élj!
mása
alig
marad
istennek.
(SZÓZAT)

 

Értelmező esszém megírása során a következő módszertant követtem. Első lépésként a kötetben található minden vers fölött elgondolkodtam, és a lényegesnek érzett mondandót megfogalmaztam. Második lépésként a főbbnek ítélt tartalmi pillérek köré csoportosítottam az egyes versekhez fűzött értelmezéseket. Harmadik lépésként némileg ritkítottam, jelentősen átrendeztem az anyagot, további gondolatokat fűztem az egyes csoportokon belüli észrevételeimhez. Negyedik lépésként pedig addig-addig fésülgettem, igazgattam az írást ügyelve arra, hogy bizonyos mértékű kócosság azért benne maradjon, amíg belső mérlegem kilengései minimálisra nem csitultak. Az idézeteket dőlt betűvel szedtem. 

Felhív egy minőségibb, szentség iránt fogékonyabb életre 

Nehezen, de jó reménységgel szálazható tömörítés jellemzi Leveles Ibolya költői beszédmódját. A látszólagos egyszerűség mögött értelmi, érzelmi sokrétűség és feszültség lapul. A mottóként szereplő vers címe, a SZÓZAT kijelöl egy beszédhelyzetet. Valaki fennkölt, azaz szenvedélyes és lényegi ügyeket illető beszédet intéz egy embercsoporthoz. Megjelenik a felszólító mód. A felszólítás az életre vonatkozik, mintha azok, akikhez szól, nem élnének, vagy élnének, de nem eléggé. Mi a tétje annak az életnek, amelyre itt felszólítást, felhívást, biztatást kap az olvasó? Erre a mása és az istennek szavak utalnak. Annak az életnek, amelyre itt felszólítást kapunk, köze van Istenhez. Ennyit állíthatok bizonyosan. Ennél többet akkor mondhat az értelmező, ha a bibliai emberteremtés, illetve az úgynevezett bűnbeesési mítoszt is figyelembe veszi. Tekintve, hogy Leveles Ibolya költői beszéde igen sokszor utal valamilyen biblikus történetre vagy keresztény teológiai fogalomra – olyannyira, hogy e tényt egyenesen költői háttérszövetnek tekinthetjük –, ezért logikus, hogy a fent idézett verstartalom hátterében is feltételezzünk bibliai történetet. Ha az embert az Isten saját hasonlatosságára teremtette, ha tehát az ember istenképmás, akkor az a fajta minőségi élet, melyről itt, mint kívánalomról szó van, feltétele annak, hogy ezt a képmást megalkossa az én. Ha nem él (valahogyan másként), akkor e képmás nem jön létre, s ha nem jön létre, akkor annak súlyos következményei lehetnek.

Meg sem született életünkről olvasunk a SCRUPULUS című versben – azt gondolom, hogy e kifejezés azt a fajta életet nevezi meg, melyhez képes az élj felszólítás felhangzik. Az ember élete ne váljon olyanná, mintha meg sem született volna, ne vonja vissza a teremtést! Milyen hatás hozza létre a problematikus életérzést? Az elhamarkodott megkérdőjelezés, mely abból fakad, ha egyik ember felszínesen szemléli a másik dolgait: még történet / sem gömbölyödött ki / mozdulatomból / máris faragod éleit.  Mi hiányzik egy efféle elhamarkodottságból? Egyrészt a dús-tartalmas idő tisztelete, másrészt az időben való rejtekező sorskibontakozás óvó figyelme, harmadrészt annak az én-hatalomnak a tisztelete, mely az egyes lelkek egyszeri, soha meg nem ismétlődő életút-kanyarait itt és most fonja. A SCRUPULUS negyedik szakasza komplex módon ábrázolja az elhamarkodott felszínesség hatását a lélekre: a léthullámok összezavarodnak, a fény elvész, bolyongás alakul ki, ráadásul épp akörül, aki a negatív hatást tette. A bolyongás céltalanságot jelez, a saját célkijelölés hiányát – márpedig a bibliai történet szerint is a szabadság a saját célkijelölés felelősségének vállalását jelenti, és a képmás-mivolt is ezzel az eszmével lehet lényegi kapcsolatban. A lélek középpontja önmagán kívülre kerül, éppen oda, ahol az elhamarkodott, felszínesség faragása zajlik: Isten hangja helyett, az emberi véső hangját követi a lélek. Tudat alatti sötét mágiának tűnik ez számomra.

Ugyanakkor a fásulás, hámlás negatív élettani, illetve lelki jelensége fényérzékenyebbé teheti az ént: alázattal adakozik / a nehézkedésnek. Valamely negatív jelenségben meglátni a pozitív lehetőséget, vagy egyszerűen meglátni az érem másik oldalát, a jónak a rossz, a rossznak a jó oldalát (SOSEM LESZ SÖTÉT) – e hozzáállás vagy léthangoltság lényeges vonás Leveles Ibolya költészetében, mely mindig az eleven Élet felé húz. Egyrészt domináns alkatokat és hálás (alárendelődő) alkatokat lát a költői szem – másrészt szemben velük azokat, akik ilyesmivel nem foglalkozva pusztán élnek (ALKATOK). Az egyszerű, természetes, közvetlen tapasztalatra alapuló élet kerül mintaadó középpontba.

Csend és hang között oszcillál, lebeg a költői én. Az életre kelés pillanata érdekli. Közöttisége még nem valami, de már elindult felé (MÁR ÉL). Az angyal az a túli valaki, aki túlél benned (mindent). Rokon az Élet önmagához végletekig ragaszkodó törvényszerűségeivel. Talán éppen az Élet isteni lényege, illetve ennek a Lényegnek a sugallata. A transzcendencia és az Élet mélyértelmű szerveződése összeér ebben a költészetben (DIAPAUZA).

 A versírás szertartás

Mivel Leveles Ibolya költészetének háttérszövetét a kulturálisan közvetített és a megélt szentség szövi, ezért az ihletett állapot és az alkotói folyamat is logikusan valamifajta szentséggel átitatott létmód. S ha az eredmény egyfajta szózat egy közösséghez, akkor a vers létrejötte nem lehet más, mint sajátos egyéni szertartás, azaz istentisztelet (SZERTARTÁS).

A latin szavak használata egyrészt a közvetlen élettapasztalattól távolító hatású, másrészt a művelt, tudományos szentség hangulatát is hozza. A tudományos igényű távolodás révén a költői én megkísérel saját életének – illetve általánosan az emberi életnek – a lényege felé közelíteni. Egy verssor sokszor egyetlen szó csupán, de ha több, akkor sem sok. Az élőbeszédhez képest jelentésekkel jelentősebben megterhelt szavakat olvasunk: a rejtélyes szűkszavúság, a szándékolt többértelműségek és a nyelvi játékok értelmezésért kiáltanak. Az értelmezésre való néma felszólítottság – mely a költői ént is éri, nemcsak a befogadót – valójában ugyanannak a tudományos jellegű igényességnek egy másik oldala, mint amit a latin szavak esetén gondolhatunk (ROSARIUM).

A csend olyan, mint egy hanglemez: sajátosan érintve megszólaltatható. Ennek inverze a hallatlanná csitulás (GRAMOFON). Sokszor csend van ebben a versvilágban, olykor csendesülés, lankadás (MIKROFILM). A visszahúzódás a dús-tartalmas csendbe, illetve a csend valamely különös módon való szóra bírása e költészet lényegi programjához tartozik. A költői én szándéka szerint az Élet újra közvetlen kapcsolatba kerül a beszéddel – merthogy a tapasztalás és megnevezés közvetlensége valamikor a múltban problémássá vált. Logikus értelmezői gondolat, hogy a közvetlenség mindenkori felszámolója éppenséggel az általában vett kulturális teremtés, mely én és közvetlen tapasztalat, világ és közvetlen megnevezés közé áll. Eredetileg, a mitikus-mágikus ősidőkben maga az Élet szólalt meg az emberben, aztán átadta a beszédalkotást az elmében megképzett szavaknak, kifejezéseknek, rögzült nézeteknek, vagy valamilyen lélekbe épül kulturális entitásnak – ám most visszaveszi azt. Kettős mozdulat jellemzi a költői beszédet: olykor elvezet a csendtől a szóig, olykor visszahív a szóból a csendbe (VERBUM).

A szójátékok: rákacsintó cirógatások. Csendettyű – a csengettyű ébresztene, élénkítene, a csend csendesítene. A cirógatás mélyértelme: a finom felszíni hatásoknak nagyobb esélyük van arra, hogy a lélek központjáig elhullámozzanak, elrezegjenek, mint bármely erőteljes nyomásnak (ALTATÓ).

Hogyan lesz a csendből életadó, életfenntartó szó? Ez döntő kérdés marad mindenkor, minden egyes versalkotás során. A vetéstől a cséplésen, őrlésen át a kenyérig jut a költői ábrázolás az ARATÁS című versben: mély-kulturális (biblikus), szent történések, rítusok festetnek hátteret, és segítenek a léleknek visszaágyazódni életteli eredetébe, otthonába. Gát és áttörés ambivalenciáját a felsír a tavasz költői képe, emberi-természeti történése világítja meg legjobban (RIANÁS). Ha e költészet minden konkrétum mögött meghúzódó alapvető tettét, alapvető dinamikáját keresem, akkor ahhoz jutok, hogy létezik egy szellemi-érzelmi gát, és létezik vele szemben egy természeti eredetű, áttörésére irányuló akarat. E két lelki hatalom feszültsége adja a versek látható vagy rejtett feszültségét. A kérdés mindig a következő: sikeres lesz-e az áttörés? Milyen örömökkel és fájdalmakkal jár? Az egyéni szintnél mélyebben pedig az a kérdés szegeződik nekünk, hogy vajon az Élet isteni (teremtő, gyógyító, biztató) erői legyőzik-e az ellenerőket.

 Ambivalenciák, szembeszegülések között hoz döntéseket az én

NÉV MÁSA

ha elérkezik az úrnak ideje 

csendem mélyére költöztetlek,
puffannak gyomorszájad kövei
sírással bélelt napfonatomon.

sugarai átvilágítanak 

felperzselik a kihűlt sivatagot,
tenyerünkben lassan tüzet fognak
a műgond alá temetett ölelések.

A személyes kapcsolati történések ábrázolása nem jellemző Leveles Ibolya költészetére. Itt viszont eljut a szöveg a testi közelség ábrázolásáig. A hidegből–forróságba jelképiséggel jelzi a végletes feszültséget. Ölelés temettetett a műgond mögé, ámde a feléledés zajlik – így fogalmazható meg az ősi, és e költészetben is központi, vágyott esemény, mely azért lehet szakrális történés, mert az Élet istenként, bár rejtőzködve van jelen.

Magány és sokaság között helyezi el önmagát a költői én, mint Mózes. Talán épp e pozíció is okozza a kapcsolati gubancokat (VIZITA). Ambivalenciák, szembeszegülések feszülnek egymásnak a rejtőzködő szentség légkörében. Káromlás történik – de nincs kártalanítás. Gyengéden közelít, fájást jelez a másik – miközben bánt (TERÁPIA). Az ölelésmederben is bántás lapul. Végletes szembenállás uralja a kapcsolatot, ezt a kiemelten fontos életterületét – és ez gond, hiszen az istenképmás mindig férfi ÉS nő révén, mindig kettősségben jön létre a bibliai történet szerint – jó volna ezen túljutni… (ULTRAIBOLYA). A szerelem-előttiség, mint lélekállapot, mint készülés, mint sors-előérzet jelenik meg. Bont, hogy élhessen, szőhessen sorsot szabadon, a sajátját. Pozitív történéseket vonz magához nemcsak a költői, a személyes térben is (OFFLINE). Egy kapcsolati állapotleírásban nyitottságot, közelséget, megismerési kísérletet (kódfejtést), némi rejtett érzékiséget látunk, ám ahogyan ez gyakran előfordul, nem azonos a két fél viszonya a másikhoz: halkan kattan zárolt / nemem igenedbe (ZÁRJEL).

A lírai én kétes viszonyban áll egy végletes, archetipikus-mesebeli-természeti élethatalommal is a HÍVD VISSZA A SÁRKÁNYOMAT című versben. Az Élet erői semlegesek: a döntést hozó én teszi ilyenné vagy olyanná őket. A versekben a költői szó sokszor mintha alannyá, azaz beszélővé válna. E felfogás az ént majdnem teljes mértékben zárójelbe teszi. Mégis elmondható, hogy ő határoz arról, hogy ujja alatt égbolt vagy györgyölő sárkány keletkezik: a tét az, hogy isteni rend képződik-e, avagy épp ellenkezőleg: felszámolódik (AKIK IGÉK ELŐTT).

Kiárusított ünnep, szürkülő szenvedély, vízszintes kereszt képei jellemzik a jelenkort az UTAKNAK HÍVJUK című versben. Azt gondolom, e kifejezések által jelölt komplex tartalmak tömören jellemzik azt a lefojtó, letaglózó, nivelláló hatást, mely fő trenddé kíván nőni mai kultúránkban. 1. A tőkés társaságoknak engedett túl nagy hatalom, az ebből következő piaci szemlélet túlterjedt a megengedhető körökön, súlyosan behatolt az emberi élet természeti alapjaiba, akadályozza a lelkek szentséggel való átitatódását is; 2. Ennek következtén a természetes életszenvedély vagy lefokozódik vagy eltorzul, esetleg el is fajul, az istenképmás elhalványodik; 3. A keresztény életszemlélet, illetve közvetlen elődje, az archaikus-természeti létszemlélet – melynek lényege az áldozathozatal a közért, mely megtartja, sőt, felemeli az egyént –, szintén eltorzult, ellaposodott, elértéktelenedett. Ebben a társadalmi-ideológiai létállapotban válik égetővé az élj! felszólítás, az igen kimondása, egy, a jövő kultúrája szempontjából alapvető szembeszegülés létrehozása: a negatív trendben legyen ellenszél, ellenanyag!

A közöny hátterében: elfojtott fájás lapul. A megállás hátterében: elbóbiskolás (CSAK MINTHA). Felismerésre van szükség – sugallja Leveles Ibolya –, hiszen a negatív jelenség is üzen valamit, terel valami felé. A romlandóban a nem romló érdekli a költői ént, ami megőriz, ami az újjáéledés záloga, origója. A szólás számára erről szóló, isteni révületet hozó szent bor a vízen. Széth, Káin, Lámek révén emberáradat lepte el a Földet ennek minden jó és rossz következményével. Noé a nyugalmat, az új és stabil kiindulópontot jelentette és jelenti ma is az embervilág számára, hiszen az istenítéleten túlmutató isteni könyörületet tanúsítja. Ő az Isten reménye az emberi faj átkozottságba torkollása ellenében (NOACH).

MÓZES
Kiv 33,11

okosságával mihez kezd,
amikor vérre élednek

……………………………………………..föld alatti rejteke fölött
………………………………………………sír a kőemelvény.

szúnyogok, böglyök, legyek?
nép és villám közé áll,

………………………………………………kiimádkozza metsző
………………………………………………szélből az értelmet.

hegy omlik lába elé.
tétova gyermekek?

Az Értelem és az életgyilkossá váló Ösztön között áll az isteni szóló. Népe és Istene között is, mikor reménytelennek, értelmetlennek tűnik a szólás, az isteni akarat közvetítése. Hegynyi túlhatalom előtt áll az objektíve harmatgyenge én, aki önmagához képest mégis kivételes erőt mutat fel. Szélben rejtekező, értelmet kiimádkozó képességgel rendelkezik, ám ez aligha közvetíthető, aligha elmondható, noha ez a feladat: az ellentét feloldása csak enigmatikus beszédmódban lehetséges. Kőépítményben megérzi a lélekmélyi sírást – mintha a mitikus-balladai, archetipikus Kőműves Kelemen feleségét érezné át a falakon (s ezáltal keltené életre újra), akinek tragikus feláldozása nélkül nem lehetett sem elkezdeni sem bevégezni az építkezést.

Különös rovar-apokalipszis látomás éri a költőt. Megjelenik az imádkozó sáska, mint kiemelt, jelképes szereplő. Az uralkodó és az Úr viszonya megromlott – vonom le a következtetést, ám ez nem csak az ember hibája. A (szeszélyes) Úr pusztításaiból elege lesz az emberi uralkodónak: ilyen szituációban a néma kérdés mindig az, hathat-e az ítélő Istenre emberi ima… (MANTIS RELIGIOSA).

Emberteremtő porlasztott hamuban járunk – végletes-tragikus-mégis-túlmutató ellentét feszül teremtés és pusztulás között. Az újjászületést nem adják ingyen. A lírai én a fájdalmas-felszabadító üvöltés nyílását keresi ebben a nehezen viselhető ambivalenciában – az érzelemkitörést az életakarat megnyilvánulásaként értelmezem egy szellemi téren prés alatti állapotban. Az általános lélekállapot: lefojtott szenvedély, amelyről úgy sejti, úgy hiszi az én: emberteremtő- / rendetlenség / túlra való NYÍLÁS. Transzcendens intés éri, dacára annak, hogy kemény burkot tapasztal maga körül. Éledezik az élet a zárt burok alatt – nekifeszül az óvó ellenállásnak. Testi jelek adnak jó hírt: tudatosul a történés. Mindazáltal rejteni kezdi a felismerést – mert ha nyílttá válna, hogy lelkében ráismert arra a drámai helyzetre, mely az egész kultúrát is uralja, akkor veszélyessé válna az elnyomást fenntartó szellemi hatalmak számára (METSZET).

Valami a létezés réseibe szivárog – a rejtekező, szent tudás. Ebben a költőileg, artisztikus eszközökkel ábrázolt világban arányeltolódást látok az éberség felé az álmodó, látomást látó mélyalvás felől. Az éberség hozza fontos a felismerést: létezik oly tudás, mely emberszeretővé válhat. Épp ez kerestetik és találtatik a versek révén, ellentétben némileg a természettudomány hozzáállásával, melynek álláspontja semleges (TUDOMÁNY). A már eleve szennyezett lelkeket tovább szennyezheti a jelenbeli kulturális, tudományos-technikai létállapot. Ha a tisztának minden tiszta, akkor a szennyezettet minden szennyezi. Kettős-ellentétes hatások között választ az én: dönt egyik vagy másik hatás mellett, egyik vagy másik beállítódás között, feltéve, ha szét tudja szálazni őket. Ez az ő szabadsága és felelőssége. Miféle tudomány, miféle tudás az, mely képes segítő módon az én réseibe szivárogni? Tudományos igényű, lélekbe hatoló, jószándékú, ihlető és óvó. A költői fogalmazás rejtélyessége utal a tényre: a lélek végletesen kifinomult életszerkezet. A megváltó jellegű (rejtett jókat felszabadító) behatolás nem kevéssé rejtélyes ügy, kivételes elővigyázatosságot igényel. 

DOLINA, ANYÁCSKA

a sírás ott ered, ahol
hirtelen véget ér
a felmosott konyha.
s üveghegy mellett
elalszanak a jóllakott
vascipőszaggatók.
művelt rétege alatt
ernyed a kötelesség,
pontot kap a kérdés.
barlangokon innen
szelíden kibuggyan
az egycsepp patak.

Mesebeli motívumok szövődnek a szövegbe, a szöveg által a befogadó lelkekbe és általuk a létezésbe: üveghegy, vascipő. A sírás a fájdalom jele, avagy az elfojtott fájdalom felszakadásának jele. Szaggatók, vascipőszaggató alakok jelennek meg. Kik ők? Mi történik a kultúra felszíni kérge alatt az énben és a szélesebb tömegekben? A műveltség felszíne alatt a kötelesség ernyedése zajlik – sugallja Leveles Ibolya –, mint belső, mélylélektani folyamat. Ez jó vagy rossz? Avagy ambivalens, kettős értékű, így rajtunk múlik, mivé tesszük?

Villám csapta törzs / ahová tartozol – e képet az én költői önképeként értelmezem: íme, az otthona, a kulturális világ. A megidézett törzs egy pusztítás után megmaradó, már nem élő élet, mely azonban más életek táplálója lehet. Ezt találta, ez adatott az én-nek: betyárként, veszélyek közt, olykor határokon járva, sérülékenyen lehet és kell élnie ebben a már-nem-élő, de az eleven életre emlékeztető közegben éltető feladattal a nyakában (AHOVÁ TARTOZOL).

Lerontott fészek, világtalanság, maradék szabadság őrizgetése hálóközökben, visszaemlékezés a madárra – gnosztikus jellegű létszorongást és hitet érzékelek a MADÁRHÁLÓ című versben. A mitikus-archetipikus összkép lényegi kettőssége szerint a jelen állapota leromlott, ám a lélek mélye képes arra, hogy önmagában felismerje a beépült romlást hozó erőket, képes arra, hogy megkülönböztesse az eredeti teremtő erőktől, és képes arra is, hogy ez utóbbiak mellé álljon. Ez a felismert feladat, erre szólt a felhívás, mely a kötet elején hangzott el: megtörést / cserél fényre a Karmelen, tehát egy bibliai szent helyen. A valóságos történés sugárzó hátterében kulturálisan közvetített, kiélezetten drámai történet szenteli az ént (OBJEKTÍV). A Karmel-hegyi történés lényege, hogy valóságosan megjelenik Jahve, így a jelenlevők többé nem „sántikálhatnak kétfelé” Baál és Közte, valóságosan, mintegy objektív módon eldől számukra, ki képviseli az élő Istent, és kik árulnak hatástalan képet vagy képzetet. A tét mindenkor éppen ez: egy történésben – legyen az bármily negatív vagy pozitív – felismeri-e a lélek az Élet istenét, az Élő istent? Segíthet-e ebben egy költő költészete révén?

A költői én a földtől enyhén elemelő angyalok társaságában él és alkot

Leveles Ibolya bensőséges kapcsolatban áll a transzcendenciával, akárki legyen is, aki onnan idetérül. Feladat, egyben jóleső érzés: a tapasztalható és a tapasztalaton túli Lét sugaraiban állni – amennyiben a Lét pókhálófinom, végtelen távolokba ható, idegrendszer-szerű ős-valami, ős-hullámzás, ős-sugárzás, fény, elemi részecskék zápora, sötét energia. A lírai énhez sajátosan viszonyul a Lét: kedvesen, játékosan, anyaian (szerelmesen?). Ez ad mintát neki földi kapcsolataiban (KÓSZA).

Angyalok, szeráfok, túlvilági lények lengenek a szavak, a történések fölött (SZERÁFKOTTA). Ezek a rejtélyes, rejtekező lények valamiképpen nyomot, kódot hagynak a létezésben. Felismerésük, fejtegetésük csak költői állapotban lehetséges, ha egyáltalán. Az angyali hír: a létra maga, mely arról tudósít, hogy mindenek dacára lehetséges a fel-le járkálás ég és föld között (TELEPORTA).

………………………………………………ÖSZTÖN

………………………………………………épp annyira
………………………………………………emelkedik el,
………………………………………………hogy sejtjeiben
………………………………………………mozduljon még
………………………………………………a föld illata, vízé.
………………………………………………ahol a kenyér
………………………………………………ereje még búza,
………………………………………………s ének nélkül is
………………………………………………hang a beszéd.

résekbe rejtett,
belélegzett élet.
bölcs gépezetek
érintése ne váltsa
meg az ölelést.
igennemen kívül
is akad döntés.
teste: teremtés.
terek között pont.

E versben, és általában ebben a költészetben emelkedést látok mértékkel. Az emelkedés kiváltója mindig a rejtőzködő, csak költői állapotban felismerhető transzcendencia. A cél: megtalálni a vékony sávot még igen és már nem között. Alul a Föld, az eleven, érzésdús Élet – az énben pedig az emelkedés vágya. Az emelkedés tapasztalata során egy darabig a gravitáció túl sok, aztán már túl kevés: túl sok és túl kevés között létezhet a kultúra és a szárnyaló teremtmény, aki miközben szárnyal, emlékezik és emlékeztet a Földre, az Életre. Bölcs gépezetek? Az ölelés megváltása? Mit jelenthetnek e kifejezések? Ha pontos értelem nem is adható, világos utalást kapunk lehetséges értelmezési irányokra – ez általánosan jellemző Leveles Ibolya költői beszédmódjára. Itt a bölcs gépezetek az egyre inkább intelligenssé fejlesztett gépi világra utal szerintem, mely alakító módon behatol az életünkbe. Az ölelés megváltása pedig arra a szociológiai tényre, felismerésre vonatkozhat, mely szerint – épp az elgépiesedő civilizáció okán – az ölelés, a személyes közvetlen kapcsolat fogságba esik, azaz megváltásra, megszabadításra szorul. És ez állandó korfeladat, mivel a bölcs gépezetek ezt az állandó korrekciós feladatot róják ránk.

A gyermeki létállapot, a gyermeki látás, a mesére utaló szavak szinte mindig angyali létet is idéznek (GYERMEKDAL). A költői én nem birtokol, egyszerűen csak gyönyörködik: finoman, óvatosan, kivételes érzékenységgel, saját lelkére visszaható érzéssel – szinte nem is, de mégis – érinti a létezés felületét, ezzel eléri, hogy kihallhassa mélyebb rétegek üzenetét, hangját, és költői módon közvetíthesse azt. Hangból csendet, csendből hangot olvas – a csend fogalma ismert jelentésén túl egy olyan lélekállapotra is utal ebben a költészetben, melyet költői révületnek nevezhetünk. Ebben az ihletett, dús csendben termékenyül meg szellemi értelemben a lélek. Ezért a csendnek mindig köze van a szakralitáshoz. Öncélján túl nő. A meglévő kereteken való túlnövekedés fontos törekvés, jóllehet az élet megőrzése mindenek előtti sorsprogram (GAIA).

A többiek: fölös legek. A szójátékok gyakori használata Leveles Ibolya világában vagy egy érem két oldalát mutatja egyszerre, vagy egy átfordítást a negatívból valamiféle pozitívba. Ami fölöslegesnek tűnik: az fölös, tehát a megszokotton túlmutató felsőbb fokozattá válik. Kiderül róla, hogy a túl sok felsőfoka, azaz kivételes, ráadásként kapott érték (FÖLÖSLEGESEN).

Rejtett – kozmikus, szent, élő-érzékeny, idegrendszerszerű, ágáló-reagáló – szálak szövik át pókhálószerűen, keresztül-kasul az életet (PEREGRINUS). Az erről szóló sejtést a szentség, a Lét, az Élet lényegéről alkotott közvetlen gondolatnak tartom.

BOLDOGSÁG IS VOLT
EGY IDEIG

boldogság is volt egy ideig,
amíg be nem fújta
a türelmetlen szél
azokat a szavakat,
amelyektől földig hajolt
Jézus fáján a csúcsdísz.

……………………………………..azóta a dermedés alól
……………………………………..kaparom ki mindennapi
……………………………………..nézésemet, hogy jusson
……………………………………..tavaszra a nedves csöndekből,
……………………………………..hogy karácsonyfa sarjadjon
……………………………………..felszántott lelkedből.

Az éden–elbukás–visszatérés ősi-mitikus, archetipikus története a következőképpen ábrázoltatik e versben: A boldogságot az tette lehetővé, hogy Jézus (a lelkek jézusi része) földig hajolt (érted, értem, értünk) – a türelmetlenség azonban elfújta – azóta dermedés, földalattiság van, közben a lefojtott élet túlél, és küzd a termő nézés visszaszerzéséért – mely újra-növeszti a karácsonyfát a lélekben (lelkedben) – és ha kinő a lelki karácsonyfa, újra lehetségessé válik a földig hajolás. Az égi földet érése, Föld felé gravitálása megváltást, lelki gubancok oldását jelenti Leveles Ibolya költészetében.

A költői énkép és sorsprogram: az élet óvása és serkentése

Azért nem indulnak el a pusztító harcok, mert Isten visszaveszi a félelmet? Magára vonja újra? Különös gondolat: kiszívhatja-e a félelmet az emberek lelkéből valamilyen transzcendens hatalom, vagy ez csak egy képzelt vágyakozás? (VETERÁN). Ha az isteni tett az egyéni tettek mintaképe, akkor a fájdalmak összeszedése, összegyűjtése, zsákba rakása, mint mesebeli költői sorsprogram jelentkezik. Vinni fölfelé a fájdalmakat fáradhatatlanul? Hová? Valamiféle metafizikai létérzékenységbe? (Mennybe, dús-termő csendbe?) Hogyan lehet ezt elbírni? Hasonló itt az elképzelés a fájdalomról, mint a félelemről: valaki összegyűjti és titokzatos módon feloldja a rossz érzéseket. Úgy tűnik, hogy ez csupán egy megfoghatatlan, túli hatalom hatásaképpen működhet – a hit ebben a Hatalomban lehetővé teszi bárki számára, hogy teherhordozó társsá váljon e sorsprogramban (COURIER).

A másik lélek óvása az egyébként lelki szemeink elől eltakart Isten kitakarása révén is történik: kissé, nem tolakodón, szinte észrevétlen – ez szintén a költői sorsprogram része.

Önmaga felé fordulva, összpontosítva túllépni – ez a belső törekvés foglalkoztatja a költői ént (SZEMBEN VÉDELEM). Az űrök göröngyösek: a Lét egyenetlen hullámzás, fény-villódzás is (MÁTÉ): nem magától értetődő, hogy egyszer csak / útnak indul / az angyal / igézte ember. Az olvasó elé tárul a költői életadó törődés a lemaradottakkal és megbélyegzettekkel (EMBERTELEN): ennek misztikus módja, hogy megtermékenyült göröngyöt / gurít minden hovaságba (…) életet kíván fehér zaj helyett. A megtermékenyítés, illetve a megtermékenyült szellemi vagy egyszerűen csak élő mag Létbe, Lélekbe vetése minden rítus ősi lényege (JELENÉSEK). Rügy – kedv – szépségben maradás – fájdalom ellen nehezék – dallam – létra (BEVÉSETT): mindez ő, Leveles Ibolya, amikor alkot.

Delejezett útra lép a költői én – ez természetesen nem látható, de a költészet révén nyomok hagyhatók a nyomolvasók számára. Elemi szinteken zajlanak az események, de erre csak utalni lehet, hisz közvetlenül nem tapasztalható, nem ellenőrizhető. Az ütközés, ütköztetés természetes létbeni történés mikro- és makroszinteken egyaránt: nem vezethet megütközéshez Istenen, a Lét dinamikus hatalmán (RÉSZEDGYORSÍTÓK): hol fészkeljek – istenem? teszi fel mégis a kérdést a lélek a transzcendencia felé fordulva válaszért. A sugallat mindig az Élet felé mutat, az Élet természetes érzékelése és intellektuális megértése felé, ahol nyüzsgés, duruzsolás, kvarkogás, külső szabályozatlanság van: nemigen máshová, mint elemi élethatások közegébe (IGENEM).

Leveles Ibolya: Igenem – versek
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026

A teljes mű itt olvasható:

http://www.naputonline.hu/2025/12/27/halmai-tamas-seb-a-tuzfalon-szonettkoszoru/

 

Látomásmozaik

Látomásmozaiknak nevezem Halmai Tamás Seb a tűzfalon című művének versformáját. Mit jelent ez? Apró látomásmozaikokból áll, és a teljes vers is látomásnak tekinthető. A mozaikszerűséget a következők jellemzik: az egyes részegységek kis méretűek, és nem kapcsolódnak szervesen egymáshoz. A vers távol áll az élő beszéd életszerű szervességétől, ahol az én is szerves egység, a világ is, melyben áll, melyhez viszonyul, szerves egység, és a viszony maga is szerves, azaz életszerű. Halmai Tamás verse végig látomásszerű marad, nem utal a mindennapi életben-való-lét dolgaira, és még a természetes álomszerveződés filmszerű szervességét is nélkülözi. Mi tartja egyben akkor a verset? Kérdezhetnénk. Erre akkor tudok válaszként egy munkahipotézist felállítani, ha sikerül ráéreznem arra a létállapotra, ahonnan a látomás születik.

            Munkahipotézisként azt állítom, hogy Halmai Tamás szonettkoszorújának központi képe, gondolata a „szingularitás” szóval fejezhető ki. Ez az a tartalom, mely mintegy a mélyből szálakat eresztve összetartja a mozaikhalmazt. A hetedik, Szentkép című szonett utolsó és a nyolcadik, Forrás nélküli tenger című szonett első sora a következő: „Elszámolj szingularitásokig”. E tényből következően a mesterszonett nyolcadik sora is ez. Egy háromszor elhangzó fogalom mindenképpen hangsúlyos, én azonban azt állítom, hogy az egész mű e körül a fogalom-kép körül mozog, itt keresendő a teremtő fészke minden mozaikdarabnak. Mit jelent általában és itt a szingularitás? A mesterséges intelligencia ezt a tömör meghatározást adja: „A szingularitás egy olyan pontot, vagy állapotot jelent, ahol a dolgok különlegesek, a szokásos szabályok és törvényszerűségek nem érvényesülnek, az értékek végtelenek, vagy értelmezhetetlenek lesznek, és ez drasztikus, megjósolhatatlan változást okoz, leggyakrabban a matematikában, fizikában (fekete lyukak) és a technológiában (mesterséges intelligencia) használják e fogalmat.” Mivel a vers lelki és kulturális szinten értelmezhető, ezért itt a fenti meghatározással rokonítható lelki, illetve kulturális állapotot kell elképzelnünk és elgondolnunk. Én ezt az állapotot egy lelki, illetve kulturális út vége és egy új út kezdete közötti pillanatnak tekintem, melyben alapvető döntések születnek szabadon. Az alapvetés itt pontosan azt jelenti, amit az összetett szó két tagja: életszemléletet és kultúrát alapozó döntéseket, melyeket egy, vagy több lélek, egy, vagy több csoport hoz meg. Mivel nem lehet megválaszolni azt a kérdést, kicsoda a versbeli lírai én, ezért bizonytalan marad az alany. Bár Halmai Tamás írja és adja közre a versfüzért, ezzel együtt nem lehet joggal azt állítani, hogy ő lenne az alany, annyira általános és alanytalan a megfogalmazás. Mindazáltal a szingularitás állapotában alanyra, azaz döntést hozó én-re szükség van, mert ennek az állapotnak lehetőség-lét karaktere van: azaz nyitott a nem-létre (és a létre) is. Minden azon múlik, megszületik-e a teremtő tett. Ha nem, félő, semmibe hullik minden…

            Úgy látom, hogy bár a versfüzér egésze azt sugallja, azért alkotja meg képeit, gondolatait, utalásait a költő, hogy ha eljön a szingularitás állapota, szülessen meg az új teremtés, mindazáltal inkább a szemlélődést, az előkészítést érzi a szöveg (már ha a szöveg érezhet bármit is) a magáénak, és a cselekvést szíve szerint másra bízná. A szingularitás különleges, lét és nem-lét közötti állapota valóságosan közeleg felé (vagy már itt is van). Ez a sejtelem lehet a motiválója annak, hogy a vers írója ebben a révült látomásban – szellemi értelemben – közeledik a szingularitás képéhez és gondolatához. Művészi szerepkörben azt gondolom, ez a maximum, amit egy efféle sejtelem okán megtehet és talán meg is kell tennie az érintett művésznek.

            A szingularitást – e rendkívül tömény és nehezen érthető mondanivalójú szonettkoszorúban – az ember és az emberi kultúra eredeteként, születési pillanataként értem. Azt az igényt, hogy a szingularitást elérje valaki vagy egy kulturális egész, abból fakadónak gondolom, hogy a jelen társadalmi állapotait elhasználódottnak, már nem teremtőnek érzi. A pontosabban megfogalmazott igény a lélek, az életszemlélet és a kultúra újjáteremtésének igénye. Ez az újra és újjá teremtés azonban nem valamiféle egyéni okoskodáson, matematikai jellegű alaprajzkészítésen kell álljon, hanem a létet is teremtő hatalom természetén. Eljutni szellemi és felelős értelemben a szingularitásig, a teremtő pozícióig rendkívüli koncentrációt és az emberi lélek és kultúra iránt fogékony lényeglátást igényel. A lényeglátás és láttatás módszere ősidők óta a jelképes, aforisztikus vagy utalásszerű kifejezés. Halmai Tamás olyan verset írt, melynek minden versmondata, sőt, olykor versmondatokon belüli képei és szavai is értelmezésért kiáltanak. Ilyen típusú verset nézetem szerint nem lehet másként megírni, csak valamiféle transz-állapotban, magyarul révületben. A versfüzér egészét révült látomásmozaiknak tekintem, ahol a látomás minden egyes részlete az általában vett lélek és kultúra állapotára utal abban az összefüggésben, hogy a szingularitás – a végben lapuló kezdet – állapota közeleg, és alap-vető döntéseket kell hoznunk arról, milyen legyen az új korszak. El kell vetnünk az új paradigma magját vagy magjait.

            Első lépésként ideidézem a mesterszonettet.

A mesterszonett

Madármedúzák

 Látatlan tornyok lakozzák a szérűt.
Szerelem elliptikus körei.
Itt csönddé szférák szerenádja szépült.
Akit megsebez, be is kötözi. 

Lovagkirályok kora közeleg.
Lovagkirályok kora távozik.
A békesség pásztori övezet.
Elszámolj szingularitásokig.

 Még testetlen, de iromba az éden.
Karddal tárgyaló vértek idején
megszelídített vétek az erény. 

Madármedúzák úsznak – fény a lényük –
a levegő irdatlan tengerében.
Az igazságot szépségnek becézzük.

Most pedig következzék a fő képek, fogalmak értelmezése tömören:

 

A madármedúzák

képzelt lények. A képzelet öntörvényű teremtő hatalma uralja a versbeszédet. Ami a versben elhangzik, megtörténik, nem az érzékelhető evilágban zajlik. Látomásról van szó. Így fogok tehát viszonyulni a versbeszédhez. A madármedúzák: repülő medúzák, szárnyas medúzák. Az alak változó, az áttetszőség elemi élmény velük kapcsolatban. Angyalok? Asztrális lények? Nem tudjuk, micsodák, mert az érzékelt valóságban nem találkozunk velük. Látomás keveseknek adatik. Nekik is egyedi módon. Ha angyalok, ha asztrális lények, akkor közvetítők, akkor utalnak valamire. Abban a köztes téridőben időzik a költő, melyet modern fogalommal leginkább a kollektív tudattalan fogalma fed le. A kollektív tudattalanba merülő táltos-próféta-látó szerepkörű költő látomásában meglátja a közvetítő angyali-asztrális lényeket. E lények bizonyítják, hogy a mondandó nem saját álomvilág, nem egyénnek szóló rejtélyes üzenet, hanem egy közösséghez szóló megfejtendő talány.

Látatlan tornyok lakozzák a szérűt.

A tornyokat nem látja senki. De ott vannak. Honnan tudja a beszélő? Képzeli? Avagy rejtett dolgok tudásával bír? A rejtett dolgok látása egyenlő a táltos-látással. A tornyok magaslatok, a tornyok rakétákat is idéznek. A távlatos látás és az emberen túli lény (magasabban fejlett civilizáció) lehetőségével terhesek. A szérű kör alakja folytán: szent tér, szent tisztás. Nem tudjuk, hol járunk.

 Szerelem elliptikus körei.

Az ellipszis-pálya a bolygó-pályákra, bolygómozgásokra utal. Ez az asszociáció, megerősíti a rakéta (űrutazás) asszociációt (egyben a táltos-utazásra is utal) és a távlat mint tértávlat korábbi megjelenését. A szerelem ebben a vonatkozásban a leghevesebb kötődésre utal, melynek eredete kozmikus. Ám sajátosan emberi már. Kinek a szerelme? Emberé? Istené? Angyalé? A madármedúzáké?

 Itt csönddé szférák szerenádja szépült.

A szférák fogalma megerősíti az Űr-re való asszociációt. Az itt a földre mutat. Ha a szférák ide érkeztek valamiképpen, akkor megtestesültek, földivé váltak. Ám ez a megtestesülés meglehetősen légies, hiszen csönd. A csönd nem természetes. A világ, a természet, az élet zajjal jár. A zaj megszűnéseként értett csönd viszont valami túlira utal. Ez a túli eredetileg a szférák zenéje. Ez a zene lett a beszélő látomásában szerenáddá, azaz szerelmi dallammá. A szerelem korábbi megjelenése erősíti ezt az asszociációt. És mindez – a csönd, a szerenád – szép. A szerelem tehát a megtestesülő szépség szerelme.

Akit megsebez, be is kötözi.

Ki a sebző? A szerelem? A szférák szerenádja? A csönddé szépült világ? A létszerelem sebez meg, és a létszerelem kötözi be az általa okozott sebet. A sebzés behatolás is lehet. Akibe a létszerelem behatol, abban valamilyen értelemben benne marad. Abban nyomot hagy. A sebhely megmarad. Vagy elmúlik idővel, vagy nem. A kötözés gondoskodásra utal.

 Lovagkirályok kora közeleg. / Lovagkirályok kora távozik.

A jövő is a nem érzékelhető dolgok közé tartozik. Tudni, miféle jövő közeleg s távozik: táltos-tudás (próféta-tudás). Ha közeleg s távozik, akkor nem biztos, hogy ideér. Lehet, hogy csak megmutatja magát, átutazik előttünk. Kollektív látomássá válik, ellentétben egy táltos-látomással, melyet csak a táltos lát. Miképpen közeleghet a lovagkirályok kora? Leginkább műalkotásokban (filmekben, regényekben) vagy tudományos kutatásokban, ismeretterjesztésekben. Adódik a következtetés: a lovagkirályok kora hatással lesz a mai korra, az akkori társadalmi berendezkedés, politikai rendszer, életszemlélet hatással lesz a maira. Rajtunk, ma élőkön hagyja a nyomát, mint a létszerelem, mely sebez és kötöz.

A békesség pásztori övezet.

A pásztori munkakör és létszemlélet szakrálisan elsődlegesebb a földműves, kézműves, gyári, adminisztratív, szervező, tőkés, tudományos, tanári, művészi, vallásos, politikai létszemléleteknél. A Biblia szerint is és a magyar őshagyomány szerint is. A pásztori békesség a csillagvilágba fellátott képvilág, mint tudáshordozó, életszemlélet-meghatározó jelenség okán elsődleges. A lét, az élet, az emberlét kozmikus távlatainak és eredetének tudata miatt elsődleges.

Elszámolj szingularitásokig.

A szingularitás egyfajta vég-kezdet állapot. Ahol-amikor egyik világ átfordul egy gyökeresen másik világba, melynek magja ekkor-és-itt keletkezik, és minden, ami innen kinő, ide is gyökerezik. Az elszámolás több jelentésben is lépcsőzetességet, fokról fokra haladást jelez. Elszámolni mindazzal, ami van, volt, lehetett volna. Elszámolni egészen a végig, vagy visszaszámolni a kezdetig. „Elszámolj” (!) – szólít fel, késztet erősen a beszélő. Mivel a versben végig kérdéses, ki beszél és kihez, itt sem tudhatjuk, ki kit szólít fel. A felszólítás él, bárkit elérhet, bárki magára veheti. Ebből következőleg bárki, aki hallja és magára veszi, eljuthat a szingularitásig, a kezdet-vég állapotba. Elvben bárki aktív, teremtő részese lehet egy új teremtésnek.

 Még testetlen, de iromba az éden.

Az éden is bizonyos értelemben szingularitás. Az ember létrejöttének és drámai fejlődési lehetőséggel terhes helyzetbe kerülésének jelképes-mitikus helyszíne. Ha testetlen, akkor csak képzelt és gondolt. Ha „még” – akkor lehetségessé vált a megtestesülése. Miképpen a szférák szerenádja szép csönddé testesül, úgy a testetlen éden is valamivé, ami iromba lesz kezdetben, azaz tarka és kusza. Mint egy mag, egy csíra, mely kibomlásra vár. 

Karddal tárgyaló vértek idején / megszelídített vétek az erény.

Az erény, a jó, a szelídítés tényében keresendő. A szelídítés tette, képessége a kultúraalkotás alfája. Az ember szelídíti az állatokat, szelídíti embertársait, szelídíti önmagát. A vétek a szabályok áthágása. Már az édenben is ez volt. De a szabályok betartásához a szabályokat ismerni kell. A természet szabályait megismeri, az emberek közti szabályokat pedig ezen ismeret alapján megalkotja az ember történelme, politikai kibontakozása, egymással való tárgyalásai során. Ez hosszú, évezredes folyamat. Mintha a táltos-próféta-látó költő itt megelégedne a minimális céllal: a vétek megszelídítésével. Ez nagyjából azt jelentheti, hogy a legkirívóbb vétkeket nem követik el az emberek. Talán jobb, ha szűkítjük e jelentést, és azt mondjuk: a legkirívóbb vétkeket nem követik el a karddal élők, azaz a gyilkolni készek a vérttel élőkkel, azaz a csak védekezőkkel szemben.

 Madármedúzák úsznak – fény a lényük – / a levegő irdatlan tengerében.

A látomás a fény, egy elsődleges fizikai létező megjelenésével, e létező létének tudatosulásává válik. A levegő és a víz eleme az eddigieknél is határozottabban kerül előtérbe. E két elem jelentése az embervilágban: értelem és érzelem – állapotuk közös metszete: hullámzás.  Mindez „irdatlan”, azaz az ember számára tudott mégis felfoghatatlan, rá nyomasztóan is nemcsak felemelően hat. Efféle érzelmileg ambivalens és mérhetetlen távlatokba helyezi az értelmezőt a vers.

Az igazságot szépségnek becézzük.

Mintha az igazság túl kemény, túl nehéz, túl jelentős, túl ijesztő volna. Mint az irdatlanság. Főként, ha a tudományos igazságra gondolunk, mely a technikai fejlesztések mérhetetlenségét lehetővé tette, a velük való mindennapi és hatalmi élést és a hozzájuk való alkalmazkodást kiprovokálta. Becézzük inkább az igazságot, semhogy a cselekvésre vonatkozó következtetéseket belőle szigorúan és bátran levonnánk. Megelégszünk (kikre utal a versben a közösségi „mi”-tudat? talány marad) a szépséggel, a művészettel: az igazság szépségének szemlélésével. E sor talán egy kegyes, ám bevallott öncsalás, egy énvédő menekülés tudatosítása. Az igazság itt mintha magasabb rendű volna a szépségnél. Talán mert a felismert igazság inkább ösztönözne cselekvésre, részvételre, mint a „csak” szemlélt szépség. Az érzékelt valóságban való cselekvés elmarad, a lírai én a látomás kereteit nem lépi át. A választott-vállalt művész-szerep itt önkorlátjába ütközik, mindazáltal elmegy a határig, és ez igen fontos gesztus.

Szögezzük le: szakralitásra utaló fogalmak kerültek előtérbe e bevezetésnek szánt szoros szövegértelmezés során.

Szingularitás: a kulturális vég és kezdet közötti sorsdöntő lelki pillanat

Második lépésként nézzük meg, milyen motívumok utalnak a teljes szonettkoszorúban a szingularitás, azaz a kulturális leállás és újrateremtés (vég-kezdet) letisztító, mindent átfordító, újjászülető lelket és korszakot hozó állapotára!

A szingularitás lényegére utaló fogalmak, képek a versből

A forrás nélküli tenger maga a szingularitás, mely még nem termékenyült meg, avagy maga a forrás.

A hullámzás a lét alapállapota, ide érkezne az én, ez lenne forrása.

Tisztázatlan szándék: a szándék a kezdetben van, nem ismerjük az okot, miért a kezdet-végek, újjászületések (végtelen?) ismétlődése.

A vákuum mélye a semmi, maga a szingularitás pillanata, nem veszélytelen, hiszen a semmivel, a semmisítéssel terhes.

Alkony és megvirradás: e két napszak közrezárja az éjfélt, az átfordulás szent pillanatát.

Az első hajnal: a hajnal a nap kezdetére utal, az első hajnal az első nap, azaz minden kezdetek kezdetére.

Korszakra utaló fogalmak és képek

A paradigma fogalma azt jelzi, hogy minden szingularitásból, vég-kezdetből kibomlik egy új kulturális rendszer.

A bárka, amennyiben Noé bárkájára vonatkozik, Noé révén pedig a vízözönre: egy mitikus-történeti szingularitásra is utal.

A megváltás kora a legutóbbi történelmi szingularitás.

A bárány Jézusra utal, akin keresztül a keresztény hit szerint az Atyára láthatunk, aki a teremtő hatalom.

A Krisztus-kód a jelen korszak eredetének teremtő kódja.

A szerelmek kora a kezdetre utal, a megtermékenyülésre, a létszerelemre, mindenek legfőbb összetartó erejére, mely korszakot teremt.

Mit jelent az idővé tett jóság kifejezés? Ha a kezdet a jóság, akkor ő teremt történeti időt.

A pásztor révén megidézett pásztori kultúra a kezdet kultúrája, a vég előtt utolsó szellemi állomás, a kezdet utáni első tényleges állomás.

Mitikus és jelképes tartalmak, melyek közvetve utalnak az eredetre

A mítoszi gongok a mitikus kultúrát alapozó, elsőként körvonalazódott, termő-teremtő, szent-alapvető öntőformákra, mintákra utalnak.

A csönd a teremtés előtt-re utal.

A tölgy a világfára, a teremtő-elrendező hatalomra utal.

A templom ég és föld találkozásának helyszíne, metszete, ahol a teremtés megtörténik.

Az áldozati oltár az áldozás helyszíne. Minden áldozat a bűn és a bűnös út eltörlését kívánja, visszatérést az ártatlanba, és egy új kezdés lehetőségét.

A rítusok valaminek a kezdetét idézik, végső soron az ember, az élet, a kozmosz kezdetét.

Térden – a szellemi befogadás rituális gesztusa.

Szentek vére a szentekre utal, akik a végben rejlő kezdet, a megújulás vértanúi, rajtuk lehet keresztüllátni az eredetig, a teremtő hatalomig.

A kapu a kezdet kapuja, amely mögött az új megtermékenyítés megtörténik.

Az ajtóra nyílt ablak: az ajtó a tényleges kezdetre utal, az ablak arra a szemlélődő, gondolkodó lehetőségre, melyben az ajtót megláthatja az én.

A szent kép ablak a szingularitásra, a végre-kezdetre.

A magzat a kezdet-vég kibomlásának első állapota.

Az ódon és újszülött képzetei is a végre és kezdetre utalnak.

A párkák a sors szövői: az eredet, a kezdet-vég felől szőnek.

 

A szingularitáshoz köthető legfontosabb én-állapototok

A nemlétezők megmutatkozása az én számára paradoxon, és mint minden paradoxon, az értelem hatalmának felszámolását hozza, rést nyit. A nemlétezők léte a lehető legnagyobb paradoxon.

A lehetőség lehetetlensége, a lehetetlen lehetősége – létmód-ellentéteket érzékel az én.

Az ártatlanság vagy tisztaság: maga a kezdet-állapot.

A részegészek fogalma arra utal, hogy a teljességérzet lényege: egyszerre rész és egész: ez a révült- részegült rész-egész érzet az alapja minden teremtésnek, ami megszilárdul.

Az üdv, a mindenség meséinek átrezgése: minden szingularitás lényege az üdvállapot, és minden üdvállapot lényege, hogy a lélek a mindenség rontatlan hatásával telítődik, azzal a céllal, hogy ez váljon tisztán motiválójává.

A megsebez, bekötöz fogalmai utalnak a növényi oltásra, régi és új egymásba szervesítésére. Új kor születhet a régi eltörlése árán, a régibe való új beoltása által és a régi átszínezése révén – ám mindez a lelkeken keresztül történik.

A szerelem, ha létszerelemként értjük, akkor mindenféle teremtés, alkotás egyik legfőbb késztetése. A hatalom és a fejlődés mozgatórúgói mellett a szerelem a három, egymásra és másra már nem visszavezethető alapfogalom egyike.

A fájdalom, a félelem, az állatiság oly motivációk, melyek eltérítenek, kísértenek. Felismerésük teremt esélyt a visszatérésre a kezdet-be. A fokról fokra történő felismerések folyamata az öregedéssel vagy éréssel azonos.

Mi szabaduljon el/fel? A szabadság olyan állapot, mely kezdet előtti. Valamivel terhes állapot, bár ez a valami kétséges, hogy miféle és milyen értékű.

A döntés – az a szent pillanatban elkövetett szellemi tett, mellyel az ÚJ visszavonhatatlanul megszületik és formát nyer a szingularitásból.

Az én eljut a szingularitásig és él általa a világban

A visszamenőlegesség jelentése itt visszamenni képzeletben, látomásban a kezdetekhez.

Csecsemőkhöz öregítés a kezdet-vég állapotára utal paradox módon, egyben a visszamenőlegességre is, a fokozatosságra is.

Hogy megments, azért szállok alá érted. Ez egy ősi, szellemi-rituális lépcsőzés a mélyvilágba: az én lépcsőzik a mély(szent)-én felé, hogy egyesüljenek, így mindkét oldala a léleknek megújul.

A lemondás (világáról, régi önmagáról) révén az én eljut saját kezdetéig, eredetéig: a mély-énig, a szent-énig.

A tisztaságig letisztult tehetség maga a lelki szingularitás állapota, amelyben az én alkotni kész.

Az önátadás kiterjeszkedése: a lemondásban megtisztult én alkotásai révén kivetül a világba: a szingularitás állapotából keletkezhet csak szilárd (szent) teremtés, megújítás, átlényegítés, átárnyalás.

Kik a furton-fúrt teljesek? A mindenség által szellemileg (agya-fúrt, fúrt agyú) megtermékenyítettek. Egyfajta szent sebzettségben élők, akiknek teljesség (szent) sebzés által adatott. És ez maga a megtermékenyített-megtermékenyítő lelki szingularitás-állapot.

Micsoda a kincs ebben az összefüggésben? Az elért szingularitás, az elnyert szent szellemi-lelki(-testi) megtermékenyülés emléke, ihletforrása az énben.

Óvás, őrzés: a legfőbb értéké, mely az eredeti teremtés arányainak, tartalmainak ismerete.

Anyagtalant illetni, ikont illeszteni a világra – ez a szingularitást, a vég-kezdetet, a gyökeres megújulást és megújítást szellemi értelemben, képzeletben, révületben megjáró lélek előtt álló szent szellemi-lelki-világi feladat.

Eredetit éltet második: a szentkép a szentet, a szellem a valóságot, az ablak a kaput, a teremtő-emlékezés a kozmikusba illeszkedő (szent) teremtést élteti: a szellem az érzékelt valóságot. Az elsődlegest a másodlagos.

Álmodik közöst és köztest: az egyéni álom közössé válik, és közvetít ég–föld között.

A felkarolás gesztusa az egyik legalapvetőbb szeretet-gesztus.

Összegzés

Harmadik és egyben utolsó lépésként megkísérlem összegezni, hogy e kis lépcsőfokok, illetve nagyobb lépések megtétele után mire jutottam Halmai Tamás Seb a tűzfalon című művének szingularitás-fogalmával kapcsolatban.

            A tűzfal az a fal, mely elválasztja és egyben összeköti a két korszakot: amelyben még élünk, de már a végét járja, és amelybe meg fogunk érkezni, amelynek alapjait rajtunk is áll, miként rakjuk le. A tűzfalon seb. A seb fájdalmas rés, egyben az átjutás esélye. Ha elijeszt a fájdalom bizonyossága, itt maradunk, és lemaradunk, és nem is tesszük hozzá a magunkét ahhoz, amihez igazán közünk van.

            Kulturális szingularitás felé közeledünk. Egy olyan vég felé, mely egyben eredete is egy újnak. A lényeg a találkozás, mely ezen a ponton megtörténik a lelkekkel: velem, veled, velünk. A lényeg a döntés, melyet ezen a ponton meghoz a lélek: meghozok, meghozol, meghozunk. A szingularitás, a kezdettel terhes vég, olyan rés, olyan seb, melyen keresztül a teremtő hatalom érinti lelkünket. Ha sikerül felkészíteni magunkat, akkor jól jövünk ki ebből a találkozásból, a sebet, amit kapunk, az gyógyítja be, akitől kaptuk. A sebződés a szakrális érintettség megkerülhetetlen történése: átvisz a tűzfalon. A felkészülés elsődleges tudati történése egy felismerés: a lét hullámzás. Ha hullámzás, akkor ritmika, lüktetés is egyben. Nem szó, inkább hang, melyet azonban szóvá kell tennie annak a léleknek, akit elér. Ez az elsődleges feladat, mely már nem szemlélődés, hanem alkotó cselekvés. A lét hullámzásában el kell merülnie a léleknek. Teljesen. Nem hagyhat semmit kint magából, mert kint maradt részén megragad múló korszaknak egy darabja, érintetlen marad, és bezavar az újba. Sikerülhet-e a teljes alámerülés a léthullámzásban? Nagy valószínűséggel nem, hisz gyarló, tökéletlen lények vagyunk, ám ezzel meg kell békülnünk. Talán ez a nem tökéletes alámerülés és nem tökéletes újjáteremtés a magyarázata annak, miért szükségszerű, hogy korszakok legyenek, hogy a paradigmakiépítés és a szingularitásba (az eredetbe) való visszatérés ritmikája ismétlődjék a történelemben.

            A szingularitásban, az eredetben, a teremtő hullámzásban való lélek-elmerülés után következik mindig az új korszak, az új kulturális paradigma kiépítése. Ennek megalapozása az első számú feladat. A megalapozás szellemi-lelki-világi tett: a legfontosabb vagy alapvető fogalmak lefektetése, arányaik megállapítása, értékrendjük felállítása, kipróbálása. Ehhez ihletért Jézushoz és korához, illetve a pásztori kultúrához utal minket Halmai Tamás e versében.

            Ahhoz, hogy a fogalmaink helyesek, az arányok az élet és a lét törvényeihez, működésmódjához illeszkedőek legyenek, el kell mélyednünk a mitikus-rituális világban, valamint az archaikus jelképezésben. Ezek a jelképek és szakrális én-állapotok – a magzat, a csönd, az áldozat, az oltár, a templom, az ablak, a kapu és a többi – és az e képekhez tartozó történetek, valamint tágabban az archaikus kultúra érzelmeinket is elérő, mély hatása segít abban, hogy lelkünk megfelelően hangolódjék arra, hogy a szingularitás állapotát jól értse és érezze, és arra is, hogy az alapozó szellemi-lelki-világi tettekben jótékony hatással részt vegyen.

            Miközben a „mítoszi gong” a lélekbe hullámozza, sugározza a mítoszokat, rítusokat, jelképes tárgyakat, épületeket, képeket, melyekről tudja, hogy mintáikat istenek alkották, az én egy sajátos befogadói módszertant is ki kell, hogy dolgozzon: értelmét paradoxonokkal, ellentétekkel lazítja, legmélyebb érzelmi viszonyulását embertársaihoz az ártatlanság vélelme, az egyetemes jóindulat és segítőkészség hangolja, sose feledje, hogy egész és ugyanakkor valaminek a része, mely érte is van és ő érte, hogy legfőbb célja üdv-állapotokba kerülni, hogy itt a szakrális sebződés, karcolódás elkerülhetetlen, sőt, kívánt, hogy a gyógyulás élménye a teremtés élményét jelenti, hogy a lét-szerelem a szükségszerű halálszorongás miatt van, de egyben ellenszere is, hogy a szingularitás állapotában végtelenül szabad, és dönthet, sőt, döntenie kell arról, mit szabadít fel/el, illetve rá a világra, hogy amit az eredet hatalmától épp ő kap, és amit ő rászab a világra, az mélyértelműen fogja árnyalni és ihletni a világot, az egyes lelkeket kifürkészhetetlen módokon.

            Eljutni a szingularitásig, a teremtő eredetig ugyanúgy lépésről lépésre lehet, mint ahogy az ott kapott kincs révén világot építeni. A mérhetetlen mennyiségű lépcsőfokok képe, az el-számolás számolás-gondolata ezért nagyon fontos. Ugyanennyire fontos az is, hogy a kifejtett jótékony hatás olyan, mint egy fátyol hatása: szinte észrevétlen érintés. Ám ha van fogadókészség, és sokakban lesz, akkor ez a felszíni finom érintés elrezeg, elhullámzik a mély-énig. A művész döntően szemlélődő, ezért ő a valóság képét alkotja meg, nem a valóságot változtatja át. Az érzékelt, a sejtett, az érzett, a gondolt, a kívánt valóságét és ezek kapcsolódásait. A művész műve révén, e csaknem virtuális függönyön keresztül hat. Ezért számára első a (drámai) szépség, az igazság csak másodlagos. Egyéni álmát közös és közvetítő álommá kell formálnia. A cselekvők számára ez épp fordítva van: ők a szépséggel való táplálkozást és az ebből eredő hatást eszközként használják arra, hogy az igazságot megismerjék és megcselekedjék a világban.

Az új paradigma alapgesztusa: felkarolás.

 

---

 

Illusztráció: Paul Klee

 

Bevezető

Föld a költői szem elé tárt természeti formák bőségének otthona.
Az Ég, a menny a kozmikus teremtő hatalom palástja, sugárzásának fénye.
A Szerelem lelkesültsége az a lélekállapot, melyben teremtés történhet.
Az átlelkesített vagy mitikus képek, valamint a rítusszerű cselekvések illeszkedni kívánnak a szentként érzékelt világviszonyba.
A kultúra, a társadalom, a politika, a történelem, a párkapcsolat és minden más ember kizárása a költői fókuszból azt eredményezi, hogy a lélek a gyökeres megújulás lehetőségi köreibe lép, visszatér az archaikus létállapotba.
Eljegyzettsége egyfajta létszerelem, mely az alkotás szépségét adja számára, amit a költészet révén közvetít is az embervilág felé.
Lélekkel telített érzékelés és ábrázolás zajlik: a táj, az élet elemei soha sincsenek anélkül a viszony nélkül, mely a költői ént hozzájuk fűzi. Ezen egybe fűzött, intenzív extro- és introvertáltság lépten-nyomon nyelvileg is megjelenik.
A végletes kulturális dekonstrukció révén a teremtő-újjáteremtő természeti hatalom tisztasága válik elérhető lelki céllá, megtalált költői-alkotói alapállássá.
A költői alkotás belehelyezkedik az eredendő teremtő hatalom ölébe, lebegő, finom, fátyolszerű versszövetet sző. Olyat, amilyen létérzékelése, amilyen a rejtőzködő jelenvaló szent hatalom a lélek számára.

E tömör, értelmezői mondatok után következzék négy vers elemzése. Az elemzések során arra törekedtem, hogy cseppben a tenger alapon Hegyi Botos Attila költészetének általános szervezési módjáról adjak képet.

Lebegő határ (versértelmezés)

A természeti környezet, döntően a növényvilág és a növényvilágnak talajt adó természeti élettelen táj: teremtő hatalom. Ő teremti az emberi lelket. Ő teremti az első, a még keresztül-kasul szakrális kultúrát, melytől jelenkori leszármazottja messze távolodott. A költői-alkotói alapállás fő jellemzője: mozdulatlan, koncentrált belső-külső figyelem. A figyelem fókuszában az a hatás áll, ahogyan a természeti világ a lelket eléri. Amikor a költő megalkotja verseit: verbális rítusokat alkot. A verbális rítusok olyan egyéni, meditatív, jelképes képzeleti-érzelmi-gondolati tettek, melyek a lélek eredeti, a teremtői hatalom által adott lényegiségét hivatottak kifejezni, felerősíteni, megőrizni a téridőben.
A világban zajlanak az események, múlik a történelmi idő. „Peregnek a napok”. Valami erősödik, de ez a költői érzékelés számára „morajlás”, zörej marad, figyelmét nem rabolja el: „nem mozdul a belső láthatár”. A figyelem efelé a belső láthatár, belső tekintet felé fordul, az érdekli, hogy ez a hatodik érzékszerv mit és hogyan érzékel. A figyelem fókuszál, azaz „összehúzódik”, „élesedik”, egyre „szótlanabbá” válik. Ennek a belső, szakrális figyelemnek az állapota: szótalanság, ide húzódik vissza a figyelem, ez az ő teremtés-alkotás előtti, jóllehet termékenységgel áldott semmije.

Ami itt, a lélek mélyén történik, még világ nélküli, még „csak” formák, még „csak” vonalak, még „csak” lebegések, hullámzások, villanások. „Villanó hártyák” – leginkább ez a kifejezés tömöríti Hegyi Botos Attila költészetének karakterét. Amit megalkot, leginkább leheletfinom, villódzó hártya: ez a létrejövő versszövet anyaga. És egyben ez a lélek „anyaga” is. A lélek termő középpontjába való „visszahúzódás” nemcsak szó-előtti (jóllehet szóval terhes) szótalanság, hanem lélegzet előtti – mintha születés, azaz élet előtti is lenne… – bár lélegezni vágyó visszafojtottság is. Egyszerre terhes-áldott szóval és léleg-zettel (Lélek-zettel). Efféle termékeny állapot a lélek „semmi”-je. Ebben a végső visszahúzódottságban jelenik meg a költői felszólító mód, a teremtés Legyen-je: „egymáson áttetszve / lebegjenek, váljanak valóvá / egy mind lélegzettelenebb / visszahúzódásban.” Mily csodák vagy kicsodák? A fent említett lelki vonalak, formák, lebegések. A költői tudatos én felszólítja-biztatja a lélek mélyét, a tudat alatti területet, az ott lapuló teremtő hatalmat, mely enélkül az aktivizálási tevékenység nélkül talán mozdulatlan maradna. A rítusoknak általában is ugyanez a funkciójuk, ugyanez a feladatuk a közösségi szent terekben és időkben: életre kelteni a szunnyadó teremtő-termő Hatalmat (istent). És éppenséggel ez az „örömhír”, az „evangélium”: a teremtő hatalom teremtésre biztatása, a teremtő kedv feléleszthetősége és felélesztettsége. A verbális rítus, a vers: maga ez a felélesztő tett. Ez mindenki számára örömhírré válhat. És mindenki számára biztatás: rajtad áll, hogy a benned Szunnyadót felébreszted-e, hogy a teremtő hatalmat hozzásegíted-e a teremtéshez – (avagy mai, korszerű, progresszív viszonyulásként és divatos alternatívaként: saját egyéni-szabad vágyaid megvalósulásának, azaz önkényednek szolgájává teszed. Mivel e téma nem része a vizsgált verskötetnek, ezért e félmondat maradjon zárójelesnek.) Ám a felszólítás nem egyoldalú, nem pusztán a tudatos én felől hatol a tudat alatti teremtő hatalom felé serkentési céllal, a megébredő, természeti-kozmikus eredetű teremtő hatalom is kíván valamit. Hegyi Botos Attila költészete szinte semmi a világ szemében, ellebbenő fátyol, szinte semmi változtatási igény a világ folyásában, semmi beavatkozás, legfeljebb annyi, hogy rítusszerű képvilág, gondolatvilág, érzésvilág szülessék, mely harmonizál az őt – az Életet, a Világot – teremtő hatalommal: „az időről időre felszakadó, / közel-távoli éneken túl / ezúttal se kívánnak semmit.”

Legyen a neve (versértelmezés)

„Legyen a neve” – minek vagy kinek? Hegyi Botos Attila költészetét szembetűnően jellemzi, hogy elmosódott az a valami, amiről beszél. A Legyen a neve című vers esetében sem magától értetődő az, hogy minek a neve legyen „Költészet”, „Föld”, „Szerelem”…
E három fogalom-tartalom szervesen összekapcsolt: a Föld kerete a Szerelemnek, a Szerelem tág értelemben szüli a Költészetet. E három pillértartalom tartja az összes verset. Értelmezésem eddigi megfigyelései alapján döntően e versben is a költészet lélekben megbúvó teremtő hatalmáról lehet szó. E hatalom egyfajta érzésként, a többi érzéstől elkülöníthetőként jelentkezik be a tudatba. „Talán formát – nevet kellene adni / ennek a váratlan érzésnek itt: / minden kizárólagosságával, / feltétlenségével.” Talán – kellene. Figyeljünk fel arra, hogy ez az „érzés” bizonytalan, és e vonás nyilván kihat a lélek általános állapotára. Nevezzük termékeny bizonytalanságnak, amikor a lélek nem tudja, mi lesz, mi fog megszületni, csak sejt valamit, csak érez valamit, és ez az érzés „kell”-t sejtet, azaz a teremtés-alkotás kötelezettségét. Honnan ez a kötelezés-érzés? Választ e kérdésre az érzést jellemző két szóból várhatunk: „kizárólagosság”, „feltétlenség”. Ha megkérdezzük, hogy hagyományosan miféle tartalmat szoktunk e két szóval jellemezni, akkor az Isten-fogalomhoz jutunk. Ebben a költészetben Isten rejtekezően van jelen. A „rejtekező jelenlét” fogalma szintén hagyományosan jellemzi az isten-élményt.

A rejtekező jelenlét fogalma képi módon fátyolként jelenhet meg vagy a fátyollal összevethető más módokon. Ebben a versben ezt halljuk: „leheletfinomnak kell lennie”. Mint egy fátyolnak – tehetnénk hozzá. „Törékenységében bármit feloldónak”. Amikor e verseket olvassuk, és a sorjázó természeti, mitikus képekkel, lélekkel telített (nem haszonelvű) cselekvésekkel szembesülünk, valóban az az érzésünk támad, hogy e képek, e cselekvések valamiben feloldódnak. Ez a „valami” újra és újra a teremtő hatalom, a képteremtés belső-intenzív előtt-je. A törékenység fogalma ezen előttes létező bizonytalan-megfoghatatlan-tünékeny létállapotára utal. Összevethető a leheletfinom fogalmával. A következő sorokban ezt halljuk: „Sérülékenységében sérthetetlennek: / ellenállhatatlanul vonzónak, / fellebbezhetetlennek.” A sérthetetlenség fogalma köthető a szentség fogalmához, a fellebbezhetetlenség szintén. Az „ellenállhatatlanul vonzó”-ság az isteni-teremtő hatalom jelenlétét a lelkek felől nézve a vágy, a szeretés viszonyulásához kapcsolja. A vágy, a szeretés egyfajta isteni kényszerként születik meg a lélekben, amikor találkozik a teremtő hatalommal.

„Alakja legyen érzékin gömbölyű” – (minek az alakja? nincs válasz, szándékos értelmi elbizonytalanításban részesül a befogadó) talán meglepő e kívánság. Hogyan kerül ide az érzékiség? Erre az a magyarázat, hogy Hegyi Botos Attila szentség-élménye, isten-élménye, teremtő-hatalom-élménye nem szűken vetten keresztény, még ha a kötet címe a keresztény vallásra utal is. Itt megjelennek a sumér, az egyiptomi, a görög, azaz a zsidó-kereszténység előtti vallások alakjai, témái is. Az érzékiség eredetileg szerves és egyben fontos része a szentségnek, az isten fogalmának és tapasztalatának. Hiszen az Élet termékenységének tapasztalata, csodálata, fenntartásának szüksége a rituális-mitikus-mágikus kulturális állapot központi eleme. Az élet termékenysége pedig az ivaros szaporodás elterjedtsége folytán döntően az érzéki vonzódás alapján működik és tartja fenn az Élet folytonosságát. A „gömbölyű”-ség ebben az összefüggésében két szempontból is értelmezhető: egyrészt a gömb a tökéletes forma, az égitestek is ezt a formát veszik fel, ezáltal az isteni legfőbb tartalmat idézheti, másrészt az emberi világban férfiúi oldalról tekintve a női mellet idézve az érzékiség világát is idehozza. Ez a gömbforma nem mozdulatlan – tehát itt nem az Arisztotelész-i mozdulatlan mozgató jelenik meg –, hanem aktív teremtő hatalom: „meg sosem állapodó, / illó formák villódzó miriádja: / óvatlan kisajdult, / szivárványló csepp azúr.” Fátyol mögötti érzékiségről beszélhetünk: minden képekbe, mitikus-költői utalásokba burkolt, rejtjelezett, védett, másképp is értelmezhető. Az „óvatlan kisajdultság”, a „szivárvány”, a „csepp” többféle értelmezést szülhet, ezek közt az érzéki értelmezés a költői szándék szerint nem kizárható.  A versszövetet átitató Szerelem nem párkapcsolatot épít, hanem a költői kifejező én és a Föld viszonyát alapozza szent-sugárzóvá.

Örökség, 2 (versértelmezés)

Az érzékelt földi világ ezer és ezer formájával, ezer és ezer megmutatkozásával a költői én örökségeként értelmeződik. Akkor válik örökséggé, amikor egyfajta lelkesültség lesz úrrá rajta. Mivel Föld és Én eleven, ősidőktől fogva tartó párbeszédben áll, ezért nem lehet és nem is kell eldönteni, hogy vajon azért önti-e el a lelkesedés az én-t, mert a Földet örökségének érzi, vagy mert elönti a lelkesültség, azért érzi az örökös szerepét. A lelkesültség ősi értelemben istennel, azaz a teremtő, a mindenekben ható léthatalommal való telítődést jelenti.

„Amit magáénak érez, / lelkesültségében oly tisztán, / annyira tisztának / tud. Tűnhetne idők / áldott állapotának, jövő / reményteli ígéretének.” Sajátos lebegtető megfogalmazás. Valami tűnhetne valaminek, de nem az. De ha annak tűnhetne, akkor valamiképpen az is. Azt lehetne paradox módon mondani, hogy a „jövő reményteli ígérete” tagadva van jelen. A tagadás felcsillantja a lehetőséget, majd elveti. Mindazáltal az örökség fogalma nem pusztán a múltra utal. Amit öröklünk, kivált ha az a Föld, a táj, a természeti otthon, akkor az ősidőktől fogva öröklődik, azaz a múlt minden pillanatában, amikor átörökíttetett, jövővel volt terhes. Most, ma, a jelenkorban miért ne lehetne az örökség: az „idők áldott állapota”…? Hegyi Botos Attila költészetének egésze olyan pozíciót talált, mely a lélek számára otthonos, szinte kultúra- és társadalomnélküli, azaz természeti és némiképp mitikus, valláselőtti. Az örökség, az öröklés fogalma olyan léttapasztalatra utal, mely a jelen kultúrán keresztül közeledve elérhetetlen. Csak egy végletes dekonstrukció révén érhető el. Az ősi eredetű, archaikus léttapasztalat, létérzékelés, mely itt örökségként értelmeződik, egyedül ez tekint áldva a jövő felé. A versekből kizárt kulturális-társadalmi-történelmi-politikai-teológiai jelenvilág nem jövőképes – vonom le a következtetést abból, hogy a költői én a természet-én-teremtő hatalom viszonyra redukálta a léttapasztalatot.

Az eljegyzés (versértelmezés)

A Szerelem pillérfogalmához kötődő, nem párkapcsolati jelentésű fogalom, cselekvés az eljegyzés. Eljegyzettje a költői lélek. De ki lehet az, aki eljegyzi? A válasz nincs kimondva a versben, én mégis megkísérlem kimondani, mert az értelmezés és nem a kifejezés útját választottam. Jegyezzük meg, hogy az eljegyzés rituális cselekvés. A két fél egy jelképpel kifejezi, hogy ezidőtől fogva egységet alkotnak, s amennyiben egységet alkotnak, át is folynak egymásba valamiképpen.
Az eljegyzés egy sajátos kaotikus létállapotban jön létre. Feltételezhetjük, hogy maga a rítus, a szent-lényegi történés, a lényegi identitásmódosulás kívánja ezt. „Amikor összegabalyodnak, / szétesnek az erőtlen díszelgő, / zaklatott nyelvek.” Összegabalyodás, szétesés, elerőtlenedés. A létállapot szilárdsága elveszett. „Visszahúzódnak a szeretett fények, / a formák templomaiból kanyargó / utolsó illatutak is”. Jegyezzük meg, hogy a látható, tapintható formák „templomok”, azaz Isten, a teremtő hatalom, Ég és Föld találkozásainak házai. Döntően természeti formákról van szó, hisz a kulturális formák már azelőtt visszahúzódtak, mielőtt a költő tollat fogott. Most azonban a költői tevékenység folyamatában még a „szeretett” formák is elhalványulnak. Mit jelenthet ez? Ha nem pusztán negatív, megfosztódó történésként értjük a „halkulást”, akkor azt fogjuk érezni, hogy a teremtő hatalom felé közeledik a lélek, azaz önnön lelki mérhetetlenségei felé.
Ebben a teremtésközeli, termékeny, káosz-szerű létállapotban elvégez egy rítust a költői lélek: „egy felfoghatatlan mennyei ének / nyíló hattyúját rajzolod / homlokoddal a murvás porba”. Minden szó felfokozott intenzitásúvá válik ebben a szent-rituális közelítésben. Az értelmet a felfoghatatlanság bénítja és egyben emeli a nála magasabb szint irányába, a menny felé. A mennyei ének, a létezés zenéje, a teremtő hatalom emberiesült dallama, melynek honnan-ja rejtély. Az éneknek hattyúja van, ami abszurd, mégis érthető valamelyest, ha mitikus-mesei-jelképes értelmezéssel közelítünk, és a hattyúban a túli világból ide érkező angyali, tündéri, nem evilági létezőt-üzenőt sejtünk. Az élményt a vers-én megörökíti, ám ez a megörökítés is belevész a létbe, láthatatlanná válik. Hiszen a murvás porba rajzolja a hattyút. Nem akárhogyan: a homlokával. Lehasalt testtartásban, a Földre reá simulva, szinte a Földdel egyesülve, fokozhatatlan alázatban. Maga a rajz természetesen elvész, meg sem jelenik külső tanú számára, nincs is tanú, de a rajz tudata megőrződik a lélekben. A költészet ezt a rituális lélektörténést meséli el, hisz egyedül a szavak képesek rögzíteni. Egyedül a költői-sejtelmes megidézés képes Hírt adni róla, ha csak utalásképpen is. Az eljegyzés megtörtént: aki eljegyezte a költőt, az nem más, mint az Ég… „eljegyzési gyűrű / az ég magasba tartott ujjain.” Az Ég pedig nem lehet más, mint a Kozmosz palástja, pontosabban a kozmikus teremtő hatalom elsődleges megjelenési módja.

Hegyi Botos Attila dekonstruktív alapállású költészete a természeti léttel és a mögöttes hatalommal való (szent) találkozást keresi, a találkozás igézetében, lelkesültségében, szerelmében kíván alkotni, ezért versei telítődnek a lét, döntően a földi otthon szépség-sugárzó hatásával. Szépség, harmónia, kifinomultság, érzékenység… a lélek természeti ősállapota nyílik itt fel, válik teremtővé, mely dekonstruktív, visszahúzódó állapotát termékeny-aktív állapottá fordítja át. Az így elért termékenység, áldottság költészetet szül elsőképpen: a Föld képeit, hozzá fűző érzéseket, tisztult gondolatokat, melyek mentesek a jelen kor zavartságaitól, így képessé tesznek egy tisztultabb, ősi-új kultúra-teremtésre.

Hegyi Botos Attila: Evangélium (Cédrus Művészeti Alapítvány – Kortárs Kiadó, 2021)