Bejegyzések kategória bejegyzései

Állatkerti emlék; Maszkabálok nagyasszonya; Ki nevet a végén?

 

Állatkerti emlék

Most volt tavaly augusztus, amikor vártam
rád a troli megállójában és itt voltam veled.
Akkor még fogalmam sem volt róla, mitől
szenvedsz úgy, és, hogy élni már fáj neked,
és vidám bakfis-lényed estélyként leplezi,
hogy kis szívedben fojtogató kísértet bánt.
Gyorsan megbeszéltük, hogy mindkettőnk
kedvenc állata a barátságos, jámbor elefánt,
meg azt is, hogy vad krokodilokkal álmodsz
néha és állkapcsuk milyen ijesztően hatalmas,
amíg összebújva néztük, mint élvezi kellemes
rabságát a sok fóka, pelikán, kenguru, szarvas,
sőt, még arra is rávettél, hogy a ronda tarvarjak
és dögevők ketrecébe menjünk, bár azért féltem,
amikor a leláncolt kondort megpillantottam,
ahogy gubbasztva bámul engem a kerítésen,
de nem volt többé visszaút, még akkor sem,
ha Prométheuszként féltettem tőle a májam,
majd felkapaszkodtunk a híres Nagysziklára,
és úgy gyönyörködtünk a pesti panorámában,
miközben csókok és titkok finom násztáncát
adtuk egymásnak lágyan suttogva odafent át.

Reméltem, hogy mint egy oroszlánkölyköt,
hazaviszel és örökbefogadsz, mert csupán
szelíd, igaz és jó akartam lenni tehozzád,
és az érzéseimet megvallani neked végre
a Feneketlen-tónál vagy a Gellért-hegyen,
de végül mindez egy pajta mellett történt,
nem valamiféle klisés, romantikus helyen,
amiket én jobban szeretek, de benned
az orrszarvú bőrét magára húzó lélek
nem hagyta, hogy naiv tündérmesévé
tisztuljon a testedben munkáló méreg,
én pedig szentül hittem, hogy valamit
én csinálok rosszul, hiszen te boldog
szeretnél bizonyára lenni. Vakságom
eltakarta előlem a nyilvánvaló foltot,
amely megpecsételte angyali dühödet,
mert elméd kifutójában ocsmány állatnak
láttál te minden férfit: szépet, ifjat, öreget.

Imént kocogtam el itt a Széchenyi-fürdő mellett,
és eszembe jutott, hogy másik nő is volt a képben;
már ismertelek, de nem szerettél valójában engem,
ezért őt ölelgettem órákon át a gyógymedencében,
bár jól tudtam, hogy ilyen rafinált boszorkánnyal,
mint ő volt, Kirké disznajaként jövőm nem lesz,
és ha ajkam őt is csókolta: mégiscsak eldőlt,
hogy kedvesemül nekem egyedül te kellesz,
noha semmitől sem engedett fel arcod mögül
a fagy, és hamis árnyékot vetített rám szemed,
én pedig csak sejtettem még: üde meztelenséged
mellett fekete ruhád magába súlyos gyászt temet,
de így is szárnyaltam volna veled a magasban,
mint a marabuk, egymás faágán pihenve meg,
most pedig, mintha csak áttelelt volna bennünk
a vágy valahol, míg a gólyaröptű tavasz közeleg:
visszakívánkozom azokra a mámoros estékre
a Kopaszi-gátnál és a bűbájos Margit-szigeten –
bár tudom, hogy jobb volt ez így s maradjunk
inkább két rácsok mögé zárt, sértődött idegen,
mígnem a Liget alkonyi homályában megállva
eszembe jut, hogy semmilyen varázslat nem
olvasztja fel többé ezt a kővé dermedt álmot.
Könnyezve nézem az állatkert bejáratánál
a két szemben álló, szétszakított elefántot.

 

Maszkabálok nagyasszonya

Harminc hosszú évem során
én csupán egy valamit kértem:
hogy valaki őszintén szeressen,
és legalább egy kissé megértsen,
így a temérdek imbolygó dzsinn-láng
után, mely hideg sivatagokba vezetett,
úgy tetszett, te vagy a betlehemi csillag,
mit zarándok-lelkem mindvégig keresett.

Azt hittem, angyal vagy a pokolban,
pedig lidércként kísértesz a Földön;
szerelmed ígérete volt számomra
a vaspóráz s a láthatatlan börtön,
mert már az elején is azt súgta
egy ösztön, hogy édes, terített
asztalodtól jobb lesz távol maradnom –
bugyogó mocsaradba mégis, akár a légy
a papírba sikerült csúnyán beléragadnom.

Ringó pávatánccal csaltál közelebb
ajkadhoz, majd gúnyosan el is toltál;
cseverészni unalmadban, mint kedves
kis puli kutyát, csinos lábadnál tartottál,
és most is lassan húzod előttem a csalit,
noha még be sem kaphatom a horgot –
mert ha kifognál a tóból, új játékszerre
kellene, hogy legyen nyomban gondod.

Hízelgő bestiaként dörgölőztél,
és olyan csábosan bújtál hozzám,
hogy elfelejtettem: párducként nem
csak szép, hanem veszélyes is voltál,
mert a kiscica is, mely ártatlannak
tűnik, egy napon ragadozóvá válik.
Elrejtőznék előled, de tündérkék
szemed mindenütt énrám világít.

Szívem rozoga lanthúrjain,
mint nőstényördög zenéltél;
sohsem adtál darabot lelkedből,
mindig csak az enyémből kértél,
akár Nefernefer, az egyiptomi
kéjhölgy, követelve kincseimből
mohón egyre csak többet és többet –
én mégsem az undok szajhát láttam
benned, hanem imádott hercegnőmet.

Bókod sötét méregfürdő, amelyben
nyakig merül el az óvatos józanság:
hol simogatsz, hol az árokba rúgsz,
mígnem folyton más lesz a valóság,
hiszen akit szerettem, csak délibáb
volt, amelyet vásznamra festettél,
ám e varázs soha nem is létezett.
Színjátékodtól, mint ópium áradt
szét bennem a gomolygó képzelet.

Szúként rágsz agyam kérgében, s büszke
zászlódat mindegyik barázdájára kitűzted;
akár egy ruszalka: hű csodálódat mindig
újabb ajándékokat hozni messzire űzted,
mert nem volt elég neked a nyaklánc
sem borostyánkőből, sem gyöngyből:
a csillagokból is akartál egyet, és lám,
azt is facsartam testedre véres könnyből.

Kobraként követtem cserfes, bűvös
mozdulataidat, ám észre sem vettem,
hogy visszazártál egy vesszőkosárba,
ha műsorodhoz éppen nem kellettem,
míg máskor nászi ágyad felé mutatsz,
de ha holdkórosként követlek téged:
beteg, görcsös erőlködésem másnap
egy klinikai zárt osztályon ébred.

Nem liliom vagy te, hanem egy saját
maga köré tekeredő, kevély szőlőinda;
egy szerénységbe öltözött, másokban
is csak önnön képét szerető nárciszta,
ahogy bennem is önmagadat szeretted,
még ha sebeid miatt nem is tehetsz róla,
hogy úgy tekintesz minden szempárra,
mint fésülködő tükörre és üveggolyóra.

Mézes kolibrinyelvvel szívod ki mindenkinek
a titkait, majd azokat hátuk mögött kibeszéled;
mint kuglibábut, lököd föl és állítod vissza
a pályára, aki csak naivan megszeret téged,
miközben kislányként pislogsz, ha megtörtént
a baj, hogy te nem is csináltál semmi rosszat –
pedig a boldog Rómámat lángba borító
gyilkos máglyát kacagva magad okoztad.

Mintha medve volnék: önkényed,
e parasztlány láncon vásárba vezet;
ahol gyöngédségem és figyelmem
pénzre váltható hiúság csak neked,
míg egy szörnyet ültettél álmaimba,
amelyet reményem anyaként kihord.
Emléked időzített bomba mellkasomban,
ám te kíméletlenül kettévágtad a zsinórt.

Neked móka s diadal, hogy múzsám lehetsz,
míg én ki nem gyógyulva már soha belőled,
ettől a zsibbadt sóvárgástól tönkremegyek;
hiszen a szívem már nem dobog, hanem
kilövés előtti visszaszámlálóként ketyeg,
és a pillangókat, amelyek ha mellettem
vagy, most is gyomromban röpködnek:
mint gonosz kisgyerek, nagyítóddal
futkosó hangyákként megpörkölted.

Nem én kellek, csupán a vágy, hogy térdre
kényszeríthetsz pajkos háborúdban engem,
majd hagysz egy kicsit nyájas
szavaidból orvosságul ennem,
de csak azért, hogy még mélyebben
döngöld iszapba, ami még vagyok,
mert nem a szeretet éltet téged,
hanem, hogy oltárodon napról
napra aszott csonkká sorvadok.

Békés templomszentélyemre idegen
hódítóként formálsz magadnak jogot,
de kertemet tovább nem is öntözöd,
és a szomjazó rózsákat széjjeltaposod,
majd finom műszereiddel, akár navigátor
térképezel fel, hogy a gyöngéimbe döfjél.
Párisz nyila vagy, mi a sarkamba fúródott,
s ezzel a bolygó árnyak országába küldtél.

Beidomítottál ravaszul, szelíden, egyre
jobban szítva a parázs alatt a lágy tüzet,
hogy ha elég sok kockacukorral etetsz,
a végén ki se bírjak már egyetlen
lopott percet sem soha nélküled,
és bár fehér hímestojásnak tetszik
kebled; aki csak megérinti, annak
nyüzsgő, gyötrelmes darázsfészek.
Borogatást nyújt felém a kezed, mégis
minden ujjbegyed velőstül csontig éget.

Hitted, hogy olvasol bennem, de nem érted
nyelvemet. Fintorogsz csak: szeretni, mi az,
míg én már nem tudom, ábrándjaid s kínjaid
meséiből, a kulisszák mögött egyáltalán igaz
mennyi volt, hiszen előadásodban sosem gördül
le a függöny – talán akkor sem, ha a díva alszik,
mert még bájos szuszogásodban és légzésedben
is valami mesterkélt, tarka cirkuszi póz hangzik.

Ásítozol, mint elfoglalt, kelendő úrinő,
kinek társasága csupa kedély és kellem,
de ha ruháidat ledobnád magadról:
nem látszódna, csak egy karcsú,
halovány és simulékony jellem,
mert ami lényed fedi, mind maskara,
hiszen az élet neked olcsó karnevál,
amelyben a sok nyomorult emberi
káposztafej újabb fellépésedre vár.

Lázasan és bután kerestem, melyik
lehetsz a sokféle drámai alak közül,
míg reméltem, hogy egymás ölelésétől
mindkettőnk megroppant lelke üdvözül,
és bár még mindig reszket minden ízem,
amíg némán, egymással szemben állunk:
immár lehull rólad minden álarc, és alattuk
csupán egy rideg, magányos üresség tátong.

 

Ki nevet a végén?

Ragyogó, üde és mesteri voltál, akár egy látomás.
Kellett valaki és máris utolért a fura pillangóhatás,
a Kozmosznak pedig szokás szerint volt humorérzéke,
hogy teljesen váratlanul helyezett veled egyazon térbe
épp úgy, akár egy figurát szokás egy társasjátékban,
habár biztosra veszem, hogy bármilyen szabály van:
te el is fogsz jutni a célig, nem ragadsz le a startnál,
hiszen kinek ne kellene olyan sűrű göndör hajú lány,
mint amilyen te vagy? Amikor én dobok a kockával,
mohón remélem, hogy utolérlek és figurám szárnyal;
hogy jössz te még az én utcámba és meglátod, mit tudok;
hogy lesöprök mindenkit s háborúmban előrébb jutok;
hogy csak vissza kell lépnem pár mezőt tőled és vége
is; hogy megnyerem a játékot bábuimmal révbe érve,
ám az aktuális menet mesterasszonyaként jársz te túl
mindenkinek az eszén és én kullogok a pályán hátul –
pedig talán a kocsmaajtóban le is szólíthattalak volna,
ha nem láttam volna, hogy éppen fröccsért állsz sorba,
ami nyilván a barátaiddal együtt fontosabb volt annál,
hogy szóba állj egy zenésszel, aki koncertekre rohangál
havonta, de nem tölt meg stadionokat és sörözőket sem,
hanem bárhová megy, a szerelem csak örökös majdnem,
és annyira győzni akar, hogy emiatt mindig csak veszít
benne, a kártyapartin pedig a kezéből idejekorán kiterít
minden lapot, mint zsugás, ki nem szűz, amatőr marad
mégis örökké. Te a földön jársz, míg én a bús merengő
vagyok, aki nem rejti magában egy csapatjáték ígéretét,
pedig párban éltem át legjobban mindig a meccsek hevét:
az egy szín, az egy tábor, az egy zászló selymes bűvöletét,
ám ehelyett szüntelen sakkoznom kell, a másik fél mit akar;
a nőket szenvedélyesen szeretni tragédiába futó bikaviadal,
hiszen sokszor mire kiderülne, hogy nyerhetne is az ember,
addigra szép ellenfele már egy érdekesebb asztalnál rendel
új kört italból, játékból és férfiból, míg én csak a tábla szélén
bámulok némán, szomorúan, mert úgyis te nevetsz a végén.

 

(Illusztráció: Bill Bell: At The Zoo)

Hirdetés

(Budapest, 2006)

 

Keresem Weisz Györgyöt. Magas, jóképű, elegáns fiatalember. Akár az apám is lehetne, ha már tőle kaptam a nevem. Tőle kaptam, az anyám közvetítésével. Magához vette, őrizte, azután amikor eljött az ideje, nekem ajándékozta. Mintha jogom lett volna rá.

Keresem az anyámat. Filigrán, szép, fiatal. Akár Weisz György gyermekének anyja is lehetne, ha már tőle kapta a szerelmet. Weisz Györgynek nincs gyermeke. Nincs senkije. Gyalogmenetben ritkán maradnak meg a Weiszek. Weisz György sincs, Weiszek sincsenek. Csak a neve, ami az enyém lett. Én azért vagyok, hogy megmaradjon Weisz György neve.

Keresem Weisz Györgyöt. A meglelt, sárgult fényképeken a húszas éveiben jár. Négyet találtam anyám sok évtizeden át, gonddal őrizgetett, titkos holmijai között. Jóvágású, intelligens, de főként magabiztos arc. Sportzakóban áll, fényképezőgép lóg a nyakában. Bakfisok álmaiba való. Megvalósulatlan reményeik megtestesítője. Ágyúszó kísérte érzéki csalódásban megsemmisült illúzió. Keresem egy képeslapon, amit 1943. október 26-án írt Kárpátaljáról, a haza fegyvertelen szolgálatában Turjaremetéről, Nagyságos Stern Lilly úrlánynak.

Keresem az anyámat, húszéves múlt, amikor az a levelezőlap megérkezik hozzá Budapestre, amelynek küldője szerelméről biztosítja. És a fényképek hátán anyám ceruzájával kisatírozott, olvashatatlan, ujjvégeimmel kitapintott írása arról, hogy soha sem felejti el. Ennyi. Semmi több, amit róluk, kettőjükről tudok.

Keresem Weisz Györgyöt. Előttem esküvői kép, anyám legfiatalabb nővére mond épp igent. Fél évvel Turjaremete előtt. Apám mögött Weisz György. Egy fejjel magaslik fölé. Apám szürke nyúlszőr fejfedőjét szinte agyonnyomja Weisz széles karimájú, fekete művészkalapja. Mellettük az anyám. Apám másik oldalán a szerelme, aki anyám barátnője. Ők négyen együtt, az örökkévalóságnak ajánlva. Két év múlva már sem Weisz György, sem apám szerelme, sem anyám legfiatalabb nővére nem él. Csak az apám és az anyám. Apámnak nincs senkije, anyám szinte minden férfival összeáll. Az egyik megelégszik azzal, ami neki jut, a másik mindent pótolni akar.

Keresem Weisz Györgyöt, ha már tőle kaptam a nevem. Keresem őt, noha nem az apám.

Keresem az apámat, aki a szerelme halála után egy kis viháncolásért cserébe hozzájárult ehhez a névadáshoz.

Keresem az anyámat, aki egy kis viháncolásért eltűrte az apámat.

Keresem apámat és anyámat, és azt az ötven évet, amit anyám az apám mellett – jobb híján – rám való tekintettel eltöltött. Azt az ötven évet, amit apám az anyám mellett egy másik nő emlékéhez hűen élt meg.

Keresem az anyámat. A kórházi ágy üres. Az ügyeletes orvos azt mondja, egy órája exitált. Apám már korábban elment. Anyámnak így maradt néhány éve, egyedül egy álomvilágban. Csak néha ébredt fel belőle, csak néha térítette magához a betegsége. Mintha mi sem történt volna. Mintha. Különös dolgokat mesélt, élénk, vidám tekintettel jelenítette meg történetei helyszínét. Egy hatalmas, bíborszín bársonnyal borított falú villáról beszélt, ahol otthon érezte magát. Mintha mindig is ott élt volna, abban a nehéz, áporodott levegőjű házban. Azután tisztult az emlékezete, és eltűnt a kastélyszerű épület. Maradt a kórházi szoba.

Keresem Weisz Györgyöt, és keresem, főleg, az anyámat. Megkésve, tudom. Már csak én kerekíthetek történetet köréjük – ha már elfogadtam a nevem.

Azt a nevet tekinthetem örökségemnek is.

Keresem Weisz Györgyöt, keresem az anyámat.

A földet nyírják

 

იალონი (თათია ლეგაშვილი):
მეითის სიმღერა, თუშეთი (2025)

[Ialoni (Tatia Legashvili):
Meitis simghera, Tusheti (2025)]

Felhők szállnak le a hegyekből. Ahol fekete hattyú él, fekete felhő száll

Nyírják a füvet, fújja a szél a port. A földet nyírják?

Rigó fészkel a cseresznyefán.

Körülöttünk vágnak. Úgy kellene csinálni, mintha nem léteznénk. Úgy kellene csinálni, mintha nem léteznének.

Madarak jönnek a kiszáradt fára is.

Úgy viselkedsz, mintha az emberek az ellenségeid lennének. Az emberek viselkednek úgy, mintha az ellenségeim lennének.

A varjúk megették a kint hagyott pogácsát.

Szél fúj a hídon, hófehér szél. Néha lehullnak a pillangók, mint a levelek?

A seregély sötét, ha sötét van? Vagy világít?

A macska nem vette észre, hogy pont arra a levélkupacra feküdt, amelyik alatt a sün aludt. Vagy a sün nem vette észre, hogy pont az alá a levélkupac alá ment, amelyiken a macska feküdt?

Ha nem virágoznak növények, nem jönnek bogarak? Ha nem jönnek bogarak, nem jönnek madarak?

A macskát még a levélen keresztül is szúrta. A sünt még a levélen keresztül is nyomta. Jaj, megszúrt egy levél, mikor a sün fordult. Milyen nehéz a levél, alig tudok megfordulni!

Esik a hó, az eső, a hal, a sül.

Lehetne világosabb a tenger alatt? Lehetne lent egy Nap?

Megfordult a levélkupac, a macska volt alatta és a sün a tetején. A macska nyomódott, és a sün fázott és esett rá az eső.

Megoldhatjuk a növények problémáját, ha áttesszük őket egy másik helyre. Odébb kell tolni az asztalt! Odébb kell tolni a szőnyeget! Odébb kell tolni a házat!

A felhők felmennek a lépcsőn.

A sün a hó alatt van? A levél alatt a hó alatt. Mi is hó alatt vagyunk, ha a tetőn hó van.

A fakérget meg lehet főzni, legjobb a gyümölcsfák kérge.

Ha a zöldségre hó hull, nem fagy meg, ha nem, megfagy?

Kivágott fák fölött kivágott felhők.

Mi az, amitől sírnék, de nem lennék szomorú?

Kinyílt az ajtó, mint egy virág? Baracklevelű harangvirág.

Festmény naplementében.

Bóbitás szajkó, barnakoronás álszajkó, az árnyékuk a baracklevelű harangvirág árnyéka felé repül.

Megállt a föld. Akkor az ég fog rengni.

Seregélyek a kiszáradt vetésen.

2026. 07. 09. 8:24:01
Orfű

 

1. Elégő szavak fénye
2. A földet nyírják
3. Árnyéka virágzik [szeptemberben várható]

Jázminnak

 

Ruzics Csilla: Szemek folyója

 

(Illusztráció: Bóbitás szajkó (Cyanocitta stelleri); Viktoria Gaman: Montenegro-Bosnia border, Mountain pass in the rays of the sun)

Orbáncos angyal

Nem akkor érkezett, amikor megláttam, hanem jóval korábban. Azon a reggelen, amikor a kert fölött szokatlanul alacsonyan húztak a fecskék, s a levegő megtelt valami láthatatlan nehézséggel, amelyet nem lehetett sem esőnek, sem viharnak nevezni, csak olyan súlynak, amelyet a föld időnként magához vonz. Mindent, ami egyszer fölemelkedik, előbb-utóbb visszakér a por.

A bodza elvirágzott. A fekete bogyók ültek a fürtökön, megannyi be nem gyógyult szem, és a diófa kérge új repedéseket nyitott magán, mert a fák nem tudnak felejteni, csak vastagabb kérget növesztenek emlékeik köré. A kert ilyenkor olyan, mint az öreg test: minden bokor a régi sérülés helye, minden árnyék valaminek a hiánya.

Ott állt a kerítés mellett. Nem ragyogott. A ragyogás az ikonfestők találmánya; a valóságos angyalok inkább fáradtak. Hosszú út után érkeznek, porral a hangjukban, idegen tekintetekkel a szemükben, és úgy állnak a délutánban, mint azok az emberek, akiknek nincs hová hazamenniük, mégsem kérnek bebocsátást sehová.

Csak vizet. Mindig vizet.

A csorba zománcbögrét két kézzel fogta. Ivott, mintha a kortyoknak külön idejük volna, mintha a víznek előbb meg kellene tanulnia a torkát, mielőtt lemerészkedik a testébe.

Akkor láttam meg a nyakán a vörös foltot. Nem sebre emlékeztetett. A seb kifelé beszél. Ez befelől izzott.

A bőr alatt valaki lassan vörös festéket oldott a vérébe. Nem kérdeztem semmit.

Terjedt rajta a betegség, ahogyan augusztusban az alkony: nem egyszerre, hanem lassan, bokorról bokorra, levélről levélre, míg végül az egész kert ugyanabban a vörösben kezd lélegezni.

A tekintete nem rajtam állt meg, hanem mögöttem, a ház falán is átlátott, a szobákon, a könyveken, az ágyakon, a gyerekkori tárgyakon, egészen addig a helyig, ahol az ember már csak emlékként lakik önmagában.

– Túl közel hajoltam. – Ennyit mondott. Nem magyarázta. Nem kellett.

Minden betegség ugyanebből a mozdulatból születik. Valaki túl közel hajol valakihez. A közelségnek mindig ára van.

Harmadnapra belázasodott. Nem emberi láz volt. Lassan föloldotta benne a határt ég és föld között, mintha a teste elfelejtené, melyik világhoz tartozik. Borogatást tettem a homlokára. A vászonkendőből hideg kútvíz csöpögött a nyakára. Nem mozdult.

Lehunyta a szemét. És akkor először azt láttam rajta, amit addig soha. Félt. Nem a haláltól. Az angyalok nem ismerik azt. Attól félt, hogy a fájdalomnak nincs vége. Hogy a fájdalom nem esemény, hanem ország. És aki egyszer belép, annak meg kell tanulnia a nyelvét.

Az éjszaka közepén megszólalt. Nem nekem beszélt.

– Ne engedd még…  A hangja olyan halk volt, mintha nem a szájából jönne, hanem a csontjaiból.

Aztán elmosolyodott. Nem örömében. Úgy, ahogy az álmodók mosolyognak, amikor valaki, akit régóta gyászolnak, egyszer csak belép az álmukba, és természetesnek tűnik a jelenléte.

Hajnal felé hirtelen felült. Nyitott szemmel nézte a padlót. Olyan sokáig, hogy én is odanéztem. Nem volt ott semmi. Mégis óvatosan megemelte az egyik lábát. Aztán a másikat.

Lassan kerülgetett valamit.

– Mezítláb ne… – suttogta. – A csillagok lehullottak. Eltörnek.

Nem mertem megszólalni. Az ember, ha sokáig virraszt egy lázas test mellett, előbb-utóbb megtanulja, hogy vannak mondatok, amelyeket nem szabad felébreszteni.

A negyedik napon már nem engem látott. A tekintete átjárt rajtam, ahogy a késő délutáni napfény átjárja az eresz alatt kifeszített pókhálót: egy pillanatra megcsillant rajta, aztán továbbindult valahová, ahol én már nem követhettem.

– Ádám… – Így szólított.

A hangjában nem volt sem öröm, sem szemrehányás.

– Ne félj a földtől. Sokkal tovább emlékezik rád, mint te őrá.

Később Évának nevezett.

Azután egy gyermek nevét mondta ki, amelyet soha nem hallottam. A név olyan volt, mint egy madár röpte a nádas fölött: mire fölismertem volna, már nem volt jelen.

– Ki az?

Fölém hajolt. Mintha én feküdnék lázban.

– Az első, akit elfelejtettek. – Lehunyta a szemét.

Aznap délután az egész ház fölvette a testének hőmérsékletét. A falak langyosak lettek. A konyhaasztalon gyorsabban erjedt a kenyértészta, estére megsavanyodott a tej. A muskátlik lehajtották a fejüket.

Mindig a kert tudja meg előbb. Éjfél után motyogni kezdett. Nem emberi nyelven. Nem is azon, amelyet a templomok festményei tulajdonítanak az angyaloknak. Inkább olyan volt, mint amikor a nád egyszerre hajlik meg a szélben, vagy amikor olvadni kezd a hó a fenyvesben. Egyetlen szót sem értettem. Mégis úgy éreztem, minden mondat rólam szól.

A láz néha nem fordít. Hanem emlékeztet.

Hajnal felé hirtelen elhallgatott. Olyan mély csend támadt, hogy meghallottam, hogyan húzza maga után a csiga a házát a kerti kövön.

Megszólalt. Egészen tisztán.

– Odafönt nem tudjuk elképzelni a fájdalmat. Tanuljuk. Mint a gyerekek a betűket.

Lassan. Szorgalmasan. Minden angyal tudja a nevét. Tudja a feladatát. Tudja a fényt.

Csak azt nem tudja, mit jelent az, hogy sajog. Mit jelent az, hogy lüktet. Mit jelent az, hogy valaki egész éjszaka nem alszik, mert egy másik ember levegőt vesz mellette. Elhallgatott.

Újra cseréltem a borogatást a homlokán. Kinyitotta a szemét. Most először valóban rám nézett.

– Te tudod?

– Mit?

– Hol lakik a fájdalom?

Sokáig gondolkodtam.

– Mindenütt, ahol valaki nem akar egyedül maradni.

Bólintott.

– Akkor ezért ilyen nagy.

Később újra elaludt. És akkor kezdődtek a mások életei.

Először egy kisfiú költözött belé. Poros térddel futott egy dűlőúton. A bicikli első kereke megcsúszott a kavicson. A világ egyetlen pillanatra oldalára dőlt. A tenyér felszakadt. A vér összekeveredett a porral. Az angyal álmában felszisszent. Mintha ő esett volna el.

A következő álomban január volt. Egy öregember ült egy kihűlt szobában. A kályhában hamu. Az ablakon jégvirág. Odakint olyan csöndesen esett a hó, mintha attól félne, fölébreszti a halottakat. Az angyal vacogni kezdett, hiába terítettem rá újabb takarót. Nem a teste fázott, hanem az az öregség, amelyet soha nem élt meg. Amikor fölébredt, sokáig hallgatott. Aztán megkérdezte:

– Hány élet fér el egyetlen emberben?

Nem feleltem. Arra gondoltam, talán nem ez a kérdés. Hanem az, hogy hány idegen fájdalmat bír el a testünk úgy, hogy közben még mindig a saját nevünkön tudunk válaszolni.

Májusban arra ébredtem, hogy nem hallom a lélegzetét.

A ház ugyanaz volt. A csorba bögre az asztalon. A lavórban félig fölmelegedett víz.

A széken az összehajtott pokróc. Csak ő hiányzott. Ettől a tárgyak egyszerre idegenek lettek, mintha egész életükben valaki más kezére vártak volna. Kimentem a kertbe. A fű még harmatos volt.A pókhálók úgy feszültek a bokrok között, mintha az éjszaka titokban új szövetet szőtt volna a világra. A bodza alatt találtam meg. Nem őt. A helyét. A fű ott feküdt, amerre az utolsó napokban lépkedett. A harmat nem ült meg rajta. Mintha egész éjjel valami meleg őrizte volna. A diófáról egy toll hullott le. Nem fehér. Nem arany. Szürkés, mint a galamboké. Fölvettem. Mire a tenyerembe zártam volna, egyszerű pihévé foszlott. A szél elvitte.

Az angyalok, úgy látszik, még a nyomaikat sem szeretik sokáig itt hagyni.

Azon az őszön másodszor is kivirágzott a bodza. A körtefa, amelyet már kivágásra ítéltünk, egyetlen zöld ágat hajtott. A paradicsom egészen novemberig pirosodott. Az emberek az időjárást hibáztatták. A rádió délről érkező meleg áramlatról beszélt. A kert nem magyarázkodott. A fák sohasem vitatkoznak az emberekkel. Csak tovább növesztik az évgyűrűiket.

Néha még most is arra ébredek, hogy valaki vizet kér. Kimegyek a konyhába.

A csapból hideg, kútízű csönd folyik. Iszom. Egy pillanatra mindig úgy érzem, nem vagyok egyedül. Pedig csak a ház emlékezik. A falak megőrzik a lázat. A küszöb a suttogást. A kilincs a tenyeret. A padló a virrasztásokat. Mi pedig azt hisszük, hogy mindez elmúlt. Azóta másképp hallgatom a betegeket.

Azóta sokszor láttam angyalokat. Legalábbis azt hiszem. Némelyikük nyakán különös vörös foltok égtek.

Ha augusztus végén, amikor a nappalok már alig észrevehetően rövidülnek, a bodza levelei között hirtelen végigfut egy megmagyarázhatatlan vörös fény, ma sem az eget nézem.

Hanem a földet. Azt keresem, ki fölé hajolt le ismét valaki túlságosan közel. Mert nem a szárny teszi az angyalt. Hanem a seb.

Némán kiáltok címmel jelent meg Ocsovai Ferenc legújabb kötete

 

Némán kiáltok címmel jelent meg Ocsovai Ferenc hatodik verseskötete a Helma Kiadónál. A kötethez Szepes Erika irodalomtudós, az Ezredvég folyóirat főszerkesztője, valamint Fabulya Andrea szerkesztő, tanár, versmondó írt előszót. Hasonlóan a korábbi kötetekhez, a szerző ebben a gyűjteményben is téma szerint csoportosította és ciklusokba rendezte a műveket, amelyek az utóbbi két év során születtek.

A borítóhoz Gustave Doré francia illusztrátor egyik metszetét használták fel, amely eredetileg John Milton Elveszett paradicsom című művéhez készült. A magyar könyv is magyar termék mozgalom keretei között megjelent verseskötetet a szerző barátja, mentora, az idén tavasszal elhunyt Dr. Bogoly József Ágoston emlékének ajánlotta.

Szepes Erika az alábbi sorokkal vezeti fel Ocsovai legújabb kötetét:

A költő élénk szeizmográfjával reagál a napi eseményekre, hétköznapiakra, társadalmiakra, politikaiakra és magánéletiekre egyaránt. Megszólalásmódja is polifón: ír antik időmértékes verset, ha a téma úgy kívánja; magyaros ütemhangsúlyosat, ha magyar történelmi eseményekről ír, és ír szabadon áradó szabadverset, ha hömpölygő indulatának a kötetlen megszólalás felel meg leginkább.

Avantgárd momentumok is fellelhetőek verseiben, de távol áll tőle az értelmetlen vagy öncélú posztmodern könnyelműsködés. Eddigi tevékenysége – fiatal korához képest – gazdag és sokrétű, és sok ígéretet hordoz magában, aminek megszólaltatására van ereje és tehetsége. Mindezek figyelembevételével Némán kiáltok című verseskötetét az olvasó számára melegen ajánlom.

A kötet címe nem pusztán szójáték, amely József Attila Nem én kiáltok című költeményét idézi meg, hanem egyúttal egy feszültségekkel teli oximoron is, amely megalapozza a kötet alapvető hangulatát; azt a klausztrofób állapotot, amelyről egy víz alatt kiáltozó fuldokló, egy földalatti kazamatába zárt, élve eltemetett-elfeledett rab, vagy egy betapasztott, bevarrt szájú ókori mártír juthat az eszünkbe.

Ez a beszédképtelenség és zsibbadtság már-már korszellem, amely szingularitásba taszítja az egyént: minél jobban ki szeretné ugyanis mondani, ami benne van, annál inkább megnémul, megbénul és sodródik az árral, miközben egy nála magasabb rendű társadalmi-technológiai gépezet, egy mindenható, mindent látó Mechanon fogságába kerül.

Joggal merül föl a kérdés, hogy tudja-e még a jelenkori ember – függetlenül attól, művész-e vagy sem – hallatni még a hangját, vagy, akár egy virtuális dzsungelben, csak neszek, zörejek, morgások és susogó lombok vesznek körül mindent, ahol az értelmes és az értelmetlen, a józan és a részeg gondolatok bábeli zavarban keverednek egymással és terhelik túl a befogadót.

A legnagyobbtól a legkisebbig, a legsikeresebbtől a legsikertelenebbig valamilyen formában mindannyian elszenvedői vagyunk a tömegkultúra visszásságainak. Még ha fizikai értelemben szabadon járunk és kelünk is, olyan, mintha valamennyien a Mátrix csapdájába estünk volna. Mindenkinek van rá egy épkézláb, logikusnak tetsző magyarázata, hogy ő miért önálló és miért szabadok a gondolatai, de a kognitív disszonancia érződik ebben a színlelt intellektuális magabiztosságban – kinél jobban, kinél kevésbé.

Fabulya Andrea így ír előszavában a szerző költészetéről:

„Ocsovai költészetében pallérozottan, szándékoltan és céltudatosan kifejeződik az önjobbítás és a világjobbítás akarata. Éberséggel, határozottan mutatja fel nemcsak, ami ártalom, bántás, hanem az irgalmat, a gyógyulást is. Vajon nem most van-e a legnagyobb szükség erre az Egész-tudatra?

E versek az élet igenlésének mindig vágyott tartományaiban kalandoznak; kimondják a fájdalom erejét, megélik a kudarcot, de látják-láttatják a gyógyulás reményét, a talpraállás hitét is. Vallomásosságuk korántsem szubjektivizmus, sokkal inkább közösségi és közös élmény. A kötet ily módon nem a mindennapjainkba már természetesen beivódott versenyt, hanem a nélkülözött verset kínálja.

Ez a líra pediglen nem a langyos lábvíz műveltető igéinek mélabús csepegése, de nem is a saját hasfelmetszését alapos körültekintéssel és öntetszelgéssel végző jelzős szerkezeteknek a költészete, nem pusztító és önpusztító divatmemoár, hanem számot vető, reflektív, de nemcsak önreferáló, hanem valahogy – talán épp személyességével is – közösségi szinten utat keresni vállaló, olykor mutatni is megkísérlő ön-, ember- és társadalomkritikus költészet ez.”

A kötetben emiatt egyaránt előfordulnak epigrammák, négysorosok, szabadversek, elbeszélő költemények, strófákra tagolt művek és kötetlen gondolatfolyamok, valamint balladák, dalok, vallomások, rapszódiák és szatírák. A közös hangulati jegyek ellenére azt, hogy milyen sokféle téma mozgatta meg az alkotót, kiválóan tükrözi, hogy ennyi versciklust még egyetlen kötete sem tartalmazott korábban.

Érdemes-e még szívből: dicsőség, siker és ellenszolgáltatások reménye nélkül alkotni, amikor az információáramlás irdatlan tengerében és zajában a művész nem, vagy csak részben találja meg ma már a közönségét? – teszi fel a kérdést előszavában a szerző. Érdemes-e a téren és időn átnyúló szellemi-irodalmi kapcsot kialakítani, amikor egyre képtelenebbé válik az ember arra, hogy lelassítson és elcsöndesedjen?

A klasszikus költészet egyik legfőbb gyöngesége az influenszer-kultúrával szemben az, hogy félünk egyedül maradni gondolatainkkal és érzéseinkkel, ugyanakkor félünk attól is, hogy őszintén megosszuk ezt a szorongást másokkal, ezért a virtuális világ pótcselekvéseibe menekülünk, amelyek mind olyan másnak és színesnek tűnnek, noha valójában egy és ugyanazon mechanizmus álarcai. Miközben a mind magasabb ingerküszöb miatt az ember önkéntelenül is influenszer lesz és egyre inkább enged a privát szférájába vadidegeneket – legyen szó az otthonáról, hétköznapjairól vagy a tulajdon testéről – valójában sohasem távolodtak el ennyire egymástól az egyének, mint napjainkban.

Hiába keresi a bolyongó lírai én azt a szeszélyes, kozmikus hatalmat, amely felelőssé tehető a véget nem érő, örvénylő belső vívódások miatt, ezt a pokoli erőt ugyanis valószínűleg éppen maga a zarándok elme engedte szabadjára, ezért a megbékélés is belülről kell, hogy fakadjon. Hiszen lehet, hogy sok más sorstársához hasonlóan a költő sohasem fogja tudni átszakítani intellektuális börtönének rácsait, de attól még azok a rokonlelkek, akik együtt szenvednek ebben a hatalmas, közös cellában, némán kiáltva, egymás hangját mégis meghallva talán elviselhetőbbé tehetik a rabságot.

A horizont peremén (részlet); Bordahajtogató

 

A horizont peremén
(részlet)

Azóta a csendnek súlya van.
Van bennem egy part, ahonnan visszahúzódott a víz.
Néha mégis úgy érzem,
mintha a szél a nevedet ejtené ki
valahol a horizont peremén —
de mire odanézek, csak a felhők maradnak.
A felhők és az a végtelen,
amit már nem lehet átölelni.

Azóta más az idő.
Nem múlik —
csak gyűlik.
Mint víz a repedésekben.

Bennem lakozik egy hely,
ahol mindig alkonyat marad,
ott nem kel fel többé a nap.
Nem azért, mert nem tudna —
hanem mert magával vitte valaki a hajnalt.

Én itt maradtam, hazug módon színlelve az egészet,
amég aki a hajnalt hozta, most valahol
a csillagok között tanítja lélegezni az eget.

 

Bordahajtogató

Talán túl sokat adtam önmagamból
és most hitetlenkedve nézem,
hová lett belőlem minden, ami szerethető.
Kinézek az ablakon és hazarohannék,
túl sok idebent a mindennapos forradalom.
Csak ne fájna így a szívem,
akár egy atomrobbanás, minden darabokban;
a mindenség sem lett szerethetőbb
és te sem lettél csendesebb vihar.
Megmutattalak a világnak,
ideje volna megmutatnod önmagadnak,
hogy arcon ne csapjon a felismerés,
milyen hatalmasak is a falak körülötted.

 

(Illusztráció: Janis Loverin: Twilight)