Bejegyzések kategória bejegyzései

Egy tiszta lelkű ember (X. rész)

A KEZDET VÉGE?

A tiszteletes fizikai állapota a szakszerű ápolásnak köszönhetően lassan, de egyre jobbra fordult a következő hónapokban.

– Még egy hét, és a saját kezével hajthatja a kerekesszékét – bíztatta őket a gyógytornász. – Utána az autót…

– No, azt nehezen.

– Miért?

– Mert eladtuk – felelte Albert bácsi szárazon.

Vele a zongorát, néhány festményt és egyebeket, hogy kifizethessék az orvosságot és rehabilitációs kezelést. Mellesleg Margit és Albi is Anna asszonyhoz költöztek, ami szintén jelentős anyagi megtakarítást jelentett. De éppen ez a költözés volt az, amin a férfi a legkevés­bé bírta magát túltenni. Hiányzott, nagyon hiányzott az a gyerek, és Margit is, bár ezt Jánoska saját maga előtt is tagadta.

– Ne haragudj, de sehogy sem tetszik nekem ez a jelenlegi állapot – tette szóvá aggodalmait a menyének Madarász úr. – Időd nagy ré­szét otthon töltöd. Jó, Kecskeméten laksz, és most már ott is dolgozol. Csak amikor hozzánk is ellátogatsz, lehetnél egy kicsit… Nem is tu­dom, hogy fejezzem ki magamat, figyelmesebb. Elsősorban a férjeddel, aztán a gyerekeiddel, hogy magunkról már ne is beszéljünk.

– Úgy? Egyszóval nem vagyok jó feleség, elhanyagolom a családom, és egész nap csak szórakozom, henyélek – tette csípőre a kezét harciasan a tanítónő.

– Nem, nem, nem henyélsz, de mindent olyan… olyan lélektelenül csinálsz, minket lekezelsz, a szomszédjainkat utálod. Néha az az érzésem, nemcsak minket, a fiamat sem… szereted.

– Olyan vagyok, amilyen vagyok. Ez az én fizimiskám. Maszk nélkül, drága apósom. Vagy jobb szeretnéd, ha a szemedbe mosolygok, hátulról meg kinevetlek?

– Ezt sem, azt sem. Szavamra, már az sem lepne meg, ha el akarnál válni maholnap.

– Tévedsz. Eszembe sincs, mert hiszed, nem hiszed, még mindig szeretem a fiadat – lepte meg Margit kijelentésével az egykori kisgazdát. – Ilyen állapotban pedig bűn is lenne elhagyni, hát még ha figyelembe vesszük, hogy János Isten szolgája.

Albert bácsi gyanúja megingott. Lehet, hogy még mindig szereti? Nehéz elhinni, de ki tudja? Olyan kiismerhetetlenek a mai emberek.

Olga szinte mindennap meglátogatta Jánoskát. Felolvasott neki az újságból, hangoskönyvet hozott, vagy besegített a háztartásba. Aztán megritkultak a vizitjei. Először csak harmadnaponként, utána hetente, végül egyáltalán nem jelentkezett: férjhez ment. Ilyen az élet! – törődött sorsába a lábadozó lelkipásztor. Előbb Amy, most Olga hagyta magára. Egyedül Marcsi, a kis süketnéma tartott ki mellette, aki ugyancsak meg-meglátogatta Madarászt.

– Már csak azt várom, hogy te és a feleségem is faképnél hagyjatok – panaszkodott a lelkész írásban Marcsinak.

– Nem hiszem – rázta meg a fejét a tázlári. – Nevess ki (időközben letegeződtek egymással), de szerintem ezt soha sem fogja megtenni.

– Miért ne, hogyha egyszer nem szeret.

– Akkor sem. Mintha bűnösnek érezné magát, igen, talán elkövetett valamit, és most attól fél…

– Mitől?

– Nem tudom, ez csak olyan megérzés. Talán az egyedülléttől, Istentől, amit külön bonyolít, hogy egy pap, vagyis Isten egyik pártfogoltja ellen vétkezett.

A férfi emlékeiből hirtelen előugrottak a postán kapott fényképek. Vajon ki küldhette őket? Egy jóakarója, ellensége vagy… Vagy maga Aczó tanár úr? Nem valószínű, bár ki tudja? Hátha ezzel akarja elérni, hogy elváljon. Milyen jó lenne valakivel erről beszélni! Meg arról is, milyennek látja ő a feleségét.

– Te hogy látod, egyáltalán mi a véleményed a nejedről?

Micsoda abszurdum: a beszédet kuka létére nem érti, de még a gondolatait is meghallja!

– Bocsi, elfáradtam, de majd később erről is beszélünk.

Ezután két hétig nem találkoztak.

– Ho-ol vo-oltá-ál? Má-ár na-agyo-on vá-árta-alak – préselte ki magából a szavakat.

– Nem értem – felelte Marcsi rögtön írásban. – Csak nem hiányoztam, Madarász úr?

– Ezt is eltalálta! – csodálkozott Jánoska. – Te mindig hiányzol, hogyhogy eddig nem láttad? – Hű, ezt ellőttem, még félreérti ez a derék jány.

Marcsi arca kiszínesedett, kezébe vette a ceruzát, aztán még sem válaszolt. Nem is volt rá szüksége, ott ragyogott az az arcán fehéren feketén.

– A múltkor azt kérdezted, mi a véleményem a nejemről. Hát most megmondom, ha még mindig érdekel.

– Érdekel.

– Szóval Margit. Ellentmondásos nő, az bizonyos. Orvosi szemmel nézve akár szkizofrénnek is nevezném. Tudod, ez olyan…

– Tudathasadásos állapot. Nem vagyok én olyan analfabéta, mint amilyennek kinézek. Én, kérlek, már elég régóta rendszeresen olvasok. És nem csak regényt, tudományos könyvet is, esszét, cikkeket. Kedvenc tv-csatornám a Spektrum, National Geographic, Animal Planet… Folytassam?

Jánoska fokozódó tisztelettel nézett a leányra.

– Gratulálok. Sejtettem. Visszatérve Margitra, nem állítom, hogy igazam van. Elvégre pap vagyok, illetve voltam, nem orvos. Viszont lelkészként úgy látom, ebben az asszonyban két szellem, egy jó és egy rossz küzd állandóan egymással. És tudod mi a legszomorúbb? Hogy a feleségem issza meg a levét az egésznek. Én meg csak nézek, bámulok anélkül, hogy bármit tennék ez ellen.

– Mert nem is tehetsz, Jánoskám. Ez elsősorban az ő dolga. Segíts magadon, és az Isten is megsegít, ezért ha Margit nem mozdul, még csak szemrehányást sem tehetsz magadnak.

A férfi némán simogatta fekete, ujjnyi hosszú szakállát. Mióta lebénult nem sokat törődött magával. A mostohaanyja fésülte, manikűrözte, az apja borotválta mindaddig, amíg rá nem szólt, hagyja csak, hadd hordjon szakállt ezentúl. Különben is kit érdekel, hogy néz ki egy rokkant nyugdíjas.

– Már megint kezded? – háborgott az öregúr. – Kérlek, légy férfi és… apa, aki három gyermek sorsáért felelős.

Férfi, apa, szép szavak! Csak hát a felelősségnek is súlya van, nagy súlya, és ha ehhez hozzájön még innen-onnan pár kiló, ember legyen a talpán, aki ezt elbírja.

– Köszönöm a megnyugtató szavaid, de beszéljünk most már rólad is! Te mikor mész férjhez, ha nem vagyok indiszkrét?

– Amikor egy kuka lányt is elvesznek. De mivel nem vesznek, hát Istenem, szinglik is vannak a világon!

– Vas Gábor?

– Milyen Vas Gábor? Ja, az a nyomorult? Jézusom, most jut eszembe: vigyázz ezzel a bunkóval!

– Itt, Soltvadkerten? Miért kell tőle tartanom?

– Mert szerinte neked köszönheti, hogy otthagytam, inni kezdett és elzüllött. Egyszer be is vallotta: addig nem nyugszik, amíg ki nem tekeri ezért a nyakadat.

– Mivel foglalkozik momentán?

– Semmivel. Tényleg lezüllött: előbb elárverezték a házát, aztán elvesztette az állását. Most itt csámborog valahol Vadkerten.

Még egy áldozat! – hanyatlott vissza a párnájára Madarász. Az első az édesapja, a második Margitka, rajta keresztül Anna asszony… Pedig, Isten látja lelkemet, egyiket sem akartam bántani.

Telt-múlt az idő. A gyerekek nőttek, okosodtak, és János is egyre jobban rendbe jött. Legalábbis fizikailag, miközben lelkileg inkább le-, mint felépült – apja legnagyobb bánatára, aki sehogy sem értette, mi rágja folyton belülről.

– Talán ilyen az alaptermészete – találgatta Albert bácsi felesége. – Vannak ilyen búval bélelt férfiak. Az én dédim is ilyen volt. Nem is igen emlékszem, láttam-e mosolyogni valaha.

– Az alaptermészete? Nem, nem ilyen. Csak mióta pappá szentelték, nézi más szemmel a világot. Megváltozott, érzékenyebb lett. Képzeld, azt hiszi, miatta vétkezik Margitka, s mivel ő az oka mindennek, csakis ő mentheti meg a lelkét is.

– Még ilyet! El sem hinném, ha nem ő magyarázta volna be neked.

– Nem magyarázta be, de minden elejtett szava, mondata erre vall.

– Jaj, nekem ez túl komplikált! Sajnos úgy nézem, a gyógytornász helyett most már egy pszichiátert kell fogadnunk.

Egy fagyos, téli reggelen Margitka, ukmukfukk, bejelentette, hogy – szünidő lévén – elviszi a gyerekeket egy hétre magához.

– Kérlek! Semmi akadálya – egyezett bele János udvariasan telefonon; most már tudott beszélni, még ha lassan és nem is mindig érthetően.

Alig tűntek el a gyerekek, szedelőzködni kezdtek a szülők is.

– Mi meg disznót vágni megyünk a sógorhoz – fütyörészett Albert bácsi jókedvűen. – Nem jönnél velünk a változatosság kedvéért? Ó, bocs, elfelejtettem, te nem szereted az ilyesmit.

János unottan nézett ki az ablakon. Odafönt a magasban Holle anyó rázogatta a dunyháját. Két nap múlva karácsony. Ilyenkor szokták díszítgetni a fenyőfát a templomban. Ezt kedvelte, a disznókat sajnálta. A csirkét is, bárányt, mindenféle élőlényt, amit az emberek feláldoztak a hasukért. Nem is vágott le soha egyetlen csirkét sem. A csirke is élőlény, és én megbecsülöm az életet, mint Isten legcsodálatosabb ajándékát – szokta mondogatni ilyenkor.

– Jó szöveg – csipkelődött Margitka. – Azért a zúzát, kolbászt te is szívesen megeszed.

Ettől fogva egyszer sem mondogatott effélét, ezzel szemben egyre sűrűbben mellőzte étrendjéből a húsokat.

– Na, szia! Délután, estefelé megjövünk. Ha szükséged van valamire, hívj fel a mobilon!

Végre egyedül! A rokkant férfi égre nyújtott kézzel ordította el magát. Elnyújtott, furcsa torokhangon üvöltött. Egy kicsit úgy, mint egy farkas, egy kicsit úgy, mint az ősember bömbölhetett valamikor a történelem hajnalán.

Hátborzongató, itt történt valami! Ez az atyafi belőtte magát, vagy egyszerűen… megzápult. Látszólag, valójában csak kieresztett némi ájert magából. Megesik, nem, ha sokáig visszafojtunk magunkban valamit. Csak nyelünk, fortyogunk, aztán pukk, úgy törünk ki egyszerre, mint az Ezjafjallajökull vulkán mostanában Izlandon.

A férfi odagördült a szekrényhez, és megkereste édesapja vérnyomáscsökkentő italát. Egészségedre! – emelte az üveget az ég felé, s akkorát húzott belőle, hogy egy pillanat alatt bepöckölt. Pazar nedű, nemhiába szereti az édes is. Te meg mit hallgatsz? – intézte szavait továbbra is az Atyához. Nincs kedved beszélgetni egy régi híveddel? Mi, hogy beszélgettünk mi már máskor is? Hogyne, de eddig még egyszer sem kérdeztem tőled semmit sem. Most kérdeznék, ha megengeded – hörpintett egyet ismét a palackból. Az 50 fokos pálinka villám­gyorsan áradt szét az ereiben. Valamikor fiatalkorában meg-megitta ő is a magáét, de miután egy papnak ez már nem illik, leszokott róla teljesen. Eh, mit számít! Akkor még lelkész volt, most csak egy tehetetlen, szánni való léhűtő. Első kérdés: miért nem kívánsz nekem is hasonló erőt, egészséget, jó Atyám? Ne, ne haragudj, csak kérdezem. Nincs válasz? Erre szokták mondani: elfordította arcát előlem az Úristen. De miért Atyám, miért? Ez volna a harmadik kérdésem. Vagy második? Milyen meleg van ebben a szobában! – gombolta ki az ingét kábultan. Kérlek, ne érts félre! Én nem lázadok, csak éppen nem értem, hogy szolgáljak ilyen testtel ezután? Neked, de a családomnak is, bárkinek, amikor magam is gyámolításra szorulok? Hogy segítsek például az apámon, akit a múlt és egy öngyilkos lelke riogat? Aztán ott van Margitka! Kétségtelen, hogy vétkezett, és alighanem szenved is. Én segítenék rajta, de nem tudok. Pedig még az életemet is odaadnám, ha ezzel eltörölnéd a bűneit – dadogta, s csak az utolsó szónál eszmélt rá, milyen szamárságot talált ki. Hiszen így csak a Megváltó beszélhet, másrészt öngyilkosság lenne, amit minden vallás elítél. Térj magadhoz, mert berúgtál! – rázta meg a fejét szégyenkezve, átkarikázott a konyhába, és bedugta fejét a csap alá. Ez jól esett, de még mindig forog a ház körülöttem. Erre megfőzött egy kávét, és tovább töprengett. Abszolút igaz, hogy az öngyilkosság bűn, de vajon minden esetben? A hazugság sem bűn, ha kegyes célból hazudunk. Lásd Szent Erzsébet esetét a rózsákkal![i] Jézus áldozata sem állt messze az öngyilkosságtól, elvégre nagyon jól tudta, ha kitart elvei mellett, megölik. És ő mégis kitartott, kereszthalált halt miértünk. Miért ne áldozzam fel hát én is az életem, ha ezzel megmentek néhány lelket cserébe? – húzott ki egy kenyérvágó kést a fiókból. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is.… – imádkozott hangosan, végül csuklója fölé emelte a késpengét. Isten veled, Margitka, bocsássatok meg, gyerekek!

Helyben vagyunk, most már minden egyértelmű és világos! Ehhez kellett a szesz, a hegyi beszéd és a konyhakés. Még egy pillanat, és Madarász János nincs többé. Ekkor villant belé a nagy kérdés: biztos, hogy minden olyan egyértelmű és világos? Valóban azt hiszi, hogy egyszerű ember létére bárkit is megmenthet, és az öngyilkos sem mindig vétkezik? A csudába, mégsem olyan erős ez a pálinka! Na, még egy korty, mielőtt… Hű, de forog ez a konyha körülöttem! Lehunyta a szemét. A forgás nem szűnt meg, sőt, vele együtt elkezdett ő is keringeni, pörögni. Aztán elájult.

Miközben János odabent diskurált magával, odakinn egyre sűrűbben havazott. Az ég is elborult, s olyan sötét lett, mintha alkonyodna, jóllehet még csak reggel volt. A Madarász-házzal szembeni Caféban loncsos férfi feketézett. Ráérősen bámult ki az ablakon, s valahány­szor a Madarász-ház felé sandított, szemében gonosz fények villóztak. Természetesen nem kerülte el Margit és a gyerekek távozása sem, ami látható elégedettséggel töltötte el.

– Kér még valamit, mert ha nem, ajánlom, menjen melegedni máshová – szólt rá a pincér mogorván.

– Majd később. Én nem sietek, ráérek.

– Semmi később! Vagy fogyaszt, vagy átadja a helyét, és távozik.

– Fulladj meg! – kászálódott fel a férfi, és kiballagott a teremből szinte ugyanabban a pillanatban, amikor Albert bácsi és a neje otthonról.

Most jött el az én időm! – ujjongott fel a csavargó magában. Már hetek óta leste (többnyire innen, a Caféból) az alkalmat, mikor törhet be az extanító házába. Kinyomozta kik és hányan laknak bent, mikor szoktak hazajönni, elmenni, hogy utána azonnal besurranjon, és… Kirabolja Madarászt? Hideg! Hogy megleckéztesse vagy akár meg is ölje a… tiszteletest. Szóval bosszú, személyes indíték. Van ilyen, de hogy valaki egy rokkanton akarjon bosszút állni… ! Brr, itt valami nagyon-nagyon nincs rendben!

A férfi odasétált a kapuhoz, és elővett egy sperhaknit. Fél percbe se telt, s máris feltárult a kiskapu. Ez profi, ilyen alaknak még a páncélszekrény sem jelenthet akadályt. A belső ajtó nyitva volt. Vili, itthon van a papocska. De hol, mert a szobában nincs, a szentségit! Micsoda raktár! – tekintett körül a túlzsúfolt szobában. Ágy, ágy mindenütt. Tiszta mizéria! Hogy tud ennyi ember ilyen lyukban létezni? Messziről látszik, hogy ezeknek sem lehet tejföl az életük – lopódzott szívébe önkénytelenül a szánalom. Te nem vagy eszednél! – pirított magára pirosan. Csak nem fogod ezt a nyavalyás liliomtiprót sajnálni! Ez itt Madarász, a tázlári tiszteletes, aki elvette a párodat, és tönkre tette az életed, egyszóval bűnhődnie kell, méghozzá tüstént, mert bármelyik percben betoppanhat valaki a családból. Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben… Aha, imádkozik a mitugrász! Kipattintotta a bicskáját, és átcammogott a konyhába. A tiszteletes meg sem moccant, talán elaludt. A levegőben erős pálinkaszag terjengett.

– Áldás, békesség!

Semmi reakció.

– Ébresztő! – rázta meg a lehorgasztott fejjel pihegő rokkantat.

Milyen megfáradt, összetört ember lett belőle! Igazán gyerekjáték lenne megölni, vagy legalábbis elcsúfítani ezzel a bicskával – emelte fel a kezét szilajul. A fenét, rossz ötlet! Előbb még elszórakozok vele egy picurkát, amíg bocsánatért nem könyörög – lódult meg a fantázi­ája, s szinte maga előtt látta a mitugrászt, amint összetett kézzel pitizik. Hopp, felébredt! Kezdődhet az utolsó felvonás.

– Pálinkás jó reggelt, drága tiszteletes úr!

– Maga… maga kicsoda? És hogy került ebbe a lakásba?

– Nem ismer meg? Én vagyok Vas Gábor. Marcsi férje, emlékszik?

– Emlékszem – tapogatta meg János a homlokát.

– Akkor azt is tudja, mit akarok.

– Gyanítom. Már vártam magára.

– Maga tönkre tette az életem, tudja-e? Előbb elmarta a szerelmem, aztán elidegenített a fiamtól.

– Tudom.

– Maga miatt kezdtem inni is, legvégül el kellett adnom a házamat. Azóta az utcán élek, tiszteletes, család, állás és pénz nélkül.

– Nem tudtam, de sajnálom.

– Sajnálja. Csak ennyit tud mondani mindarra, amit elkövetett ellenem?

– Még mit akar? Megölni? Parancsoljon, semmi akadálya – hunyta le a szemét megadóan.

– Hova ment a felesége a két gyerekkel?

– Kecskemétre.

– És az édesapja?

– Disznót vágni egy rokonhoz. De ez most hogy jön ide? – tolakodott nyelvére a kérdés, aztán mégsem kérdezett semmit sem.

– Kasa! – gondolta Vas Gábor; akkor van ideje elcsevegni a papjával. – Nem linkel?

– Számit ez most valamit? Rajta, csinálja!

– Mit csináljak?

– Amit akar. Vágja le a fülemet, ujjamat, szúrja ki a szemeim. Vagy nem ezért tört a házamba?

– Van egy cigije? – ült eléje egy székre a villanyszerelő.

– Tessék!

– Furcsa ember maga, tiszteletes – fújta a füstöt János arcába. – Én meg bolond, amiért bedőlök magának.

– Ezt hogy érti?

– Sehogy! Felejtse el! Nyilván minden másképp alakul, ha korábban, úgy egy évvel hamarabb „török” ebbe a kastélyba. De hát az utca nemcsak zülleszt, tanít is. Amint látom, azért magának is megvan a maga keresztje. Elárulná, hogy jutott idáig?

– És maga?

Meghökkenve néztek egymásra.

– Maradt még a törkölyből? Köszönöm – fogott kezet a lelkésszel.

Megint egymásra néztek, és mosolyogtak. Odakint lassan elállt a hóesés, és a nap is kisütött. Hirtelen elsuhant valami az ablak előtt. Mintha egy kiterjesztett szárnyú, hófehér angyal lett volna, s olyan erős fényt árasztott, hogy Jánosnak le kellett hunynia szemét a nagy fényben.

– Ott! Ott! – mutatott az ablakra! – Valami elszállt előttünk.

– Micsoda?

Kinyitotta a szemét. Eltűnt, már semmi sem volt az ablakban.

– Semmi! Bocsánat! Csak a szemem káprázott.

 

Vége

 

___________________________________________________

[i] Egy alkalommal Szent Erzsébet kenyereket vitt a szegényeknek, amikor sógorával, a zsugori Henrikkel találkozott. Annak kérdésére, mit visz a kosárban, Erzsébet így válaszolt: rózsákat. Lássuk! – mondta a király. Erzsébet engedelmeskedett a parancsnak, és valóban rózsák voltak a kosárban, ugyanis Isten megbocsátván a királylány füllentését, valamennyi kenyeret rózsává változtatott.

 

 

 

(Illusztráció: scttrd)

Herta Müller: Az idegen pillantás (avagy az élet csak egy fing a lámpásban)

És aki már nem mehet haza
azt elkapja a honvágykutya
szőre helyén széles mező
szemében az éjjeli busz
minden száj füttye idegen kenyér
a korai alma tolla megszürkül
később a kakukk orcapiros

A legelső címke, amit erre a szövegre ragasztottak, az idegen pillantás volt. Az indoklás a következő: mert én egy másik országból költöztem Németországba. Egy idegen szem érkezik egy idegen országba – ezzel a megállapítással sokan beérik, kivéve engem. Mert nem ez a tény az idegen pillantás oka. Ezt én magammal hoztam abból az országból, ahonnan jöttem, és ahol mindent ismertem. Hogy ott miért az ismertben volt idegen pillantásom, azt csak úgy tudom elmagyarázni, ha példaként elmondok egy egyszerű történetet az ottani mindennapok idejéből.
A faluban, ahol felnőttem, gyerekkoromban éveken át bicikliztem. Dohányföldeken, gyümölcsöskerteken át, a folyó völgyébe, az erdőszélre. A legszívesebben egészen egyedül, és céltalanul. Csak azért, hogy a tájat másképpen láthassam, mint gyalog járva: ahogy elfolyik a kerekek alatt, szemmagasságban pedig egyre csak forgó övekként. Tizenöt évesen beköltöztem a városba. És öt évvel később már annyira ismertem a várost, hogy ott is látni akartam a vidéket övekként, és azt, ahogyan az utak elfolynak. Hosszas fontolgatás után vásároltam egy biciklit. Persze hamarabb is megtehettem volna, az tartott vissza, amit egyik kihallgatáson a titkosszolgálati tiszt mondott nekem: „Közlekedési balesetek is vannak.”
Már négy napja megvolt a biciklim a városban. Az ötödik napon elütött egy teherautó, a lökés a levegőbe repített. Néhány horzsolás volt a bordáimon, azonkívül semmi bajom nem esett. Két nap múlva behívtak kihallgatásra. A titkosszolgálat embere azt mondta nekem, minden összefüggés nélkül: „Igen, igen, tényleg vannak közlekedési balesetek.” A biciklit másnap odaajándékoztam egy barátnőmnek. Nem mondtam meg, hogy miért, csak annyit: „Nekem már nem kell.” Egy nap múlva elmentem hajat vágatni. Alig ültem le a tükör elé, a fodrásznő megkérdezte: „Na, biciklivel jöttél?” Soha nem mondtam neki, hogy van biciklim. „Ne szőkítsük ki a hajadat”, kérdezte, „Franciaországból kaptam olyan port.” Miért ne, egyeztem bele. Legalább szőke hajam legyen, gondoltam, ha biciklim már nem lehet. A fehér porhoz vizet töltött, a keveréket felkente a fejemre. Úgy égetett, mint a parázs. Így kell, mondta, attól lesz szőke a hajad. Másnap az egész fejbőröm egy nagy seb lett. Elképesztően gyorsan képződött rajta var, két hétig úgy viseltem, mint egy dióhéjat, aztán fésülködés közben lassan lemorzsolódott, mint a friss kenyérhéj. Már múlóban volt, nem látszott a hajam alatt a seb, amikor a következő kihallgatás ideje is eljött, és a titkosszolgálati tiszt azt mondta minden összefüggés nélkül: „A szőkeségért meg kell szenvedni, ugye.” Mondott valamit, amit nem tudhatott, ahogyan a fodrásznő a bicikli után kérdezett.
Amikor a következő hajvágáskor a sebről beszéltem, a fodrásznő röviden azt mondta, „Bocsánat”, ahogyan az ember jó napot kíván. Nem ijedt meg. Ehelyett, mielőtt elmentem, megmutatott nekem három különböző francia parfümöt, amiket el akart adni. Az üzletben nem árulták, a feketepiacról szerezte, és a csempészet tilos volt. Az üvegeket kinyitogattam, egyiket a másik után az orrom alá tartottam. De nem a parfüm illatát éreztem, hanem az utolsó kihallgatás tartalmát, amikor a tiszt azzal vádolt, hogy csempészett ruhákkal, kozmetikumokkal kereskedek, valutám van, és a börtönnel fenyegetett.  Minden szemrehányása kitalált vád volt. Vajon a fodrásznő csak egy kis pénzt akart magának szerezni, vagy jégre akart vinni.
Amikor parfüm nélkül hazaértem a fodrásztól, a hűtőszekrény tetején álló tálban ott találtam egy cédulát, rajta a barátnőm kézírásával: „Le akartam vágatni a hajamat, milyen kár, hogy nem vagy itthon.” Régebben ugyanis, még a gyárban, néhány hetente levágtam a haját. De akkor már egy ideje el voltam bocsájtva. Másnap elmentem hozzá, meg akartam tudni, hogyan jutott be a lakásomba. A cédulát ő a lépcsőházban hagyta, a kilincs mellé tűzte, mondta. Aztán hirtelen, a mondat közepén a szájára tette függőlegesen tartott mutatóujját, fogta a telefonkészüléket, és betette a hűtőszekrénybe. Már régóta gyanítja, hogy a lehallgató poloska a telefonban van, mondta. És mialatt a telefonja az ő hűtőjében volt, én a saját hűtőmről meséltem, aminek a tetején ott állt a tál, amelybe belekerült az ő cédulája az ajtókilincsről. Mindent többször is el kellett ismételjek, állandóan félbeszakított: „Biztos vagy benne.” És: „Neked elment az eszed” És: „Gondold meg még egyszer.” Míg csak meg nem sértettem egy hirtelen mondattal, és kávézás közben sokáig kevergettük a csészénk tartalmát. A gőz elszállt a keze mellett, és azt mondta: „Látod, még a kávémban is benne vannak.” A világ darabról darabra épült fel a józan ésszel szemben. A barátnőm nem tudott semmit a bicikliről, ahogyan a sebről és a hajszőkítésről sem. Hogy éppen az alatt az idő alatt akarta levágatni velem a haját, amíg én a fodrásznál voltam, egyszerű véletlenként könyveltem el, noha már ebben is elég sok kísértet bujkált. De az ő cédulája csak annyira kerülhetett magától a hűtőszekrény tetejére, a tálba, ahogyan az ő telefonja a hűtőjébe. A barátnőm jogász volt, jártas és gyakorlott a logikus érvelésekben. Most azonban éppen ő keresett természetes magyarázatokat a cédula helyváltoztatására: talán a huzat, talán egy kis légörvény az ajtó és az ablak rései között. Saját magának nem hitt, nekem nem egészen. Gyerekesen hatottak az ötletei. Én mégis szívesebben hittem volna neki ahelyett, hogy be kellett látnom: a titkosszolgálat ott volt a lakásomban. Azért tudom még most is ilyen pontosan, mert akkor történt meg először, ami azután rendszeresen bekövetkezett. Jobban mondva a titkosszolgálat akkor akarta először, hogy észrevegyem. Így a bicikli nem sokáig marad bicikli, a hajszőkítés nem lehet többé hajszőkítés, a parfüm sem parfüm, a kilincs sem kilincs, a hűtőszekrény sem hűtőszekrény. A dolgok önmagával való egységének lassan lejárt a szavatossági ideje. Körös-körül mintha már nem lettek volna egészen biztosak abban, hogy valami éppen az-e, vagy ez, vagy valami egészen más. Előbb-utóbb már csak semmitmondó dolgok maradtak, sokatmondó árnyékokkal. Ez nem a képzelőerő játéka volt, nem a szürrealitás felfedezésének kedve, hanem a szemtelen pucérság vagy a dolgok bebábozódása, ez az indiszkréció, amivel minden összegabalyodott. Lassan hozzászoktam, hogy minden hazaérkezés után végigjárjam a lakást, és megvizsgáljam, mi változott. Ilyen ellenőrzésekkel akartam megőrizni a lakásom bizalmasan ismert mivoltát, de az csak annál idegenebb lett számomra. Hogy egy szék a szobából átkerült a konyhába, ezt nem lehetett nem észrevenni. De amikor apróbb változásokat fedeztem fel, nem tudtam, hogy aznap történtek-e, vagy már azelőtt való nap, esetleg több napig sem figyeltem fel rájuk.
Ha egy nap elmúlt, és ez nem tisztázódott, így kellett este lefeküdni. Aki ilyenkor még egyszer megpróbálja feltekerni az események fonalát, annak a koponyája zúgva ott fekszik, csak egy hajszálnyira az őrülettől. Mégis el kell aludni a tépelődés helyett, ki kellett kapcsolni a fejet, mert mire megvirradt, már ott volt egy új nap, csupa semmitmondó dologgal és sokatmondó árnyékkal. Vajon kipiheni-e magát az ember, ha ezt álmodja:
Anya arca a szája sarkától a szeméig egy fehér kavicsos ágyás. A cipő alatt minden lépésre csikorognak a kavicsok, egy kő belecsúszik a jobb cipőbe, és sebesre sérti a sarkat. Anya a mutatóujjával belenyúl a cipőbe, és kiveszi a kövecskét. A szeme széléig érve egy puszpángsövényt látni, előtte egy ember ül egy széken, fehér köpenyben, egy nagy kutyát simogat, és ezt mondja: Ez a rákkutya.
Ébredéskor bizonyára már megsejtettem, hogy ettől kezdve anya arcának is meglesz a sokatmondó árnyéka. Ez beigazolódott: a következő találkozásunkkor azonnal eszembe jutott az álom. Kerülni akartam az arccsókot. Anya mégis a szokáshoz híven odatartja az arcát, gyanútlanul ragaszkodik hozzá. És megcsókoltam az arcát, és belülről fázni kezdtem.
Ez már hetekkel az álom után történt. De azelőtt, a fehér kavicságyásos álom reggelén, volt még valami más is: megmosakodtam, felöltöztem, beleléptem a cipőmbe. És a bal cipőben egy kövecskét éreztem. Kiráztam belőle, fekete volt. És egy pillanatra azt gondoltam: Éjszaka fehér volt, mert egy fekete kavics nem látszana a sötétben. És a bal éjszaka jobb, fordítva, mint a tükörben.
Ezekben a mindennapokban jött létre az idegen pillantás. Fokozatosan, csendben, kegyetlenül, a bizalmasan ismert utcák, falak és tárgyak között. A sokatmondó árnyékok fel-alá kószálnak, megszállnak. Az ember állandóan fel-fellobbanó észleléssel követi őket, és ezek a villanások belülről megégetik. Körülbelül így néz ki ez a buta szó, az üldöztetés. És ez az oka, hogy az IDEGEN PILLANTÁS dolgát – úgy, ahogy azt Németországban címkeként rám ragasztották – nem hagyhatom annyiban. Az idegen pillantás régi, készen hoztam magammal az ismertből. Semmi köze nincs a Németországba való bevándorlásomhoz. Számomra az idegen nem pusztán az ismert ellentéte, hanem a bizalmasé. Az ismeretlen nem feltétlenül idegen, de az ismert válhat idegenné.
Aszerint, amit az életről megtanultam elgondolni és megítélni, a dolgok nem választhatók el az árnyékuktól. A tények még nem jelentenek teljességet, mert az is odatartozik, amit okoztak. De ez rejtve maradt az értelmem előtt. Elég új ez a luxus, hogy ilyen hosszú időtartamokról gondolkozom. Ez csak akkor vált lehetővé, amikor a diktatúra összeomlott. Amíg létezett, halálos fenyegetésekben éltem, a diktatúra utolsó három évében már Németországban. És ebben az időszakban nagyrészt csak egyhelyben tudtam gondolkodni. Bizonyára egyik helyről a másikra is, mert egy-egy nap is egyik helyről a másikra haladt. De mindig csak a nappal bekerítve, a korlátait nem tudtam a gondolatokkal átlépni. Ugróiskola volt, minden napnak újra meg kellett tanulnia járni, mégpedig annak ellenére, hogy tudtam: egyáltalán nem is tud járni. A meghatározó, a döntő rész láthatatlan maradt. Rikítóan láthatóak pedig a hátrahagyott nyomok, indiszkrét meztelenségükben, és bebábozódva a belsőmbe.
A gondolkodás, a beszéd, az írás ideiglenes megoldások, és azok is maradnak, a megtörténteket soha nem találják el, még körülbelül sem. Nem értem, mi által és hogyan lettem valami, azt sem értem, micsoda, és annál kevésbé értem, minél pontosabban őrzi meg az emlékezet a részleteket. Csak negyedrészt vagy félig átlátható, és most is, mint bármikor, ha próbálom, másmilyen. A világos gondolkodástól kezdenek csak igazán változni a dolgok.
És mégis, vagy éppen ezért, tud meg az ember magáról és környezetéről nagyon sokat azokhoz képest, akik a szabadabb életben rendszeresen, hosszabb időszakokra is képesek magukat figyelmen kívül hagyni. Valójában túl sokat tud meg, és ezért annyira keveset. Nem azért, mert jobb az emlékezőképessége, hanem mert erre kényszerítették. Mert nem hagyhatta magát figyelmen kívül, mialatt a dolgok történtek. Mindenki szívesen hagyja magát figyelmen kívül: sokkal könnyebb, ha a dolgok csak megtörténnek, mint ha folyamatosan önmagunkkal történnek meg.
A dolgokból, amelyeket úgy éltem meg, hogy közben nem maradhattam észrevétlenül, ezekből tapasztaltam meg a legtöbbet, kíváncsiságom és szándékom ellenére, túl minden elvárhatón és kívánatoson, és az idegeim rovására. Az imént elmesélt napok mutatják, ahogy a bicikli és a hajszőkítés, a hűtőszekrény és a kavicsok váltják egymást. De minden semmitmondó dolog váltakozásában megmarad a sokatmondó árnyék, mert a megmarad a fenyegetettség.
Erre az egyszerű következtetésre lehet és kell jutni: minél kevésbé szabad egy ország, minél szigorúbb megfigyelés alatt tartja az embereket az állam, előbb-utóbb annál több dologgal muszáj kellemetlen módon szembesülni. Az ember annál ritkábban hagyhatja magát figyelmen kívül. Önmagunk észlelése automatikusan beindul, mert az embert megfigyelik és megítélik, tehát saját magát is meg kell figyelnie. Az üldöztetés nemcsak akkor van jelen valakinek az életében, amikor a kihallgatáson kérdések és válaszok kereszttüzében áll. Belopakodik a dolgokba és a szavakba, amelyeken kívülről semmit nem lehet észrevenni. Ezért az ember lassan leszokik a napok, az élet olyan részeiről, amelyekben nincsen igazán jelen, a mellékesről, amit csak úgy, megfontolás és megítélés nélkül, céltalanul hordoz magával. Az állandóan szükséges elővigyázatosság milliméterpapírra helyezi át a napot. A dolgok nyomtalan elvonulása, a gondolatok nélküli látás lehetetlenné válik. A „bámul” szó, és főleg az, ahogyan ezt errefelé a látásnak minden formájára alkalmazzák, számomra éppen ez az önfeledt látás, amit én nem engedhettem meg magamnak. Nekem néznem kellett, ami még nem feltétlenül jelent látást. A látás csak ott kezdődik, ha ugyanakkor értelmezzük is, amit nézünk.
A megfigyelés és ellenőrzés alatt tartott államban az üldözöttek minden helyzete megköveteli a dokumentációt. Ennek olyan pontosnak kell lennie, mint az állam megfigyelő rendszerének, mint a titkosszolgálati jegyzőkönyveknek és az iktatásnak.
Minden saját megélt milliméternek színlelnie kell, hogy a megfigyelő idegen millimétere. Akit fenyegetnek, annak az élete szükségszerűen hasonul az üldözőéhez. Az üldöző a megfigyelésével egy állami megbízást teljesít. A pontos értesülés szolgálati kötelessége. A fenyegetett a maga részéről megfigyeli az üldözőt, hogy megvédhesse magát vele szemben. Az üldöző támad, a fenyegetett védekezik.  
Az üldözőnek nem kell testileg jelen lennie ahhoz, hogy valakit fenyegethessen. Árnyékként úgyis ott van a dolgokban, a félelmet belerejtette a biciklibe, a hajszőkítésbe, a parfümbe, a hűtőszekrénybe, és megszokott, halott tárgyakat tett fenyegetővé. A fenyegetett ember személyes tárgyai megszemélyesítik az üldözőjét.
Tény, hogy az üldöző személyesen is megjelenik kiszámított időközönként, amelyek a fenyegetettség fenntartásához szükségesek. A testi jelenlét egy ilyen napján ő a fenyegetett szemében a felbukkanás és eltűnés bolyongó zűrzavara: újságot olvasva áll a ház előtt, aztán a villamoson, noha a megállóban még nem lehetett látni. Leszálláskor eltűnik. Valamikor, amint éppen belépünk a kenyér- vagy ruhaüzletbe, vagy elhagyjuk a boltot, vagy az orvosnál a váróteremben, megint ott van, vagy megint nyoma vész. Valamikor, ha a céltáblája beült egy utcai kávézóba, éppen arra jár biciklin, azt megtámasztja, és leül a szomszédos asztalhoz. A céltábla hazafelé tart a buszon, ő pedig elmegy mellette autóval. És ez csak így megy tovább. És napokkal később a kihallgatáson az ember csodálkozik, hogy az észrevehető kémkedés napját egyáltalán meg sem említik, csak a közben eltelt napokat, amikor a kém testileg nem volt látható. Az embernek le kell szoknia arról, hogy elhiggye, amit lát.
Mivel az üldöző nemcsak testi jelenlétében, hanem az őt megszemélyesítő legintimebb dolgokon keresztül is képes megfigyelni, a fenyegetett, akármit is tenne önmagában vagy a tárgyaival, a lakásában szemtől szembe találja magát az üldözővel, és egyszerre figyeli meg saját magát és őt. A két fél kölcsönös, egymás után ólálkodó leskelődése jön így létre, egy vad, lezárt kör. Mágneses kör, amelyből az egyik fél nem tudja kiengedni a másikat. A mágneses kör kihallgatáskor a legveszélyesebb.            Kihallgatáskor a vádaskodás nem merül ki a kém megfigyeléseiben. A megtörtént tényeket csak vázlatnak használják, hogy áttekinthetetlen konstrukcióba csapjon át, amit mondanak. A vázlat azonban fontos. A vádlónak tudnia kell, hogy milyen és mennyi koholmányt aggathat a tényekre. Mozaikjában pedáns logikának kell működnie, hogy kézben tartsa a szálakat. Ha valami nem következett be, az nem hiányosság, hanem előny. A kitalált események között a vádló könnyebben mozoghat, mint a már befejezett valóság kötöttségében.
A legjobb, amit a vádlott defenzív, kizárólag hiányosságokból álló helyzetéből kihozhat, az ellentmondás, ami kitér a koholt vádak részleteire. A NEM szó kézenfekvő lenne, védekezéskor mindig újra el lehetne és el is kellene mondani. Védekezéskor a NEM mégis a legostobább szó. Túl rövid, azonnal elvész, az ilyesmire a vádló a füle botját sem mozdítja. A NEM a kihallgatáson a védekezés ellentéte, a vádlott ezzel megadja magát, és hagyja, hogy a vád maga alá gyűrje, amikor NEMet mond ahelyett, hogy beszélne. Azonkívül a vádlónak annál több időt ad a konstrukció kibővítésére, minél kevesebbet beszél.
BESZÉLNI a kihallgatáson azt jelenti, hogy kitérünk a koholt vádak részleteire. Vádlottként az embernek azt, aki ő valójában, figyelmen kívül kell hagynia. Azzal kell foglalkoznia, akit a kitalált vádban ábrázolnak – de anélkül, hogy összecserélné magát vele. Szigorúan kell tartani magunkat a koholmányhoz, soha nem szabad túllépni tartalmának határait azzal a szándékkal, hogy megelőzzük a következő kitalált vádat. Olyan részletekkel, amelyek túlmutatnak a koholmányon, az ember csak olyan ajtókat taszít be, amelyeket a vádló magától talán nem nyitott volna ki. A fenyegetés új árnyalatai, vagy akár totális támadás eredhet egyetlen fölöslegesen kimondott szóból is. Védelemként soha nem szabad olyasmit mondani, amiről a vádban ne lenne egyébként is szó. Soha nem szabad ellenkérdést feltenni. Nem szabad a vádlóban megzavarni a fölény érzését. De ha végre ránk kerül a sor, akkor addig kell beszélni, amíg csak félbe nem szakítanak. Ha ismételten NEMet mondunk, és közben hallgatunk, azzal vádlót csak feldühítjük. Úgy érzi, hogy semmibe veszik, és ezzel megdől önmagáról alkotott képe. Ő elfoglaltságot akar adni a vádlottnak, közreműködésre van szüksége. A vádlottnak teljes figyelmével, egész fejjel jelen kell lennie ebben, ugyanakkor teljes figyelmével, egész fejjel kívül is kell állnia rajta, és állandóan vizsgálnia kell, hogy régi szemrehányásokon kérődzik-e a vádló, vagy új bűnökről van szó. A már elmúlt kihallgatások újratárgyalásánál kell a legóvatosabbnak lenni, hogy önmagunkat pontosan ismételjük, legjobb, ha szó szerint. Az embernek saját magától ugyanakkora távolságot kell tartania, mint a vádlótól, anélkül, hogy magával szemben közönyössé váljon. Csak így segíthetünk magunkon. A mágneses leskelődés kölcsönösségében van az egyetlen esély.            De mindenkinek csak egy feje van. Hány különböző fél- és negyedszemély lesz az emberből minden kihallgatáskor, és melyek tűnnek el, melyek maradnak meg a koponyában, ha már befejeződött egy vallatás, és szinte biztos, hogy a következő hamarosan eljön.
A saját fejünk olyan zavaros és tébolyult lesz, mint az állam pusztító taktikája, és ennek kontextusában az őrület normálissá válik, a mágneses viszontpillantás második természetté és vélt támasszá.        Az üldözöttek csak akkor léphettek ki a mágneses körből, amikor elhagyták a megfigyelésre épülő államot. A környezetet rövid időközönkénti vizslatása, ez a beidomított, mélyen nyugtalan nézés egy eltorzult pillantás. Az új környezetben, ahol a legtöbb ember nem így néz, ez mindig felvillan az arcon. A magunkkal hozott idegen pillantás régi. Csak az új benne, hogy a sértetlen pillantások között feltűnik. Nem lehet máról holnapra félretenni, talán már soha nem is lehet kikapcsolni.
A sértetlen emberek ezt a pillantást nagyon hamar megérzik. Azt hiszik, hogy ez a pillantás éppen most van kialakulóban, és saját magukat, a környezetüket tekintik az ilyen nézés okának. Erre a pillantásra vonatkozóan már többször is hallottam sértetlen emberektől a „dacos” vagy „lázadó” szót. Hogy ilyen „dacos” pillantással ne is csodálkozzak, ha a megfigyelőállam rosszul bánt velem. Ez a megjegyzés rám fogja, hogy én kényszerítettem a diktatúrát az üldözésemre, nem pedig a diktatúra engem az ilyen nézésre.
Hogy az itteni embereket az idegenek annyira irritálják, ilyen indokolatlanul és mértéktelenül nyugtalanítják, hogy tőlük ösztönösen távolságot tartanak, ez mind ezzel a pillantással függ össze. Nem akarom védelmembe venni az idegen pillantást. Ez működésében másokra, pártatlan kívülállókra nincs tekintettel, elárulja az idegességét, mert nem tehet másként. A vonatfülkében, az áruházban, a váróteremben vagy a virágüzletben a megfigyeléssel olyan szorosan és hevesen veszi körül az embereket, amihez ők nincsenek hozzászokva. Az idegen arcokat és gesztusokat fölénnyel kezeli, és gyors megállapításokat tesz, ahogyan azt éveken át gyakorolta: alig nézett oda, az értelmezés már bele van épülve a pillantásba. A sértetlen emberekből éppen olyan keveset ért, mint ők belőle, hibás, gyakran drasztikus következtetéseket von le, amelyeket nem javít ki. Az idegen pillantás rátámad a teljesen szükségtelen védekezésre. Szüksége van a megszokott félelemre, az állandó ingerültségre, amelyek rövid időközönként váltakoznak, véletlenszerűen kiválasztott ellenfeléből merít energiát, olyan személyeket használ erre, akiknek az egészhez semmi közük. Beléjük vetíti ki a rosszindulatot, hogy válaszként küzdhessen ellene: közönnyel, hidegséggel, álnoksággal. És ha a másik ember barátságos, akkor képmutatást feltételez. Az idegen pillantásnak nem lehet a kedvében járni, mivel a kívülállókat összekeveri a magával hozott élettel, sértődött marad, és elfogultságra hajlamos, meg van győződve a saját igazáról. Az is meglehet, hogy az idegen pillantás az ellenségeskedést, amit a kívülállók között szít, állandó – és válogatás nélküli – provokációval részben maga okozza. Kiszolgáltatja magát, mintha valami rejtegetnivalója lenne. A sokatmondó árnyékot vető semmitmondó tárgyak kettőssége rejlik az idegen pillantásban, saját maga lemeztelenítésének és bebábozódásának ellentéte. Egykori megfigyelt világának dolgaira hasonlít.
Egyszer vásároltam egy bajor tájat ábrázoló képeslapot, amire Herbert Achternbusch egy mondata volt írva: „Ez a vidék tönkretett engem. Nem hagyom el addig, amíg ez meg nem látszik rajta.” Ez a szellemes mondat az ő filozófiájában nagyon is komoly. Az elolvasásakor csak egyetlen névmást kellett megváltoztatnom, hogy a politikai menekült legrövidebb, grandiózus portréja legyen belőle: „Ez a vidék tönkretett engem. Nem hagyom el addig, amíg ez meg nem látszik RAJTAM.” Hogy ez valakin meglátszik, ez az idegen pillantás. És sokkal később írtam ezt a mondatot: „Amit az ember egy vidékből kivisz, azt belehordja az arcába.”
Hogy az idegen pillantás részben maga váltja ki a sértetlen emberekre tett hatást, ez csak a dolog egyik oldala. A sértetlenek is felveszik a védekező állást, amire egyáltalán nincs szükség. Ők is belevetítik az idegen pillantásba azokat az okokat, amelyekre szükségük van, hogy a károsodásnak még csak a leheletétől is elmeneküljenek.
Az itteni és az idegen súrlódása ennek a két félnek a játszmája. De hogy mit kell értenünk az idegen pillantás alatt, a fogalom tartalmát csak az itteniek, a sértetlenek határozták meg. Ez az ő vidékük, az ő nyelvük. Nézőpontjaikban, meglátásaikban egyezségre jutottak, amit már valószínűleg nem lehet megingatni: az idegen szemet ingerli az idegen ország. Ez a meggyőződés a sértetleneket szolgálja, így emberségesen lehet távolságot tartani az idegenektől. Ha a károsodott személy másként magyarázza idegen pillantását, akkor csak leintik. Tudják, hogy egy ilyen ember mennyi széttört, tönkrement dolgot hoz magával egy rendesen működő világba, és ez félelmet kelt. A konszenzusban, hogy az idegen szemet ingerli az idegen ország, ott van a remény, hogy ez a pillantás majd elmúlik, ha megszokta az új helyet.
Mivel én még írok is, engem az idegen pillantással kettős félreértésben címkéznek le. Ahhoz a félreértéshez, hogy azóta van idegen pillantásom, mióta Németországban élek, hozzákapcsolódik a profi irodalmárok félreértése is. Ők az idegen pillantást a művészet sajátosságának tekintik, egyfajta mesterségnek, ami megkülönbözteti az írókat a nem-íróktól. Csak idővel vettem észre, hogy az írók erre a félreértésre büszkén igényt tartanak, sőt, részt vesznek a szövögetésében. Saját maguknak és másoknak is elég gyakran bebeszélik, hogy az írás különbözik minden másféle munkától. Hogy a művészre olyan terheket ró, amelyektől a nem-írók meg vannak kímélve. Egyes szerzők a munkájukat a létezés kivételes állapotává stilizálják. Szívesen veszik, ha mások az ő állítólagos különlegességüket úgy csodálják, mint az aranyfüstöt. Az idegen pillantást erényként próbálják eladni.
Az idegen pillantásnak nincs semmi köze az íráshoz, csak az életrajzhoz. Ismerek egy anyát, aki túlélte Buchenwaldot, és soha nem adott a lányára fatalpú cipőt, és soha nem engedi, hogy a jelenlétében húst süssenek. Aki a zöld réten, piknikezés közben hirtelen mosolyogva felnéz az égre, és szinte magán kívül azt mondja: „Itt olyan szép, mint az Ettersberg tetején”, aztán tovább eszik, mintha csak a nyári napot írta volna le. A képei ugyanúgy kapcsolódnak egymáshoz, mint Jorge Semprunnál: a szép nők a párizsi bárok éjszakájában a halált hozzák a szemünk elé. És a sugárutak égő lámpái között a hóesés Buchenwald haláltájaiba tükröződik át. Semprun ír, az anya nem ír, ennyi a különbség. Az idegen pillantás közös bennük.
Még gyerekkoromból, amikor nekem nem volt idegen pillantásom, ismerem édesanyám szenvedélyét a krumpli iránt, az undor és a mohóság keverékét, amikor evés közben összevegyül a félelem és a lázas étvágy. Édesanyám 1945-ben tanulta meg szeretni és gyűlölni a krumplit, tizenkilenc éves korában, amikor öt évre kényszermunkára deportálták a Donyec-medencébe, a mai Ukrajnába. Elátkozta és imádta a krumplit, ami soha nem volt elég, és állandó éhezésbe kergette. Aztán a krumpli táplálta újra kerekre a csonttá és bőrré soványodott lányt. A krumpli volt az alapélelmiszer, az éhhalál vagy a túlélés kulcsa. Édesanyám túlélte, és örök cinkosságban áll a krumplival. Krumplievés közben senki másnak nem lehet ilyen a tekintete, sem a lélegzetvétele; bármennyit keresnénk is a nyelvben, erre a csömör és az ínyencség között nincsen szó. Mintha ma is, tehát ötven évvel később, minden krumpli az élet mellett elhaladva a halálba vinné, vagy fordítva. Ránéz a krumpliszeletre a villáján, amíg egészen közel nem ér a szájához, a szeme félrefordul és könnyes lesz. Még soha nem szúrt olyan mélyre a villával, hogy a szelet szétessen. A mai napig nem hagy egyetlen krumplimorzsát sem a tányéron. Már gyerekként sem ettem vele szívesen, mert meg kellett kérnem a lámpát a konyhában, az asztalt, és a krumplit a tányérján, segítsenek neki, hogy ne kelljen folyton így ennie és nekem így néznem ezt.
Soha nem engedte, hogy kést vegyek a kezembe, azt mondta, még túl kicsi vagyok. Csak a krumplihámozást kellett megtanulnom. És nagyon odafigyelt, hogy a héj mindig egyformán leheletvékony legyen, hogy a kést egyetlen mozdulattal vezessem, és a héj egyetlen ívet alkosson. Akkor már régóta elég krumplija volt, annyi, hogy a tyúkok és a disznók is azt kaptak enni. A hámozás gondos felügyelete azonban megmaradt, mintha az, hogy mi és milyen leszek később, a krumpli héjától függene. Az ő cinkossága miatt a krumplihámozásban meg kellett tanulnom a saját életemet kiszabni. A világon semmit nem magyarázott el és mutatott meg nekem olyan gyakran, mint a krumplihámozás művészetét. De soha egy szóval sem mondta, hogy ez miért olyan fontos. És a lágerről is csak ritka mondatokat. Hogy azért Herta a nevem, mert a munkatáborban így hívták a legjobb barátnőjét, aki éhen halt, ezt nagyanyám mondta el nekem. Édesanyámtól soha nem kérdeztem meg, hogy két személyt lát-e bennem. A lágerről minden részletet más emberektől és könyvekből tudtam meg. Azt hiszem, hogy ő maga ezt csak krumplievéskor idézi fel, hogy ne kelljen beszéd közben erre gondolnia. Vagy akkor is maga elé képzeli a lágert, amikor a nevemen szólít. Ha így van, akkor viszont túlságosan is megbízott magában.        Sok évvel később ezt írtam: „Egy meleg krumpli egy meleg ágy.” De mi ez a krumplihoz fűződő cinkossághoz képest. És mi ez egy halott emlékéhez képest, amit annak a gyereknek a neve tart ébren, akit az ember maga szült.
Az idegen pillantást egy idegen környezet következményének tekinteni azért olyan abszurd, mert éppen az ellenkezője igaz: a bizalmasan ismert dolgokból ered, amelyeket megfosztanak attól, hogy valaki számára magától értetődőek maradjanak. Az egyértelműségéről senki nem akar lemondani, mindenki rá van utalva olyan dolgokra, amelyek kezelhetőek és engedelmesek maradnak, és nem lépnek ki saját természetükből. Az olyan dolgokra, amiket úgy lehet tenni-venni, hogy közben az ember ne tükröződjön bennük. Ahol a tükröződés elkezdődik, már csak a zuhanás folyamatai következnek, az ember minden apró gesztuson át a mélybe tekint. A dolgokkal való egyetértés értékes, mert megóv minket. Magától értetődőségnek nevezzük. Csak addig van jelen, amíg az ember nem tudja, hogy ott van. Azt hiszem, minden dolog közül, amink csak van, ehhez az egyértelműséghez kell a legkevesebb erőfeszítés. Tisztes távolban tart minket saját magunktól. A tökéletes védelem, ha az ember nem áll a saját rendelkezésére. És az a legnehezebb az egyértelműség elillanásában, hogy az embereket nem egyes, megszámlálható dolgokban hagyja magukra, elhanyagolva, hanem egyszerre több minden is elveszíti önmagával való azonosságát. Olyan öntudat nő ki ebből, ami szüntelenül verdes és szökell. Önmagunk állandó észlelése a külső világ felé incesztus, önmagunk személyén belül pedig megcsalás. A túlerőltetett idegeket az ember a testében szó szerint úgy érzi, mint a cérnát, és nem tudja őket lerázni magáról. Saját magunktól megcsömörlünk, és szeretnünk kell magunkat.          Az évek alatt, amíg ilyen állapotban voltam, gyakran az őrületet kívántam magamnak, hogy megszabadulhassak magamtól anélkül, hogy megölném magam. Az őrülettől egy másfajta egyértelműséget reméltem, egy olyat, aminek rám nincs is szüksége, mert már nem ismerem magam. Akkor nem értettem, hogy miért rótt meg ezért egy barátom, aki az elmegyógyintézetben dolgozott. Azt hittem, azért szólt rám, mert kedvel engem. Pedig azért tette, mégpedig helyesen, mert nem tudtam, miről beszélek. Egy napon magával vitt az elmegyógyintézetbe, a városon kívülre, a szántóföldek közé. Ő rockzenész volt, az elmebetegeknek zenélt. Ebből élt, amióta a rockzenészeknek tilos volt nyilvánosan fellépni. Elvitte a lemezeit a kórházba, és bekapcsolta a lemezjátszót: beat, rock, jazz, chansonok, ahogy jött. És a betegek úgy viselkedtek, ahogy jött. Énekeltek, ringatóztak, vagy továbbra sem voltak jelen, rezzenéstelenek és elérhetetlenek maradtak. Hogy értették-e a dalokat, vagy csak azért volt szükségük az éneklés idejére, hogy ne hallják a varjakat a nyárfák tetején, vagy a zajokat a fejükben, azt nem tudom.
Amit tudok: ott egyetlen politikai üldözésbe beleőrült embert sem láttam, aki a tébolyban újra rátalált volna az egyértelműségre. A „politikaiak” az őrületben szüntelenül azokkal a félelmekkel kínlódtak, amiket a normalitásból hoztak magukkal. Ezek a félelmek egész nap ismétlődtek a testükben reszketés, sírás, kificamodott végtagok formájában. A végletes szenvedés és a jelenlét teljes hiánya kéz a kézben járt. Elég sok látogatás után már tudtuk, hogy ki tört meg a személyes gondok, és ki az állami terror miatt. És ami még jobban meglepett: ismert állapotokat is felfedeztem, amiken néha én magam is keresztülmentem. Csakhogy az őrülteket ezek nem kímélték még egy lélegzetvételnyi félbeszakítás idejére sem. A saját állapotaimat, amelyeket már megszoktam, a tébolyt megelőző lépcsőfoknak láttam:
Hogy néha öt percen keresztül nem tudom leolvasni az órát, aztán ismét le tudom olvasni, és nem értem, hogy pár pillanattal azelőtt hogyan kapcsolt ki az értelmem. Hogy az asztalon álló ébresztőóra néha egy busz motorzúgását hallatja, hogy tudom, ez csak egy vekker, és mégis félek a balesettől. Hogy az ébresztőórát ki kell kapcsolnom, mert busz akar lenni, aztán egy óra múlva ismét beállítom, mert a busz elment.
Azok a napok is eszembe jutottak, amikor a tárgyak formái kínoztak: egy utcai kávézó asztalához lépek, az asztallap kerek. A nap rásüt, és kerek. A pincérnő egy nedves ronggyal odajön, letörli az asztalt. A tálcája kerek, a cipőcsatja, a karperece kerek, az órája is. A blúzgombjai kerekek, barnával kitöltött pupillái is a szeme fehérjében. Félig elszórakozva a nap kerek formáján, fagylaltot rendelek, mert a gombócok kerekek lesznek. De amikor kihozza a fagylaltot, a kehely is kerek, meg a vizespohár, és a nedves körök az asztalon, amikor eltolom őket. Az ujjbegyeim kerekek. És végül a pénzérmék is, amikkel fizetek. Ezek a halmozódások megtörténtek terhes nőkkel, sétapálcákkal, vagy olyan emberekkel is, akiknek hiányzott egy ujjuk.
Az elmegyógyintézetben tett látogatás után soha többet nem vágytam arra, hogy megőrüljek, hanem minden lehetőséget kihasználva azon igyekeztem, hogy megőrizzem a józan eszemet. Már nem akartam az őrületnek ajándékozni a testemet, hogy gyakorlótérnek használja, nem akartam megszabadulni a kínoktól úgy, hogy utána magamra se ismerjek.
Aki azt hiszi, hogy az idegen pillantást maga dolgozta ki stilisztikai gyakorlatokkal és a nyelv alapos ismeretével, nem tudja, milyen szerencsés, hogy megmenekülhetett az idegen pillantástól. Nem tudja, hogy a nem-írókkal szemben lenézően viselkedik, és hiúságát éppen azon a ponton fújja fel, ahol a legtöbb ember nem-írva összetörik. Nem tudja, milyen szemtelenül és felülvizsgálatlanul hat a hozzáállása. Az idegen pillantásnak semmi köze az irodalomhoz. Ott van, ahol nem kell semmit írni, és egyetlen szót sem kell kimondani: a cipő fatalpában, a hússütésben, az égben a piknikezők feje fölött, a krumpliban. Az egyetlen művészet, amihez köze van: együtt élni ezzel.
Néha ezt mondom magamban: „Az élet csak egy fing a lámpásban.” És ha ez nem segít, elmondok magamnak egy viccet:
Egy öregember ül a háza előtt a padon, a szomszéd arra jár, és megkérdezi:
Na, mit csinálsz, ülsz és gondolkozol?
A kérdezett így válaszol: Nem, csak ülök.
Ez a vicc az egyértelműség legrövidebb leírása. Már húsz éve ismerem a viccet, és azóta leülök néha az öregember mellé a padra. De igazán még a mai napig sem tudok hinni neki.

András Orsolya fordítása

Illusztráció: Herta Müller festménye

 

 

Apokrif

hajléktalanként
egy gyönyörű országért
születtél közénk

néma kőpadok
Názáretből jött egy ács
itt ült szombaton

bíbor pipacsok
között lépdelt csendesen
míg a hegyhez ért

megperzselt vásznon
csak egy test lenyomata
jelzi hiányát

lombok alól szólsz
megtört kőből is beszélsz
útszéli Krisztus

gyertyaláng lobban
nézz a bal latorra is
– Irgalmazz Uram! –

(Illusztráció: Paul Nash: Whiteleaf Cross, 1931)

Egy tiszta lelkű ember (IX. rész)

A VÉG KEZDETE

A jelek szerint a szabónő nagyon megharagudhatott a vejére, mert többé egyszer sem látogatott a paplakba. Annál gyakrabban rándult haza a tiszteletes asszony.

– Elég! – unta el a szüntelen ingázást végül is a tiszteletes. – A pohár betelt, határozz: hozzám vagy a mamádhoz akarsz tartozni?

– Miért, két helyre nem lehet?

– Csak ha a kettő nem zárja ki egymást. Lehetetlen két úrnak egyszerre szolgálni, mert vagy az egyiket gyűlöljük, a másikat szeretjük, vagy az egyikhez ragaszkodunk, a másikat viszont megvetjük.

– Ki akar itt szolgálni? – berzenkedett a fiatalasszony. – Elvégre demokráciában élünk, ha nem tévedek.

– Ne értsd szó szerint! Az úr csupán szimbólum. Tegyük fel, hogy szereted a húst is, tortát is. Legyen! Csakhogy sajnos cukros vagy.

– Én? Még csak az kéne!

– Ez csak egy példa, könyörgöm. Szóval diabetikus vagy, és ez már baj, kizáró körülmény, tehát: a tortáról le kell mondanod. Én nem kérem, tagadd meg az anyádat, de ettől még hallgathatsz az uradra.

– Férjedre.

– Férjedre. Csökkenthetnéd a többórás telefonálgatásokat, továbbá nem kellene minden perpatvar után Kecskemétre rohannod, hogy aztán még zabosabban jöjj vissza, mint ahogy elmentél. Ráadásul mindkettő pénzbe kerül, sok pénzbe, holott ilyen szempontból állunk a leg­rosszabbul per pillanat – igyekezett a János Margit lelkére beszélni.

Általában sikerrel, mert a kis tanítónő magába is szállt mindaddig, amíg nem találkozott ismét az anyjával.

– Nem bírom, domnu[i] Szandu, mit tegyek? Adj, kérlek, tanácsot, mert belehalok a bánatba! Hát nem abszurdum! Ahelyett, hogy az egyház és a hívők ügyes-bajos gondjaival törődnék, egyfolytában a magánügyeimmel vesződöm – tárta ki a szívét János őszintén.

– Én a helyedben udvarolnék egy kicsit annak a tökfej lányomnak. Mivel bővérű nő, plusz irtó hiú is, néhány bókkal, virággal biztosan levennéd a lábáról.

A lelkipásztor mit tehetett egyebet, megfogadta a tanácsot, és elkezdett veszettül kurizálni Anna asszonynak. A szabónő eleinte gyanakvóan figyelte, miben mesterkedik Madaras, aztán fokról fokra engedett, pontosabban lángra gyúlt, mint a kiszáradt mező a nap tüzétől. A férfi megijedt: kis szikrára számított, de ez már tűz a javából.

– Úgy látom, kezditek megszeretni egymást a mamával – örvendezett eleinte a tanítónő, később egyre kevésbé, ki is fakadt egy szép napon. – Álljon meg a menet, lelkecském! Nálad a benzin nincs pénzben? Mellesleg a mama sem olyan öreg még, hogy ne másszon rád, ha ingerled.

– Gratulálok a legújabb stílusodhoz! – hökkent meg a tiszteletes. – Ki csiszolt rajta ilyen szépen ezúttal: Alíz barátnőd, vagy valamelyik akció-, illetve krimihős a tévéből?

– Hamuka. Hagyd békén az anyámat, no meg Olgát, akivel olyan buzgón levelezel, különben én is e-malezni fogok Aczó Lacival!

– Semmi kifogásom – egyezett bele gyorsan, még mielőtt a felesége meggondolná magát. – De akkor te se lebzselj otthon örökkétig. A te otthonod itt van, férjed, gyerekeid mind itt vannak, a többi mellékes, úgy ahogy számtalanszor kifejtettem. Így hát a névnapjára sem megyünk holnapután?

– Jé, erről meg is feledkeztem! Erre utoljára még elmegyünk, utána slussz, vége a hetyegésnek!

– Alakul, mi, alakul – feszített Szandu bá. – Ismerem én a dörgést, nemhiába éltem 85 esztendőt.

Összekapartak egy kis ajándékot, és elhajtottak a szabónő névnapjára. Pezsgős vacsora, tánc, négykezes zongorajáték, mint a régi szép időkben. Egyedül a házigazda kornyadozott, ezért ő meg sem jelent a társaságban. Annál vidámabban ropta a háziasszony, meg is tapsolták a vendégei.

– Gyere a műhelybe, mértéket akarok venni rólad – súgta oda Jánosnak tánc közben. – Olyan snassz ez az öltöny! Na ja, konfekció!

– Most? Itt? Holnap, nem illik csak úgy itt hagyni egy társaságot.

– Ugyan, ki törődik vele! Öt perc, s máris visszajöttünk. Vesd le a zakót, hadd mérjem meg a derekadat! – vett elő a műhelyben egy mérőszalagot. – Kösz. Milyen sudár úriember! – ölelte át váratlanul.

– Mi… mit csinálsz? – siklott ki a férfi Anna asszony karjaiból. – De hisz ez bűn! Ne felejtsd el, hogy a vejed vagyok!

– Miféle bűn? Egy aprócska ölelés? Nincs abban semmi, drága vejem. Persze, ha lefeküdnénk… ! – dörgölődzött hozzá csábítóan.

– Te, ne haragudj, de bekávéztál.

– Visszautasítasz? – ugrott össze a nő két szemöldöke. – Engem? Na, várj, te szerencsétlen!

– Miért szerencsétlen? – szólalt meg az ajtóban a tanítónő.

János és a nő riadtan fordult a hang irányába. Vajon mióta áll itt és bámul rájuk? Két-három perce, vagy épphogy megérkezett?

– Ez csak olyan szólásmondás. Különben mit akarsz? Miért nem vagy a vendégekkel?

– És ti? – dobta vissza a labdát a mama ibolya szemű kedvence.

– Mi… én… Csak mértéket vettem róla. A te férjed olyan slamposan jár, mint egy kecskeméti hajléktalan.

– Tehát ezért szerencsétlen, mire te irgalmas szívedre hallgatva elhatároztad, varrsz egy öltönyt neki. Este fél tízkor.

– Egyet-kettőt, végül is szabó lennék, és egy szabónő veje nem járhat ilyen rendetlenül.

– Jól van, mama. További kellemes… méricskélést! Gyere! – mordult a férjére, elbúcsúzott a többiektől, és irány a tázlári parókia.

– Hú, de sietsz! Miért nem maradtunk legalább reggelig?

Margit feleletre sem méltatta.

– Most mit duzzogsz? Amiért pontra tettem, vagy nem tettem pontra a mamádat?

Csend. Az út teljesen kihalt volt, s csak nagyritkán suhant el egy-egy kocsi mellettük.

– Margitkaaa!

Bekapcsolta a rádiót, és rá se nézett a férjére.

– Értem: haragszol rám. Mint mindig, de ma este… ?

Vajon mit látott, hallhatott, hogy megint így begurult?

Pár hónapig semmi érdemleges nem történt. Margitka „dobta” a mamáját, és megpróbált úgy élni, ahogy azt egy tiszteletes asszonytól elvárták. Öröm az ürömben. Aztán megint olyasmi jött közbe, amitől új fordulatot vett az életük. Egy ködös, novemberi reggelen elgázolták a nagytatát. Még élt fél napot, aztán örök álomba szenderült. Nagy csapás volt, de János ezt is kibírta. Így rendelte a Jóisten, ebbe bizony bele kell nyugodni. Annál rosszabbul viselte Margitka, nyugtalanná, szórakozottá vált, és, mint annyi más esetben, újra visszapártolt az anyjához. A tiszteletes fejében zavaros gondolatok keringtek, s minél jobban tépelődött, őrlődött, annál világosabbá vált előtte, hogy a feleségét megszállták az… ördögök. Hiába, pap volt, és egy pap mi másra gondol ilyenkor. Ezen annyira elbúsult, hogy még éjjel álmában is ezen töprengett.

– Beteg vagy? – tűnt fel az asszonynak, hogy a férje alig alszik, eszik mostanában.

– Csak a fejem és a gyomrom vacakol. Átmeneti állapot, általában magától is elmúlik – titkolta el Margit elől az igazat.

De hát hogy árulhatta el, mi bántja, amikor a nőt már semmilyen vele kapcsolatos dolog nem érdekli. Valaha sokat beszélgettek egymással, de ma már inkább a krimiket, és a barátnőit részesíti előnybe. Neki viszont hiányzik, igazság szerint Olga is, akivel éppen Margit miatt szakított. Olga! János szívét hirtelen átjárta a melegség. Vajon gondol-e még rá az ő védangyala? Mi volna, ha most rögtön átkocsizna hozzá Vadkertre? – fogta el a vágy a nő után. Margitot ez már úgysem zavarná, másrészt az apját is kötelessége meglátogatni.

– Jánoska! – kiáltott fel Olga, amint meglátta. – Drága barátom, hát még sem felejtetted el Soós Olgát?

Teljes két órát beszélgetett a leánnyal, megemlítve többek közt a feleségével kapcsolatos sejtését.

– Lehetetlen! – ingatta fejét a virágárusnő. – Bocsáss meg, de ezt én sehogy sem tudom elhinni.

– Konkrétabban? Azt hogy megszállta, vagy hogy egyáltalán van ilyen?

– Tulajdonképpen mindkettőt.

– Te, ugye, hithű református vagy?

– Az vagyok.

– És templomba is jársz, meg a Bibliát is forgatod.

– Természetesen.

– Akkor nemcsak Jézusról, hanem a Sátánról, démonokról is hallottál.

– Hallottam. Egy régi, letűnt világból – válaszolta Olga tétován. – Most egyre kevésbé, és sem én, sem a barátaim, ismerőseim nem ta­lálkoztunk semmiféle démonnal.

– Én sem, ám attól még léteznek. A Marson, csillagokban sem jártál, mégis hiszel a létezésükben, nem igaz?

– Miért nem válsz el tőle, ha már ennyire megromlott a viszony köztetek?

– Három gyerekkel? Különben is szeretem – vallotta be János sóhajtva.

– És ő? Mert ez sem mellékes. Mit csinálsz, ha ő adja be a válópert?

– Akkor elválunk – szorította össze a száját dacosan.

Kimerítették a témát, hallgattak.

– Na, megyek, örülök, hogy láttalak.

Becsúszott a volán elé és száguldás közben felidézte magában az Olgával és apjával kapcsolatos szavakat, képeket. Fájdalom, mintha elhidegült volna tőle kissé Soós Olga. Hja, az idő, a távolság! Ennek már sok barátság esett prédául. De ez mind semmi ahhoz képest, amit az apja vallott be neki – gyújtott cigarettára idegesen.

– Szeretnék veled négyszemközt beszélni – mondta az öreg búcsúzás előtt pár perccel. – Julikám?

– Jó, jó, megyek már. Még ilyen titkolózást, de ti tudjátok – csoszogott át a másik szobába Madarász Albertné.

Amint becsukódott az ajtó mögötte, Albert bácsi előhalászott a zsebéből egy lapos üveget.

– Iszol?

– Köszönöm, nem kérek!

– Én sem szoktam inni, de néha muszáj inni ahhoz, hogy elbírjuk a keresztet, mert, ugye, minden embernek megvan a maga keresztje. Kérlek, ülj már le, nem szeretek valakinek így gyónni.

Az úton átszaladt egy mezei nyúl. János fékezett, majd tovább meditált. Valahogy az az érzése, nem sokáig húzza az öregúr. Feltehetően neki is, ezért vallotta be a bűneit ilyen szokatlan, semmit sem szépítgető őszinteséggel. Kezdte azzal, hogy megbánta, amiért megta­gadta tőle egyetemi tanulmányai finanszírozását.

– Felejtsük el! Én ezt már réges-rég megbocsátottam.

– Te lehet. Én a mai napig sem… magamnak. Az is hiba volt, s nem is akármilyen, amikor lebeszéltelek a feleségedről.

– Pedig jobb lett volna, ha rád hallgatok – sütötte le a szemét a tiszteletes.

– Hogyhogy? Talán megcsalt, vagy… ?

– Az előbb te „gyóntál”, most én következem – rukkolt ki János az igazsággal, s olyan képet festett Margitról, hogy a jó öreg nem győzte a homlokát ráncolgatni.

– Szomorú történet. Én azt hittem, boldogok vagytok.

– Régen azok voltunk, most akár el is válnék tőle, ha nem nézném a gyerekeket.

– Hát ne nézd! – elevenedett meg Albert bácsi. – Attól még nem veszíted el a gyerekeid, számukra pedig az a fontos, hogy nyugodt, harmonikus környezetben nőjenek fel. Egy szó mint száz: sürgősen válj el tőle, és ha már így alakult, még mindig elveheted azt a boltos lányt – puhítgatta fiát óvatosan. – Kérlek, javíts ki, ha rosszul látom.

– Nem látod rosszul, mert ez a színtiszta igazság. Még kipróbálok egy-két tippet, aztán ha az sem válik be, változtatunk.

– Változtass, fiam, változtass, amíg még megteheted. Én sajnos lekéstem: halott ember vagyok, Jánoskám.

– Nana! Dum spiro, spero: ameddíg élek, remélek, szokta volt Madarász Albert mondani. Majd rendbe jön a te szénád is, ne izgulj.

– Egy egyszoba-konyhás lakásban? Bajosan! De úgy kell nekem: csak azt kaptam vissza, amit én okoztam másoknak.

– Miért, mit okoztál?

– Ugyanazt, amiért én is idejutottam. Egy felelőtlen, szívtelen bank miatt. Mert adtam ám én is pénzt hitelre.

– És?

– És volt, aki megadta, volt, aki…

Itt elcsuklott a hangja, pár pillanatig a könnyeivel küszködött, aztán megtörten folytatta.

– Volt, aki becsődölt, az egyik még, Istenem bocsáss meg nekünk, öngyilkos is lett miattam.

A lelkész szeme megrebbent. Hallott róla, nem újság. Na, nem az apjától, csak úgy rebesgették a faluban. Pletykabeszéd, szamárság! – intézte el egy kézlegyintéssel eddig az egészet, de ha már az apja is megerősíti, lehet valami a dologban.

– Bizonyítékod van-e rá, búcsúlevelet írt, vagy egy konkrét személy vádolt meg, mert ha nem, annak rengeteg más oka is lehetett: betegség, anyagi gondok, szerelmi csalódás…

– Semmi konkrétumról nem tudok róla, én is csak úgy hallottam.

– Akkor ne törődj vele! De ha mégis érdekel, egyszerűen kérdezd meg a családot!

A férfi türelmetlenül kukkantott az órájára. Remélhetőleg öt perc múlva otthon vagyok. A levél! – jutott ekkor eszébe az az ajánlott küldemény, amit még Tázláron vágott zsebre olvasatlanul. Nézzük, ki írt neki! Senki sem írt, csupán néhány fotó lapult a borítékban. Meztelen aktok, egy összefonódott szerelmespár: Margit és Aczó Laci! – döbbent belé a felismerés. Ettől még a lélegzete is elakadt, szeme kidülledt, s ügyet sem vetett a kormányra. Neki is ment a korlátnak azon nyomban, majd azt áttörve ki a szabad mezőre.

– Jézusom! – vetett keresztet egy arra robogó motoros fiatalember, és odarohant az autóhoz. – De hisz ez a Madarász tiszteletes!

– Tiszteletes úr, hall engem?

A lelkipásztor fejéből patakzott a vér, de hogy él-e, vagy meghalt, már nem tudta megítélni.

Halló, mentők! – riasztotta a halasi kórházat. – Jöjjenek ki gyorsan! Tázlár előtt, az 53-as műúton balesetet szenvedett Madarász János tiszteletes úr.

Nos, a tiszteletes nem halt meg, de még sokáig kellett nyomnia az ágyat odabent. Tulajdonképp nem is a karambol okozta itt a fő gondot, hanem az a sokk, mely a fényképek megpillantásakor törte kerékbe a jövőjét. Ugyanis a tiszteletes lebénult. Szerencsére nem teljesen, s még volt némi remény ahhoz, hogy valamennyire rendbe jön. Viszont táncolni biztosan nem fog már, és persze dolgozni sem, erre fel kell készülniük – prognosztizálta a főorvos, amikor kiengedték Já­nost a kórházból.

Albert bácsi rezzenéstelen arccal szállíttatta Vadkertre. Bensőleg teljesen összetört, de külsőleg ezt senkinek, főleg a fiának nem szabad látnia. Öregember ide, öregember oda, most neki kell erősebbnek lennie, különben végük, úgy összeomlanak, mint egy kártyavár.

– Egy szobában heten? – sápítozott a tanítónő. – Ezt nem gondolhatjátok komolyan.

– Szükség törvényt bont. De ha van jobb ötleted, szívesen meghallgatlak.

– Menjünk vissza a parókiára, vagyis…

Tárgytalan! A hívőket nem hagyhatják pap nélkül, s mivel a parókia a papok szolgálati lakása, csakis az lakhat benne, aki ott is dolgozik. Így hát nem be, hanem ellenkezőleg: sürgősen ki kell onnan költözniük. Jobb megoldás lenne a mamája, ha… Ha nem gyűlölné annyira Jánoskát. Bonyolult eset, nagyon bonyolult, és igazán mindnyájukat megrázta, de mégis: pont most kellett neki is balesetet szenvednie? Egy hétig úgy-ahogy kibírta, utána így szólt az öreghez:

– Beszéltem a mamával. Szeretne segíteni, ezért azt üzeni, illetőleg ajánlja, osszuk meg a terheket igazságosan egymás közt.

– A mamád? Megtisztelő, aztán hogy? Vesz egy házat, vagy inkább küld egy csekket havonta? – kérdezte Albert bácsi leplezett iróniával a hangjában, tudniillik elég jól ismerte a szabónőt ahhoz, hogy bármiféle ígéretnek felüljön.

– Nem vagyunk mi olyan módosak. Hogy küldhetne, ezzel szemben elvállal két személyt a családból.

– Eredeti ötlet. Kicsodát?

– Albikát és engem. Két gyerek itt marad, mi ketten pedig Kecskemétre költöznénk.

– Szóval itt maradtok. Öten kétfelé, mint valamikor a rabszolgák, akiket az emberkereskedők elválasztottak egymástól.

– Kérlek, kérlek! Ez nem az én döntésem. Én csak tolmácsolom a mamámat.

– Méghozzá kommentár nélkül, vagyis nincs is kifogásod ellene.

– Dehogy nincs, de hát ismered a mamámat: nála a fehér is fekete, ha ő történetesen úgy látja.

– Akkor maradjatok itt mindnyájan, azt a hétfán fütyölőjét a…

Az ágy felől fojtott nyögés hallatszott. A tiszteletes volt, akinek a figyelmét egyetlen szó sem kerülte el.

– Valamit szeretne mondani – mondta Margit.

Miután beszélni nem tudott, írni azonban igen, még ha nagy üggyel-bajjal is, elébe tettek egy papírt, ceruzát.

– Én elfogadom Anna asszony ajánlatát. Kettő több, mint semmi. Legalább ők ne szenvedjenek ínséget. Később majd meglátjuk – írta Jánoska alig olvashatóan a cetlire.

– De… ! Neked mi a véleményed, Iluskám? – fordult a feleségéhez az öregúr.

– Csak amit te mondtál nekünk a jó múltkor: a szükség sajna törvényt bont.

_________________________________________________

[i] Úr. (rom.)

 

 

 

(Illusztráció: dlsn)

Stephen Crane költeményei

A sivatagban

A sivatagban
láttam egy teremtményt, pucér, elvetemült,
aki a földön guggolva
kezében tartotta a szívét
és ette azt.
Szóltam hozzá, „Jó ez, barátom?”
„Keserű, bizony – keserű,” válaszolta;
„De ínyemre van,
mert keserű
és mert az én szívem.”

 

Íme, egy gazember sírja 

Íme, egy gazember sírja,
és a közelében egy zord szellem.

Arra jött ibolyákkal egy sápadt szolgálólány,
de a szellem megragadta a karját.
„Ne tégy virágokat,” mondta.
A lány sírt:
„Ah, én szerettem.”
De a szellem búsan ráncolta homlokát:
„Ne tégy virágokat.”

Na mármost –
ha pont ott volt a szellem,
miért sírt a lány?

Lovas Sz. Judit fordításai

 

 

 

Variáns

 

Igazán kontúrozott álmai voltak. Valami kényszer folytán vászonra kellett kerülnie. Öntudatlanul is a nagyobb vásznai közül vett elő egyet, érezte, hogy nem fog eléggé ráférni. Mikor rajzolni kezdte nem jutott eszébe, hogy azt festi-e, amit álmodott. Az sem, hogy pontos-e vagy, hogy hazudik-e. Amúgy is lényegtelen volt, mert csak transzponálásra vágyott, ami legalább érzetre olyan. Csak érezni akarta a bizonyosságot, ha ránéz, hogy ez az volt. De amikor esténként befejezte a munkát, sosem volt olyan, mint ami emlékeztethette volna rá.

Emlékszik. Emlékszik egy fára, amire egy kismadár borostyánt csiripel és abból lesz a végén a fa. Majd a fa megkövül, a kismadár pedig lecsíp belőle egy ágat és elrepül róla. Az ágra végül rátűz egy bogarat, amit bevisz az otthonába, és ott kirakja a falra. Ekkor pedig egy kislány meghal. Az anyja odvasra sírt szemét látja, s az odvas szemek mélyére tekintve ébred fel… Lassan már harmadik napja. A képen pedig, ahogy elnézi, csak grafitfelhők vannak. Pedig tisztán emlékszik, hogy használt színeket. A pasztellkrétái és a festékei is fogynak, legfőképp a piros és az ezüst, de már hiányzik a fele a narancssárgának is. Megőrült volna? Odáig jutott, hogy megnézte a székletét, de normális. A rajz mindenesetre készült. Tiszta volt. Ide zöldet az erecskéknek, ide kéket a pislogásnak… De utólag, a nap végére csak szürkeség, szürke felhőgomolygássá lett az egész.

Kezdett kételkedni. Talán periodikusan színvakságban szenved, gondolta. Nem tudta. Nem hitt később a többi színben sem már. Akármilyen sötét lehetett a kávé, vagy világos és rikító a kertben a margaréta, a kankalin vagy a vadpipacs. A kutyája varázsbarnaszeme is átjátszott egy idő után… A színtelenségbe. Az átlátszóságba. Valamiért csak a körvonalak maradtak épek, a színek, színhatárok el-eltolták egymást, egymásra feküdtek vagy széthúzódtak. Minden összpontosult figyelme üres, átlátszó furcsasággá lett. Bárhová nézett attól fogva, a színek szinte futottak a szeme elől. A kép ennek ellenére élt, és egyre élőbbé lett, egyre csak ébredt minden reggel.

Minden reggel az odvas szemek. Minden este a kőborostyán. S rajzolódott a madárdal, az eső csengése, a Nap tikkasztó, kővé préselő forrósága, a tű szúrása, de estére csak otromba, szürke maszattal volt teli a vászon.

A színek kiábrándítóak. Éktelenkednek, közömbösen fintorognak.

Eljátszották minden este, s minden nap, ameddig el nem fogyott az összes festék, az összes kréta, a ceruzák, a tollak… Minden elfogyott, hiába kutatta. Sehol nem talált többet. A ronda, szürke tócsa ott vicsorgott rá a vászonról minden éjjel. Vicsorgott és mozgott, iszapként hullámzott a szeme előtt. Borzongott tőle. Nehezen aludt el mellette, de az álmai nem szűntek, reggelre pedig minduntalan megfeledkezett róla, mert a szürke sár örökösen eltűnt. Festette tovább, de most már nem ecsettel, hanem tűvel. Szöggel. Épp, ami kézre esett. A festék pergett alá. Sercegés, s kaparás, más hang nem távozott a szobából.

Hímzések és hullámok, esések és körtáncok, lengés és zuhanás.

De a festmény, bármilyen csodálatosnak is tűnt fel nappal, csak egy fekete maszlag, mindig csak egy fekete maszlaggá lett, amint éjbe fordult.

Az álma azután egyszer csak odalett. Reggel üresen ébredt. A mosdóba indult, de a folyosó falitükre mellett elhaladva hirtelen megakadt a szíve. Levegőnyi hang sem volt képes elhagyni a torkát.  Hiába hitte, hogy a tükör előtt áll…

A szobába rohant… a vásznon vastag, cserepes mázzá folytak össze a színek. Minden réteg tiszta, minden vonal, forma, a hang, a szél, a repülés! Tiszta, tiszta! Színörvénye magával ragadta. – Az álmom! – csuklott el visszhangba a hangja…

Nem sokkal később a postán gyászjelentés került a falra. A helyi újság, és a tévé is jelentette. Körbe-körbe járt a híre, egy szivárványt síró kislánynak…

 

 

 

(Illusztráció: hf)