Volt az a fiatalember. (Félreértések elkerülése végett nem Karinthyt idézzük.) Most meg kéne jelölni, szikével alanyt az állítmányról, leválasztani végzetet a véletlenről. Látom nyomait a hóban, hiszen minden esetben ennyit láttam belőle, ahogy elsétál a közelemből. Elnézem egy darabig, elidőzünk a lassan kavargó hóesésben. Betelve a látvánnyal a közelben levő parkba baktattam varjakat nézni.^[1] Fekete tollcsomók, kiugró hegyes csőrrel szaggatják, törik meg az egyenletesen szürke eget. Az intenzitás, a hév rávall, akár ő is írhatta volna, de kevés szövegét ismerem pontosan, többnyire iskolás másolatokat, melyeket az olvashatatlanságig ellátott magyarázatokkal, betoldásokkal. Minek írt?, hogy valahol, hétezer kilométerre, a világ túlsó felén egy alvó nő ajkán öntudatlan, boldog mosoly fakadjon –  igen, az arccsonton rétegződő finom izomzat aprócska rándulásáért. Ezért a rándulásért és azért az éjszakáért, de akkor már – a mintegy mellékesen hozzátartozó – filmszínésznőért is. Ez a gondolat gyönyört okozott, pulzusa megugrott, szíve körül bátran cirkulált a vér, szemét az égnek emelte: fekete tollcsomókat látott, kiugró hegyes csőrrel.

   Kitölteni a távolságot pont és szókezdet között, hajszálrepedések/szakadékok közt lavírozni, és általában: valami között, épp közben, amíg egy jelenet másikra vált, elkerülni a várható aknamezőket, megtorpanást, csendet; a tervezett szünet csak jól jöhet. Így képzelem a szavait, plasztikusan, madzagra fűzve, ahogy előremenetelnek, mindig hátat mutatva. Megszerkesztettem arcát, grimaszait és ellágyulásait, orrnyergének ívét, a szemüvegére lecsapódó párát, a keményen összeszorított, legörbülő szájat. Egyre amorfabb másolatokat gyártottam ahhoz a görnyedt tartáshoz, melyet egyedül ismertem. Arcának romlását nem fékezhettem, hát teleírtam a felületet. Eddig azt értem el, hogy álltam bokáig a szűzhóban, és néztem, hogyan köröznek a varjak a fejem felett. Szürke kabátját hófehér betűkkel.

   A filmszínésznő ébren van. Hajnali négy óra, amerikai idő szerint. Éjszakáról éjszakára ismétlődő mozdulattal, az álomtól kábultan törli a jeges cseppeket homlokáról, halántékáról. Kézfején apró kristályok, igazgyöngyök. Fázik, s ez örökkévalóságnak tűnik, pedig álma puha volt, illatos. A helyszín ugyanaz, a hölgy jelenlétében Georg Trakl mondja el versét, címe: Csend és nyugalom – hangjával megtelik a szoba, recseg a gramofon, szokatlan zugokból tör elő: a párna alól suttog, ordításától megreped a plafon, vastagon hull a vakolat, majd a függönyt lebegtetve jó középhangon szaval, szaval, végül fülbesóhajt: fekete madár röpte megérinti egyre azt / Aki néz.  És mielőtt félrecsúszna a tű, csak a sercegés. Más benyomás nem maradhat: puha, illatos. Nem akarlak bántani, a mosolyt akartam kierőszakolni, nem a vágyát, a mosolyt. El kell titkolni, mert öl. Megöl. Értetlenkedik, mint ilyenkor mindig, a szívét tapogatja. Ül és masszírozza. Istenem. Sír.

   A fiatalember 1998. december 20-án elfeküdt egy módszertani mező potenciális közepén, a fűben kotorászott, valamit keresett maga mellett, amibe belekapaszkodhat, amit elhagyott vagy épp most készült megtalálni, de elhalasztotta, mert jólesett a fekvés, a völgyre néző kilátást pedig nem cserélte volna föl semmilyen retorikai alakzatért. Mi járhatott a fejében? Mi maradt félbe?  Felismerné-e önmagát a kimerevített állóképben?

   Azóta semmi változás, hó hullik tömött pelyhekben, szakadatlan. Hangok játszanak velem.  Kipécéztem magamnak a holdat, felálltam, rokiztam egy kicsikét, hogy ne fázzak, s közben a nyári misékre gondoltam. (Az Úr kegyelme vezeti tollam.) Akkor boldog, ha elképzelheti; ha olyasmit jelöl, ami rajta kívül van. Néha képzelgésnek olvasom az egészet; azt, hogy a fiatalembert ismertem, már amennyire ismerheti egymást két ismeretlen. A nőnek azóta férje, szeretője, megereszkedett melle, légcsőhurutja, aszott bőre, sztárkultusza van. Filmje nincs. Vagy a fiatalember mosolya megfagyott. A nő arcán kivájt mederben folyik a könny. Én meg itthon ülök, és mint aki imádkozik, úgy másolok. Pl..: körbefon minket, de leszaggatjuk, mint a pókhálót – bepánikolva – visszalökjük, oda, ahol éjszakánként madárként hódítunk. Nem lehet elégszer elképzelnünk, boldognak is kell tudnunk őt.

^[1] A kurzívval szedett részek B. F. M.: Egy fiatalember naplója című szövegéből származnak.

 

(Illusztráció: Marc Chagall)

 

∞ Maluridé: Sea; 7:46–11:50
(KUNSZT, Hajógyár, 2023)

– Hol van a hullám?
– A tengeren.
– De hol van a tengeren a hullám?
– A tetején.
– A belsejében nincs?
– Nem tudom, én a tetejét látom.

A fekete elefánt hosszasan jár fel-alá a szobában. Külön szoba kellene a fel-alá járkálásának, de egy szobán osztozunk.

Ülök a takaró alatt. Hallom, ahogy jár, a függöny hullámzását.

Hangosan lélegzik az elefánt, és fúj a szél a szobában, felhők csüngnek az ablakban. Néznek befelé.

Az ablakpárkányon esik az eső, a hó, a jég. Kint. Bent esővirág, hóvirág, jégvirág, néznek ki az ablakon.

Néz az elefánt, vagy az egymást nézi.

Majdnem megszólaltam, de észrevettem, szó nélkül ülök a takaró alatti homályban.

Álmodom, Holdas ég, reggelre eltűnik. Másik álomba, égbe.

Lefekszem, lámpa ég, az elefánt kapcsolja le?

^☁️ 🐘 ^☁️

Reggelre lejött a Nap. Letörött a Nap. Nézem.

A föld alatt a Hold süt?

Egyedül vagyok az elefánttal. Néz, de nem mond semmit.

Az elefánt árnyékában van egy szirom, és annak is van árnyéka. Az elefánt árnyéka, az elefántárnyéknak is van árnyéka.

Tűleveleken keresztül érkezik a szobába a fény. Az elefánt csíkos oldala, fenyők árnyékolják. Néha hallom, tűleveles ágakat rág.

Elkerülöm az elefánt árnyékát, pedig a szirom árnyékát nem.

_🌸 🐘 ^🌲🌲🌲

Egész éjszaka Nap fürdette, hó fürdette szobában alszom.

Melyik állat él a sötétben? A föld alatt is süt a Nap.

Fázom, félek. Félek a hidegtől. Ha hideg van, miért jéggé válik a víz, és nem hóvá?

A földtől az égig hó van. A föld alatt is hó van.

Ha megfagy a víz, jég. Ha megfagy a tűz?

Az iszaptól a hullámig is hó van, és a víztől az égig.

Az elefánt jár a szobában, esik a hó neki. Jár körbe az ágy körül. Amikor a jég kienged, kiszabadulnak az állatok.

Megéghet a fa gyökere?

Az éjszaka is fehér, ahol hó van. Ahol fehér hó. Ahol fekete elefánt él, fekete hó esik?

^{❅ ❄️} 🐘 ^❄️

Reggelre a Nap, esik az esővel. Mi történne, ha tűz esne az égből?

Nem merek a szobában lépni, mert vagy az elefántra lépek, vagy mellé.

Elefántos szoba, bizonytalanul járok.

Keresem a kijáratot a szobából. Kijáratot az elefántból.

Az elefánt beszélt, rejtélyes, néma nyelvén.

A magasabb hegyeknek mélyebb gyökerei vannak. Van a földben egy réteg, ahol az elefántok mennek körbe. Amikor nekimennek a hegyek gyökereinek, akkor van földrengés.

Mit mondanál egy elefántnak, hogy elmenjen?

🗻 🐘

Van olyan virág, amelyik minden harmadik éjszakán világít.

Beesett a tojás a tengerbe. Figyeli a tenger, ahogy kikel.

Ha a kancsó vezetne, mindig a víz irányába mennénk.

Egymást kerülgetjük, de tegnap rám nézett az elefánt. Annyira féltem, hogy ő is megijedt tőle.

Felhő a szobában, felhők közelsége.

A karácsonyfákból éjszaka halotti koszorúkat készítenek.

Ha nem lenne átlátszó a víz, hogy néznék a halak a Napot?

☀️ 🐟

Van olyan hely, ahol az elefántok, mint a fű, mint az ég. Mint a bodzalevél, -virág, -bogyó. Mint az eső a felhő alatt, ahogy belőle kihullik cseppenként.

Nyílik az éjszakai virág. Van virág, amit három napon át sötétben nevelnek.

Valamit mondhattam az elefántnak. Elindult a folyó felé, az árnyéka indult.

Mit mondanál az elefántnak, hogy maradjon?

A folyó mozdulatlanul várta.

Vele tartsak vagy tőle?

Az elefánt árnyéka néha megfürdik a folyóban a többi árnyékkal.

Megfürdök velük.

_🙘🙙 🐘 _🙚🙛

2023. 10. 20. 7:05 – 2024. 12. 27. 8:00:44
Pilisvörösvár – kocsiban Nagykapos, Szlovákia > Pilisvörösvár

 

EGYIK-MÁSIK
1. Bevilágítani egymásba
2. Hol a Nap
3. sebet mosott rá
4. Esőben kereste
5. eső régi hangja
6. Vigyem magam
7. Másikfelé szavak
8. Kéthold süt szemembe
9. Kitalált szavak nyelve
10. Szavunk egymás felé
11. Ahogy Holdra nehezedik felhő
12. Amikor jól
13. Vele tartsak vagy tőle?

„elefánt”: Egyik, másik ablakból a Nap („amerre az elefánt belép a vízbe”); Elefánt szoba, vagy minden a helyére kerül („életnagyságú guécs fa indiai elefánt szobor”); Tükörben tüskés („elefántménes”)
„az elefánt csíkos oldala”:  Dala, esője („a fekete cethal a csíkkal az oldalán”)
„fekete elefánt”, „fekete hattyú”: Szavunk egymás felé
„fekete hó”: felkelni a Napot
„tojás a tengerbe”: Hócsillagok, éjszaka

(Illusztráció: Karl Schmidt-Rottluff: Spielzeug (Toys), 1947; Nan Bilden: Blue Butterfly Jungle)

 

Ma tizennégyszer mondtam nemet. Nem kérek, nem kérlek.

Először a háromfogú bácsinak, aki azt rikoltozta, hogy a második pár cipőt ingyen kapom, és a markomba akart nyomni valami cetlit, jutalékot az utcán osztogatott megváltáshoz. Aztán jött a fiú, lepelbe csavarva, homlokán jellel, és földöntúli boldogságot ígért. Megállapodtam vele, hogy nekem mindenekelőtt földire lenne szükségem, ha az kipipálva, nem bánom, visszatérhetünk az ő ajánlatára is. Nem akartam öt perc alatt sorselemzést, háborúskodás helyett nyugodt reformpolitikát, olcsó GM élelmiszereket, országhatárig érő gyorsforgalmi utakat, újabb dunai (és tiszai) hidat, alvásklinikát, kihagyhatatlan címlaplányos ajánlatot, még egy nyelvvizsgát, és a jövőmet se üveggolyóba zárva meséljék el nekem. Így ment ez egész nap, így számoltam egészen tizennégyig el. Nem kellesz, nem kell, visszaadlak. Micsoda vasárnap, micsoda város!

És mégis, valami történt odabenn, valami megváltozott. Máshogy ébredtem aznap, vagy hirtelen megértettem, hogy Kipling tényleg meghalt? Aztán Miskin hercegre gondoltam (vagy a kegyelemre?), de lehet, hogy a tegnap esti esőre, belefáztam a városba, talán ez így, együtt volt sok, kezelhetetlen, nem tudom.

Tegnap még azt gondoltam, úgy véltem, éreztem, boldogtalansággal vettem tudomásul, hogy van egy pont, legalább egy olyan pont a világban, ahol egyetlenegyszer sem tudom azt mondani, hogy nem. Hiába készülök egész nap rá (nem kérek, nem kérlek), nem áll a számra, ez a mondat még nem jó rám. Pedig az aura aetas óta ez jár a fejemben. Pedig reggeltől estig erre gyakorolok, amióta megszülettem, még fogmosás közben is. Ezt a mondatot a könyveimből kihagyták, helyesen kimondani nem tanították meg nekem. Pedig akartam elbánni, elégtételt venni, pedig ott minden út rossz volt nekem.

Sokáig vártam, hátha változik, megváltozik valami, mert mégiscsak belem meszesedett. Tévedek, inkább belém gyulladt, mint a húsba a tüske. Egyre mélyebbre fúródott, de nem vált eggyé velem, idegen anyagként mérgezett. Rozsdás kardként állt ki belőlem. Most kirántottam magamból, most kihúztam alóla a szőnyeget. Hogy mitől és miért sikerült hirtelen, hogy miért nem kérek majd belőle ezentúl, megmagyarázni jól úgysem tudom. Mondanám, hogy foglalkozhatott volna néha velem is, ha már itt vagyok, de csak magának töltött bort, csak magával töltötte ki az életét. Én pedig így nem leszek többé éhes rá. Nem terítek többé hozzá. Ünneplőbe sem öltözöm.

Este van, itt vagyok nem létező cetlijeimmel, a visszaküldött lapjaimmal, tenyeremmel, mely a jövő elől mások számára zárva van. Nem kérek, nem kérlek, mondogatom. Gyulladt a bőröm, ráz a hideg. Holnap még erős szél lesz. Mindennapi kabátom magamra borítom, ha kell.

Sosem fogom megtudni, mi történt valójában annak a vasárnapnak a városában.

 

(Első kiadás: Lovagkór, Méry Ratio, 2007)