Minden egyes nap este nyolc óra körül szoktam hazaérni. Bekapcsolom a laptopot. A sajátomat. Ügyelnem kell arra, nehogy véletlenül a cégeset indítsam el, egyszer már megégettem magam emiatt.  Párhuzamosan sem futhat a kettő, nem szabad összekeverni a munkaidőt a szabad idővel, az énidőmmel.  Kényelmesen elhelyezkedem a kis fotelemben, egy ideig csak bámulok magam elé, nézek ki a fejemből, élvezem, hogy szabad vagyok. Már nem kell az anyámhoz rohannom. A lányomhoz sem, nincsen unokám, így nem kell segítenem a gyerekvigyázásban.  Megnyitom az appot.  A középső ujjammal görgetem a képernyőt. Majd gyorsabban pörgetem, lelassítom, elidőzök egy-egy képnél. Egy profilnál. Egy arcnál. Egy modellnél. Ez vicces, igen, ők az én modelljeim.  Kedvenc foglalatosságom, hogy először a fényképre kattintok és a fizimiskájuk, a koruk alapján próbálom kitalálni, hogy hívják őket. Jót szórakozom azon, ha eltalálom. Ők itt nyüzsögnek, jópofiznak,  a neten élik az életüket, előttem, a képernyőn. Nem, én nem itt élem az életemet, én csak nézegetek. Így vagyok szabad. A férfiak röhejesek, ahogy látszik rajtuk, hogy mindegyikük sokkal jobb fejnek akar látszani, mint amilyen a valóságban. De ha ez a felszín, akkor honnan tudom, hogy mi a valóság? Ez a pasi, amelyik éppen fejest ugrik a kéklő habok közé, biztos nem a yacht tulajdonosa, nem is a krupié, hanem valószínűleg egy deckhand. Azóta már hazajött és a Magdolna utcai albérletéből nézegeti a józsefvárosi felhőket. Na, pittyeg az első üzenet: „előnyös a fotód, mellesleg jól nézel ki”. Rögtön letiltom a parasztot. Komolyan gondolja, hogy így akar ismerkedni?

Lehet, hogy nem itt kéne ismerkednem. Anyukám sem a neten ismerkedett, mégis jutott neki  négy élettárs. Egymás után. A való élet sokkal durvább, mint itt a neten. Voltam én már randin, ahonnan alig tudtam elszabadulni. Itt meg csak becsukom az ablakot a fazon előtt és már itt se vagyok. Időnként elgondolkozom azon, hogy itt a képernyő előtt én várok rájuk, pontosabban őrá, mert egy bőven elég lenne. Vagy ők várnak, ő vár rám?  Egy jól öltözött fickót látok, háromrészes kockás slim öltönyben tűnik fel. Középkék. Ez most a divatszín. Nyakkendőt nem hord, így sokkal vagányabbul néz ki. Mosolyog, de én látom rajta a feszültséget, le akarja tagadni, hogy épp tegnap cseszte le a főnöke, de kénytelen eltűrni. Nem tud saját vállalkozást indítani. Mondjuk, én tudnék, ha akarnék, de nem akarok. Sokkal jobban érzem magam alkalmazottként, én így vagyok szabad.  Ha az élet úgy hozza, tovább tudok majd lépni. Talán lesz társam is. Izgalmas ez a várakozás, szabadság. Az a férfi, akivel legutóbb cseteltem, egészen jó fej volt. Egyre inkább úgy éreztem, hogy ő a lelkem másik fele. Nem szégyellem, ha egy kicsit romantikus vagyok. Hasonló volt az érdeklődési körünk, nekem igazi kikapcsolódás, hogy ha a munkám után nem a bulvárt, hanem minőséget  olvasok. Az ő kedvence is Oravecz Imre 1972. szeptember c. könyve. Olyan részleteket idézett, amelyek engem is megfogtak, de ő olyan összefüggéseket is kiemelt, amelyek nekem nem tűntek fel. Azután egyszerre jutott eszünkbe a Testről és lélekről.  Tudtam, hogy ő is arra gondolt, hogy mi vagyunk a filmbéli szarvaspár.  Megbeszéltük, hogy találkozunk.

Na, most pittyen az ő üzenete. Azt írja, hogy neki én vagyok a legszebb és úgy érzi, hogy én vagyok az ő lelkének a másik fele. Hát mit képzel? Még csak ez hiányzik!

Rögtön letiltom. Tovább görgetem a profilokat. Én így vagyok szabad.

 

Ma egy éve. Széthullott végleg egy régi barátom. Összeroppant. Engedtek az inak és az izmok. Ugyanígy fogok én is megdögleni. Egyszer csak fapapucs, és annyi. Hiába itt gyógyszer, torna, diéta. Hiába a mindent-kutató pszichológusi belémnézés, meg a bíztatás. Meg fogok pusztulni. És egyre közelebb a pillanat. Úgy élünk mi, sorvadásos kitudjakicsodák, mint izzó tűzhányó tövében a szerencsétlen őslakosok. Bármikor végünk lehet. Felelés alatt, a budin, a kocsmában, csókolódzás közben. De leginkább konok lassúsággal aszunk el. Hogy érezzük, milyen fiatalon megvénülni, töpörödni. Milyen is az, mikor bennünk fortyog a halál. Ma egy éve. Széthullott. Pedig szerelmes volt! De nem tartotta meg az érzés. Sőt! Még inkább zabálta, emésztette.

Múltkor kint beszélgettünk Dönivel a balkonon. Fasza idő volt. Tiszta tavasz. Döni azzal nyitott, nagy fájdalmasan, hogyha nem lenne elektromos kocsink, csak oda juthatnánk el, ahová eltolnak minket. Ha magunkra hagynak, ott szobrozhatnánk a világ végezetéig. Letörtnek látszott. Aztán kiderült, hogy tönkrement az élete, mármint az aksija.  Eszembe jutott, hogy Isten, aki mindenkit tologat, itt felejtett minket, ebben a zuglói kis nyomorunkban. Döni tök jófej. Végülis most ő a legjobb barátom. Ha lesunyja a buciját, úgy marad. Nincs izma, ami visszaemelné azt a nagy, hájas kobakot a test trónusára. Mondtam már neki, ne zabáljon annyit, mert lassan úgy néz ki, mint egy amőba. Erre azzal jött, mit tegyen, neki csak ez maradt. Meg a terv, hogy nekrofil tömeggyilkos lesz, más értelme úgy sincs az életének.  No, ekkor elküldtem a sunyiba. Mostanában kiváltképp megbuggyant. Az az igazság, hogy Juli sokáig hülyítette. Ez a lökött meg bevette, hogy szerelmes belé egy teljesen egészséges csaj. Egyébként Juli bombázó. Nem látszanak a platinalapocskák a gerincében. A frontot megérzi, mint egy vénasszony. Szóval hülyítette. Szegény Döni meg… Dehát nem mondhattam, hogy tegyen le róla, úgysem lesz neki soha a büdös életben nője. S ha ilyen ütemben sorvad, meg hízik, akkor a matyizásról is lemondhat. Pedig tele van vággyal, ráadásul gengszter-reppel hecceli magát. Hm. Csoda, hogy nekrofil tömeggyilkos akar lenni? Így “szerelmei” legalább nem szaladnak el…

Karácsony előtt nagyon király magyar órát tartott nekünk a beugró tanár. Carmina Burana ment. Középkori irodalom. Tele Istennel, szentekkel, halállal, szerelemmel. Fel is róttam a padra – dansz makabr, meghogy memento mori. Utóbbit átírtam: „Memento Móni”-ra. Jobb, nem? Lehet, varázsló vagyok. Aznap este buli volt, és megcsókolt egy Móni.

(A falakon színes fénypászmák kúsztak. Bömbölt az ezredvég föltartóztathatatlan gépüteme. Nem volt megállás. Sánták, bénák, egészségesek kavarogtak a parketten. A sarokban két kocsiban élő szerelmes próbálkozott egymáshoz közelebb jutni, már amennyire engedte a  rokkant-szekerek fémváza.  Talpig feketébe öltözött ifjú mankózott be a terembe, s azzal a lendülettel  el is vágódott. Ketten ugrottak, hogy fölsegítsék, két kezükben hibádzó. Csúnyácska leányok rohantak, sántítottak, kacsáztak föl-alá. Terveket szövögettek, fiúkra pillogtak. Izgatott ifjak lesték a kifestett, púderezett nyomort. Kacska lábú párok táncikáltak a falak mentén. Egy testesebb lány botjaira támaszkodva rázta terebélyes farát. Mások kocsijaikat billegtették, két kerékre állva akrobatikáztak. Egy ittas legény elhajította támaszait, s nekihanyatlott a vitrinnek. Bekapcsolt a stroboszkóp. A hideg fény szeletekre vágott mindent. A bénácska mozdulatok még sikertelenebbnek tűntek. A nagyvonalúan összefércelt emberfiak végképp széjjelhulltak. A “jobbak” pedig őrülten tekergőztek a fényrácsok között. Izzadt a terem. Nyirkos tenyerek fonódtak össze. A székeken ülő, táncra képtelenek láthatólag élvezték a ritmust, befelé ropták, járt a lábuk, lüktetett hasuk, halántékuk. A magamutogató, egészséges lányok egy asztalra pattantak föl, s mint “túlfűtött” diszkókban szokás, a pódiumról villantották elő hibátlan csípejüket. Sánta-csámpás lány billegett elő sírva az ember-kipárolgásos teremből. Az udvarnak egyensúlyozott. Kiszemeltje, egy ép fiú egy ép fruskát ölelgetett. A közeli kocsma és az intézet között ide-oda rohangáltak mámorért, Ámorért…)

Meg-csó-kolt egy lány! Oldalvást odapislogtam Dönire. Az csak bambán mosolygott a szaggatott stroboszkóp-fényben, aztán kivibrált a teremből. Három napig nem szólt hozzám. Mi több, már a tanárt is azzal fárasztotta, hogy disztrófiás tömeggyilkos lesz. Móni? Gyönyörű. Epilepsziás. Mióta ismerem, kevesebb a rohama. Nem is szabadna strobizni nálunk a bulikon, néhányan bármikor bekattanhatnak. Egyszer láttam kiterülni. Nem tudtam segíteni, hiszen csak úgy ukmukfukk, nincs kiút ebből a kocsiból. Üvöltöztem. Nagy sokára meghallották, és lekezelték a Mónit. Emlékszem, órákig csak pihegett. Fehérebb lett, mint a kifutott tej. A szemében valami furcsa fénytörést láttam. Kis baleset: a kora tavaszi sugarak összekoccantak az elmúlással.

A negyedik nap reggelén Döni épp a levegőben volt, mikor végre figyelemre méltatott. És milyen a Móni? Izéltetek már? Kérdezte fitymálva, röptében. Hülye vagy, Döni… Vetettem oda. Nemcsak a dugimugiról szól az élet. Közben az ápolónak megreccsent a dereka, ahogy leemelte Dönit az ember-daruról, amin úgy lógott, mint egy érett-kövér disznósajt. “A kurva elhízott mindenedet! Megrokkanok ettől a sok bénától!” Félbe is maradt a “kapcsolatfelvétel”. Láttam még, ahogy Döni feje bíborvörösre vált a szégyentől és a dühtől. Kigurultam, mert tanítás előtt találkozni akartam Mónival.

Odakint két régi motoros csepülte egymást reggeli köszönés helyett. Csak úgy, szórakozásképp:

– Na, mi van púpos, lerohad már a domborzat a hátad közepéről?

– Merevedjen a katétered, te, béna madár!

– Állami gondozott fajtákkal nem is tudom, miért beszélek?!

– Még neked áll följebb, nyomoronc, akinek fél lábbal kevesebbet csináltak az ősei?

Átsöpörtem az előtéri lifthez. Nem tudom mitől, de hirtelen befékeztem, s a kaszni helyett a lépcsőhöz gurultam. Hallottam egy ipséről, aki kocsival ugrik lépcsőt. Megálltam a márványszakadéktól néhány milliméterre. Az öregek már abbahagyták a műpörlekedést. (Nem volt közönségük.) Még hallatszott az ápoló zsörtölődése, s hogy Döni valami vagány dumát reppel. Álltam ott a grádics fölött, s eszembe jutott, hogy holnap Spártából írunk. Igen ciki volt, amikor tanultuk. A tanerő belemelegedett az előadásba. A spártai államberendezkedés, a hadsereg, a szokások, Taigetosz…”A súlyon aluli és nyomorék újszülötteket…” Itt elvörösödött és elsápadt. Hiába, újonc volt. Már kimondta, nem visszakozhatott.  Azt hitte, megsértett vele minket. Pedig dehogy! Kicsire nem adunk! Aki nyomorék, az nyomorék. Mi azok vagyunk. Sokkal jobban utáljuk, ha minden áron kedvezni akarnak nekünk. Az nagyobb szembesülés.

Arra riadtam, hogy a nevelőm visszahúz a szakadék széléről, s mondja, vár Móni a földszinten, de ne itt menjek. Délután meg beszélni akar velem. Valaki azt terjeszti, hogy iszom. Rendszeresen. Biztos megint ez a probléma. Három napja tényleg benyomtam kissé, de az azért volt, mert amit nyertem Mónival, az veszni látszott Döni durcájával. Akkor a nővér azzal jött, mi a franc köze van hozzá, nem tudom, miért vedelek, inkább örüljek, hogy ilyen szép barátnőm van. Gyorsan terjed a boldogság híre. Főleg egy ilyen helyen, ahol ritka vendég. Ahol bánatos mosolyok tévesztik meg az idegent. Ahol félholtak élnek kacagva. Móni igazán gyönyörű. Széthullott barátom jóképű fickó volt, nem úgy, mint Döni. Biztos kiütne a nyeregből. Bárcsak megtehetné. Azért én is sármos figura vagyok. A szétesés sármja. Disztrófiás báj. Jön majd egy két lábon járó csodalény, egy herceg, s már viszi is Mónit. Kiáltozhatok a sportkocsija után az elektromos székemből. Átkozódhatok. Már hetedhét határon túl vannak…

Tegnapelőtt érkezett egy új srác. Kutya baja. Csak ez könnyebb suli. Magas, izmos, sportol. Póréhagyma módjára hajló lábaimat begyűrtem törökülésbe. Móni a kocsim karfáján csücsült. Átölelte a nyakam, s hosszan elnézett mögöttem. Onnan hallottam a fazon hangját. Őt leste, ez bizonyos. Aztán megcsókolt. Hideg volt a szája. Hidegebb pár fokkal. Az ilyet megérzi az ember. Még az ilyen tehetségtelen, Taigetosz-szökevény is. Délután nem ért rá.  Nem maradt benn, ahogy rendesen. Pedig nagyon vágytam a simogatását. Meg volt egy érdekes előadás is. A hinduizmusról…

Tegnap elmaradt az utolsó óránk, az egészségnevelés. Egészség? Érthetetlen fogalom. Csak disztrófia létezik: tehetetlenség, katéter, kocsi, kacsa. Reggel egy mantrát motyogtam magamban: Hare Móni, Hare, Hare. Valószínűleg nem ér semmit, de jólesett. Szeretnék neki venni egy lótuszkelyhet, egy hófehér lótuszt. De honnan? Nincs is olyan tiszta virág. Tanítás után kigurultam az erkélyre. Szépen sütött a nap. Csodák csodája odadöccent mellém Döni kocsija is, s minden átmenet nélkül beszélni kezdett kissé elhanyagolt barátom:

– Figyelted tegnap? Mi lehet a bűnünk? Miért ez a sorscsapás? Ez a sorvadás? S miért vezekelnek az ápolók is velünk? Mi ez az egész? Már tömeggyilkos sem lehetek? De mérhet rám a sors ennél nagyobb terhet, ha megint vétkezem? Mivé válhatok: valami vágóállattá? Mi lehetek? Mi lehet egy nevetséges, mácsóskodó zsírpacniból, ha kiszáll a buliból, ha legurul hanyatt a lépcsőn…

Nem tudtam, mit feleljek. Nekem is hasonló gondolatok forogtak a fejemben. Szerelem, disztrófia, karma, dansz makabr… Hogyan is értheti meg Döni, hogy ő semmit sem veszített. Neki sokkal jobb. Ő nem látta a szerelmét, amint kézen fogva az új fiút, elballag a liget felé. Az idegesítően fátyolos kikeleti fényben.

– Olyan furcsa a tekinteted – kottyant bele tűnődésembe Döni.

– Kis baleset. A tavaszi sugarak összekoccantak az elmúlással. Ne is törődj vele, majd elmúlok. (Észre sem vette a nem véletlen nyelvbotlást.) Menjünk ki kocsmázni! – javasoltam.

– Nem iszom alkoholt.

– Majd vedelek helyetted is.

Sokáig kinn voltunk a harmadosztályú búfelejtőben. Döni életében először ivott sört. Mivel nem tudja megfogni a korsót, szívószállal próbálkozott. Nagyon berúgott, s előadta a legújabb verziót, miszerint ő a fiúkat csípi, s nincs is kedve nekrofilnak lenni. Néztem ide-oda ingó, nagy, busa fejét. Aztán ott hagytam a kocsmában, a hülye gondolataival együtt…

A lány átölelte nyakát. Hosszan elnézett mögé, ahol is meglátta a fiút, mint hős lovagot. Csillogott-villogott két arasszal sem átérhető karjain a sodronying. Hozzá fogható bajnok sehol sincs hét határban. Egyetlen csapásra metszi le a kihívó lovagfiak fejét. A lány el is engedte a (póréhagyma lábait maga alá gyűrve) feszengő roncsot, s a görszék nekiindult a szakadéknak. A hercegnő ujjbegyét végighúzta a címeres vérten, majd odabújt a naptól átmelegedett, rideg páncélhoz, miközben föl-fölpillogott a szenvtelen hős szikla-arcára.

Egyre gyorsulva száguldott a görszék. Kerekeit meg-megdobták a göröngyök. Az élettelen tekintetű fiú a mélység peremén, akár egy lepke bábja, kettéhasadt, s mikor a szék alábucskázott… Egy felleglovag lépett elő belőle. Pajzsán, mit párákból fontak az égi mesterek, fehér lótuszvirág díszlett. Öles kardjának pengéjére pedig Memento Mori-t véstek a mennybéli céhesek. Hatalmas viharfelhő a köpenye. Villám a tekintete. Beborította a mezőt, a küzdőteret, szétroppantotta a kivagyi lovagot, s magával ragadta a megszeppent leányt. Nyomában elektromos kocsik alkatrészei hulltak az égből…

Kiszáradt szájjal ébredt. Öt sör, egy rémes álom, s a még rémesebb fölismerés: nem ő a vihar, csak a lelke háborog. Döni álmában beszélt. Valami lökött repslágert csikorgott fogai között. A többiek mélyen aludtak. A kocsi ezüst fényben ragyogott. Hidegek voltak a végtagjai. Összevissza száguldoztak agyában a gondolatok.

…móni… móni elveszett… ámor szanktusz és szent lemondás… dísz trónon DISZTRÓ fia… soha többé nem jut már senki… taigetoszon születtem… ugrani… lépcsőt járni… a döni… szegény döni… végképp egyedül marad…

Megfogta a kocsi karfáit, s ráhúzta magát az ágyról. Tekintete az ablakra fagyott, amin túl, az égen, vad-szabad felhők nyargalásztak a Hold-háttér előtt.

…mementó móni… karmikuss sistennyila… ma kilépek s ez így már sohasem lesz… kis baleset… holdkóros tolókocsis… egy élő halottból halott élő… szekér-lovag aki kedvesét vesztette… veszítse el vagy nyerje meg életét is…

Döni fejhangon hortyogott. Maga alá gyűrte póréhagyma lábait. Fölvette kedvenc bőrdzsekijét, mialatt folyton az eget nézte. Az ablakon, a felhőkön, a Holdon túli világot. Döni nagyokat csámcsogott. Ilyenkor szokott fölriadni arra, hogy nem eszik. Ha fölriad, fordulni akar, meg vizelni. Hogy fordulhasson és vizelhessen, zajt kell csapjon, amire megjelennek a mindig bosszús ápolók.

…sietni… sietni… nem várom meg a széthullásom… pontot tett életem utolsó bekezdésébe a móni… francba… persze öngyilkos nem lehetnék… bolond hinduk… biztos nincs igazuk… öt-hat évért mit izguljon az ember… egyre rosszabb lesz úgyis… nem vagyok akkora elme mint az a csillagász aki sorvadva ostromolja a végtelent… nekem nincs miért maradni… csitulj már döni… a fene vinne…

Fölzümmögött az elektromos kocsi motorja. Túl hangosnak találta, de senki sem rezzent. Kitárta a hálóterem ajtaját, hátat fordított a lépcsőnek. Lassan tolatott.

Móni a haját szaggatta, és rohama lett. Majdnem megfulladt. Döni épp a levegőben úszott, mikor megtudta. Hatalmasat jajdult, és hájas teste rángatódzni kezdett az emelő szíjai között…

 

(Illusztráció – Prisac Nicolae: Sad and tired)

a dáliákhoz méretkezem minden évben. mindig túlnőnek rajtam. és hol vannak télen? amikor az én csontjaim ropogva nőnek. csak győzze nyúlásom a bőr. még azon a nyáron sem értem fel a dáliák fehér virágáig, amikor hangosan kimondtam. még arra is emlékszem, a veteményes kert felé mondtam ki, ahol vigyáztunk, magától ne nőhessen csak, amit ültettek. minden ültetés családfaállítás. belekiáltottam az összes haszonnövénybe: anyám árvatermő. szóval tart. csenddel abrakoltat.  akiket nem gyászol el, élőként kéri számon rajtam, hogy miért nem ismerem őket? legalább egy rohadt falevélre rajzold rá a nevük a családfán. anyám úgy zúdult rám, mintha felejtéssel kitöröltem volna a szüleit. a születésem előtt meghaltaknak van igazán családfaideje. a többiek nincsenek megévgyűrűzve fontolva haladásukban. nem érem fel a dáliákat ésszel. csecsemőöklömnyi jég veri őket a lábaimhoz. minden nyáron van jégverés. soha nem kérdeztem gazsitól, milyen, ha nem tudja, ki az anyja. még azt sem tudja, otthagyta, vagy meghalt. bár lehet, a kettő ugyanaz. azt hiszem, annyi a különbség, hogy aki tudja, ki az anyja, hímneműnek gondolja a halált. gazsi meg múltkor azt mondta: a halál is csak valaki anyja neve. mondjuk, hogy behelyettesítő szó, azt mindig is tudtam. úgy is, hogy ismertem anyám. mintha mindig kipontozott helyekre írtuk volna. számtalan dolog helyett. ami hibázott az életünkből. gazsi úgy magaslott ki a gyerekek közül, mint egy dália. senki nem szed ilyen virágot csokorba. egy évelőt, ami minden évben eljátssza a halált. és még csak nem is a hervadással. az újra temetők virága. onnan tudtam, hogy konfirmálni együtt fogunk gazsival, hogy én is elértem a dália virágát. gazsi türelmesen várt rám abban a magasságban. miért akarsz konfirmálni? konfirmálni azért akarok, hogy önként magamra vegyem azt a fogadalmat, amit szüleim és keresztszüleim megkeresztelésemkor helyettem tettek. már ennél az első kérdésnél tudtuk, nem ezt a kátét fogjuk egymásnak felmondani. gazsira senki sem fogadott. mi a dáliák miatt akartunk konfirmálni. álltak a kertünkben, mint megannyi konfirmandus. minden évben konfirmáltak a halálból. ha jégkenyér verte el őket, a jégborhoz is járultak. mi meg csak egyszerűen beálltunk a sorba járulni. hogy veretesek legyünk. akkoriban még sokat esett. sok nyári zivatar volt. egyszer láttam egy filmet. abból megtudtam, akiket egyszerre kap el egy nyári zápor, azok mindig együtt maradnak. a hevesség miatt. évelőként maradnak együtt. ha meg jéggel játszik a zápor isteni kidobóst, nézhetjük zúzott dáliafejjel, hogy tarol nemcsak folyómedret, egy egész neandervölgyet belénk a kérdés kátéhidege. pusztán, hogy megépüljön köré a város, ahol a víznek csak két halmazállapota van: sejten belüli vagy kivüli. mindkettő peregrinus. a testen belül is van kívül. az keresztel lélekkel.

(a szerző saját fotójával)