Fél óra múlva indul. Még visszamondhatnám azzal, hogy fáj a fejem. Arra mégsem hivatkozhatok, hogy azért nem, mert…Nem, erre gondolnom sem szabad. Rád nem. Két hete nem láttalak, egy hete nem válaszolsz. Már csak, mint tilalom vagy jelen. Ahogy a halott anyám véleményét is kikérem arról, amit már késő megbánni.
Kijárási korlátozás van, mindjárt nyolc, fél kilenc, mire ideér. Neki kijárási papírja nincs, nekem autóm. A megoldás: taxi.
Megkérdezi, mit hozzon. Száraz vöröset, felelem. Te sosem kérdezted.
Azt írja késni fog, még készülődik. Ez jel a sorstól, hogy inkább ne. De nem lenne tisztességes lemondani. És veled tisztességes? – férkőzik a fejembe. Ha tudnád, garantáltan nem jönnél vissza. De hisz csak iszogatunk, dumálunk majd. Mintha ettől kisebb lenne a bűn.
Elindultam, írja. Végem. Még visszafordulhatna. Eszébe juthatna, hogy égve hagyta a villanyt. Leéghetne a ház. Vagy beszorulna a kulcsom. Vagy nem engedném be.
Már itt kéne lennie. Lehet, hogy átvert. Hála Istennek.
Véletlen rossz irányítószámot adott meg, az utcanév stimmel, a kerület nem. Nyertem negyed órát. Mondom, a sors keze. Az égiek sem akarják, hogy. És én sem, csak.
Csengetnek. Itt van. Először nem is látom, beleolvad a feketeségbe. Rövid fekete műszőrme bundát és fekete bakancsot visel. Ázott varjú. Fázósan toporog. Pont, ahogy te szoktál.
Csirkecombot sütöttem, párolt borsóval. Nem kér enni, fáj a foga, szétmarta a gyomorsav. Bulimiás. Kényszeres fogmosó is, csak akkor hagyja abba, mikor már vérzik az ínye. Felajánlom, hogy összeturmixolom a húst és a borsót. Nem kéri. Hozott magával túró rudit. Azt te is szereted.
Az ágyban eszik, majd elalszik. Kifűzöm, levetem a cipőjét. Bár lyukas lenne a harisnyája. Akkor nem. Vagy még inkább.
A telefonra ébred. A férje az. Rohadt kurva, kinyírlak!, ordítja.
Megisszuk a bátorítót. Remeg a kezem. Kínjában nevet. Nyakát vakarja. Mint akit akasztani visznek.
Gyorsan leoltom a villanyt, meg ne lássa a kabátodat a fogason. Pedig honnan tudná, hogy a tied.
Kéjelgek a kínban, hogy ezt teszem veled. Pedig még mindig semmit. Ezután én már nem én leszek. Tükörbe nézek. Még hasonlítok magamra. Mögém áll. Ahogy egyszer te. Átöleltél. Ő csak néz.
A szemében kereslek. Nem vagy ott.
Szép a gyűrűd, mondja. És hozzáér. Fel akarja próbálni. Elkapom a kezem. Tőled kaptam. Akkor még úgy volt, hogy összeházasodunk. Akkor még hozzám jöttél volna.
Levetkőzik, betakarózik. Fejét a párnára hajtja. Nem olyan fürtös, mint te.
Mellé bújok. Veled nem volt közös takarónk.
Vállamra hajtja a fejét. Eltolom. Fölé kerülök. A többi már reflexből megy, gondolom. De nem. Ez nem a te arcod. Nem a te nyakláncod. Füléhez hajolok, hogy ne lássam. Füstölő illata van. Megharapom a cimpáját. Ahogy te nekem.
Kíváncsian várakozik. Arra tanítom, amire te engem.
Átkarolom, ahogy téged. Rajta nincs mit ölelni, csont-bőr.
Bőgnék. De azt csak a melleden.