A teljes mű itt olvasható:
http://www.naputonline.hu/2025/12/27/halmai-tamas-seb-a-tuzfalon-szonettkoszoru/
Látomásmozaik
Látomásmozaiknak nevezem Halmai Tamás Seb a tűzfalon című művének versformáját. Mit jelent ez? Apró látomásmozaikokból áll, és a teljes vers is látomásnak tekinthető. A mozaikszerűséget a következők jellemzik: az egyes részegységek kis méretűek, és nem kapcsolódnak szervesen egymáshoz. A vers távol áll az élő beszéd életszerű szervességétől, ahol az én is szerves egység, a világ is, melyben áll, melyhez viszonyul, szerves egység, és a viszony maga is szerves, azaz életszerű. Halmai Tamás verse végig látomásszerű marad, nem utal a mindennapi életben-való-lét dolgaira, és még a természetes álomszerveződés filmszerű szervességét is nélkülözi. Mi tartja egyben akkor a verset? Kérdezhetnénk. Erre akkor tudok válaszként egy munkahipotézist felállítani, ha sikerül ráéreznem arra a létállapotra, ahonnan a látomás születik.
Munkahipotézisként azt állítom, hogy Halmai Tamás szonettkoszorújának központi képe, gondolata a „szingularitás” szóval fejezhető ki. Ez az a tartalom, mely mintegy a mélyből szálakat eresztve összetartja a mozaikhalmazt. A hetedik, Szentkép című szonett utolsó és a nyolcadik, Forrás nélküli tenger című szonett első sora a következő: „Elszámolj szingularitásokig”. E tényből következően a mesterszonett nyolcadik sora is ez. Egy háromszor elhangzó fogalom mindenképpen hangsúlyos, én azonban azt állítom, hogy az egész mű e körül a fogalom-kép körül mozog, itt keresendő a teremtő fészke minden mozaikdarabnak. Mit jelent általában és itt a szingularitás? A mesterséges intelligencia ezt a tömör meghatározást adja: „A szingularitás egy olyan pontot, vagy állapotot jelent, ahol a dolgok különlegesek, a szokásos szabályok és törvényszerűségek nem érvényesülnek, az értékek végtelenek, vagy értelmezhetetlenek lesznek, és ez drasztikus, megjósolhatatlan változást okoz, leggyakrabban a matematikában, fizikában (fekete lyukak) és a technológiában (mesterséges intelligencia) használják e fogalmat.” Mivel a vers lelki és kulturális szinten értelmezhető, ezért itt a fenti meghatározással rokonítható lelki, illetve kulturális állapotot kell elképzelnünk és elgondolnunk. Én ezt az állapotot egy lelki, illetve kulturális út vége és egy új út kezdete közötti pillanatnak tekintem, melyben alapvető döntések születnek szabadon. Az alapvetés itt pontosan azt jelenti, amit az összetett szó két tagja: életszemléletet és kultúrát alapozó döntéseket, melyeket egy, vagy több lélek, egy, vagy több csoport hoz meg. Mivel nem lehet megválaszolni azt a kérdést, kicsoda a versbeli lírai én, ezért bizonytalan marad az alany. Bár Halmai Tamás írja és adja közre a versfüzért, ezzel együtt nem lehet joggal azt állítani, hogy ő lenne az alany, annyira általános és alanytalan a megfogalmazás. Mindazáltal a szingularitás állapotában alanyra, azaz döntést hozó én-re szükség van, mert ennek az állapotnak lehetőség-lét karaktere van: azaz nyitott a nem-létre (és a létre) is. Minden azon múlik, megszületik-e a teremtő tett. Ha nem, félő, semmibe hullik minden…
Úgy látom, hogy bár a versfüzér egésze azt sugallja, azért alkotja meg képeit, gondolatait, utalásait a költő, hogy ha eljön a szingularitás állapota, szülessen meg az új teremtés, mindazáltal inkább a szemlélődést, az előkészítést érzi a szöveg (már ha a szöveg érezhet bármit is) a magáénak, és a cselekvést szíve szerint másra bízná. A szingularitás különleges, lét és nem-lét közötti állapota valóságosan közeleg felé (vagy már itt is van). Ez a sejtelem lehet a motiválója annak, hogy a vers írója ebben a révült látomásban – szellemi értelemben – közeledik a szingularitás képéhez és gondolatához. Művészi szerepkörben azt gondolom, ez a maximum, amit egy efféle sejtelem okán megtehet és talán meg is kell tennie az érintett művésznek.
A szingularitást – e rendkívül tömény és nehezen érthető mondanivalójú szonettkoszorúban – az ember és az emberi kultúra eredeteként, születési pillanataként értem. Azt az igényt, hogy a szingularitást elérje valaki vagy egy kulturális egész, abból fakadónak gondolom, hogy a jelen társadalmi állapotait elhasználódottnak, már nem teremtőnek érzi. A pontosabban megfogalmazott igény a lélek, az életszemlélet és a kultúra újjáteremtésének igénye. Ez az újra és újjá teremtés azonban nem valamiféle egyéni okoskodáson, matematikai jellegű alaprajzkészítésen kell álljon, hanem a létet is teremtő hatalom természetén. Eljutni szellemi és felelős értelemben a szingularitásig, a teremtő pozícióig rendkívüli koncentrációt és az emberi lélek és kultúra iránt fogékony lényeglátást igényel. A lényeglátás és láttatás módszere ősidők óta a jelképes, aforisztikus vagy utalásszerű kifejezés. Halmai Tamás olyan verset írt, melynek minden versmondata, sőt, olykor versmondatokon belüli képei és szavai is értelmezésért kiáltanak. Ilyen típusú verset nézetem szerint nem lehet másként megírni, csak valamiféle transz-állapotban, magyarul révületben. A versfüzér egészét révült látomásmozaiknak tekintem, ahol a látomás minden egyes részlete az általában vett lélek és kultúra állapotára utal abban az összefüggésben, hogy a szingularitás – a végben lapuló kezdet – állapota közeleg, és alap-vető döntéseket kell hoznunk arról, milyen legyen az új korszak. El kell vetnünk az új paradigma magját vagy magjait.
Első lépésként ideidézem a mesterszonettet.
A mesterszonett
Madármedúzák
Látatlan tornyok lakozzák a szérűt.
Szerelem elliptikus körei.
Itt csönddé szférák szerenádja szépült.
Akit megsebez, be is kötözi.
Lovagkirályok kora közeleg.
Lovagkirályok kora távozik.
A békesség pásztori övezet.
Elszámolj szingularitásokig.
Még testetlen, de iromba az éden.
Karddal tárgyaló vértek idején
megszelídített vétek az erény.
Madármedúzák úsznak – fény a lényük –
a levegő irdatlan tengerében.
Az igazságot szépségnek becézzük.
Most pedig következzék a fő képek, fogalmak értelmezése tömören:
A madármedúzák
képzelt lények. A képzelet öntörvényű teremtő hatalma uralja a versbeszédet. Ami a versben elhangzik, megtörténik, nem az érzékelhető evilágban zajlik. Látomásról van szó. Így fogok tehát viszonyulni a versbeszédhez. A madármedúzák: repülő medúzák, szárnyas medúzák. Az alak változó, az áttetszőség elemi élmény velük kapcsolatban. Angyalok? Asztrális lények? Nem tudjuk, micsodák, mert az érzékelt valóságban nem találkozunk velük. Látomás keveseknek adatik. Nekik is egyedi módon. Ha angyalok, ha asztrális lények, akkor közvetítők, akkor utalnak valamire. Abban a köztes téridőben időzik a költő, melyet modern fogalommal leginkább a kollektív tudattalan fogalma fed le. A kollektív tudattalanba merülő táltos-próféta-látó szerepkörű költő látomásában meglátja a közvetítő angyali-asztrális lényeket. E lények bizonyítják, hogy a mondandó nem saját álomvilág, nem egyénnek szóló rejtélyes üzenet, hanem egy közösséghez szóló megfejtendő talány.
Látatlan tornyok lakozzák a szérűt.
A tornyokat nem látja senki. De ott vannak. Honnan tudja a beszélő? Képzeli? Avagy rejtett dolgok tudásával bír? A rejtett dolgok látása egyenlő a táltos-látással. A tornyok magaslatok, a tornyok rakétákat is idéznek. A távlatos látás és az emberen túli lény (magasabban fejlett civilizáció) lehetőségével terhesek. A szérű kör alakja folytán: szent tér, szent tisztás. Nem tudjuk, hol járunk.
Szerelem elliptikus körei.
Az ellipszis-pálya a bolygó-pályákra, bolygómozgásokra utal. Ez az asszociáció, megerősíti a rakéta (űrutazás) asszociációt (egyben a táltos-utazásra is utal) és a távlat mint tértávlat korábbi megjelenését. A szerelem ebben a vonatkozásban a leghevesebb kötődésre utal, melynek eredete kozmikus. Ám sajátosan emberi már. Kinek a szerelme? Emberé? Istené? Angyalé? A madármedúzáké?
Itt csönddé szférák szerenádja szépült.
A szférák fogalma megerősíti az Űr-re való asszociációt. Az itt a földre mutat. Ha a szférák ide érkeztek valamiképpen, akkor megtestesültek, földivé váltak. Ám ez a megtestesülés meglehetősen légies, hiszen csönd. A csönd nem természetes. A világ, a természet, az élet zajjal jár. A zaj megszűnéseként értett csönd viszont valami túlira utal. Ez a túli eredetileg a szférák zenéje. Ez a zene lett a beszélő látomásában szerenáddá, azaz szerelmi dallammá. A szerelem korábbi megjelenése erősíti ezt az asszociációt. És mindez – a csönd, a szerenád – szép. A szerelem tehát a megtestesülő szépség szerelme.
Akit megsebez, be is kötözi.
Ki a sebző? A szerelem? A szférák szerenádja? A csönddé szépült világ? A létszerelem sebez meg, és a létszerelem kötözi be az általa okozott sebet. A sebzés behatolás is lehet. Akibe a létszerelem behatol, abban valamilyen értelemben benne marad. Abban nyomot hagy. A sebhely megmarad. Vagy elmúlik idővel, vagy nem. A kötözés gondoskodásra utal.
Lovagkirályok kora közeleg. / Lovagkirályok kora távozik.
A jövő is a nem érzékelhető dolgok közé tartozik. Tudni, miféle jövő közeleg s távozik: táltos-tudás (próféta-tudás). Ha közeleg s távozik, akkor nem biztos, hogy ideér. Lehet, hogy csak megmutatja magát, átutazik előttünk. Kollektív látomássá válik, ellentétben egy táltos-látomással, melyet csak a táltos lát. Miképpen közeleghet a lovagkirályok kora? Leginkább műalkotásokban (filmekben, regényekben) vagy tudományos kutatásokban, ismeretterjesztésekben. Adódik a következtetés: a lovagkirályok kora hatással lesz a mai korra, az akkori társadalmi berendezkedés, politikai rendszer, életszemlélet hatással lesz a maira. Rajtunk, ma élőkön hagyja a nyomát, mint a létszerelem, mely sebez és kötöz.
A békesség pásztori övezet.
A pásztori munkakör és létszemlélet szakrálisan elsődlegesebb a földműves, kézműves, gyári, adminisztratív, szervező, tőkés, tudományos, tanári, művészi, vallásos, politikai létszemléleteknél. A Biblia szerint is és a magyar őshagyomány szerint is. A pásztori békesség a csillagvilágba fellátott képvilág, mint tudáshordozó, életszemlélet-meghatározó jelenség okán elsődleges. A lét, az élet, az emberlét kozmikus távlatainak és eredetének tudata miatt elsődleges.
Elszámolj szingularitásokig.
A szingularitás egyfajta vég-kezdet állapot. Ahol-amikor egyik világ átfordul egy gyökeresen másik világba, melynek magja ekkor-és-itt keletkezik, és minden, ami innen kinő, ide is gyökerezik. Az elszámolás több jelentésben is lépcsőzetességet, fokról fokra haladást jelez. Elszámolni mindazzal, ami van, volt, lehetett volna. Elszámolni egészen a végig, vagy visszaszámolni a kezdetig. „Elszámolj” (!) – szólít fel, késztet erősen a beszélő. Mivel a versben végig kérdéses, ki beszél és kihez, itt sem tudhatjuk, ki kit szólít fel. A felszólítás él, bárkit elérhet, bárki magára veheti. Ebből következőleg bárki, aki hallja és magára veszi, eljuthat a szingularitásig, a kezdet-vég állapotba. Elvben bárki aktív, teremtő részese lehet egy új teremtésnek.
Még testetlen, de iromba az éden.
Az éden is bizonyos értelemben szingularitás. Az ember létrejöttének és drámai fejlődési lehetőséggel terhes helyzetbe kerülésének jelképes-mitikus helyszíne. Ha testetlen, akkor csak képzelt és gondolt. Ha „még” – akkor lehetségessé vált a megtestesülése. Miképpen a szférák szerenádja szép csönddé testesül, úgy a testetlen éden is valamivé, ami iromba lesz kezdetben, azaz tarka és kusza. Mint egy mag, egy csíra, mely kibomlásra vár.
Karddal tárgyaló vértek idején / megszelídített vétek az erény.
Az erény, a jó, a szelídítés tényében keresendő. A szelídítés tette, képessége a kultúraalkotás alfája. Az ember szelídíti az állatokat, szelídíti embertársait, szelídíti önmagát. A vétek a szabályok áthágása. Már az édenben is ez volt. De a szabályok betartásához a szabályokat ismerni kell. A természet szabályait megismeri, az emberek közti szabályokat pedig ezen ismeret alapján megalkotja az ember történelme, politikai kibontakozása, egymással való tárgyalásai során. Ez hosszú, évezredes folyamat. Mintha a táltos-próféta-látó költő itt megelégedne a minimális céllal: a vétek megszelídítésével. Ez nagyjából azt jelentheti, hogy a legkirívóbb vétkeket nem követik el az emberek. Talán jobb, ha szűkítjük e jelentést, és azt mondjuk: a legkirívóbb vétkeket nem követik el a karddal élők, azaz a gyilkolni készek a vérttel élőkkel, azaz a csak védekezőkkel szemben.
Madármedúzák úsznak – fény a lényük – / a levegő irdatlan tengerében.
A látomás a fény, egy elsődleges fizikai létező megjelenésével, e létező létének tudatosulásává válik. A levegő és a víz eleme az eddigieknél is határozottabban kerül előtérbe. E két elem jelentése az embervilágban: értelem és érzelem – állapotuk közös metszete: hullámzás. Mindez „irdatlan”, azaz az ember számára tudott mégis felfoghatatlan, rá nyomasztóan is nemcsak felemelően hat. Efféle érzelmileg ambivalens és mérhetetlen távlatokba helyezi az értelmezőt a vers.
Az igazságot szépségnek becézzük.
Mintha az igazság túl kemény, túl nehéz, túl jelentős, túl ijesztő volna. Mint az irdatlanság. Főként, ha a tudományos igazságra gondolunk, mely a technikai fejlesztések mérhetetlenségét lehetővé tette, a velük való mindennapi és hatalmi élést és a hozzájuk való alkalmazkodást kiprovokálta. Becézzük inkább az igazságot, semhogy a cselekvésre vonatkozó következtetéseket belőle szigorúan és bátran levonnánk. Megelégszünk (kikre utal a versben a közösségi „mi”-tudat? talány marad) a szépséggel, a művészettel: az igazság szépségének szemlélésével. E sor talán egy kegyes, ám bevallott öncsalás, egy énvédő menekülés tudatosítása. Az igazság itt mintha magasabb rendű volna a szépségnél. Talán mert a felismert igazság inkább ösztönözne cselekvésre, részvételre, mint a „csak” szemlélt szépség. Az érzékelt valóságban való cselekvés elmarad, a lírai én a látomás kereteit nem lépi át. A választott-vállalt művész-szerep itt önkorlátjába ütközik, mindazáltal elmegy a határig, és ez igen fontos gesztus.
Szögezzük le: szakralitásra utaló fogalmak kerültek előtérbe e bevezetésnek szánt szoros szövegértelmezés során.
Szingularitás: a kulturális vég és kezdet közötti sorsdöntő lelki pillanat
Második lépésként nézzük meg, milyen motívumok utalnak a teljes szonettkoszorúban a szingularitás, azaz a kulturális leállás és újrateremtés (vég-kezdet) letisztító, mindent átfordító, újjászülető lelket és korszakot hozó állapotára!
A szingularitás lényegére utaló fogalmak, képek a versből
A forrás nélküli tenger maga a szingularitás, mely még nem termékenyült meg, avagy maga a forrás.
A hullámzás a lét alapállapota, ide érkezne az én, ez lenne forrása.
Tisztázatlan szándék: a szándék a kezdetben van, nem ismerjük az okot, miért a kezdet-végek, újjászületések (végtelen?) ismétlődése.
A vákuum mélye a semmi, maga a szingularitás pillanata, nem veszélytelen, hiszen a semmivel, a semmisítéssel terhes.
Alkony és megvirradás: e két napszak közrezárja az éjfélt, az átfordulás szent pillanatát.
Az első hajnal: a hajnal a nap kezdetére utal, az első hajnal az első nap, azaz minden kezdetek kezdetére.
Korszakra utaló fogalmak és képek
A paradigma fogalma azt jelzi, hogy minden szingularitásból, vég-kezdetből kibomlik egy új kulturális rendszer.
A bárka, amennyiben Noé bárkájára vonatkozik, Noé révén pedig a vízözönre: egy mitikus-történeti szingularitásra is utal.
A megváltás kora a legutóbbi történelmi szingularitás.
A bárány Jézusra utal, akin keresztül a keresztény hit szerint az Atyára láthatunk, aki a teremtő hatalom.
A Krisztus-kód a jelen korszak eredetének teremtő kódja.
A szerelmek kora a kezdetre utal, a megtermékenyülésre, a létszerelemre, mindenek legfőbb összetartó erejére, mely korszakot teremt.
Mit jelent az idővé tett jóság kifejezés? Ha a kezdet a jóság, akkor ő teremt történeti időt.
A pásztor révén megidézett pásztori kultúra a kezdet kultúrája, a vég előtt utolsó szellemi állomás, a kezdet utáni első tényleges állomás.
Mitikus és jelképes tartalmak, melyek közvetve utalnak az eredetre
A mítoszi gongok a mitikus kultúrát alapozó, elsőként körvonalazódott, termő-teremtő, szent-alapvető öntőformákra, mintákra utalnak.
A csönd a teremtés előtt-re utal.
A tölgy a világfára, a teremtő-elrendező hatalomra utal.
A templom ég és föld találkozásának helyszíne, metszete, ahol a teremtés megtörténik.
Az áldozati oltár az áldozás helyszíne. Minden áldozat a bűn és a bűnös út eltörlését kívánja, visszatérést az ártatlanba, és egy új kezdés lehetőségét.
A rítusok valaminek a kezdetét idézik, végső soron az ember, az élet, a kozmosz kezdetét.
Térden – a szellemi befogadás rituális gesztusa.
Szentek vére a szentekre utal, akik a végben rejlő kezdet, a megújulás vértanúi, rajtuk lehet keresztüllátni az eredetig, a teremtő hatalomig.
A kapu a kezdet kapuja, amely mögött az új megtermékenyítés megtörténik.
Az ajtóra nyílt ablak: az ajtó a tényleges kezdetre utal, az ablak arra a szemlélődő, gondolkodó lehetőségre, melyben az ajtót megláthatja az én.
A szent kép ablak a szingularitásra, a végre-kezdetre.
A magzat a kezdet-vég kibomlásának első állapota.
Az ódon és újszülött képzetei is a végre és kezdetre utalnak.
A párkák a sors szövői: az eredet, a kezdet-vég felől szőnek.
A szingularitáshoz köthető legfontosabb én-állapototok
A nemlétezők megmutatkozása az én számára paradoxon, és mint minden paradoxon, az értelem hatalmának felszámolását hozza, rést nyit. A nemlétezők léte a lehető legnagyobb paradoxon.
A lehetőség lehetetlensége, a lehetetlen lehetősége – létmód-ellentéteket érzékel az én.
Az ártatlanság vagy tisztaság: maga a kezdet-állapot.
A részegészek fogalma arra utal, hogy a teljességérzet lényege: egyszerre rész és egész: ez a révült- részegült rész-egész érzet az alapja minden teremtésnek, ami megszilárdul.
Az üdv, a mindenség meséinek átrezgése: minden szingularitás lényege az üdvállapot, és minden üdvállapot lényege, hogy a lélek a mindenség rontatlan hatásával telítődik, azzal a céllal, hogy ez váljon tisztán motiválójává.
A megsebez, bekötöz fogalmai utalnak a növényi oltásra, régi és új egymásba szervesítésére. Új kor születhet a régi eltörlése árán, a régibe való új beoltása által és a régi átszínezése révén – ám mindez a lelkeken keresztül történik.
A szerelem, ha létszerelemként értjük, akkor mindenféle teremtés, alkotás egyik legfőbb késztetése. A hatalom és a fejlődés mozgatórúgói mellett a szerelem a három, egymásra és másra már nem visszavezethető alapfogalom egyike.
A fájdalom, a félelem, az állatiság oly motivációk, melyek eltérítenek, kísértenek. Felismerésük teremt esélyt a visszatérésre a kezdet-be. A fokról fokra történő felismerések folyamata az öregedéssel vagy éréssel azonos.
Mi szabaduljon el/fel? A szabadság olyan állapot, mely kezdet előtti. Valamivel terhes állapot, bár ez a valami kétséges, hogy miféle és milyen értékű.
A döntés – az a szent pillanatban elkövetett szellemi tett, mellyel az ÚJ visszavonhatatlanul megszületik és formát nyer a szingularitásból.
Az én eljut a szingularitásig és él általa a világban
A visszamenőlegesség jelentése itt visszamenni képzeletben, látomásban a kezdetekhez.
Csecsemőkhöz öregítés a kezdet-vég állapotára utal paradox módon, egyben a visszamenőlegességre is, a fokozatosságra is.
Hogy megments, azért szállok alá érted. Ez egy ősi, szellemi-rituális lépcsőzés a mélyvilágba: az én lépcsőzik a mély(szent)-én felé, hogy egyesüljenek, így mindkét oldala a léleknek megújul.
A lemondás (világáról, régi önmagáról) révén az én eljut saját kezdetéig, eredetéig: a mély-énig, a szent-énig.
A tisztaságig letisztult tehetség maga a lelki szingularitás állapota, amelyben az én alkotni kész.
Az önátadás kiterjeszkedése: a lemondásban megtisztult én alkotásai révén kivetül a világba: a szingularitás állapotából keletkezhet csak szilárd (szent) teremtés, megújítás, átlényegítés, átárnyalás.
Kik a furton-fúrt teljesek? A mindenség által szellemileg (agya-fúrt, fúrt agyú) megtermékenyítettek. Egyfajta szent sebzettségben élők, akiknek teljesség (szent) sebzés által adatott. És ez maga a megtermékenyített-megtermékenyítő lelki szingularitás-állapot.
Micsoda a kincs ebben az összefüggésben? Az elért szingularitás, az elnyert szent szellemi-lelki(-testi) megtermékenyülés emléke, ihletforrása az énben.
Óvás, őrzés: a legfőbb értéké, mely az eredeti teremtés arányainak, tartalmainak ismerete.
Anyagtalant illetni, ikont illeszteni a világra – ez a szingularitást, a vég-kezdetet, a gyökeres megújulást és megújítást szellemi értelemben, képzeletben, révületben megjáró lélek előtt álló szent szellemi-lelki-világi feladat.
Eredetit éltet második: a szentkép a szentet, a szellem a valóságot, az ablak a kaput, a teremtő-emlékezés a kozmikusba illeszkedő (szent) teremtést élteti: a szellem az érzékelt valóságot. Az elsődlegest a másodlagos.
Álmodik közöst és köztest: az egyéni álom közössé válik, és közvetít ég–föld között.
A felkarolás gesztusa az egyik legalapvetőbb szeretet-gesztus.
Összegzés
Harmadik és egyben utolsó lépésként megkísérlem összegezni, hogy e kis lépcsőfokok, illetve nagyobb lépések megtétele után mire jutottam Halmai Tamás Seb a tűzfalon című művének szingularitás-fogalmával kapcsolatban.
A tűzfal az a fal, mely elválasztja és egyben összeköti a két korszakot: amelyben még élünk, de már a végét járja, és amelybe meg fogunk érkezni, amelynek alapjait rajtunk is áll, miként rakjuk le. A tűzfalon seb. A seb fájdalmas rés, egyben az átjutás esélye. Ha elijeszt a fájdalom bizonyossága, itt maradunk, és lemaradunk, és nem is tesszük hozzá a magunkét ahhoz, amihez igazán közünk van.
Kulturális szingularitás felé közeledünk. Egy olyan vég felé, mely egyben eredete is egy újnak. A lényeg a találkozás, mely ezen a ponton megtörténik a lelkekkel: velem, veled, velünk. A lényeg a döntés, melyet ezen a ponton meghoz a lélek: meghozok, meghozol, meghozunk. A szingularitás, a kezdettel terhes vég, olyan rés, olyan seb, melyen keresztül a teremtő hatalom érinti lelkünket. Ha sikerül felkészíteni magunkat, akkor jól jövünk ki ebből a találkozásból, a sebet, amit kapunk, az gyógyítja be, akitől kaptuk. A sebződés a szakrális érintettség megkerülhetetlen történése: átvisz a tűzfalon. A felkészülés elsődleges tudati történése egy felismerés: a lét hullámzás. Ha hullámzás, akkor ritmika, lüktetés is egyben. Nem szó, inkább hang, melyet azonban szóvá kell tennie annak a léleknek, akit elér. Ez az elsődleges feladat, mely már nem szemlélődés, hanem alkotó cselekvés. A lét hullámzásában el kell merülnie a léleknek. Teljesen. Nem hagyhat semmit kint magából, mert kint maradt részén megragad múló korszaknak egy darabja, érintetlen marad, és bezavar az újba. Sikerülhet-e a teljes alámerülés a léthullámzásban? Nagy valószínűséggel nem, hisz gyarló, tökéletlen lények vagyunk, ám ezzel meg kell békülnünk. Talán ez a nem tökéletes alámerülés és nem tökéletes újjáteremtés a magyarázata annak, miért szükségszerű, hogy korszakok legyenek, hogy a paradigmakiépítés és a szingularitásba (az eredetbe) való visszatérés ritmikája ismétlődjék a történelemben.
A szingularitásban, az eredetben, a teremtő hullámzásban való lélek-elmerülés után következik mindig az új korszak, az új kulturális paradigma kiépítése. Ennek megalapozása az első számú feladat. A megalapozás szellemi-lelki-világi tett: a legfontosabb vagy alapvető fogalmak lefektetése, arányaik megállapítása, értékrendjük felállítása, kipróbálása. Ehhez ihletért Jézushoz és korához, illetve a pásztori kultúrához utal minket Halmai Tamás e versében.
Ahhoz, hogy a fogalmaink helyesek, az arányok az élet és a lét törvényeihez, működésmódjához illeszkedőek legyenek, el kell mélyednünk a mitikus-rituális világban, valamint az archaikus jelképezésben. Ezek a jelképek és szakrális én-állapotok – a magzat, a csönd, az áldozat, az oltár, a templom, az ablak, a kapu és a többi – és az e képekhez tartozó történetek, valamint tágabban az archaikus kultúra érzelmeinket is elérő, mély hatása segít abban, hogy lelkünk megfelelően hangolódjék arra, hogy a szingularitás állapotát jól értse és érezze, és arra is, hogy az alapozó szellemi-lelki-világi tettekben jótékony hatással részt vegyen.
Miközben a „mítoszi gong” a lélekbe hullámozza, sugározza a mítoszokat, rítusokat, jelképes tárgyakat, épületeket, képeket, melyekről tudja, hogy mintáikat istenek alkották, az én egy sajátos befogadói módszertant is ki kell, hogy dolgozzon: értelmét paradoxonokkal, ellentétekkel lazítja, legmélyebb érzelmi viszonyulását embertársaihoz az ártatlanság vélelme, az egyetemes jóindulat és segítőkészség hangolja, sose feledje, hogy egész és ugyanakkor valaminek a része, mely érte is van és ő érte, hogy legfőbb célja üdv-állapotokba kerülni, hogy itt a szakrális sebződés, karcolódás elkerülhetetlen, sőt, kívánt, hogy a gyógyulás élménye a teremtés élményét jelenti, hogy a lét-szerelem a szükségszerű halálszorongás miatt van, de egyben ellenszere is, hogy a szingularitás állapotában végtelenül szabad, és dönthet, sőt, döntenie kell arról, mit szabadít fel/el, illetve rá a világra, hogy amit az eredet hatalmától épp ő kap, és amit ő rászab a világra, az mélyértelműen fogja árnyalni és ihletni a világot, az egyes lelkeket kifürkészhetetlen módokon.
Eljutni a szingularitásig, a teremtő eredetig ugyanúgy lépésről lépésre lehet, mint ahogy az ott kapott kincs révén világot építeni. A mérhetetlen mennyiségű lépcsőfokok képe, az el-számolás számolás-gondolata ezért nagyon fontos. Ugyanennyire fontos az is, hogy a kifejtett jótékony hatás olyan, mint egy fátyol hatása: szinte észrevétlen érintés. Ám ha van fogadókészség, és sokakban lesz, akkor ez a felszíni finom érintés elrezeg, elhullámzik a mély-énig. A művész döntően szemlélődő, ezért ő a valóság képét alkotja meg, nem a valóságot változtatja át. Az érzékelt, a sejtett, az érzett, a gondolt, a kívánt valóságét és ezek kapcsolódásait. A művész műve révén, e csaknem virtuális függönyön keresztül hat. Ezért számára első a (drámai) szépség, az igazság csak másodlagos. Egyéni álmát közös és közvetítő álommá kell formálnia. A cselekvők számára ez épp fordítva van: ők a szépséggel való táplálkozást és az ebből eredő hatást eszközként használják arra, hogy az igazságot megismerjék és megcselekedjék a világban.
Az új paradigma alapgesztusa: felkarolás.
Illusztráció: Paul Klee
