A barátom megunta. A barátom megunta, hogy félek tőle. Gyakran ejtek sebeket a testén, miközben felfedezem. Azt hazudom magamnak, hogy katona, ezért megszokta az egészet, de tudom, hogy a felfedezés mozdulatai fájnak, mert korábbi titkosabb sebeket akarnak kitapintatni és ha kitapintják az is fáj. Azt mondta, nem tudom mi a hűség, azt mondtam, sosem szavaztam rá, mert a hűség a győzelem. Figyelem hogyan reagál.

Nem reagál.

A barátom katona, de a második világháborúból, homokszínben jár és nem foltzöldben. Ezenkívül tiszt. Az ütközetek és győzelmek megváltoztatták: értő fejek szerint minden fordulatnál személyiséget cserélt.

De ilyenkor vitatkozni szoktam: nem kell mindennek bonyolultnak lennie, különösen az én barátomnak, a második világháborús tisztnek nem.

A kapcsolatunk történetét kloroform illatú vattakorongokon és műpergameneken adtam ki 1908-ban. Közösségünk, a kapcsolatunk, katasztrófák túlélésének okozata; a hibás tekintetű holland hadiorvos, a sírokról növényeket letépő magyartanárnő és a kamasz aki megátkoz, ha kiderül, hogy nem akarják a nevét a bőrükre tetoválni. Ezenkívül egy kis börtönszínű kutya és egy falusi vasútállomás alakú afta. A közös gyöngyláncolatunkat lerajzoltam. Album.

Azt hazudom magamnak, hogy katona, de tudom, hogy a felfedezés mozdulatai fájnak, titkosabb sebeket akarnak és ha kitapintják az is fáj. Nézd: a bajtársaim küzdenek a játék méltóságáért és bohóccá festik magukat, hogy eltereljék a figyelmet a halálról. Aztán önző kíváncsiságból mégis elkezdik újra eljátszani a halált, megijednek egymástól és ki ki maga mellé véve szövetségeseit bezárkózik a saját kapualjba.

Gyerekeiknek korán megtiltják a játékot, különösen egymással, gyerekeik küzdeni kezdenek egy egész élet méltóságáért és így telik el a játék. A barátom jól szórakozik a monológomon és azt mondja d-moll. A-mollban sokkal szomorúbb lenne és lenne benne betegség is. C-mollban vallásos lenne, h-mollban télies túlélésről szólna, e-mollban olyan lenne, mintha valóban én írtam volna és b-mollban olyan lenne, mintha valójában ő. F-mollban olyan lenne, mintha a többiek írták volna az egyetemen.

Figyelem a barátom, német katonatiszt ebihalszemét és az első barátnőjére gondolok, a Hanna nevű gyógytornász nőre, aki a gonosz egyszerűségéről írta a könyveit. Nem akarom kimondani a jelzőt, ami az eszembe jut, mert lealacsonyítana a barátom előtt.

Valójában lealacsonyítana a barátom előtt. Bekapcsolja a klímatévét és a készülékből csepegni kezdenek a hideg fújással a vértanúk.

(Illusztráció: Sylwia Wenska: Flowers in gold I (Poland))

 

Nyolcvan liter gönci pálinkát adott a barackoskert, tízezerért vitték literjét, mint a cukrot. Ha valaki az egyetemen azt mondja Csáki Palinak, hogy egyszer még a cefre cukorfokát fogja számolgatni, akkor biztos kineveti. Pali panelban nőtt fel, matektanár lett, amolyan kocka. A fákhoz nem értett, a pálinkafőzéshez még kevésbé. Az apósa tanította meg az öntözés, a metszés, a trágyázás és a permetezés fortélyaira.

Miután szegény anyósa megözvegyült, Palira maradt a negyven fa gondozása. Az a tavasz nemcsak az apósát ragadta el, hanem az ország baracktermésének jelentős részét is. Paliék barackosa csodával határos módon megmenekült, a domboldal nyugati oldalát nem érte jég.

Irgalmatlanul felment a gyümölcs ára, monda az anyósa, amikor hazajött a piacról. Az idén nem pálinkázunk, Pali. Enyém a föld, én döntök. Pont elég ideig basáskodott apósod a gyümölcs fölött. Mindig csak a pálinka. Mostantól eladjuk, nem kótyavetyéljük el alkoholba azt a sok gyönyörű barackot. Te vagy a matektanár, számold ki, mennyivel többet fogunk vele keresni.

Csáki Pali kiszámolta, mennyit érhet most a termés, és akkora összeget kapott, hogy végül beadta a derekát. Szabadságot vett ki, és hajnalban nekilátott a szüretnek. Három napon át szedte a barackot reggeltől estig, megállás nélkül, mígnem a dereka teljesen bemerevedett. Aztán kivett egy standot a piacon. Autót bérelt, kiszállította az egész termést, és a bódét szinte a mennyezetig rakta rekeszekkel. A legszebb szemeket tette ki a pultra. Gyönyörű áru, dicsérték a vevők. Sorba álltak, vitték a barackot, tényleg az övé volt a piac legszebb portékája.

Jólesett neki a dicséret. Szerette a fákat, és úgy érezte, a termés valamiféle megszemélyesítés, nemcsak a munkáját, őt magát is minősíti. Sokszor üldögélt az apósával a teraszon. Szótlanul kortyolták a pálinkát, és a fákat nézték. Szerették a kertet. Télen a deres ágakat, tavasszal a virágzást, nyáron a sűrű lombot, ősszel a gyümölcstől roskadozó ágakat bámulták. Pali néhány év alatt minden fát kiismert. Pontosan tudta, melyik terem legelőször, melyik utoljára, és melyiknek a legédesebb a barackja.

Tíz előtt odalépett hozzá a piacfelügyelőség ellenőre. Ötven körüli, pocakos férfi volt, olyan könyvelőalkatú. Megdicsérte a barackot, megjegyezte, hogy ilyet ritkán látni mostanában. Pali büszkén mondta, hogy saját termés. Az ellenőr elkérte a papírokat. Először az őstermelői igazolványt nézte meg. Közölte, hogy az apósáé nem használható, mert az igazolvány nem örökölhető. Aztán a permetezési naplót kérte. Azt senki sem vezette. Utána a növényvédelmi engedélyről érdeklődött, majd a gyümölcs származását igazoló dokumentumokról. Miközben a jegyzőkönyvet írta, többször is megjegyezte, hogy jaj, de kár érte, mert látszik, hogy rengeteg munka van benne. Elmondta, hogy nekik is voltak gyümölcsfáik, ezért tudja, mennyi gondoskodást igényel egy ilyen ültetvény. A szabályokkal azonban ő sem tud mit kezdeni, neki ez a munkája. Aztán kiszabta a bírságot, és intézkedett a teljes készlet lefoglalásáról. Amíg a rakodók vitték el a rekeszeket, Pali kiszámolta, mennyi pénzt vitt el az autóbérlés, a standdíj és a bírság, aztán felírt valamit a noteszébe.

Késő délután ért haza. Fáradtan ült le a teraszon, a barackfák mozdulatlanul álltak a naplementében. Gyönyörűek voltak. Pali nézte őket, és arra gondolt, hogy látta ezeket a fákat fiatal csemeteként, vihar után megtépázva, látta a téli kopárságukat és a nyári gazdagságukat. Mennyi munka, mennyi idő, mennyi gondoskodás. Az ember csak arra fordít ennyi energiát, amit igazán szeret.

Kiválasztotta a legszebb fát, azt, amelyiknek a legvastagabb volt az ága, és amelyik minden évben a legfinomabb barackot adta. Ez jó lesz, gondolta. Erre fogom felkötni magam.

 

Az autók egyszerre mozdulnak. A síneken vonatok és villamosok. Apró, fürge férgekként harapnak egymás farkába. Mindig késnek. Mindig pontosak.

Megsokszorozódik a zaj.

Fentről egyforma, mozgó célirányos pontok az emberek. Mindnek dolga van. Fülükben könnyedén kiszakítható dallam, kezükben a másvilág.

Egy megálló. Egy zebra. Egy járdaszegély.

Ott ül.

Cipőorra kilóg az úttestre. Épp csak annyira, hogy a forgalmat ne zavarja. Pontosan odáig, ahol még nem képez akadályt, de jelenléte már tagadhatatlan.
A járda szélén ül.

Egy hajléktalan megáll a villamosmegálló szélén. Hóna alatt újságok. Rendezetten. Úgy tűnik, ha másnak nem is, neki számít.

– Friss hírek – mondja. Nem kiabál.

Egy nő megemeli a táskáját, nehogy hozzáérjen. Egy férfi félrelép. A hírek maradnak.

Csend.

A villamos elmegy. A sínek még sokáig vibrálnak.

– Maga nem vesz? – kérdezi a férfit, aki csak ül tovább. Nem néz fel, a cipője orrát figyeli. Aztán halkan válaszol:

– Már mindent elolvastam.
– Akkor tudja.

Csend.
Valaki ritmust veszít, a cipője súrlódik. Felszisszen.

– Tudja, mi van benne? – kérdezi a hajléktalan.
– Hogy élni kell.
– Igen.

A hajléktalan bólint. Nem mosolyog. Nem volt min.

Egy fényesre waxolt barna bőrcipő áll meg előttük. Gazdája ingerülten matat a telefonja után.

– Most nem érek rá – mondja.

A hangja még ott marad egy pillanatig, aztán elviszi a forgalom.

Újra csend.

– Maga mivel foglalkozik? – fordul vissza a hajléktalan.
– Írtam.
– Mit?
– Amit nem lehetett.

A hajléktalan felveszi az egyik újságot, belenéz.

– Az a baj – mondja végül –, hogy ami igaz, az nem fér el.
– Hol?
– Itt – körbemutat a téren. – Csúcsidő van.

Egy villamos csönget, megszaggatja a csendet. A hajléktalan hátrább lép.
Az üldögélő férfi nem mozdul.

– Ha most előrébb csúszna… – mondja a hajléktalan –, észrevennék.
– Nem akarom.
– Értem.

Csend. Most hosszabb.

– Mondja – suttogja, miközben felnéz a hajléktalanra –, maga szerint meddig lehet tisztességesnek maradni?

Sokáig nem érkezik válasz.
Egy biciklis rájuk csönget, bár nincsenek útban.

– Amíg van mit elveszíteni – mondja végül.

– Nekem már nincs. Ha kell – teszi hozzá halkan –, embert is ölök.

A hajléktalan ránéz. Aztán egy lépést tesz felé.

Cipőorra kilóg az úttestre. Épp csak annyira, hogy a forgalmat ne zavarja. Pontosan odáig, ahol még nem képez akadályt, de jelenléte már tagadhatatlan. A járda szélén üldögél tovább.

Cipője mellé ül egy meggyötört munkásbakancs. Bal orrán piros festékfolt.

– Kit?
– Szinte mindegy. Nem igaz?

Hallgatnak.

– És utána? – csattan fel a hajléktalan. – Utána mi lenne? Visszanyerné a helyét? Vagy a fele királyságot?

István elmosolyodik.

– Nem.
– Akkor meg felesleges – mondja a hajléktalan. – A mesékben az ilyesmiért legalább jár valami, nem?
– És itt?
– Itt legfeljebb jegyzőkönyv.

– Arra csak rákerül az ember neve, az igazi, nem igaz? Mert hát az is valami.

A hajléktalan újra felemeli az újságot.

– Friss hírek! – kiáltja, de senki nem figyel rá.

– Tudja – kezdi –, maga túl őszinte.
– Az baj?
– Itt? Inkább bűncselekmény…

Egy reklám hangjai árasztják el a megállót. Valaki hangosan felnevet.

A járda poros, repedezett. Pont elég hely jut neki. Az üldögélő férfi lehajtja a fejét.

nincs semmim
csak ez a járda
meg amit gondolni merek

A hajléktalan leteszi mellé az egyik újságot.

– Kell egy?
– Mennyi?
– Amennyit bír.

A zsebébe nyúl. Üres tenyerét mutatja, miután a kezét kiveszi.

– Akkor ingyen! – mondja a hajléktalan. – Úgyis meg kell tudnia valakinek.

A villamos újra elindul.
A járda megtelik.
A cipő orra még mindig kilóg.

A hajléktalan arrébb áll. Érzi, hogy útban van.

Az újság ott marad.

A hírek frissek.
Az élet megy tovább.

 

 

Jelenetek a kollégiumi életből

Juditnak

Éjféltájt csörög a telefon, de nem tudok felkelni az ágyból. Várok, hátha abbamarad, és valóban egyszerre csend lesz. De aztán újrakezdi, el kell mennem a kisasztalig, hogy felvehessem.

A nagyfiam hív. Bocsánatot remél a hangja. Azonnal indulok érte, nem várom be a reggelt. Állni látszik az idő, ahogy suhanok az autópályán. A kollégiumban Gergő, a borostás szobatárs fogad. Kipattan az ágyából, kezet fogunk. Megszámolom: összesen kilencvenhét üres borosüveget látok az egyik polcon. Az erősen bicegő Szőlő rám támaszkodik, így indulunk a hetedik emeleten a lifthez. Nem először szenved bokaszalagszakadást, ám most papucsot is alig bír húzni.

A liftből édesapám száll ki. Gumicsizmája sáros. Hózentróger tartja viseltes szövetnadrágját, izzadt inge gyűrött. Mindent elvittek, mondja nekünk, kora hajnalban jöttek, vicsorogva ugattak a kutyák az udvaron, a testemmel védelmeztem őket, le ne lőjék valamelyiket. Hiába egyezkedtem velük, még a lovakat is elhajtották. A nagyanyád a távolból kísérte a menetet, még utoljára látni szerette volna az állatait, folytatja apám, Szőlő nagyapja. Nagyanyád szürke haját fújta a szél, holott előtte kendő nélkül nem lépett volna az udvarra sem, most a szakadó esővel sem törődött. Apám mintha most ismerne meg minket. Lassan a kezét nyújtja felénk, talán segítséget vár, nem tudom mit tehetnék, én is nyújtom a kezemet, de látom, hogy csurom vér a karja.

Elaludtam a laptopra borulva, pedig nem akartam. Szerettem volna befejezni a munkát, de majd délben, amikor visszaérek. Hiába a nyugdíj, dolgozni akarok. Azt mondják az öregség biztos jele, ha betölt a gyermek- és a fiatalkorod. Egyre többször emlékszem az álmaimra. Itt van újra a hajnal, a fenyegető. Minden hajnal a retorzió igényével lép fel. A cigaretta kaparja a torkot, a viszki jótékonyan árad szét benned. Megnéztem mindent, amit lehetett, hogy elkerüljön az álom, mégis aludtam. Futballmeccsek, Columbo és persze akciófilmek Steven Segallal. Fürdeni és borotválkozni kell. Nem akarom, hogy öregember szagom legyen, elég, ha másnak van. A kanül körül óvatosan a vízzel. Állítólag a sebet leragasztva még úszni is lehet, de nekem a mosdás elég. Még jó, hogy zuhanykabinom van, a kád nehezebbé tenné a tisztálkodást. Jóval több idő kell, hogy embert faragjak magamból. Hamarosan be kell szállnom a mentőautóba.

Ma ünneplünk. Még senki nem tudja, de ünnep lesz. Vettem bort, mindenkivel koccintok, amíg beérünk a kórházba. Pokoli körút ez, mindig ugyanazokkal. A hiányzás nem elfogadott. Lehet szenteste, lehetsz egészen rosszul, akkor is menned kell, maximum injekcióban kapod meg a kezelés elkezdéséhez szükséges gyógyszert. Heti háromszor négy órán át kimosnak belőled mindent. Minden rosszat, de a jót is. Feri, a sofőr Dél-Pest környékéről szedi össze a betegeket, mind a nyolcat. Hozzám általában fél ötkor érnek, hogy aztán hat órakor kezdődjék a kúra a kórházban.

Itt van hát újra a hajnal. Mint mindig, majd kialszom magam, ha visszaértünk. Nem éri meg éjjel aludni. Új napirendet voltam kénytelen kialakítani.

 Az nem létezik, hogy ennyi volt. Úgy akarok élni, mint régen. Én, a hódító, a határozott férfi. Munka, nők, ital. Mindenből sok. Nekem senki se mondja, hogy bácsi. Ismerősek a kinti hangok. Bóbita és Fáni mozgolódik az udvaron. A kutyák tudják, hogy mindjárt kilépek az ajtón. A mentőautó sohasem dudál, de tudom, hogy ott áll a kapu előtt. Már megérkezett, amiképpen a halál is meg fog. Mennem kell.