Bejegyzések kategória bejegyzései

Fa tetején ül a Hold

Fa tetején ül a Hold,
Anyaarc mosolyog ki
Füst és köd alól, távol
Fűzágak hajladoznak.

Paptalan, cipruság nélkül,
„Messzünnen közelg” valaki –
Árnyalak vagy én vagyok az?
A válasz veremben csücsül.

Vágytalan, mély zsibongás reng,
Megtelik vele szív, tüdő,
E világ vétkek komája,
Farsangra gyász, feltámadás.

(Illusztráció: Christian Schloe: A Bluebird’s Song)

Csillagok

A langy-meleg víz hajnali ködében vettem észre:
halvány barna csillagrendszer a fehér vállövön.
Néhány csepp egészben megállt rajta,
azokon keresztül néztem bőre mikro-rendszerét.
Miközben nevetett, mellkasára hajtottam a fejem,
közelről néztem a csillagokat,
hallottam az élet halk lüktetését.
Csak ekkor döbbentem rá,
este egy egész univerzum ölelt körbe engem,
és olyan közel volt,
hogy az egyik holdja lettem.

(Illusztráció: Jiwoon Pak: Lunar Eclipse, 2016; Your Shadow)

Internet avagy az Igazi (2/2)

 

Bodóné sokáig keresett, kutatott, amíg a Slando-féle hirdetések közt végre rábukkant egy elfogadható partnerre. Gergely elárusítóként dolgozott egy szentendrei kisboltban. 33 éves volt, magas, vonzó külsejű fiatalember. Először semmit sem árult el magáról, annál többet Bodóné: hol lakik, mit szeret, gyűlöl, milyen elvárásai vannak vele szemben… A férfi türelmesen hallgatta, még kérdezett tőle egyet-mást, utána ő is bemutatkozott, melynek során Bodóné fokozatosan fedezte fel eszményképét Gergelyben. Hihetetlen! Csodálatos! – esett egyik ámulatból a másikba.

– Milyen kár, hogy nem találkoztunk hamarabb! – sajnálkozott egyik nap, amikor bekapcsolta MSN-én a kamerát.

– Mert?

– Sosem éltem volna át azt a rengeteg megaláztatást, szenvedést, amit Zsiga okozott.

– Felejtsd el! Koncentrálj inkább a jövőre, azokra a szép évekre, melyeket egymás társaságában fogunk tölteni. De addig is: hozzám vagy hozzád? Már úgy értem, ki látogassa meg előbb a másikat. Hiszen még nem is találkoztunk egymással. Nem, pontosítok: látogass meg te engem, nehogy a végén még összeszaladjak a férjeddel. Hacsak nem kívánsz továbbra is az e-mail és chat szintjén maradni.

– Zsigától ne tarts. Hiszen tudod: hétszámra nincs itthon, úgyhogy keress fel te előbb, ha nincs kifogásod ellene.

– Nincs. Jövő vasárnap megfelel?

Bodónénak megfelelt, csupán Gergelynek akadt halaszthatatlan dolga hirtelen.

– Majd jövő vasárnap – ígérte. – Addig is, légy szíves, vedd le a melltartód!

– De Gerikém, én ilyesmit nem szoktam – ült ki Anna arcára a verejték. – Különben sem ismerjük még egymást annyira.

– Éppen ezért, édesem. Szeretném, ha egy kicsit többet is megmutatnál magadból.

– Most? Lehetetlen! Hadd… hadd készüljek fel előbb!

– Lelkileg? Esetleg szeplős vagy, tetovált a bőröd, pattanásos…? Valld be már, hogy mit szégyellsz!

– Semmit, de olyan fontos ez? Tegyük fel, hogy csúf vagyok, szőrös a mellem például. Akkor már nem is akarsz elvenni? – vágta ki magát Bodóné.

Ha úgy ítéli meg, hogy nem számít, elodázhatja a vetkőzést, aminek még valóban nem jött el az ideje. Ha viszont számít, megeshet, miszerint csak a teste miatt venné el. Illetve az sem ziher, hogy elveszi. Csak élvez egyet, utána illa berek, nádak erek.

– Dehogynem! Csak kíváncsi voltam, milyen vagy – vonta meg a vállát az eladó, és másról kezdett beszélni.

Hanem a vasárnapi randi elmaradt. Ettől ugyan még tovább e-maileztek, chateltek, de mintha láthatatlan fal ékelődött volna közéjük.

– Haragszol? Olyan tartózkodó vagy újabban! – próbálta kiugrasztani Anna Gergelyt a bokorból, mert szép, szép a tapintat, csakhogy így egy tapodtat sem jutnak előbbre.

– Nem haragszom, csak elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Végül is ezt akartad, vagy tévednék?

Bodóné hátat fordított a férfinak, és percekig tusakodott magában. Engesztelje ki és vetkőzzék, vagy kockáztassa meg, hogy otthagyják? Eh, lesz, ami lesz, vetkőzik! Gyerek biztosan nem lesz belőle, másrészt nem is olyan rossz érzés eljátszogatni egy pasival – meztelenítette le a felső testét elszántan.

– Káprázatos! Köszönöm! Te vagy a legszebb hölgy, akivel valaha is cseteltem!

A pénztárosnő mosolygott. Mint minden szép nőnek, nemegyszer mondtak neki effélét. De ez más, izgatóbb, vagy… Mindegy! A lényeg az, hogy jólesik.

Másnap új ötlettel rukkolt ki a szentendrei levelező.

– Ismered a közmondást? Aki a-t mond, mondjon b-t is. Tegnap láttalak felülről, ma megnéznélek egészben, tetőtől-talpig pucéran, mert az az igazság, hogy nem tudok veled betelni. Na, kimondtam! Most agyonüthetsz, ha… jólesik.

Bodóné hirtelen azt sem tudta, nevessen, vagy utasítsa rendre azonnal bővérű partnerét.

– Ejnye, ejnye, Korpás úr! Maga túl sokat akar egyszerre. Alig telt el 24 óra, amióta megmutattam a kisujjam, és ma, tessék, az egész kezemet akarja.

– Persze, persze, bocsánat! Most ne haragudj, sürgős elintéznivalóm van.

Ezután egy teljes hétig nem látta, mialatt Annának volt bőven ideje elmélkedni az eseten. Az még megjárja, hogy szexcentrikus a pasija. De: miért nem próbálkozik élőben? Egy videó mégiscsak kép, virtuális valóság, amit aligha cserélne fel bárki is egy hús-vér asszonnyal. Hm! Valószínűleg fél tőle. Ja, férfiaknál előfordul ilyesmi. Nincs önbizalmuk, és folyton attól rettegnek, hogy csütörtököt mondanak. De az is lehet, miszerint csak kipróbálja, meddig mehet el ahhoz, hogy ne utazzék hozzá potyára, más szóval ügyesen előkészíti a terepet.

– Szia! Hogy vagy? – kattintotta Annára egy este a kamerát. – Remélem, nem zavarok.

– Nini, Gergelyke! Veled meg mi történt? Úgy eltűntél az ernyőmről, mint az égboltról a szivárvány!

– És? Kit érdekel? – lógatta a fejét fásultan. – Nem hiányzok én senkinek.

– Nana! Hátha nekem hiányzol?

– Neked? Kérlek, ne etess, hiszen ha így lenne, picit messzebb tartanánk.

Ugyanígy vélte Anna is, úgyhogy itt a legfőbb ideje, hogy változtasson a modorán, mely sehogy sem engedi, hogy végre úgy játsszon, mint felnőtt a felnőttel. Anyám, mióta nem volt már férfival! Valójában persze most sem lesz, de legalább ad egy lökést ennek a bozontos üstökű boltosnak.

– Tudod, mit? Hunyd be a szemed, és számolj ötvenig!

– Hagyd, ne mókázz! Ma nehéz napom volt!

– Nem mókázom, meglepetés.

– Oké! 1, 2, 3, 4, 5…

– Adagio, kérlek, lassabban!

A férfi unottan engedelmeskedett. …49, 50, kinyitotta a szemét, és felkiáltott. A nő ruhátlanul, teljes szépségében pompázott előtte. Gergely felajzva meredt a buja keblekre, szépen ívelt csípőkre… Természetesen nem először látott csupasz nőt, akár az internetről is dögivel, akiknél Anna sem volt csinosabb. Ezzel szemben ingerlőbb, legfőképp a combjai, melyek közt a gyönyörök édenkertje feketéllt.

– Gratulálok! Szebb vagy, mint képzeltem! Mit is mondtál: hol dolgozol?

– Pénztárosnőként egy butikban.

– Helytelen! Fotómodellként százszor többet keresnél. De ha már itt tartunk, úgy illő, hogy én is levetkőzzem előtted – rúgta le a nadrágját. – Ez vagyok én! – emelte fel a karjait a testépítők szokványos pózában.

Bodóné majdnem elnevette magát. A férfi inkább vézna, mint kisportolt alak volt. Nem úgy a dorongja, mely lándzsaként meredt ki a testéből.

– Brávó! Csak át ne döfd a képernyőt! – nyúlt reflexszerűen a melléhez.

– Úgy, úgy, nagyon jól csinálod! Lejjebb is! Ez az! Most egy fokkal még lejjebb! – biztatta Korpás úr, azzal maga is kezelésbe vette a fütyijét, s őrült iramban vágtázott a csúcspont felé. – Na, milyen volt? – kérdezte, miután mindketten kielégülten nyúltak el a fotelben.

– Szokatlan. Még sosem csináltam videón. Mint a pornószínésznők, mert lényegében ez történt.

– Annácska! Ilyen nincs! Te elpirultál. Vagy csak a szemem káprázik?

– Viszontlátásra! Mivel holnap vasárnap, kicsit jobban ráérek, aztán ha nem untatlak, folytathatjuk a… csevegést.

– Naná, hogy folytatjuk! Méghozzá élőben – hunyorított rá Korpás úr. – Föltéve, hogy nincs otthon a „sofőröd”.

– Nincs – hunyorított vissza rá kacéran a szépasszony. – Jöhetsz bátran bármikor, így végre személyesen is megismerkedhetünk egymással. Címem: Kerkápoly utca 7. Ezennel meghívlak egy fincsi vasárnapi ebédre.

Jól van Bodóné, így cselekszik manapság egy talpraesett úrinő! – gratulált önmagának elégedetten. Egy pillanatra ugyan felmerült benne a gondolat, hogy ez bizony csalás a javából. De hát őt is megcsalták, meg is fizet érte, ígéri, mégpedig ugyanolyan érmével, ahogy neki fizettek.

Másnap délelőtt kiporszívózta a szőnyeget, itt-ott rendet rakott, port törölt. Az ebéd… Az se gond! Elég gyatrán főz ugyan, de mire valók az étkezdék! Volt is a közelben egy kínai kifőzde, onnan rendelt szecsuáni levest, szusit és egy igazi pekingi sült kacsát. Most aztán kiderül, hogy a legtöbb férfit tényleg a hasán keresztül lehet megfogni.

12 óra. Ekkorára kellett volna betoppannia a szentendrei vendégnek. Nem is váratott sokat magára, mert alig telt el néhány perc, máris csöngettek odakint.

– Nyitom, drágám, repülök!

Hanem Gergely helyett Zsiga vigyorgott az ajtóban. Ekkor jutott eszébe, hogy éppen mára jelezte érkezését nagyra becsült férje is. Kellemetlen, nagyon kellemetlen! Hogy feledkezhetett így meg róla!

– Üdvözlöm, Bodóné! Beengedne egy éhes csavargót? Atyám, micsoda illatok! – szagolt a levegőbe Bodó úr.

– A… az ebéded. A tiszteletedre rendeltem – találta fel magát egyből a fiatalasszony. – Parancsolj beljebb, és jó étvágyat!

– Nahát! Nem ismerek rád, angyalom! Díszabrosz, gyertya, ezüst evőeszközök… ! – hatódott meg a kamionos. – Véletlenül nem mást vártál te helyettem?! Bocs, csak tréfáltam.

– Nyuvadj meg! – kívánta magában Bodóné, s szívdobogva sandított az ajtóra, mikor bukkan fel immár Gergely is.

Szerencsére nem bukkant. Sem most, sem később. Csak aki mindenről tud, az tudja, hogy mi okból.

Egy hónapig várt, reménykedett. Hiába: Korpás úr egyszer sem bukkant fel többé. Semmi vész, akad még rajta kívül más férfi, jobb is, szebb is, mint Gergely volt. Ki is tesztelt sorra-rendre jó párat anélkül, hogy megtalálta volna az Igazit.

– Igazit? – húzta el a száját Áts Vera. – Te még hiszel az Igaziban?

– Miért ne! Csak létezik valahol egy hozzám illő gavallér! Nem, nem szupermen, ha erre gondoltál. Az sem baj, ha szegény, csúnyácska vagy akár sofőr is. Igen, jól hallottad, akár sofőr is, csak megbecsüljön, szeressen.

Szegény Bodóné, pont az után sóvárgott, ami legkevésbé jellemzi a virtuális világot. Egyre azonban mégis rájött valamiképp, hogy sohase fedje fel a kártyáit. Legalábbis kezdetben, mert aki őszinte, azon könnyű átlátni, és akin átlátnak, úgy manipulálják, ahogy akarják.

Ekkor ismerkedett meg Jánossal. (Lám-lám, mire jó az internet!) Neki nem volt kamerája, ezért egy darabig azt sem tudta, hogy néz ki. Aztán küldött pár fényképet. Köpcös termet, rövidre nyírt haj, keskeny homlok, széles arc… Átlagos, derék férfi benyomását keltette. Amúgy szakács volt a jóember egy kistarcsai bisztróban.

– Most rajtad a sorr! Kérlek külggy te is néhány fotot magadról! – kopogta le a chaten kissé hibás helyesírással.

– Sajnos nincs. De csináltathatok a kedvedért – fogadkozott a pénztárosnő.

– Akkor csináltass, mert az édes alig várja, hogy láthasson.

Világos! Bármiről írt a kis köpcös, abban benne volt az anyja is. Az édes ezt mondta, azt mondta, tette, főzte, gondolta, úgyhogy ha minden flottul megy, a randijukról sem hiányzik.

– Találkozni szeretnék veled, Annuska – bökte ki a köpcös egy kora őszi délután. – Méghozzá holnap, ha neked is megfelel.

– Na végre! Már azt hittem, sosem mondod ki. Mikor és hol, mert azért az sem mellékes.

– Természetesen az édesnél. Meghívott ebédre. Remélem, nincs más programod.

– Nono, ebből nem esztek! – bosszankodott Bodóné. – Megtisztelsz. Egyedül az a gond, hogy én elvből nem randizok senkinél. Parkban, étteremben szívesen, később bárhol, bármikor. De csak később, idővel, mert jobb félni, mint megijedni, nem igaz?

– Megijedni? Az édestől? – meresztgette szemét a főszakács. – Hát… te tudod. Találkozzunk akkor a budapesti Két Dióban. Ez az édes kedvenc étterme.

– Az édesé.

– Az édesé.

– Jó ízlése van, de én inkább a Gundelt ajánlom.

– Hű, az drága lesz! – csúszott ki a száján riadtan. – Bocs, nekem nyolc, csak az anyuci… Nem mintha skót lenne, de ő olyan, hogy is mondják? Puritán. Egyébként remek nő. Majd meglátod, ha megismered.

Bodóné jókedve fokozatosan rosszkedvvé alakult. Úgy tűnik, megint rossz lóra fogadott. Lóra? Szamárra, még ha az derék, szolid szamár is. Végül egy park mellett döntöttek. Ott olyan friss, egészséges a levegő, süt a nap, csicseregnek a madarak. Kell ennél idillikusabb hely egy randihoz?

– Akkor viszlát holnap kettőkor! – sugárzott a fiatalember. – Ja, és tűzz, légy szíves, egy piros rózsát a blúzodra!

Amikor Bodóné megjelent a megbeszélt helyen és időben, csaknem szélütést kapott a méregtől: az édes! Hogy ennek mindenütt jelen kell lennie!

– Szia, Jánoska! Én vagyok a Bodóné!

A férfi és az öreghölgy némán meredt az elegáns, sudár termetű asszonyra.

– Isten hozott, Annuska! – pattant fel a padról a fiatalember, és elbájolva csókolt kezet a pénztárosnőnek. – Engedd meg, hogy bemutassam az anyámat!

– Örvendek, özvegy Hadnagyné! – nyújtott kezet az öreghölgy.

Hallgattak.

– Szép csendes időnk van – törte meg a csendet, miután tetőtől talpig végigmustrálta Bodónét. – Messze lakik, kedves Annuska?

– Eléggé – füllentette Bodóné, nehogy még a lakását is felmérje.

– Kertes házban?

– Nem lenne rossz! De ahhoz díszesebb bölcsőben kellett volna ringasson a mutterem.

– No, azért egy kertes ház még Pesten sem tekinthető luxusnak. Nekünk van, mégsem tartom magunkat egy csöppet sem gazdagnak – jegyezte meg a fiatalember szerényen.

– Mert nem is vagyunk azok, fiacskám. Se tehetősek, se tanultak, úgy bizony. Egyszerű, hétköznapi emberek vagyunk mi, kérem. Magának van egyeteme? – firtatta tovább az öreghölgy. –Tudom, hogy csak pénztáros, de hány ápolót, óvónőt ismerünk, aki így keresi a kenyerét.

– Sajnos nincs. Lehúztam ugyan két évet egy pénz- és számviteli főiskolán, aztán stop, elfogyott a pénz, munkát kellett keresnem. Más kérdés? Nem érdekli esetleg, kik voltak az őseim?

– Kérlek, ne haragudj! – érzett Bodóné felháborodására Jánoska. – Csak azért kérdezünk, mert olyan keveset írtál magadról.

– Így igaz! Hát akkor tovább nem is zavarok! Örvendek, hogy megismerhettem – fejezte be a káderezést a szürke hajú, nagydarab asszonyság.

– Már mész? De hiszen öt percet sem beszéltél Annuskával, anyuci!

– Megyünk, ugyanis az a véleményem, hogy óriásit tévedtünk.

– Amennyiben? – sejtett rosszat a fiatalasszony.

– Majd megírjuk e-mailben. Gyere, kisfiam! Köszönjük a randevút.

A férfi értetlenül nézett az anyjáról Annára, majd újra vissza az édesre.

– Oké, ahogy akarod – felelte szófogadóan anélkül, hogy megmoccant volna.

– Akkor mire vársz? Búcsúzz el szépen, és induljunk!

– Én… én nem megyek. Bocsáss meg, de… meggondoltam magamat.

– Én is – borult el a fiatalasszony. – De mielőtt végleg elmennél, kérdezd meg a mamádat… – buggyant ki belőle savanyúan. – Vagy tudod mit? Ne kérdezz semmit sem!

– Te… te haragszol az édesre – jött a fiatalember egyre nagyobb zavarba. – Csak azt nem értem, mivel bántott meg.

– Nem bántott. Esetleg fordítva, de erről inkább őt faggasd.

– Anyuci?

– Majd megbeszéljük otthon. Négyszemközt.

– Hatszemközt nem lehet? – fintorgott a Bodóné. – Elvégre én is érintett lennék a dologban.

Az öregasszony tétován pislogott.

– Rendben van! – adta be végül a derekát. – Volna szíves háttal állni a fiamnak? Helyes, köszönöm! Tudja, melyikük magasabb?

– Ez… ez nevetséges!

– Jó, folytassuk! Bevallaná hány éves?

– 32.

– A fiam 27. Öt évvel fiatalabb kegyednél. És ez még nem minden! Még érettségije sincs, nemhogy főiskolája, mint magának, más szóval sehogy sem illenek egymáshoz.

– Befejezted? – fogta el a fiatalembert a köhögés. – Kérlek, bocsáss meg az anyámnak! Nem rossz asszony ő, csak idősebb, és az idősek kicsit másképp látnak bennünket.

– Másképp? Reálisabban, kisfiam, amiben az a legbosszantóbb, hogy a barátnőd egy szóval sem figyelmeztetett. Ez lehet hanyagság, de, elnézést, amiért kimondom, átejtés is, ha úgy vesszük.

Bodóné elképedve bámult az özvegyre.

– Ezt komolyan gondolja?

– Naná! Legalább azt közölte volna, hogy ilyen dekoratív úrinő.

– Köszönöm. És ez olyan nagy hiba? Jobban örülne, ha csúf lennék?

– Nem csúf, csak amolyan átlagos, hétköznapi kisember, mint amilyenek mi vagyunk. Emlékszem, elhunyt férjem is ilyen dekoratív alak volt: magas, szép arcú, bolondultak is érte az asszonyok.

– Ezt talán hagyjuk: magánügy, no meg Annuskát sem érdekli! – idegeskedett Jánoska.

– Valószínűleg. Az sem kizárt, hogy téged sem. Legalábbis momentán. Pedig, ha valaki, te láttál sírni apád miatt. Nem csoda, hisz folyton azért reszkettem, nehogy elszeressék tőlem Aladárt. Akkor jöttem rá először, hogyha nyugodtan akarok aludni, rézgyűrűt húzzak az ujjamra.

Internet. Játszani szeretnél? Vár az interneten a Honfoglalás, Legyen ön is milliomos és hasonlók. Keresel valamit: egy várost, nevet, rokon értelmű szót, vasúti menetrendet? A neten megtalálod. Innen rendelhetsz könyvet, ebédet, zavartalanul csetelhetsz, de akár újságot is olvashatsz. Egyetlen gombnyomás és egy végtelen világ kellős közepébe pottyantál. Csak kudarcot ne vallj valamiképp, mert aki itt megbotlik, annak elég kellemetlen következményei lehetnek. Tudta ezt jól Anna is, hanem a szükség törvényt bont, s rövid szünet után ismét az interneten szörfözött.

Magányosok klubja. Próbáljuk ki! Kirándulások, közös zenehallgatás, születésnapi bulik, táncesték. De hisz ez nagyszerű! Ha most sem jár sikerrel… Ej, dehogynem, csak ügyesen, okosan kell vadászni! A tagok rendesek, egyik-másik szuperszám, különösen Oszlács úr. A pasi ugyan kereskedelmi ellenőr, és ő elég allergiás az ilyen hapsikra, de ezt meg a sötétszemüvegét leszámítva, tényleg figyelemreméltó úriember. Tapasztalt, udvarias, csak egy kicsit zárkózott. Senki sem tudta, hol lakik, mit szeret, kit gyűlöl, melyik futballcsapattal szimpatizál. Csak jött-ment, kérdezett ezt-azt, utána hetekig nem látták.

Ákos. 32 éves, örökké álmos aranyifjú. Apja bankár, anyja tanítónő. Bár egyetemet végzett, eddig még egyetlen napot sem dolgozott. Azért volt pénze piára, nőkre, divatra… Más nem is igen érdekelte. Hogy mit keresett akkor a magányosok klubjában?

– Khm, egyszerűbbet nem tudsz kérdezni? – vakarta meg a fejét valahányszor sarokba szorították ezzel a kérdéssel.

Ettől függetlenül sokan kedvelték. Maga Anna is, hiszen olyan eredeti, kedves figura. De hogy hozzámenjen… Hát azt kétszer is meggondolná. Akkor viszont kihez menne? Oszlács úr túl bonyolult, Ákos komolytalan, Iván dadog, Frici szexmániás… Mennyi férfi, mennyi lehetőség! De csak flörtre, kalandra, és nagyon úgy tűnik, ők sem vágynak egyébre.

Lassan elfolyt egy hosszú esztendő, és Bodóné még mindig nem találta meg az Igazit, ezért úgy döntött, megszünteti a tagságát.

– Milyen kár! – sajnálkozott egyik klubtársa, amikor tudomást szerzett Anna tervéről. – Nem maradnál mégis a kedvünkért, tudniillik nem szívesen válunk meg egy ilyen művelt, bájos asszonytól.

– Művelt?

– Abszolút! – erősítette meg a tökmagszemű, ravasz arcú Benjámin. – Eddig még nem mondtam, de most kerek perec bevallom: te voltál a csoportunk üdvöskéje, Annácska.

– Kösz, ez jólesett.

– Mit szólnál egy búcsúebédhez? Van egy kis házam a Népliget környékén. Eszünk-iszunk, táncolunk, egyszóval mulatunk egyet együtt utoljára.

– Mulassunk! – egyezett bele meghatódva Bodóné. – Meghívhatom a barátnőmet is?

– Hogyne, nyugodtan. Már mondom is a címemet. De ha kívánod, el is mehetünk értetek.

Mikor Bodóné és Áts Vera betoppantak Bénihez, üdvrivalgással fogadták a két asszonyt.

– Éljen Annácska, a magányosok klubjának legfényesebb csillaga!

– Ni csak, Ákoska! Te is eljöttél búcsúzni?

– Még szép, hogy eljöttem! Csak nem hagyok ki egy ilyen alkalmat!

Gyorsan nekiestek az asztalnak, ettek-ittak, táncoltak, aztán lassan szedelőzködni kezdtek a vendégek. Előbb Iván, utána Frici és Ákos vette a kalapját.

– Menjünk mi is, madárkám! – unta meg a társaságot Áts Vera, amikor már csak Oszlács úr és öt idősebb tag merengett az asztalnál.

A házigazda sokat sejtetően kacsintott.

– Várjatok még egy iciri-picirit! A meglepetés még hátra van.

– Meglepetés is van? – kapta fel a fejét Bodóné, akinek lassan fejébe szállt az alkohol. – Menjünk! Nem szeretem a meglepetéseket.

– Várj, segítek – lépett hozzájuk Oszlács úr. – Remélem, nem vagy kocsival.

– Dehogynem! És? Attól, hogy ittam néhány kortyocskát, még kitűnően vezetek – nyúlt a levegőbe a vezetést utánozva. – Rrrrrr!

Bumm! Hirtelen megingott, s ha nincs ott a férfi, egyensúlyát vesztve zuhan a parkettre.

– Majd én vezetek – jelentette ki Áts Vera. – Köszönjük a vendéglátást.

– Ahogy parancsoljátok! – vonta meg a vállát Benjámin! – Vigyázzatok magatokra!

– Én maradok, ha megengeded – jelentette ki Oszlács úr.

– Én is – csatlakozott hozzá váratlanul a fiatalasszony. – És, üsse kő, lássam azt a meglepetést!

– Most megyünk, vagy maradunk? – torpant meg Áts Vera.

– Maradunk. Nekem aztán senki sem dirigál! Ha nem tetszik, elmehetsz. Én azt csinálok, amit akarok.

– Brávó! Így beszél egy igazi úriasszony – intett Benjámin az öt, ötven felé járó öregfiúnak.

 Azok elismerően tapsoltak. A házigazda várt egy keveset, amíg Oszlács is bemondja az unalmast.

– Te maradsz még?

– Attól függ. Ha volna miért, örömmel, de sajnos úgy látom, kifogytál a menüből.

– Miért, téged mi dobna föl?

– Pina?

Benjámin tekintete megpihent egy festményen.

– Na, szia! Ha nincs, nincs – itta ki a poharát. – Viszlát, kopaszok!

– Meglepetés! – rikoltozott Bodóné.

– Milyen kell?

– Pina?

– Ja. Fiatal, öreg, csupasz, fekete…?

– Az övé – mutatott Oszlács úr a becsípett asszonyra.

– Hát ez egy kicsit nehéz lesz, mert… Hogy is magyarázzam? Ő nem tartozik mihozzánk. De… megpróbálhatjuk, sőt, meg is akarom próbálni.

– Hagyd, nem fontos. Beérem én bármelyik tinivel úgy 12 és 17 között.

– Van ízlésed – vigyorgott a ravasz arcú házigazda. – Ebben az esetben állok rendelkezésedre.

– Máris?

– Akár. 15000 a tarifa, méghozzá előre, vagy nincs üzlet.

– Oké! Pillanat! – nyúlt a zsebébe hanyag mozdulattal Oszlács úr. – Parancsolj!

– Kösz! Jó szórakozást! Aztán egy szót se senkinek, mert abból nemcsak nekünk, neked is bajod származhat – figyelmeztette a háziúr. – Felfogtad? Ezek tinik, kiskorúak, akiket a törvény szerint tilos megbaszni. Ez persze marhaság, de még nagyobb marhaság sittre kerülni miattuk.

– Hé, meddig várjak még? – kacsázott eléjük a csinos pénztárosnő. – Ha jól emlékszem, nekem ígértek itt valamit.

– Tévedsz, semmit sem ígértek. Menjünk haza, madárkám! – kérlelte a barátnője szelíden.

– Hülyének nézel? Igenis ígértek, és én azért is kirúgok a hámból ma este.

– Bölcs döntés. Itt a meglepetés! – nyomott meg Benjámin a falon egy gombocskát, mire feltárult az ajtó, és öt meztelen kamaszlány libbent a szobába.

– Ha…hallatlan! – hápogott az asszonyka. – Ez nektek meglepetés?

– Nyugi: folyt. köv. – kapcsolt be a férfi egy lejátszót, s a következő pillanatban felcsendült egy argentin tangó dalszövege.

A kopaszok mintegy vezényszóra ráncigálták le a ruhájukat, és a lányok mellé perdültek.

– Csinik, mi? – súgta oda Oszlácsnak a fondorlatos háziúr. – Az egyik a tied, de szerintem most már a nőre is ráhajthatsz. Ez úgy elázott, hogy észre sem veszi, ha megdugják.

– Elég! – toppantott kipirulva Dobóné. – Te disznó, hát te is ilyen ember vagy!

– Most mit kiabálsz? Ez művészet, argentin show. Te sosem láttál még ilyesmit? Inkább vetkőzz le, és csatlakozz hozzájuk!

– Inkább hazamegyek. Pfuj, bár sose jöttem volna ebbe a kupiba! Vera, látod ezt? Vera, kérdeztem valamit.

A nő tágra nyitott szemmel meredt a meztelenül táncoló párokra. Neki tetszett a show, főként egy fitos orrú, gömbölyded tinédzser. Lehet, hogy még szűz a husika? Az tény, hogy még sosem volt dolga ilyennel, és per pillanat még Annuskánál is izgatóbb. Az egyik kopasz Vera elé somfordált.

– Szabad?

– A fenébe, nekem is éppen most kell pisálni! – szívta a fogát Oszlács úr. – Hol itt a mosdó, Bénikém?

Mikor visszajött, a lányok már egymás mellett feküdtek a parketten. Előttük sorakoztak a kopaszok.

– Felkészülni! Rajta! Start! – ütött meg egy gongot a derék showmester, azzal következett a 2. felvonás.

Bodóné mintegy ködfátyolon keresztül figyelte, hogyan mássza meg a kopasz az első lányt, aztán a másodikat és így tovább sorban mind az öt „bajadért”, miközben mögötte már ott ágaskodott a következő öregfiú. És ez még nem minden: a sor legvégén szorongott maga Áts Vera. Amit ezután látott, attól meg végképp elszörnyedt, mert bizonyossá vált, amit eddig csak sejtett az asszonyról.

Bim-bam, bim-bam, bim-bam. Csengettek, s miután a gazda füle botját sem mozgatta, dörömbölni kezdtek Benjámin ajtaján.

– Ki az?

– Rendőrség! Nyissa ki az ajtót, vagy betörjük.

A férfi megremegett. Kikukucskált a kémlelőn, és kénytelen-kelletlen beengedte a zsarukat.

– Van házkutatási parancsuk?

– Tessék! – mutatta fel a civil ruhás nyomozó a parancsot, s már robogtak is a házba nagy csörtetve.

A lányok sikoltozva pattantak fel a parkettről.

– Jó estét, hölgyeim és uraim! – köszönt rájuk a nyomozó gúnyosan. – Remélem, nem zavarok.

A férfi kényszeredetten nevetett.

– Ezek itt a… a tanítványaim. Éppen in… intimtorna-gyakorlatokat végeztünk.

– Csakugyan? – pödört egyet hetykén kunkorodó bajuszán. – Láthatnák én is néhányat ezekből az… intimgyakorlatokból.

– Ho…hogyne. Sorakozó! Gyakorlat indul: egy, kettő, egy kettő! Süketek vagytok? Tornázzatok már az istenit!

A lányok és a kopaszok kelletlenül engedelmeskedtek. Hol a kezüket, hol a lábukat emelgették, de annyira sután, ötletszerűen csetlettek-botlottak, hogy még a rendőrkopó is nevetett. Kivéve a boldogtalan Bodónét.

– Gratulálok! Egész originális[1] – törölte meg a szemét a felügyelő. – Nem mutatnák be a kapitányságon is még egyszer? Vigyék ki őket! – parancsolta hirtelen elkomolyodva. – Őt ne bántsátok! És őt sem – mutatott Oszlácsra meg Annára.

Hát így történt. Benjámint, Verát és a kopaszokat egytől egyig sittre vágták, míg a tinik szigorú megrovásban részesültek. Kivéve Bodónét. Hála Oszlács úrnak, akiről viszont kiderült, hogy a rendőrség egyik beépített embere.

Internet, internet, átok és áldás egyszerre! Bodóné annyit mindenesetre megtanult, hogy vannak a világon a férjénél is nagyobb gazfickók.

Lassan eljött a karácsony. Este meggyújtották a fán a gyertyákat, és elénekelték a Csendes éjt. Zsiga szemében megcsillant ekkor valami.

– Zsiga, te sírsz? Hogy oda ne rohanjak!

A férfi szégyenkezve törölte meg a szemét, és elfordult. Utána napokig heverészett a díványon.

– Mi van, nagyfiú, beteg vagy, vagy mi történt?

– Kirúgtak a munkámból.

A következő hetekben lassan, de minden megváltozott közöttük. Bodóné magabiztosabb, Zsiga egyre tétovább lett, és szinte naponta összébb töpörödött. Végül olyan kisfiú lett, hogy észre sem vették, hogy létezik.  A fiatalasszony kajánul mosolygott. Még egy csapás, és vége van.

– Most pedig elválunk. Fordult a kocka, kisfiú – jelentette be jéghidegen egy vasárnap, azzal szép rendben kipakolt mindazzal, amit annyi éven át le kellett nyelnie.

– Ennyi?

– Nem elég? Ja, persze, a fotókról még nem is beszéltem.

Kirukkolt hát ezzel is, és elmesélte, mit látott néhány fotón valamikor. A férfi elhalványodva hallgatta, aztán elővett két bőröndöt, bepakolt és köszönés nélkül távozott.

– Alászolgája! Majd találkozunk a tárgyaláson! – kiáltott utána Bodóné.

Tévedett, valamivel előbb is. A Keleti pályaudvaron néhány hosszú hajú hajléktalan társaságában. Egyébként alig lehetett ráismerni. Borostás volt, piszkos és ápolatlan. Megsajnálta, ráköszönt:

– Szia!

Bodó úr szeme zavarosan csillogott.

– Mi kell, babuci, én nem vagyok jó neked? – ajánlkozott fel az egyik hosszú hajú pimaszul.

– Majd szólok, ha érdekelsz. Zsiga?

Nem kapván választ, Bodóné kézen fogta az exsofőrt, és meg sem áll vele hazáig.  A férje kétségtelenül vétkezett, az is igaz, hogy válni fog, de ilyen szükségben, hogy hagyhatná magára? Majd… majd elválnak, ha talpra áll, és újra beülhet egy volán mögé – bocsátott meg nagylelkűen.

Hanem feledni, na, azt nem tudott, ezért esténként, egy-egy fárasztó nap után, amikor már az utolsó villamos is elzakatolt az ablaka alatt, bekapcsolta a számítógépet, és folytatta a böngészést az Egyetlen, az Igazi után.

Hogy végül megtalálta, elvált, vagy beérte ő is egy szeretővel? Ki tudja, de nincs kizárva, hogy egyszer, mondjuk, egy internetes napló formájában a folytatásra is rábukkanunk.

 

_____________________________________________________

[1] Eredeti (lat.)

 

(Illusztráció: Helena Wierzbicki)

 

Arnaut Catalan: Száz hölgy vár önre, jó Arnó barátom

„Száz hölgy vár önre, jó Arnó barátom,
kit messzi partra vinne át a bárka,
de nem juthatnak túl a tengeráron,
mert nem fúj szél se előre, se hátra.
De ha ön egy jó nagyot fingana,
támadna abból szél, de akkora:
ön lenne mindük mentőangyala.
Érdeklődnék, nem bízhatnánk magára?”

„Őrgróf Uram, a hölgyeket imádom
és a szerelmet; hát, ahogy kivánja,
segítek rajtuk szívből, s mindenáron,
még akkor is, ha tán káromra válna.
Ha nem tenném, az volna bűn s hiba,
s hogy vesztüknek ne én legyek oka,
s hogy mindenképpen érjenek oda,
egy jó nagyot még szarnék is utána.”

„Arnó barátom, csúf minden szava,
mert száz bájos hölgy sérelmet soha
nem szenvedett el olyat, mint ha a
seggével űzi őket Szíriába!”

„Kedves Őrgróf, a fing nélkül hova
jutna a sok hölgy? csak az ostoba
illemnek lenne mind áldozata!
Majd moshatok, de nem szartam hiába.”

Horváth Viktor fordítása

Méndez Ferrín: A bakó

Eikof főtere üresen állt. A teret kő helyett vörös homok borította. Az egyik sarkán lombját vesztett, göcsörtös fa állt. Körös-körül napégette, sárgás, repedezett, ereszeiken mohával benőtt házak álltak. Szomorú látvány volt a tér, ilyen üresen, főként, ha az ember ama váratlan szépségre gondolt, melyre a kivégzések alkalmával tett szert. Eikof olyan falu volt, mely virágzó kereskedelmét és – igen figyelemreméltó – jólétét a kivégzéseknek köszönhette. Az Állam minden halálos ítéletét Eikofban hajtották végre, a Vezér valamely titokzatos rendeletének értelmében. Ez pedig igen furcsának kell, hogy tűnjék mindenkinek, aki ismeri – s főként, ha magasról szemléli – az Állam közigazgatását és belső ügyeit, minthogy sem maga a Vezér, sem egyetlen minisztere soha semmire nem becsülte Eikofot. A falu csupán egy elfelejtett név volt a Főváros számára, egészen addig a napig, míg rejtélyes módon az a kiváltság jutott osztályrészéül, hogy az állam minden halálos ítéletét főterén hajtsák végre.
Mindezek ellenére azonban évek óta – hosszú-hosszú évek óta – egy teremtett lelket sem végeztek ki Eikofban. Mi lehet az oka a Vezér lágyszívűségének? Közmondásos igazságérzete meggyengült volna talán? Eikofon általános csüggedés vett erőt. A főtér elhagyatva állt. A kereskedelem – híján a korábban egyre-másra érkező idegeneknek – hanyatlani kezdett. Voltak azért olyanok is, akik másképp okoskodtak: a falusi bíró és a csendőrfőnök hosszas eszmecserékbe merülve azt sutyorogták egymás közt, hogy az Állam megfosztotta Eikofot kiváltságától, s hogy a kivégzéseket valószínűleg az Állam más településein hajtják végre. A faluban volt azonban még egy fontos ember – a legelső kivégzés óta a legtekintélyesebb és legbefolyásosabb férfi egész Eikofban –, aki egészen másképp vélekedett. Ez pedig a bakó volt. Lehetséges tán – mondta ő –, hogy a Vezér mindennemű értesítés nélkül visszavonjon egy ilyen jól meghatározott előjogot? Hát nem kapja meg ő ugyanúgy, rendre a fizetését, mint mikor még gyakran voltak kivégzések? Az emberek hajlottak rá, hogy inkább a bakónak higgyenek, már csak az ilyen ügyekben való jártassága miatt is. Ettől a falusi bírónak és a csendőrség fejének, minthogy nem tagadhatták a dolgot, zavarodottság ült ki az arcára, és elbizonytalanodtak eddigi okoskodásukban.
Eikofnak volt egy, a többinél jobb kávézója. Itt, az egyik sarokban gyűltek össze a falu hatalmasságai. Egy napon – csakúgy, mint már évek óta mindennap – arról folyt a szó köztük, voltaképpen mi is a valós jogi helyzet a kiváltságra nézvést. Mint mindig, most is a bíró és a csendőrfőnök véleménye ütközött meg a hóhéréval. Terméketlen egy beszélgetés volt. Csupán merő lustaságból töltötték ezzel az időt, mert restek voltak bármi mással foglalkozni. S eközben a falu lassan pusztult. Az ifjabb nemzedék, a mostani suhancok soha egyetlen akasztást sem láttak még.
– Nézzék, uraim – szólt a bakó. – Amennyiben a Vezér másik helyszínt talált volna a mi falunk helyébe, hogy lehet, hogy mind a mai napig sem át nem helyeztek, sem pedig el nem bocsátottak?
A bakó igen kövér ember volt. Fehér, sima bőrű kezei különös remegéssel érintették meg a tárgyakat. Mikor izzadt, a bakó tenyere igen figyelemreméltó szagot árasztott. Enyhe illat volt ez, s nem is lehetett azt állítani, hogy kellemetlen. Sőt, mi több, némely asszonyok kifejezetten vonzónak találták a hóhért, éspedig épp izzadságának illata miatt. Míg a bakó beszélt, hallgatósága egyre csak kiskanállal vagy szivarral játszadozó kezeit bámulta mereven. S milyen büszke volt a hóhér húsos kezeire, melyekkel oly érzéki mozdulattal vette el mások életét, mintha csak egy asszony nyakát cirógatná… Akkor is éppen a bakó kezeit lesték meredten, mikor megérkezett a fiú.
– Hóhér uram, távirat jött a fővárosból!
A bakó az írást olvasva ide-oda ingatta fejét zsíros, puha nyakán: “Készüljön fel a kivégzésre. A végrehajtás tizenegyedikén lesz.”

A hír egy hároméves csikó zabolátlanságával száguldott végig Eikof utcáin. Megremegett a falu, mintha ostorcsapás érte volna. Hosszú évek óta álltak már a várakozás előszobájában, hogy belépjenek a vágyott hír tágas, fénytől ragyogó csarnokába. A kivégzésig csupán pár nap volt hátra. A bakó elrendelte a vérpad, s rajta a 7-es számot formázó akasztófa felállítását. A falubíró kiadta parancsait a helyi csendőrségnek: csillogjon-villogjon a helység minden utcája, s a tér összes házán zászló lengjen. Aztán elérkezett a kivégzés előtti éjjel, majd a hajnal, végül pedig a pokoli hőséget árasztó dél. A dugig telt téren, zsongva, akár egy méhkas, ott várakozott a falu egész népe. A vérpadon, mint óriási denevér, talpig feketében, széles karimájú kalappal fején állt a bakó. S a tenyere izzadt. A feszült várakozásnak végül motorzúgás vetett véget. A térre három csillogó autó hajtott be. A nép elcsöndesedett. A bíró és a csendőrfőnök köszöntötte az állami tisztviselőket, akik rögvest a hóhérért küldettek. Arcukon bocsánatkérő kifejezéssel szorították meg a kezét. A másik kettőnél magasabb rangúnak tűnő tisztviselő így szólt a bakóhoz:
– Felkészült hát?
– Mindenkor készen állok a Vezér parancsainak teljesítésére.
– Ön egy igazi hazafi.
Ezután a tisztviselő a bíróhoz fordult:
– Engedelmével… meg kell hallgatnia a Vezér rendeletét… puszta formalitás csupán.
Ezzel aktatáskájából lepecsétel iratot vett elő, s olvasni kezdte:
“Alaposan fontolóra véve a halálbüntetés hiábavalóságát, ezennel elrendelem megszüntetését az egész Államban. S hogy a korábbi hibáknak még nyoma se maradjon, jelen rendeletben meghozom az utolsó halálos ítéletet, mely az Állam hóhérát sújtja, kinek kivégzésére – melyet többé egyetlen másik sem követ már országom történelmében – Eikof falujában kerül sor.
A Vezér”

Izzadni kezdett a hóhér tenyere, s el sem tudta hinni, amit az imént hallott. Még akkor sem hitte, mikor a tisztviselő kirántotta a lába alól a sámlit. A kötél megfeszült hájas nyakán – arca vörös lett, majd elkékült, végül elfeketedett. Eikof népe üvöltött a gyönyörtől, s közben a délutáni, hűs szélben ide-oda lengett a holttest. A tisztviselők visszamentek autóikhoz – de az eikofiak ott álltak, hogy magukba szívják az utolsó kivégzés látványát.

Kovács Lenke fordítása

Fotó: Andrei és Sergiu Cosma

Hold a Vízöntőben

……………………A mű inkább csak jelzés,
.……………..festett ákombákom korhadó fatörzsön.
Buddha játszott így
…..(úszóhártya ujjai között,

…..szájában kékeszöld eleven iszap)
……………………….a nádszálon fénylő
………..hamvas pókfonállal. A művész az elvárttal
saját, öntörvényű jelrendszerét szembesíti.
…..Utánzatai groteszk, fancsali korcsok,

mert bosszantó bohóc is tud lenni…
…..Aki alkot, legendát teremt,
………..ahonnét bármikor hús-vér alakban megidézhető.
…..Művei lényegtelen

melléktermék-halmazok. Mögöttük lapul, túl a megismerhetőn,
…..
s figyeli éberen a látszat apró rezdüléseit.

(Illusztráció: Steve Duffy: Dubbing Out; linocut)