Bejegyzések kategória bejegyzései

Matilde Campilho: A koponyák megjelenése a Tejútvásznon

A szemem láttára öregszik meg
az arcom
Elfogadom az isteneimet
és valószínű hogy
Jónás  is elfogadta a bálnát
még a nagy meditáció előtt
a nagy csönd előtt
még mielőtt a sóbordát
kikotorta
Alábukás-prédikálás ezt gyakorlom
az évszaknak megfelelő
legmagasabb sziklán
És ugrás előtt
mindig imádkozom Istenhez
hogy ne lehessen a háború
tőlem teljesen független
Mert volt úgy hogy
tanított engem a szent
És előfordult hogy meg is súgta
a tűz útját
a nyolcadik régióban
Van egyfajta katasztrófa kiválasztódás
ami határozottan megmutatja magát
Olyasmikben
mint az orosz lány figurája
aki átmegy a játszótéren
a műanyagtáska belsejében
3 őszibarackkal operál
mintha nyilas volna
aki épp az augusztusi
napfonaton parádézik
az arany nyílvesszőivel
Az arcom megjelölődik
forradalmakkal és jóddal
rézszilánkokkal
és azzal a mély csönddel
mint mikor a fekete angyalkák
a cukrozott kávéjukat isszák
A hátamra veszem
a műanyagkardot
ami felaprítja a felhős párkánydíszt
a jegy és az aszcendens között
Igen egyre jobban közeledek
az aszcendensemhez
mialatt lassan megbékülök a Napommal
Elfogadom a hőseimet
akik már itt vannak
és akik majd még csak ezután jönnek
Kiszabom a találmányaikat
de mindenesetre
még mindig a zsebemben tartom
az ötdolláros bankjegyet amivel
a nomád ajándékozott meg
aki a sivatagban énekelt.

(2014.)

Lipp Márta fordítása

 

 

Matilde Campilho (1982. december 20. Lisszabon) portugál költő. 2010 és 2014 között Lisszabon és Rio de Janeiro között ingázott,  Lisszabonban szerkesztőként, Rio de Janeiroban újságíróként dolgozott. Ez idő alatt jelent meg az első verseskötete 2014-ben, Jóquei (Zsoké) címmel. 2015-ben elnyerte a Teixeira Költészeti Nagydíjat.

Megérinthetem? (e e cummings)

odanyúlhatok? – mondta a fiú
(visítok – mondta a lány
csak egyszer – mondta a fiú)
mert tetszel – mondta a lány

(érezhetem? – mondta fiú
mennyire – monda a lány
nagyon – mondta a fiú)
hagyom – mondta a lány

(csináljuk – mondta a fiú
ne durván – mondta a lány
az milyen? – mondta a fiú
pont ilyen – mondta a lány)

maradhatok? – mondta a fiú
(de hogyan – mondta a lány
hát így – mondta a fiú
csókért – mondta a lány

mozoghatok? – mondta a fiú
ez szerelem? – mondta a lány)
csak ha hagyod – mondta a fiú
(de meghalok – mondta a lány

ez az élet – mondta a fiú
de a feleséged – mondta a lány
most – mondta a fiú)
ó – mondta a lány

(ezaz – mondta a fiú
ne hagyd abba – mondta a lány)
ó, ne – mondta a fiú
lassíts le – mondta a lány

(nem bbbírom – mondta a fiú
ööö – mondta a lány
istenem! – mondta a fiú
Enyém leszel – mondta a lány)

Cselőtei Anna fordítása

 

Van egy hely

Van egy hely, amit felfedeztem, magasan az Indiai-óceán felett. Alatta dübörög a víz, sisteregve dobja partra a labda nagyságú köveket. Némelyik kő emberi arcot formáz, mások kráterekkel borított holdfelszínt vagy anyaméhben fejlődő magzatot. Ezt persze az orom tetejéről nem lehet szabad szemmel kivenni, ahhoz le kell mászni a partra. Fenn a szikla kopár, peremén horgászok ülnek némán és mozdulatlanul, lábukat és pecabotjukat a semmi fölé lógatva. Magányosan bóklászom az égi pecások között, teljesen céltalanul, úgy érzem magam, mintha bezártak volna erre a szigetre, ahol merőlegesen süt az egyenlítői nap és nincs árnyék. Könnyű kendőt terítek a hajamra és vállamra, kábán, lehajtott fejjel botorkálok, mintha keresnék valamit, próbálom kerülni a tekinteteket. Így veszem észre a lépcsőfokokat.  A sziklaorom oldalába vájták azokat, látszik, hogy valamikor nagyon régen, talán még a vándorló törzsek prehisztorikus idejében, azóta felületüket simára csiszolta a sok meztelen talp és az esős évszakban hulló zápor cseppjei. Követem az ősi lépcsősort, hosszan kígyózik a hegy gyomra felé, szinte észrevétlenül megbújva a körülötte heverő szemétkupacok között, mindenütt üres zacskó, pillepalack, cigarettásdoboz és rozsdás szög. Titkos találkahelyre visz, gondolom, mégis engedelmesen követem, felkészülve arra, hogy bármikor visszaforduljak. Egy barlang szája elé vezetnek a lépcsőfokok.
A bejárat tágas és csalogató, két oldalról földbe szúrt bambuszpóznákon nyugvó, narancsszínű napernyő szegélyezi. Körülnézek, lát-e valaki, és amikor megnyugszom, hogy egy teremtett lélek sincs a közelben, belépek. A küszöbön túl fekete-fehér kockás napernyőkkel és más drapériákkal felcicomázott barlang vár. Derékvastagságú, viaszszínű sztalagmitok nőnek ki a talajból. Nem egyszerű cseppkövek ezek, hófehér szoknyát varrt és adott rájuk valaki. Ruhájukban úgy festenek, mint egy csoportnyi dermedt, csonka felsőtestű táncosnő. Száraz gallyakból fabrikált seprűt és vaslapátot is észreveszek a barlang falának támasztva, a szembeötlő tisztaság pedig azt mutatja, hogy gazdája gyakran használja takarítóeszközeit. Beljebb haladva az előcsarnokban előbb meg kell szoknom a félhomályt, majd amikor már mindent szépen látok magam előtt, újabb terem száját pillantom meg. Kevéske fény pislákol felőle. Magasságomnál alacsonyabb rés választ el ettől a teremtől és az a veszély, hogy ott lakik a seprű és lapát tulajdonosa, egy remete, vagy öreg buddhista szerzetes, aki imbolygó lángú mécsesekkel és gyógynövényes füstölőkkel körülvéve, transzban meditál a hegy gyomrában. Összekuporodva préselem át magamat a kis lyukon, majd felegyenesedem.
A világosság nem mécses lángjától származik, hanem egy repedésen át tör be kintről, az óceán felől. A nap ragyogó lángsugara fénypászmát fest a szemközti falra és arra az életnagyságú, fából faragott nőalakra, ami a terem közepén áll. Élő, vibráló, ficánkoló, aranyszín szövetbe burkolja az élettelen szobrot. Ragyogása elkábít, úgy érzem, kalandor vagyok, kincses sziget ura, a legszerencsésebb halandó az egész világon.
A szobor arca nyugalmas derűt és könyörületességet hordoz, két tenyerét felém fordítja. Körbejárom a szobrot, figyelve a fotonok játékát, és közben a terem nyirkos sötétjébe fúródva nekiütközöm valaminek. Faragványokkal díszített, fekete színű oltár az, nászágyra emlékeztető. Meg kell erőltetni szememet ahhoz, hogy kivehessem a tetejére helyezett legyezőt és a parányi, zárt fedelű urnát.

 

Illusztráció: Samantha Keely Smith – Beget (2016)

 

zűr

 

bolygók vannak bennem.
sok különböző színű és méretű kisbolygó.
szigetek az űrtengerben
a szóbeszéd szerint
két bolygó között könnyebb
elveszni mint a bermuda-háromszögben
és a kikötőben éjszakánként
ismeretlen lények fenyegetik az utazót.

eltévedtem a bolygóközi csöndben
beszél hozzám a feketeség
csillagpor ment a szemembe.

a nyughatatlan sötét anyag úgy
nyeli el a bolygókat hogy
csak hiányuk marad a helyén.
a bennem sűrűsödő vakfoltok térképe.
simogató kezeket használok iránytűnek
de űrhajóm egyszemélyes magánya
féltékenyen őrzi magát.
légy szíves kövess távolabbról.

 

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: Two of Wands)

Hatodik érzék – 4. rész

2009. június 2.

Nem tértem. Mint említettem, a téllel együtt a fiúkra is ráuntam. Hát még most, amikor ráeszméltem, igen, fogózzanak meg, uraim, hogy mégsem vagyok az a szürke egérke, akinek eddig hittem magamat. Kissé későn, ez kétségtelen, de öregember nem vénember. Talán még kezdhetek magammal valamit. Visszatérve a repülőszerencsétlenségre most már biztos vagyok abban, hogy minden velem kapcsolatos drámát megérzek. Hogy mit kezdek ezzel, még nem tudom, de hogy ne 100, hanem 1000 %-ig higgyek benne, szükség lenne még egy utolsó próbára. Egyértelmű, próbáljuk meg, bár a fiam szerint… Lényegtelen. Ki azzal, ki ezzel szórakozik. Ő a gépeivel, én a jövőt vallató antennáimmal.

2009. június 20.

Közel három hete várom, hogy gáz legyen. De minden klappol, semmi baj, veszély nem fenyeget, vagyis lőttek a kísérletnek, Ferikém! Valóban? És ha besegítenék a sorsnak valamiképp, hogy mégse minden klappoljon? Jól hangzik, már csak az a kérdés, miképpen. Pillanat, felvázolok magamban egy-két trükköcskét! Hihetetlen: semmi se jut eszembe! Akkor később, viszontlátásra! Majd ha kitaláltam, és a kísérleten is túl vagyok, folytatom a gépelést. Addig szünet, a függöny mára legördült.

2009. június 21.

Azt eszeltem ki, hogy vásárolok egy csomó kaparós sorsjegyet. Azért kaparósat, mert ennél rögtön kiderül, nyertem-e. Hogy ez miért lényeges? Mert az antennáim egyelőre elég gyengécskék, és 24 óránál messzebbre nem látnak. Magamhoz vettem a havi nyugdíjam, és elballagtam a legközelebbi sorsjegyárushoz.

– Adna néhány kaparós sorsjegyet?
– Kettőt? Hármat?

Előhalásztam a tárcámat, és ledobtam az asztalra egy halom papírpénzt.
– Az egészre.
– Jól meggondolta? – meredt rám a vörös képű eladó.
– Számolja meg!
– Száz, ezer, tízezer… Nem lesz ez sok, nagybácsi? Bocsánat! Nekem aztán tökmindegy. Tessék, itt vannak a sorsjegyek! Sok szerencsét!

Kibontottam a jegyeket. Alig nyertem pár forintot. Elfehéredve dőltem egy szemüveges vevőnek. Istenem, becsaptál! A tegnap este a baj előszelét sem éreztem, mire ma: a fél nyugdíjam odalett.
– Rosszul van?
– Elnézést! Kissé felszökött a vércukrom.
– Hű, az baj! Ne hívjam a mentőket!
– Ne, ne! Köszönöm, már jól vagyok – kotorásztam idegesen a zsebemben, és előrántottam a nyugdíjam második felét is.
– Ebből még futja. Folytassuk!
– Vigyázzon, a vércukra! – figyelmeztetett a szemüveges.
– Éljen! Kéz- és lábtörést! – vigyorgott egy lenszőke tinédzser.
Az előadó várakozóan nézett rám.
– Azt mondtam, folytassuk, úgyhogy várom a kaparóst.
– Maga tudja – szolgált ki a vörös képű.
Nézzük! Nyertem, nyertem, nyertem! Volt nyugdíj, van nyugdíj.
– Köszönöm a játékot. Imádok ebben az árudában játszani.

Bocsánatot kértem istentől, és hitemben megerősödve csoszogtam ki a trafikból. Először vesztettem, aztán nyertem, s ezzel újra egyensúlyba kerültem, egyszóval minden úgy zajlott le, ahogy megjósoltam magamnak.

2009. július 29.

Hátborzongató ez a megérzés! És eddig még minden jóslatom beteljesedett. De vajon akkor is teljesül, ha ki sem mozdulok itthonról? Ez sem rossz ötlet. Legközelebb ezt is kikísérletezzük.

2009. augusztus 10.

Egy apró baleset: kitörtem a lábamat. Most itt fekszem gipszbe kötött lábbal az ágyamon. Gyorsan elmondom, hogy jutottam idáig. Július 29. Idézek: eddig még minden jóslatom beteljesedett. De vajon akkor is teljesül, ha ki sem mozdulok itthonról? Nos, szó szerint ezt tettem. Valamelyik este, amikor újra elfogott a jósérzés, egész nap otthon maradtam, sőt, fel sem keltem az ágyamból. Csak feküdtem, néztem a tévét vagy olvastam. Eltelt a reggel. Semmi halálhír, infarktus és hasonlók! Délben bekaptam néhány falatot, és nyomás vissza pihenni. Délután: nyugaton a helyzet változatlan. Még néhány óra éjfélig, utána már semmi baj nem érhet. Éjfél körül ki kellett mennem, pisilni. Ekkor történt a baleset. Megbotlottam a küszöbben, és olyan ügyetlenül estem el, hogy kitörtem a lábamat. Éjfél előtt két perccel.

Félelmetes! Egy pillanatra, bármilyen furán hangzik is, megijedtem saját magamtól. Nem volna bölcsebb, ha ezekkel a kísérletekkel itt mindjárt megállnék? Olyan dolog ez, mintha pontosan tudnám, mikor fogok meghalni. Talán még a világvégét is megérzem, amikről pedig inkább jobb, ha semmit sem gyanítunk. Még erre mondják egyesek: isteni adomány! Nem sokkal inkább ördögi? Isten, mintha így olvastam volna valahol, nem szereti , ha belenézünk a jövőbe, amit rajta kívül csak ő meg a szellemlények ismernek. Megborzadtam. Ez lennék én, ilyen szellemektől megszállt vakarék?

2009. szeptember 3.

Egy nap a következő online hirdetésre bukkantam:

Átlagon felüli képességekkel rendelkező, harcművészetekben és nyomozásban is jártas testőrt keresek. Extra javadalmazás, rugalmas munkaidő.

Így egyes számban, vagyis magánszemély a pasinger, méghozzá milliomos, különben miből telne neki ekkora luxusra? Milyen kár, hogy bennem nincsenek ilyen képességek! Nem szólva a koromról, mely lassanként minden tevékenységből kiszorít. Úgy bizony, vén szivar, ideje volna már ezt is megszokni! Nana, azért nem teljesen mindenből! – szégyelltem el önleértékelésem miatt magamat. Elvégre a hatodik érzék sem semmi, és ha jól meggondolom – Rostás Emilt idézve – ez akár pénzt is hozhat a konyhára. Erre inni kell! – araszoltam a bárszekrényhez, és felhajtottam egy pohár kisüstit. Hű, de jól esett! De csitt: legyünk reálisak! Akármennyire nem semmi, még sincs hasznom belőle, hisz szinte senki sem tud róla, és minden jel szerint a tévében sem fogok fellépni. Á, pokolba a tévével, nem való hozzám a csörgősipka. Tehát? Niksz tehát! Van egy képességem, amivel nem lehet, de nem is akarok hírt, nevet, pénzt szerezni, mert az csak úgy van és stop! – jelentettem ki néhány nappal ezelőtt.

Ma másképp látom: egy életem, egy halálom, felcsapok testőrnek.

2009. szeptember 17.

Torkomban dobogó szívvel csengettem be a milliomos otthonába. Szép, egyszintes épület volt egy csöndes kis utcában. A kapu felett kamera pásztázta a bejáratot, a rácsos vaskerítés felett villanypásztor feszült.

– Kocsis Ferenc – rebegtem a kaputelefonba. – A hirdetésre jelentkeztem.
– Várjon!
Rövid kattanás, benyithattam. Alig léptem be, bősz kutyaugatás fogadott.
– Hallgass! Ül! Ül! – húzta meg a pórázt egy atlétatermetű biztonsági őr.
– Maga kicsoda? – lépet hozzám a társa, s mielőtt egy szóval is tiltakozhattam volna, hátracsavarta a jobb karom.
– Épp az imént mondtam be a kaputelefonba. Kocsis Ferenc, engedelmével. A hirdetésre jelentkeztem. Ez, kérem, fáj. Maguknál mindig ilyen udvariatlanok a vendégekkel?
– A mire? – nézett össze a kutyás őrrel. – Szóljak a górénak?
– Minek? Ráeresztem a kutyát, és itt a vége, tedd a jégre. Bruhaha! Bocs, csak vicceltem. Motozd meg és induljunk!

Gyönyörű fenyőfák, bokrok és virágok között kanyarogtunk. A bejárat előtt úszómedence, körülötte padok, szobrok sorakoztak. My god, ez a pasas nem is milliomos, hanem milliárdos! Bevezettek egy előszobába, ott leültettek és magamra hagytak. De sokan vagyunk! – hordoztam végig tekintetem a pályázó daliákon, s kissé restelkedve sandítottam satnya izmaimra. Időnként kisántikált egy-két vasgyúró vérző orral, feldagadt ábrázattal. Alighanem helyben levizsgáztatták őket, ki ahogy jött, sorban, valamennyit.

– Kocsis Ferenc – mutatkoztam be a mellettem ülő vastag nyakú fiatalembernek. – Nem tudja véletlenül, kicsoda ez a milliárdos?
– Egy cigány önkormányzati képviselő. Amúgy megyei vajdajelölt, aki nemrég került a kinyírandók listájára.
– Mire?
– Hogyhogy mire? Hol él maga, öregapám?
– Ja, értem! – gyúlt világosság az agyamban.

Magyarán: a napjainkban dúló nacionalista bosszú egyik leendő áldozata. Már ha hagyja magát, nemde. De úgy látszik, nem hagyja, lásd a kamerákat, villanypásztort, kutyákat, no meg ezt a testőrvizsgát!
– Aztán hogy lett belőle milliomos?
– Állítólag örökölt, vagy ki tudja! – hallgatott el sejtelmesen. – Maga mit keres itt?
– Amit a többiek.
– Bruhaha! – bökött oldalba kedélyesen, amitől úgy huppantam a földre, mint egy kecskebéka.
– Kocsis Ferenc!
– Én vagyok – tápászkodtam fel nyögdécselve, és peckes léptekkel indultam az ajtó felé.

Puff! Mit gondolnak, ki landolt ismét a padlózaton? Én. Valamelyik várakozó jóvoltából. Az emberek persze pukkadoztak a nevetéstől.
– Ki mert engem elgáncsolni?
– Én – vigyorgott az arcomba egy borotvált fejű izomkolosszus.
– Szóval maga volt az – sétáltam a tar fejűhöz, felemeltem az állát, és a tenyerem élével energikusan gégén vágtam.
A férfi hörögve kapott a nyakához.
– Brávó!
Meglepődve fordultam a taps irányába. A képviselő volt, a dúsgazdag vajdajelölt.
– Jöjjön! Fáradjon beljebb, Kocsis úr!
Büszkén léptem az irodába, pontosabban konditerembe, ahol a jelölteket vizsgáztatták.
– Foglaljon helyet! – mustrált végig hitetlenkedve. – Hány éves maga egyáltalán?
– Hatvankilenc – néztem meg magamnak én is a képviselő urat.

Sok cigányt láttam már életemben, de ez a roma egyikhez sem hasonlított. Középtermetű, 35-40 év közötti ember lehetett. Szeme fekete, arcvonásai szokatlanul finomak. Éreztem, lerítt róla, hogy okos, jó ember, aki a légynek sem tud ártani.

– Hát nem tűnik éppen fekete-öves bajnoknak.
– Maga sem olyan cig…, romának, akit az emberek feketelistára szoktak irkálni.
– Hja, ilyen a világ mostanában, amiben az a legszomorúbb – ömlött el az arcán a keserűség –, hogy senkiben, gyakran a saját fajtánkban sem…
– Bízhatunk?
Kitérően válaszolt, de láttam rajta, miszerint újfent jól megjegyzett magának.
– Volna szíves a mesterhez fáradni?
– Mármint hogy én? Fölösleges. Én, kérem, nem értek semmiféle harcművészethez legyen az dzsúdó, karate, kung-fu, kickbox, akármi.
– Akkor mi volt az a demonstráció odaát?
– Az? Csak egy szimpla trükk, mozdulat, amiből, higgye el, nincs is több a repertoáromban.
– Ezzel szemben annál zseniálisabb detektív. Ne is tagadja! Talán, hm, nyomozó volt, Kocsis úr? Ennek még jobban örülnék, mert pont ilyen testőrre van szükségünk.
– Sem harcművész, sem nyomozó. Még csak parafenomén sem, ha netalán ilyen embert is keresnek.
– Neeem? Akkor mi a csudát keres itt? – ugrott el a képviselő mellőlem, a mester meg énhozzám pisztoly, tőr stb. után matatva.

Elmagyaráztam, milyen képességet fejlesztettem ki magamban.

– Vagyis mégis parafenomén – húzta félre a harcmestert, váltott vele néhány szót, majd visszatérve hozzám kicsípett a tárcájából egy cédulát. – Olvassa el, és próbálja meg kitalálni, ki dobhatta a postaládámba ezt a levelet!

Ütött az utolsó órád, te gennyláda! Azt hiszed, neked mindent szabad, hülye fasz. De most megfizetsz, mielőtt a nap hétszer kel fel, esküszöm, elbúcsúzhatsz az életedtől.

Fekete angyal

– Blöff. Üres fenyegetés, azért, hogy sokkolja magát, Lakatos úr. Ha ez az angyal, komolyan tervez valamit, biztosan nem hívja fel magára a figyelmét. Értesítette a rendőrséget?
– Természetesen. De mégis ki írhatta? Hunyja le a szemét, tapogassa meg a betűket, és koncentráljon erre a szerencsétlen bolondra! Már ahogy szokták, én magyarázzam ezt magának?
– Maga hisz az effélében?
– Nem kellene?
–Csakhogy ez a dolog nálam másként működik.
– Semmi probléma! Nekem bármelyik módszer megfelel.
– Az jó. Akkor alkalmaz?
– Fel van véve, csinálja!
– Köszönöm. Első lépésként engedje meg, hogy mától kezdve minden éjjel a hálószobája előtt strázsáljak.
– Hol?
– A hálószoba ajtó előtt, kérem tisztelettel.
– Ez volna a maga speciális módszere?
– Kérem, ne nézzen rám ilyen gyanakvóan! Elismerem, hogy a látszat ellenem szól, de esküszöm, nem akarom becsapni. Tudja mit, egyelőre ne is adjon fizetést. Ja, csak akkor fizessen, ha kihúztam a fejét a hurokból.

A képviselő zavartan töprengett.

– Nem tudom, mit tervez, őszinte-e vagy hazudik. Talán mondja meg inkább, kerek perec, mit óhajt! Munkát? Segélyt? Önkormányzati bérlakást? Halljuk, mit tehet egy feketelistás roma magáért?
– Ilyen szegény flótásnak nézek ki?
– Hát milliomosnak biztos nem. Szóval mit óhajt?
– Segíteni önnek, Lakatos úr.
– Pompás! Látja, Fu mester! Ilyen magyarok is léteznek, és amíg léteznek, ezt a holocaustot is túléljük – sóhajtotta a rokonszenves városatya. – Szólítsa, kérem, a következőt!
– Kérem! Ha nem, nem. Én csak segíteni akartam – indultam az ajtó felé.
– Kocsis úr?
– Parancsol?
– Azért köszönöm.

2009. szeptember 18.

Sietek az írással, mert két óra múlva lesz egy jelenésem. Hogy hol, kivel és hány órakor? Hát Lakatos úrnál, akinél végül mégis csak elértem, hogy különleges biztonsági őrnek alkalmazzon. Próbaidőre. Eddig rendben is volna. De hogy lássak el ilyen védelmi feladatot, amíg csak magamat tudom megvédeni? Mi több: magamat sem. Jelezni, mondjuk, megtanultam minden rám vonatkozó veszedelmet, hanem elhárítani… Idáig még sajnos nem jutottam.
De van egy teóriám! Egy baj nem csak közvetlenül fenyegethet. Itt van például Lakatos úr! Veszélyben van, megölhetik, még a házát is rágyújthatják. Csakhogy én is itt lennék ám, és ami őt érinti, abból én is kapok, és amiből én is kapok, meg is érzem azonnal. Tetszik már kapiskálni? Ezután következne az elhárítás. Csak az a kérdés, lehetséges-e? Egyesek szerint nem, mert ami meg van írva a sors könyvében, azon senki sem változtathat. Mások szerint változtathatunk, ha elébe vágunk egy-egy eseménynek. Szóval kemény dió, nagyon kemény. Még gondolkoznom kell a megoldáson.

2009. szeptember 20.

Megkezdtem a szolgálatot. Már tegnap ott aludtam abban a csodálatos palotában. Ó, ha nekem ilyen házam lenne! Bőrfotelek, perzsaszőnyeg, velencei tükör, fotocellás ajtó és mi minden még! Hát ilyen gazdagok a városatyák? Csend. A csillagok kíváncsian kukkantottak be az ablakomon.

2009. szeptember 29.

Nem történt semmi, unatkozom, bár megjegyzem, addig jó, míg unatkozom. Ha a következő napok is ilyen egyhangúak, hozzá sem érek a billentyűkhöz. Volna ugyan témám bőségesen, de hadd legyen ez a napló a hatodik érzék témaköre.
A főnök kedves, példásan tisztelettudó. Állítása szerint nagyon emlékeztetem megboldogult édesapjára. Egyébiránt hívő, és az ezoterikát sem nézi le, különben, gyanítom, aligha kísérletezgetnénk így kettesben. A felesége magyar és igencsak pedáns, gőgös asszony. Engem kifejezetten gyűlöl. Váljék egészségére, ha ettől jobban érzi magát, de ha tovább macerál, isten bizony, lelépek.

2009. október 30.

Este tizenegy óra. Ez az első nap, hogy nem tudok a Lakatos-házban elaludni. Értelmezzem a nyugtalanságom? Naná, hisz épp erre vártam. Nem tudom, ki és mi fenyeget, házon belül vagy házon kívül, végül, de nem utolsósorban csakis belém csap az istennyila? Hacsak… nem fogok ki rajta, méghozzá sürgősen. Ugyanúgy, mint amikor nem szálltam fel a Baltimore-i repülőgépre – állítottam párhuzamba a két dolgot egymással. Felugrottam az ágyból, és fel-alá kezdtem sétálni. Mit tegyek, édes Jóistenem, mit tegyek azért, hogy megszabaduljak egy egyre szorosabban körém tekeredő acéllánctól. Elszaladni nem tudok, elvágni nem lehet, amennyiben nem bukkanok a leggyengébb láncszemre. Az ám, de hogy bukkanjak millió láncszemből pont a leggyengébbre? Vaktában felírtam valamit egy papírlapra, és a párnám alá dugva visszafeküdtem az ágyamba. Hiába, egy percre, nem sok, annyira sem tudtam ellazulni. Oké, írjunk egy másikat! Semmi megkönnyebbülés! Még egyet! A feszültségem fokozódott. Én, ökör, kellett nekem hőbörögni! Már csak abban bízhatok, hogy szerencsétlen kalandomnak semmi köze ehhez a veszélyes emberhez, mert ha igen… Még nagyobb ökör vagyok – ütöttem a homlokomra: hiszen pont ez a helyzet kulcsa! Magyarán: elég, ha felszedem a sátorfámat. Teszteljük ki hát ezt a megoldást is ízibe! FUSS, LÉPJ LE TÜSTÉNT INNEN, FERIKÉM! – írtam fel nagy piros betűkkel egy újabb papírlapra, és ezt is a párnám alá helyeztem.

Pirkadt, s ahogy világosodott, egyre jobban megnyugodtam. Tehát innen fúj a szelecskénk. Gyerünk öltözni, és agyő, Lakatos úr! Kiosontam a szobából, s csaknem az udvarról is, amikor elszégyelltem magamat. Hagyjam cserben ezt a derék, szimpatikus úriembert? Akkor mi a francot keresek itt?

– Lakatos úr! Lakatos úr! – ráztam fel álmából a képviselőt. – Veszélyben van, meneküljünk!
– Á, maga az? Mit karattyol itt összevissza?
– Öltözzék fel, mindjárt megtámadják!
– Látod? – ült fel az ágyban Lakatos felesége. – Idáig jutottunk. Már a hálónkban sincs nyugtunk tőle.
– Nyugodj meg, és maga is Kocsis bácsi! A házban két biztonsági őr van, az utcán is legalább egy zsaru cirkál.
– Én nyugodt vagyok, csak ezt a vénséget takarítsd ki a házamból!
– Kérem! Ha ennyire zavarok, akár el is mehetek. Lakatos úr?
– Miből gondolja, hogy éppen ma próbálnak… megölni?
– Miből, miből? Hát csak úgy, megérzés alapján. Hiszen tudja, én mindent előre megérzek.
– Micsoda hóhányó! Dobd ki innen ezt az őskori leletet!
– Mindjárt, drágám, vagyis… később megbeszéljük. Olyan biztos ebben, jóember?
– Mint amilyen biztos, hogy itt állok. Jó, nem abszolút, de valami azt súgja…
– Hogy oda ne rohanjak! Marci, Marci, okosabbnak hittelek.
A képviselő álmosan ásított.
– Feküdjön vissza, nagybácsi, és máskor csak akkor keltsen fel, ha abszolút biztos magában.
– Sajnálom. Én figyelmeztettem magukat. De ha már ennyire zavarom a ház úrnőjét, inkább hazamegyek, és vigyázzon magukra… az önkormányzat ezután.

2009. január 1.

Ma töltöttem be 70. életévemet, és ugyancsak ma fejezem be azt a naplót, melynek írásába 2009. január 1-én nekifogtam. Miután rég nem találkoztam a barátaimmal, meghívtam őket egy szülinapi ebédre. Rostás és Vas Gabi el is jött, Sarkadi azonban otthon maradt. A változatosság kedvéért most ő nem kívánt Robival cseresznyét enni egy tálból. Beszélgettünk, iddogáltunk.
– Príma ez a kadarka! – dicsérte meg boromat a kis cipész. – Kár, hogy utoljára iszok ilyesmit.
– Mert?
– Megtiltotta a háziorvos. Túl magas a vérnyomásom. Legfeljebb töményt ihatok, azt is csak mértékkel.
– Nekem a bagót – malmozott idegesen a gémnyakú kézbesítő. – Sajna, öregszünk, és ezzel mindent megmondtam. Te mit csinálsz mostanában?
– Sétálgatok, olvasgatok – válaszoltam szórakozottan.
– Nem sok. Kicsit bővítened kéne a programodat. Én például sakkozom, ami legjobb gyógyszer az unalom, de elbutulás ellen is. Tudsz sakkozni?

Így cseverésztünk erről-arról, beleértve a legutóbbi támadást, amikor Molotov koktélt dobtak Lakatos képviselő házára. Ebbe nem szóltam bele, csevegjenek csak, de aztán mégsem tudtam megállni, hogy kihagyjam magamat a sztoriból.
– Szóval mégis sikerült! – ámuldozott az expostás. – Addig gyakoroltál, edzettél, amíg igazi látnok nem lett belőled. Remélem, felfogtad, mit jelent ez, öregfiú?
– Szerinted?
– Pénzt, nevet, hatalmat. Te leszel az ország első számú látnoka. A helyedben én máris felajánlanám szolgálataimat a miniszterelnöknek.
– Várj, várj, várj! Mielőtt tovább győzködnél, engedd meg, hogy kérdezzek tőled én is valamit.
– Parancsolj!
– Mikor tanítasz meg engem is sakkozni?