Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

Zhé Shi és Ju Fu egymás mellett feküdtek a padlón, langymeleg nyár délután. Most jöttek be a szénakazalnyi fényből és melegből és eleinte zöldet láttak.
– Zöld és piros foltokat látok – mondta Zhé Shi.
– Én narancssárgát és kéket.
– Most én is vöröset. Ha behunyom a szemem millió kicsi sárga van benne. Ha kinyitom akkor átmegy lilába.
– Egy tévé.
– Igen, önműködő.
– Kár hogy csak öt percig.
– Egész életedben.
– Mikor van fény.
– Mikor vannak szavak.
– Tévézel?
– Igen, hallod a szavakat és tévézel. Tudod mit, derítsük fel a műsort! Kezdjük Ával meg Ével, ha azt mondom alma, neked mi jelenik meg?

„Önműködő tévé.”
„Ha azt mondom alma, neked mi jelenik meg?”

Ju Fu egy pillanatig gondolkozott.
– Egy zöld, peregnek róla a harmatcseppek és valószínűleg génmanipulált. De csak azért mert ma a városban a papírüzlet kirakatában egy fémkapcsos mappán ezt a kinagyított fényképet láttam. Tudod, van millió ilyen, kinagyított málnák, kerek körték, kivi, áfonyák, limettek, egy időben nagyon mentek az ilyen gyümölcsösökre.
Kis szünet. Aztán észbe kapott, hogy folytatódjon a játék:
– És te mit látsz?
– Én egy nagyon pirosat, nagyon felfújtat, szintén a reklámról amit a szupermarsban tettek ki, mióta felújították a képeket. Egy nagy piros eperalma, génmanipulált dettó.
– Ez jó. Akkor ezek szerint arra hogy sárga és töpörödött és fűszeresen erős ízű jonatánt lássál, nem elég az alma lehívó szónak?
– Ezek szerint.
– Mit kellene mondani?
– Meg lehetne próbálni olyannal hogy igazi alma.
– Jó, akkor: igazi alma. Most mit látsz?
– Egy nagy rétet, körülötte fenyők és öreg fákkal van beültetve, nem túl sűrűn, itt-ott van körte és tölgy is és almafák. És a ház mellett, a saroknál van egy almafa aminek megkaparták a kérgét a medvék; itt ezen a fán az almák már kezdenek érni, és még hamvasak. A rokonom azt mondja, C-vitamin tabletták, de én nem érzem savanyúaknak őket annak ellenére hogy a szám elgörbül. Amelyik érett, annak a húsa eres, a piros érettség benne van az alma húsában is, érted? Nem piros héj és fehér hús, hanem mintha élő emberi test lenne, látod a piros színt eloszlani belül, mintha vére lenne és erei.
– És nem félsz megenni?
– Növény-vér és növény-erek, csupa hívogatás hogy megegyed.
– Akkor jó. Most hogy így mondtad, megkívántam. Nekem az igazi alma egy öreg ember aki kerti asztalnál egy vasszéknél álldogál és kötény van rajta, most jött be a kertből és egy nagy fehér tálban almák vannak, levest fog belőlük főzni vagy kompótot vagy ízt, olyan egyszerfőtt, alkalmi almaízet. És az almák sárgák és lágyak, inkább kásásak mint rostosak, kissé savanyúak de inkább fanyarok; külsőre nem néznéd őket valami nagy fajtáknak, pedig a fajtájuk itteni különlegesség, sóvári, vagy valami ami s-sel kezdődik, vagy ilmos? mindenféle nevek jutnak eszembe az almákról.

– Most hogy mondtad, nekem is elgörbült a szám.
– Van almánk?
– Nem, körténk van. De neked még volt, olyan, amilyent mondtál most. Attól az öregtől.
– Jó kis tévézés volt.
– Nem tévézés, halmazelmélet.
– Mert?
– Az alma nevű halmazainkat egyeztettük. Nekem is van vagy félmillió, neked is vagy félmillió elemünk ebben a halmazban, és keressük, hátha van köztük közös vagy olyan ami válaszol. Mivel te válaszolsz rám és én válaszolok rád, az almáink is többnyire válaszolnak egymásra.
– Én nem is nagyon tudok elképzelni almákat amelyek ne válaszoljanak.
– Én igen. Például ha te azt mondtad volna hogy nem is tudod, hogy inkább a gesztenye jut eszedbe amely még nem ért meg a városi parki fákon, akkor ezzel én nem nagyon tudok kezdeni semmit, ez egy nagyon triviális melléfelelet. Vagy ha azt mondanád, hogy az igazi alma egy gyümölcssalátába vagdalt szelet amelyre sok levet és tejszínhabot öntöttek, akkor ez megint nem az igazi nekem. Vagy ha az jutna eszedbe hogy egyszer fél liter almalevet ittál meg egyszerre mert annyira szomjas voltál. Vagy ha az igazi almád egy pármen lenne, és egy szeptemberi délelőtt vinnéd uzsonnának, akkor ezt kétségtelenül ismerném, felismerném, mert nekem is volt ilyen, és mégsem volt az igazi.
– Nem gondoltam hogy ennyire számít.
– Még durvábban is. Képzeld el hogy én azt mondom alma és – most már tudod mik jutnak eszembe, de téged mondjuk Fiorentinónak hívnak és neked egy olasz asztal és a tenger és balkonok meg sok színes edény a zsúrokról amelyeket otthon tartanak. Ez a társalgás külön művészet, mert itt millió a félreértés és valószínűleg ki sem derül soha hogy milyen a te almád, ha rá nem kérdezek. Egyszer kijártam azt az iskolát: éveken keresztül mindennap csak hallgattuk egymás szavait. Egyikünk felolvasott, mint a középkori szerzeteseknél vagy mint a mesebeli uralkodóknak – okosak voltak mert szerették a meséket – és a többiek hallgattuk a hangját. Aztán azt mondta: „reggel”, és mi próbáltuk kitalálni, mi ez. Sorra mindenki elmondta, mit hallott. Az egyik teraszt, fényt és homokot. A másik vizet és végtelent. A harmadik mindkettőt, de főleg meleget. A negyedik egy izzólámpát – ezen még ma is csodálkozom. Aztán én virágcserepeket a függöny mögött. Aztán a hatodik egy csíkos ágyat és a hetedik nyújtózkodást és még azt is elmutatta, hogyan. Voltunk vagy tizenötön. Végül aki a reggelt kimondta, ő is elmondta, neki mi volt ez a reggel.

„Mit hallasz amikor én kimondom… neked mi a reggel?”
„Szinte megfejthetetlen az hogy: »Itt vagyok.«”

Mondott más szavakat is. Kezdtük a nagyon egyszerűekkel. Ezek egyben a legkevésbé kimeríthetőek. Például azt mondta: „Jöttem”. Ez egy nehéz feladvány. Szinte megfejthetetlen az hogy: „Itt vagyok”. Később eljutottunk a mondatokig. „Nyisd ki az ablakot!”, és akkor sorra mind a tizenöten elpróbáltuk hogy ezt hogyan is gondolhatta. És utána elmondtuk hogy eredetileg valószínűleg hogyan is nézett ki az ablak, hol kellett kinyitni és kik voltunk mi. Én például egy szennyessel teli termet hallottam ahol zúgnak a mosógépek és a levegő tele van a szappanszagú párával, és valamikor a tizenkilencedik század végén vagyok egy középületben ahol fentebb vendégek alusznak az emeleteken. Itt mindegyikünk azt mondta el amit hallott. Utoljára az, aki kiejtette, fedte fel. Aztán ugyanazt a szót, ugyanazt a mondatot elmondta egy másikunk és akkor az ő ablakát kerestük, az ő almájának az ízét találgattuk és az ő nyújtózkodását játszottuk el. Egy fél délelőtt is eltartott míg egy-egy szó körbement. Az egyszerű főnevek után jöttek az igék, az igék után a mondatok, mindig csak olyan amit naponta százszor is hallasz. Például: „Elég!” Vagy: „Ideadod, kérlek?”, és utoljára, utolsó évben, az absztrakt fogalmak. Ezt az évet a félreértések elkerülésének szenteltük. Félre-nem-értés kurzus! Hallod, hogy hangzik?

„Ezt az évet a félreértések elkerülésének szenteltük.”

– Kezdem pedzeni. Például van két ember, maradjunk a halmazoknál, A és B. És elkezdenek a barátság fogalmával foglalkozni, talán ki se mondják, az egész magukban zajlik. Magában, és csak magában, A azt mondja: B talán barátom lehetne. Ahogyan ezt mondja B. És A figyelme B-ről egyszeriben a saját barátsághalmaza felé fordul ahol keresni kezd. Megjelenik egy zöld udvar képe kövekkel, szaladgáló alakok, kinagyít, visszaemlékszik egy combmozdulatra, amikor nekivágódott a labda és kifogta, visszatér megint a barátság szóhoz és megjelenik Tünde, aki a társaságban körbekínál egy friss vízzel telt poharakkal teli tálcát, de megjelenik rögtön egy sötét autópálya, ahol esik az eső és villognak a kocsik fényei, amikor éjjel tizenkettő van majdnem és ő gyalogol hogy elérjen Tituszhoz, és megjelenik Humphrey akivel pont akkor találkozott össze amikor szükség volt rá és megkapta tőle a szükséges vonatjegyet. B szintén azt mondja magában: A talán barátom lehetne. És megjelenik egy utcasarok amikor együtt fényképez Sergolóval, és egy asztal ahol bort isznak fényben, egy út amikor kétoldalt nyárfák és köd, viszik Ariostót, aki bemutatja legújabb fürdőszoba-berendezés modelljét és amikor Perdi leesett a tönkről és felhorzsolta magát és ijedten kérdezik, mi van, mert a szokásosnál jobban vérzik, megjelenik egy hangulat, egyfajta ingyen-érzés, hogy lehet. És itt nem állnak meg a képek, hanem folytatódnak A-val, és most vele képzeli el ugyanezeket a helyzeteket, máris tapogatózik, vajon hogy mutatna A a teraszon, vagy rohanna-e, esetleg felhorzsolná magát, vagy iszik-e bort, lehet vele ülni egy fényes asztalnál vagy mit lehet egyáltalán? Most figyelme visszasiklik A-ra és A-t mint elemet kezdi leképezni a barátság nevű függvénybe. A BARTÁSÁG nevű halmaz elemei a függvény eddigi leképzései. B barátságfüggvénye szerint megjelenik A egy utcarészletben, most nem is tudja miért, de leghamarább ide tudja elvinni, amint mennek együtt és nem mondanak semmit, és talán elérnek majd B-hez és megbeszélik, azt az akármit, de a lényeg az eredmény, a megértés érzete, talán meg tudná érteni hogyan működik… töpreng magában B és már látja kettőjüket egy nagy szelet sárgadinnyével és egy harmadik ismerősükkel a teraszon és már megvan fejében a szöveg amit elküldene A-nak, vagy megmutatja neki a lepkegyűjteményét, igen, először a lepkéket mutatja meg. A ezalatt B-t képezi le saját függvényébe és megjelenik B akivel száguldoznak és akinek felajánlhatja hogy elviszi, és ezzel is kifejez valamit, természetesen nem az út a lényeg hanem a gesztus, mondja magának A, és képzeletben megint B-nél van, akit most felhív és megbeszélnek vele egy megbeszélést, amikor ülnek a gép előtt és a képernyőt bámulják és ledöntik meg eldöntik a virágcserepeket, eldöntik hogy fekete vagy barna vagy fehér virágcserép a jobb A-nak a vállalkozásához a folyosóra és hogy Tardinak érdemes-e válaszolni, és ha igen, mit.

– Mintha te is jártál volna ott ahol magamban én.
– Honnan tudod, talán igen. Talán egy helyen jártunk csak nem vettük észre egymást.
– Akkor érted.
– Persze hogy értem.
– Érted hogy A és B nem értik egymást?
– Az egy illúzió hogy érteni. Talán működik, de azonosság nincs. Nincsenek azonos elemek a halmazokban. Viszont lehetnek, és egy barátságnál vannak is olyan elemek, amelyek egymásnak értelmet adnak.
– Ahogy az én kertem és a te öreged.
– És akkor a két ember együtt marad.
– Innentől már tényleg lesznek közös elemeik.
– Az élmény igen: közös. A halmaz róla már nem biztos. A róla sohasem biztos. Itt vagyunk mi, fekszünk a padlón és van ami van, és ebben nincs te, én, padló és fény. Most van. De ha elkezdünk gondolni rá, akkor az már róla lesz ahol megjelenek először én, aztán te, a padló, a fény és ami még a szűk járatokon közlekedni tud. Nevek. Én elnevezem így, aztán jössz te és azt mondod hogy ez nem padló hanem délután és mi nem fekszünk hanem most a sétának vége és hogy ez a fényfolt itt olyan mint a biciklitúra, eszembe jut a biciklitúra… És máris úgy működik az egész mint szavak. A padló amin fekszel csak egy szó amiről a hátadnak millió élmény jut eszébe és máris itt egy halmaz, aztán egy újabb halmaz mert dudálnak kint, nekem ez a szomszéd roma aki megérkezett a családjával és most nagy garral nyitják a kaput és neked ez az autószerelő műhely ahonnan távozik egy kliens és elakadt a sofőriskolások valamelyikével aki épp most fordul ki gyakorlatra, de az is lehet hogy a csatornát javító munkásokhoz szállt ki a főnök és vele egyszerre szállították a csöveket és ezért akadtak el.
– Ebben az esetben adott egy közös elem és hozzá különböző halmazok.
– Igen. A padló a közös nevező. Amiben vagyunk, az közös halmaz és innentől jönnek a különbségek.
– Sosem fogják a reggeleimet hallani?
– Talán nem is kell. Nem fogják mert nincs ismétlés. Még egyszer nem lesz a reggeled senkinek. De nem az ismétlés kell.
– Hanem? – csodálkozott Zhé Shi.
– Hogy labdázz vele. Adogass. Dobod és nem fogják ki. Dobod és nincs ott senki. Dobod és dobod és valakinek, ha ki tudja fogni, megjelenik valami. És ettől egyszercsak értelmesnek látjátok együtt menni 200 métert és beülni egy terembe és aztán mondjuk úszni, és aztán már megint van adogatnivaló és visszadobnivaló és neked új és új elemeid lesznek a halmazodban ahogy neki is, persze nem közös.
– Nem is kell közös legyen. Mit csinálnék én a te halmazoddal? Csak ha igaziból adod.
– Igen, csak ha elviszlek az öreghez.
– És én elviszlek a tisztás-kertbe. De így sem lesz közös.
– Nem. Nincs közös.
– Akkor?
– Hát van. Van, csak úgy. Ha felelnek egymásra, ez nem épp elég?

„Mintha te is jártál volna ott ahol magamban én.”
„Vannak is olyan elemek, amelyek egymásnak értelmet adnak.”

(Illusztráció: Varga Borbála: hiúz-pár 2026; függőágy 2015; nyuszt körtével 2025; születésnapi táncosok sorozatból 56, 2025; nyuszt-kölykök [forrás: stockphotos]; két dinnyeszelet 2011; [eljegyzés, forrás: pixabay])

Tyereskova fent, Nagy Imre lent. Zsadányi kórházi ágyon, rádiót hallgat. A fentről tud, a lentről nem. Túl van a Rózsa Sándoron. Veszelkán, Pisze Matyin. Ki lehet az a szörnyeteg, aki fényes nappal möggyújtotta a várost. A felcsapó lángot ma is látja. Olvas és olvas. Olcsó Könyvtár.  OK. Darabja két forint. Csak fekszik és fekszik, fehér falak között, egy szanatóriumban. Általánosba jár. Ének-rajz nincs, kapa hangja van, és botfülű. A ritmust érzi, ösztönösen. Számolni tud, és a szemével mér, darabol, összerak. Apja a kocsmában huzatja, a prímást ölelgeti. Vén betyár mindkettő. Nem akar részeg lenni. Nem mer inni, lakodalomban, disznótorban sem. Gyenge fiú, és bátortalan. A lányokat is kerüli. Vagy azok őt, mindegy. Futni már nem fut, ha akarna sem. Csípője merev, bal lába rövidebb. Sántít, még bot nélkül jár. Nem szeret késni, sietni siet, megszokta, hogy előbb érkezik, mint kellene. Tíz éve bottal jár, tenyere puha, kérge nincs, anyjától örökölte. Ha megsérti valami a bőrét, egy konzerv, megüti a lábikráját, a vérző seb nehezen gyógyul, hetekig látni a nyomát. Piros a heg, a forradás. Nem fél az esőtől, a széltől, vihartól. Aki a mezőn-földön jár, kapál, répát eggyel, kaszál, nem menekül, összébb húzza magát, mire hazaér, megszárad. A jég, az más, hideglelést kap ilyenkor. Levelek szakadnak, szőlőfürtök esnek szét, barack, cseresznye feketedik, féloldalasan. Akit kint ér, annak testében is kárt tesz.  Nem nevezi áldásnak, de átokként sem tekint a természet jelbeszédére, érteni érti, számol vele, imát sem mormol magában, békétlenül fekszik le, álmában forgolódik, izzadó teste fázik. Reggel az ablak előtti virágot nézi, a nap, a fény jelképe, lehajol hozzá, szirmait most nyitja ki. Százszorszép, megtépázva is örök és vidámságot áraszt. Nagyanyja szerint ez kicsiny és kiszszerűen is elegáns virág az igazság jelképe, egyben a titokban tartott, rejtett igazságé is. A százszorszép által a világ is egyszerűvé és nagyszerűvé válik, a tisztaság és az ártatlanság, a belső szentség jelképe. Ne ringasd magadat illúzióban, súgja fülébe valami ismeretlen hang, talán az ördögé, a nap szeme sosem leszel. Egyszer mindenkinek a testén százszorszép nő majd. Halott lesz. Szeret, nem szeret, tépi a virág szirmait. Alig tíz éves, először szerelmes. A lány nevét nem mondja ki, csak a lány arcát látja, ahogy abból az arcból egy szempár mered rá, de csak egy pillanatra. Hideg fut át a hátán, hallja az anyja hangját, a százszorszép gyomnövény, és a fűnyíró dobjában végzi. A csillagokat nézi, nincs távcsöve, hogy a szputnyikot kövesse, vadludak szállnak, indulnak vissza északra. Képzeletben velük száll, még nem volt Budapesten, a Balatonnál sem. Hegyet sem látott, a dűlők mentén járva a lenyugvó nap horizontja a messzeség, a végtelen, és megszűnik, amikor beáll a sötétség. Az élet nem áll meg. Képeslap, újságpapír a latrinán, olvas és használja is. Nagyapja nem jön ki éjjel, serblibe engedi a vizeletét. Hallja, hogy csorog, időnként megszakad a csorgás. Másik oldalára fordul. Tyereskova fent, Nagy Imre lent. Fentről látja a földet, mindenütt kékség, és átdereng rajta a sok kontinens. Földrajzból jeles. Marco Polo szeretne lenni, és az sem bántja, hogy nem vették őt komolyan, nevettek rajta, csak képzelődik és hazudik, sosem látta a kínai nagy falat. Igaz, hogy én sem, vallja meg magának. Tanulnia kell, ha világot akar látni. Reménye olyan, mint a pongyola pitypang, ádáz, szinte kiirthatatlan gyom. Csontjából nő ki, lelkében ver gyökeret. Néha úgy érzi, olyan, mint foncsor a tükör hátoldalán, fényvisszaverő bevonat. Szeme vak dolgokra, nem lát. Ha a tükörre fújja leheletét, a tükör felülete elhomályosul, párás lesz, írni is tud rá. Jeleket rajzol, majd letörli, nem akarja, hogy valaki lássa, bár tudja, az nem marad ott sokáig. Pusztai Ági. Csak Ági, a g eltűnt, a piramis nem, ott van a képen, talán nem csak ott, a Nílus sem sodorta el. Ő csak Köröst ismeri, a füzes bokrokat, a hideg-forró homokot. A túlpart titokzatosságát, a túlparti erdő csöndjét. Sosem járt ott. Valahogy így van a járásával is. Illúzió.

Julien minden munkanapja elején és végén elszívott egy füstszűrő nélküli Chesterfield cigarettát. Ilyenkor megbiccentette nagyapjától örökölt kopottas, szürke Borsalino kalapját, nekidőlt a falnak, és úgy tett, mintha ő lenne Humphrey Bogart. A fellobbanó gyufaszál fényében egy sokat megélt arc körvonalai rajzolódtak ki.

A Bastille tér és a Luxembourg-kert közt kétkerekűzött nap nap után. Ízléses, mályvaszínű ingben tekert a telephelyre. Beérve felöltötte zubbonyát, magához vette söprűjét… és söprés, a megszokott macskaköveken. Így teltek hajnalai, és minden második szombatja. A váltásruhája a szekrényében pihent, hogy hazafelé is kifogástalan lehessen a megjelenése. Vasárnap délutánonként a Le Petit Parisien falai között időzött. Keserűlikőrre és Paris-Brest süteményre költötte azt a kis szégyenpótlékot, amit munkabére mellé kapott. Oda volt az égetett tésztás, vajas, pralinékrémmel töltött desszertért. A biciklikerékre hasonlító csodát 1910-ben Louis Durand ötlötte ki, és kezdte árusítani cukrászdájában egy kerékpárverseny tiszteletére. Julien a falatozást és az italozgatást követően rendre a szalonspicces állapot határán táncolt. Egy Jacques Prevert-válogatással a kezében üldögélt Jules kávéházában. Rongyosra olvasta. Húsz éve szinte nem is lapozott mást.

– Az utcaseprő néhanap. Ezt biztos rólam írta – gondolta magában ábrándos tekintettel.

Az utcaserpő (Balett) címűt is fejből fújta. Megannyiszor eljátszott a gondolattal, hogy, milyen hálás dolog lenne kihúzni a Szajnából egy fuldokló sellőt. Egy barnát, egy szőkét vagy vöröset. Aztán melózott tovább. Ő volt a fény városának megmentője. Óvta Párizst a hanyagoktól, a klosároktól, a szemetelőktől, a szerelmesektől és a hülyéktől. Lépten nyomon megsárgult és rúzsfoltos csikkek. A nyilvános piszoárok körül párolgó vizelettócsa. Ripityára tört pezsgősüvegek és szertefoszló álmok. A keserédes hétköznapok és az átmulatott éjszakák nyomai.

– Azt a sávot kihagyta – dobta oda neki egy járókelő kacagva.

– Na, még egy elégedett ügyfél… Ha jobban tudja, csak tessék.

– Nem azért mondtam.

– Tudom, csak viccelődött. Ahogy a többi tizenöt is ma. Meg az előzőek. Ismerem Roletti őrmestert tudja?

– És?

– Ha akarnám, széttörhetném a fején a munkaeszközt, mondván, hogy önvédelem volt… de nem éri meg. Tegnap kaptam az új cirkost. Kár lenne érte.

Zaklatottságát csillapítandó rágyújtott. Csodálattal figyelte a sercenő gyufaszál lángját. Egy pillanat alatt fellobban, majd kialszik. Mint az élet. Mire feleszmélt, már végigégett, ő pedig haladt tovább. A következő sarkon megsárgult faleveleket sepert a szemetesládába. Aztán az őszi szellő megtáncoltatta őket, és kezdhette az egészet elölről.