Bejegyzések kategória bejegyzései

ÉLETREVALÓSÁGOD BALLADÁJA; HORATIUS LÁTOGAT KERTEMBE

 

ÉLETREVALÓSÁGOD BALLADÁJA

A gerincborzongató esélyek
csak megérintettek ujjukkal,
s máris továbbgurultak a tömör
éjszakában, s már nem volt
többé hatalmad lehetőségeid
rendetlenségén úrrá lenni.
Próbáltál sziluett maradni ima-
zsámolyodon, átlátni gyertyád
auráján a mögöttes világba.

Amit elszalasztottál, senki nem
veheti el tőled, egyensúlyozhatsz
az emlékek törésvonalán,
csak nincs kinek megmutatni,
hogy a kinőtt élet-kabát alól
kilóg a megzavart lélek.

 

HORATIUS LÁTOGAT KERTEMBE

Carpe diem, mondtad magadnak,
s léptél egyet a sorstáblán.
A lóugrásnál szembenéztek
veled fenyegető kobrafejek,
a bástya mögött koponyafal
emelkedett, a csapdákkal
felszerelt csatamezőkön
kimenőt kapott a gyűlölet.

Carpe diem, mondtad magadnak,
s a gazdátlan idővel kihívóan
szembenéztél, kezedben ugrált
a Végzet Lándzsa. A csönd pille-
könnyű köntösét páncél öltözékre
cserélted, tudtad, merénylet
készül ellened nemsokára.

A király hallgat, a királynő hallgat,
a gyalogság hallgat.
Nem tudni, ki fogja végül
átvenni a hatalmat.

 

(Illusztráció: Surreal illustration)

Ez van, ezt kell szeretni?

Az anyai nagybátyám, egy nagyon furcsa ember. Amióta ismerem, mindig is az volt az érzésem, hogy leszarom-tablettán nőtt fel. Ritkán erőltette meg magát, mindig elfogadott mindent úgy, ahogyan van. Soha sem küzdött, mint malac a jégen. Ő inkább az a típus, aki megvára, amíg a jég beszakad alatta és onnan süllyed egyre mélyebbre. „Ez van, ezt kell szeretni”, ezt is szokta mondani. Minden napja egyformán telt. Reggel felkelt, elment dolgozni, majd hazaért és addig ivott, amíg az alkohol álomba nem nyomta. Ez nem történt ma sem másképpen.

Nagybátyám, akit egyébként Bélának hívtak, kimerülten érkezett meg VIII. kerületi lakásába. Ráérősen battyogott fel a lépcsőn, ugyanis a lift már lassan egy hete nem működött, pedig már régen megígérték, hogy megjavítják. De úgy gondolta, hogy ezek szerint ő az egyetlen ember ebben a házban, aki nem elég fitt a mindennapos lépcsőzéshez.

– Azok a szadista állatok… –  Motyogta magában lihegve, mikor felért a harmadik emeletre. Azonban a nagybátyám valóban nem kisportolt testéről volt ismeretes. Mikor nyáron betonozni kell, mindig ő az, akinek fél óránként árnyékba kell vonulnia. Leül, és mindig addig issza a vizet, ameddig csak tudja, hogy minél később kelljen visszamasíroznia a többiek közé. Sokszor ezután még beiktat egy taktikai pisiszünetet is, elvonul a Toi Toi WC-be, ahol a kelleténél több időt tölt, mint amire szüksége lenne. Béla felért a megfelelő szintre, majd lassan vonszolta végig fáradt testét az üres folyóson lakása ajtajáig. Nehéz lihegését talán az egész társasházban hallani lehetett, mocskos csizmájának ragadós visszhangjával együtt.

– Bazdmeg! – Káromkodott mikor próbálta előhalászni festékes nadrágja zsebéből lakása kulcsát, de az leesett. Nehezen hajolt le érte, miközben jobb karjával szorongatta sörös kartonját, majd felvette a kulcsot, elforgatta a zárban és megérkezett szerény otthonába.

Szegényes, rendetlen kis lak volt. A nappali, a konyha és a háló mind egy légtérben voltak, a fürdőt is csak egy rozoga ajtó választotta el, amit már nem is lehetett teljesen becsukni. A sötét, kopott színek domináltak. Beázás a plafonon a sarokban, bevetetlen ágy, mosatlanok a keskeny konyhapulton, néhol egy-egy üres, már behorpasztott sörös doboz, régen elfogyasztott vodkás üveg gurgulázása, na meg pár elszívott cigaretta csikk a földön. Ráadásul még por és penészszag kevercse is terjengett, de ehhez már régen hozzászokott az orra. Benne ez csak az otthon, édes otthon érzését keltette. A sörös kartont óvatosan letette az ócska fotelje melletti fa asztalkára, majd meglátogatta a slozit, ahogyan ő hívta. Miután végzett, lassan kezdte el levenni magáról festékes, betontól néhol megkeményedett munkás ruháit. Már-már olyan professzionalizmussal hámozta le a darabokat és szórta szét őket apró lakásában, mint egy chippendale fiú. Hopp! És a csizma a szoba két sarkába szét is repült. Hopp! És a kabát a fotelre már ki is terült. Hopp! És egy kifordított pulóver, ami már majdnem a ruhás szekrényben landolt. Kicsatolta övét is, ami egész nap szorította, mivel úgy gondolta, hogy a kisméretű, nem túl hatékony hűtője felé vezető úton, majd úgyis lekúszik róla és el is van intézve. Azonban mikor lábát próbálta kibújtatni, megbotlott és arccal előre elvágódott a koszos padlón. A nagybátyám mogorva szomszédja bizonyára azt hihette, hogy Béla bombákat tesztel lakásában, akkora volt a puffanás, amit még jobban fokozott az azt követő cifra, fantasztikusan improvizált káromkodása.

Miután feltápászkodott, a ruhadarabot nemes egyszerűséggel ott hagyta a földön.

– Ott rohadjá’ meg! – Mordult fel, miközben kicsit még fel is törölte nadrágjával a padlót lyukas zokni fedte lábával. Majd végül elérte célját és a hűtő felé nyúlt. A tátongó üresség mellett nem volt nehéz megtalálnia a tegnap este rendelt maradék pizza szeletkéit egy tányéron. Hamar ki is vette onnan, majd miután pár perc alatt megmelegítette a mikróban helyet foglalt ütött-kopott, ám nagybátyám állítása szerint nagyon kényelmes halványzöld foteljében. Mikor belehuppant, méretese hasa úgy ingott meg, akár egy kocsonya, vastag tokájával együtt.  Óvatosan bontotta ki dobozos sörét, nehogy véletlenül kifusson annak tartalma, majd nagyokat kortyolt belőle. Az alkoholt olyan mohósággal itta, mintha víz lenne és éppen most jutott volna ki a sivatagból több napi bolyongás után. Miután a szája sarkából lefolyó sárga cseppet is letörölte kezével, a távirányító után nyúlt és bekapcsolta TV-jét.

– Január 10.-én holtan találtak egy nőt otthonában. Az elkövető, valószín… – És ekkor már el is kapcsolt a híradóról. A nagybátyám nem szerette az erőszakot, emellett a bemondó férfi hangja és személye is idegesítette. Miközben ráérősen nyomkodta a gombokat és majdnem minden csatornánál elidőzött egy kicsit, megmelegített pizzáját is nagy falatokban falta. A tányér a fotel melletti kis asztalkán pihent és a vékonyka szeleteket egyenként emelte szájához. Azonban az egyik harapásnál, egy szelet sonka úgy döntött, hogy még jobban megnehezíti szegény Béla életét, így öngyilkos akcióba kezdett. Lassan lecsusszant, majd fehér (a sárga izzadtságfoltoktól eltekintve) atléta pólóján landolt, fürdőzve a piros, paradicsom színű vérben.

– A te anyádat is. – Így szólt Béla az öngyilkos sonkának, majd virsli ujjaival felcsípte és megette, nehogy még kárba vesszen. A pazarlás nem volt rá jellemző.

Hosszú ideig haladt ez, amíg a csatornák között lapozgatott. Egy korty sör, egy falat pizza, sör, pizza, újabb doboz sör, pizza, egy kis maradék sajtos chips a földön, sör… Majd a pizza elfogyott, így maradt a chips, na meg a sör, egy újabb dobozzal. Végül egy olyan adásnál állapodott meg, amiről már többször is elkapcsolt. Egy kecses alak ragadta meg a figyelmét, ami feltűnt a képernyőn: Egy csinos, bögyös kishölgy a konyhában, aki éppen rántottát készített. Szép, telt idomai voltak, fehér, virágmintás ruhájából mélyen kilátszott dekoltázsa. Mézszőke haja hullámokban omlott vállára, arca bájos, szelíd volt és éppen koncentrált, hogy időben kimenekítse a serpenyőből a tojásokat. Pont a nagybátyám ideálja volt a hölgy. Óvatosan szedte ki a rántottát a tányérokra, még egy kis zöldet is vágott a tetejükre, majd az asztalra helyezte őket.

– Kész a reggeli! – Szép hangja dallamosan járta át a fényes szobákat. Először a gyerekek érkeztek meg nagy ujjongás közepette. Két szép kerek arcú fiúcska és egy lány. Óvodás vagy kisiskolás korúak lehettek. Sorban leültek az asztalhoz, majd mohón falatozni kezdtek.

– Szívem, kérlek segítenél nekem megkötni ezt? – Suhant be a szép hölgy férje az étkezőbe. Feleségével nagyjából egymagas lehetett, kissé pocakos ember, tömzsi végtagokkal. Legalább jól állt rajta a fekete öltöny. Világos vonásai, mosolygós arca volt, így a nagybátyámnak elsőre fel sem tűnt. Csak akkor vette észre, amikor a kamera ráközelített a halványzöld nyakkendő megkötésének mozzanatára.

– Mi a tököm? – Förmedt fel Béla, előrehajolva foteljében, mikor meglátta magát kivasalt öltönyben, szép feleséggel, gyerekzsivajjal a háttérben egy boldog családapaként. Sanda gyanúval pillantott rá a sokadik sörös dobozra a kezében, majd végül rárakta a kisasztalkára, magától a lehető legtávolabb és kikerekedett szemekkel figyelte tovább a műsort. Ahogy egyre tovább nézte, úgy lett egyre haragosabb. Felháborodott. Neki ott kell lennie, ahol most van. Ott, és nem máshol. Mit feszít ott a képernyőn olyan büszkén abban az öltönyben? Neki most itt kell ülnie ebben a fotelben, szűk lakásában és nem máshol.

– Mit képzelsz te ott magadról? Hm? Te pojáca! Te köcsög! Azt hiszed ellophatod a testemet? Az életemet? Az én életemet… – Azok a forrongó indulatok, mintha fokozatosan alakultak volna át bizonytalansággá és zavarodottsággá.

Miután a szép hölgy seperc alatt megkötötte férje nyakkendőjét és egy lágy csókot nyomott vastag ajkaira, leültek a kacagó, ám még kissé álmos szemű gyerekekhez az asztalhoz és hozzá láttak a reggelihez. Átlagos témákról beszélgettek, mint iskola, hétvégi programok, nagy családi vacsora a nagyszülőkkel, nagynénikkel. Olyanokról, amikben a nagybátyámnak nem igazán volt része. Itt van egyedül, 38 évesen egy kis albérletben, amit épphogy ki tud fizetni. Életének legfontosabb összetevői pedig: A munka, az alkohol, a cigi és a magány. De persze ő ezt nem így fogta fel. „Ez van, ezt kell szeretni”, szokta mondani.

A nagybátyám nem nézte túl sokáig ezt a műsort sem. Lekapcsolta a TV-t azután, hogy a férj elégedetten ért haza fizetésemelésével, és a csinos feleség a nyakába ugrik, miközben a gyerekek a háttérben ujjonganak. Pár pillanatig csend volt és feketeség a szobában. Majd Béla felállt és a sötét lakásban elbotorkált rendezetlen ágyáig, betudva az egészet annak, hogy túl sok doboz sör fogyott el.

– Micsoda röhej. Én egy ilyen jó kis bigével és ennyi kölökkel…Szusszal sem bírnék ennyit megcsinálni… – Kuncogott magában, mikor bevágódott párnája és takarója közé. Az ágy nagyot reccsent.

Másnap egy új nap kezdődött. De valami soha nem változik: Béla ma sem tudta bekötni a nyakkendőjét.

Adrian Diniș: Anonim költők klubja

Anonim költők klubja
(Cercul poeţilor anonimi)

Adrian vagyok
évek teltek el amióta már nem írok
sajnálom akkor is ha téves minden amit csak csinálok
és hiába tartom magam zseniálisnak mint mittudomén hányan

még több millió ember
ezen a világon meg a túlvilágon.

Sikerült megtennem az első lépést
a gyógyulás felé még így is hogy nem akarom
még érzem hogy bele kell döfnöm a tűt
minden ujjamba mintha bénák lennének

kis erecskék majd vízesések
de nem érzek már semmit és a világ
legerősebb drogja sem segít rajtam.
Sem a Szóma sem az Ayahuasca.

Amikor látok egy nőt – édes mint a méz
nyomába eresztek egy raj darazsat hogy
tartsanak most fátylat neki.

Megvannak a teátrális mozdulatok

a cirkuszi mutatványok.
Órákig bámulom a galambokat
ahogy ott ülnek a magasfeszültségű drótokon.

Amikor a medve hibernál
a szívverése lelassul
ez történt velem is.
A harag lecsillapodott majd eltűnt.

És mint egy növény – úgy érzem magam.
Gyenge vagyok de csak annyira mint egy húsevő növény.

Amiken átmentem
gyorsan fejben átismétlem
az életemet ahogy lepereg a szemeim előtt másodpercek alatt
semmit sem bánok

a gyáva pillanataimon kívül
amiért nem lesz bocsánat
még az Utolsó Ítéletkor sem
amikor megkísértenek az elíziumi mezők
és a kátrányos kazán.

Szeretnék segíteni az újonnan érkezőknek
abban hogy kinyithassák szemeik mielőtt egy koporsóban tennék meg ezt
bebalzsamozva és beöltöztetve rendruhájukba

amikor már csak az élve eltemetés
tortúrája jöhet még.

Gyerekkoromban vad voltam
idővel háziasodtam
utáltam akkor a lányokról témázni
de mikor megmutatták

a csodát ami a fajtájukban rejlik
sokkal később mint másoknak
utálatról áttértem szerelemre
és főként egy kíváncsiskodó, tiszteletteljes félelemre.

Még amikor láttam a bugyikat
kilátszani a farmerből
kitakarva és feltárt
domborulatokkal

domináns repülő főemlősök sokszínű
univerzumokból amelyek minden irányba röpködnek
növények és csillagok tengelyei körül
vagy akaratom körül amelyik semmissé lett téve.

De amikor felém fordultak
az exponenciális erejűvé hatványozott félelem
tovább nőtt és életre keltek a halálfejes pillangók,

amelyekről később megtudtam hogy a
lelket jelképezik.

És életre kelt még
a pólóján a mellnél lévő halálfej is
amikor úgy tűnt hogy indiszkréten bámulom
pedig nem tudtam másra gondolni
mint halálra és szomorúságra

és arra hogy el fog hagyni
főleg hogy minden csajszinak olyan
mosolya volt, mint a Vigyori macseké
– ez tökéletesen megmagyarázza a paranoiámat.

Tudtam hogy ott a rúzs alatt
az a vér bújik meg
amit fiatalságuk óvására szívnak a boszorkák

de a világon a legördögibb terv
amire csak gondolni tudtam
az volt hogy titokban mind azt tervezgetik
hogyan hagyjanak el.

Mindenféle félelmeim összevegyültek a bogaraktól
való félelmemmel ezért nem tudtam szeretni
senkit

azon kívűl
akiről éreztem hogy szenvedést okoz majd
senki mással egész életemben
mintha csak levágták volna a lábam

aki felgyújtotta a fényeket
megölte a szúnyogokat
és időről időre
az égő köré gyűlt pillangókat.

Végülis nem tudom mit keresek én itt
és mit mind beszélek erről nektek
másnak sokkal több baja van mint nekem.

Száva Csanád fordítása

Adrian Diniș (1986-2018) román költő. Bukarestben született és élt, informatikát tanult, majd filológiát a Bukaresti Egyetemen. Több romániai folyóiratban publikált: Tribuna, Dacia literară, Poesis International. Első kötete Poezii odioase de dragoste / Borzalmas szerelmes versek (Vinea, Bukarest, 2010) címmel jelent meg. Több fontos antológiába is bekerültek versei, mint például Cele mai frumoase poeme din 2010 (Tracus Arte, Bukarest, 2011), Cu fața la perete (Brumar, 2013), Számos díjat kapott, egyebek mellett: Porni Luceafărul (2008), Tudor Arghezi (2008), Provers (2007, 2008, 2009). Fiatalon, 2018-ban halt meg stroke következtében. Posztumusz kötete Toate zborurile au fost anulate / Minden járatot töröltek (Casa de Editură Max Blecher, Beszterce, 2020).

a metabohóc menekülési kísérleteiről; septima

 

a metabohóc menekülési kísérleteiről

még nem érez semmit
óvatosan ejti meg az első
vágásokat de jó lenne ezt
bemetszésnek nevezni
gondolja magában

számtalanszor elképzelte már
csak áll a teleengedett fürdőkád
felett és a pengeéles hegedűvonóval
eljátszik az alkarján egy schumann
szonátát

és a víz szép lassan vörös lesz
de semmi exodus

ezt még egy black metal
videoklipben látta vagy talán
mesélték neki de a lényeg

hogy még mindig semmi
és ki tudja ennek talán
ilyennek is kell lennie

 

septima

a metabohóc rendszeres
műsorszáma lényegében annyi
csak hogy újra és újra feloldódik
önnön abszurd naivitásában
és a nézőtérről ez nagy eséllyel
tűnhet a halál nyers
visszatükröződésének

de ilyenkor lényegében
csak rálátunk egy hetedikes
gyermek belső félelmeinek
táguló horizontjára

egyszerű

 

(Illusztráció: Emile Calus: Grainstacks In The Snow)

Ki a vízből! − ficánkolók lubickolására

„Imádkozz ő érte!”
−Zsófi

Egyre széljelebb feszítették egymásnak homlokegyenest ellentmondó érzései. Plasztikusan szólva, mintha hajánál és lábánál fogva rivális erők húzták volna, ha már egy virágzó réten feküdt épp. Pontosabban feküdt volna, ha képes nélkülözni azt az ócska plédet, mellyel elválasztotta magát szeretett szülőföldjétől, mely nélkül legkedvesebb szőlőfajtáiból sem sikerült volna.

Mit neki egy darab föld, ha minden egy?! Pláne, hogy istenestül, gondolta, de így sem jutott dűlőre az őt feszítő kettősségekkel. Közülük is leginkább az a benne folyton felötlő nyomasztotta, hogy felkavarja legfőbb vágyának tárgya: bizony nő van a dologban. S hogy miféle? A nő mint olyan. Több, mint prózai téma, mégis kitűnő annak – tűnődött, mire a nap egyikével egy halvány reménysugár fonódott össze. Inkább az legyen, mint csalfa vak! Ki a vízből! − ficánkolók lubickolására bővebben…

Paul Celan költeményei

EGY KÉP ALÁ
(Unter ein Bild)

Varjak rajzása a lobogó búzamezőn.
Mely egek kékje ez? Alsóé? Felsőé tán?
Majd nyíl, mely a lélekről pattant.
Erősebb suhogás. Közelgő izzás. Két világ.

HAZATÉRÉS
(Heimkehr)

Havazik, egyre sűrűbb és sűrűbb.
Galambszín, akár tegnap,
havazik, mintha még mindig aludnál.

Messzeségig lerakott fehérség.
Felette túl, vég nélkül az elveszettség
szántalpainak nyoma.

Alatta, rejtőzködve,
feltornyosul, mi a szemnek
oly nagyon fáj,
domb a dombon,
láthatatlan.

Mindegyiken,

hazaérve a mába,
a némaságig kisiklott én:
fából, a karó.

Amott: egy érzés,
mit jeges szél idefújt,
mely galambszín, hófehér
zászlókendőit cölöphöz
kötözi.

ODALENN
(Unten)

Hazatért a feledésbe
lassú szemeink vendég-
beszéde.

Szótagról szótagra tért meg,
farkasvak kockákra tagolva,
melyek után a játszó kéz kapdos,
nagyban, ébredéskor.

Túláradó beszédem:
apró kristály
hallgatásod köntösében.

Bánfai Zsolt fordítása