Bejegyzések kategória bejegyzései

Arthur Conan Doyle: A pöttyös szalag

 I. Helen története 

Éppen a barátom, Sherlock Holmes lakásán időztem, a Baker Streeten, amikor ez a történet megesett. Egyik kora reggel, egy feketébe öltözött fiatal asszony látogatott meg minket. Fáradtnak és szomorúnak tűnt, az arca fehérben játszott.
– Félek! Mr. Holmes, félek a haláltól! – mondta zokogva a nő. –Kérem segítsen nekem! Még harminc se vagyok, és nézze az ősz hajamat! Úgy félek!
– Csak üljön le és mondja el a történetét – kérte kedvesen Holmes.
– A nevem Helen Stoner – kezdte el történetét a kisasszony – és a mostohaapámmal élek, Dr. Grimesby Roylottal, közel a városhoz. A családja régebben gazdag volt, de akkora már elszegényedtek, mire a mostohaapám megszületett. Ezért később orvosnak tanult, és Indiába utazott. Ott találkozott és kelt egybe az édesanyánkkal, amikor még én és az ikernővérem, Julia, kicsik voltunk. Ahogy látja, az édesapám meghalt.
– Az anyjának esetleg volt pénze? – kérdezte Sherlock.
– Ó, igen, az anyámnak sok pénze volt, és így a mostohaapám sem volt többé szegény.
– Meséljen még róla Stoner kisasszony – kérte Holmes. –Nos, ő egy elég agresszív ember. Indiában egyszer megharagudott az egyik szolgájára, és megölte. Emiatt börtönbe zárták, és miután kiszabadult mindannyian Angliába költöztünk. Az anyám 8 évvel ezelőtt halt meg balesetben. A mostohaapám örökölte meg minden pénzünket, de ha én, vagy Julia férjhez megyünk, akkor 250 font évi járadékot kell fizetnie utánunk.
– És most vele élnek – állapította meg Holmes.
– Igen. Egész nap csak otthon van, és sosem fogad vendégeket, Mr. Holmes – válaszolta Helen. – Idővel egyre erőszakosabb lett és sűrűn összebalhézott a környékbeli lakosokkal. Már mindenki fél tőle, és elfutnak előle ha meglátják. Az egzotikus vadállataitól is félnek, amiket szabadon eresztett az udvarban. Egy barátja küldte őket neki Indiából. És nem az állatok az egyetlen vadak a kertben, hanem még a vándorcigányok is ott laknak. A mostohaapám szereti ezeket a vadembereket, arra járkálhatnak nálunk fel és le, amerre csak a kedvük tartja. Én és szegény Julia nagyon boldogtalanul éltünk. Szolgáink sincsenek. Mindig elmenekültek tőlünk a mostohánk miatti félelemtől, ezért minden munkát magunknak kell elvégezni a ház körül. Julia alig volt harminc, amikor elhunyt, és olyan ősz volt a haja, mint most nekem.
– Mikor halt meg? – kérdezte Sherlock Holmes.
– Két évvel ezelőtt hagyott el, és éppen ezért vagyok most itt. Nem tartottuk senkivel sem a kapcsolatot a környékről, de néha meglátogattuk pár családtagunkat, akik London környékén élnek. Julia ott ismerkedett meg egy fiatal férfival, aki feleségül kérte őt. A mostohaapám beleegyezett, de ezután a testvérem kis időn belül meghalt.
Stone kisasszony a kezébe temette az arcát és ömlöttek a könnyei egy percig. Sherlock Holmes eddig csukott szemmel hallgatta a történetet, de most felnyitotta a szemeit, és Helenre szegezte őket.
– Mondjon el mindent Julia haláláról! – kérte.
– Mindenre élénken emlékszem. Borzalmas időszak volt a számomra – válaszolta –. Mind a három hálószoba a földszinten található. A mostohaapánké a sorban az első. Rögtön utána következik Julia szobája, majd legutoljára jön az enyém. Mindegyiknek az ablaka a kertre néz, az ajtaja pedig a folyosóra nyílik. Egyik este az apánk a szobájában szívta az erős indiai cigarettáját. Julia nem tudott aludni az erős szagától, ami átszivárgott a hálójába, így átjött hozzám beszélgetni. Mielőtt visszatért volna megkérdezte tőlem „Helen, te hallottál valaha füttyszót az éjszaka közepén?” Meglepődtem a kérdésén. „Nem” – válaszoltam. „Érdekes” -állapította meg. „Néha hallani szoktam egy hangot, de nem tudom honnan jöhet. Te miért nem hallod?”  Felnevettem. „En mélyebben alszom, mint te.” Julia ezután visszament a szobájába és magára zárta az ajtaját.
– Miért zárkóztak be? – tudakolta Sherlock Holmes.
– Féltünk a vadállatoktól és a vándorcigányoktól – válaszolta a kisasszony.
– Folytassa – kérte Holmes.
– Nem tudtam elaludni aznap éjjel. Vihar tombolt odakint, esett az eső és fújt a szél. Hirtelen egy női sikolyt hallottam, a testvérem hangja volt az. Kifutottam a folyosóra, és akkor meghallottam azt a fütyülést is, majd valami fém koppanását a földön. Nem tudom, mi lehetett, ami kiadta ezt a hangot. Odafutottam a nővérem ajtajához. Kinyitotta azt, de rögtön utána összeesett a földön. Falfehér volt az arca és hullottak a könnyei. „Segíts, segíts nekem Helen! Beteg vagyok, haldoklom!” Köré vontam a karomat és szörnyű hangon felzokogott „Helen! Ó Istenem Helen! A szalag volt! A pöttyös szalag!” Szeretett volna többet is mondani, de már nem tudott. Odahívtam a mostohaapámat aki megpróbált segíteni rajta, de már nem tehettünk érte semmit. Az én édes, drága nővérem meghalt.
– Biztosan hallott füttyszót és fémes koppanást? – kérdezte Holmes.
– Azt hiszem – mondta Helen –, De nagyon viharos volt az az éjszaka. Talán rosszul hallottam. A rendőrség sem értette, hogy mitől halt meg a testvérem. Az ajtaja zárva volt, és senki sem juthatott be a szobájába. Nem találtak mérget sem a szervezetében. És mi az a „pöttyös szalag”? A cigányok hordanak valami hasonlót a nyakukban. Szerintem a félelembe halhatott bele, de nem tudom mitől félhetett annyira. Talán a cigányoktól. Ön mit gondol Mr. Holmes?
Holmes elgondolkodott ezen egy percig. – Hmm –mondta. – Ez nehéz kérdés. Folytassa, kérem.
– Ennek már lassan két éve – mesélte tovább Helen Stoner. – A nővérem nélkül nagyon magányosnak éreztem magam, de egy hónapja az egyik kedves barátom feleségül kért. A mostohám beleegyezett, így hamarosan egybe kelhetünk. De két napja át kellett költöznöm a nővérem hálójába, mert az enyémnek felújítják a falát, és tegnap éjjel újra hallottam azt a fütyülést! Azonnal elmenekültem otthonról, egyenesen ide Londonba, hogy a segítségét kérjem. Kérem segítsen nekem Mr. Holmes! Nem akarok meghalni, mint ahogy Julia.
– Gyorsan kell cselekednünk – mondta Holmes. – Ha ma elmegyünk az otthonába, meg tudjuk nézni ezeket a szobákat a mostohaapja tudta nélkül? – Ma Londonban van, így nem futhatunk vele össze. Oh, annyira köszönöm Mr. Holmes, máris jobban érzem magam.

II. Holmes és Watson megnézik a házat 

Holmes még reggel elment valahova, de ebédidőre már vissza is tért. Ezután levonatoztunk vidékre, majd taxit hívtunk Dr. Roylott házáig.
– Nézd – fordult felém Holmes – a mi veszélyes Roylott barátunknak szüksége van a lányai pénzére, mert csak évi 750 pengő üti a markát a halott felesége után. Ennek néztem utána ma reggel. De a cigányok, a füttyszó és a szalag… ezek sokkal bonyolultabb kérdésnek tűnnek, de azt hiszem megvan rájuk is a magyarázat.
Amikor megérkeztünk, Helen Stoner megmutatta nekünk mindhárom hálószobát. A sajátjával kezdte.
Miért kell felújítani a szobájának a falát? – kérdezte Holmes. – Nem látom szükségét, semmi baja.
– Igaza van – értett egyet az asszony. – Szerintem ez csak egy ürügy arra, hogy át kelljen költöznöm a nővérem szobájába.
–  Igen  – erősítette meg Holmes.
Ezután átmentünk Julia szobájába, és Holmes nagyon alaposan megvizsgálta az ablakokat.
– Senki sem tudna kintről bejönni ezeken keresztül – mondta. Ezután alaposan körbenézett a szobában is.
–  Miért lóg itt ez a csengőzsinór az ágy fölött?
– A mostohám szerelte fel ide két éve azért, hogy ezzel hívhassuk a cselédeket, de sosem vettük hasznát, mert nem volt cselédünk. Ekkor építette be ezt a szellőzőt is a falba a saját szobája és e szoba közé.
Holmes meghúzta a zsinórt.
– De ez nem is működik – mondta. – Milyen érdekfeszítő. És éppen a szellőző mellett lóg. Ez is furcsa. És miért pont a belső falon van az a szellőző? A szellőzőket logikusan egy külső falon szokás elhelyezni.
Ezután átmentünk Dr. Roylott szobájába is. Holmes észrevett egy nagy fémládát a fal mellett.
– A mostohaapám üzleti papírokat tart benne – magyarázta Helen.
– És esetleg macskát is tart benne? – érdeklődött Holmes. – Nézzék! A láda tetején van egy tálkányi tej. Nos , Stoner kisasszony, úgy gondolom, hogy veszélyben forog az élete -figyelmeztette. – Ma este én és Watson barátom a nővére szobájában fogjuk tölteni az éjszakát, ahol magának kellene aludnia.
Helen és én meglepődve bámultunk rá.
– Igen, ezt most muszáj. Kiveszünk egy szobát valamelyik vidéki fogadóban. Amikor az apja elmegy aludni, tegyen ki egy gyertyát a nővére szobájának az ablakába, és hagyja nekünk nyitva. Aztán menjen vissza éjszakára a saját, régi szobájába, mi pedig ketten bemászunk a nyitott ablakon a testvéréébe. Ezután nincs más dolgunk, mint megvárni a fütyülő és a koppanó fémes hangot.
– Hogyan halt meg a nővérem, Mr. Holmes? Már tudja? Kérem mondja el nekem is! – kérlelte Helen, miközben gyengéden megérintette Sherlock Holmes karját.
– Még utána kell járnom pár kérdésnek, mielőtt elmondom magának, kisasszony. Most a viszontlátásra, és ne féljen – válaszolt.
Miközben a városka felé sétáltunk, Holmes figyelmeztetett, hogy a mai este veszélyes lesz.
– Roylott egy nagyon romlott ember.
–  Ha tudok segíteni Holmes, akkor mindenképp magával tartok – mondtam.
– Köszönöm Watson! Szükségem is lesz a segítségére. Látta azt a csengőzsinórt és azt a szellőzőt? Már tudtam a szellőzőről mielőtt ide jöttünk volna. Egyértelmű, hogy így van egy lyuk a két szoba között. Ez megmagyarázza miért érezhette Helen nővére Roylott cigarettájának a szagát.
– Holmes, drága barátom! Hogy lehet ennyire eszes? – csodálkoztam.
– És látta azt az ágyat? Oda volt rögzítve a padlóhoz. Így nem lehet áthelyezni. Valamiért ott kell maradnia a kötél alatt, ami pedig a szellőző mellett van.
– Holmes! – felhördültem. – Már kezdem érteni! Micsoda szörnyű bűntény.– Igen, ez az orvos egy nagyon okos ember. De azt hiszem mi meg tudjuk állítani, Watson.

III. Az éji halál 

Még aznap este visszamentünk a házhoz. Amikor megláttuk Helen Stoner gyertyáját az ablakban, óvatosan bemásztunk rajta, és csendben várakoztunk sötét hálóban. Három órán keresztül vártunk mozdulatlanul. Egyszer csak fény gyúlt Mr. Roylott szobájában és hangokat hallottunk kiszűrődni felőle. De semmi sem történt, így tovább várakoztunk a sötétben. Aztán újabb hangot hallottunk, egy másik, nagyon halk hangot… Holmes hirtelen felugrott és teljes erővel megütötte a csengőzsinórt.
– Látja Watson? – kiáltotta.
De nem láttam semmit, csak egy halk sziszegést hallottam. Mindketten felnéztünk a szellőzőre, és hirtelen egy szörnyű sikolyt hallottunk kiszűrődni a mellettünk lévő szobából. Aztán újra csöndbe borult az egész ház.
– Ez mit jelentsen? – kérdeztem remegő hangon.
– Vége van – nyugtatott meg Holmes. – Menjünk és nézzük meg!Bementünk Dr. Roylott szobájába. A fémláda nyitva állt. Roylott egy széken ült és a szemeit a szellőzőre szegezte. A nyaka körül egy furcsa pöttyös szalag tekeredett. Halott volt.
– A szalag. A pöttyös szalag – mondta Holmes nagyon halkan. A szalag megmozdult és felénk fordította a fejét. – Legyen óvatos Watson! Ez egy kígyó, egy indiai kígyó, és a mérge rögtön végzetes. Roylott azonnal meghalt. Vissza kell tennünk a kígyót a ládába.
Holmes nagyon-nagyon óvatosan megfogta a kígyót és visszatette a ládába.
– De honnan tudott a kígyóról Holmes? – kérdeztem.
–Először Watson, azt gondoltam, hogy a cigányok tették. Aztán megértettem. Rájöttem, hogy valaminek talán le kell jönnie a szellőzőn át, a zsinórón keresztül, egészen az ágyig. És ott volt a tej is – tudniillik a kígyók is isznak tejet. Aztán Roylott könnyedén be tudott szerezni indiai állatokat. És mivel orvos volt, így tudhatta, hogy ennek a kígyónak nehéz kimutatni a mérgét egy halott testben. Így minden este beletehette a kígyót a szellőzőbe, ami lemászott a zsinóron át az ágyhoz. Mivel természetesen senki sem szerezhetett tudomást a kígyóról, így minden éjjel füttyszóval hívta vissza a helyére. A koppanó fémes hang pedig a fémláda ajtajának a hangja volt, amit bezárt. Talán a kígyó többször is leereszkedhetett a zsinórón az ágyba mielőtt végleg megölte Juliát. És Helen is majdnem áldozatául esett a bestiának. De ma este, amikor megütöttem a zsinóron mászva, feldühödhetett, visszamászott a szellőzőn keresztül és lecsapott a doktorra. Egyáltalán nem érzek szánalmat iránta.
Nem sokkal ezek után Helen Stoner hozzáment a fiatal kérőjéhez, és megpróbálta elfelejteni a nővérének és mostohájának szörnyű halálát. De sosem tudta igazán elfelejteni a pöttyös szalagot.

 

Fordította: Rózsa Lilla

 

Eredeti szöveg:

Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes Short Stories: The Speckled Band

http://www.lemauff.fr/short_stories/Sherlock_Holmes_Speckled_Band.pdf

(utoljára megtekintve: 2019. 02. 10.)

 

Sarah Kirsch: A puszta

A pusztán feljövő vakító napban állok
hallgatom a vízi madarak sietős szárnycsapását
ezeket a bevésődött szívdobbanásokat
nyírfák ágai ütik vadul a hátamat
a távolból hallom ezeket
az ágak borította fákat
a híreket amiket sohasem hallhatok igazán
szélben szakadást a sivatag fölött
alakok közeledtek ritkás gyönge hajjal
szemeik mint a csillagok az ég lebegő lábain
ahogyan a régi könyvekbe
vésődött be csöndesen az írás.

Meiszterics Adrienn fordítása

Nemlevelező lap

Mégis az a legrosszabb,
Hogy nem tudok írni Neked.
Nincs mit.  (Köszönöm?)
Békatalpon ugrál az idő,
Csak föl, csak le.
Befőttesüvegben nyarak.
Még 10 kilóval kevesebb,
Hosszú lábú lánygyerek.
Te ezt nem ismered már.
Még. Ez nem levél.
Széljegyzet búzakalász fölött.
Rókavörös vágyódás vagyok.
Nem ismerlek, megszelídítettél.
Széles csípőm, vastag combom,
Kerek karom csak elhordoz,
Nincs semmi levélnehezék.
Füst vagy. Hol vagy?
Inkább visszaszaladok még
A gyerekkorba, játékból színes
Postabélyegre gyűjteni.

(Illusztráció: Elizabeth Busey: Yielding Gracefully)

Thoinot Arbeau: Elvesztem szemedben (1589)

Elvesztem szemedben
S kezedben életem
Bár nem részelsz engem
Mosolyod kegyében
Űzd el bánatomat
Egyetlen csókot adj

Kerülöd nézésem
S nem értem miért van
Míg tiéd keresem
Feladnám enmagam
Hisz szent tetszésedért
Küzdök, mint üdvömért

Kellemed, fenséged
Mennyei bájaid
Lelkem jéggé dermedt
Kútjait hevítik
Forrongó szívemet
Lángokkal tölték meg

Ámor szolgájává
Lenni nem kívántam
Epedő igába
Sohasem hajlottam
Vágyam adta neked
Szívemet, hitemet

Siess hát kedvesem
Siess hát szépségem
Ne lázongj ellenem
Hisz tiéd mindenem
Jöjj megmentésemre
Vagy temetésemre

Meghalok angyalom
Végem, míg csókollak
Mézédes ajakid
Igéznek, bájolnak
Tört józanságomat
Ormokig ragadtad

Előbb tűnik az ár
S előbb huny ki a nap
A zúgó Óceán
Is előbb elapad
Mintsem bámulatom
Szikrányit csorbuljon

Hőnyi Katalin fordítása

https://mail.google.com/mail/u/0/#inbox/FMfcgxwBVWQNQSrnxfbsBtJdVTcZCcpg?projector=1

 

Kitérő

Semmi sem úgy lett, ahogy kamaszként elképzeltem. Őseim sem erről álmodoztak. Ők nem voltak különleges képességűek, de mindazzal rendelkeztek, ami emberré tehette őket kínok és szenvedés nélkül. Nem hittek a fájdalom nemesítő erejében. Én sem hittem. A szemmelveiszek és a ferberek varrónők, apácák, ügyintézők, agitátorok és tolmácsok voltak. A második generáció tagjai már egy kicsit tovább léphettek, építészként, közgazdászként, bankárként, vagy életművészként.
A szemmelveiszek és ferberek hétköznapi emberek voltak.
Csak én reméltem ennél valamicskével többet, de ezzel nem törődött a “rendszer”.
Mindenkitől elvárták a meghunyászkodást. Szótlanul tűrtük a megalázás sokféle formáját, a szópofonokra már meg sem rezdültünk. Így ment ez három generáción át. Mindenki beletörődött mindenbe, holott ez sem könnyített a sorsunkon. Hétköznapi esemény volt a szomszédok elhurcolása, magasabb helyeken intézték azt, mi köze lehetett a szemmelveiszeknek ehhez? Jólneveltség és közöny, élni kellett, s aki ennél többel is törődött, annak meggyűlhetett a baja a ranggal, paszományos, mentés, kócsagtollat billegtető nagyságos urakkal. Beletörtünk a beletörődésbe. Félni is csak jólnevelten lehetett, semmi pánik, nyugalommal beosztva tanultunk meg szorongani. Rutinosan dugtuk el ökölbeszorult kezeinket.
A ferberek naívabbak voltak a szemmelveiszéknél. Becsvágy, önbizalom hajtotta őket, nem vették észre, hogy rajtuk ez sem segíthet. Mindkettő szűkölő félelemmé silányult, s tiltakozni sem maradt erejük. Az egész rokonságot elvitték, hogy aztán néhányan a maradék erejükkel túléljék mindezt. Nem volt abban sem sok köszönet, megkeseredtek, de akiben a becsvágy újra feléledt, azt megint elvitték. Alkalmazkodtak ehhez is, s közben már azt sem tudták, hogy ez az ő életük-e vagy valaki másé.
Aki még tudott gondolkozni az őrület éveiben az felkerekedett, elment idegenbe, ahol végre az lehetett, ami mindig is volt, idegen a környezetében és a saját bőrében.
Más idők jöttek, azt ma sem tudjuk jobbak-e, de a ferberek mindegyike elment onnan, ahol született és felnőtt. Én is.
Nem értettük, hogy másutt sem jobb, csak más. Ezt évekig egyikőnk sem vallotta be magának. Elvesztettük önmagunkat, de ennek bevallása a végső vereség lett volna.
Jöttmentekké váltunk, nyelv nem volt, márpedig nyelv nélkül mindannyian semmivé leszünk. Az anyanyelv mi vagyunk, ennek elvesztése önmagunk elvesztése. Nehezen tűrtük ezt mindannyian.
Ellillant személyiségünk, idegenben egyszerre kellett külsőt és belsőt váltani. A helybeliek Amerikától Japánig türelmesen mosolyogtak, mindenki igyekvően segített, majd csak megtanulnak “ezek”, azaz mi, szép lassan mindent. Hisz nem maradt választásunk.
Újra kellett fogalmaznunk mindent, a nyelv “lecserélése” egy másikra önmagunk kicserélését is jelentette. Ebbe csak én nem tudtam beletörődni, rokonaim ezt is elfogadták, mert tapasztalataik bölcsebbé tették őket, mint engem. Én ez ellen is tiltakoztam, s ma már tudom, milyen ostoba és naív voltam.
Mindenkinek az fájt idegenben a legjobban, hogy elveszti mindazt, amire otthon büszke volt, azaz a saját énjét. Abban reménykedtünk, hogy ez csak átmeneti állapot lesz. Nem így történt. Az idegen világ úgy kúszott a pórusainkba, mint a sivatagi homok, észrevétlenül, s nem lehetett azt semmivel eltüntetni. Mehettünk a magyar áruk boltjába, nem volt sem szappan, sem más tisztítószer, mely eltüntette volna változásaink sorozatát. Kipróbáltunk minden lehetetlent. Ünnepeltük a karácsonyt egy olyan országban, ahol ennek hírét sem hallották. Buzgón gyűjtöttük a hazai recepteket, hátha azzal az otthonosság érzése megmarad. Szidtuk magunkat, ha elfelejtettünk egy szeretett kifejezést, egy szóviccet, miközben az új nyelvet sem uraltuk még. Keresgéltük a szavakat, s ezzel önmagunkat kerestük.
A ferberek “sikeresen” megkapaszkodtak, de gyökeret már egyikőjük sem tudott sehol ereszteni. Sok évvel emigrációjuk, vagyis menekülésük után gorombán azt mondtam nekik (hiszen magamnak mondtam), hogy mi már sehova sem tartozunk, azt sem tudjuk kik vagyunk, s a megszokott, de mindig idegen világból csak annyit fogtunk fel és értettünk meg, ami nélkülözhetetlen volt a túlélésünkhöz. Hallgattak a többiek, s úgy borította el őket a tehetetlen düh, hogy a szavaikat is eltorlaszolta.
Tárgyakat mutattak nekem, autót, hűtőgépet, a mosógép melletti szárítót, a gyönyörű padlószőnyeget, s közben egyikőjük sziszegve kérdezte: meg tudnád ezt venni Magyarországon?
Én még akkor felkészületlen voltam, hiszen nem olvastam a sehol meg nem írt kézikönyvet a saját emigrációnkról. Tárgyakat huzigáltunk maguk köré, egymás szavába vágva bizonygattuk magunknak, hogy ez már egy jobb élet, ebben megtaláljuk mindazt, amire vágytunk, amiről álmodoztunk, amikor gyerekek voltunk.
Ma sem értem, miért a tárgyakat hívtuk segítségül- bizonyítékként. Vigasz volt persze, no meg jótékonyan elfedték a kínt az elveszett otthon miatt. Nem a tárgyakért kelt útra egyikőnk sem.
Bezzeg a szemmelveiszek nem mentek sehova. Nekik jó volt minden, ahogy megtörtént velük, ők tudták, hogy az életük nagyon kis része van a kezükben, a többit a sors, a ki tudja hol figyelő Teremtő intézi. Ők nem gondolkoztak azon, hogy lehetne másként is máshol is. Közülük csak kevesen ismerték fel, hogy bűntudat rágja kíméletlenül őket, ez elől nem lehet sehova menekülni. Egyesek ittak, addig sem kellett gondolkozniuk. Mások a szorgos munkájukra voltak büszkék. Aggódva figyelték a ferberek menekülését, de ebből csak hümmögésük hallatszott, meg a rebbenő zavar, olykor a legyintés.
Mi ferberek, akik elmentünk, soha nem beszéltünk még egymás között sem arról, hogy otthon veszítettük el a hovatartozás derűjét, megnyugtató biztonságát.
Lélekben kettészakadtunk: énünk egyik fele továbbra is az otthont kereste, lelkünk másik fele pedig szégyellte, hogy ezt már nem otthon keresi.
A ferberek és a szemmelveiszek egy mindenki által ellenzett házasságnak köszönhetően egymás tükrei lettek.
A ferberek látták a közönyt, a szemmelveiszek pedig felháborodva utasították el a ferberek szemrehányásait. A ferberek szégyenkeztek, mert elmenekültek, maguk sem tudták mi elől, a szemmelveiszek leplezetlen büszkeséggel lengették magyarságuk zászlóját. (Ilyen névvel, dohogta bölcsen egyikőjük..)
A szemmelveiszek ma is otthon élnek. A ferberek szinte a világ minden táján megtalálhatóak, anyanyelvünket már csak ketten beszélik, harsognak az angol r betűk, görögnek az á-k az a helyett.
Így, hozzájuk hasonlóan bolyongok én is immár negyedszázada a világban.
Magyarul írok, magyarul (is) gondolkodom, nincsenek csudagépeim, a padlószőnyegtől tüsszögök, autóm sincs, csak lassan egymásba torlódó könyveim.
Kevés tárgy van, amit megőriztem, mert otthonról hurcolom magammal. A legfontosabb a ferberek és szemmelveiszek megmaradt fényképei. Néz rám az egyik szemmelveiszné, tekintete egyszerre csodálkozó és felháborodott. Látom a színekben pompázó nappalit, ahol színekben pompázó engedelmes mosolyt előállító ferberek ülnek egymás mellett.
A tekintetük beletörődő, olyan mint egy könnyed kacaj, vagy egy legyintés. Így vagyunk hát akik még élünk. A ferberek és a szemmelveiszek.

 

Illusztráció: David Zhang – Don’t get run over by that train while you’re running home to mommy

Hegyi Botos Attila: In illo tempore

Könyvekben fogdosunk keretet a szavainknak. Miután a hangtávolságnál többet akartunk, messzebbre szólni, térben, időben… Ez a hallható tanítás egyik furcsa ösvénye: hogy láthatóvá tesszük. Papíron formált jelek tűrik a kedvünkért nyomdagépek robaját, a ragasztó nedvét, a préselést, valahol csupa erőszak, az összeolvasható jelek hordozója teremtésének hétköznapja… Pedig ünnep. Nemcsak kézbe venni a készet – a más készre növelt, szólni engedett szavait a megálmodott keretben. Elkészíteni is ünnep. Ha át akarod élni, mint a világot, ahogy mindent in illo tempore – hogy úgy legyen szent, mint bármi egy kert, egy élet, a világ teremtésének idejében, be kell lépned a tárgy születésébe. Hogy a léted világ teremtésének idejében lehessen – hogy amit teremtesz, világ lehessen. Hogy egyszerre lehess a teremtés gyönyörű, tiszta, időtlen állapotában s a telő lét állapotában.

Gyönyörű makacsság kell hozzá, ebben a gépiesen tömegcikk korban, hogy valaki így, ünnepként élhessen és éltessen egy megjelenést – technikai értelemben is, elsőtől utolsó porcikájáig. Hegyi Botos Attila éli ezt a gyönyörű makacsságot. Papírra simogatta ezt a légből szőtt, fényből égetett könyvet, minden példányba maga kezével ragasztott aranypausz nyitó és zárólappal, rajta kézzel írt verssorok… s közte (a nyomda sokszorosító gesztusával se távolító) szintén kézzel írt közelségben a többi vers – hogy kert lehessen, hogy élet, hogy világ: hogy ennyit se távolítson rajta nyomtatás, hogy a tekinteted mintegy lélegző hullámokon vigyék, ne torpantsák túldíszű kalligráfiákkal az olvasás sodrát. Kézzel írt könyv. A címe: In illo tempore. Zugligetbe mediterrán lélegzetet csempésző ökológus, zenész, alkotóművész, filozófus-dalnok kér fel e kézzel írt könyvvel: éld át így az olvasást. Ahogy Eliade fogalmaz az Örök visszatérés mítosza lapjain: A rítus paradoxona révén minden felszentelt terület megegyezik a világ közepével, éppen úgy, ahogyan a rítus ideje egybeesik a „kezdet” mitikus idejével. A kozmogóniai cselekedet megismétlésével a konkrét idő, amelyben az építés lefolyik, kivetítődik a mitikus időbe, in illo tempore, azaz a világ kezdetének idejében történik. Egy épület valóságát, maradandóságát tehát nemcsak a profán tér transzcendenssé (világ köze­pévé) alakítása teszi lehetővé, hanem a konkrét idő mitikussá változtatása is. Minden egyes rí­tus nemcsak szent helyen (amely tehát lényegileg más, mint a profán tér), de szent időben is történik: a „hol volt, hol nem volt” (in illo tempore, ab origine) idejében, amikor az istenség, az ős vagy a hős először mutatta be a szertartást.

Ha házat, ha hazát, ha betűből szőttest raksz álomnak, legyél az ember, aki még nem tépte szentté és profánná világát. Nem tépte hétköznappá és ünnepnappá, a szentet a hetedik nap pihentető kényszerébe ejtve (hisz az Úr is akkor pihen – hiszen az ünnep pihenés). Legyél az ember, aki nem hiszi, van becsukott szemű istene (s e gondolat legvégén: nincs is istene), hanem éli a lélek nyílt távlatait, mindenbe belelélegezve az imát, az odaköszönést, teremtett a teremtőjének, az így alkot: egyszerre teremtve és teremtődését megidézve. In illo tempore – az akkorban, ami így mindig; így örökké. Ha házat rak, ha hazát, ha könyvet, így szentel meg minden teremtő gesztust. Nem lélek helyett, de lélekkel. Nem mintát tagadva, gyökeresen újat hajtva, soha nem kiejtett szó-tereket – a tudomásulvételével: kimondott igazainkból szövődő mítoszaink élettel telítésében érdekelt a kimondó. Ha házat, ha hazát, ha verset – tudja azt is: megidéz. Ha akarja, ha nem, idéz, feledésből hív elő annyiféleképpen mondottat a maga ízeivel: a maga szárnyaira sokszor hasított levegőt símogat. Onnan hívja a szavakat, nyíló égből a messzi szavakat – s nem az illúzióra büszke: először mondtam. S akinek beszél, az sem az éhből szőtt közös álmok többi rabja. Azt szeretné, hogy vele mondd, vele áldozz: neki.

Ez a költészet, mint összes, mélyen orfikus társa, oda beszél – az örök gesztusokba, a teremtésbe. Neki áldoz. Nézd a címadó verset: teremtést és létet egyszerre ünneplő himnusz. Azokkal szól, jelöltekkel s jeltelenekkel, akik ugyanígy az örökből – ugyanígy az örökbe érkeznek. Himnusz és ima, pillanatról pillanatra elfoszló, mégis, erősebb, mint a rakott kövek – nem kapaszkodik. Hagyja elfújni magát. Hiszen újra és újra abban az egyetlen, lélekkel töltött relációban – lélegzetvételben létezik, amelyik nem adja fel az igényt a teljesre. Innen, születésből és illanásból. Hegyi Botos Attila minden kötete átérzett, szemünk láttára versben megélt, teljes-igényű folyamat volt eddig is. Olyan organizmus, amely nem szégyelli a maga építettségét – olyan  látomás, amit a konkrét látvány egyszerre magába rejt és felmutat. Mélyen szakrális, és sokrétegű versvilág volt a rögnyi ég – áldozati énekek, a dionüsszoszi szertartás köré feléhelődő versekkel; s ebből az odaállásból nem engedett Az etruszk utas – a tengeri csikó éneke kettős, időket egymásra pillantó utazásában sem. Valahol értem, mindhárom kötet miért él a mediterránumban – hiszen egyszerre hallom ki a hagyomány-bölcső távlatos légkörét és az utánozhatatlan esésű fények alatt piruló szirmok megilletődését belőlük. Mert Attila a szememben tényleg délszaki ember. Siklós tehet róla? A szülőföld géniusza? Nem tudhatom – de nem tűnik választottnak ez a testi-lelki otthon-érzet. Nem tűnik választhatónak. Nagy ajándék: tengerpartot, nem szűnő hullámverés igézetét lopja körém, amikor a kötetét lapozom. Olyan nyíltságos horizontot, amit nem ernyőz, nem takar gondjainkból növelt épület vagy tereptárgy.

Értelemszerű, hogy a himnuszokban nem kell a harsány aktuálist
keresned, a közélet frontátvonulását. A gondviselés mélyebb értelmében beszél, nem a gond viseléséről. Az is hullámverés – de műanyagszemetes lakhatatlanság; az illúziók ocsmány habját veri. Örök szégyenünk, hogy valóságnak hisszük – hogy képére formálnánk az igézetet. Annak, akit elveszített direkcióink indázó szavakkal szellembe kötözése izgat, nincs dolga az aktuálissal. Mint ahogy nincs dolga a személlyel, az énnel, az egóval – ha magára figyel, csak úgy az egészben. Nem befelé, nem kifelé – felfelé, a teremtődésbe néz, a végtelenbe gyűrt pontba, s magát is oda látja. Mert hiszen minden most történik, s valódi távlatot ez a most akkor nyer, ha ugyanazt jelenti a „most és először”, mint a „most és örökké”. Bölcsők dalain tűnődöm

Szőlők karján nevelődő, erdő hullámzó, meleg áramain lebegő, gyanta kámforát emlékbe simító, fedetlen, érzéki hegy-arcot emlékben megülni hagyó, szobortorzó egészét látó, játszani lopva engedett pillanatok kavicsait zsebbe gyűjtő költészet ez. Hegyi Botos Attila a maga szellemiségének tükrözőiként Dantét, Hölderlint, Rilkét, Eliotot, Pessoát nevezi meg – én olykor odalátom mellé Pablo Nerudát is, a maga kócosabb látomásosságával. Végleteiben nem parnasszizmus, se pantheizmus – olykor Hamvas Béla szavai jutnak róla eszembe: …az etruszkok asszonyaik sírkövére virágot faragtak, se nevet, se mást, se kort, se rangot. Mit mond a sírkő? Aki itt fekszik, virág volt, élni tudta azt, amit a bölcsek csak gondolni… Attila ilyen viráglátó ember – aki költészete hajnalától szinte kizárólag erre a maradék nélkül fontosra figyel. Nagyságálmainktól töredezett kapcsolatra azzal, ami a maga öröklétét újra és újra a bomló szirom pillanatában fejezi ki – az újrafont kapcsolatra figyel a mindent áthatóval.

Van valami elemien organikus ebben a teremtésben, de ahogy a növény is faja szép törvényeit követve nő, törvényszerűen úgy látja a maga látványainak növekedésébe a mások látványait ez a teremtés. Belerétegződik a látomás, a megelőző nemzedékek figyelmet csiszoló észrevétele. A Cédrus látványa megidézi a birodalmakat, amiket e hosszú létű növény a maga növekedése közben emelkedni és omolni látott. A kő birodalmait, rakja ember, vagy a teremtés tektonikus akarata. Megidézi a sose látott, de legendában, mítoszban őrzött ős-múlt lélegzetét, Atlantiszt; sőt, megidézi az ős-kontinens szétválás előtti, egybefüggő, irdatlan nyugalmát. A Cédrus megidézi a róla szóló énekek gyönyörűség-dalait, az égbe szúródó vadlúddalig bezárólag – hiszen nemcsak mi énekelünk; sőt, akad, aki nálunk nagyobb ihlettel, áthatóbban. Megidézi a hozzá fűződő rítusokat, hagyományokat, az idő kámforozó balzsamfelhőit, amit az ember az árnyas hűsében időzve csak beleképzelt. S hogyne idézné meg a Cédrus a megragadó látomást, a vásznon: Csontváry Kosztka Tivadar látomását; talán a legszebb növény-testen átsugárzó világ- és önarcképet! Cédrus, illatozó kinyilatkoztatásban. Talán ez a leglényegesebb, hiszen ezért kerülhetett a zárlatba, mindent emelő lélegzetvételnek a végére: kinyilatkoztatás. A teremtés szakadatlan fenségének kinyilatkoztatása. Ha már himnuszt énekel a költő, így: kinyilatkoztatást ünnepelve tegye.

Lélegzetről lélegzetre – ez a kötet lapozható, szemezhetsz belőle, kóstolgathatod; a papír nem pironkodik, hagyja magát. De igazán akkor adakozik gyümölcsfa-mód, ha sorról sorra, oldalról oldalra engeded vezetni magad, ahogyan a magát szerkesztő költő óhaja – ahogy bevezet a kötetébe, mint egy misztériumba. Az egymásra rétegződő tartalmak mestere is a költő – egyetlen jól megválasztott jelzővel olykor kötetnyi tartalmakra utal. A világot egyetlen látomásnak, örök ismétlődés-mítoszok mankóinak segedelmével járhatóvá szervülő útnak látott nézetben elvesző olvasót csak azzal biztathatom: legyen kíváncsi. Lapozza fel Eliade könyveit, Guenont, keresse meg a világ mítoszi nézetének gyönyörű, látomásos együtt-látóit, Kerényit, Várkonyit, ismerkedjen evvel a szellemi birodalommal, ahol Hegyi Botos Attila elengedett kézzel járkál az égbe feszített verssorokon:

Hegyi Botos Attila: In illo tempore.
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2018.

(Illusztráció: Paul Klee: Temple Gardens)