Rajnavölgyi Géza összes bejegyzése

Chrétien de Troyes: Perceval – részlet (II.)

 

II.

S a terítőt el mint beszéljem?
Nem evett még ily hófehéren
legátus, bíboros, se pápa.
Szarvascomb jön első fogásra
zsírjában sütve borsosan.
Aranykupájuk töltve van,
isszák a színbort és a lőrét.
Vágja a combot egy fiú szét,                              3240
hogy mindkettőjük látva lássa.
Ugyan urának már mutatta
az ezüsttálon és egészben,
eléjük adja most szeletben,
egy-egy szép nagy lepényre téve.
A gráál újra visszatérve
előttük ismét elhalad,
s kérdést az ifjú fel nem ad,
vajon kinek kedvére szolgált.
Eszében csak a nemes úr jár,                            3250
ki kedvesen megfeddte egykor,
sokat beszélne. S fél is attól,
nem múlik szívéből az emlék.
S többet hallgat, mint volna szükség.
És minden felszolgált fogásnál
köztük a gráál át- meg átjár
leplezetlenül, láthatóan,
s nem tudni, kit szolgált ki ottan.
Nagyon akarja tudni ezt,
s erről – véli – kérdése lesz,                                3260
ha elvezet innét az útja,
s egy apród felvilágosítja.
De vár majd ezzel reggelig,
mikor az úrtól búcsuzik,
s a házban itt mindannyiuktól.
Nem is gondol már rá ezentúl,
evés, ivás a dolga csak.
S egyre hordják a tálakat
és az italt is számolatlan,
mi kellemes, megunhatatlan.                              3270
Gazdag és jó a vacsora.
Gróf, király, császár asztala
lehetne az, ami ma este
volt a nemes úr étkezése
s az ifjúé is nem különben.
Lakoma után mind a ketten
még éberen szót váltanak.
A szolgák meg az ágyakat
készítik el, hol majd pihennek,
s fogyasztanak még csemegéket,                     3280
fügét, datolyát, sárga szilvát,
gránátalmát, ízes salátát,
szerecsendiót Indiából
és gyömbért Alexandriából,
gyöngypor után sztomatikont
s rebarbatív amarikont.
Jó italokból van elég,
ürmös, miben se bors, se méz,
tiszta szirup s öreg szederbor.
Az ifjú meg ennyi finomtól                                    3290
ámul, hisz ehhez nem szokott.
„Barátom – az úr inti most –,
ma már nyugodnunk kellene.
Szíved rossz néven ne vegye,
szobámba, ágyba indulok.
S ha kedved tán majd úgy forog,
te itt kint nyugalomra lelsz.
A testem fáradt, megviselt…

………………………….

Az ifjúnak meg annyi sok
apród áll még szolgálatára,
ki teszi mind, mi kell, javára.
Lábról harisnyáját lehúzzák,
vetkőztetik, készítik ágyát,                                    3310
fehér gyolcs közé fektetik.
S ő alszik egész reggelig.
Mikor a hajnal már hasad,
fölkelnek mind a háziak.
Az ifjú ám körültekintve,
senkit se lát sehol, semerre,
Egyedül kell felkelnie,
hiányzik, ki segítene.
De más megoldást úgyse lát,
fölkel hát, nincsen módja más.                             3320
Harisnyát húz, nem várva senkit,
veszi páncélját, fegyverét is,
mit ágy lábánál megtalál.
Ott tette le, ki messze jár.
S hogy felvértezte tagjait,
megy, ajtót szobákba nyit,
mert látta este, nyitva van.
Próbálkozása hasztalan,
találja mindet kulcsra zárva.
Kiált, dörömböl mindhiába,                                    3330
nem nyitják, és választ se kap.
S mert így előre nem halad,
indul most a nagytermen át,
találja nyitva ajtaját,
s a lépcsőkön rögtön lemegy.
Lovára lel, hátán nyereg,
s ott van lándzsája, pajzsa is,
támasztva a ház falait.
Ménjére száll, s indulna már,
de apródot ott nem talál,                                         3340
szolgát, fegyvernököt se lát.
Indulni készül kapun át,
mert látja hídját leeresztve,
amit így hagytak ő előtte,
nehogy bármi is visszatartsa,
ha bármely órán kelne útra,
s akadály nélkül elvonuljon.
S úgy véli ő, hogy itt e hídon,
mit leeresztve hagytak így,
ment apródnép, s erdőt kerít,                               3350
felszed csapdákat, tőröket.
Ha most nem késlekedve megy,
őket tán utolérheti,
s lesz majd, kitől megkérdezi,
ha volna erre bármi mód:
A lándzsa vére hogy s mi volt?
S a gráál útja merre vitt?
Kapun át indul, ott a híd.
Ám a hidat még el se hagyta,
megérzi, hogy a ló patája                                       3360
emelkedik nagy hirtelen,
szökken a ló, de ügyesen,
mert nyergében ha jól nem ül,
az árokvízben elterül
a ló s kit hord a nyerge még.
Az ifjú pedig hátra néz,
hogy lássa, ez miként esett,
s látja, a híd emelkedett.
Kiált, de választ nincs ki ad.
„Hé, te, ki felvonsz ott hidat!                                 3370
– harsog. – Szavam volna veled!
Hol bújsz, nem látom képedet?
Gyere elő, hadd lássalak,
s valamiről faggassalak,
mert nem tudom, mi is a nyitja!”
Kiáltozik csak össze-vissza,
de válasz nem jön semmi se.

Rajnavölgyi Géza fordítása

 

Chrétien de Troyes: Perceval – részlet (I.)

I.

Középen áll egy díszes ágy,
hol tisztes úr, kit ülni lát:
ősz szál vegyült már dús hajába.
Fején cobolyprémből a sapka,
mi oly sötét, mint a szeder,
s mit bíborsál körülteker
– gyászfekete ruházata.
Könyököl, ez a támasza,
s előtte nagy tűz, lángoló.
A száraz fából felcsapó                                           3050
tűz ég négy oszlop négyzetében.
A lobogó lángok körében
ülhetnének négyszázan is,
helyet találna mindenik.
A négy oszlop szilárd, erős,
tartja a kandallótetőt,
mi hosszú, széles, súlyos érc.
Most a csoport az úrhoz ér.
Azok, kik vendégük kisérték,
őt illő módon körbevették.                                       3060
S látván az úr, hogy érkezik,
köszönni nem késlekedik,
s szól: „Barátom, zokon ne vedd,
hogy előtted föl nem kelek.
Nehezemre esnék bizony.”
„Az istenért, uram, ne mondj
ilyet! Tán – válaszolja – sért ez,
hogy engem Isten épen éltet?”
A úr magát erőlteti,
testét, míg bírja, emeli,                                            3070
s szól: „Barátom, jöjj közelebb!
Nálam ne légy feszélyezett.
Üljél mellém bátran ide,
nincs kérésem más semmi se.”
Le is ül ő, rá az ne várjon,
s így szól a derék úr: „Barátom,
mondd, honnét érkeztél ma hozzánk?”
„Uram – felel – virradt e nap ránk
Széplak várban, így nevezik.”
„Jó messze van, az istenit!                                       3080
Ez a napod hosszúra nyúlt,
s az őr még pirkadatra fújt
elindulásod idején.”
„Az első óra kürtjelén
indultam el csak, higgyed el!”
S míg szóra szíves szó felel,
kitárva ott a házon ajtót,
jön ám hozzájuk egy kis apród,
és kardot hoz, mi függ nyakában,
s a tisztes úrnak adja nyomban.                             3090
Az úr pedig félig kihúzza,
s látja, hisz arra rá van írva,
hol kovácsolták ezt a kardot.
S még másról is számára hírt hoz:
megtudja, az acél nemes,
meg nem törik, meg nem reped,
csak egy veszélynek van kitéve,
mit más nem ismer, azt kivéve,
ki verte, edzte két kezével.
Az apród szót kezd ily beszéddel:                         3100
„Húgod, uram, a jó s a szép,
kinek erénye szűzeség,
ajándékot küld itt neked.
Könnyű súlyát felmérheted,
ha széltét nézed és a hosszát.
Kinek akarod, annak add át,
de asszonyom örvendene,
ha volna hasznos, jó helye
annál, ki majd kezébe kapja.
Életében e kard kovácsa                                         3110
mindössze hármat verhetett,
s meghalt, utolsó kardja ez
– többet már ennél nem kovácsolt.
S az úr adja, másra se gondol,
annak, ki hozzá messziről jött:
vállához kardot drága szíj köt
– maga e vállszíj ér vagyont.
Markolatán arany a gomb,
arab s görög föld finom érce,
s hímes hüvelyt munkált Velence.                       3120
A fegyvert, mely ily ritka, drága,
az ifjúnak függeszti vállra,
s így szól: „E kardot, jó uram,
neked ítélem biztosan.
Te birtokold, ezt akarom,
s hogy majd erős kézzel kivond.”
Az köszöni, felövezi,
túl szoros ne legyen neki,
s hüvelyéből aztán kivonja,
kezében kis időre tartva,                                         3130
s visszahelyezi hüvelyébe.
Tudhatjátok, szépen viselte
övén kardját, de marka szebben,
s jól látszott, hogy szükségesetben
vitézi módon veszi hasznát.
Mögötte ifjak körülállják
a nagy tüzet, a lobogót.
S látja a fegyverhordozót,
ki őt szolgálja, s hívja, jön már:
kardomra, kéri, jól vigyázzál.                                3140
S az úr mellé visszatelepszik,
ki megbecsülte karddal őt így.
Fény ragyog fel a nagyteremben,
s ily fényár elképzelhetetlen
ott, hol csupán sok gyertya ég.
Erről s arról szól a beszéd,
míg közben apród lép be éppen,
s fehérlő lándzsát tart kezében,
markolva a rúd közepét.
Halad, jön már, előre lép                                     3150
a tűz s az ott ülők között.
S ott van már a szemük előtt:
fehér a rúd s a vas hegye,
s csurran a vér egy cseppje le
a lándzsacsúcson kifakadva
lent meg az apródkézre jutva:
a rúdon végig vérvörös csepp.
Az ifjú nagy csodára érez,
ki érkezett éppen ma este,
de nincsen rákérdezni mersze,                        3160
e csoda mint történhetett.
Azt hozza fel emlékezet,
hogy az, ki lovaggá ütötte,
őt akkor oktatgatva feddte,
s a sok beszédtől intve óvta.
Fél most, hogyha tudakozódna,
még durvaságnak tűnne fel,
így hát kérdezni mit se mer.
Két másik apród lép be menten,
gyertyatartót visznek kezükben                        3170
sötét zománcú színaranyból.
Két szép gyermek, mindenki ámul,
mint viszik gyertyafényüket.
Tíz gyertya ont szét fényeket
mindegyik tartón legalább.
S az apródokkal vonul át,
gráált hordozva két kezében
illendő, ékes öltözékben
egy kedves, szépséges kisasszony.
Már mikor belépett az ajtón,                               3180
a kézben vitt gráál körül
olyan hatalmas fény derült,
hogy fényük vesztették a gyertyák,
mint csillag veszti el világát,
ha nap kel fel vagy hold akár.
Nyomában még egy lányka jár,
s kezében fényes szép ezüsttál.
A gráál meg, amely elöl jár,
igazi tiszta színarany.
És drágakő foglalva van                                         3190
eme gráálba annyi fajta,
mi fellelhető, bármi ritka,
e földön itt s túl tengeren.
Túl is tesznek más köveken
e grááléi – így igaz.
S akár a lándzsa elhaladt,
az ágy előtt ők elhaladnak,
bejönnek és továbbvonulnak.
S az ifjú látja menni őket,
de mersze nincs, s arról se kérdez,                       3200
e gráált ki kedvére hozták,
hisz szíve attól bénul inkább,
amit a derék úr tanított.
De félek ám, hogy ez bizony rossz.
Sokszor hallottam mondani,
tud hallgatás is ártani,
mint néha a fölös beszéd.
S fordul bár jóra, rosszra még,
hallgat, nem kérdezősködik.
Az úr pedig rendelkezik:                                        3210
terítőket kér és vizet,
s teszik már, kiknek dolguk ez…

 

 

Rajnavölgyi Géza fordítása

 

 

Három Cercamon-dal

̶   Látom napról-napra, vége,
nincs több öröm, élvezet,
s nem segít a bölcseség se,
támaszt sehol nem lelek.
Mint hattyú, ki végzetet
lát, s jaját kiáltja szélbe,
zengő hangon dalba kezd,
mert már érzi, szűnik élte,
s több reménye nem lehet.

̶  Mester, úgy segéljen Isten,
amit mondasz, úgy való.
Nincs ok ám aggályra, vélem,
s bölcs szó hiábavaló.
Közel a sorsforduló,
lesz jó béred, azt remélem,
s kerül alád pejcsikó,
vagy lesz részed más egyébben:
Poitou gróf várható.

̶  Vilmos, nem ér én előttem
fabatkát sem ez a szó:
magam alá letepernem
egy fürjleány volna jó,
nem pedig egy kancaló,
mi él karám-börtönében,
s csak más kegyéből kapható.
Hidd, gyakran csak áll meredten
a potyáról álmodó.

̶  Mester, válhat még javadra,
ha türelemmel leszel.
̶  Vilmos, hívságos szavadra
fittyet hányok, higgyed el.
̶  Mester, miért nem hiszel?
Szerencséd Frankföld behozza,
bár egy kissé várni kell.
̶  Vilmos, Isten néked adja,
amit nékem látsz közel.

̶  Mester, gyermek s állhatatlan
férfi az, ki így beszél.
̶   Vilmos, ha jó indokod van:
hiszem, s szájam mást se kér.
̶   Mester, csődör, telivér
uraknak, nemes családban
türelmet olykor megér.
̶  Vilmos, ………………
…………………………….

̶  Mester, lomb fölébe nyúlni
lám új szárat sás ereszt.
̶  Vilmos, annak ára semmi,
hogy váramban itt lehess.
̶   Mester, Pünkösd napja lesz,
új grófunk fog ide jönni,
s téged bőven megfizet.
̶  Vilmos, szólhatsz, balga sínyli.
Más zsebére jól fizetsz.

&

A lágy szellő süvítve jár,
s az ág veszíti lombjait,
más hangon szól a kismadár.
Sóhajtozom s dalolom itt,
mi láncon tart, szerelmemet,
melyen sohasem voltam úr.

Jaj, Ámortól rám, más se vár,
minthogy gyötör meg háborít,
s így messzebb tőlem más sem áll,
mint ami égő vágyba visz:
irigység jóra nem vezet,
lehetetlent kér konokul.

Édes öröm szívembe száll,
hisz senkit sem szerettem így.
Ha itt van ám, szavam eláll,
nem mondja ki, hogy vágy feszít,
s ha otthagyom, továbbmegyek,
agyam s érzésem elborul.

Világszépe volna akár,
mellette mind halványodik.
S ha rám telepszik bús homály,
hol ő van, onnét fény vakít.
Lássam őt, Isten adja meg,
majd akkor is, ha ágyra hull.

Szerelme zaklat és kuszál,
megbolydít naptól éjjelig,
s félek, hogy sérti őt a száj,
ha kér, s inkább tartózkodik.
Szolgálok néhány éveket,
s az igazság bebizonyul.

Nem élet ez, se nem halál,
s nagy baj van, mégse nehezít.
Nem láthatom, mit szíve zár,
s mikor lesz tán, hogy újra nyit.
Ő tartogat minden kegyet,
s vagy lelkesít, vagy összedúl.

Még az se bánt, ha ráncigál,
mint félnótás tutyimutyit,
s belőlem bolondot csinál
hát mögött vagy nyíltan is,
hisz dacra könnyen jön a kegy,
ha kedve épp úgy alakul.

Szolgálva haltam volna bár
az elején, ha most taszít!
Megölt, jaj, s szép volt e halál,
hisz színlelte érzéseit,
s olyan tévútra vezetett,
más hölgy szememben elcsuful.

Gondommal jókedv cimborál,
félek tőle s szolgálom is,
hűség, hamisság rám talál,
hol csalnám, hol meg él a hit,
s történhet bármi, egyre megy:
rajta múlik, ejthet rabul.

Cercamon szól:
Szerelmében ki csüggeteg,
udvarban az nem boldogul!

 

&

 

A zimankót se bánom én,
jobb mint a forró nyári nap:
szerelem éppúgy elragad
a télben  ̶  s ez nagy szerencse  ̶ ,
nemcsak ha zöldül a sövény,
s ilyenkor várok élvezetre,
s hogy szóljak, ő is arra vár.
Más kedvezése úgyse kell,
hisz szívem csak tőle boldog.

Vajon jókedv szökik belém
a friss lomb és virág miatt,
s ez majd fázós széltől apad?
Dehogy is! Az aljanépe
szeret csak május idején
nagy hűhóval reggel, este,
s ha hull a lomb, felejti már.
A jó s nemes nem tesped el,
s ő jelent igaz barátot.

Fogyatkozik a bölcs erény.
Korunk is lám csak így halad,
(bár bírálatlan nem marad),
s él tisztességet felejtve,
alázva mást. Hát nincs eszén,
és a józansága veszve!
Más szemben feltűnik a szál,
s magánál gerendát se lel:
az őrület fölébe hágott.
E szédület ám nem enyém.

Szerelmem becsnél többet ad,
ha mástól rejtem titkomat.
Hölgyről csak bolond fecsegne,
csámcsogva édes örömén:
mit sem adva becsületre,
bután szól a pökhendi száj
̶  magasztal vagy rosszhírbe ver  ̶
nagyhangú, hivalkodó szót.

Igaz öröm, szép, drága kény,
nem lelsz ilyen hatalmasat:
hölgyek közül legfinomabb
szerelmem, s bármit tehetne
̶  szeret vagy elküld  ̶ , érteném.
Szól ez érzés életemre!
Akarom  ̶  ő nem kéri bár:
a kulcs nálam van rejtve el.
Más előnnyel úgyse bírok.

Örömágacska édesén
újul lelkem, erőre kap,
s a könny, a bánat elmarad,
ilyképpen vonzva s vezetve.
Más nem igéz, nem lesz enyém,
nem gyújthat más szerelemre,
s ha bárkinek a szája jár,
honnét tudná hová terel
vándorutam, s merre járok.

Szép hölgy, ne bántson semmi rém,
szerelmesed ha távolabb:
szívem itt van, s nem ingatag,
sosem tesz majd ellenedre,
élhetek bárki kenyerén.
Bemocskolna más szerelme,
tiéd leszek, mint most akár:
téged látni, hallni se kell,
szívem emlékezni rád fog.

 

 

Rajnavölgyi Géza fordításai

 

A versek a Látó folyóirat 2017. decemberi számában jelentek meg

Jaufre Rudel: Majusban hosszú már a nap

 

rudel

 

Májusban hosszú már a nap,
madárdal ringat, távoli,
s ha másfelé visz gondolat,
szerelem az – egy távoli.
Lehorgadt fejjel ballagok,
galagonya s szép dallamok
olyanok, mint a tél fagya.

Áldom s dicsérem az Urat
szerelmemért, bár távoli,
de rám kétannyi baj szakad
minden jóért, mi távoli.
Ó, mért nem zarándok vagyok?
Vándorbot kéne és daróc,
s szép szeme rám pillantana!

Ha kérem majd, s be is fogad,
öröm lesz az, de távoli,
s mellette laknom tán szabad,
habár hazám oly távoli.
Fonunk majd szóba egyre szót,
hisz itt van ím, ki messze volt,
s édes, ha szépen szól szava.

Jókedvem ám bánatba csap,
elhagyva őt, ki távoli…
Látom majd újra társamat?
– földünk egymástól távoli.
Az út, mi vár rám, annyi sok,
hogy róla mit se mondhatok.
Legyen Isten akarata!

Más szerelem vigaszt nem ad,
csupán csak ez, mely távoli,
s nála nemesebb nem akad,
se itteni, se távoli.
Erénye fényesen ragyog,
és engem érte mint rabot
tömlöcbe zárhat mór vasa.

Isten, ki teremtője vagy
szerelmemnek, mely távoli,
szándékomhoz erőt is adj,
s meglássam őt, ki távoli,
mint létező igaz valót.
És kertje, ágyasháza ott
számomra volna palota!

Lázban kívánom, így igaz,
legyen szerelmem távoli,
öröm másként nem látogat,
csak ha szerelmem távoli…
Célomhoz ám én nem jutok,
őrszellemem fondorkodott:
én szeretek, s hölgyem soha.

Célomhoz ám én nem jutok,
legyen a szellem átkozott:
szerelmet nem kapok soha.

Rajnavölgyi Géza fordítása

(A Nagyvilág 2015. januári számából)

 

 

Cercamon: Lo plaing comenz iradamen

Kezdem siralmas énekem,
majd megszakad belé szivem.
Azt látni kínzó gyötrelem,
hogy Ifjuság tiporva lenn,
s Öröm helyén Gazság terem,
mert a poitou-i halott.

Dicsőség, hírnév elapadt,
mi tőle jött, mint áradat,
kit Bar földje is, jaj, sirat!
Itt élve rám nagy súly szakad.
Uram, e jó báródnak adj,
kegyes légy, Paradicsomot.

Ez Poitou gróf gyászdala:
Kiválóság volt ő maga,
Érdem, Nagylelkűség oda
– nincs többé vágyam élni ma.
Pokoltól vidd, Uram, tova!
Végül igazként távozott.

Szavam, dicső Úr, perre megy,
mert kit szerettem, elveszed.
Alkotta Ádámot kezed,
s most ezt Pokoltól mentve meg,
add, hogy ne égessék tüzek:
ne hulljon ránk kacaj, szitok.

Igaztalan e rossz világ,
gazdag s szegény nyakára hág.
El is ment, jaj, minden barát,
s nem vár reánk, csak koldulás.
De Ítéletkor, nem vitás,
elválnak jók és gonoszok.

Híres, nemes gascogne-i úr,
erőd, hatalmad lám kimúl,
s ez meggyötörhet komiszul.
Az Ifju-Nép is mind busul,
hisz nem lel senkit gyámolul.
Csak Alfonz úr vidámodott.

Norman és frank siránkozik,
s a király ontja könnyeit,
bár ő örökli földjeit,
melyek hatalmát növelik,
ám ha nem sír, zokon veszik.
Indul a mór ellen legott.

Örvend – habár gyász illenék –
Limousin s Angoulême-vidék.
Ha Isten adná, s élne még,
hódolna mind előtte rég.
Szabadultak, mert jött a vég,
s Aunis sem érez bánatot.

Igaz gyászdalt küld Cercamon
Eblo úrnak. Jaj, fájdalom,
ború ül egész Gascogne-on,
Spanyolföldön, Aragonon.
Szent Jakab, védje irgalom
az itt nyugvó zarándokot!

Rajnavölgyi Géza fordítása

 

 

 

 

Lehetséges-e a trubadúrdalok fordítása?

(Rajnavölgyi Géza a Magyar Műfordítók Egyesülete (MEGY)
VII. szakmai hétvégéjén megtartott előadása)

Az antikvitás kora után – ezúttal már a latinból kialakult egyik új népnyelven – a trubadúrköltészet adott új lendületet az európai lírának. És búvópatakként benne él a mi költészetünkben is. Mert ha azt olvassuk, hogy

         „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…”

vagy kicsit közelebbről:

                „Az éjjel hazafelé mentem,
                éreztem, bársony nesz inog…”

akkor ezekben a kezdősorokban a trubadúroknak az a leleménye kel új életre, amely szerint rendkívül hatásosan lehet megnyitni egy verset valamilyen természeti képpel.
Pedig Petőfi biztosan, József Attila meg valószínűleg sohasem olvasott trubadúrverseket.
Aquitániai Vilmos, Oroszlánszívű Richárd, Bertrand de Born és Peire Vidal egy-egy dala elsőként Illyés antológiájában (A francia irodalom kincsesháza, 1942) jelent meg magyarul. A Nyugat nagy műfordítói nem foglalkoztak ezekkel a régi költőkkel, holott egyébként nem idegenkedtek az exotikumtól, számos verset közvetítettek a japán, a kínai vagy akár a középkori latin lírából, a német Minnesangból.
Miért?
Csak gyanakodni tudunk az ismeretlen, rég kihalt irodalmi nyelvre, amelyet ezek a 12.-13. századi költők használtak. A latin okszitánnak vagy helytelenül provanszálnak nevezett származékát, amely a Loire folyó és a Pireneusok közötti területen fejlődött ki, éppen a trubadúrok fejlesztették árnyalt gondolatok kifejezésére alkalmas hajlékony, csiszolt nyelvvé. Majd amikor az 1200-as évek elején a katharok ellen indított keresztes hadjáratot kihasználva a francia királyok egyre inkább kiterjesztették hatalmukat ezekre a déli vidékekre, és tönkretették a költészetpártoló helyi arisztokráciát, a kor legfejlettebb irodalmi nyelve fokozatosan visszasüllyedt a dialektusok szintjére. Ezt a folyamatot pedig a 19. század második felében megindított nyelvi újjászületési mozgalom sem tudta visszafordítani.
És visszatérve megint csak a nyelvre, ezek a trubadúrok versenyeztek egymással és önmagukkal, hogy azt az akkoriban bizonyára nagyon újszerű, de mára már bizony ódivatúnak és leegyszerűsítettnek tűnő érzelemvilágot minél finomabban, szofisztikáltabban fejezzék ki, minél több „csalafintaságot” vigyenek be verseikbe. Csalafintaságot a vers megformálásban, a szavak, kifejezések megválasztásában, szójátékok és rejtett utalások variálásában, a „mívesség” túlzásaiban.
Mert mit is kezdjen a fordító például Jaufré Rudelnek ezzel a versindításával:

Pro ai del chan essenhadors
Entorn mi et ensenhairitz:
Pratzm e vergiersm, albresm e florsf,
Voutasf d’auzelhs e laysm e critzm  .             

Van itt elég sok énektanár
körülöttem, és énektanárnő:
rétek és kertek, fák és virágok,
madarak csicsergése, dala és kiáltása.

Mit kezdjen ezzel a versindítással, ha olyan nyelvre fordít, ahol a főneveknek nincsen nyelvtani neme. Nem elegáns megoldás, de az akadályt csak kikerülni lehet:

Dalra tanít mind valahány,
mi körülöttem dalra kél,
bokor, virág s madár a fán,
trilla s csicsergés így beszél.

Vagy nézzük ugyanennek a trubadúrnak ezt a két sorát:

Quar lai ai joi meravelhos,
Per qu’ieu la jau jauzitz jauzen.

A szó szerinti értelmet nézve, ez körülbelül azt jelenti, hogy „hiszen akkor csodás boldogságban élek, mert élvezet közben élvezetet adok neki, az élvezőnek”. De ami az eredetiben játékos költészet, a szerelmi öröm megragadóan tömör, megkapó, félre nem érthető érzékeltetése, az így lefordítva (kivesézve) élvezhetetlen magyarázkodás.
Már az első sorban a joi is lefordíthatatlan. Ez a szó, a francia joie és az olasz gioia hímnemű párja a mai nyelvekben már nem létezik. A nyelvészek természetesen utánanéztek, megfejtették a kérdést, alaposan és hosszan értelmezték a kifejezést, amely eszerint a szerelem extatikus megélését jelentené az érzelem szintjén. Szabics Imre professzor A trubadúrok költészete (Balassi Kiadó, 1995) című könyvében részletesen ismerteti ezeket a magyarázatokat. De a fordító nem sokat tud kezdeni a fejtegetésekkel. Neki egyetlen szó – akár egytagú, mint az eredetiben! – tökéletesen elegendő volna… Azután jön a második sorban a hármas figura etymologica, amellyel a modern franciák sem tudnak zöldágra vergődni, nem tudják beszorítani a mai grammatika kalodájába.
Szegényes, színtelen megoldás erre a két sorra, hogy

örvendezem e nagy csodán,
hol élvet adva élvezek,

amelyben ráadásul az élv meglehetősen bajzajózsefes hangulatúvá teszi a verset.
(Jaufré Rudelről lévén szó, meg kell viszont említeni, hogy híres dala a távoli szerelemről sokáig arra a félreértésre adott okot, hogy ő – és általában a trubadúrok – az ún. plátói szerelmet énekelték meg. Ha más nem, ez a szójáték ékesen cáfolja a feltételezést.)
A két példa talán eléggé érzékelteti, miért tarthattak a nagy nyugatosok ezektől a költeményektől. Az Illyés-antológia négy trubadúrverse után csak az 1962-es Francia költők antológiája hoz bővebb szemelvényeket ebből a lírából. Majd a kilencvenes, kétezres évek nagy versgyűjteményei mellett két műfordító, Képes Júlia és Báthori Csaba is vállalkozott arra, hogy önálló kötetben jelentesse meg trubadúr-fordításait. A magam kísérletei Aquitániai Vilmos, Jaufré Rudel és Marcabru magyar közvetítésére a Nagyvilág két utolsó évfolyamában jelentek meg.
A trubadúrversek dalszövegek – szerzőik együtt költötték a szöveget és a dallamot. Ezt nemcsak a számos fennmaradt dallam-lejegyzés tanúsítja, hanem maguk a trubadúrok vallják büszkén, hogy „szabályos rend a versidom, / szép szófüzér, / és tetszetős a dallamom, / ahogy zenél.”
Ma is van ilyen – gondoljunk a raperekre.
A trubadúrdalok tehát orálisan terjedtek, és keletkezésük után csupán mintegy száz évvel kezdték daloskönyvekbe gyűjteni a több mint másfél ezernyi költeményt. Ezeknek a gyűjteményeknek az összeállítói hagyományokon, mendemondákon alapuló életrajzokkal (vida) vezették be az egyes trubadúrok dalait, sőt sokszor szükségesnek látták, hogy magyarázatokat, értelmezéseket (razo) fűzzenek ezekhez a már akkor is régi dalokhoz.
Nohát, ha már akkoriban értelmezésre szorultak ezek a versek, mi hogyan érthetjük meg több mint nyolcszáz év távolából? Hogyan érthetjük meg azokat a szövegeket, amelyek egy meglehetősen zárt közösséghez, a korabeli főúri udvarok közönségéhez szóltak, és az abban a közegben kialakult érzelmi és viselkedési kultúrát közvetítik?
Vizsgáljuk meg ebből a szempontból az egyik legismertebb trubadúr-költeményt, Bernart de Ventadorn ún. pacsirtadalát. Weöres Sándor fordítása utolérhetetlen bravúrral adja vissza az első versszak lendületét, a madárka felröppenését és lehanyatlását, melyet azután a költő melankolikus vallomása követ. (Kiváló példa ez egyébként a trubadúrok kétosztású strófaszerkesztésére is, ahol a tényközlő frons után a reflexív cauda következik.)

Látok pacsirtát, csapdosó
örömmel szárnyal nap fele,
majd önfeledten zuhanó,
mert édes érzést rejt szive;
jaj! míly sóvárgás tör reám
attól, mit látok odafenn,
csoda, hogy vágyam nyomdokán
tüstént nem olvad el szivem.

De vessük össze ezt a versindítást a költő (legalább száz év után rögzített) regényes életrajzának azzal a részletével, amely éppen e költemény keletkezésének feltételezett körülményeiről számol be. Az életrajz szerint Bernart a normandiai udvarban beleszeretett a herceg feleségébe. „Egy napon pedig a lovag, akit a hercegné szeretett, meglátogatta őt, és belépett a hálószobájába. Meglátva ezt, a hölgy fölemelte köpenye szárnyát, és a lovag nyakába borította, ő maga pedig az ágyra hanyatlott. És Bernart mindezt látta, mert a hölgy egyik kisasszonya egy rejtekből megmutatta neki. És erről a tárgyról dalt is szerzett akkor, mely így szól: Látok pacsirtát…”
Ez a szöveg meglehetősen vulgárisan magyarázza a dalt. Mégis, amit mond, az egybevág a vers itt nem idézett további szakaszaival, amelyekben a költő szerelmének viszonzatlanságán kesereg. És összevetve a verset az életrajzzal, felmerül bennünk a kérdés, hogy vajon valóban sóvárgás tört-e Bernartra, vagy pedig inkább irigykedés, ahogyan egyébként Báthori Csaba is fordítja, és ahogyan az eredeti szöveg (enveya) is egyértelművé teszi. Mindez természetesen semmit sem von le a Weöres-fordítás sodrásából, a nyitókép visszaadásának szuggesztivitásából. Arra azonban rávilágít, hogy a nyolcszáz éves távolság milyen árnyalati elmozdulásokra vezethet. A sóvárgás persze nyilvánvalóan szebb érzés az irigykedésnél, és jobban illene a trubadúr emelkedettnek feltételezett lelkivilágához. Ám ő nyilván nem ilyen fennkölt érzületű, őt bántja a kizártság a szerelemből.
Bizony nem könnyű ezeknek a régi szövegeknek a kifürdetése. Vigyázhatunk rá, nehogy tisztábban kerüljenek ki a fürdőből, mint ahogyan költőjük elgondolta. És vajon el tudjuk-e mindig találni, hogyan gondolta?
Lehetséges a trubadúrdalok fordítása nyolcszáz év után?
Nem mindig. Ezt már most is láthatjuk. De vajon emiatt hagyhatjuk-e ismeretlenségben azokat az értékeket, amelyekből néhányat némileg már az itt felvillantott példák is sejtetnek?
Nyilvánvalóan nem.
Azt mondtuk, hogy a trubadúrlíra egy meglehetősen zárt közösséghez szólt. Igen, de mégiscsak közösségi jellegű költészet. Nemcsak akkor, amikor – mint például Marcabru esetében – nem szerelmi, hanem nyíltan társadalmi, morális kérdéseket tárgyal. Sőt még akkor is, amikor a költő csupán a saját szerelmi gyötrődésein kesereg, hangot ad egy új érzelmi kultúrának, amely ebben az egyelőre még zárt, arisztokratikus közegben bontakozik ki.
És közösségi költészet azért is, mert a trubadúrok – térben és időben – nagy hálózatot alkottak túl is terjeszkedve az okszitán nyelvterületen az északi francia, sőt angol tájak felé, Itália és Ibéria tájai felé. Időben pedig majdnem két évszázadot fogtak át. És ismerték, sokszor visszhangozták egymás dalait.
„Szeretem, ha a pacsirta / a levegőbe röppen, honnét fénysugár jön, / s felszáll, míg csak nem kíván leszállni / a szélben rezgő lombozatra…” – olvassuk Peire d’Alvernhe egyik versében, aki Bernart de Ventadorn kortársa volt. Mi ez, ha nem a „pacsirtadal” visszhangja?
Korábban azt mondták erre, hogy a középkorban még nem ismerték a szellemi tulajdon fogalmát. Holott ha a trubadúrokat olvassuk, azt kell látnunk, hogy nagyon is öntudatos költők:

„Szépek e versem sorai,
benne minden helyénvaló,
s ha lesz helyettem daloló,
ne bírjon rajta rontani!”

– fejezi be egyik dalát Jaufré Rudel.
Inkább talán arról van szó, amit ma intertextualitásnak nevezünk, és azt hisszük róla, hogy ez valami posztmodern találmány.
Talán éppen a trubadúrok egymás közötti versengése az oka, hogy költészetükben nem alakult ki általánosan használt kötött versforma. Olyan, mint amilyent a szicíliaiak alakítottak ki a szonett formájában. (Frank István „Le répertoire métrique de la poésie des troubadours” [Saarbrücken, 1953] című munkájában a több mint másfél ezer dalnál mintegy ezer különböző versformát állapít meg.) Az egyetlen kivétel a sestina, de ezt is csupán egyetlen trubadúr egyetlen dalában alkalmazta, és egyik modern kommentátora szerint ő is csak tréfaképpen. Viszont Dante, Petrarca és a reneszánsz költők komolyan vették, és ha nem is gyakran, de használták.
Arnaut Daniel, ez az egyetlen trubadúr, aki az Isteni Színjáték purgatóriumában mint az anyanyelv legjobb kovácsa (miglior fabbro del parlar materno) jelenik meg.
A sestina pedig hat hatsoros strófából és egy háromsoros záradékból áll. Arnautnál már a rímek megválasztása is sajátos:

intra – ongla – arma – verga – oncle – cambra
belépek – köröm – lélek – vessző – nagybácsi – hálószoba

És a rímek nem a strófán belül, hanem – meghatározott permutációt követve – a strófák között csengenek össze (ezt Horváth János átfonódó rímnek nevezi):

az 1. sorba az előző strófa 6. ríme,
a 2. sorba az előző strófa 1. ríme,
a 3. sorba az előző strófa 5. ríme,
a 4. sorba az előző strófa 2. ríme,
az 5. sorba az előző strófa 4. ríme,
a 6. sorba az előző strófa 3. ríme kerül,

tehát:

1. strófa ABCDEF
2. strófa FAEBDC
3. strófa  CFDABE
4. strófa ECBFAD
5. strófa DEACFB
6. strófa BDFECA
záradék               bE-dC-fA

Ez bizony akrobatikus játékra szorítja a költőt, és a fordítót még inkább. Ennek ellenére a sestinának három magyar fordítása is van, elolvashatóak a Tavaszidő édességében és Báthori Csaba kötetében.
De Arnaut zsenialitásának köszönhetően még ez az akrobatikus játék is meghökkentő poénra vezet a záradék végén:

Arnaut tramet son chantar d’ongl’e d’oncle
a Grant Desiei, qui de sa verj’a l’arma,
son cledisat qu’apres dins cambra intra.

Arnaut küldi ezt az ő körmös-bátyás dalát
Vágya-Nagy-Tárgyának, aki az ő vesszőjének a lelke,
az ő vályogépítményét, hogy beléphessen annak hálószobájába.         

Mert bizony itt bevallja, hogy ez az egész dal csupán vályogépítmény (cledisat), és ezzel a tákolmánnyal csupán az a célja, hogy megnyissa előtte a vágyva vágyott hölgy hálószobáját.
És érdemes odafigyelnünk a VI. strófa utolsó soraira is:

…e non am tan paren, fraire ni oncle, 
qu’en Paradis n’aura doble joi m’arma,
si ja nulhs hom per ben amar lai intra. 

nem szerethetem úgy szülőmet, fivéremet, bácsikámat,
hogy a Paradicsomban lelkem ne nyerjen dupla boldogságot,
ha ugyan bárki, aki jól (szívből) szeret, beléphet oda.

Lám, a trubadúr, az igaz szerelem énekese ebben az utolsó sorban elbizonytalanodik, hogy vajon van-e helye neki a Paradicsomban.

Dante pedig, aki ismerte a sestinát, sőt Al poco giorno… kezdetű versében követte (némi könnyítéssel) annak versformáját, nyilvánvalóan Arnaut kételyére válaszol több mint száz évvel később, amikor a Purgatóriumba, a Paradicsom előszobájába helyezi nagyra becsült elődjét.  A toszkán költő így kapcsolódik be a trubadúrok között megindult intertextuális párbeszédbe.
A sestinát később elfelejtették. A 19. században Swinburne élesztette újra, majd később olyan költők, mint Ezra Pound, Raymond Queneau, vagy a litván Tomas Venclova. És nem utolsó sorban az említett Dante-vers fordítója, Weöres Sándor, aki saját költeményében (A szegény kis üdülőgondnok panaszai) ráérzett még a tréfára is, amit a versforma indukál.
A sor pedig folytatódik a kortársakkal, Mesterházi Mónikával, Schein Gáborral és talán másokkal is. A búvópatak megint felszínre tör.