Bejegyzések kategória bejegyzései

félreolvasások 280.

 

soha nem hallgattatnák el azt akibe belefojtják a szót
*

zsebzárlatot rendeltek el
(ebzárlatot)
*

privát popók
(kopók)
*

lassan alakul a hullaszigor
(hulladék)
*

egyértelműen a kedves papa bányája az osztalékdekóder
(osztalékrekorder)
*

a költői vírus
(virtus)
*

házi vizeletet rendeltek el
(őrizetet)
*

szeretek pihenni a hölgyek alatt
(tölgyek)
*

sörön kívüli oltás
(soron)
*

a rokkák a veszettség legfőbb terjesztői
(rókák)
*

rendkívül felhergeltek a kórházak
(túlterheltek)
*

nyárimmunitás
(nyáj)

Mihály Ádám képe

 

(Illusztráció: alexLORT: Zip Airbrush Painting on a boring Wall)

Sorin Gherguț: (extremolo)

ne mosolyogj rá senkire, ha csak nem minden ruhádat adnád érte

hanem a bőrödet

képmutató nyugati akarsz lenni?

 

ne mosolyogj rá senkire, ha csak nem minden ruhádat adnád

nem az inged, hanem a bőrödet

és húsodat és csontodat érte.

 

don’t be kind

ne légy kedves, ha nem tudsz nagylelkű lenni,

ne légy nagylelkű, ha a nagylelkűségednek megvannak a határai/ha nem tudsz egész végig nagylelkű lenni

ne adj semmit, ha nem tudsz mindent odaadni

 

(van egy Pantelimon Romanov-szöveg erről, az Elbeszélések egy szamovárból című gyűjteményes kötetből, amiről M. C. beszélt az írócsoportunknak.

Orosz katonák egy faluba érkeznek, ahol a hagyomány szerint a lakosok mindent oda kell ajándékozzanak, annak aki bármit megkíván…)

 

ne nyújts ujjat, ha nem tudod odaadni az egész kezed, (vagy csonkját)

hogy teljes ember maradj

ne adj egy szál cigit, ha nem mondasz le az egész csomagról

a feles mércék undort keltenek

ne légy gúnyos, ha nem állsz készen hogy ököllel üss, ágyúval lőj, vért onts

 

filozófiai költeményeket kezdtem el írni (Blaga román két világháború közötti író és filozófussal).

 

I had a vision. Amivel mit is csináltam? Mi új van vele kapcsolatban?

 

Anyway, másvalami:

 

Viselkedj emberként a farkassal és farkasa leszel az embernek..

a másik arcod nem a tiéd, hanem ősapáink ősapáié.

 

ne lopj el egy tojást, ha nem vagy képes arra, hogy nem egy tyúkot, nem egy marhát, hanem az egész csordát, a teljes állatállományt.

 

ne állj az utamba, ha nem vagy képes rá, hogy eggyé válj velem

ne állj odébb, ha nem vagy képes, hogy teljesen eltűnj (eggyé válj senkivel)

 

a történet:

 

a faluba érkezve az orosz katonák megállapítják

hogy bármit rögtön megkaphatnak

elég csak annyit mondani, hogy kívánják

így kapnak szőnyegeket, lajbikat

fokozatosan oda kerül a helyzet, hogy a katonák

kerítés nélkül hagyják szerencsétlen embereket

éhesen és mezítlenül

a folytatás a könyvben van.

találjátok meg

(és kérek belőle egy másolatot

kérem, ebből egy másolatot)

 

*          *          *

 

Son, melyik a the next best (fuckin) thing

az igazság után? Az önkényesség, apa

 

(mondta egy doki egy másiknak egyszer)

 

son, melyik a the best next fuckin’ thing

a szerelem után? az igazság után?

 

  1. a) jönni, látni. jönni, látni, győzni
  2. b) hogy lássam Velencét oszt elhunyni

 

son, melyik a the best next fuckin thing

a lét után? az idő? – a lehetséges, lehet.

Száva Csanád fordításai

 

 

A vershez hangfelvétel is tartozik:
Sorin Gherguț 1973-ban született Bukarestben. Költő, műfordító. A Marfă (Áru) című antológiában olyan szerzők társaságában jelentetett meg verseket mint Svetlana Cârstean, Cezar Paul-Bădescu, Răzvan Rădulescu, T.O. Bobe. Kötetei: Time Out (Editura Timpul, Iași, 1998), Orice. uverturi și reziduuri (Bármi, nyitányok és hulladékok) (Editura Pandora M, București, 2011), Trei (Három) (Editura Vellant, 2016.) Verseit cseh, svéd, török nyelvre is lefordították, német fordítója Eva Wemme. William Burroughs, Charles Bukowski, Paul Auster és Bob Dylan Tarantulájának fordítója.

A nemzeti cigányzene diszharmóniái. Látványosságok a roma rap ókorából

 

Sokféle lenyűgözés honol a művészetek látványos építményei között. A hangtalan vagy láthatatlan lenyomatok körében azonban majdnem mindig megbúvik a vallott titkok és a titkos vallomások életvilága is. Hangos vallomás ugyancsak akad koronként és stíluskorszakonként, de van, ami ezek közül is kimagaslik fergeteges hatásával, látványosságával, túlzásaival és rejtelmeivel. Egy ilyenről született most kies vallomás, isteni korabeli fotókkal, életképekkel, családportrékkal, műtermi mosollyal és kávéházi feelingben „lekapott” szíves beállításokkal is. A kötetről alább bővebben, de elsőbben jöjjön a szerzői műhöz tartozó előzmény, mivel nincs kompozíció, melynek valahol ne lenne előképe-előhangja, ennek is van. Több is. De nem megyek odáig, csak a lényeget sorolom. 

Trianon centenáriumi évében – hogyan is lehetne másképp?! – minden „arról” szól. Arról és előtte-utána eseményekről, tudott és köztudatlan folyamatokról, ismert és titkos alkukról, szerződést megelőző vagy követő hangulatokról, áskálódásokról és ágállásokról, fenyegetésekről és kiegyezésekről. 

Valójában a társadalmi közérzet és a közviselkedés egy egészen kicsiny, ám annál jelentőségteljesebb tartalmáról, közelebbről nézve a zene uralmáról és az uralom zenéjéről van itt szó. Mint utalások és hivatkozások körei, roppant gyanúsan hangzó tónusok ezek, vagy netán mégis olyasféle szólampróbák felhangjai, amelyek a két világháború közötti magyar társadalmi életben látható kardos szembenállások, gyöngyöző viták, személyes fenekedések tónusaiból szinte közvetlen módon átszivárognak a zenei világon belüli stiláris térhódítási küzdelmek kísérleteibe, erőfitogtatásaiba, kiszorítósdira és bekebelezésre emlékeztető állapotaiba. Mert persze „muzsikálni” hovatovább minden magyarok tudnak, de a nemzeti hangok súghatnak a legtöbbet arról, milyen hangnemi fegyverzet áll készen arra, hogy aktivista módon, revizionista hangnemben, az irredenta nótavilág első kihívásaiként lepjék meg híveiket és elutasítóikat egyaránt. E hang, stílus, világkép és műfaj azonban sosem volt, sosem is lesz elnyomás, drótkerítések, akaratok, kényszerek, alkudozások körülményeitől függetleníthető, mindig is körülvették a megrendelhetőség, felbérelhetőség, a kiszolgáltatottság és a szolgálatra „rendeltség” normái, konvenciói, feltételei. Egészében talán erről a hangászati háborúságról és békétlenségről szól Hajnáczky Tamás új könyve, mely Bura Károly cigányprímás. Aktivista, revizionista, vizionarista címre kereszteltetett.[1] A címbe foglalt személyiség élettörténete, társadalmi-családi-zenekari-közéleti portréja a könyv lényege, mégpedig olyan sok és annyi sosem látott fekete-fehér fotóval, amihez évek gyűjtőmunkája, elszántsága és érdeklődése az indító minimum, közgyűjtemények és magánarchívumok kincstára pedig a közzététel alapjait kínálják. 

Hajnáczky (ha jól számolom) nyolcadik könyve ez, fiatal kutatóként és egyetemi oktatóként akkor is mesebeli, ha munkái egymásra épülésének megvan a maga időrendisége, attraktív tematikája és kimódolt célja is. A korszak (számomra talán) legjellemzőbb tárgyköre a választott cím és rétegzett jelentés-tér mellett sem csupán a monarchia bukásával beduguló nemzetépítési játszmák zenei színtérre és pódiumra kiterjedése, hanem egyfelől a cigányzenészek belső háborúja (ki a meghatározó prímás egy-egy helyen, ki a vidéki, ki jut hozzá főrendiházi megrendeléshez és „bulihoz”, zeneszerzői stallumhoz és kiadott kottatárhoz, ki képviseli a megélhetési feltételeket a szerencsén túl, kit hány prímás temet el halála után, ki tesz engedményeket a modernitás új műfaji körének – pl. a nagyzenekari jazz belopakodó divatjának és piaci keresletének, s ki tiltakozik ez ellen a legádázabb módszerekkel is?) –, egyszóval a magyar szórakoztató zenetörténet újabb korszakának legkiválóbb szereplői hogyan válnak a nemzetmegjelenítés prominenseivé…; másfelől a háborúk közbeni személyes kapcsolatok oly mesésen emberi szélsőségei az izgalmasak a kötetben (toborzás, tiltakozás, feljelentés, fenyegetés, sajtóbeli áskálódás, élclapoknak kiszellőztetett álhírek, vádaskodás és gyalázkodás egész özöne, melynek párhuzamos/valóságos idejében a nemzeti egység szétesik, háború dúl, trianoni döntés születik, holtak és menekültek kísérik a fejleményeket, új nyugati autokráciák állnak talpra német és olasz földön, szinte egész Európát egy új és fekete halál fenyegeti… – de maguk a roma muzsikusok áldott békességben komponálják a nemzetinél is nemzetibb magyar czigányzenét, egyértelművé téve, hogy „a cigányzenészek megvédik a magyar nemzeti kultúrát”,[2] mivel az autentikus népi ’parasztzene’ és az urbánus, divatos zeneszerzők által komponált magyar nóta közti különbséget először tudományos alapon a népdalgyűjtők, elsősorban Vikár Béla, Bartók Béla és Kodály Zoltán kezdték meg a századelőn, amikor még a magyarnóta kifejezést a cigányzene részleges szinonimájaként használta a köznyelv és maguk a hangadó prímások ugyancsak, előttük pedig nagyobb volt a kavar, mint a biztos sejtés a zenei műfajok képviseletének mikéntjéről és intézményeiről.  

Hajnáczky Tamás szerkesztésében Cigányzenészek harca a két világháború közötti Magyarországon címmel megjelent korábbi kötet éppen ebben a zenetörténetileg is kihívó időszakban, a tradicionalitás és modernitás korának ütközőpontján kínál meglepetéseket.[3] A kötet hat fejezetben jeleníti meg a jazz és a magyar nóta hangászati ütközeteit, ehhez korabeli rendeletek, jegyzőkönyvek, sajtóanyagok, feljegyzések, közlemény-részletek tematikus válogatását teszi hozzáférhetővé a Magyar Cigányzenészek Országos Egyesületének és a Roma Civil Participation projektnek segítségével. A szerzőnek nem első publikációja ez, tanulmányai és más válogatásai, sajtószemléi és összegző áttekintései ugyancsak megjelentek már,[4] de itt a szerteágazóan sokszínű, értelmezésre is igényt tartó gazdagságú forrásanyag nem pusztán elrendezését, tartalmát és megértési perspektíváit tekintve mutatja föl meglehetősen izgalmasan a sem nem kevésbé bonyodalmas, sem nem pusztán zenetörténeti konfliktushelyzeteket. Olyanokat tehát, mint a zenei műfajok kölcsönhatásai, a cigányság reprezentánsainak sajtóbeli térnyerése, a trianoni nemzetvesztési ideológiába belesimulni látszó, ebben partnerként megmutatkozó cigányzenészek társadalmi-közpolitikai részvétele, a zenei kultúrák és piacok belső harcai, a cigány társadalmon belüli megosztottság következményei és intézményesülési, érdekképviseleti folyamatai, a képzés rendszere és iskolái-irányzatai-kultuszhordozó felületei, stb. Feldolgozza tehát azt, hogy a Horthy-korszakban a „cigánykérdés” kezelésének és társadalmi elfogadottságát érintő evidenciáinak (értsd: kóborlók, koldulók, közrendészeti esetek, érdekvédelem, szociális elismertség és láthatóság, bürokratikus ügyvitel és eseti kezelés mindennapos nyűgjei) csupán egyike volt a legkihívóbb problematikák kezelése – de sem kizárólagos nem volt, sem „szubkultúra”-kérdés nem lett belőle /akkor/. Talán megmaradt látszólag „szubkultúra-problematikának” – áttételesen azonban szinte magában hordozta a Trianon utáni magyar világ legkirívóbb társadalmi válságjeleit, s ezeken belül vagy túl a szórakoztató zenei műfajok, kávéházi muzsikálás, szállodai-éttermi szolgáltatások, vidéki fellépések, rádiós szereplés, külföldi hírnév, stb. részkérdéseit is. Többről szól tehát a megelőző kötet is, hisz a „parasztzene” („népzene”), a „munkászene” („a zenei analfabéták” köre, a „malacbandák” előtérbe kerülése) és a cigányzene („magyar nóta”) belső és intézményes feszengése a húszas évektől már szabályosan háborús öldöklés területe volt: a mintegy tízezer roma muzsikus kíméletlen egyesületi hadjáratot folytatott önnön (fizetett, megbecsült, egyesületi szervezettségben érdekvédő) presztízséért, melyet harsány és látványos érdekérvényesítéssel próbált mereven elkülöníteni a bármely más zenei és szórakoztatóipari irányzatok jelenlététől, ezért először sikerre vitte, hogy önnön hagyományhordozó tevékenységét egyfelől „magyar nemzeti” örökségként és nemzeti hagyományokat tartósítóként tüntesse fel, de egyben kezes házicselédnek is szegődött a nemzetépítő kultusz intézményeihez, sőt megtestesítette az irredenta eszmék érzelmi aláfestését is. A roma muzsikusok 1918-ig a Magyar Népzenészek Országos Egyesületének tagjai voltak, de szervezetüket ekkor megszüntették, úgyhogy át kellett igazolniok az Országos Magyar Zenésszövetségbe, ennek Népzenész tagozatába, ahol aztán mint országos egyesület alakíthatták saját identitáspolitikájuk mellett a nemzetét is. Tették is: hangot formáltak a sanyarú sorsú cigányzenészek érdekében, sőt mint országos egyesület a Revíziós Ligába is csatlakoztak, fáklyás felvonulást rendeztek Horthy Miklós tiszteletére és József királyi herceg üdvére, 1929-ben a Magyarság hasábjain testületi levelet küldtek Mussolininek, s a belügyminisztérium támogatásával kiváltságokat értek el a foglalkoztatás, a „kóborcigányoktóli megkülönböztetés”, a trianoni veszteségek terén a korszellemhez illő nemzeti érdek védőinek aktoraiként. E közpolitikai célokkal harmonizáló törekvések és a velük járó sikerek persze nemcsak a más muzsikusok (falusi bandák, kávéházi zenészek, más zenei műfajok) ellen, de saját belső köreikben is megosztottságot eredményeztek. Így azt sem egyöntetűen vállalhatták, amikor az Egyesület létrejötte után az egyes nagyvárosi, helyi kormányzati rendeletek kiváltságokat és kedvezményeket biztosítottak a cigányzenészek egyes csoportjainak, feltételeket szabtak, iskolázottságot kívántak meg, zenei előképzettség feltételeihez kötöttek engedélyeket, akkor ezzel mintegy letörjék „a falusi fúvósbandák garázdálkodását”, a „gyilkos konkurencia” megrendszabályozását is követelve (Az Est, 1925). 

Már ezekbe a történésekbe belelátni, belegondolni is izgalmas megoldás, hát még a történeti hitelű forrásközléseket a maguk ritkán szép belső ellentmondásosságával együtt dokumentálni, korszakosan áttekinteni. Persze nem előzmények nélküli ez sem, ahogy a trianoni diktátum és békekötési kényszer sem volt az – de hadd emlékeztessek a Liszt Ferenc által egykoron megfogalmazott sorokra „a czigány zenéről” (Párizs, 1859), melyek nyomán még lelkes híveitől is felháborodott leveleket kapott, mert (kicsit persze hősies retorikával fogalmazva) azt merte leírni: »a magyar zene nem a magyar nemzeté, hanem a cigányé«. S e zenetörténeti érdekesség – melynek nyomán Liszt még „magyarabbnak” érezte magát, mint a magyarkodók korabeli héroszai – jellegzetes korszakossággal találkozott a magyar nemzeti életérzés és ennek reprezentatív szférái körül is. Árulkodó is egy viszonylag közismert fotó, melyen a legjelesebb prímások huszonheten állnak csoportképet a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, hogy a „magyarságot” reprezentálják az „idegen”, a „diktátummal” fenyegető, a gádzsó világ más idegen övezeteiből jövő hatások, vagy ezek konstruálói, befogadói, értelmezői előtt. S persze itt is legalább annyira „főszereplő” a „gádzsó” fotós, amint akkurátusan beállítja a „saját házi muzsikusaink” látványos portréját, mint maguk a legjelesebb roma muzsikusok, akik a „nemzeti” csoportképpel a gádzsó történelembe illeszkedő kultúrát és népiséget hivatottak reprezentálni… Ezek persze csupán a korabeli sajtó vagy a nyilvánosság harsány felszínének tüneményei, ám a maguk nemében elképesztő kontrasztok is, melyeknél világosabban és komponáltabban talán semmiféle érvelés nem beszélheti el azt, ahogyan közösen és kölcsönösen „konstruálják” egymást, s egyik sem lehetséges a másik általi meghatározottság nélkül. Egyúttal persze mindketten építik maguk körül, maguk és a Mások ellenében is azokat a falakat, elválasztó paneleket, melyek nehezítik az átlátást, áthallást, azonos hangnemben játszást, megértést, megismerést… S ezek csupán a távoli kontrasztok, tónusháborúk a zenei műfajok és a maguk műfaját megjelenítő muzsikusok között, de mint ilyenek is tanulságosan látványosak. Hiszen a cigány ábrázolása a kor képzőművészetét, a cigányzene a kor kávéházi muzsikáját, az operák „autentikus” szereplőit, a mintegy százezer vándorcigány jelenlétének és kitaszítottságának egyéb felfogásmódjait is áthatották. 

A zene „nemzetiségét”, majd többségi és kisebbségi érdekérvényesítési háborúit még ennél is rejtélyesebben mutatják fel a kor sajtójából, magazinjaiból, leveleiből, visszaemlékezéseiből vett illusztrációk, melyek a Bura Károlyról írt mostani kötetben jelennek meg. Bura mint a leghíresebb nagyváradi prímás csak igen komoly nehézségek árán jutott át a nemzeti határokon túlra esett egykori országrészből, de az életrajz részletei itt most csak elnagyoltan jöhetnek szóba. 

 

(Nagyváradi fotó a századfordulóból)

»Az esküvő szinte az egész cigányzenész társadalmat megmozgatta, köreikben szenzációként hatott az esemény: „A magyar zene ünnepet ült az elmúlt héten. Radics Bélának, a társaság évek óta dédelgetett cigányprímásának szépséges leányát vezette oltárhoz Bura Károly nagyváradi cigányprímás. A Bakáts téri templom zsúfolásig megtelt a legelőkelőbb közönséggel. Mindenki érdeklődéssel szemlélte a rengeteg násznép látványos fölvonulását. A cigányok köztársaságának is megvan a maga saját arisztokráciája s egy ilyen cigány főúr a pesti cigánytársaságban (olyan Károlyi Mihály-féle rangban) Radics Béla. Az ellenpárt kimagasló alakja (olyan Tisza Pista-féle pozícióval) Berkes Béla udvari zenész. Egyedül az ő bandája nem képviseltette magát az esküvőn. Különben még Párizsból is érkeztek cigányfejedelmek« (21.). 

A korszak hivatalos vagy egyesületi közlönyeinek, napilapjainak, testületi jegyzőkönyveinek, közgyűlési határozatainak és hangadó köreitől jövő „lojalitási” tanúsítványainak e széleskörű válogatása, archívumi anyagok és magánlevelezések tanúsága szerint az ugyancsak prímás családba benősülő Bura Károly korántsem találkozhatott valamiféle „osztatlan” és egyhangú támogatói háttérrel, mely a magyar nóta és cigány zene sajátosságait nem nemzeti kontextusban, hanem világképi teljességben vélte megnevezhetőnek (példaképpen a sajtó Nagyvárad határon túlra kerülését az importált idegen, a román kém, a fellazító ügynök elleni tónusban használta fel). Ráadásul – mint már az Előszó (7.-9. old.) is jelzi –, megannyi társadalmi közérzeti jelenségre, hatások és ellenhatások kontrasztjaira, a hatalommal folytatott küzdelmek belső relációira, illetve mindezekből a korabeli nyilvánosság elé is került forrásokra koncentrálva kiemelhető Bura pályaképéből az alcím három komponense: »Bura Károly aktivistaként a Magyar Cigányzenészek Országos Egyesületének az élére állva számos reformot helyezett kilátásba, melyek egytől egyig a cigányzenész társadalom érdekeit hívattak képviselni. Újraindította a Magyar Cigányzenészek Lapját, megalapította a Bihari-zeneiskolát, közreműködött egy jótékonysági hangverseny, a Magyar Nótaünnep megszervezésében. Miután elnöki székéről letaszították, több cigányzenész egyesület alapítására tett kísérletet, valamint sztrájkot vezetett a Magyar Rádió ellen, amikor az számukra elfogadhatatlan intézkedéseket hozott. A cigánymuzsikusok képviseletén túl revizionistaként beléptette a cigányzenészek egyesületét a Magyar Revíziós Ligába, valamint kereste az együttműködés lehetőségeit az irredenta szervezetekkel, napilapokkal, és az egylet nevében köszönőlevelet írt Rothermere Lordnak a magyarság melletti kiállásáért. A cigányprímás vizionaristaként a cigányzenészekkel kapcsolatban olyan álmokat, terveket szőtt, melyek közel egy emberöltővel később váltak elterjedt igénnyé a cigányság nemzetiségi törekvései során. Mindenekelőtt megemlítendő, hogy végakaratában lakását és életének emlékeit egy cigány múzeum létrehozására ajánlotta fel. Felhívta a figyelmet a cigányság múltjának megőrzésére, nevezetesen arra, hogy az első világháborúban elhunyt cigány katonák névsorát és albumát össze kell állítani. Az imént említettek mellett a kiadvány Bura Károly élete kalandos állomásainak, vagy éppen botrányoktól sem mentes mozzanatainak a felelevenítésére is törekszik. Láthatjuk a cigányprímást az első világháborúban, a kolozsvári fogdában, a cigányzenész egyesületen belüli harcokban vagy a betörés után feldúlt lakásában. A kismonográfia döntően korabeli sajtóforrásokra hagyatkozik, melyekkel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy korántsem számítottak pártatlannak, és olykor el is rugaszkodtak kisebb-nagyobb mértékben a valóságtól a szenzáció érdekében. A rendelkezésre álló források közül különösen értékesnek számítanak a Bura Károllyal készült interjúk, valamint a tollából származó cikkek, amik szintén némi elfogultságról tanúskodnak. Ebből kifolyólag a forráskritika mindvégig elengedhetetlen részét képezte a kézirat megírásának« (7-8.). 

Forráskritika mellett Hajnáczky a legszorgosabb és legaprólékosabb gondot fordítja arra, hogy a rövidebb-hosszabb történetek, szituatív elbeszélések, helyzetleírások mellett sajtó- és emlékezet-forrásokkal pontosítsa Bura Károly személyiségének alakulás-históriáját, a buzgó gyermektől a cigányságért tenni és fellépni kezdettől hajlamos aktivista világképét és jövő-vízióit is feltárva. Jó oka van erre, mint írja: »A magyarországi kutatások a cigányzenészek által alapított egyesületeket és lapokat tárták fel és tették közzé magyarul és angolul egyaránt. A több évig tartó kutatómunka során bukott felszínre, hogy a magyar cigányzenész önszerveződések legmeghatározóbb alakjának Radics Béla és Bura Károly cigányprímások számítottak. A történettudomány nagy adóssága, hogy cigány származású emberek életének mélyrehatóbb feltárását nagyrészt mellőzte«. Ezzel részben túloz is, de felelősségre is figyelmeztet. Van ugyanis néhány szerző és korszak, amikor a cigányzenész társadalom néprajzát, zenei produktumait, szerepléseit és látványos mutatkozásait valamelyest már föltárták – de annyi mindenképen megáll, hogy Hajnáczky az első, aki életmű-hosszan részletezi ezt a 19. század végétől szinte napjainkig a szórakoztató zeneipart és idegenforgalmi vagy közéleti kérdéseit teljességgel átható produktumot. Sőt, az első, aki történeti dimenziók között a problémákat, vitákat, konfliktusokat és abba az értelmezési közegbe ágyazza, amelyben nem a belső anarchia (és megmutatása) a lényeges, hanem az érdekképviseleti megosztottság történeti körülmények közötti megfeleléskényszere a domináns elem. „Erkölcsileg” nem ítélkezik, nem zordul az ellen, hogy Horthynak vagy Mussolininek, császárnak vagy királynak hogyan lehet és miért kell tisztelgő műdalokat komponálni – viszont láthatóvá teszi, miképpen válik „nemzetivé” az, ami amúgy nemzeti is volt, hisz más nemzetek cigányai is azt és ott muzsikálták, amit a „publikum” megrendelt, kért, megfizetett, meghálált.

 

(Bura Károly (jobbról a második) gyerekként az 1880-as években (Nagyvárad, Lojanek János felvétele, forrás: Sánta Erzsébet) – Forrás: www.ujkor.hu)

Valójában akkor, midőn cigányzenész egyesület keretében megalapítják a Magyar Czigányzenészek Lapját, ezzel olyan nyilvánosságot teremtenek, mely kifelé is mutatja, mit jelképez a cigány(zenész) közösség a soknemzetiségű birodalomban, saját piacuk alakításában, saját PR-juk felépítésében, brendjük vitelében és megvédésében: »Mindenekelőtt beszámoltak az egyesület tevékenységéről és terveiről, emellett a hazai és külföldi munkalehetőségekről. A cigánymuzsikusoknak szóló versenyek és nótapályázatok felhívásait, illetve azok lefolyásáról és eredményéről szóló írásokat közöltek. Verseket, irodalmi tárcákat vagy éppen egy-egy készülő regény részleteit is megjelentették a lap hasábjain, többnyire olyan írásokat, melyek a cigányzenészekről szóltak. A szerkesztőség külön rovatot szánt a lóversenynek, valamint egykoron híres prímások életének a bemutatására. A számok utolsó oldalain a cigányzenész társadalom rövidhírei kaptak helyet, valamint szabók, cipészek, fogorvosok és hangszerkészítők hirdetései« (23.)… »A feszült helyzetben Bura Károly és köre egyértelműen a közönség hűséges támogatását élvezte. Ugyanis a vendéglátóhelyek más vidékekről hívtak cigányzenekarokat, és őket pódium, megélhetés nélkül hagyták. A más városokból érkező cigánymuzsikusoknak pedig kiáltványt fogalmaztak meg: „A nagyváradi cigányzenészek felkérik az idegen kollégákat, hogy Nagyváradra játszani ne jöjjenek, mert a nagyváradi kávésok azt akarják az idegen cigányok szerződtetésével elérni, hogy bennünket fizetés nélkül kényszerítsenek játszásra. Csaknem valamennyien katonák vagyunk, akik nappal szolgálunk és éjszaka keressük meg a családunk számára a kenyeret, hisszük tehát, hogy egyetlen magyarországi cigány sem kapható arra, hogy a falatot szánkból kivegye”. Épphogy elcsitultak a helyi záporok és világléptékű felhőszakadások, a cigányprímás élete kezdett volna visszatalálni régi medrébe, amikor megköttettek a Párizs környéki békeszerződések. A trianoni békediktátum eredőjeként Magyarország lakosságának és területének közel kétharmada került a szomszédos népekhez. Romániához került egész Partium Nagyváraddal egyetemben. A történelmi fordulat egy egész életen át elkísérte Bura Károlyt. Azonban az 1920-as évek első felében népszerűsége töretlennek bizonyult. Cigányzenekarával eljutott Londonba, Nagyváradon pedig az egyik legelőkelőbb helyen játszott nap mint nap, úgy-ahogy alkalmazkodva az új közönségigényekhez…« (33-34.).

 

A közönség némely esetben az uralkodóházat jelentette, máskor azonban a cigányság társadalmi reprezentációjának is szerepe volt abban, amilyen képet kaphatott a publikum magukról a muzsikusokról és zenei színtereikről. Bura Károly 1929-ben már a Magyar Cigányzenészek Országos Egyesülete vezetéséért is ringbe szállt: »Az újonnan létrehozott szervezet, elődjével ellentétben nemcsak a fővárosi cigánymuzsikusokat kívánta összefogni, hanem a vidékieket is. Az országos egylet alapszabálya elsődleges céljaként azt határozta meg, hogy „tagjainak anyagi, erkölcsi, szellemi érdekeit előmozdítsa”, valamint hogy „terjessze és fejlessze a magyar cigányzenész művészetet”. (51.) /…/ A cigányprímás néhány hónappal megválasztását követően a Magyar Cigányzenészek Lapjában elnöki beköszöntőt írt, melyben részletekbe menően hangot adott addigi intézkedéseinek és elszánt elképzeléseinek. A vezércikk meglehetősen tüzes hangvételben íródott, olykor szókimondóan, kendőzetlenül vetette papírra meglátásait: „Nem sérti-e joggal önérzetünket, hogy akármilyen, idegenből ideszakadt muzsikusnak – a hazájában is megkülönböztetett négernek például több becsülete van, mint a magyar cigánymuzsikusnak a saját hazájában? Az idegenek szívesen látott vendége bármely elegáns café-restaurantnak, míg a magyar cigánymuzsikusnak hátul az asztalnál a helye?” A cigányprímás mindenekelőtt meghatározta, hogy az egyesület célja a félresöpört cigányzenészek gazdasági, szociális, kulturális és társadalmi helyzetének javítása” (53.) /…/ „Számba vesszük Nagy-Magyarország valamennyi cigánymuzsikusát, hogy egy táborba tömörülve küzdhessen jólétéért. E tekintetben a hatóságok szíves közreműködésére is számíthatunk, mert csak ezáltal tudjuk bizonyítani jogos kérelmeinket. A cigánymuzsikusok katasztere feltárja majd bajainkat, sérelmeinket s lesz, aki ezt meglátja, kérésünket meghallgatja és orvosolja.” (54.) „Mindenekelőtt tiltakoznom kell az ellen, hogy a sajtóban egyre gyakrabban jelenik meg oly beállítás mintha a cigány másodrendű ember lenne. Mi éppúgy adófizető polgárok vagyunk, mint bárki más, éppúgy teljesítjük kötelességünket, tehát épp olyan jogaink is vannak. Sajnos a közéletben még mindig nincs meg a kellő jóhiszeműség a cigánysággal szemben, még mindig lehet olyanokat hallani, rajkók, purdék… stb., amik bizony nagyon fájnak nekünk.” Az egyesület tiszteletbeli elnöke, Ilovszky János a kapcsolatait kamatoztatva számos nagy tekintélyű állami tisztségviselőt megnyert a zeneiskola ügyének. Továbbá elérte, hogy Budapest városvezetése, valamint a Magyar Szövegírók és Zeneszerzők és Zeneműkiadók Szövetsége anyagilag támogassák a kezdeményezést. Az MCOE vezetőségének elszántságát siker koronázta, 1929 szeptemberében a Bihari János nevével fémjelzett zeneiskola kitárhatta kapuit a fővárosban…« (55.).

 

(Magyar Nótaünnepen ezer cigányzenész díszfelvonulása az FTC-stadionban 1930. május 29-én (Budapest, Macsi András felvétele, forrás: Horváth József) – Forrás: www.ujkor.hu)

Bura Károly egész életútjának, pályaképének, kudarcainak és fényesnél is vakítóbb sikereinek teljes lajstromát itt nem ismertethetem. Ami a kötet révén, a kötetből és eddigi visszhangjaiból is kiderül: Hajnáczky egyedi kisebbségkutatási produktumot hozott létre. Amit e perszonális történelemből átláthatunk, az zene- és köztörténeti, kisebbségpolitikai és kultúrhistóriai, a nyilvánosság színtereire és intézményeire is átsugárzó tartalom, meglehetősen ritka spektrumon át felmutatva azt az ellentmondásos korszakot, amely az erő és a nagyság „nagypolitikai” bravúrjai ellenében a kicsiny, de muzikális közösséget, hagyománytartó és hagyományfakasztó hatását, a kisebbségtörténet egyik könnyedén hordozható örökségét tekinti példatára részének. A nemzeti cigányzene győzedelmes formálója egyedi sorsában is többet mutat, mint karriert, törekvő érdekérvényesítést, korszakos „jólfekvést” vagy kapóra jött politikai háttérzenét: emberi és művészi próbatételei nemcsak a kor, hanem a harmóniák és diszharmóniák világának is alakítói voltak s maradtak…


[1] Noran Libro, Budapest, 2021., 128 oldal.

[2] lásd ehhez Zipernovszky Kornél írását még a Replika, 101-102. számában, https://matarka.hu/cikk_list.php?fusz=148515

[3] Magyar Cigányzenészek Országos Egyesülete. Budapest, Gondolat Kiadó, 2019, 354 oldal.

[4] Cigányzenészek mozgalma a boldog békeidők Magyarországán. Szerk. Hajnáczky Tamás. Budapest, Gondolat Kiadó,  2020, 176 oldal; lásd még ehhez Hajnáczky Tamás: Trianon és a revizionista cigányzenészek. Kommentár, 2020/2:83–90; Tamás Hajnáczky: Hungarian Gypsy Musician’s National Association: Battles Faced by Gypsy Musicians in Hungary during the Interwar Years. Social Inclusion, 2020/2:327–335; Tamás Hajnáczky: Trianon and Revisionist Gypsy Musicians. Central European Political Science Review, 2020/3:129–141; Tamás Hajnáczky: Hungary. In: Elena Marushiakova – Veselin Popov (Eds.): Roma Voices in History: A Source Book. Roma Civic Emancipation in Central, South-Eastern and Eastern Europe from 19th Century until the Second World War. Brill, Leiden, 2021. (megjelenés alatt); Tamás Hajnáczky: First Violinist. Bura Károly (1881–1934). From the coffee houses of Nagyvárad (Oradea) to visions of a Gypsy museum in Budapest. In: Elena Marushiakova – Veselin Popov (Eds.): Roma Portraits in History: Roma Civic Emancipation Elite in Central, South-Eastern and Eastern Europe from the 19th Century until the Second World War. Brill, Leiden, 2021. (megjelenés alatt).

 

Elfordulnék, de nem lehet (hömpölygések Mohácsi Árpád Párizsi befutó című regénye kapcsán)

Pár éve terjedt az interneten egy fiktív levél, amelyet Geszti Péter címzett Nemecsek Ernőnek. Az apropót talán A Pál utcai fiúk megjelenésének századik évfordulója adta, mindenesetre a levél egyszerre nyűgözött le és töltött el valami megfoghatatlanul kellemetlen érzéssel. Lenyűgözött, mint nagyszerűen megírt, erős retorikájú szöveg – és elborzasztott, mert nem akartam, hogy valaki felfejtse a regény lezárt szövetét. Még ha nyilvánvaló is, hogy az egykori golyózó-labdázó gyerekek a huszadik századba nőttek bele, és nyilván köztük is lett nyilas, meg ávós, meg elgázosított zsidó, meg disszidens, meg fradi-drukker, azért ezt elég erősen tolja a szöveg az arcomba ahhoz, hogy el akarjak fordulni. Geszti szövege óta afféle irodalmi kancsalsággal tekintek Molnár szövegére: akarok is tudni a „folytatásról”, meg nem is, figyelembe is veszem, meg nem is. Mikor melyik szemem az élesebb.

Most éppen annak kapcsán jutott eszembe ez az írás, hogy elolvastam Mohácsi Árpád Párizsi befutó című regényét. Ha nem derülne ki a fülszövegből, akkor is kitalálnám, hogy első regény. Ahhoz ugyanis kell a fogódzó. Megkockáztatom, hogy tudat alatt mindenkinek van ilyenje, még annak is, aki kínosan törekszik az eredetiségre. Mohácsi ráadásul pont az a szerző, aki egyáltalán nem titkolja a fogódzóját: olyan nyíltan kapaszkodik Ottlik Géza köpönyegének szegélyébe, mint egy gyerek nagy tömegben az apjáéba. A Párizsi befutó világában néhány oldalanként valamilyen Iskola a határon-szimbólumba ütközünk: Trieszti Öböl, Las Meninas, Tulp tanár, Merényiék kavarognak, bukkannak elő újra és újra. Én pedig azon kapom magam, hogy ugyanazt a kettősséget érzem, mint Geszti szövege kapcsán. Mohácsi nagyszerű író, és szeretem azért, amit hozzáad – de nem szeretem azért, amihez hozzáad. Az Iskola nekem valami egészen mást jelent, mint az ő szeretnivalóan mamlasz szereplőinek, és ezáltal nyilván neki, a szerzőnek is.

Hogy miért is jelent mást? Talán azért, mert én már nem éltem abban a világban, amikor – mint Mohácsi főalakjai – minden ilyesmit referenciálisan olvastak, és a rendszert csak félszavakban, gesztusokkal, kódoltan lehetett kritizálni. Mohácsi taktikusan az 1989-es évbe helyezi eme főszereplők érettségijét, akikre ezáltal több szinten zúdul az érettség és a szabadság mámora. Pedig a Szovjetunió felbomlása meg a szovjet csapatok kivonulása akkor még meg sem történt. Csak két évvel később, amikor én születtem.

Mindennek ellenére viszonylag sokat tudok az időszámításom előtti világról, részben családi történetek, részben olvasmányélmények okán. Az őrsök világától például már akkor is el voltam ragadtatva, amikor még nem is értettem, hogy miért hívják őket másképpen, mint A Pál utcai fiúkban meg a kortárs amerikai regényekben az egyleteket. Rengeteg Keménykalap és Krumpliorr-utánérzést firkantottam le akkoriban (persze vegyítve A Pál utcai fiúkkal és a kortárs amerikai regényekkel, mert miért ne).

És tessék, most itt van nekem „az őrs”. Három fiú, három lány, Mohácsi Árpád nyolc nézőpontkaraktere közül hat. A hetedik a mai fiatalság (Luca), a nyolcadik a Kádár-kor őskövülete (Piri néni), akiknek dramaturgiai szerepe leginkább abból áll, hogy még jobban megvilágítsák az őrstagok korának replikálhatatlanságát. Szóval itt vannak ők (Géza, Gabi, Dóri, Jutocsa, Bella és Sanyika), és lapról lapra, mondatról mondatra érzem: ahogy a gittegylet tagjait, úgy ennek az őrsnek a tagjait sem akarom látni felnőni. Mohácsi Árpád mégis ezt tolja az arcomba. Kegyetlen, kimért, zseniális őszinteséggel.

Lehetetlen elfordulni: nincs hová. Tengődő lúzerek, slampos anyukák, kilúgozott életű értelmiségiek, simlis gazemberek, álszent vallási fanatikusok. Ilyen lett az a generáció, akik 1989-ben még érettséget, szabadságot vizionáltak maguknak. Pillanatképeket láthatunk a szereplők életéből, felvillan egy-egy év az elmúlt harmincból, és bennem folyamatosan megfagy a vér. Úristen, erre már emlékszem. Erre is. És ezek lennének a mi atyáink, anyáink? Nem akarom őket így látni, ebben a pőreségben, gyarlóságban. És közben szeretem is őket nagyon. A szemétládát is, az idiótát is. Megölelném őket, megsúgnám nekik, hogy sajnálom. De nem tehetem, mert ők nem az élet, ők csak az irodalom.

Szóval a lényeg mégiscsak az, hogy Mohácsi Árpád ördögien ügyes író. Megérteti velünk, miért vagyunk azok, akik, és miért abban élünk, amiben, még ha ez a szembesülés rendkívül fájdalmas is. Az ottlikosított rendszer(váltás?)-narratíva kiváló ötlet volt első regényhez, de már most kíváncsian várom, milyen lesz, amikor a második regényhez tudatosan elengedi minden óriás kezét.

 

Mohácsi Árpád: Párizsi befutó. Kalligram, Budapest, 2021.

 

 

 

Illusztráció: M. C. Escher

Estefele; Sorsfordítás; Parton; Este

 

Estefele

Azt hiszem szeretem az augusztust
Késő nyári elmélyülés
Magamba bele-belenézés
Szeretem a távoli világítást
Az ég színét
Az este zajait
A kutyák ugatását a rollerek gurulását
A salak csikorgását a beton alatt
A bepótolt kertipartik
szálló illatát a házak felől
A könnyűséget,
hogy még tart a nyár
Poroszkálok a homokos utcán
Fehér fémkerítés,
Sorbanőtt névtelen virágok között barázdáin
Vontatom végig kezem
Szeretem, amikor a tejüveg sárga erkélyen egy gömbbácsi kikönyököl
Egy fáradt anyuka rágyújt
Bong a harang, száll a por
A szemetet már mindenki levitte, egy autó tolat majd kis ívben kanyarodik
Hét óra múlt
Ideje hazamennem

 

Sorsfordítás

120 sorsfordító tipp
lenéztem amikor kibontotta a könyvet
Hülyeség, nem szeretem ezeket az önjelölt megváltókat
Azok, akik ösztönből, füzetecske nélkül élik az életük, azok az igaziak
És ma, négy évre rá, annyi bosszúság után kinyitottam a 120 sorsfordító tippet
Amit ő kért, de sosem olvasott

 

Parton

Olyan kicsi vagyok és annyi mindent nem értek
Megbújnék egy hullámod alatt
Egy kővájatban egy sziklán
lassú szívverésed nyugalmán
Dobbanását hallgatom

Este apró fényeidben csöndben elveszem
Elgörög a táj
A repülő belseje, a fülledt levegő
És a mesterséges világítás csak
ami az ember alkotta biztonságra emlékeztet

Olyan mulandó vagyok és kevés
Félszeg, szeretet nélkül
Zörgő üresség
Akit a föld mégis légkörébe zárt
Kicsi vagyok, gyenge vagyok
Szeress kérlek, hisz minden ember
Szeretetre vágy

 

Este

Forog körülöttem
Párnára hajtom fejem
Ha lehunyom szemem
Peregnek a sötét pontok a szemem előtt
Ha lehunyom
Feketén fényes foltok csüngenek benne
Szófogadóan
Előhunyászkodnak az
emlékek,
Meleg a párna, friss huzat illatára hajtom rá frissen mosott hajam és friss szemeim
a jelen
Csak csukott szemeim előtt hever az életem

 

(Illusztráció: Szabó Eszter: Pillows on the sofa)

Robert Gernhardt: Sirám

 

Akkor szíved térdére ül
valami súlyos állat.
Azt mondja: Kelj föl, légy komoly.
Slussz a poénkodásnak.

A szíved térdét bámulod.
A szíved térde véres.
Ez már nem vicc. Ez túl erős.
Sok a jóból. Elég lesz.

Emelni próbálja a szív
a földről azt a térdet.
A súlyos állat túl nehéz.
Ezentúl így kell élned.

Havasi Attila fordítása

 

/Illusztráció: Paul Klee/