A parkban sétálok. A régi pad foglalt, egy fiatal lány olvas, közben hajfürjeit sodorja a szél. Délután van, késő tavasz. Várok valakit. Rendevúnak is mondhatnám. A második. Az első talán egy hete volt, a Vásár Csarnokban. Akkor láttam először.

Almát válogatott, goldent, a sárgákat kereste. Én a jonatánt szeretem. Egy golden elgurult, felvette, mosolygott, kesztyűt viselt, válogatott tovább. A halasnál kötöttem ki, hekket kívántam, hozzá egy pohár sört. Ismét feltűnt a melírozott hajú nő, kolbászt kért, mustárral. Egy asztalnál álltunk, egyikünk sem szólt. Valahonnan ismerős, de nem tudom, honnan. Kérdő pillantást vetett rám, mintha tőlem várná a választ.

– Most látom először – mondom.

– Kötve hiszem, jó a memóriám, arcokat festek, rajzolok. Ha átlapoznám a gyűjteményemet, megtalálnám a maga arcát is. Úgy hiszem, valamelyik parkban vettem észre, újságot lapozott, gyorsolvasó, tömörít, a lényeget keresi, a lényeget látja.

A nő most is pontos, mint az órák, amelyek mindig előbb érnek a találkozóra. Zsadányi köszönt, kissé túl hangosan, mintha a bizonytalanságát akarná leplezni.

– Már várt? – kérdezi.

– Talán – feleli a nő. – Néha az ember nem tudja, kit is vár.

Leülnek egymás mellé. A pad hideg, a festék lepattogzott. Madarak húznak el a fák fölött, a szél belekap a nő hajába. Zsadányi figyeli a mozdulatot, és hirtelen, egészen tisztán, mintha egy régi rajzlapon látná viszont.

Nem emlékszem, mikor láttam először. Talán a piacon, a halasnál, vagy még korábban, egy vonatállomáson, ahol a peron szélén állt, kezében rajzlap. Most itt ül mellettem, és az arca ismerős, de nem tudom, honnan. Olyan, mint egy álom töredéke, amit reggel hiába próbál visszahívni.

– Biztos, hogy nem találkoztunk korábban? – kérdezi most ő.

– Biztos, hogy nem? – kérdez vissza a nő.

Egy pillanatig csend. A park zaja, a kavics roppanása a cipő alatt, egy gyerek kacagása a távolban. A férfi a táskájába nyúl, elővesz egy kis spirálfüzetet, lapozni kezd. Szénrajzok, gyors portrék, utcai arcok.

Megáll az egyiknél. A nő tekintete követi a mozdulatot.

– Ez én vagyok – mondja halkan.

– Nem emlékszem, hogy megrajzoltam volna.

A nő elmosolyodik.

– Akkor talán maga álmodott engem. Vagy én magát.

Zsadányi nem válaszol. Csak nézi a rajzot, amelynek vonalai lassan elmosódnak a délutáni fényben, mintha a papír is tudná, hogy a bizonyosság sosem több, mint egy árnyalat.

Nem emlékszem, mikor láttam először. Talán valóban a piacon, a halasnál, vagy még korábban, egy vonatállomáson, ahol a peron szélén állt, kezében rajzlap, mintha a várakozást is meg akarná örökíteni.

Most itt ül mellettem, és az arca ismerős, de nem tudom, honnan. Olyan, mint egy álom töredéke, amit reggel hiába próbál az ember visszahívni.

A füzetet nézem. A papír sarka elhasznált, a grafit elkenődött. Valóban én vagyok, bár nem emlékszem, hogy modellt ültem volna neki. Mégis pontos: a szemem körüli árnyék, a szájam vonala. Talán ő is ott volt, a háttérben.

– Maga hisz az emlékezetnek? – kérdezem.

– Inkább az árnyékának – feleli.

Nevetek, de nem tudom, min. A pad alatt a kavicsokon átgyűrűzik a fény. Tudom, hogy ez a pillanat is el fog mosódni, mint a rajz a füzetben. De most még itt vagyunk, ketten, és ez a még a legtisztább bizonyosság.

Később már nem tudom, mikor ült mellém. Talán mindig is ott volt, csak éppen most vettem észre. Az idő körülöttünk lelassul, mint egy vékony rétegű folyadék, amelyben minden mozdulat tovább rezdül. A madarak mintha ugyanazt a kört repülnék újra, a pad alatt a kavicsok helyet cserélnek, de mindig ugyanúgy koppannak.

Zsadányi valamit mond, de a hangja nem hang, inkább rezgés, mint amikor a víz tükre alatt beszél valaki. Nézem a kezét, ahogy a füzetét simítja – ismerem ezt a mozdulatot. Lehet, hogy én is így érintem a múltat, félve, hogy szétesik.

A park lassan kihűl, a fény fakul. Nem tudni, hány óra lehet, talán már nincs is óra. Csak ez a jelen, amely se előre, se hátra nem tartozik.

Arra gondolok, milyen különös: ha most felállnék, és elindulnék, vajon ő maradna itt, vagy én tűnnék el előbb?

Nem mozdulok. A szél végigfut a hajamon, a levelek közt zizegés.

Zsadányi rám néz, mintha valamit felismert volna.

– Talán mindketten rajz vagyunk – mondja halkan. – Csak külön lapra kerülve.

Nem felelek. Nem kell. Érzem, hogy ebben a pillanatban tényleg nincsen se idő, se múlt, csak a vonalak finom rezgése, amely lassan eltűnik a papíron, ahogy a fény is elenyészik.

A park üres. Padok sorban, némán. Egy levél hullik a földre. Zsadányi már nem ül ott. A füzet nyitva maradt, grafitvonala elmosódva. Az arc ott van, mégis elmosódott. Lélegzet sem hallatszik. Csak a fény rezgése marad, lassan fakul. Talán voltunk, talán nem. Talán minden csak árnyék, amelyet a délután vetett. És mégis… Valami nyom maradt. Kód, amit csak a szél olvas.

(A kép forrása: Saatchi Art)

 

∞ Սուսաննա Սաֆարյանի: Բալա, նանիկ
[Susanna Safaryan: Bala, nanik]

Mezőn jártak, pillangós-madársóskás mező. Körberakott köveken körbe. Szél járt a dobokon, a dobok hangján a szél. Szavak, énekek. Fák szobái.

Aztán az egyik lány kolibrivé változott és elrepült. Amikor a lány éjszaka elaludt, akkor ébredt a kolibri. Felhők szobája, vajon látja, vagy a felhőszobáik látják-e egymást?

Kerek foltú gyöngyházlepke röpködött a lány körül, mikor fölébredt. Egyik mezőn, másikon, mindenütt.

A fehérfarkú fényfácán és a mikádófácán találkozása, a megrepedt víz. Semmi tüske, csak a csend, a sírással töltött napok, holdak.

A lány álmában a kolibri földjén járt. A nem látott földön. A csend földjén. Szavak nélküli nyelven nyelv nélküli szavak. A kolibri mellett is pillangó röpdös.

A csenddel töltött órák, várakozás órái. Számolta, számlálta, térképet rajzolt az időről, órát készített a térről, napóra, hold-.

A lány minden éjszaka együtt ébredt a kolibrivel a távoli földön. Örökösen ébren, mert amint felkelt a Nap ott, ahol ő élt, fel kellett ébrednie a kolibri nélkül.

Azt sajnálta, nem tudnak beszélgetni, mert amikor lány volt, nem értette a kolibri nyelvét, amikor kolibri, nem beszélgettek.

Nem tudta megérinteni. Meséket mesélt a felhők egén át, örökösen mesélte a fácánokat, a bútorokat, akik lementek a lépcsőn, a hattyúkat a fákon, a kis koapintyet.

Aztán, ahol ő élt, a néma pillangók, sivatagi szél. Akkor is tudunk beszélgetni, ha nem halljuk egymást? Akkor is visszhangozzuk, tükrözzük egymást?

A termoszában volt még az együtt töltött napok vizéből, ahhoz töltött. Mindig hagy az alján, és ahhoz tölt, az ölelésig, amikor újra szeméből szemébe.

2025. 06. 30. 14:08:38
Pilisvörösvár

 

📖 Kígyót szült az öregasszony. Mari népmesék, ford. Árvay János–Enyedy György, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1962 (Népek meséi, 31).
* A hattyúlány, 28–30.
* Álom, 144–145.

„a fehérfarkú fényfácán és a mikádófácán találkozása, a megrepedt víz”: Külön ege
„a bútorok, akik lementek a lépcsőn”: Egymás nyelven [januárban várható]
„a hattyúk a fákon”: felkelni a Napot
„a kis koapinty”: Elefánt szoba, vagy minden a helyére kerül
„szeméből szemébe”: Amikor jól

(Illusztráció: Martin Johnson Heade: Hummingbirds and Gold and Purple Orchids; Kerek foltú gyöngyházlepke [Argynnis aglaja, Val d’Aosta, Italy, 2006])