Rajnavölgyi Géza összes bejegyzése

Gaucelm Faidit: Örvénylő tengerek

örvénylő tengerek
csalóka fároszok
mogorva révhelyek
hál’isten párolog
emlékük s dal ered
sok bajra szót kerítve
mi kínzott akkor untalan
de Isten adta víg utam
Limoges felé honnét ugyan
fájt egykor menni messze
sorsom ki jóra vitte
Irántad él hálám Uram

Istennek köszönet
kegyelmet Ő adott
hogy újra ott legyek
hol kis kertecske jobb
mint másutt nagy terek
pompája büszke dísze
mert úrnőnk nem méltánytalan
se tett se szó nem oktalan
s hites igaz szerelme van
ajándék szebb se kéne
s mint édes szíve kedve
nincs föld hol lenne más olyan

dal kell   énekelek
örömöm fenn lobog
csábítva hölgyeket
így lesztek boldogok
források friss vizek
pezsdítik szívem egyre
mező kert mind kedvemre van
s ha tengerár zúg bárhogyan
vagy bóra misztrál szél rohan
hajóm meg nem remegne
még gálya sem ijesztne
s akár naszád állná utam

aki üdvöt keres
nem bántják a bajok
lelke javára tesz
a jó kell nem a rossz
de kit gazság vezet
s rabolni száll a vízre
az dúlt lesz ott majd nyugtalan
bőszül hamar s minduntalan
hiszi hogy száll holott zuhan
minden reménye veszve
s mi volt mind odavetve
szív és lélek ezüst arany

Rajnavölgyi Géza fordítása

Andreas Capellanus: A szerelemről

Egy lovag, akit erősen kínzott egy bizonyos hölgy iránt érzett szerelme, de semmiféle alkalmat sem lelt rá, hogy jól elbeszélgessen vele, a hölgy egyetértésével kerített egy bizalmas barátot, akit beavatott ebbe a dolgába, hogy annak közvetítésével minden nehézség nélkül kölcsönösen megismerhessék egymás szándékát, és titkon közölhessék a másikkal gondolataikat. S hogy e bizalmas barát segítségével szerelmüket hosszú ideig tudják ápolni, elrejtve a külvilág elől. Ám a barát, aki elvállalta a követi tisztséget, megcsalva barátja belé vetett bizalmát, magára vette a szerelmes szerepét, és a saját érdekében kezdett udvarolni.  Az említett hölgy pedig galád módon belement álnok játékába. S így végül elfogadta annak szerelmét, és minden kívánságát teljesítette. A lovag pedig – felháborodva a csalárdságon – az egész ügy lefolyását ismertette Champagne grófnéjával, és arra kérte, hogy az említett gazságot a maga és más hölgyek bölcsességével ítélje meg. S a grófné döntését maga az áruló is kész volt elfogadni. A grófné pedig hatvan meghívott hölgy társaságában a következő ítéletet hozta ebben az ügyben:

„Az a csalárd szerető, aki önmagához méltó nőt lelt magának, hiszen az nem szégyelltvele együtt ilyen gaztettet elkövetni, élvezze csak, ha kedve van rá, gonoszul megszerzett szerelmét. S a nő is boldog lehet hozzá illő társával. De mindkettőjük elől legyen mindörökké elzárva mindenki más szerelme, és se a hölgytársaságok, se a lovagi udvarok ne fogadják be többé egyiküket sem, mert a férfi a lovagi hűség ellen vétkezett, a nő pedig az asszonyi szemérem bemocskolásával fogadta el a bizalmas barát szerelmét.”

 Rajnavölgyi Géza fordítása

 

 

(Andreas Capellanus értekezése egy fiktív fiatalember kiművelését tűzi ki célul a szerelmi kapcsolatban követendő helyes viselkedést illetően. A szerző mintaképe Ovidius. Művének hármas tagolása is követi a klasszikus szerző Ars amatoriájának felosztását, amennyiben az első könyv a szerelem meghatározásának és jellemzőinek felvázolása mellett a kiválasztott nő meghódításának módszereit mutatja be, a második pedig a már létrejött kapcsolat továbbélésének kérdéseit vizsgálja. Az első két könyvben a korabeli tudományosság érvelési rendszerét felhasználó értekező stílust élénkítik a kifejezetten szépirodalmi hatású párbeszédek, majd a mesés, álomszerű történetek. A szerelmeseknek szánt szabályokat olykor „parancsolatok” formájában közli, olykor pedig állítólagos szerelmi törvényszékek ítéleteiként adja elő. A dialógusokban egy-egy különböző társadalmi állású férfit, illetve nőt szólaltat meg, és arra igyekszik mintákat adni, hogyan udvaroljon a férfi, és hogyan fogadja azt a kiválasztott hölgy. Mindkét fél rendkívül kifinomult érveléssel igyekszik meggyőzni a másikat, és nyilvánvalóvá válik a szerző személyes udvarlási tapasztalata is.

Sajátos módon a harmadik könyv, amely Ovidiusnál a kiábrándult szerelmes vigasztalására szolgál, a középkori szerzőnél – követve a korabeli egyházi felfogást, és talán a Remedia amoris utóérzéseként – a szerelem elítélését tartalmazza, és arra inti az olvasót, hogy kegyes életével inkább a túlvilági boldogság elérésére törekedjék. Ez egyébként a középkori egyházi állású szerző személyes dilemmáját is tükrözi, és amíg az első két részben érezhető a személyes elkötelezettség, ebben az utolsóban inkább retorikus megoldásokhoz folyamodik.)

 

A fordítás a Balassi Kiadó gondozásában jelent meg.

Chrétien de Troyes: Perceval – részlet (II.)

 

II.

S a terítőt el mint beszéljem?
Nem evett még ily hófehéren
legátus, bíboros, se pápa.
Szarvascomb jön első fogásra
zsírjában sütve borsosan.
Aranykupájuk töltve van,
isszák a színbort és a lőrét.
Vágja a combot egy fiú szét,                              3240
hogy mindkettőjük látva lássa.
Ugyan urának már mutatta
az ezüsttálon és egészben,
eléjük adja most szeletben,
egy-egy szép nagy lepényre téve.
A gráál újra visszatérve
előttük ismét elhalad,
s kérdést az ifjú fel nem ad,
vajon kinek kedvére szolgált.
Eszében csak a nemes úr jár,                            3250
ki kedvesen megfeddte egykor,
sokat beszélne. S fél is attól,
nem múlik szívéből az emlék.
S többet hallgat, mint volna szükség.
És minden felszolgált fogásnál
köztük a gráál át- meg átjár
leplezetlenül, láthatóan,
s nem tudni, kit szolgált ki ottan.
Nagyon akarja tudni ezt,
s erről – véli – kérdése lesz,                                3260
ha elvezet innét az útja,
s egy apród felvilágosítja.
De vár majd ezzel reggelig,
mikor az úrtól búcsuzik,
s a házban itt mindannyiuktól.
Nem is gondol már rá ezentúl,
evés, ivás a dolga csak.
S egyre hordják a tálakat
és az italt is számolatlan,
mi kellemes, megunhatatlan.                              3270
Gazdag és jó a vacsora.
Gróf, király, császár asztala
lehetne az, ami ma este
volt a nemes úr étkezése
s az ifjúé is nem különben.
Lakoma után mind a ketten
még éberen szót váltanak.
A szolgák meg az ágyakat
készítik el, hol majd pihennek,
s fogyasztanak még csemegéket,                     3280
fügét, datolyát, sárga szilvát,
gránátalmát, ízes salátát,
szerecsendiót Indiából
és gyömbért Alexandriából,
gyöngypor után sztomatikont
s rebarbatív amarikont.
Jó italokból van elég,
ürmös, miben se bors, se méz,
tiszta szirup s öreg szederbor.
Az ifjú meg ennyi finomtól                                    3290
ámul, hisz ehhez nem szokott.
„Barátom – az úr inti most –,
ma már nyugodnunk kellene.
Szíved rossz néven ne vegye,
szobámba, ágyba indulok.
S ha kedved tán majd úgy forog,
te itt kint nyugalomra lelsz.
A testem fáradt, megviselt…

………………………….

Az ifjúnak meg annyi sok
apród áll még szolgálatára,
ki teszi mind, mi kell, javára.
Lábról harisnyáját lehúzzák,
vetkőztetik, készítik ágyát,                                    3310
fehér gyolcs közé fektetik.
S ő alszik egész reggelig.
Mikor a hajnal már hasad,
fölkelnek mind a háziak.
Az ifjú ám körültekintve,
senkit se lát sehol, semerre,
Egyedül kell felkelnie,
hiányzik, ki segítene.
De más megoldást úgyse lát,
fölkel hát, nincsen módja más.                             3320
Harisnyát húz, nem várva senkit,
veszi páncélját, fegyverét is,
mit ágy lábánál megtalál.
Ott tette le, ki messze jár.
S hogy felvértezte tagjait,
megy, ajtót szobákba nyit,
mert látta este, nyitva van.
Próbálkozása hasztalan,
találja mindet kulcsra zárva.
Kiált, dörömböl mindhiába,                                    3330
nem nyitják, és választ se kap.
S mert így előre nem halad,
indul most a nagytermen át,
találja nyitva ajtaját,
s a lépcsőkön rögtön lemegy.
Lovára lel, hátán nyereg,
s ott van lándzsája, pajzsa is,
támasztva a ház falait.
Ménjére száll, s indulna már,
de apródot ott nem talál,                                         3340
szolgát, fegyvernököt se lát.
Indulni készül kapun át,
mert látja hídját leeresztve,
amit így hagytak ő előtte,
nehogy bármi is visszatartsa,
ha bármely órán kelne útra,
s akadály nélkül elvonuljon.
S úgy véli ő, hogy itt e hídon,
mit leeresztve hagytak így,
ment apródnép, s erdőt kerít,                               3350
felszed csapdákat, tőröket.
Ha most nem késlekedve megy,
őket tán utolérheti,
s lesz majd, kitől megkérdezi,
ha volna erre bármi mód:
A lándzsa vére hogy s mi volt?
S a gráál útja merre vitt?
Kapun át indul, ott a híd.
Ám a hidat még el se hagyta,
megérzi, hogy a ló patája                                       3360
emelkedik nagy hirtelen,
szökken a ló, de ügyesen,
mert nyergében ha jól nem ül,
az árokvízben elterül
a ló s kit hord a nyerge még.
Az ifjú pedig hátra néz,
hogy lássa, ez miként esett,
s látja, a híd emelkedett.
Kiált, de választ nincs ki ad.
„Hé, te, ki felvonsz ott hidat!                                 3370
– harsog. – Szavam volna veled!
Hol bújsz, nem látom képedet?
Gyere elő, hadd lássalak,
s valamiről faggassalak,
mert nem tudom, mi is a nyitja!”
Kiáltozik csak össze-vissza,
de válasz nem jön semmi se.

Rajnavölgyi Géza fordítása

 

Chrétien de Troyes: Perceval – részlet (I.)

I.

Középen áll egy díszes ágy,
hol tisztes úr, kit ülni lát:
ősz szál vegyült már dús hajába.
Fején cobolyprémből a sapka,
mi oly sötét, mint a szeder,
s mit bíborsál körülteker
– gyászfekete ruházata.
Könyököl, ez a támasza,
s előtte nagy tűz, lángoló.
A száraz fából felcsapó                                           3050
tűz ég négy oszlop négyzetében.
A lobogó lángok körében
ülhetnének négyszázan is,
helyet találna mindenik.
A négy oszlop szilárd, erős,
tartja a kandallótetőt,
mi hosszú, széles, súlyos érc.
Most a csoport az úrhoz ér.
Azok, kik vendégük kisérték,
őt illő módon körbevették.                                       3060
S látván az úr, hogy érkezik,
köszönni nem késlekedik,
s szól: „Barátom, zokon ne vedd,
hogy előtted föl nem kelek.
Nehezemre esnék bizony.”
„Az istenért, uram, ne mondj
ilyet! Tán – válaszolja – sért ez,
hogy engem Isten épen éltet?”
A úr magát erőlteti,
testét, míg bírja, emeli,                                            3070
s szól: „Barátom, jöjj közelebb!
Nálam ne légy feszélyezett.
Üljél mellém bátran ide,
nincs kérésem más semmi se.”
Le is ül ő, rá az ne várjon,
s így szól a derék úr: „Barátom,
mondd, honnét érkeztél ma hozzánk?”
„Uram – felel – virradt e nap ránk
Széplak várban, így nevezik.”
„Jó messze van, az istenit!                                       3080
Ez a napod hosszúra nyúlt,
s az őr még pirkadatra fújt
elindulásod idején.”
„Az első óra kürtjelén
indultam el csak, higgyed el!”
S míg szóra szíves szó felel,
kitárva ott a házon ajtót,
jön ám hozzájuk egy kis apród,
és kardot hoz, mi függ nyakában,
s a tisztes úrnak adja nyomban.                             3090
Az úr pedig félig kihúzza,
s látja, hisz arra rá van írva,
hol kovácsolták ezt a kardot.
S még másról is számára hírt hoz:
megtudja, az acél nemes,
meg nem törik, meg nem reped,
csak egy veszélynek van kitéve,
mit más nem ismer, azt kivéve,
ki verte, edzte két kezével.
Az apród szót kezd ily beszéddel:                         3100
„Húgod, uram, a jó s a szép,
kinek erénye szűzeség,
ajándékot küld itt neked.
Könnyű súlyát felmérheted,
ha széltét nézed és a hosszát.
Kinek akarod, annak add át,
de asszonyom örvendene,
ha volna hasznos, jó helye
annál, ki majd kezébe kapja.
Életében e kard kovácsa                                         3110
mindössze hármat verhetett,
s meghalt, utolsó kardja ez
– többet már ennél nem kovácsolt.
S az úr adja, másra se gondol,
annak, ki hozzá messziről jött:
vállához kardot drága szíj köt
– maga e vállszíj ér vagyont.
Markolatán arany a gomb,
arab s görög föld finom érce,
s hímes hüvelyt munkált Velence.                       3120
A fegyvert, mely ily ritka, drága,
az ifjúnak függeszti vállra,
s így szól: „E kardot, jó uram,
neked ítélem biztosan.
Te birtokold, ezt akarom,
s hogy majd erős kézzel kivond.”
Az köszöni, felövezi,
túl szoros ne legyen neki,
s hüvelyéből aztán kivonja,
kezében kis időre tartva,                                         3130
s visszahelyezi hüvelyébe.
Tudhatjátok, szépen viselte
övén kardját, de marka szebben,
s jól látszott, hogy szükségesetben
vitézi módon veszi hasznát.
Mögötte ifjak körülállják
a nagy tüzet, a lobogót.
S látja a fegyverhordozót,
ki őt szolgálja, s hívja, jön már:
kardomra, kéri, jól vigyázzál.                                3140
S az úr mellé visszatelepszik,
ki megbecsülte karddal őt így.
Fény ragyog fel a nagyteremben,
s ily fényár elképzelhetetlen
ott, hol csupán sok gyertya ég.
Erről s arról szól a beszéd,
míg közben apród lép be éppen,
s fehérlő lándzsát tart kezében,
markolva a rúd közepét.
Halad, jön már, előre lép                                     3150
a tűz s az ott ülők között.
S ott van már a szemük előtt:
fehér a rúd s a vas hegye,
s csurran a vér egy cseppje le
a lándzsacsúcson kifakadva
lent meg az apródkézre jutva:
a rúdon végig vérvörös csepp.
Az ifjú nagy csodára érez,
ki érkezett éppen ma este,
de nincsen rákérdezni mersze,                        3160
e csoda mint történhetett.
Azt hozza fel emlékezet,
hogy az, ki lovaggá ütötte,
őt akkor oktatgatva feddte,
s a sok beszédtől intve óvta.
Fél most, hogyha tudakozódna,
még durvaságnak tűnne fel,
így hát kérdezni mit se mer.
Két másik apród lép be menten,
gyertyatartót visznek kezükben                        3170
sötét zománcú színaranyból.
Két szép gyermek, mindenki ámul,
mint viszik gyertyafényüket.
Tíz gyertya ont szét fényeket
mindegyik tartón legalább.
S az apródokkal vonul át,
gráált hordozva két kezében
illendő, ékes öltözékben
egy kedves, szépséges kisasszony.
Már mikor belépett az ajtón,                               3180
a kézben vitt gráál körül
olyan hatalmas fény derült,
hogy fényük vesztették a gyertyák,
mint csillag veszti el világát,
ha nap kel fel vagy hold akár.
Nyomában még egy lányka jár,
s kezében fényes szép ezüsttál.
A gráál meg, amely elöl jár,
igazi tiszta színarany.
És drágakő foglalva van                                         3190
eme gráálba annyi fajta,
mi fellelhető, bármi ritka,
e földön itt s túl tengeren.
Túl is tesznek más köveken
e grááléi – így igaz.
S akár a lándzsa elhaladt,
az ágy előtt ők elhaladnak,
bejönnek és továbbvonulnak.
S az ifjú látja menni őket,
de mersze nincs, s arról se kérdez,                       3200
e gráált ki kedvére hozták,
hisz szíve attól bénul inkább,
amit a derék úr tanított.
De félek ám, hogy ez bizony rossz.
Sokszor hallottam mondani,
tud hallgatás is ártani,
mint néha a fölös beszéd.
S fordul bár jóra, rosszra még,
hallgat, nem kérdezősködik.
Az úr pedig rendelkezik:                                        3210
terítőket kér és vizet,
s teszik már, kiknek dolguk ez…

 

 

Rajnavölgyi Géza fordítása

 

 

Guilhem de Peitieus (Aquitánai Vilmos) összes költeménye

I.

 

hommage à Weöres Sándor

 

Barátaim, ildomos        lesz énekem,

inkább csak bolondozás,       nem értelem.

De lesz benne szép öröm,       ifju szív, meg szerelem.

 

Aki ezt nem érti meg,        az nemtelen,

s nem is dúdolgatja majd        önkéntelen.

Szerelem nem múlik ott,        hol dalolják szívesen.

 

Két paripám osztozik       a nyergemen,

csatán mindkettő derék,     friss, eleven,

de egymást nem tűrik ők        – túl kell adnom egyiken!

 

Ha járna két jó lovam        szép kezesen,

nem lenne gond, holmimat        hová tegyem,

hisz nyeregben úgy ülök,       mint e földön senki sem

 

Egyikük növekedett        a hegyeken,

s egyre makrancoskodik,       vad, féktelen:

ágaskodik, ha a lovász           megvakarná rendesen.

 

A másik hazája meg        jó Confolens,

nincsen nála kanca szebb      – azt meghiszem!

Arany, ezüst, drága kincs       mellette mind értéktelen!

 

Legelészett mint csikó            zöld réteken,

urat szereztem neki,       s feltételem:

egy évet tölt ővele,        száz évet meg énvelem.

 

 

———-

 

II.

 

Barátaim, elfogott     az ámulat:

mindenféle kósza hír      lám szétszaladt,

hogy rám számít egy úri nő      a hölgyőrizők miatt.

 

Azért sír, mert semmitől       se tartanak:

hármasban van ott velük,       és ő a rab.

Ha a gyeplőn lazít emez,      visszafogja őt amaz.

 

Szenved lám ilyen s olyan       bántalmakat,

mert gavallért játszik egy       bunkó alak,

s a másikkal jobban zajong,      mint a nagy királyi had.

 

Titeket hát, őrök, így       tanítalak,

s az, ki nem hallgatna rám,        bíz’ balgatag:

olyan csőszt nem találtok ám,       hogy ne hunyna néhanap.

 

S jámbor hölgyet sohasem       láttam olyat,

szeszélyből ne hágna át       korlátokat:

ha nincsen tisztes útra mód,       majd hamiskodásra kap.

 

Ha nem jutna tőletek      finom falat,

beéri majd azzal is,      ami akad:

nem kap közelben harci mént,      vesz hát parádés lovat.

 

Aki hallja, az nekem      igazat ad,

hogy ha némely nagybeteg     bort nem ihat,

meg ne haljon, vizet vedel,       szomjan ám sosem marad.

 

Mind csak egyre vizet vedel,       szomjan ám sosem marad.

 


 

III.

 

Barátaim, ért csapás       már annyi sok,

hogy nem fojtom el dalom,         s csak jajgatok,

de senki azt ne tudja meg,     hogy bánt sok bajos dolog.

 

Elmondom hát nektek itt,      mit gondolok.

Tóban ha nincs hal, s pinán       a lakatot

utálom, és ha bajt kevert,       ne dícsérjék a bajhozót.

 

Úristen, ki életünk       kormányozod,

mért nem lett a pinacsősz       rögvest halott?

Hisz nincs sem őr, sem ellenőr           ily fenemód átkozott.

 

Mondom, amit a pina        tenni szokott

(sok rossz terhel engemet,      s rosszat kapok):

amíg minden más sorvadoz,        ez megnő, ha megfogod.

 

S ha nem hinné bárki is,        mit oktatok,

az irtásra menjen el,          s majd látja ott:

döntenek egy fát, ám helyén        két-három nő fel, s nagyobb.

 

Sűrűbb a vágás után       erdő, bozót,

s az uraság sem veszít,      sőt nyer adót.

Pimasz, ki jajgat kár miatt,         holott kára semmi volt.

 

Hamis, ki jajgat kár miatt,          holott kára semmi volt.

 


 

IV.

 

A semmiről énekelek,

nem érint mást, sem engemet,

sem ifju vért s szerelmeket

– nincs benne sok…

Álomba hullva verselek,

s lovagolok.

 

Mikor születtem, nem tudom,

nem sírok s nem vidámkodom,

nem ül jó s rossz kedv arcomon

– csak bambulok…

Nyűgöztek éji ormokon

varázslatok.

 

Ébrenlét volna? álmodás?

– csak úgy tudom, ha mondja más.

Majd’ leterít egy fájdulás,

szívem sajog…

Szent Marsaut-ra! egérfutás,

nincs búra ok!

 

Beteg vagyok, riaszt halál

– mi ez? valaki mondja már!

A kórság gyógyítóra vár

– s kit kaphatok?

Megöl a rossz, s jól vizitál

a járatos.

 

Van szeretőm – s ugyan ki az?

Nem láttam még, hidd szavamat!

Nem bánt engem s nem simogat…

Békén vagyok!

Nem járnak normann s frank urak,

hol lakozok!

 

Kívánom, bár nem láttam őt,

nem tett se jót, se bőszitőt,

s ha nincs itt, nincs hiánya, sőt…

Nem búsulok!

Ismerek én szebb úri nőt,

ki nála jobb!

 

Az ének kész. De tárgya mi?

El is fogom már küldeni,

s továbbviszi más valaki

Anjou-ba ott…

S hozzá a kulcsot adja ki,

mit rejt a tok!

 


 

 

Dalt költök, s közben szunnyadok

– napfényben állok s ballagok.

Jaj, vannak álnok asszonyok!

S hogy milyenek?

Lovag szerelméről ha hall,       mind csak nevet.

 

Sújtsa a hölgyet kárhozat,

kinek szerelme nem lovag!

Mert ha barát, vagy volna pap,

az besteség,

s jogos, ha rút bűneiért         lángokban ég.

 

Auvergne s Limoges vidékeit

jártam, kerülve bárkit is.

Gari s Bernart úr hölgyeit

fölleltem ott.

Kívántak Szent Lénárddal ők       szép jó napot.

 

Szólt egyikük tört latinul:

„Isten hozott, zarándok úr.

Kastély szolgál lakásodul,

bízvást hiszem,

de jár itt, tudjuk, sok bolond         meg esztelen.”

 

S halljátok nyelvem válaszát.

Nem mondtam én se bűt, se bát,

nem ígérgettem fűt, se fát.

Szóltam viszont:

barambipant, barambipant,        barambipont.

 

 

 

Kiáltott Agnes erre fel:

„Ermessen, megleltük, mi kell!

A vándort, húgom, rejtsük el!

Hisz nem beszél,

s a dolgainkról tőle majd        rossz hír se kél!”

 

Be is borított köpenye,

égett a kandalló tüze:

nem volt hiányom semmibe’.

Volt mulatás!

Átjárt a hév, s izzott a szén,        a jó parázs.

 

Kappant adtak tálon elém,

két egészet befaltam én.

Nem jött kukta, szakács felénk,

ültünk magunk:

volt borsos étkünk, kenyerünk        meg jó borunk.

 

„Nővérkém, hátha színlelő,

s csupán előttünk néma ő…

Vörös kandúrunk hozd elő

tüstént, siess!

Megoldja nyelvét rögtön az,        ha csalfa ez!”

 

Hozta Ágnes a borzadályt,

irdatlan nagy bajuszkirályt.

S meglátva őt, szívem megállt,

vérem lehűlt,

s fogam még a hölgyekhez is        aligha fűlt.

 

S hogy túl voltunk a lakomán,

ledobtam kedvükért ruhám.

A kandúrt akkor szaporán

valamelyik

végighúzta a hátamon         a sarkamig.

 

Farkát rángatta egyre csak,

az meg meresztett karmokat,

s már száznál is több seb fakadt

fel testemen.

De moccanást se! – érne bár       el végzetem.

 

Ezt látva Agnes így beszélt:

„Néma – ne aggódjunk ezért!

Fürödjünk inkább, lesve kéjt,

kedves hugom!”

El is telt aztán így velük         nyolc-tíz napom.

 

S halljátok, hányszor dugtam ott:

száznyolcvannyolcszor – nem titok!

Szerszámom majd’ cserbenhagyott

a végire!

Hogy mondjam el, mi munka járt,        s mi kín vele!?

 

Monet, te reggel útra kelsz,

s a tarsolyodban lesz e vers.

Gari s Bernart hölgyére lelsz.

S ott így beszélj:

pusztítsák el kandúrjukat         a kedvemér’

 


 

VI.

 

Mindenkinek tudnivaló,

hogy ez a dal jóravaló,

s a műhelyemből származó,

mintegy virágként viruló.

Nem tévedek!

Önmagáért tanúskodó

mindaz, mi lesz.

 

Tudom, mi bölcs, s mi hibbanó,

tisztességes, szégyent hozó,

mi merész, s mi gyáválkodó.

S ha jön szerelmi dáridó

– bolond legyek? –,

csak azt választom én, mi jó,

a rossz helyett!

 

Tudom, ki szólít kedvesen,

ki pedig ellenségesen,

ki az, ki jól mulat velem,

derék barát és fesztelen.

S majd úgy teszek,

hogy része békesség legyen

meg élvezet.

 

Áldott, ki óvta életem,

s szép kedvtelést is szánt nekem:

nem terheltem hát mást sosem,

hisz játszhatom lágy fekhelyen,

s lám pengetek,

jobban mint más, a hangszeren,

– hol azt, hol ezt…

 

Isten s Szent Julián nevét

dicsérhetem, hisz csodaszép

gyakorlatom van már elég,

s ha tán új ötlet kéne még,

megfelelek!

S nem lesz, ki házamból kilép

majd, téveteg.

 

Hordom a „nagymester” cimét,

s babám se mondja búcsuképp,

hogy nem lesz másnap táncra kész!

Dagad bennem a büszkeség:

remekelek,

s megtermené bármely vidék

kenyeremet.

 

De azt ám mégsem állitom,

hogy egyszer nem volt rossz napom,

s majd’ vesztettem játékomon.

Bár jól indult el az nagyon,

de megrekedt…

Néztem: ha így megy, feladom,

lankadt leszek.

 

Rám is szólt már az angyalom:

„Uram, dákód aligha nyom!”

Indult az újabb rohamom:

„Egy városért se hagyhatom!

Nem ernyedek!”

S emelintette két karom

a terepet.

 

A terepet ha felhozom,

dákóm bemegy.

Jól sikerült két alkalom,

s bicegve ez.

 

A terepet jól megnyomom,

s bizony nyerek.

 


 

VII.

 

Íme, virágban a mezők,

a kertek fája újra zöld,

patak csobog kavics fölött,

és fúj a szél.

Érezzen mind szép örömöt,

ki kedvre kél.

 

Ámorra nincs egy rossz szavam,

számomra bár haszontalan,

s nem ő szabja meg már utam.

Kétség se fér

hozzá, hogy sok öröme van,

ki véle él.

 

Így volt ez mindig is velem:

szerettem, ám de kedvtelen.

Így volt, s nem lesz másként sosem.

Ha véget ért,

sokszor csak ennyit szólt szivem:

ily semmiért?

 

Engem leginkább az nyomaszt,

hogy mi kellett, nem kaptam azt.

A közmondás való igaz,

s aranyat ér:

„kitartáshoz erőt ad az

elszánt kedély”.

 

Ámort csakis az nyeri meg,

aki mindent kedvére tesz,

s barát vagy sem, az egyre megy

– békében él.

Az engedelmesség lehet

csupán a cél.

 

Csak engedelmes légy, s ügyelj,

hogy mindenütt társadra lelj,

s olyan modort válassz, amely

jó bárkinél!

Az udvarnál ne feleselj

– így pór beszél!

 

E rigmusomról mondhatom,

hogy csak megértsd, s nincs unalom.

Szabályos rend a versidom,

szép szófüzér,

és tetszetős a dallamom,

ahogy zenél.

 

Narbonne-ba én el nem megyek,

de magamért

versem küldöm: ő lesz kezes

jó híremért.

 

Társam, Estève, bár nem megyek,

de magamért

versem küldöm: ő lesz kezes

jó híremért.

 

 


 

VIII.

 

Új dalba kezdek, új e nóta

– fagy, szél, eső kedvem ne oltsa.

Gyötör hölgyem, kemény a próba:

elég nagy e szerelem?

De kínjaim bárhogy fokozza,

nem oldoz tőle semmi sem.

 

Tehet, mit kíván, kénye-kedve,

hűbérbe adhat pergamenje,

s azt senki borgőznek ne higgye,

hogy hölgyem én szeretem!

Ha nincs ő, nem kell életem se:

csak szerelmére éhezem.

 

Szebb színe, mint ivor fehére,

imádom őt, s más senki nőt se,

bizonyságát ám adja végre,

hogy szeret szerelmesen.

Éltemnek – Szent Gergelyre! – vége,

ha ágyán nem csókol s gyepen.

 

Szép hölgy, hiszed, hasznodra válna,

szerelmed ha engem kizárna?

Élnél ezentúl mint apáca!

Ez a gyötrő szerelem,

félek, még küld engem halálba,

ha díj nem jár, csak sérelem.

 

Barát lennék, csuhát is öltve

– vesztve engem, vinnéd-e többre?

Bennünk gyúl a világ örömre,

ha él köztünk szerelem!

Dalolj – szólok – komám, Dareustre,

s ne kornyikálj ily rémesen.

 

Csakis őérte lel hideg ki,

mert őt híven szeretem.

Nem származott még párja néki

Ádám apánktól, vélhetem.

 


 

IX.

 

Örömben úszom, s élvezek

szerelmes jókedvet vigan.

S örömre vágyva untalan,

a legjobb kell, mi csak lehet.

Hisz ez a legfőbb élvezet,

mi szem s fül tetszésére van.

 

Nem dicsekszem, tudjátok ezt,

sosincs egy hencegő szavam.

Virágjában sincs ám olyan

öröm, mi ezzel versenyez,

mi ennél tündökletesebb

– akárha ködbe fény suhan.

 

Leírni azt, mi volna ez,

szándékunk, vágyunk hasztalan,

s elgondolnunk is céltalan,

– ilyet nem szülhet képzelet!

S ki szólna szép dicséretet,

éven át költhet szorgosan.

 

Sápaszt minden más örömet,

s a gőg szolgálja jámboran,

hisz hölgyem olyan nyájasan

vet édes szép tekintetet,

hogy él száznál több éveket,

kinek szívéből része van.

 

Örömétől gyógyul beteg,

s dühétől meghalnak sokan,

s a bölcs miatta oktalan,

s torzzá tesz szépet, délceget,

s finom emberből durva lesz,

s parasztból jó úr, gáncstalan.

 

Szem nem látott ily nemeset,

s a száj előtte hangtalan:

enyém marad hát biztosan,

csak hogy üdítse szívemet,

buzdítsa kedvre testemet,

s maradjak véle ifian.

 

Ha ő hozzám szíves, kegyes,

óvom szerelmét boldogan,

hódolva, s tartva titkosan.

Kedvére szólok és teszek,

s övezi őt majd tisztelet,

s dicsérem is minduntalan.

 

 

 

Üzenni nem merészelek

mással – fogadná bosszusan! –,

s szerelmet vallani magam

félek: szám majd habog-hebeg.

 

Mi kell nekem, ő mondja meg,

mert tudja: tőle jön javam!

 


 

X.

 

Az évnek édes új szaka

lombot fakaszt, s madár dala

zeng az erdőn százféleképp

– szállnak frisshangú énekek.

Ejtse az ember is szerét,

hogy azt tegye, amit szeret.

 

Onnét, hol szívem otthona,

nincs híradás, levél soha:

kerül az álom, nevetés.

Ezért hát lépni sem merek,

míg nincsen rá bizonyiték,

hogy miként vágyom, úgy lehet.

 

Olyan szerelmünk, mint e kép:

galagonya ágára nézz,

senyved csak bokrán reszketeg

esőben, fagyban éjszaka,

s reggelre naptól ébredez,

zöld lombra süt fény sugara.

 

Emlékszem egy reggelre még,

viszály után jött békeség,

s adott nekem egy nagy kegyet:

gyűrűje volt meg ő maga.

Hogy éljek, Isten adja meg,

s fogjam megint, mit rejt ruha!

 

Nem érdekel a rút beszéd,

őrzöm jó szomszédom szivét.

Tudom, hogy bár sok nyelv pereg,

s fut a dicsekvő szó tova:

szerelemről locsog-fecseg…

Van késünk, s van mit vágnia!

 


 

XI.

 

Kedvem jött dalba kezdeni,

fájdalmam versbe önteni:

Limousin s Peitou hölgyei

nem látják több szolgálatom.

 

Megyek, sorsom száműzetés,

borzaszt, mi vár, ezernyi vész.

Marad fiam, s dúlásra kész

minden szomszéd, acsarkodón.

 

Fáj, hogy már nem leszek tovább

Poitiers-ben uraság.

Folcon d’Angers-nak adom át

– őt várja birtok s kis rokon.

 

Ha gyermekemhez ő nem áll,

s uram se segít, a király,

Gascogne meg Anjou hadba száll

– rátámad sok haragosom.

 

Lehet fiam eszes, vitéz,

de elvisz tőle messzeség,

s hamar eléri csúnya vég

– védtelenül, fiatalon.

 

Kérem minden jó hívemet,

ha bántottam, bocsássa meg,

s Jézus úrhoz esdekelek

– népnyelv s latin szó szájamon.

 

Virtus volt részem s szép öröm,

de már hozzájuk nincs közöm,

s Felé igyekszem csak hivőn

– ott bűnösé az irgalom.

 

Mulattam, mókáztam sokat,

szólt ám Urunk: már nem szabad.

Roskasztja terhem vállamat

– közeledik végső napom.

 

Elhagytam minden szép szokást,

lovagságot, hivalkodást,

s teszem, mit Ő kér, semmi mást

– fogadjon el, fohászkodom.

 

Barátaim, mind jöjjetek,

s halálomkor dicsérjetek:

ti hoztátok örömömet

– hol itt, hol ott s hol otthonom.

 

Odahagyom örömömet

– nyérc és coboly csak cifra lom.

Rajnavölgyi Géza fordításai

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Három Cercamon-dal

̶   Látom napról-napra, vége,
nincs több öröm, élvezet,
s nem segít a bölcseség se,
támaszt sehol nem lelek.
Mint hattyú, ki végzetet
lát, s jaját kiáltja szélbe,
zengő hangon dalba kezd,
mert már érzi, szűnik élte,
s több reménye nem lehet.

̶  Mester, úgy segéljen Isten,
amit mondasz, úgy való.
Nincs ok ám aggályra, vélem,
s bölcs szó hiábavaló.
Közel a sorsforduló,
lesz jó béred, azt remélem,
s kerül alád pejcsikó,
vagy lesz részed más egyébben:
Poitou gróf várható.

̶  Vilmos, nem ér én előttem
fabatkát sem ez a szó:
magam alá letepernem
egy fürjleány volna jó,
nem pedig egy kancaló,
mi él karám-börtönében,
s csak más kegyéből kapható.
Hidd, gyakran csak áll meredten
a potyáról álmodó.

̶  Mester, válhat még javadra,
ha türelemmel leszel.
̶  Vilmos, hívságos szavadra
fittyet hányok, higgyed el.
̶  Mester, miért nem hiszel?
Szerencséd Frankföld behozza,
bár egy kissé várni kell.
̶  Vilmos, Isten néked adja,
amit nékem látsz közel.

̶  Mester, gyermek s állhatatlan
férfi az, ki így beszél.
̶   Vilmos, ha jó indokod van:
hiszem, s szájam mást se kér.
̶   Mester, csődör, telivér
uraknak, nemes családban
türelmet olykor megér.
̶  Vilmos, ………………
…………………………….

̶  Mester, lomb fölébe nyúlni
lám új szárat sás ereszt.
̶  Vilmos, annak ára semmi,
hogy váramban itt lehess.
̶   Mester, Pünkösd napja lesz,
új grófunk fog ide jönni,
s téged bőven megfizet.
̶  Vilmos, szólhatsz, balga sínyli.
Más zsebére jól fizetsz.

&

A lágy szellő süvítve jár,
s az ág veszíti lombjait,
más hangon szól a kismadár.
Sóhajtozom s dalolom itt,
mi láncon tart, szerelmemet,
melyen sohasem voltam úr.

Jaj, Ámortól rám, más se vár,
minthogy gyötör meg háborít,
s így messzebb tőlem más sem áll,
mint ami égő vágyba visz:
irigység jóra nem vezet,
lehetetlent kér konokul.

Édes öröm szívembe száll,
hisz senkit sem szerettem így.
Ha itt van ám, szavam eláll,
nem mondja ki, hogy vágy feszít,
s ha otthagyom, továbbmegyek,
agyam s érzésem elborul.

Világszépe volna akár,
mellette mind halványodik.
S ha rám telepszik bús homály,
hol ő van, onnét fény vakít.
Lássam őt, Isten adja meg,
majd akkor is, ha ágyra hull.

Szerelme zaklat és kuszál,
megbolydít naptól éjjelig,
s félek, hogy sérti őt a száj,
ha kér, s inkább tartózkodik.
Szolgálok néhány éveket,
s az igazság bebizonyul.

Nem élet ez, se nem halál,
s nagy baj van, mégse nehezít.
Nem láthatom, mit szíve zár,
s mikor lesz tán, hogy újra nyit.
Ő tartogat minden kegyet,
s vagy lelkesít, vagy összedúl.

Még az se bánt, ha ráncigál,
mint félnótás tutyimutyit,
s belőlem bolondot csinál
hát mögött vagy nyíltan is,
hisz dacra könnyen jön a kegy,
ha kedve épp úgy alakul.

Szolgálva haltam volna bár
az elején, ha most taszít!
Megölt, jaj, s szép volt e halál,
hisz színlelte érzéseit,
s olyan tévútra vezetett,
más hölgy szememben elcsuful.

Gondommal jókedv cimborál,
félek tőle s szolgálom is,
hűség, hamisság rám talál,
hol csalnám, hol meg él a hit,
s történhet bármi, egyre megy:
rajta múlik, ejthet rabul.

Cercamon szól:
Szerelmében ki csüggeteg,
udvarban az nem boldogul!

 

&

 

A zimankót se bánom én,
jobb mint a forró nyári nap:
szerelem éppúgy elragad
a télben  ̶  s ez nagy szerencse  ̶ ,
nemcsak ha zöldül a sövény,
s ilyenkor várok élvezetre,
s hogy szóljak, ő is arra vár.
Más kedvezése úgyse kell,
hisz szívem csak tőle boldog.

Vajon jókedv szökik belém
a friss lomb és virág miatt,
s ez majd fázós széltől apad?
Dehogy is! Az aljanépe
szeret csak május idején
nagy hűhóval reggel, este,
s ha hull a lomb, felejti már.
A jó s nemes nem tesped el,
s ő jelent igaz barátot.

Fogyatkozik a bölcs erény.
Korunk is lám csak így halad,
(bár bírálatlan nem marad),
s él tisztességet felejtve,
alázva mást. Hát nincs eszén,
és a józansága veszve!
Más szemben feltűnik a szál,
s magánál gerendát se lel:
az őrület fölébe hágott.
E szédület ám nem enyém.

Szerelmem becsnél többet ad,
ha mástól rejtem titkomat.
Hölgyről csak bolond fecsegne,
csámcsogva édes örömén:
mit sem adva becsületre,
bután szól a pökhendi száj
̶  magasztal vagy rosszhírbe ver  ̶
nagyhangú, hivalkodó szót.

Igaz öröm, szép, drága kény,
nem lelsz ilyen hatalmasat:
hölgyek közül legfinomabb
szerelmem, s bármit tehetne
̶  szeret vagy elküld  ̶ , érteném.
Szól ez érzés életemre!
Akarom  ̶  ő nem kéri bár:
a kulcs nálam van rejtve el.
Más előnnyel úgyse bírok.

Örömágacska édesén
újul lelkem, erőre kap,
s a könny, a bánat elmarad,
ilyképpen vonzva s vezetve.
Más nem igéz, nem lesz enyém,
nem gyújthat más szerelemre,
s ha bárkinek a szája jár,
honnét tudná hová terel
vándorutam, s merre járok.

Szép hölgy, ne bántson semmi rém,
szerelmesed ha távolabb:
szívem itt van, s nem ingatag,
sosem tesz majd ellenedre,
élhetek bárki kenyerén.
Bemocskolna más szerelme,
tiéd leszek, mint most akár:
téged látni, hallni se kell,
szívem emlékezni rád fog.

 

 

Rajnavölgyi Géza fordításai

 

A versek a Látó folyóirat 2017. decemberi számában jelentek meg