Bejegyzések kategória bejegyzései

kit érdekel; háromszor annyit

kit érdekel

Thomas Bernhard nyomán

ugyan kit érdekel
hogy valakit szájbavertek
ugyan kit
hogy valakit szájba

ugyan kit érdekel
hogy valakit fejbevágtak
ugyan kit
hogy valakit fejbe

ugyan kit érdekel
hogy valakit szívenütöttek
ugyan kit
hogy valakit szíven

ugyan kit érdekel
hogy valakit gyomorszájon vágtak
ugyan kit
hogy valakit gyomorszájon

ugyan kit érdekel
hogy valakit tökönrúgtak
ugyan kit
hogy valakit tökön

ugyan kit érdekel
hogy valakit seggberúgtak
ugyan kit
hogy valakit seggbe

háromszor annyit

Thomas Bernhard nyomán

háromszor annyit eszem
mint amennyit ilyenkor szabad
mintha csak az evés
öröméből állnék

háromszor annyit iszom
mint amennyit ilyenkor szabad
mintha csak az ivás
öröméből állnék

háromszor annyit vizelek
mint amennyit ilyenkor szabad
mintha csak a vizelés
öröméből állnék

háromszor annyit székelek
mint amennyit ilyenkor szabad
mintha csak a székelés
öröméből állnék

háromszor annyi
vécépapírt használok el
mint amennyit ilyenkor szabad
mintha csak a törlés

a törölgetés
a kitörlés
az eltörlés
öröméből állnék

(Illusztráció: Gennady Privedentsev)

Fagyszimfónia

A jövő tava egy marék vészkő és frissen hajtogatott papírrepülő.

Egyet bedob, lemerül, kettő alámerül, három elmerül. A homok szúr, a kavics fáj, a kő testet ölt. A kő testnegatívumot növeszt, s ahogy leválok a formától, összerázza testrészeimet.

És a suhanás pályáján talán célt ér a repülő. Ropog a vak pilóta, a vad kapitány, görbén siklik alá. Szutykos is, zagyva is, aki tervekkel hajtja a gép turbináját. Merész is, vakon száll, aki ösztönből ugrik a kanóc után.

A jövő tavának víztükrében a szirén némán dereng. Hosszú ujjai, görbe karmai üvegesen kopognak odalenn. Dobhártyát szaggat az él, nem rian a jég.

Én riadok. Lent a fagyban félig fagytam, a hal szájából lógok ki. Megevett a küldetés, végignyalt a pálya, a parancs habarcsként köpött ki. Nyálkás légtérbe kényszerített, fekete membránjával beterített. Lent a fagyban félig fagytam, a halál szájából lógok ki. Üszkös testem nyársra verten verítékben kavarog.

Nyújtott embrió vagyok, csőbe verten, idegekkel megtámasztva. Minden napon, minden héten járom a leépülés fokait. Míg a mellem kint van a vízből, újra toppanthat tiltakozva. Míg a vállam meg nem roggyan a jégpáncél felett, nem kell bedőlnöm. Míg a nyakam kékre fagytan nem villantja erezetét, kérhetek hátraarcot az elfekvő tengerén.

Hangszálaimon futott egyet a perc és jaj volt a felelet. Hármat dobbant, a szálakon szikár, fehér billentyűket érintett. Szikáran vert, mélyebbre szállt e három hang, emberöltők még nem taposták. A bejáratott hanglapu még sincs elég mélyen, hogy verje, verje az ismétlés szimfóniáját.

A jövő tavának partján a Spagettikirály, kezében két villa, napvilágot szürcsögött. Beszürcsölte a napvilágot, a fény a tóra holdsugarakban vetődött.
 Holdsugarasra húzta utamat, dideregve, szilánkosan vánszorgok.
Egy napsesütötte, csinált halmazállapotban, a napot siratva vánszorgok.

(Illusztráció: Lino cut)

A katedrális; Kémlelőablak

A katedrális

gyémánt hasító fényözön
alabástromszín éjsötét
lélegzik, ömlik, lüktet a fény
istenpor száguld szerteszét
a lélek lebeg a vizek felett
reccsen a téridő, s felragyog
valami gubancolt szorításban
feszülnek ki a csillagok

Kémlelőablak

acélon koromszín ragyogás
mívesen kivésett betűk
egyenként is gót csodák
jelzik a mindennapok sorát
a kémlelőablak lemezén
mondják el hűlt lángok helyett
ki elfordítasz és rám nézhetsz
írva látod: Totenkopf SS

(Illusztráció: Stanley Donwood, Dark Estuary, 2015 )

Szilveszter

 

A folyosó végéről jött a hangzavar. Alíz óvatosan kidugta az orrát az ajtón a gang felé, és elindult a hideg irányába. Néhány lépés után vette észre, hogy nyitva hagyták az emeleti ajtót, azért hallani a negyedikről a papírtrombitákat és a dübörgő zenét. Nem mert tovább sétálni, visszalopakodott inkább a lakásba, és bebugyolálta magát a bolyhos mélylila pokrócba. 2 pulcsit vett fel egymás fölé, az anyja nem engedte magasabbra csavarni a fűtőtestet. Visszahangosította a TV-t, mindjárt kezdődik a szilveszteri kabaréműsor, gondolta, azt biztosan engedné neki nézni az anyja, ha itthon lenne. Alíz nem haragudott rá amiatt, hogy otthon hagyta egyedül december harmincegyedikén. Az előző évben így töltötte a szentestét, előtte pedig a húsvét hétfőt. Csak azt akarta volna tudni, ha az anyja egyszer hajlandó lenne-e elárulni neki, hogy vajon hol lehet ilyenkor, és hogy vajon ő nem fázik-e nagyon? Egyébként is, 3 hét múlva 10 éves lesz, a szülinapján biztosan kárpótolva lesz valahogy.

Mint minden a mait megelőző alkalommal, ennek sem volt semmilyen előzménye. Reggel müzlievés közben Alíz még azt hitte, az anyjával tölti újév estéjét, vagy átmennek az osztálytársnőjéhez, és velük közösen, de az anyja kapott egy sms-t kora délután, és azonnal megváltoztatta a programját.  Csak annyit mondott neki, hogy ne menjen ki a lakásból, éjfél után már nem nézhet TV-t, és hogy reggelre itthon lesz. Pontosan ugyanazok az utasítások, mint amiket tavaly szenteste és előtte húsvét hétfőn kapott. Az evésre vonatkozóan semmit sem szabott meg, de volt pár virsli meg egy kis mustár a hűtőben, a mikrót pedig már szabad volt használnia, így elhatározta, hogy éjfél előtt azt fogja megcsinálni.

Alíz elgondolkozott azon, hogy amikor az anyja ilyen estéken elbúcsúzik tőle, ugyanúgy tikkel a szeme, mint amikor fogadóórára mennek. Ahogy az osztályfőnöknő elkezdi faggatni az anyját arról, hogy hogyan élnek, az anyja szemei pontosan ebben a tempóban kezdenek el rángani.  Közben észrevette a dohányzóasztal alatt a női magazinokat, amiket soha nem enged neki olvasni, és úgy döntött, most eljött az ideje, senki sem köpheti be, egyenként átnézi őket. Bement a fürdőszobába, kinyitotta a tükrös fürdőszobaszekrényt, egyenként átnézte az anyja összes rúzsát, és egy élénk pink színűvel körültekintően bekente az ajkait, kifésülte hullámos szőke fürtjeit, magára tekerte a nagyanyjáról rájuk maradt narancssárga tollboát, amit az előszobaszekrény mélyén talált, majd hasra feküdt a kanapén, és egyenként elkezdte átlapozni a magazinokat. Leginkább a divatkollekciók és a filmszínésznők képei érdekelték, minden máson könnyedén túllapozott.

A lapok végén található pszichológiai tanácsadó oldalakat mindig kerülte, nem keltették fel különösebben az érdeklődését. Beszélgettek már az anyjával olyan kérdésekről, amiket az olvasók ilyen rovatokba beküldenek, de Alíz elengedte a füle mellett, akkor is, ha az osztálytársai közt került szóba, mert túl éretlennek, túl zsengének érezte magát még a témához. Az ötödik magazinnál kezdte unni magát, a film még mindig nem kezdődött el, úgy döntött, ismét kinéz a ház belső udvarára, hátha lát valamennyit a buliból a negyediken. Felvette a kabátját és a csizmáját, hátha most hosszabb felfedezőtúrára vetemedik. Kikukucskált a belső udvarra, lent az alsó szomszéd gyerekei éppen konfettiket hajigáltak, a zene pedig egyre hangosabb volt. Elindult felfelé, de csak a lépcsőfordulóig mert elmenni, onnan észrevétlenül be tudott lesni a folyosóra, ahol a lakás ajtaja nyitva volt, és néhány dohányzó huszonéves állt kint dideregve az italaikkal. Alíznak megakadt a szeme egy fiatal páron, akik épp egy pezsgősüveg kibontásán fáradoztak, egymásnak adogatták át az üveget, majd hangosan felnevettek, mikor a fiú sikerrel járt, és a pukkanó hangon szórakozva elkezdte tölteni az italt többiek műanyag poharaiba. Elszégyellte magát, amiért így kémkedik, és inkább leosont. Már fél 12 felé járhatott, lassan berakhatta a virsliket a mikróba. Illetve rakhatta volna, ha nem ér éppen haza a szomszédasszonyuk, Dorottya néni, és meg nem látja őt. Ahogy rászólt, hogy menjen csak oda hozzá, Alíz már érezte az asszonyság szálkás, fölé tornyosuló árnyékát magán, a szúrós, sötétbarna szempárjának fúródását az övében.

– Kislányom, hol van az anyukád? – kérdezte Dóra néni.

– Nem tudom. – árulta el az igazat Alíz.

– És az apukád?

– Róla nem szoktunk beszélgetni. Anya szerint nem kell szóba hozni.

– Gyere be hozzám, nem lehetsz felügyelet nélkül! – utasította Dorottya néni.

– Köszönöm, de ott a TV-nk és Anyukám hagyott nekem enni és reggel jön is haza, igazán nem szükséges.

– De csak gyere be, légy szíves, én is egyedül vagyok, nézhetünk együtt is TV-t.

Alíz határozatlanul, de beleegyezett, hogy átmegy Dóra nénihez, csak bezárja az ő ajtajukat. Dóra néni lakásába lépve egy tágas előszobába érkezett, amit régi, dohos bútorok és olcsó rózsavizes pacsuli szaga árasztott el.  Dóra néni felkapcsolta a lámpát, és mutatta az utat Alíznak a nappaliba, hogy üljön le.

– Kölyökpezsgőt? Hozhatok? – kérdezte Dóra néni, mintha valódi pezsgőt kínálna.

– Igen, köszönöm!  Végül is mindjárt éjfél. – állapította meg Alíz.

Dóra néni bekapcsolta a TV-t a nappaliban, és 2 perc múlva visszatért a konyhából a poharakkal és a Kölyökpezsgővel.

– Nem igazi pezsgőt tetszik inni? – kérdezte Alíz.

– Jobban szeretem ennek az ízét. – zárta rövidre a témát Dóra néni.

Koccintottak az olcsó üveg pezsgőspoharakkal, már csak negyed óra volt hátra éjfélig. Alíz szerette felmérni mások környezetét, így végigpásztázott a szobán Dóra néni életének részletei után kutatva. De nem sok mindent talált: a szobában egyetlen fényképet, családi ereklyét sem látott, csak egy hímzett macskás párnát, amiről eszébe jutott, hogy Dóra néninek van egy macskája, talán a konyhából hallotta is a dorombolását. De semmi arra utaló jelet nem szúrt ki, hogy Dóra néninek lett volna valaha férje, gyereke, vagy lennének unokái, csak ez a lakása van.

– Anyukád nagyon fiatal. – állapította meg Dóra néni.

– Huszonhét éves.

– Segít nektek valaki?

– A nagymamám néha igen.

– Nos, ha bármikor ilyen előfordulna, hogy egyedül hagynak, hozzám nyugodtan átjöhetsz. Cilivel szívesen látunk.

– Ő a cica, akit látni szoktam?

– Igen, biztosan csatlakozik hozzánk, csak most vacsorázik.

Percre pontosan az éjféli visszaszámlálásra megérkezett a szobába Dóra néni fekete macskája, Cilike, felugrott hozzájuk a kanapéra, Dóra néni felvette magához és puszit adott a szájára, majd visszatette a párnájára, amíg köszöntötték az éjfelet. Az újév kezdetét jelző táncdalválogatásra Dóra néni Alíz legnagyobb meglepetésére levette a halvány rózsaszín kimonóját, és andalogni kezdett a szoba közepén. Csak egyetlen dalra táncikált és dúdolt közben, majd visszaült.

– Tetszik szeretni ezt a dalt?

– Édesanyámnak volt nagy kedvence, még mikor én voltam gyerek, képzelheted, milyen régi.

– Önnek vannak unokái? – vágott a közepébe Alíz.

– Nem, sajnos nincsenek. Gyerekeim sincsenek.

– Soha nem is szeretett volna?

– Hogy te milyen kíváncsi vagy! Dehogynem. Csak nem lehetett.

– És nem akart megházasodni?

– Nem úgy alakult.

Alíz látta, hogy Dóra néni ujjai elkezdenek remegni a válasza után, úgy érezte, túlzásba vitte a kérdezősködést, hirtelen megsajnálta őt. Ha jobban belegondolt, máskor sem látott nagyon embereket jönni errefelé, egy-két barátnőt talán. Elmenni sem gyakran látta Dóra nénit, általában itthon tett-vett, vagy piacra ment. Abban biztos volt, hogy a macskát nagyon szerethette, mert az első találkozásuk alkalmával Dóra néni becsöngetett hozzájuk egy reggel iskola előtt, hogy Cili eltűnt, az anyja értetlenül fogadta és Alíz még soha nem látott olyan kétségbeesést senkinek az arcán, mint akkor Dóra nénién. Az anyja jóízűt nevetett rajta, mikor becsukta mögötte az ajtót a Cilike rossz minőségű fényképét és adatait tartalmazó szórólappal a kezében.

Ittak még egy kis kölyökpezsgőt, Dóra néni felment pontban egy órakor a negyedik emeletre szólni a fiataloknak, hogy halkítsanak a zenén, majd megágyazott Alíznak a kanapén, és ő is elment lefeküdni a lakás túlsó végében, a nappaliból nyíló szobájába, csak halkan duruzsolt a házibuli kintről. Alíz magára terítette a saját pokrócánál jóval érdesebb és hidegebb takarót, és bámulta a csillárt a plafonon a kívülről beszűrődő fényben, amíg nem szundított el. Reggel hét felé ébredt, Dóra néni motoszkált a konyhában, a fürdőköpenye alja súrolta a padlót, miközben kereste az olvasószemüvegét, hogy elolvassa a hűtőben a sajt lejárati dátumát.

– Boldog Új évet! Csinálok virslit sült sajttal. Kérsz?

– Nem, köszönöm, van otthon reggelim. Köszönöm szépen, hogy itt alhattam.

– Bármikor jöhetsz ide, csak szólnod kell.

Alíz csípősen hűvös újévre eszmélve lépett ki a gangra, és látta, hogy az anyja közben hazaért, és a kulccsal a kezében matat az ajtónál. A köszönésen kívül nem szóltak egymáshoz, ahogy elhelyezkedtek bent, a nő elaludt a kanapén, Alíz halkan mellélopódzott, hogy betakargassa, és megsimogassa száraz, hidrogénezett haját, akkor vette észre, hogy az anyja vékony fekete öve, amit a farmerjához hordott, nincs rajta a nadrágján, pedig abban indult el otthonról. Megcsinálta a reggelijét, és bement vele a szobájába, hogy biztosan ne zavarja fel az anyját. Alíz anyja, Míra dél után nem sokkal ébredt fel. Alíz nem hallotta, mert épp zenét hallgatott az mp4-es lejátszóján, és a fejhallgató kiválóan elszigetelte minden külső zajtól. Az anyja már majdnem dörömbölt az ajtón, mikor végre meghallotta.

– Igen?

– Megsüketültél?

– Nem, csak nem hallottalak a hangerő miatt.

– Hoztam lencsefőzeléket, nem akarsz ebédelni?

Alíz felugrott az ágyból és indult ki a konyhába, Míra épp tányérokat keresett a konyhaszekrényben. A tegnap felvett farmerét és topját időközben tréningnadrágra és pulcsira cserélte, és a feje tetején kontyba fogta haját. Miután Alíz berakta a ki tudja, honnan szerzett lencsefőzeléket a mikróba melegíteni, majd szalvétákat és evőeszközöket készített elő nekik, leültek a TV elé enni, és közben Míra megkérdezte:

– És hogy telt az estéd, amíg én nem voltam itthon? Nem keveredtél bajba? – kérdezte ironikusan Míra.

– Nem, dehogy, minden rendben ment. A fenti buli elég hangos volt, de a szomszéd néni felment ordítani velük, és halkabbak lettek, vagy elmentek máshová, nem tudom. – felelte Alíz.

– A Dórika? Belőle ki is nézem. Jó, hogy a rendőröket nem hívta.

– Azt én nem hallottam, éjfél után már aludtam.

– Helyes!

Ebéd után elkezdték nézni egymás után a TV-ben leadott filmeket, és Míra kezdett megint elbóbiskolni. Alíznak nem volt kedve több romantikus vígjátékhoz, úgyhogy helyette fogta az anyja ebédhez elfogyasztott hat sörösdobozát, és bevonult a szobájába velük. Ugyan a rajzórai kreatív feladatra még 2 hetük volt, de gondolta, elkezdi most, és mécsestartókat kreál a sörösdobozokból. Összeszedte a sniccer kést és a ragasztót az előszobai fiókból, majd a tanárnője által mutatott formák alapján nekilátott. Vágott, hajtogatott, illesztett és kifestett, mindegyik mécsestartó szélét más alakzatú virágnak formázta meg. Mikor az utolsó tartóhoz is elért, úgy döntött, azt virág helyett macska formájúra készíti el, és nem viszi be az órára, hanem Dóra néninek fogja odaajándékozni. Mikor elkészült, egyenletesen a fehér asztali lámpája köré rendezte a mécsestartókat, kivéve a cica formájút, azt elrakta az asztalfiók mélyére. Nem akarta, hogy az anyja meglássa, mert nem engedné, hogy odaadja Dóra néninek, vagy kidobná a szemetesbe, mint a tavalyi faforgácsokkal díszített rajzát, a szobájában dekorációként felaggatott szivárvány színeiben pompázó origami madarakat is alig akarta megengedni, hogy felakasztgassa. Mikor visszament a nagyszobába, az anyja éppen vasalt, miközben aznap hatodjára nézte végig, hogy két sikeres fiatal mennyi akadályba ütközik ahhoz, hogy egymás mellett öregedjenek meg minden valószínűség szerint. Alíz leült a vasalódeszka mellé a szőnyegre, és látta, hogy az anyja kikészítette az angol szótanuló kártyákat, amiket állásinterjúkhoz írt, az asztalra. Alíz már hetek óta kérdezgette ki néha esténként az anyját a kártyák alapján, amiken olyan szavak szerepeltek, amik egy irodai munkához szükségesek lehetnek.   Neki is jól jött a gyakorlás, az angol tanárnője volt az egyik legszigorúbb az iskolában. Az anyja nagyjából a szavak ötven százalékát tudta helyesen visszamondani, azokat is pirospaprikás magyar akcentussal. Hamar kiábrándult a félsikeréből, a vasalást is befejezte, így Míra jobbnak látta, ha inkább visszaül a kanapéra.

Néhány nap múlva újra kezdődött az iskola, és indulás előtt, amíg az anyja eldöntötte, ma melyik körömcsizmáját veszi föl, Alíz óvatosan odacsempészte a mécsestartót Dóra néni ajtaja elé. Gondosan becsomagolta a karácsonyról maradt csillogós zöld csomagolópapírjába, amibe az új füzeteit is borította, és sikerült észrevétlenül a lábtörlőre letennie. Mikor délután hazaért tanítás után, a mécsestartó már nem volt ott, így azt remélte, Dóra néni megtalálta az ajándékot. Gondolta, rákérdez, hogy megtalálta-e vagy ő vitte-e el egyáltalán, így becsöngetett hozzá. Dóra néni vidáman nyitott ajtót, és mosolygósan üdvözölte Alízt, sokkal jobb kedvűen, mint szilveszterkor.  Megköszönte a mécsestartót, megtalálta, és érdeklődött, hogy Alíz hogy van. És mikor a pirospozsgás kislány elkezdte volna épp mesélni, hogy a matekórát leszámítva jól van, Dóra néni mögött a nappali ajtó résében meglátott átmenni a szobán egy barna hajú, magas, kockás hasú 40 év körüli fiatalembert alsógatyában, Dóra néni kimonóját viselve fölé.  Először sehogyan nem tudta összerakni, hogy mit látott, de hamar elkezdte kapizsgálni. Megkérdezte volna az anyjától is, de őt most csak az angol szótanuló kártyák magolása kötötte le ezen a délutánon.

 

 

(Illusztráció: cndle)

rezonancia

próbáltam kiúszni a partra úgy
ahogy tanítottad
közben meg csak rád gondoltam
oldalról is értek lökések
és elölről is szembe jött az ár
de azt mondtad hogy
mindig csak menjek
hogy a kezemet tegyem
egymás után váltva
a tüdőm már félig tele van
én még mindig váltok
néha kidugom a fejemet
a vízből
akkor látom hogy az irány
se jó
megfordulok de a part
eltűnt
közben meg csak rád gondolok

(Illusztráció: Elena Carlie: Slopes )

Tündérország még mindig elég távoli és ismeretlen (Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913)

Az idei könyvhétre jelent meg Tóth Gergely Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913  című monográfiája. A könyv előszavában, illetve hátlapján is olvasható, mi indította a szerzőt e vállalkozásra, és az itt felsorolt okok közül különösen megragadták a figyelmemet az alábbi sorok: „… a magyar olvasók először vehetnek kezükbe olyan monográfiát, amely arról szól, hogyan is sodródott bele a Monarchia magyar fele a korabeli „japánimádat eszmemenetének bűvkörébe”, melyből mára a szusi-gésa-ikebana, vagy éppen a manga-anime-J-pop szentháromságának néha bazárjellegű, queeres kúlságú szentélyei is kinőttek és gombamód szaporodnak.” Merész és hangzatos állítás, ideális az olvasó érdeklődésének megragadására, de azért kissé félrevezető: azt valóban megtudhatjuk belőle, milyen volt a monarchiabeli Magyarország Japán-recepciója, ugyanakkor a korszakban a „japánimádat eszmemenete” nem pusztán hazánkra volt jellemző, hanem az egész nyugati világra is, amely bizonyos egyéni, nemzetenkénti sajátosságoktól eltekintve alapvetően nagyon is hasonló volt. És jóllehet, a mai kor felé való pár szavas kikacsintás (manga-anime-J-pop) jó marketingeszköz, azért érdekes gondolatokat is felvet: vajon napjainkban, amikor Japán már nem egy távoli, elérhetetlen tündérország csupán, hanem jóval megfoghatóbb közelségbe került, mennyiben változott a szigetország recepciója a száz-százötven évvel korábbihoz képest? Vagy az esetek nagy részében még most is csupán a felületes egzotikumok uralják azt, a mélyebb megértés tényleges igénye nélkül?
Üdítő volt látni, hogy egy olyan kötet jelent meg, ahol a szerző elzárkózik a „japán-magyar misztikus közelség” érzésétől, és ez a kijelentése már eleve sejteni engedte, hogy végre egy objektív szemléletű munkával van dolgunk (teljes mértékben egyetértek Tóth Gergellyel, miszerint ez a „közelségélmény” nagyon káros, pláne, amikor már a tudományos munkákat is befolyásolja). Tehát a megfelelő szemléletmód adott. A bevezető egyetlen gyenge pontja talán a témaválasztás indoklása, és a japán-magyar kapcsolattörténet kutatása fontosságának hangsúlyozása volt. Lehet, hogy elég lett volna a szerzőnek pusztán a személyes indíttatásáról írnia néhány sorban, és nem ragadtatnia magát ilyen mondatokra: „Reményeim szerint be tudom majd bizonyítani az olvasónak, hogy ez az állítás (miszerint a kapcsolattörténeti kutatásokból nem vonható le sok tanulság, csak egzotikus bogarászás csupán) egyáltalán nem áll erre a kevéssé kutatott témára, és bizony van mit tanulnia egy mai embernek is a kutatások eredményeiből.” Valószínűleg a könyv olvasói nem ilyen előfeltevésekkel fognak közelíteni a könyvhöz, hiszen ki nyitna ki egy olyan, több száz oldalas könyvet, amelynek témáját eleve értelmetlenségnek tartja?
Nyilván a japán-magyar kapcsolattörténet egy viszonylag szűk réteg által ismert és kutatott téma, bár a könyv hiánypótló az itthoni japános közönség számára: én személy szerint tíz éve a fél karomat odaadtam volna érte, még az egyetemi kapcsolattörténeti szakstúdiumokra készülve, hiszen rengeteg munkát megspórol.
De a kötetet olvasva megállapítható az is, hogy a témában járatlan, ám az újdonságokra nyitott olvasók számára is vonzó olvasmány lehet, mert a tényközlés mellett a megfelelő mértékben adagolt források humoros és furcsa részleteket is tartalmaznak. Jól mutatja, mennyire nem változott a Japánhoz való viszonyunk, hogy mai olvasóként is épp ugyanazokra az egzotikumokra „harapunk rá”, mint százötven évvel ezelőtt.
A könyv hét fejezetében, egy megfelelő előkészítő ismertető után különféle szempontok szerint csoportosítva olvashatunk a japán-magyar kapcsolatok történetéről, illetve – fejezetszám nélkül – később még egy anekdotagyűjteményt is kapunk. A hetedik fejezetben, kitekintőként Tóth más közép-európai országok és Japán kapcsolatával is foglalkozik érintőlegesen, talán az egységesség miatt érdemes lett volna ezt a könyv utolsó fejezetére hagyni, vagy akár csak pusztán adatokként a függelékben megemlíteni, hiszen jóval lazábban kapcsolódik a mű témájához.
Az egyes fejezetek elején rövid összefoglaló segít eligazodni a tartalmon, valamint a kötet végén található függelékben a rengeteg és részletes forrásanyag lehetőséget nyújt az érdeklődők számára az esetleges további kutatásokhoz.
Külön dicséret illeti a szerzőt (és a lektort is), hogy a japán nevek és szavak magyar helyesírás szerinti átírása majdnem teljesen egységesre sikerült; a felmerülő egy-két apró eltérés (például az –ei betűkapcsolat egyszer „ei”, más helyeken „ej” átírással szerepel) sem zavaró. Ez pedig a korábbi, hasonló témájú művekről sajnos nagyrészt nem mondható el. Ráadásul annak is megtalálták a módját, hogy a nemzetközileg használt, ugyanakkor az itthoni helyesírási elvnek ellentmondó Hepburn-átírás is helyet kapjon a függelékben, ezzel lehetővé téve a nemzetközi szakirodalomban való problémamentes visszakeresést.
Mindent összevetve tehát elmondható, hogy a Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913 egy igényes, gondosan felépített monográfia, amely nem csak egy viszonylag szűk réteg számára használható tudományos munkaként állja meg a helyét, hanem akár a témakörben járatlan, de érdeklődő olvasók figyelmét is el tudja nyerni.
A könyvet elolvasva és tartalmát a jelennel összehasonlítva pedig azt is megállapíthatjuk, hogy Japánról ma sem tudunk sokkal többet, mint száz-százötven évvel ezelőtt.

 

Tóth Gergely: Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913. Budapest, Gondolat 2018.