Bejegyzések kategória bejegyzései

irodalmi félreolvasások 76., 77.

 

irodalmi félreolvasások 76.

milyen titkokat őriz az aki minden szemetét filmre viszi?
(szerelmét)
*

Naszreddin bandzsa
(hodzsa)
*

A gyilkosság elmúltával
(Gyilkosság az Elm utcában)
*

Akut hasi körképek korai felismerése
(kórképek)
*

Ginsberg forte
(Ginseng)
*

Még nyalnak a völgyben a kerti virágok
(nyílnak)
*

így vált a frikciós regény valósággá a színpadon
(fikciós)
*

a kiállítás sütőtöktől vasárnapig tekinthető meg
(csütörtöktől)
*

a Biedermeier mindennapok – Művészet és párosodás a reformkori Magyarországon c. kiállítás
(polgárosodás)
*

sorszámozott dedikált irritált kiadás
(limitált)
*

a Négy Elemes Igazság
(Nemes)
*

a Négyelemis Igazság
(Négy Nemes)

 

irodalmi félreolvasások 77.

Az elcseszett erkélyek fosztogatói
(elveszett ereklyék)
*

lehányja kék szemét az ég
(lehunyja)
*

célirányos Hortobágyon
(délibábos)
*

az évente meghirdetett irodalmi pályázat rendre népszerű a fafaragó és a prózában kiteljesedni kívánó emberek között
(rímfaragó)
*

legényes munkák közül válogathattak
(igényes)
*

az évente meghirdetett irodalmi pályázat rendre népszerű a rímfaragó és a pózában kiteljesedni kívánó tejesemberek között
(prózában. emberek)
*

nehéz eldönteni hogy kinek való a valóság
*

eltűnt a főszerkesztő a lap pesszáriumából
(impresszumából)
*

ez történt Radnóti szerelőjével a költő halála után
(szerelmével)
*

A gonosz mosoda
(mosolya)
*

A jó vitéz veszettsége
(vesztesége)
*

így hiúsult meg Petőfi Sándor
(esküvője Prielle Kornéliával)

 

(Illusztáció: Butanese Wood Carving)

Az utód

 

Gábor dédszülei elhanyagolt sírja előtt állt. A roskadozó, egykor szebb napokat látott márvány közti földből, ahová a virágokat szánták az emlékmű emeltetői, két fa nőtt ki. Egyik szerteágazó gyökerű tuja. A másik fajtáját nem tudta meghatározni.

Az öregje próbálta okítani. Hogyan kell fát metszeni, melyik növény hasznos és melyik irtani való. Bele is tört a bicskája, hogy megtanítsa bármire, aminek köze van a kertészkedéshez.

Nem a reál, a humán érdekelte. Az irodalom és a történelem. Sokat olvasott. Kitalált történetek világában sétálgatott a könyvek és a fantáziája segítségével. A valóság, ahol hús-vér élőlények élnek, érdektelen volt számára.

Utazni szeretett. Az épületeket imádta fényképezni. Az égbe nyúló tornyú templomokat, a kastélyokat, várakat, a nagyvárosok belvárosait, főtereit.

Alföldi gyerek volt. Irigységgel vegyes utálattal hallgatta fiatal korában osztálytársait, akik a Balatonon nyaraltak. Ők soha nem mentek sehová. A szülőknek munka után művelni kellett a hatalmas kertet. Ahogy a két fiuk nőtt, bevonták őket is a kerti munkába. Mindketten gyűlölték a föld állandó túrását.

Testvére egy idő után beállt a földművelők sorába. Megszokta, hogy iskola után vet, kapál, gyümölcsöt szed. Hatalmas és gyönyörű kertje lett. Megtermelte családjának a betevő falatot.

Neki is lett háza. Kerttel. A kertet beépítette melléképületekkel. Az összekókányolt sufnik, fészerek tetejét csapkodta a rosszul összeillesztett deszkafalakon átfújó szél. A melléképületekkel területeket vett el a kerttől. Kevesebbet kellett a földdel foglalkoznia.

Édesapja sokszor mesélte, hogy a kerti munka szeretetét az apjától tanulta, ő pedig annak az apjától. Galambokat tartott. Néhány annyira szelíd volt, hogy a kezéből evett.  A srácait cseppet sem érdekelte, ki kitől tanult. Miután meghalt, Gábor még kijárt a temetőbe. Egyre ritkábban. A szomszéd településre költözött. Az átjárást bonyolultabb volt megoldani, mint hitte.

Utazásai alatt, mintha átkapcsoltak volna benne valamit. Elkezdte figyelni az élővilágot is. Elcsodálkozott a nyíló virágok látványán, percekig figyelte a számára ismeretlen madarakat.

Fogalma se volt, melyik a héja, melyik a vércse, melyik a kánya. Csak gyönyörködött bennük. A múló idő és a genetika elérte, amit a família egykori fejének egy élet alatt nem sikerült. Megszerette a természetet.

Önmagát győzködte, ha meghal, nem találkozhat a túlvilágon úgy a családtagjaival, hogy szégyenkeznie kell, amiért fittyet hányt a tanításaikra.

Megragadta a kézifűrészt.  Kivágta vele a két fát. Ágvágóval csapkodta el a tuja szerteágazó gyökereit. Elcipelte a temető kapuja melletti kukákhoz az összes vékony ágat.

Gereblyével elhúzta a faleveleket. Rátámaszkodott a szerszám nyelére. Elégedett volt. Eltüntette a bozótot.

A felesége meg fogja dicsérni, ha jönnek november elején gyertyát gyújtani. Látni fogja, milyen szépen eltüntette a minidzsungelt.

Gyerekkorában sokszor látogattak ki ide a faterral, ahogy a haverok előtt nevezte. Tizenegy éve egyedül jön.

Pár hónapja a testvére szívrohamot kapott. Nem élte túl. A régi öregek mesélték, hogy a bátyja nagyon hasonlított a dédnagyapjukra.

Megijedt és elment orvoshoz. Semmit nem találtak, ami szívelégtelenségre utal. A laboreredményei is jók. Alkoholt néha szokott inni. Az evésben se tudta, hol a határ. A mozgásban is elég alacsonyra tette a lécet. Meg is látszott rajta.

Elindult pár nagyobb vesszővel a kapunál álló szemetesedény felé. Biztosan büszkék rá a halottak odaát, amiért ilyen szépen rendbe rakott mindent.

Verébnagyságú madár jelent meg előtte. Kétségbeesetten csipogott.

Gábor elvitte a megmaradt gallyakat a kukához. A kupacba hajította mindet.

Meglátta a fészket a kivágott fán, amelynek lombjában új életek szökkenhettek volna szárba,  ha nem nyúl hozzá.

 Visszasétált. A madár még mindig elkeseredetten kereste a fészkét.

 A férfi tekintete a sír és az állat között vándorolt.

 Lehajtott fejjel állt.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt festménye)

 

Nyelvi modell

A ködös Albion elfeledett szívében egykor még igazi erdők nőttek. Éger dinasztiák generációi uralták a lápvidékeket, csendesen igazgatva nyálkás udvarukat. Alattvalóik közé tartozott Albert, Köztesút falujának öreg tudósa. Orvosként és botanikusként kereste kenyerét, még az első telepesekkel érkezett, hogy megóvja őket a mocsár különféle lázaitól és bajaitól. Hosszú, fehér szakállát az évek bölcsessége fonta állára, kopasz kobakjáról az idő tépte ki a haját fizetségül. Ellenben ahogy a hold és a nap váltják egymást, úgy telnek az évek is, változásokat hozva és feledésbe taszítva a régi szokásokat.
Történt egy zord februárban, hogy az asztalos fia ágynak esett. Ismerte már Albert a kórt: délvidéki vándorok, átutazó kereskedők portékája. Tudta a módszert is, a gazt és a füvet, mely csillapíthatja a betegséget. Azonban szütyője üresen lógott. Tartalékait már felélte az utolsó virágzás óta és még hónapok voltak hátra a hajtások téli álmából. Nem volt mást tenni, mint imádkozni a gyermek lelkéért. Atyja végső kétségbeesésében lóhátra ült és vágtába kezdett, hogy elhagyatott termékeny mezőt, vagy ügyesen raktározó füvesembert keressen. Albert persze bolondságnak gondolta, de hiába próbálta visszatartani. A legközelebbi település három napi járásra volt. Az asztalos másnapra visszatért a faluba.
Nem füveket, vagy gyógyszert hozott, hanem titkokat, rég elfeledett ősi suttogásokat a mocsár legmélyebb bugyraiból. Az erdő asszonyának hírét, aki a bozótban fészkel és a csillagok nyelvén szól. Csodás tudást ajándékozott neki: balzsam keverését szűzhóból és pocokzsírból, mely gyermeke életét megóvja. Groteszk kezeléseket, melyek bárkit kigyógyítanak a kórból. A falusiak bűvöletbe esve hallgatták a beszámolót a túlvilági praxisról. Egyedül Albert hátrált undorral. Az asztalos hangja nem sajátja volt, torkából egy vénasszony karattyolása bugyborékolt fel. Az orvos azonban hiába rázta csontos ujját, hiába intette társait jobb belátásra, őket megmérgezte a sarlatán szavaiban rejlő kígyóméreg. Az öreg tudós tiltakozásai ellenére, kezelésbe vették a beteg fiút. Az hamarosan meggyógyult, ahogy jósolva is volt. Rövidesen egész Köztesútban híre ment az erdő asszonyának és földöntúli bölcsességének.
Asztalos, kovács, vagy egyszerű földműves – nem számított. A banya mindenki számára tartogatott titkokat. A lakosok közül egyre többen és egyre többször zarándokoltak a mocsár mélyére, hogy felkeressék a kunyhóját. “Az erdő csodálatos asszonya! Áldásokat oszt és semmit se kér cserébe!” – járta körbe a házakat a történet – “Gyönyörű, mint a decemberi csillagok és szelíd, mint a tavaszi szellő!”. Csak pár hét és megszűnt az utcákon a játszadozó gyermekek nevetése, ahogy a munkások morgása és a nők csevegése is. Helyettük brekegő kacagás és rotyogó karattyolás kakofóniája járta át a falut. Az emberek mintha észre se vennék: ugyanúgy töltötték napjaikat, mint azelőtt. Egyedül Albert érezte úgy, hogy egy rémálomba torkollott élete. A falusiak bolondnak nevezték, ha megpróbálta felfedni előttük az igazságot. Azt mondták, hogy megőrült vénségében. Egyre kevesebben fordultak hozzá orvosságért. Ha betegség ütötte fel a fejét a faluban, akik talpon maradtak, elmentek a banya segítségét kérni. Albert kitaszítottá vált, mesterségét fölöslegesnek, tudását nevetségesnek nevezték. “Mi szükség rád vén bolondra, ha az erdő asszonya megsegít minket?” – kérdezték tőle, a banya gúnyos hangján. Elérkezett végül a nap, amikor Albert büszkesége már nem bírta tovább. Véget kellett vetnie az őrületnek, meg kellett mentse önmagát és a falut is. Kését, melyet egykor a gyógynövények gyűjtésére használt, a ruhájába rejtette és útra kelt a láp szíve felé.
Mélyen a fák között, ahova a nap sugarai be nem törhettek, és már csak a lidércek fénye csalogatta az eltévedt lelkeket, ott talált rá a banya odvára. Formátlan volt, mégis felismerhető: nem hasonlított semmilyen más épületre, mégis háznak tűnt. Albert kopogni készült, de mire a mohás ajtóhoz ért volna, az kitárult előtte, mintha csak arra várt volna, hogy mikor érkezik a következő látogató. Bent sötét volt, de csak egy pillanatra. Gyertya fénye gyúlt, bevilágítva a kicsi helyiséget, mely egymagában alkotta az egész kunyhót. Egy ócska sámlin és egy korhadt asztalon kívül nyomát se látta, hogy bárki lakna az apró putriban.
Lélegzetét visszafojtva beljebb lépett, és remegő, csontos ujjait a kése markolata köré fonta. Sáros cuppogást hallott maga mögül. Amikor megfordult, egy asszony alakját látta megformálódni az árnyakból. Testét penészes köpeny fedte, idomai mégis jól kivehetőek voltak. Arcát egy meseszép, mosolygó nő mintájára faragott maszk fedte.
– Üdvözöllek, kedveském. Miben lehetek szolgálatodra? – kérdezte Alberttől ezer hangon egyszerre. Különféle nemzetiségű férfiak és nők szavai, gyermekek gügyögése olvadt eggyé, beszéd eltorzult paródiáját alkotni. Albert feljajdult és kését előrántva, nekitámadt. A banya nem védekezett. A kés végigszaladt a leplen, felfedve az alatta rejlő testet: kitépett nyelvek ezrei ficánkoltak és vergődtek férgekként egymásba kapaszkodva, hogy emberi alakot öltsenek.
– Sajnálom, de ezt sajnos nem értem. Fogalmazz pontosabban drágám. – szivárgott újra a hang, a mosolygó álarc mögül, de más mozdulatot nem tett a lény.
Alberten szörnyűséges rémület lett úrrá és kését elejtve rohant ki a viskóból, át a mocsáron, keresztül a bozótoson. Menekült, a faluval ellenkező irányba, messzire, bárhova máshova. Nem tért vissza többé.
Köztesútban semmi nem változott az öreg hiányában: a lakosok megszállottan borultak az asszony elé, hogy táplálja őket titkaival. Ellenben ahogy a hold és a nap váltják egymást, úgy telnek az évek is, változásokat hozva és feledésbe taszítva a régi szokásokat. Egy fülledt nyáron járvány sújtott le a falura, melyhez hasonlót azelőtt csak az ősök rémmeséiből ismertek. Fekélyes bőrüket kaparva, férgekként vergődtek az erdő asszonya előtt… de az nem kínált újabb titkokat. Csak mosolyogva szajkózta saját hangjukon ugyanazt a régi tudást – újra és újra.

Gondolatok Bátyi Zoltán „Kárászcsoda” című novellája kapcsán

Bátyi Zoltán „Kárászcsoda” című novellája egy lírai hangvételű, finoman ironikus, nosztalgiával átszőtt írás az öregedésről, a városhoz való kötődésről, a férfitekintet és vágy örök jelenlétéről, valamint az illúzió és a valóság közti törékeny határról.

A novella egyetlen pillanatra épül – egy idős férfi, Pilinger mozdulatlanul áll az ékszerbolt kirakata előtt Szeged belvárosában, a Kárász utcán –, ám ebbe a pillanatba sűrítve évtizedek emlékei, várostörténeti epizódok és mély, belső átalakulások férnek bele. A csoda, ami megtörténik, valójában egy belső utazás: a látomásos jelenet, amely egy angyali női alak formájában érkezik meg, feltépi Pilinger lelkében az idő sebhelyeit, és egy pillanatra visszahozza az ifjúságot, a vágyat, az életörömöt – majd ugyanilyen hirtelen visszazuhanunk a valóságba.
Pilinger karaktere mélyen emberi. Egy idős férfi, akit a test öregsége és a lélek emlékei között feszülő ellentét határoz meg. Nem nosztalgiával tekint vissza, hanem a jelenben éli meg újra a fiatalság érzését. Érzékeny, figyelmes, szépségre fogékony ember, akit nem az ékszerek, hanem a város és az emberek szépsége érdekel.
A szöveg hangsúlyozza a test hanyatlását (fájó térd, májfoltok, görnyedt hát), amit az angyal látomása egy időre eltöröl. Ez a testi-lelki megújulás azonban törékeny: a végén a fájdalom és az öregségtudat visszatér, az illúzió szertefoszlik.
Az angyal több jelentéstartományt hordoz:
Egyrészt a női szépség, a fiatalság, a szerelem, a vágy megtestesítője.
Másrészt a város szelleme – a szöveg az angyalt mint Szeged múltjának állandó tanúját és részese mutatja be: a szegedi nők megtestesítőjeként, történelmi események túlélőjeként.
Végül az emlékezet és a vágy szimbóluma, amely összemossa a múltat és a jelent.
Az angyalból az utolsó pillanatban valóságos, konkrét lány lesz, aki nem szerelmet hoz, hanem családi kapcsolatot keres – ezzel Pilinger álma összeomlik. Az angyal „elég” a Boszorkány-szigeten, és a realitás kegyetlenül visszatér.
Szeged nemcsak helyszín, hanem élő-lélegző entitás, szinte szereplője a novellának. A történelmi események felidézése révén a város mitikus térként jelenik meg, amelyen keresztül Pilinger az időben utazik. A város térképe egyúttal az emlékezet térképe is. A Kárász utca sétálóutcája nemcsak fizikai, hanem lelki zarándokút, amelyen a férfi találkozik a saját múltjával.
A novella szerkezete a csoda ívére épül:
– Bevezetés: Pilinger áll az ékszerbolt előtt – statikus nyitókép.
– A csoda felépítése: megjelenik az angyal, Pilinger teste „meggyógyul”, lelke ifjúsággal telik meg, történelmi víziók cikáznak át rajta.
– Klimax: az angyal közeledik, a férfi szinte már új emberré válik.
– Dezillúzió: a lány csak a fia után érdeklődik, a fájdalom visszatér – a varázs véget ér.
Ez egy fordított beavatástörténet: nem a naiv hős látja meg a valóságot, hanem a reménykedő öreg veszíti el újra azt, amiben hinni akart.
Bátyi Zoltán nyelvezete lírai és ironikus egyszerre:
– Lírai: a hasonlatok, a természetes képek (pl. „lebegve haladt”), a város történelmi képei emelkedett hangulatot teremtenek.
– Ironikus: a tárgyak (pl. ékszerek) megszemélyesítése, a belső monológ játékossága, a férfi szégyenkezése („nagyon elszégyellte magát…”) finoman komikus hangot ad.
Ez a kettősség teszi a novellát különösen gazdaggá: érzelmi mélység és önirónia egyszerre jelenik meg benne.

A „Kárászcsoda” egy szelíd, mégis szívszorító novella az emberi vágyakozásról, a szépség iránti örök fogékonyságról és az öregedés fájdalmas felismeréséről. Bátyi Zoltán egyszerre állít emléket egy városnak (Szegednek) és a benne élő emlékezetnek, miközben egy idős férfi pillanatnyi illúzióján keresztül univerzális emberi igazságokat fogalmaz meg: a fiatalság visszavágyása, a pillanat varázsa és a valóság elkerülhetősége.

A novella itt olvasható:

Kárászcsoda

Illusztráció: Aknay János

 

Bordás; Derengés; Zárlat

 

Bordás

Levegőtlen barátok ontják a tőzeget.
A levegőtlenséghez
mosogató is társul.
Bokszold ki a seszínű bálványt, s tűsarkú lesz a szerelmed.
Tejfölös szájjal soha ne kóstolj tartósítószert.
Élmény-dús kikapcsolódás összegyűrni
a reverendát,
s a küldeményt elolvasni.
Fölösbe-húzás.
Híd dirigálja a forgatónyomatékot.
Cserebogarak a csereprogramban.
Naptejet inni kötelező.

Pántos história kibélelte cigarettatárca,
az ingerküszöb ott lohol
a nyomodban,
a faramuci helyzeteket is megoldó posvány.
Előzetes letartóztatásban a nyuszi-fülek tövében tobzódó három csigaház.
Fagyöngy vibrál a zsúfolt színpadon.
Ék, ami a fácánrikoltást kettéhasítja.
Futóhomok sivítja: ártér!
De a közelünkben csak dómok magasodnak.
A kaszások értik ezt.

A takarítószemélyzet felmossa
a korai öregséget.
Galamb a galambnak
gyilkosa.
Az irracionalitás zsámolyát meggörbíti az elképesztő.
Biometrikus csillagszóró, különcködj csak,
az étert átpasszírozva a dobostortán!
Kutyatejnek úgysincs végzése.
S a mának ostora.

Fenyőfa áll az udvarodon.
Felköszönti a becsapódni készülő aszteroidát.
Szemfényvesztők hirdetnek statáriumot

egy szemüvegtokban.
Az üveg lázas.
A porontyokat nincs, ki felnevelje.
A kapucni elromlott, mert nem simul a fejünkre.
A horgok egy egész érctemetőt emelnek ki a tajtékos tengerből.

 

Derengés

Ha szabadulni szándékozik a diagramoktól
pergessen héj nélküli tökmagot
Strand
Kohézió
A méhlepény előrecsúszik
A lepattogzott vakolat bakot tart a kardigánnak
Ha összedől a kártyavára rendeljen borotvahabot az abnormális kántálás részére
Létezik-e olyan szirup
ami megugráltatja a nemzeteket
Létezik
Van-e rá mód hogy szinuszcsomóinkat korrepetáljuk
Igen van
A plombasátor összedől a sok selejttől a kegyvesztett morzsák
limitje azonban elromlott tőgyeken élősködik
Bútor ami könnyezik mert elfelejtette
a büntetőlövéseket
Átdolgozási jegyzőkönyv
Spórkassza
Aki maximalista az gyökértelen
A púp ott kezdődik ahol a meghámozott narancsok
elveszítik tájékozódó képességüket
Ügyetlenségünktől eltelve kísérjük figyelemmel
az íveket és némileg kecsesebbé válik a katedrális
révülésben terjedelmes cikkezése eltömi az alvajáró
puttony kopoltyúréseit
Mennyire számít hogy belép-e a mánia körébe egy busó
Csöppet se
Ám a távvezérlés mindenkoron köpeny az elhárító tiszteken.

 

Zárlat

Dérhátadat masszírozza az értekezlet.
A cafatokat megkergeted.
Egy kanna botütés
kikéredzkedik a szemöldöködhöz.
A vízvesztés nem nemes
túladagolás.
A ráncos arcú nyákot melléknévvel helyettesíti
a szinuszcsomód.

Hányat tekersz még a transzformátor csaliján?
Huszonötöt?
Nem elég.
Béremelést sejtet a sajtóanyag,
ne légy hát hűtlen a falmintákhoz,
hisz vásznad lyukas.

Készülj fel az áramkimaradásra.
Készülj fel, készülj fel
a kitömésre.
Lám, egy földgömböt gördít eléd a szertáros,
mitől a gettók gellert kapnak.

Rengeteg asszociatív bálna van itt;
nem érdemes kifütyülni őket,
mert a hajókürttel meghasonlanak. –
Kiittad a mohacsapda fölé szerelt, brómban szegény tartályt.
No és a gurgulázás?
Kockás takaródon összemorzsolódnak a sínjei.

 

(Illusztráció: Lauren Forcella: Ponderosa Pine)

Angyal

 

A vonat olyan nehézkesen cammogott ki a nyíregyházi pályaudvarról, mintha egy mágnes húzta volna vissza a peronokhoz. A lány kétszer próbálta kék utazótáskáját feltenni a fém kalaptartóra, de az mindkétszer visszaugrott, amikor a vasúti kocsit hol jobbra, hol balra megrántották a váltók. Feladta. Betolta az ülés alá, s figyelte az elsuhanó várost az ablakból. A kocsi egyik nyitott ablakán át besikítottak a vonat gyorsuló kerekei: iszkolj!

Majd a fékek dübörögve lassították le a szerelvényt: maradj!

– Megengedi? – kérdezte egy fáradt hang. A lány a lihegő nőre pillantott, szemét tüntetőleg körbefuttatta az üres vasúti kocsin, majd kelletlenül bólintott. A középkorú nő meg sem próbálta csíkos, műanyag szatyrait feltenni a feje fölötti fémpolcra, rögtön az ülés alá tuszkolta be. Kigombolta kávészínű kabátját, s a lánynak úgy tűnt, mintha két piszkafa lábra termetes lufit fújtak volna. A nőnek sem dereka, sem nyaka nem volt. Fejtől combtőig egyetlen tömb képezte a testét. A kabátot felakasztotta az ablak mellé, de ő a külső székre huppant le.

A város már nem követte őket.

Ottmaradt, ahová való.

A Nyírség futóhomok buckái közé.

A lány le sem vette a szemét az ablakról, amelyben visszatükröződött a nő, aki a táskájában matatott. Sötétbarna műbőr ridiküljéből egy csomag Korpovit kekszet húzott elő.

– Megkínálhatom? – kérdezte.

A lány nemet intett a fejével, összehúzta magán a fehér ingére sebtében felkapott zöld pulóverét, lesepert egy, a sötétkék szoknyájára tapadt hajszálat és visszafordult az ablakban tükröződő nő felé, aki két kekszig nem szólalt meg, csak méregette utastársát.

– Vizsgázott?

A lány kipréselt egy ühümöt magából.

– Sikerült? – kérdezte a nő, közben az egyik csíkos szatyorból előhúzott egy rongyos Kiskegyed újságot és egy kopott szemüvegtokot.

– Semmi köze hozzá – ripakodott volna rá a lány, de ehelyett csak rázta a fejét. A nő Téglásig nem szólalt meg. Olvasgatta az újságot és ette a kekszet. Roppanás, csönd, majd nyelés. Mintha arra várna, hogy a nyál majd magától pépessé teszi a szájába vett korpás tésztát. Fogatlan, vagy olcsó műfogai vannak – nyugtázta magában a lány.

Bocskaikert előtt újra próbálkozott a nő.

– Ismételhet?

A lány bólintott.

A vonat megállt. Percekig rostokolt a semmi közepén.

A nő lehunyta szemét. Ablaküvegben bólogató díszkutyának tűnt. Elaludt. Időnként hangosan horkantott. A lány odanézett és kirázta a hideg: a nő szája szélén kekszmorzsával keveredett nyál folyt. Az ablakban keresett menedéket.

A nő alvó testén egyre többször suhantak át kockaházak. Azután jöttek a panelok, azok teljesen kitakarták hirdetőoszlop testét.

Hagyni kellene a fenébe az egészet, az idegen várost, a vizsgát, a büdös vonatot és a korpovitos nőt is. Két lépcsőfok, ennyit kell megtenni ahhoz, hogy kiszálljon és mindent újrakezdjen – mélázott magában a lány.

A hajdúsági főváros után az Alföld újfent kirajzolta az ablakra a nő oszlopos alakját. Még Püspökladányban is aludt. Időnként a lány a hátán érezte tekintetét, de az ablak nem csalt, a nő valóban szunyókált.

Törökszentmiklós előtt megjelent a kalauz. Felrázta a nőt, aki egy papírlapot adott át, amelyet a szótlan férfi hosszasan tanulmányozott, majd visszaadta.

Nincs jegye. Nem kell neki.

A lány odanyújtotta jegyét a kalauznak, aki lyukat ütött rá és visszaadta.

A nő közben kopott címkéjű ásványvizes palackot vett elő és ivott. Fékezett a vonat, leöntötte magát.

– Megismétli? – A lány felhúzott vállakkal jelezte, hogy fogalma sincs. Izzadsággal kevert lábszag csapta meg az orrát. Lenézett a padlóra és látta, hogy a nő kihúzta a cipőből a lábát.

– Ne haragudjon, de mindig úgy megfájdulnak a lábaim a gyaloglásban, Szolnokig még kipihenhetik magukat – szabadkozott.

A lány dühösen felpattant, kirántotta a kék utazótáskáját a szék alól és ráförmedt a nőre.

– Miért nem hagy engem békén? – Vállára dobta táskáját és átvágtatott a harmadik kocsiba, majd a negyedikbe és a következőbe, egészen a szerelvény végéig és közben magában a nőt szidalmazta: semmi köze a vizsgámhoz, maga fogatlan, büdös lábú seftelő.

A vonat fékezett, a lány leszállt.

Törökszentmiklóson hosszasan gyalogolt a peronon, mire az állomás épületén át a buszokhoz ért. Az elsőt, ami Martfűre ment, lekéste, de a másodikkal éppen vacsoraidőre az anyja házához ért.

– Klárikám, annyira aggódtam, te mivel jöttél? Szolnokon szálltál át? – hadarta az anyja a konyhaajtóban.

– Nem, kivételesen Törökszentmiklóstól busszal jöttem – válaszolta. Az anyja izgatottan a televízióra mutatott.

Szolnok előtt, Szajolnál kisiklott a Nyíregyháza és Budapest között közlekedő gyorsvonat, a vonat második és harmadik kocsija a felismerhetetlenségig roncsolódott össze, a halottak száma meghaladja a húsz főt – harsogta a híradó.

A lány a konyhaablakhoz lépett, de abban csak anyja riadt arca tükröződött.

 

(Illusztráció: Tényi Bálint)