Bejegyzések kategória bejegyzései

Francisco de Quevedo szonettjei

 

A végső árnyék, szememet lezárva…

A végső árnyék, szememet lezárva,
napot, világot tőlem elvehet,
s eloldozhatja izzó lelkemet,
melynek az a perc lesz vigasztalása,

de a túlparton sem huny majd ki lángja,
s emléke annak, ahol szenvedett:
átússza égve a hűvös vizet,
a zsarnok törvény hatalmát lerázza.

Lélek, mely istenben sem volt szabad,
vér, melyben oly heves tüzek lobogtak,
velő, mely táplált büszke lángokat:

a testnek int búcsút, nem a kínoknak;
salak lesz mind, de szenvedő salak,
por, de még porként is szeretni fognak.

 

Egy orr

Volt egy ember: egy orrhoz volt csatolva,
mely több volt, mint orr: győzedelmi zászló,
hatalmas fárosz, messzire sugárzó,
felettébb szőrös, óriás uborka,

szakállas kardhal, töprengő retorta,
szilaj elefánt, hanyattfekve párzó;
nazálisabb, mint Ovidius Naso,
rossz helyre tett gigantikus napóra;

vezérlő gálya a nagy Armadában,
orr, melyhez Egyiptom gúlái: morzsák,
az Orr Tizenkét Törzse egymagában;

orr-abszolútum, mit nem bír le kórság,
orrnagy, táborrnok az orrok hadában,
a Hatalom, a Dicsőség s az Orrság.

Havasi Attila fordításai

Illusztráció: Jules Roman – Francesco Penni: Tenture de Scipion: La Bataille de Zama (Louvre)

Transzparencia; Felfelé; Pontok, vonalak, síkok, terek; Triversum

 

Transzparencia

Sok itt az adatrög,
sose rágod át mind,
éneked aranyrög,
innen oda átint.

Szavakat élvezni:
szellem kábítása,
kéjt, csatát dalolni:
unott szappan árja.

Csak, mi átviláglott,
azt érdemes dallni,
s gyűjtsd be a világot,
mire meg kell halni.

Áttetszően, fényként
mindenné sűrülni,
szétáradó lényként
a Túlba ürülni.

 

Felfelé

Mit számít tudástok,
ha csupán anyagi;
mit belőle kivástok,
Istent nem vallja ki.

A teljes rálátás
benne meg nem jelen,
ha nem látja, bár ás,
a kiterjedtelent.

Hajolj az anyaghoz,
de rabja ne légy;
tagadva csalatkozz:
nem puszta cseléd.

Tudom jól, hogy ocsmány:
falás és falatás;
ám születtünk – most már
tűrni kell e csapást.

Végül is egész jó
móka e csúf létlánc,
szabadság és béklyó,
örök anyag-fénytánc.

Előbb, ím, e Földet
olvaszd magadba,
majd föl, egyre följebb,
oldódj a magasba.

Odafent egybevész,
mi lent ezer eset,
s lelked, ha szertenéz,
megleli Istened.

Ezt, ha eléred,
a végső titok;
örök lett lényed,
az anyagi tok.

 

Pontok, vonalak, síkok, terek

Távol tértől és időtől,
minden tény s adat felett:
   isteni pontba zárulsz.

Ezer lény keres-kutat,
te járod csak az Utat.

Térbe és időbe forrva,
ősi áramok nyomán:
   kozmikus énbe tágulsz.

Kapszuládon üss lyukat,
hadd illanjon a tudat.

Térbe és időbe vésett
földi lényed messze már:
   isteni létbe ájulsz.

 

Triversum

Isten: Alant járnak a lények,
             nem értve, mi a lényeg.
Lények: Azért süllyedtünk lénynek:
               feledni téged, Lényeg.
A Semmi: Még nem tudják e létlen lények,
                   hogy nincs sem isten, sem lényeg.

 

(Illusztráció: Gloria Loughman: Sunset Desert)

Dok5 (Káró és Emi és –)

Tíz perc az út a megállóig. Az archívum épülete mellett átvágva emeletes, éjszakánként üres parkolóházat nyeldeklő sötét, újabb alkalom az általa nyíló égbolt lehetetlen tisztázására. Aminek ott sem szabadna lennie, útkereszteződés, majd világos ruhaüzlet, kirakataiban őszi kollekció mintadarabjai várakoznak, kockás flanelingek, szövetnadrágok, barnás, sárgába hajló szoknyák, kendők, kötött, horgolt sapkák, fél- és körömcipők, bakancsok: a fekete és fehér bábuk legnagyobb örömére. Szorult hely fűrészbaknak, azon pihenő, bevágott ágnak, töménytelen mennyiségű szétszórt, lógatott falevélnek, elvégre nyilvánvalóan ősz van odabent. A város nyugati részébe tartó járatok eléréséhez a jelzőlámpákkal és zebrával biztosított úttesten szükséges átkelni. Fedett, a téli, akár mínusz negyven fokos hőmérséklet miatt ajtóval zárható üvegkuckóban olyanok is üldögélnek, akik ébrenlétüket illetően bizalmatlanok. Ugyanakkor bólogatnak, hova kerülnek éppen, ahogy szemük ki-kipattan. Van, aki a digitális kivetítőről értesül járata érkezésének körülbelüli időpontjáról, és amikor azt elfogadhatónak tartja, kimegy a megállóban ácsorgókhoz. Néhányan dohányoznak, beszélgetnek, termoszból isznak. Érdemes forgalomról beszélni, percenként terepjárót, kisbuszt, netalántán személygépkocsit látva. Jobbára sofőrökkel, útitársak nélkül. Egyik-másikból, a korai időpont ellenére, hangos zene szól, olykor édeskés illat, marihuánáé érezhető. A busz érkezése, a bérlet felmutatása után érdemes a tervező által 42 percesre előirányzott utazásra leülni. Általában a menetirány szerinti jobb oldalra, aminek akkor sem volna különösebb jelentősége, ha ez a másik oldal lenne. Az épületek kitartóan szürkülő kontúrjai igazolhatnák a döntés kényszerességét, mi több, unalmát, a vezető felöli oldalon sűrűsödő, kelet felé tartó autók fényszóróinak fárasztóan tompa látványával szemben.

Ha az utasok közül valaki hetekig nem mutatkozik, bizakodással vegyes aggodalom tölthet el bárkit. Munkahelyet váltott, tovább alszik. Egy másik, későbbi járaton többen is mosolyogva veszik tudomásul, személyében új útitársra leltek. Ágyhoz kötött, elhúzódó, maradandó, esetleg halállal végződő betegség vagy baleset képzeteit sem könnyű kizárni, ahogy súlyosbodó, alkalmi szerhasználóból rendszeres fogyasztóvá, függővé válva a munkahely elvesztése szolgálhat magyarázatul tartós távolmaradására, eltűnésre. Persze az is megtörténhet, valaki biciklire, rollerre vagy kocsira vált.

A nővérek munkaruhában járnak; edzőcipővel, vidám, bokájukon kivillanó színes és mintás, rajzfilmfiguráktól hemzsegő zoknikkal, hányaveti kardigánokban tesznek mindennapos kísérletet a ruhájuk keltette szorongás oldására. Nyilvánvaló sikerrel: folyton akad, aki szóba elegyedik hármójuk közül valakivel. A kacagás a legjobb. Gyakran, mintha még nem hallották volna korábban, az afroamerikai lányt kérdezik, mégis, ennyi haj hogy lesz képes a kendője alá férni? Ezen minden alkalommal nevet, és ha kitartó a kérdező, pár szóban elmagyarázza. Praktikája elhanyagolható, akárcsak a ráirányuló kérdés. Másról van szó. A nevetésére megy ki a játék; várják, hallani és látni akarják, megjegyezni, saját mosolyhoz mozgósítani. Vagy csupán vágynak elbűvölődni.

Mellényükre, ingükre vasalt logók esetében munkahelyük könnyűszerrel találgatható. Hová tartanak, honnan jönnek, feljegyezhető, otthon kikereshető információul szolgálnak, amennyiben nincs kéznél telefon azonnali tájékozódáshoz, ha valaki nem sajnálja az időt érdektelen kutatásokkal tölteni. Éjjeliőrök, gyorséttermi alkalmazottak, fűrészmalomban, lerakatban, az útkarbantartóknál, reggeles műszakban dolgozók húzogatják a buszon végigfutó sárga zsinórt, leszállási szándékukat idejében jelezve.

Kár volna megfeledkezni a felszállókról, bizonyos megállókhoz bizonyos arcok köthetők.

Feltételezésekbe bocsátkozni, mint mindig, könnyűszerrel lehetséges, mást se, hiszen ránézésre is eldönthető foglalkozású útitárs nem akad több. Másrészről, beszélgetés bárkivel kezdeményezhető, akinek a fülhallgatója nincs bedugva, igazán nem veszi zokon. Így nemcsak munkahelyekről, de ellentmondásos, naprakész időjárás előrejelzésről, sportesemények végkimeneteléről, sorozatok aktuális epizódtartalmáról nyerhetők hasznos és kifogástalan információk.

A belvárost elhagyva – melynek pontosan megragadható határa ebben az esetben amúgy sincs – az egyetem kastélyszerű épülete, később a kórház, egy bevásárlóközpont kelt eleinte feltűnést, különben néhány benzinkúton, büfén és kávézón, azok neonjain kívül kísértetiesen egyforma utcácskák, végeérhetetlen sorokban kertes, kétszintes, fehérre festett faházak váltogatják egymást a derengő fényben, kapukon kilépő, kocsikhoz igyekvő alakokkal. A köd nem hiányzik, igaz, földközelben máris halványul, most, a város széléhez közeledve vattaként akad el a bokrokon, fákon. Nem árt észben tartani, kilométereken keresztül nincsenek lakóházak, helyüket erdőksávok, tisztások veszik át, hirtelen egy golfpálya, ahol is ütővel a kézben, zsákkal a vállon három leszegett fejű, sapkás öregember imbolyog, ki tudja, mióta.

Térképen jelölt, az úti cél éjszakai kikeresése, meghatározása és tájolása és följegyzése közben azonban mégiscsak elsikkadt adat, mi következik. Továbbra is ugyanezen az oldalon falak, tornyok, mesterséges és égbetörő sziklák, finomszemű hálók helyett árva drótszál, kerítés sehol. Üres parkoló, néhány méterrel beljebb komótosan legelő hatalmas, hófehér bölény.

Új keletű övezet, nem marad utas. Amikor megáll a busz, rövidebb-hosszabb sétát követően, meglesz a ház. Lassan érkeznek a többiek, jobbára terepjárókkal. A létrák lekerülnek az utánfutóról, szerszámok, kábelek, vezetékek, kompresszorok a platóról.

 

(Illusztráció: Dale Najarian – Zurich morning )

Kis indiánvers

 

Csingacsguk körös-sárréti
Rokona, Szilaj Őstulok,
Menekültem volna innen,
E kies rezervátumból.

Kóstoltam, de a nagyváros
Ledarált és megemésztett,
Már csontjaimat kívánta
A feneketlen nagybendő.

Egykor a nyers tejet vitték,
A sajtot meg hozták (Mackó),
Ma már a kész tejet és a
Sajtot is kamion hozza –

Akaratom és türelmem
Elfogyott, mint a holdvilág,
Felzabált a zabolátlan
Száj, átölelt provincia.

 

(Illusztráció: Marcin Kołpanowicz)

Roberto Bolaño versei

FELTÁMADÁS

 

Álomba csobban a költészet,
akár egy búvár a tóba.
A költészet, bátrabb mindenkinél,
csobban, majd elmerül,
mint Loch Ness feje a végtelen tavon,
megrázó és iszapos, akár a Balaton.
Az alábbiakat figyelembe véve:
a búvárt
az ártatlanság
szárnyai borítják,
miként kívánta.
Álomba csobban a költészet,
akár egy búvár, aki
isten szemében meghalt.

 

GODZILLA MEXIKÓBAN

Figyelj rám, drága fiam, Mexikó felett
bombák záporoztak,
de senki sem észlelte.
Mérgezett levegő
száll az utcák
felett, a nyitott ablakokon át.
Alig fejezted be az evést, máris leültél
mesét nézni.
Éppen olvastam a hálóban,
amikor rájöttem: meg fogunk halni.
A konyhapadlón találtalak fekve, amikor
kitámolyogtam, szédelegve, émelyegve.
Átöleltük egymást. Azt kérdezted, mi történt;
nem mondtam el, minket játszanak a halál
TV–csatornáján, ami igazából nagy kaland.
Még egy ok, hogy együtt legyünk és ne féljünk.
Le se csukta szemünket, ahogy
ott hagyott minket a halál.
Hol vagyunk – kérdezted egy héttel később,
– hangyák, méhek, balszerencsés számok
az élet rohadt nagy levesében?
Élőlények vagyunk, fiam, akár a madarak,
egyszerű hősök, apró titkok.

 

(Nagypál István fordításai)

 

 

 

A bunda

– Apuci, éhes vagyok!
– Hallod? Éhesek a gyerekek.
– És?
– Semmi, felejtsd el!

Mundruc Laji mint a rúgós bicska pattant fel az ágyról.

– Már megint kezded? Menj dolgozni, akkor nem lesznek éhesek.
– Én, dolgozni? – sirült eléje csípőre tett kézzel a melles, csinos asszonyka. – Aztán ki vigyáz a purdékra[1], he, vagy rájuk senkinek sem kell ügyelni? Na de te! Te miért nem melózol?
– Tényleg, miért? – görbült kérdőjellé kajánul Kokó, Mundruc Laji első házasságából született fia.
– Neked kuss! – sziszegte feléje a nyeszlett, itt-ott kopaszodó dádé[2]. – Itt én vagyok a családfő, te taknyos.
– Családfő? Talán piócát akartál mondani – kacagott fel gúnyosan a menyecske. – Hiszen te is csak abból élsz, amit mi keresünk – matatott Kokó varkocsba font haján. – Igaz, hogy nincs állásunk, azért mind hozunk haza valamit. Én a gyereksegélyt, Kokó… mikor mit, miközben te csak a töködet vakarod.
– Mit csináljak, ez van. De ha akarod, máris felakasztom magamat. – rántotta le nadrágszíját a férfi.
– Ennek meg mi baja? – biggyesztette le száját a fiatalasszony. – Hozz neki egy szöget, hátha tényleg felköti magát!

Kokó rötyögve suttyant a szögért, beverte az ajtófélfába, és kíváncsian leste, hogy vágja ki magát az apja, merthogy nem köti fel magát, abban teljesen biztos volt. Mundruc Laji odavitt egy széket, és hurkot kötött a nyakára.

– Megteszem.
– Ej, ne bohóckodj! – elégelte meg a dolgot a fiú. – Szállj le a székről, még mielőtt leesel.
– Nem sajnálsz?
– Nem – felelte Kokó helyett az asszony.
– Én őt kérdeztem.
– Miért? Kellene?
– Jól van, fiam, értem. Azért még kívánhatok utoljára valamit?

A gyerekek tágra nyitott szemmel meredtek a dádéra.

– Apuci, apuci, gyeje velem játszani! – totyogott eléje a legkisebb.
– Hogyne! Kívánj csak! – játszadozott a fiatalasszony mostohafia fülével.
– Akkor szállj le a fiamról a kurva istenit az anyádnak! – vette ki a férfi nyakából a hurkot. – Csak tudnám, miért nem szeretnek ezek engemet!
– Anyuci, éhes vagyok – sírt fel a másik rajkó[3].
– Jó, jó, ne nyávogj! Mindjárt odateszem a pulykát. Amíg megsül, menjetek játszani!
– Pulykát? – csillant fel Mundruc Laji szeme.
– Hát ez ki? Te ismered, Kokó?
– Nem. Kicsit hasonlít a dádéra, de ő biztosan nem lehet, mert felakasztotta magát.

Erre akkorát kacagtak, hogy még az oldaluk is belefájdult.

– Nevessetek csak, nevessetek! Fogtok ti még utánam sírni is egyszer. Karácsonyfa van?
– Hoztál?
– Majd hozok – jött tűzbe a roma.

Lehet, hogy se lóvéja, se becsülete sincs már, azért egy fenyőt még ő is hozhat. Egy picit talán elkésett, de még nincs itt az este. Legfeljebb kivág egyet valamelyik parkból.

– És ajándékot? Hiszen karácsony van, és ilyenkor ajándék is dukál.
– Ajándék? Ajaj!
– Dögölj meg! – komorodott el az asszonyka. – És még te kérded, miért nem szeretünk?
– Rendben van! Halljuk, mit kívánsz?
– Egy bundát. Nutria, nerc, irha… Bármit elfogadok – provokálta a szerencsétlen „családfőt”, tudván tudva, hogy az még egy fát sem képes neki venni.

Hacsak nem vág ki valahonnan egyet. Más gádzsó biztosan meg is tenné érte, ez… Na, ez aztán semmit. Se mersze, se lóvéja, és persze fiatal sem már a dádé. Itt is hagyná simán, ha nem volnának a kölykök – pihent meg a tekintete gyengéden Kokón.

– Egy bundát. Nem rossz. Mást nem szeretnél?
– Azt majd megadja nekem a fiad – gombolta ki mellén a pulóvert. – Igaz, paci?

Mundruc Laji gyanakvóan sandított a nőre, és összeborzadt attól, amit látott.

– Oké, egy óra múlva itt vagyok – kanyarította magára foltos, kifakult dzsekijét.
– Apuci fenyőt hoz! Apuci fenyőt hoz! – kiáltották kórusban a porontyok.
– Nekem meg egy Barbie-babát – így a legkisebb.

A gibernyúz apa kisietett a lakásból, még mielőtt a többi is kívánt volna valamit.

– Sok szerencsét! – süvöltött utána a fiatalasszony – Aztán bunda nélkül haza se gyere, drágám!

Alkonyodott. A magasból kövér hópelyhek hulltak. A férfi elsétált a csillogó-villogó üzletek előtt, és bekukkantott a karácsonyfával díszített házakba. Ma este mindenki ünnepelt. Az emberek ünnepélyes arccal jöttek-mentek, és kellemes karácsonyt kívántak egymásnak.

– Boldog karácsonyt! – toppant eléje hirtelen a hajléktalan Fanni.
– Neked is.
– De kurva hideg van! – húzta összébb magán pókháló vékony kabátját. – Nincs egy kis tütüd?
– Csak adósságom, de abból egy vagonnal.
– Na, húzd meg, és felejtsd el a világot, úgy ahogy ő is elfelejtett bennünket! – kotort elő zsebéből egy hasas butykost.
– Nini, mije van a hölgynek, és még ő kér tőlem piát! – kortyolt a szeszbe. – Hát ez jólesett! Minden jót, hercegnő!
– Ejnye, hova rohansz úgy, hogy még egy puszit sem adsz a Fanninak?
– Máskor, Fanni, máskor. Most nagyon sietek, mert sürgős dolgom van – hagyta faképnél Mundruc Laji a csövest.

Kell az a fenyő, még ha 20 centis is, csak legyen, különben egy hétig sem néz rá a Zsófi. Azelőtt még el-elnézte neki, hogy semmit sem hoz haza, de már egyre többször vartyog azért a büdös stekszért. Micsoda seggfej! Mások kocsit csórnak, ettől meg egy tyúkot sem látunk – szokta volt mondani. Hát most látnak! Na, nem kocsit, csak egy icipici fenyőt – kutyagolt el egy külvárosi parkig. Lássuk, melyik itt a legszebb! – mustrálgatta sorban a fákat. Ez az! – lépett egy sudár, mintegy másfél méter hosszú fához, azzal nyissz-nyessz, már a földön is feküdt. De most aztán sipirc, mert ha meglátja valaki, még bajba kerül ezért! Hóna alá csapta a fenyőt, és kioldalgott a parkból. Jól van, dádé, ezt megcsináltad! – simultak el arcán a ráncok, aztán eszébe ötlött a bunda. Vajon tényleg komolyan gondolja a Zsófi? Talán. Sokkal inkább hihetőbb, hogy csak frozclizza az asszony. Erre lecsillapult, hogy néhány lépés után mégis másképp döntsön: lesz, ami lesz, azért is csór neki egy szőrmét. Nem lesz könnyű, de megéri, ha ezzel visszaáll a becsülete otthon. Mivel jól ismerte a környéket, egy-kettő rábukkant a megfelelő boltra, ahol tévétől a szőrméig mindent lehetett kapni. Már csak az a kérdés, az utcafrontról vagy hátulról törjön a szupermarketbe. Elől szem előtt van, bárki megláthatja. Az épület mögött udvar, azontúl csak a puszta mező. Viszont ezt az udvart – a figyelmeztető tábla szerint – kutyák és villanypásztorok védik – mérte fel a terepet, és kíváncsian leste, mikor rohannak elő a kutyák. De semmi sem történt. Se kutya, se őr, erre közelebb merészkedett. Állt a kerítés mellett egy magas tölgyfa, egyik ága épp az udvarra hajlott. Na, innen már csak egy ugrás az udvar! Be is szökkent szépen. És most hova, merre? Csak akad itt egy raktár, ahonnan megfújhat egy porszívót, DVD-t, akármit! Megteszi az is, ha már bundát nem talál. Hirtelen erős fény villant fel mögötte.

– Segíthetek?
– A  biztonsági őr! – rémült meg a kis Mundruc, hát még amikor a kutyák is előbukkantak a sötétből.

Egyikük ráugrott, a másik megugatta, s csupán az őr szavára húzódtak vissza pár lépésre.

– Vigye innen a kutyáit, mert mindjárt széttépnek.
– Mars! Vissza! Vissza! Szóval mit parancsol? Kávéfőzőt, videokamerát? Van itt minden, tisztelt úr. Jöjjön, megmutatom magának – vezette be a testes őr Mundruc Lajit a csarnokba.
– Engedjen, főnök, én… én tiszta vagyok. Kutasson át, ha nem hiszi, és hagyjon engem futni.

A biztonsági őr megmotozta a romát.

– Oké, füstös, mehetsz!

Mundruc Laji alig hitt a fülének.

– Igazán?
– Igen, a pokolba! – rúgta hasba váratlanul a férfi .

A roma hétrét görnyedt, lélegzete elakadt, s csaknem összerogyott.

– Egy kis ízelítő abból, amit a kapitányságon kapsz még. Halló! Rendőrség?
– Ne, főnök, ne! A Jézusra kérem, tegye el azt a telefont! Meghá­lálom, esküszöm, adok magának…
– Mit? – akadt meg az őr szeme a peches roma nyakán.
– Várjon, hadd gondolkozzak, mert azért maga sem fogad el, ugye, akármit.
– Jól van, füstös, gondolkozz! Na, mire jutottál? – kérdezte, miután Mundruc túl sokáig töprengett.
– Hívja a zsarukat! Nem tudom, mit adjak, mert semmim sincsen. Se pénzem, se posztom, ahogy mondani szokás.
– Szegény ember! – sajnálkozott gúnyosan. – Azért mégis kocsival furikáztok segélyért, törzsvendégek vagytok a bárokban, és aranyláncot viseltek – mutatott a roma nyakában lógó arany nyakláncra. – Vagy ez is semmi?
– Ezt… ezt nem adom. Ajándék. Még a nagyapámtól kaptam emlékbe.
– Márpedig enélkül nem engedlek ki innen – nyúlt sóváran Mundruc Laji nyakához. – Nem szégyelled magadat? Pont szent estén akarsz bennünket meglopni?
– Vigye innen a kezét, főnök! Inkább hívja ide a zsarukat, de ezt a láncot akkor sem adom.

Az őr és a roma átölelték egymást. Egy ideig némán birkóztak, de egyik sem bírt a másikkal.

– Eresz el, dikhenc[4], vagy behívom a kutyákat! – szuszogott a férfi, egyszer csak megbotlott, azzal már zuhant is lefele magával rántva a pehelykönnyű romát is.
– Jól van? – meredt Mundruc rosszat sejtve az őr arcába látván, hogy az meg sem moccan a földön.

De még pihegett, más szóval csak elkábult egy kicsit – lélegzett fel a dádé. Gyorsan kiválasztott magának egy prémet, és kiosont a szupermarketből.

– Mit csináltál, Laji, jaj, mit csináltál? – kiáltott le az égből egy láthatatlan szellem szemrehányón, halkan, hogy csak Mundruc Laji hallja.

Hanem a dádé már semmit sem hallott. Még eszébe jutott a fenyő, amit ott felejtett valahol az utcán. Eh, kit érdekel, ha már itt ez a bunda! – idézte fel magában felesége mellét, száját, s azt a gúnyos mosolyt, amivel kiküldték bundát és karácsonyfát lopni.

– Mennyből az angyal lejött hozzátok – csengett, zengett a tévé, amikor Laji betoppant a házba.
– Hát ez mi, baszd meg! – ámult el az illatos, gazdagon díszített fenyő láttán. – Ezek szerint mégiscsak van fenyő?
– Mennyből az angyal lejött hozzátok – énekelték a tévével sugárzó arccal a kicsik.
– Zsófi, Kokó! Hol a francban vagytok?
– Bent a másik szobában – intettek a rajkók a hálószoba felé.

Mundruc Laji az ajtóhoz támolygott, s elszorult szívvel nyomta le a kilincset. Egyszer, kétszer, hiába, azt bizony kulcsra zárták belülről.

– Zsófi! – bődült el a férfi, s egyetlen rúgással betörte az ajtót.

Kokó és Zsófi egymáson feküdtek. Felül a nő, alul a fiú anyaszült pucéran.

A dádé lelkéből hirtelen kisuhant valami. Nekik menjen vagy ezt a békát is lenyelje?

– Micsoda gennyláda! – rikácsolta vérvörösen a roma nő. – Te nem tudsz kopogni?

Mundruc Laji köpött egyet, és szótlanul visszakullogott az utcára. Egy ideig céltalanul ődöngött, amikor megszólaltak az éjféli misére hívó harangok. Ekkor megtorpant. Egy templom elé érkezett.

– Bemegyünk? – szólalt meg mellette váratlanul a hajléktalan, ráncos arcú Fanni volt.
– Naná! – derült fel a roma arca, mint az ég, amikor a nap kibújik a felhőkből.

Bementek. A templomban kivételesen sok hívő szorongott: magyarok, romák, svábok, ezért az atya ugyancsak kivételesen svábul és cigányul is misézett.

– Milyen jó meleg van itt a templomban! – hunyta le a szemét bágyadtan a „hercegnő”.

A pap Jézus születéséről, a szeretetről, megbocsátásról és hasonlókról prédikált. Mundruc Laji kínosan feszengett, végül Fannira terítette a bundát, és kimenekült a templomból.

[1] Gyerekekre. (cig.)

[2] Öreg cigány. (cig.)

[3] Gyerek. (cig.)

[4] Gebe. (cig.)

Illusztráció: Nicole Wermers – Untitled Chairs