Teli érdemmel, mégis […] ember.
Friedrich Hölderlin (Szijj Ferenc fordítása)
El lehet-e menekülni ebből a világból oda, ahol már semmi nem változik, ahol az ember végre nem rabnak érzi magát?
Földényi F. László
Mielőtt elindultam, menni akartam, egyre csak menni.
Most, hogy úton vagyok, csak meg-megállnék. Alig emelem a lábam, máris visszatenném.
Fáradtságot nem érzek. Nem fáj semmim. Nem vagyok szomjas. Nem vagyok éhes.
Le kell ülnöm erre a nagy, lapos kőre. Innom kell abból a forrásból. Ezt a szép, érett almát le kell szakítanom a fáról, amire aztán föl kell másznom, és a sűrű ágak között elhelyezkedve aludnom kell.
Ha felébredek, a kezdeti lendülettel folytatom az utam. Őszintén, mert magamnak nem hazudhatok. Csak úgy tudok menni, ha az utamon vagyok.
Épp kiérek az erdőből, amikor elém áll az őrmester, kezembe nyomja a gépkarabélyt, vállamra akasztja a tölténytáskát, és besoroltat a szakaszába.
Társaim rögtön cigarettával kínálnak, sőt magánéletükbe is beavatnak.
Az előttem menetelő újságíró több nyelven olvasott, így rendkívüli tájékozottsággal bír világunk elégtelen voltának okairól. Mögöttem a hentes a legharsányabb és a legvidámabb. A csodacsatár leginkább csak hümmög. A matematikatanár mindig az eget bámulja, mintha folyamatosan számolna. A nőcsábász asztalos kapja el minden alkalommal.
Az utolsó ütközetnél olyan csapdába kerülünk, hogy alig tudok elmenekülni. Végül elég távol jutok, és miután üldögélek kicsit egy nagy, lapos kövön, kortyolok a forrás vizéből, megeszem egy szép, érett almát, és alszom valamicskét a fa sűrű ágai között, végre folytathatom az utam, amin mennem kell, aminek a végén megkapom a szükséges segítséget, amiért útra keltem.
Mert nekem segítségre van szükségem. Azt mondják, pont ilyen, amikor valakinek segítségre van szüksége. Vagyis most én vagyok ez a valaki.
Ez az első lépés, a felismerés, a szembesülés azzal, hogy egyedül nem megy, hogy segítségre van szükségem. Mivel megtettem, elindultam a gyógyulás útján.
Teletömök egy hátizsákot, aztán alszom egy nagyot.
Könnyen kelek, vidáman zuhanyzom, nyugodtan reggelizem, és lazán indulok.
Micsoda pirkadat! Milyen kár, hogy ritkán ébredek a nappal! Micsoda hiba!
Ha megállok, látom magam, ahogy észreveszem, hogy repül az idő. Körülöttem a táj ismeretlen, befelé figyelek.
Amikor felébredek, egy állomásnál áll a vonat.
Utastársaim nyugtalanul ide-oda ülögetnek, veszekedve mutogatják egymásnak, kinek hova szól a jegye, kinek hol a helye.
Egy másodpercig késztetést érzek, hogy belefolyjam az eseményekbe, de inkább visszacsukom a szemem.
Ha kinyitnám, látnám, hogy elment a busz. Utolérhetném, felszállhatnék rá, de nem teszem.
Csak szemlélődés és rácsodálkozás leszek. Ahaevangélium.
Mint amikor valami hasonló eszembe jut arról, amit a beszélgetőtársam mond. Ez a legcsodásabb pillanat, az összeolvadásé. Olyan leszek, mint a beszélő, és ő olyan lesz, mint én. Párrá leszünk. Testvérré. Végre nem vagyok egyedül. Ha tehetném, a végtelenségig, de legalább halálomig, vagyis lelkem úgynevezett kileheléséig nyújtanám ezt a állapotot.
Mert amúgy csak kínos, megbetegít, hogy akármikor mondani akarok valamit, nem sikerül, nem jön. Pedig fontos lenne, tudom, azért fecsegek annyit. Próbálom kicsalogatni reggeltől estig, éjt nappallá téve, különböző helyzetekben és időpontokban, hiába. Nem jön. Nem és nem. Helyette csak az üresség növekszik, mint egy rákos daganat. Ez táplálja önvédelemből született vezérlő hübriszem, végletekig feszített barokk logikám és a rátelepedő ösztönös dagályrokokóm.
Ezért képes a valójában kiszáradt forrás újra és újra hitet adó feltámadást, látványos buzgást hazudni, kihasználva, hogy a szél fújja a fákat, amelyek árnyéka és a lombok között be-becsúszó napfény a csobogó víz illúzióját kelti. De ki lépne közelebb észrevenni, hogy ez csak a sötét és a világos játéka a sziklákon?
Aztán máris érzem, ahogy nyílik a szám, és hallom, ahogy átveszem a szót. Asztaltársaságom azonmód hömpölyömbe merülni kényszerül a lubickolás reménye nélkül, csak izzasztó gimnasztika, keserű kapálózás, végül fulladás az osztályrészük.
Persze a tapasztaltabbak könnyedén felismerik arcomon az okoskodás borvirágját, és ezt rögtön jelzik is szájszélrándulással, hátradőléssel, elnyomott ásítással. El is szégyellem magam, mint akit rajtakaptak, hiszen rajtakaptak. De mire elindulna a pír a fülemen, új erővel, még keményebben, még harciasabban sodrom tovább monológom drótkötelét. Ha triumfálok, nekem tündököl az esthajnalcsillag, nekem világítanak a dicsőség szentjánosbogarai.
Fogságba kerülésünk óta egyszerű az életünk. Reggel kelünk, délig megyünk kelet felé. Akkor megállunk egy fogadónál vagy tanyánál. Éppen azoknál, ahonnan azelőtt engem elkergettek. Azt mondták, nekem itt nem jár semmi, hordjam el magam, amíg jó dolgom van. Vagy hogy nem kell a pénzem, meg nézzek tükörbe, akkor megértem. Most a többiekkel együtt kapok egy tányér főzeléket és egy pohár vizet. Aztán megyünk tovább sötétedésig.
Sorstársaim jól fogadják nagy élettapasztalatról és irigylésre méltó analitikus képességről árulkodó szózataimat, csak az őrmester kiált rám időnként, hogy kussoljak, de nem jövök zavarba, sőt azt kell mondanom, az ő értetlensége és érzéketlensége egyre közelebb visz a megértéshez. Egyszer-egyszer úgy érzem, a közelben lapul vagy ólálkodik a számomra szükséges segítség.
Egyszer aztán a legkedvesebb hangomon megkérdezem az őrmestert, tudja-e, hogy hova megyünk.
Kőbányába, mondja az őrmester, egy kőbányába visznek dolgozni. Ott döglünk meg. csákánnyal a kezünkben.
Én nem.
Az első adandó alkalommal az erdőbe szököm. Üldögélek kicsit a nagy, lapos kövön, iszom a forrás vizéből, megeszem a legszebb, legérettebb almát, felmászom a fára, a sűrű ágak között kényelmesen elhelyezkedem, és elalszom.
(Illusztráció: Tényi Bálint – Vezeklés)
