Fél hat. Tudtam, hogy el fogok késni. Nem nagyon, kicsit. Megnyugszom, a társam is most érkezik az ellenkező irányból. A társam nem társam, másik ligában focizik. Előre akarom engedni. Ő jelez, hogy menjek én. Visszaintek, hogy menjen ő. Egyszerre indulunk el, az ajtóban összeakadunk. Elnevetjük magunkat.

Ő már benn dirigál. Kinevezi a nyomtatványok helyét, minden elfér a zongorán. Elvégre zeneiskolában vagyunk. Tudjuk, hogy négyfajta boríték van. Piros, zöld, lila és fekete felirattal. Hangsúlyozza, hogy ezt csak azért mondja, mert nekünk ezt nem kell tudni. Rendelkezik. Milyen messze legyenek egymástól az urnák, a plomba oldalra nézzen, nehogy nekimenjen valaki, meg ne sérüljön, mint négy éve. A plomba, teszi hozzá hangosan. A tollak még maradhatnak, alá kell írni a jegyzőkönyvet a nyitásról. Kioktat, hogy utána viszont semmi sem maradhat elöl, toll csak a névjegyzékkezelőnél lehet, meg annál, aki a strigulákat húzza. Telefonokat eltenni. Szavai pattognak, minden apróságra figyel. Fejből tudja, hogy hány percből áll egy óra és hogy majd a mise után lesz egy nagy sor, ebéd után holtidő, azután megint megindulnak a népek. Fontoskodik, hogy a tükröt is le kell takarni egy asztalterítővel, különben nekimennek az emberek. Megsimogatom a függönyt, azután elhúzom, nem veszem észre, hogy már nem lehet tovább.

Megérkezik az első szavazó, ő üdvözli, meg kell vizsgálni, hogy üresek-e az urnák, utána lezárni, aláírni, addig egy kis türelmet, ez mindig így megy, hangoztatja, hogy minden folyamatnak szabályosnak kell lennie. A társamat figyelem, ő engem, a többiek minket. Ő a rendre figyel. Egyébként mi is, csak mi nem jelentjük ki folyamatosan. Felszólít, hogy a nap folyamán rendszeresen ellenőrizzük a világítást, a szavazófülkében meg vannak-e a tollak, nem maradt-e benn valami oda nem illő dolog. Így mondja. Egy alkalommal találok egy ottfelejtett vizes palackot. A hátracsavart kezembe teszem, amikor kijövök, előrenyújtom, nézzétek csőbomba. Nem sikerült a vicc, mert nevetnek. A társam elmeséli, hogy ő legutóbb a szavazófülke helyett azt mondta egy néninek, miután átadta a szavazólapot, hogy tessék bemenni az urnába. Most meg mi röhögünk, azt mondja nagyon kínos volt. Még ő is elmosolyodik.

Késő délutánra jár az idő, nagyon meleg van, kinyitom az ablakot. A társam figyelmeztet, ne bukóra nyissad, hanem teljesen. Rögtön egyetértek. Visszamegyek és visszahőkölök. Morfondírozok magamban, szóljak vagy ne szóljak. Vajon, ilyen esetre mit mond az álmoskönyv? Menjek ki, guglizzak a telefonomon?  Gyorsan feltalálom magam, a legjobb, ha neki szólok, ez elnöki intézkedést igényel. Odasúgom neki, nézd, ott a párkányon. Egy poloska. Ő elneveti magát, helyette a társam szól vissza, hogy itt ma már nem lesz háború. Kihívom, menjünk ki kávézni a konyhába. Jól elbeszélgetünk az időjárásról.

Este hétre a nehezén már túl vagyunk. Már csak a lényeg van hátra. Rutinosak vagyunk és munkának tekintjük az egészet.  Ő megint parancsol,  elpakolni, ráírni a hátuljára, aláírni, borítékba, semmi nem maradhat elöl, tollakat  eltenni, ceruzákat elő, azt a dobozba, most lehet kinyitni, borítani, szortírozni, ezt a stószt ide, azt oda, számolni, még egyszer, ha kell háromszor.

Fölmegyünk a nagyterembe,  kapunk még egy kis ellátmányt, amíg várakozunk. A tévé le van halkítva, csak a képeket látjuk.

Éjfél előtt elengednek. Holnap is felkel a nap, mondja a társam. Négy év múlva veled, ugyanitt, válaszolom.

Ilyen az ország. Vagy ilyen lesz.

Úszol. Egyenletes, gyors tempóban haladsz. Iskolásan, hármas levegővétellel veszed a métereket, ahogy tanultad. Figyelsz a stílusra, az ütemre, hiszen úgy tudod, ezek fontosak. Az úszás a legfontosabb persze, ezt apádtól hallottad, a sport itt kezdődik. Amíg az ovis társaid a kismelegben tanulják az alapokat, te a nagymedencében edzel.

Hamarosan beugrasz, a hideg és nagy vízbe, amitől talán a felnőttek is félnek. De te nem félsz, bár a hideg vizet utálod, ezt lehetetlen megszokni, jut eszedbe újra és újra. Majd egy pillanatra hátranézel, keresed Zsiga bácsi tekintetét. Aztán rájössz, hogy ez fölösleges, szemmel beszélni az óvó nénikkel lehet, az edzőknek ott van a hangjuk és a sípjuk. Megérzed hamar az uszoda durva és sivár világát, és bár alkalmas lennél az úszókarrierre, köszönöd, neked elég a kötelező jellegű hobbisport.

Még vársz, amíg odalépdel hozzád Zsiga bácsi, a lábaid már félig a vízben, kezedben a deszka. Az utasítások pofonegyszerűek, ám azért visszamondod magadban, miből hány hossz, világos a feladat?, kérdezi utoljára, világos, feleled és már el is tűnsz a habokban. Különben azért is megjegyzed, hogy az óvó nénik segítségével össze tudd adni, pontosan hány métert úsztál aznap. Egész délután őrződ magadban azt a számot, méterben, de még kilométerben is megjegyzed, mert alig várod, hogy otthon eldicsekedj vele.

A huszonötös vizében rád szakad az idő, ilyenkor beláthatatlanul messze van az a bizonyos levezető. Egyszerűek a szabályok: faltól falig kell eljutni, annyit kell kibírni. Szereted, hogy erőseket lehet rúgni a falba, így szoktál fordulni, ezzel is nyersz valamit.

Érdekes, tapasztalod, hogy nem kell kizárólag a mozdulatokra figyelni, hiszen megy magától. Így lehet közben agyalni. Muszáj is, mert dögunalom lenne különben. Azt nem érted még, hogyan lehetséges az, hogy vannak nagyok, sőt felnőttek is, akik nem tanultak meg úszni. Az ő szüleinek ez nem volt fontos? Eszedbe jut, lehet más apukáknak a foci, a torna vagy a birkózás a sport. De hát minden nagyfiúnak kéne tudni úszni… Milyen indián az, aki egy vadászatot félbehagyna, mert egy folyót képtelen átúszni?

A levezető után bemehetsz te is a kismelegbe. Tudod, csak te tudod, hogy ami az ovis társaknak a langyos víz, az neked most a forró, bizsergető jutalom. Várod, hogy megkérdezze egy társad, őszintén és kíváncsian, és nagyon hideg a víz ott?, mire te hanyagul felelsz, ki lehet bírni, ha gyorsan úszol, akkor nem fázol.