Bejegyzések kategória bejegyzései

madarak; egybefonódó ellentétek; a megrepedt jelen

 

madarak

a finomvonalú orr alatt éneklő ajkak
a fogzománcnak koccanó hangok
a csók halálra zárta az utolsó dalt is

húsz év csak húsz és a tévesztő üvegből
a huszadik század visszautat nem ismer
a halálhoz ragasztotta pergető nyelvét

valahol a nógrádi hegyek közt
busznyi idegen keresi az örök békét
de csak a gödör ásít részvétlen mélység

csak egy sort ismétel a torkolat
fekete volt lassan őszült a tolla
a beszédes madarak halál-himnusza szólít

 

egybefonódó ellentétek

az éterben elágaznak a vágyak
mégis homokban fogan a gyökér
befonja az ábrándot mint tanyákat
orgonál minden ágon zengő szél

ó furcsa tizenkilencedik század
lázad egyfelől míg szplín és undor
másfelől kezdi ki a patinádat
sava visszahajló földi kunkor

mert a fák csak hinnéd az égig érnek
gyümölcs fa tetején madarak s férgek
férnek hozzá ami néked tiltott

maradj a földön saját századodban
mindenkinek szíve itt maga dobban
öl rabol mit erkölcs szava tilt ott

 

a megrepedt jelen

a tegnap szívébe vájtam a szavakat
amelyek holnapra élesednek
akit a paraván túloldalán halottnak
hittek a létet tagadók akik gyötörnek

az égkárpit felhőket hímez a szemhatár fölé
meg kell mentenünk a nihiltől a semmit is
mert a szándék önmagában rosszat őriz
de van még hová feljebb lépnünk

a honnan-hová nap mint nap felvetődik
amikor egyhelyben járunk de mi hiszünk
van odaát a földön is pokoli kráterek nyílnak
szavakat szórnak mint izzó köveket

az én szavaim az én békémet osztják
az idézetek lelke galamb mely nyugalmat ígér

 

(Illusztráció: Jonathan Sainsbury: Apple Tree and Wood Pigeons)

Jelenetek a kollégiumi életből – A tétel

 

Éjjelente csak az árnyak voltak láthatók a szúnyoghálón, no meg a lekaparhatatlanul az asztal lapjára száradt kecsöp, valamint a többnapos kenyérszeletek nylonba csomagolva az ágy sarkában. Az unalom és az idegesség egyszerre jellemezte az egyetemi vizsgaidőszakot. A fogadkozások másfél hónapja volt ez, a „csak most az egyszer csússzak át” profán imája vezérelte a kollégisták életét. Az izzadó ujjak türelmetlenül kopogtak a megtanulandó könyv fedelén. A tövig rágott körmök az ujjbegyeknél feketedtek. A zsibbasztó feszültség az idő múlásával állandósult.

Foci elhatározta, hogy nem iszik alkoholt a vizsgaidőszakban, sőt a barátnőjével is kevesebbet találkozik a cél érdekében. Egészen addig könnyedén tartható volt a fogadalom, amíg be nem lépett a kollégiumi szobába. Megbeszélte szobatársaival, hogy a hajnalig tartó, világmegváltó boros eszmecserék helyett tanulni fog. Foci két lakótársa előző délután közölte, hogy elmennek a könyvtárba. Foci ettől megkönnyebbült, hogy este némileg meglepődjék, amikor Gergő és Szőlő spiccesen tértek haza. Normálisak ezek, kérdezte magában. A többiek ugyanis a nevezetes kocsmában, a Békés Telepen töltötték az idejüket. Nem először történt így, Foci mégis rosszalló csodálkozással fogadta őket.

Másnap délelőtt egyedül tanult a hétszáztizenhetes szobában. Nem akarta tudni hol van Gergő és Szőlő. Csendes volt minden, nagyon csendes, kivéve, amikor valahonnan a „megcsináltam” ordítás hallatszott háromszor. A kurva anyádat! A srác irigy volt. Más megcsinálta legalább az egyik vizsgáját. Foci rosszkedvűen nyúlt a multivitaminnal dúsított csapvíz felé, amely egy otthonról hozott, már régen el nem mosogatott üvegpohárban volt nem messze a kezétől. Sohasem olvasott vagy tanult az asztalnál, inkább az ágyán ült, vagy feküdt.

Előre meghatározott koreográfia szerint zajlott az ismeretek elsajátítása. A korai ébredés után az ágyban, még fogmosás előtt előhúzta a vastag, keményfedeles könyvet. Az első cigarettára olvasás közben gyújtott rá, nagyon nem szerette, ha ilyenkor zavarják. Rohadt unalmas, gondolta Foci sokszor, és a mellette fekvő asztali naptárra pillantott. Ennek is, akárcsak a cigarettásdoboznak és a multivitaminos víznek ugyanazon a helyen kellett lennie. Így fel sem kellett kelnie ahhoz, hogy rágyújthasson. Számolta a perceket és az órákat a vizsgáig. Foci szerzett már kellemetlen élményeket, és nem óhajtott újabbakat gyűjteni.

A második egyetemi vizsgáján történt egyik ballépése. Már kora reggel gyülekezett a tanszéki folyosón a tizenöt, szóban vizsgázni kívánó hallgató. Foci hajnalban glédába vágta magát, felvette édesapja öltönyét. A hétszáztizenhetes szoba a mosdó fölé helyezett, koszos tükrében megkötötte nyakkendőjét, parfümöt fújt ruhájára. Elégedetten pillantott a tükörbe, elvégre meg kell adni az ünnepélyes pillanatnak azt, ami jár. Tudta, hogy nem egy lány pillantása akad meg majd rajta, hiszen a szőke fürtök, és a kisfiús ábrázat nagy hatást tett a gyengébb nem képviselőire.

Foci elsőnek ért a helyszínre, és azonnal elvonult a folyosó egyik homályos sarkába. Itt, a körülményekhez képest, kényelmesen átnézhette az anyagot. Aggasztotta, hogy volt három tétel, amelyről semmit sem tudott. Az idősebbek azt tanácsolták, hogy ne menjen beszámolóra anélkül, hogy néhány mondatot ne tudna mondani mindegyik témához. Foci nem tartotta be az íratlan szabályt.

Az oktató késett, és nem is néhány percet. Foci szeretett volna minél előbb túl lenni a megmérettetésen. Csalódott volt, hogy Kurányi tanár úr ennyit várat magára. A felsőbb évesek mesélték róla, hogy szereti a fiatal, feltörekvő tanerő húzni a hallgatók vizsganapokon labilis idegrendszerét. Aztán megkezdődött a vizsga. Foci nem tudta rászánni magát, hogy belépjen azon az ajtón. Később az egyik hallgató megkönnyebbülten lépett a vizsgája után a folyosóra.

A fiatalember szivarzsebéből kilógott egy fehér színű papírdarab. A túlélő boldog arccal mesélte egy vörös hajú lánynak, hogy a legnehezebb tételt húzta. Ahhoz képest jól teljesített, legalábbis ő elégedett magával, hiszen közepesre értékelte Kurányi az ő, a fiatalember tudását. Foci megkérdezte, hogy mit keres az a fehér szalag a szivarzsebében. A már levizsgázott előhúzta a szivarzsebéből a papírdarabot, és azt válaszolta, hogy ez bizony az a nehéz vizsgakérdés. A hallgató lányos zavarában nem tette vissza az asztalra, ahogyan szokás, hanem véletlenül magával hozta.

Foci, bár konstatálta, hogy ez az egyik tétel azok közül, amelyekhez hozzá sem tud szólni, megkérte a vizsgát szerencsésen átvészelőt, hogy vigye vissza a szalagot a helyére, a többi tétel közé. A srác tisztelettel nézett Focira, talán nem gondolta, hogy ez a számára ismeretlen társa képes kiállni a hallgatók esélyegyenlőségéért. Elképzelhető, hogy egy másik próbálkozó az egyik legnehezebb tételt is tudja. A fiatalember összeszedte bátorságát és kopogtatott az ajtón. Amikor kijött, közölte a többiekkel, hogy visszaadta a tételt az oktatónak. Arra a folyosón várakozók által feltett kérdésre, hogy visszahelyezte-e Kurányi a többi csík közé a tanári asztalon, nem tudott válaszolni, mivel nem látta. Foci elégedetten pillantott a srác felé. Elhatározta, hogy sokáig nem húzza a vizsgát, elvégre már alig voltak a folyosón, és csak néhányan buktak meg aznap.

Amikor nyílt az ajtó, Foci villámgyorsan bement. Lendülete nem sokáig tartott. Kurányi köszöntette, majd kérte, hogy húzzon a tételek közül. Foci lelki szemei előtt elsuhant élete néhány sorsfordító eseménye. Másra számított, nem gondolt ekkora feszültségre. Már sejtette, hogy ebből nem jöhet ki jól. Valójában sohasem ismerjük meg önmagunkat. Most őszintén utálta szobatársai közömbösségét. Erősen koncentrált, középről húzott a karcsúra vágott, írással lefelé fordított papírszalagok közül. Azonnal megnézte, és megdöbbenve látta, hogy az a tétel, amelyet visszavitetett a sráccal. Foci hátán a hideg futkározott és zsibbadni kezdtek végtagjai. Nyelve hozzáragadt a szájpadlásához, a hátán patakokban folyt a víz, az inge lucskosan tapadt a hátához. Megint becsaptam önmagam, de ez már nem kamaszkori játék. Ez az élet, gondolta, és szívből gyűlölte az életet. Nem volt mit tenni, padot keresett a teremben, hátha eszébe jut valami.

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – A fekete golyóbis elkülönül a tündéktől)

Gervais du Bus: Roman de Fauvel

 

 

 

 

 

 

Elfog a melankólia,
látva, hogy fényesíti a
fenevad szőrét a csürhe,
hogy csak úgy ragyog a szőre.
Láthatjátok Fakót gyakran,
megpingálták száz alakban,
s mert sokan nem tudják, ki ő,
lator vagy bölcs, rongy vagy dicső,
elmondom hát rendre sorra,
hogyan is gondolj e lóra.
Fakó már nem istállóba
piszkít, jobban megy a dolga,
cifra kastélyt használ laknak,
s lakoma várja, nem abrak.
Trónteremben bölcselkedik,
aztán királyi csülkeit
végighordja minden szobán,
hol taposva egymás nyomán
szolgálja őt udvarnépe:
rohan mind, hogy kikefélje
szőréből, míg szemléje tart,
a belészáradt szürke szart.
A Józan ész haragosa,
Fortuna ennek az oka,
mert nem más, mint a Szerencse
volt, mely farát felemelte
egész a királyi székig.
Fakó körül egymást érik
a nyaloncok, nagy a sürgés,
minden rendű-rangú küzd és
törekszik, hogy szolgálhassa.
Szédítő látvány, szavamra,
e lelkes, díszes forgatag,
mely őt csutakolni szalad.
Királyok és hercegfélék
jönnek, hogy hátát keféljék.
Fut minden tartomány grófja,
márkija, hogy őt súrolja.
És mi van a lovagokkal?
Ó, ha látnád, milyen gonddal,
gyöngédséggel tisztogatják!
Mind nagy tisztességnek tartják
e hajlongó szolgálatot:
helytartók, bírók, várnagyok
pucolják hő szorgalommal,
ám a polgárok sem sokkal
maradnak le, és a falvak
népe is buzgón vakargat.
De ez semmi ahhoz képest,
mit egy zsinaton elérhet.
A pápa, hogy látja Fakót,
úgy örül, se élő, se holt.
Ünneplik a bíborosok,
és szedik a lócitromot
mind a prelátusok, jegyzők,
s a püspökök is mind fennkölt
pofával gyűjtik a trágyát,
s nézik imádatuk tárgyát.
Sokan jönnek, mert úgy hiszik,
ők is dörgölhetnek kicsit:
szerzetesek és apátok
szedegetnek langy kalácsot.
Dominikánus, ferences,
itt most bizony nem lehetsz rest!
Tanuld buzgó szorgalommal,
hogy kell bánni az alommal,
mert az Úr fent figyel téged,
hogyan kaparsz ürüléket!
Barátok, atyák, apácák,
érsekek és más pojácák,
kiosztva már nekik a kéj:
övék lehet a sok ganéj.
(…)

Vaskó Péter fordítása

 

FAUVEL/ FAKÓ egy Antikrisztust megszemélyesítő lószerű szörnyeteg.  Nevének betűi hat, a korabeli világot hatalmában tartó bűn kezdőbetűit adják ki: hízelgés, fösvénység, aljasság, lelkiismeretlenség, irigység és feslettség.

Bakó Judit: Versek kívül és belül

 

Bakó Judit 1993-ban született Budapesten, Pest megyében nőtt fel. Gyerekkora óta ír, eleinte regényekkel kezdett, majd sorban csatlakozott ehhez a többi műfaj: (felnőtteknek és gyerekeknek szóló) versek, novellák, mesék. Irodalmi folyóiratokban publikálni egyetemista korában, a 2010-es években kezdett. A magyar nyelvvel való foglalkozás nem csak a szépirodalomban jelenik meg nála, munkája során is ezzel foglalkozik. Végzettsége szerint nyelvész, a Nyelvtudományi Kutatóközpontban dolgozik, A magyar nyelv nagyszótárának szócikk-írója. Egyetemista éveiben a Félonline.hu irodalmi folyóirat korrektoraként tevékenykedett, azóta tudományos és ismeretterjesztő könyvek szövegét, helyesírását javítja. A Versek kívül és belül az első önálló kötete.

Bakó Judit korrektorként rengeteg írásművet segített már világra, de ez az első könyv, melyben a szövegalkotás egy egészen másik aspektusából mutatkozik be: nem is akármilyen szerzőként, versek alkotójaként, költőként. Versei a hétköznapokból táplálkoznak, kívül is, belül is. Apró részletek mögött nagy gondolatok bújnak, érzelmek akár egy ragban, és az egészen felfoghatatlan tér-idő-metafizikai viszonyokat is egyszerűnek, könnyűnek, játékosnak éreztetik a versek. A kedves rímes sorok, a változatos témák, képek, érzetek olyanná rendezik a kötetet verseit, mintha színes, mintás csempék volnának egy mediterrán ház falán.

Braun Barna,
a Félonline.hu alapító főszerkesztője

 

Szorongás

Ha nincs is veled odabenn,
a tompa hangú, szürke alak
ablakodba támaszkodik,
behajol a szobába,
dohányzik, és a kezéről
lakásodba hullik a szenny.
Megszólít, mint a kaján bácsik,
na, cica, mit csinálsz odabenn?
Csak támaszkodik, akkor is,
ha bent zajlik az ünnep.
Nem csukja be az ablakot,
amikor kint az árnyak nőnek.
Örökké csak támaszkodik.
Egyre piszkosabb a szőnyeg.

 

Miért nem vagy a verseimben?

Miért nem vagy a verseimben?
Minden sor a nevedért kiált.
Elég különös elnézve innen,
amennyi belőlem rólad kivált.
Egyszer írtam valamit rólad is.
Minden ötlet egy irányba haladt.
De recsegtek a rímek a klisék között.
Szétestek a sorok a neved alatt.
Azt sem tudom, hol voltam akkor.
Ívekben telnek a kötetek, lassan.
Miért nem írtam rólad alkalmakkor,
hogy aztán majd elolvashassam?

 

A diplomázó költő beszéde

Hát, most mi is itt vagyunk.
Korok porában taposunk.
Porosak a könyvtári lapok,
port látnak a folyosóablakok.
Itt olvastuk a verseket,
amikben egykor élénk terveket
néhány költő elhagyott.
Ma már mind halott.
Az elmúlt jelenek félelme zavar.
Ahogy meghalni egyik se akar.
Utólag ezek groteszkül kellemetlenek:
a haláltól ódzkodó strófa-szellemek.
Találnom kéne mondanivalót a maiban.
Kezdeni kell valamit azzal, ami van.
Archaikus szavakban frissültre mosdani,
nyolcszáz éves bánatnál újabbat mondani.

 

Bakó Judit Versek kívül és belül című verseskötete 2024. második felében jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában.

Szókirakó

 

Mindig is az volt a meggyőződésem, hogy én aztán soha nem leszek részese olyan típusú szardobálós veszekedésnek, amiben még egymás hetedízigleni felmenőit is melegebb éghajlatra küldjük, azon túl persze, hogy alaposan lekurvázzuk meg érzéketlen parasztozzuk, majd válogatott szidalmakkal vérig sértjük egymást. És azt gondoltam, te nem tudnál akarattal bántani. Aztán egy nap veszekedtünk. Épp ilyen csúnyán. Ahogy az lenni szokott, valami piszlicsáré ostobaságon pattant ki a vita, majd ez a szikra éktelen pusztításba kezdett, ahogy kezdtük belelovallni magunkat, és répamese módjára rángatták elő egymást a régóta halmokban pihenő sérelmek.

Fullasztó hőség volt, a sarkig kitárt ablakon a huzat az utcára rángatta a függönyt, mintha ki akarná szellőztetni az indulatokat, vagy segítségért integetne, aztán már úgy lobogott, mint ami nekilendül, és inkább kiugrani készül a negyedikről, mint hogy tovább hallgassa ezt az undorító mocskolódást. Semmiféleképpen sem a megadást jelző fehér zászló volt. Egyikünk sem adta fel, nem engedett a maga hülyeségéből. Utálod, hogy ott hagyom a bögre alján a kakaót, belekövül, este már olyan nehéz kivakarni belőle, a faszért nem bírom legalább beáztatni. Erre azt mondtam, ha annyira zavar, áztasd be te, de persze azért is piedesztálért kiáltasz, ha fényévente egyszer elmosogatsz. És különben is, folytattad, felnőtt ember nem iszik kakaót, ez is azt bizonyítja, milyen gyerekes vagyok. Meg nemtörődöm. És lusta is. Te vagy a gyerekes, replikáztam, folyton szedegetem össze utánad a koszos gatyát, nem vagyok az anyád. Micsoda átkozott szerencse, felelted, mire éktelen dühbe gurultam, hogy mégis mi bajod az anyámmal. Innentől indult csak be igazán a cirkusz. Aznap a kanapén aludtál, a langyos lepedőn forgolódva úgy éreztem, sokkal inkább a mellkasomon telepedtél meg, mind a hetvenöt kilóddal és az évek óta hurcolt keserűséged súlyával egyetemben.

Szúrt a hasam. Egyre elviselhetetlenebbül. Már hetek óta. Amióta duzzogva kerülgettük egymást negyvennégy négyzetméteren. Hosszú hetek, hónapok kínlódása következett. Labor, belgyógyászat, vizsgálatok. Tályog. Ki kell vágni. Rutinműtét. Segítettél összepakolni a kórházi motyót, de nem éreztem rajtad az aggodalmat. Feladat ez is, amit teljesítened kell. Utálom a hálóinget, meg a fehér pamutbugyit, de valami belső kényszer folytán dédnagyanyám óta ezt kell viselni, ha orvoshoz vagy kórházba megy az ember. Te hazamentél, mielőtt még betoltak volna a műtőbe. Majd jössz, ígérted üresen. A műtőasztalon fekve figyeltem a sebészek gyöngyöző homlokát, láttam, hogy megpróbálták kimetszeni azt a tályogot, de felhasadt, és betűk peregtek ki belőle. Szétgurultak, az orvosok és a nővérek először próbálták összeszedni, de aztán azt vettem észre, hogy értelmes szavakat próbáltak meg kirakni belőlük. Közben én csöndben összevarrtam a hasfalamat, suta öltésekkel, sosem sem ment a hímzés, és még hatott a bódítószer, kértem elvitelre is, de nem adtak. A szemetek. Átvettem a véres köpenyt egy tisztára, de mielőtt visszacsoszogtam volna a kórterembe, a földön kuporgó egészségügyi személyzet válla fölött bekiabáltam, hogy te ostoba picsa. Felnéztek, mondtam bocsánat, nem önöknek mondtam, csak azt még nem rakták ki, nekem megvan az összes szó és kifejezés, amit ezekből, még emlékszem.

A zárójelentést már a kórtermi ágyamban olvastam, az állt benne, egy betokosodott, elgennyesedett tüske volt. A kakaó rászáradt a pléhbögre peremére, amíg a műtőben voltam. Akkor jutottál először eszembe megint. Újra szúrni kezdett a hasam.

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – A piros szín manipulálói)

Kéthold süt szemembe

 

Beestem a Napba, felhő voltam és fűzöld. Sütöttünk a Nappal, jól van, egy napig kibírom, gondoltam, de nem.

Fáradt Nap volt a Nap, én meg súlyos felhő. Nyomtuk az eget sötétre, vakra. Feketeég volt a kékég, örvénylő.

Kerekhold sütött a Napra, nem megyünk le, láttam, de meddig? Nem mentek? Nézett a Hold. Az éjszakai felhők.

Sorban hulltak a nappali felhők tóba, folyóba. Fűre, lombra, kőre, tetőre. Beestem a Napba! Néztem a Kerekholdra fehéren.

Ó, bárcsak tóba, folyóba! Néztem a sárga halak piros pikkelyein a fények zöldjét. Kavicsok pettyeit, levelek suhogó rajzát.

Nap kélt, emelkedett az égre. Másiknap, néztük. Nézett. Sütöttünk a Másiknappal, kétnapig kibírom, gondoltam,

de nem. És a Nappal maradtam, mikor a Hold kélt, a Másiknap lehullott, gurulva, kihűlve. Ahogy záporozva zuhantak a nappali

felhők.

2022. 05. 12. 19: 56
Vidracco, Piemont, Olaszország

 

(Illusztráció: Jaime Barks: Paradise in Real; Mike Lathrop: Clover Point)