Én csak egy álmodozó vagyok, te meg fénylő álom
Gyengéd könnyként hullsz alá a csendben
E véráztatta, haldokló világon
Hajót béreltél egy életre, hogy velünk vergődhess
Boldogtalanságra ítélve tenmagad
Bolond műveletlen milliók miatt
Hogy fordítsák fejüket a világító Nap felé
És szívbéli örömre bukjék az vissza borszínű tenger habjai mögé
De a fejek lehajtottak, a térdek megrogyottak
Égre is éj kúszik, sunyi gondolatokat rejtő
S az agyakban gyúlni vágyó lángot végleg eloltja
A már gyermekkorokra időzített szemfedő
Csendes gondolatok suttogva tűrnek ostoba orkánt
Mint földre hullott ropogva jajgató őszi falevelet a taposást
Minden elhullik, mert ez az elrendelt tragikus rend
Ember, állat, növény mind-mind eltiporható
De a jövendő sohasem
Bár alig mondatik ki egy szó, fogantatik egy gondolat
A fellibbenő jelen palástja máris elmúlt, s eljövendő időkre tapad
Hol is vagyok? Hogyan is juthatnék egy összevissza létezésből haza?
De hol is a „haza”? Kinek a keze, arca, mosolya az,
Ami visszavár egy nem is tudhatod hova?
Valószínű, hogy csupán a belső vágyban van „olyan”
Valaki, akit a külvilágban úgy hívnak, hogy „Senki”
Pedig létezik, csupán kincseit félelem okán, vagy
Megaláztatások elől rettegve önmaga mélységeiben rejti
De süllyedő bárkád végső pillanataiban észre veheted, hogy
Igenis veled van Ő, akit csak te látsz úgy és te értesz:
Egy arc, melyből a csend mindent elmondva szól
Egy tekintet, mely a kozmosz örök életét nyújtja át
S rögtön megvilágosodsz, hogy:
Ez az élet értelmére a válasz, s a szenvedésekért a jutalom.

(Illusztráció: Kiss Tamás alkotása)