Némán kiáltok címmel jelent meg Ocsovai Ferenc hatodik verseskötete a Helma Kiadónál. A kötethez Szepes Erika irodalomtudós, az Ezredvég folyóirat főszerkesztője, valamint Fabulya Andrea szerkesztő, tanár, versmondó írt előszót. Hasonlóan a korábbi kötetekhez, a szerző ebben a gyűjteményben is téma szerint csoportosította és ciklusokba rendezte a műveket, amelyek az utóbbi két év során születtek.
A borítóhoz Gustave Doré francia illusztrátor egyik metszetét használták fel, amely eredetileg John Milton Elveszett paradicsom című művéhez készült. A magyar könyv is magyar termék mozgalom keretei között megjelent verseskötetet a szerző barátja, mentora, az idén tavasszal elhunyt Dr. Bogoly József Ágoston emlékének ajánlotta.
Szepes Erika az alábbi sorokkal vezeti fel Ocsovai legújabb kötetét:
„A költő élénk szeizmográfjával reagál a napi eseményekre, hétköznapiakra, társadalmiakra, politikaiakra és magánéletiekre egyaránt. Megszólalásmódja is polifón: ír antik időmértékes verset, ha a téma úgy kívánja; magyaros ütemhangsúlyosat, ha magyar történelmi eseményekről ír, és ír szabadon áradó szabadverset, ha hömpölygő indulatának a kötetlen megszólalás felel meg leginkább.
Avantgárd momentumok is fellelhetőek verseiben, de távol áll tőle az értelmetlen vagy öncélú posztmodern könnyelműsködés. Eddigi tevékenysége – fiatal korához képest – gazdag és sokrétű, és sok ígéretet hordoz magában, aminek megszólaltatására van ereje és tehetsége. Mindezek figyelembevételével Némán kiáltok című verseskötetét az olvasó számára melegen ajánlom.”
A kötet címe nem pusztán szójáték, amely József Attila Nem én kiáltok című költeményét idézi meg, hanem egyúttal egy feszültségekkel teli oximoron is, amely megalapozza a kötet alapvető hangulatát; azt a klausztrofób állapotot, amelyről egy víz alatt kiáltozó fuldokló, egy földalatti kazamatába zárt, élve eltemetett-elfeledett rab, vagy egy betapasztott, bevarrt szájú ókori mártír juthat az eszünkbe.
Ez a beszédképtelenség és zsibbadtság már-már korszellem, amely szingularitásba taszítja az egyént: minél jobban ki szeretné ugyanis mondani, ami benne van, annál inkább megnémul, megbénul és sodródik az árral, miközben egy nála magasabb rendű társadalmi-technológiai gépezet, egy mindenható, mindent látó Mechanon fogságába kerül.
Joggal merül föl a kérdés, hogy tudja-e még a jelenkori ember – függetlenül attól, művész-e vagy sem – hallatni még a hangját, vagy, akár egy virtuális dzsungelben, csak neszek, zörejek, morgások és susogó lombok vesznek körül mindent, ahol az értelmes és az értelmetlen, a józan és a részeg gondolatok bábeli zavarban keverednek egymással és terhelik túl a befogadót.
A legnagyobbtól a legkisebbig, a legsikeresebbtől a legsikertelenebbig valamilyen formában mindannyian elszenvedői vagyunk a tömegkultúra visszásságainak. Még ha fizikai értelemben szabadon járunk és kelünk is, olyan, mintha valamennyien a Mátrix csapdájába estünk volna. Mindenkinek van rá egy épkézláb, logikusnak tetsző magyarázata, hogy ő miért önálló és miért szabadok a gondolatai, de a kognitív disszonancia érződik ebben a színlelt intellektuális magabiztosságban – kinél jobban, kinél kevésbé.
Fabulya Andrea így ír előszavában a szerző költészetéről:
„Ocsovai költészetében pallérozottan, szándékoltan és céltudatosan kifejeződik az önjobbítás és a világjobbítás akarata. Éberséggel, határozottan mutatja fel nemcsak, ami ártalom, bántás, hanem az irgalmat, a gyógyulást is. Vajon nem most van-e a legnagyobb szükség erre az Egész-tudatra?
E versek az élet igenlésének mindig vágyott tartományaiban kalandoznak; kimondják a fájdalom erejét, megélik a kudarcot, de látják-láttatják a gyógyulás reményét, a talpraállás hitét is. Vallomásosságuk korántsem szubjektivizmus, sokkal inkább közösségi és közös élmény. A kötet ily módon nem a mindennapjainkba már természetesen beivódott versenyt, hanem a nélkülözött verset kínálja.
Ez a líra pediglen nem a langyos lábvíz műveltető igéinek mélabús csepegése, de nem is a saját hasfelmetszését alapos körültekintéssel és öntetszelgéssel végző jelzős szerkezeteknek a költészete, nem pusztító és önpusztító divatmemoár, hanem számot vető, reflektív, de nemcsak önreferáló, hanem valahogy – talán épp személyességével is – közösségi szinten utat keresni vállaló, olykor mutatni is megkísérlő ön-, ember- és társadalomkritikus költészet ez.”
A kötetben emiatt egyaránt előfordulnak epigrammák, négysorosok, szabadversek, elbeszélő költemények, strófákra tagolt művek és kötetlen gondolatfolyamok, valamint balladák, dalok, vallomások, rapszódiák és szatírák. A közös hangulati jegyek ellenére azt, hogy milyen sokféle téma mozgatta meg az alkotót, kiválóan tükrözi, hogy ennyi versciklust még egyetlen kötete sem tartalmazott korábban.
Érdemes-e még szívből: dicsőség, siker és ellenszolgáltatások reménye nélkül alkotni, amikor az információáramlás irdatlan tengerében és zajában a művész nem, vagy csak részben találja meg ma már a közönségét? – teszi fel a kérdést előszavában a szerző. Érdemes-e a téren és időn átnyúló szellemi-irodalmi kapcsot kialakítani, amikor egyre képtelenebbé válik az ember arra, hogy lelassítson és elcsöndesedjen?
A klasszikus költészet egyik legfőbb gyöngesége az influenszer-kultúrával szemben az, hogy félünk egyedül maradni gondolatainkkal és érzéseinkkel, ugyanakkor félünk attól is, hogy őszintén megosszuk ezt a szorongást másokkal, ezért a virtuális világ pótcselekvéseibe menekülünk, amelyek mind olyan másnak és színesnek tűnnek, noha valójában egy és ugyanazon mechanizmus álarcai. Miközben a mind magasabb ingerküszöb miatt az ember önkéntelenül is influenszer lesz és egyre inkább enged a privát szférájába vadidegeneket – legyen szó az otthonáról, hétköznapjairól vagy a tulajdon testéről – valójában sohasem távolodtak el ennyire egymástól az egyének, mint napjainkban.
Hiába keresi a bolyongó lírai én azt a szeszélyes, kozmikus hatalmat, amely felelőssé tehető a véget nem érő, örvénylő belső vívódások miatt, ezt a pokoli erőt ugyanis valószínűleg éppen maga a zarándok elme engedte szabadjára, ezért a megbékélés is belülről kell, hogy fakadjon. Hiszen lehet, hogy sok más sorstársához hasonlóan a költő sohasem fogja tudni átszakítani intellektuális börtönének rácsait, de attól még azok a rokonlelkek, akik együtt szenvednek ebben a hatalmas, közös cellában, némán kiáltva, egymás hangját mégis meghallva talán elviselhetőbbé tehetik a rabságot.
