb, ha várúrnőnek tudom,
s hetente egyszer láthatom,
vagy hónap, év is eltelik,
még ha nincs is királyi dísz,
s koronát nem hord homloka.
Kárát vallom én mint apa,
ha messze küldöm lányomat,
s ő mindörökre ott marad.
Mondjátok véleményetek!
– Urunk, ha bizton így hiszed,
Archimbaut úrnak tudtul add,
hisz kardot nála jobb lovag
sehol e földön nem visel,
s mi rossz, kerüli messze el.
Tanácsunkban szól szeretet:
biztosabb támaszt nyújt neked
Archimbaut úr, ha jönne baj,
mint egy király – rab vagy magyar! 2
De még úrnőnkkel is beszélj!
S Flamenca erről mint itél?
Ő gondolkozik józanul,
s még vágyától sem elfogult.
Mi most magadra itt hagyunk,
a csarnokban várakozunk.
A gróf hívatja asszonyát,
s Flamencát is, hogy jöjjön át.
Lakrészébe tessékeli
őket, s magához ülteti.
– Hölgyem – kezdi –, itt az idő,
hozzunk döntést, ha lehető.
Hallotta, tudja, úgy hiszem,
hogy szépséges lánygyermekem
kérte hitvesül egy király.
Az is tisztesség volna már,
hogy kéri egy uralkodó.
– Uram – szól az –, sújtson bakó,
ha bármikor helybenhagyom!
Mit hallok itten, borzalom!
Tán legféltettebb kincsemet
vigyék el ismeretlenek?…

(Nem lehet kétséges a családi tanácskozás kimenetele. De itt
újra egy teljes lap hiányzik a kéziratból, és a rákövetkező
sorok is csonkák. Utána azonban a szöveg egyértelmű:
Robert, Archimbaut úr követe visszaérkezik küldetéséből
Bourbon várába, és kedvező választ hoz.)

…nem pihennek egy napra sem
s Bourbonba érnek. Zsémbesen burbon
várakozik a vár ura:
soká maradt Robert oda. rober
De hogy meglátja, szívesebb.
Vár Guiso gróftól híreket, gizo
Flamencáról is kérdezi.
S ki vele volt, ismételi,
hogy Robert nem mond eleget,
mert az a lány százszorta szebb.
Jön útjukról beszámoló,
s szól Archimbaut:
– Az alku jó,
Robert, s részemről teljesül.
Nem végezted ügyetlenül,
s lovagjaid díjuk nyerik,
mert jól segített mindenik.
Hálámat Isten adja meg,
s jutalmuk is kedvükre lesz.
De az idő sürget nagyon,
ne lustálkodjunk vánkoson:
80 készülni kell, vár ránk utunk,
vasárnap korán indulunk!
Nem jön velünk csak száz lovag,
s minddel négy-négy fős kis csapat.
Száz egyszabású lobogó,
mögöttük fegyverhordozó
ifjak, sok-sok egyenruhás:
példás lesz a felvonulás!
Egyforma páncél s fegyverek,
friss színű nyergek, címerek
90 egyöntetű mintázata!
S aranyvirágos zászlaja
az uraságnak jár elöl,
mint mikor tornán élre tör.
Málhásállat ötven legyen,
s ne sántítson egyike sem!
Aki pedig jönne gyalog,
…………… csak vánszorog.
S hogy összeállt már a menet,
Robert hírnököt nem felejt
Guiso grófhoz elküldeni.
Az utat az jól ismeri,
s Nemur várához ér hamar.
Okosan szól ott, nem badar:
pontos, mit mond, a híradás.
A gróf másnak nem adja át,
csakis fiának mondja el:
– Kedves fiam, most rám figyelj!
Jön udvarunkba úri nép,
s készülni nincs időnk elég.
Archimbaut úr üzente meg:
két hét múlva itt is lehet.
– Ne féljen jó apám uram,
hisz elegendő pénze van.
Költekezhet, mint csak akar,
s ha kell, ingyen ad a fukar.
A tárházban jártam minap,
mi rejt ezüstöt, aranyat:
öt éve gyűlnek kincsei,
s szórná bár, el nem költheti.
Nővéremnél nincs senki szebb,
előkelőbb és nemesebb.
Egy fényes udvar kell ide,
mi nem volt Ádám óta se!
Hívja apám mind, ki barát,
s az ellenségnek megbocsát!
Nincsen a német földekig
nagyúr, ki nem igyekezik
ilyen udvarban tűnni fel –
inkább nem megy a hadba el.
– Semmit se aggódj, jó fiam!
Rendezz el mindent gondosan!
Légy bőkezű úr! Megfogadd!
Garast kér? Telt erszénnyel adj!
Ki ötöt kér, kapjon tizet!
Így növekszik becsületed.
– Jó gyors hírnök, apám uram,
levélkénkkel rögvest rohan,
hogy udvarunkba jöjjön el,
aki úr van távol s közel!

1 A személynevek a szövegben az eredeti, okszitán írásmód szerint szerepelnek, és az oldal jobb szélén adjuk meg kurzívval a megközelítő és a vers prozódiájának is megfelelő magyar kiejtést. A földrajzi neveknél a közismert mai elnevezést használjuk.

2 A magyar király itt valami távoli, ismeretlen ország uralkodójaként kerül említésre. Akárcsak Esclavonia vagy később majd Korzika, Szardínia – ugyanilyen értelemben

 

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Flamenca. Texte édité d’après le manuscrit unique de Carcassonne par François Zufferey et traduit par Valérie Fasseur. Librairie Générale Française 2014.