„Ott vannak a szépirodalmi írók, a költők, a novellisták, a regényírók. Ők úgy gondolják, hogy ha elég nagy fáradtsággal és elég bonyolultan írnak meg valamit – így az alig érthető – akkor az már művészet. Így megy ez évszázadok óta, ők pedig folytatják ezt a hagyományt. Ezek az írók híresebbek, mint amennyire gazdagok.”

                                                                              – Charles Bukowski

Amikor egy reggel nyugtalan álmomból felébredtem, korábbi önmagammá változva találtam magam. Miután kinyitottam a szemem, rögtön éreztem, hogy valami nem stimmel. Hátamon feküdtem, s kissé felemelve a fejem, megláttam szobám egykori berendezését, a jól ismert, mára mégis idegen tárgyakat. Az első pillanatokban még fel sem fogva, hogy mi zavar, körbepillantottam, és ott volt minden: az a könyvespolcom, amit később az unokaöcsémnek ajándékoztam, a kerek üvegasztal, amelybe majd a fiam fogja beverni a fejét négyévesen (rohanok vele a sürgősségire), a ’80-as évekből származó kanapé, amit a déditől örököltem, és az a téglalap alakú, apró terrárium, amiből kipusztult az összes rákom.

„Mi történt velem?” – gondoltam. Nem álmodtam. A szobám, e szabályos csak kissé szűk emberi szoba, békésen terült el a jól ismert négy fal között. Vagyis azon falak között, amelyeket valamikor jól ismertem, hiszen aztán a házasságkötésemet követően az egészet kibontottuk, hogy hozzáépítsünk további szobákat a gyerekeknek, meg egy teraszt, ahonnan élvezhetjük az aranycafrangok simogatását nyaranta.

De ez korántsem az a szoba volt, amelyben jelenleg élek.

Szép lassan felismertem mindent, az azóta már megkopott vagy elveszett tárgyakat, a magazinokból kiragasztott posztereket a falon (te jó ég, azt az Ice-T képet mennyit kerestem később), az íróasztalomat, amelyen az első szövegeimet írtam, és egy őskori számítógépet, amilyet ma már csak bolhapiacokon árulnak romkocsmák falainak díszítésére szánva, vagy az elvetemült gyűjtőknek. És ott állt mellette a régi mikrofonállványom is

Nem álmodtam. Riadtan felülve az ágyban megtapogattam magam, és éreztem a bőröm feszességét, azt a fiatalkori feszességet, amit rég nem tapasztaltam. Mindkét alkaromról hiányoztak a tetoválások. Csak a vállamon volt meg a kisördög, amiből rögtön ráébredtem arra, hogy hol is járhatunk az időben. Azt a tetoválást az Érettségi után csináltattam, tehát legfeljebb húsz éves lehetek, mert utána szépen sorban jött a többi is viszonylagosan rövid időközönként, míg el nem fogytak a helyek.

Agyam dolgozni kezdett, felpattantam az ágyból, egyre izgatottabban keresgélve jelek után, jelek, amelyek megmutathatják, mi történik: nem ez már biztosan nem egy álom, hiszen egy álomban nem ismerünk fel mindent ennyire részletesen, az álmok jórészt elnagyzoltak, és sohasem ennyire valóságosak.

Lenéztem az ágyékomra. Á, tuti nem vagyok még húsz se.

Odakintről sikkantyú zaja csapott fel, és kétségem nem maradhatott a felől, hogy megérkeztem a saját múltamba. A köcsög szomszéd, aki este nyolcra rendszerint kiütötte magát és lefeküdt aludni, annál korábban kelt, és akár vasárnap reggel ötkor is nekiállt kocsit mosni vagy füvet nyírni.

Szarni az egész világra. Mert megérdemled.

Sietősen átvágva a szobán, a túloldali falon lévő kenderlevél alakú tükörhöz léptem.

Basszus.

Mintha mesterséges intelligenciával frissítették volna fel a pofámat, mint Mark Hamillnek az utolsó Star Wars filmben. Ez tényleg én vagyok. Milyen marha jól nézek ki. Sehol egy sörhas, vagy megereszkedett mell, és tokám sincs még.

Zavarodottsággal vegyes érdeklődéssel néztem körbe és körbe – talán nem ártana először is felöltöznöm, aztán majd kitalálom, mi legyen. Hol is vannak a ruháim?

Zsongó fejjel kutattam egykor hordott cuccaim között a szekrényben, ámulva fedeztem fel ifjúságom kedvelt szövetdarabjait, a vasalt fekete pólókat, amiket a Headbenger Katalógusból rendelgettünk akkoriban, s közben nosztalgikus érzések öntötték el egyre tanácstalanabb belsőmet. Mégis mi a fene folyik itt?

Megbéklyózott jókedvvel öltöttem magamra egy, ma már nem létező ONYX pólót, aztán rögtön az ablakhoz siettem. Az udvar teljesen máshogy nézett ki, mint egyébként, a garázstető már rég nem ebből az elavult palából van, és hogy is hívták azt a kutyát, amelyik most ott tekereg a kerítésnél? Nem emlékszem a nevére.

Csubakka?

A ház előtt ott állt a család régi, csepp alakú Renault-ja. Szerettük azt a kocsit, azzal voltunk először Horvátországban, aztán valami román pasas vette meg. Néztem, ahogy az utcán balról-jobbról érkező autók keresztezik egymást folyamatosan –  á ez itt a ’90-es évek.

Vissza a szobába.

Mialatt további jeleket kezdtem keresni, bekapcsoltam a számítógépet is, ez lesz a legegyszerűbb. De nézzük csak. Ott, az íróasztal sarkán, ott figyel az első telefonom. Nokia 3310-es. Milyen kezdetleges.

Az első próbálkozás, hogy feloldjam a képernyőt, nem sikerült. (Csillag, aztán a jobb felső csík gomb? Vagy fordítva? Hogy is volt?) Mire azonban erre rájöttem, a számítógép monitorján is felvillant az azóta sem sokat változott Windows-jel, majd a dátum.

1998.November 23, Hétfő.

Az baszki, harminc év.

Tegnap, mikor lefeküdtem, szerda volt, és igen, azt hiszem huszonkettedike. 2028.

Nem álmodtam. Teljesen ott éreztem magam a harminc évvel ezelőtti életem valóságában. Napra pontosan.

Ijesztő volt az egész, mert éppen mostanában fejtegettem barátaimnak, hogy a zenében harminc éves periódusok vannak. A Millennium környékén kezdték el koppintani a ’70-es éveket, aztán a 2010-es években meg a ’80-asokat, és így tovább. Megy minden magától, még ha egy kis átfedéssel is, de a kultúránk harmincévente spirálisan újratekeredik, születik valami új, de mégis régi, aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy borzalmasan elavult és öreg vagy, hiszen a feldolgozások feldolgozásainak a feldolgozásait hallod a rádióban. Persze minden a ’70-es évekből fakad, ami előtte volt az csak bemelegítés, amit meg utána hozott az aranykor még vagy harminc évig, az maga a zenetörténelmi eposz. A következő közel negyven viszont a leépülés.

Én már csak jól tudom. Ha nem tévedek, éppen ennyit húztam le az úgynevezett zeneiparban, csak hát mindez viszonylagos, hiszen sosem tartoztam a felső réteghez, nem úsztam a nagy halakkal, mert sohasem voltam hajlandó megalkudni. Mindig azt a zenét játszottam, és olyan szöveget írtam, amit őszintén akartam, bármilyen nemű üzleti érdek vagy befolyás nélkül. Ezért sem jutottam feljebb soha. Ma már egy olcsóbb telefonnal is képes vagy zenét készíteni bármiféle előképzettség nélkül, és a mesterséges intelligencia tíz perc alatt lekeveri neked az egész albumodat, amit hazafele a suliból a buszon ülve raktál össze a segítségével.

1998-ban még csak egy ócska, zsinóros mikrofonnal szerencsétlenkedem, és küldözgettem be a béna dalaimat a kiadóknak, akik a  legjobb esetben is csak visszaírtak, hogy nagyon tehetséges vagyok, de valami eladhatóbb szöveget kellene írni, valami kommerszebbet, mert a rap az nem kelendő. Főleg, ha társadalomkritikus. Jó lenne valami könnyedebb, semmitmondóbb téma, egy dal a takarítónőkről vagy mondjuk, hogy jött egy felhő és leszállt közénk.

A zeneipar működése mindig is egy billenőtaligához hasonlított, a kiadók figyelme mindig arra billent, ami épp divatos volt. Hagyták, hogy a ’70-es évek után kibontakozó POP mindent felzabáljon, hagyták, hogy az óriáskiadók a médiával karöltve szép sorban megpuhítsák a punkot, a rockot, a hip-hop-ot, de még a technót is, mindent, amit csak lehetett, mindent, amiből még több pénzt lehetett kisajtolni. Így változott a lázadás diszkógömbbé, az ellenkultúra meg POP-pá. Így változott a zene futószalagon gyártott tömegtermékké.

De 1998—ban a rap még nagyon nem ment ebben az országban, csak ha eladtad a lelked valamelyik öltönyös faszfejnek, vagy, ha valakinek a rokona voltál. Így aztán én sem vittem sokra, vagy egy fél emberöltő kellett hozzá, hogy nagyjából közepesen ismert legyek ezekben a körökben. Anyagilag kész csőd volt az egész, abból a pénzből, amit ez idő alatt a zeneművészetre, lemezekre, rendezvényekre költöttem, több kocsit is vehetnék vagy egy házat a fiaimak, még, ha ezt nem is lehet így mérni.

És most itt vagyok.

1998.November 23, Hétfő.

„Mi történt velem?”

Lepergettem magam előtt az előző napomat, a napot, ami után harminc évvel korábban ébredtem. Emlékeztem az aznapi munkámra a cégnél, emlékeztem arra, hogy a kollégákkal pad thai-t rendeltünk ebédre, és megvolt a hazaérkezés is. Miután a kocsi beparkolt a mélygarázsba, és a fémdarazsak lejelezték érkezésemet a háznak, kimentem még a kertbe megetetni a Pegazusokat. A levegő szennyezettsége még nem érte el a kritikus szintet, így vagy jó fél órát álldogálhattam ott a lemenő napokat nézve. Emlékszem, hogy a sütőben valami olaszos rakott tészta volt, mire felértem, és arra is, hogy a feleségem hosszasan taglalta az aznapi áldozatok számát, mialatt vacsoráztunk. Később felhívtuk a gyereket holo-telefonon, aki körbe mutogatta nekünk az új védvonalat, amit építenek odafent. Emlékszem, hogy a feleségem a „lenyűgöző” szót használta. Aztán fürdés után bekódoltam a konyhapultot két karamellás forró csokira, és elkezdtük nézni az új Lanthimos filmet, aminek a felénél az asszony bealudt. Én viszont, azt hiszem, végignéztem. Vagy: „Mi történt velem?”.

1998.November 23, Hétfő.

És akkor, ahogy ott álltam a monitor előtt, egyszerre az jutott eszembe, hogy hiszen olyan zenék, olyan hangzások vannak a fejemben, amik még nem is léteznek, még nem is állították elő őket, és olyan dalszövegek sorakoznak bennem, amelyeket még meg sem írtak.

aztakurva.

Most kellene megírnom életem dalát, és leraknom a névjegyem valami olyannal, amit még senki nem csinált 1998—ban. Most kell a harminc évnyi plusz tudásommal és tapasztalatommal szöveget írnom. A mai, plasztikba burkolt tinédzser celebférgek nem érdemlik meg azt  hype-ot, amit azért kaptak, mert mi a ’90-es években megástuk nekik az utat.

Megváltoztathatom a jövőmet, olyan dalokat készíthetek, amitől a pénzéhes producereknek leesik az álluk, még akkor is, ha azok a dalok társadalomkritikusak lesznek. Az 1998-as közönség még nincs felkészülve arra, ami a fejemben már létezik, de mivel tudom, hogy mit fognak kajálni öt-tíz év múlva, bármit megtehetek. Mintha nálam lenne az a nyavalyás almanach, amit a Vissza a jövőbe filmekben hajkurásztak.

Eme felismerés kezdeti örömhullámai aztán fél óra alatt átcsaptak kétségbeesésbe. Már a monitor előtt ültem és próbáltam megfejteni egykori szoftvereim használatát (viszonylag könnyen visszarázódtam a kezelésükbe), amikor felötlött bennem, hogy mi lehet a családommal? A fiam még meg sem született, a feleségemet pedig még nem is ismerem. És a szüleim? Azok bizonyára dolgoznak, tehát délutánig jó vagyok, viszont ennem is kellene valamit.

Fogtam hát magam és körbejártam a házat igencsak kótyagos hangulatban a régi bútorok és tárgyak láttán, amelyek már csaknem kiestek emlékezetemből. A konyhát szinte fel sem ismertem. A hűtőben talált, már nem létező márkájú alapanyagokból összeraktam pár szendvicset és siettem vissza a szobámba dolgozni. Ki tudja mennyi időm van? Örökre a múltban ragadtam, vagy csak megbomlott az agyam? Nem akartam szembenézni a valósággal, egyfajta transzba estem, mint a színészek, akik órák hosszat teszik a dolgukat a forgatáson. Mintha azt hittem volna, hogy, ha nem veszem teljesen figyelembe a valóságot, és haladok egy kijelölt cél felé, akkor majd minden megoldódik magától.

Órákon át molyoltam a dallal, ami lehengerlően alakult, az izgalom fékezhetetlenül oltotta belém az adrenalint. Lázasan kattintgattam a sávok beállításait, a szemem már égett, olyan volt, mint régen, amikor még teljesen elhivatott voltam.

Észre sem vettem, mennyi idő telt el, amikor egyszer csak betoppant az anyám. Akkor fogtam fel, hogy bőven délután van, meg, hogy anyám ekkor még csak ötvennégy éves, nem sokkal több, mint én vagyok.

“Jobban vagy?”-kérdezte. Persze jobban, naná, valami harminc évvel fiatalabb a testem, és az agyam már tudja azt, amire csak ennyi idő tapasztalata képes megtanítani. ” Sokkal jobban!” – mondtam végül, és mint kiderült tegnap este belázasodtam és nem mentem suliba. Mint kiderült, itt még abba az elbaszott marketing iskolába járok, ami nagyjából hiába vesz el két évet az életemből, hát persze, de ugye nem csak itthon akartál maradni, hogy csináld a hülye zenéidet? Nem anya, tényleg szarul voltam, de aztán ma reggel úgy keltem, mintha újjászülettem volna. “Érdekes”-mondta azzal elindult vacsorát főzni. Biztos lehettem benne, hogy sötétedésig előrukkol valamivel, hiszen egész életében nagy kuglófművész volt.

De addig vissza a jövőbe.

Kattogás, vízhang, torzítás, még egy kis effekt. A hangom már nem a régi, pedig most annak kellene lennie, de a harminc év alatt elszívott cigaretta és egyebek megtették a hatásukat. Csoda, hogy anyám nem vette észre – vagy talán csak azt hitte, a betegség miatt van. De végül is nem is olyan nagy baj, ha mélyebb, rekedtebb a hangom, attól még inkább érettebbnek tűnik majd a dolog. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak, hogy még ma be kell fejeznem ezt a dalt, aztán mehet is a levél a kiadóknak. Aki kapja, marja.

Novemberben korán sötétedik, eltelt még pár óra, anyám hozott valami kaját, de engem már csak a dal végső lekeverése érdekelt. Apámmal még csak nem is találkoztam, mire észleltem, hogy odafent már szétterül a csillagpázsit, és a napnak lassan vége.

És a dal kész volt, több, mint öt perc gyönyör, kétszer harminckét sorral, lüktető kiállással, menő filmebtéttel, és egy olyan frappáns de tartalmas refrénnel, amit viszonylag könnyű megjegyezni. Gondolkodni kezdtem, hogy kinek is küldjem el. Közben lementem a konyhába és készítettem magamnak egy karamellás forró csokit. A nappali sötétjéből anyámék televíziójának sértő fénye döfködött kifelé. A Barátok Közt-öt nézték. Úgy éreztem, mégis csak jobb lenne visszatérni a későbbi jelenembe. De ha elküldöm azt a dalt miután megittam a karamellás forró csokit, és holnap harminc évvel később ébredek fel, akkor meg fog változni a jövőm, csakúgy, mint Martynak a filmben?

A másik fontos kérdés pedig, hogy vajon emlékezni fogok-e arra, hogy mi történt velem abban a harminc évben, amit még meg sem éltem? És, ha igen, megéri-e?

„A kurva egy olyan nő , aki többet vesz el, mint amit ad, azt a férfit, pedig aki többet vesz el, mint amennyit ad üzletembernek hívják.”

– Charles Bukowski

Gondoltam csinálok neki valami reggelit. Végül is csak tízre kellett visszamennie, talán még lesz egy kis időnk, ha felébred. Az én szervezetem korán kelő, a munkámból adódóan menetrend szerint hajnali négykor ébreszt. Persze így, hogy jóval éjfél után vergődtünk haza, szerencsére már nem működött a biológiai órám, de így is kevesebb időre van szükségem a regenerálódáshoz, mint a másnaposoknak általában.

És hát nem is vagyunk olyan másnaposok. Nem feszítettük túl az estét, csak néhány sör, miközben beszélgettünk a bárban, ahol különben valami közepesen ismert Dj-nek volt a születésnapja. A zene gőzölögve pattogott, ültünk a pézsmaködös boxokban, aztán egyre többen lettek, senkit nem ismertem, de persze előbb-utóbb valaki így is megkínált, mégsem ez volt a lényeg, hanem hogy olyan volt vele, mintha tényleg ezer éve ismertük volna már egymást, pedig hát csak aznap délelőtt találkoztunk először.

A tömeg egyre jobban bekészült, egyre szűkebb lett a tér, kimentünk inkább cigizni és az utcára nyíló teraszon tovább beszélgettünk arról, hogy az emberek ugyanazokat a viselkedésformákat veszik fel, mert nem tudnak már újakat kialakítani, hogy egybeolvadunk, közös digitális jelekké válunk, és a mindenáron-korrektség jegyében elérkezett a „tulajdonságok nélküli ember” kora, amelyben többé nem érezzük, hogyan kellene élnünk, hiszen teljesen általánossá vált a káosz meg a zavarodottság, így az elődöktől örökölt viselkedésmodellek egyikével sem tudunk mit kezdeni, csak nézzük tovább, ahogy a modern kor elveszti a hitét, s benne az egyén egyre kiábrándultabbá válik.

Aztán elhatároztuk, hogy inkább lelépünk, és itthon folytatjuk az eszmecserét, azt mondta, már ő sem bírja úgy az éjszakázást, mint annak idején, a zajt, a tömeget – én meg bólogattam, hát igen, régen nekem is voltak barátaim.

Gyalogoltunk végig a Damrak-on, az északi dokkok felől csípős novemberi szél fújt, úgyhogy sietősre vettük, hogy minél előbb elérjünk a lakásomig. Haladtunk az ismerősen idegen házak közt, a város még javában izzott, s a házakban mind a jóhiszemű ostobák csordája, jóhiszemű ostobák, azok, akik elhiszik, hogy az írott jog és a hatóság mindenáron követendő, akár a nyilvánvaló erkölcs kárára is. A tömegek, amelyek bármikor szó nélkül elveszejtenek minket, akik, ha megfizetik vagy meggyőzik őket, akkor a megfelelő ideológiai meggyőződésük birtokában úgy néznek a kegyetlenségre, mint az erény lehetséges változatára.

A Muntplein tornya már majdnem egyet mutatott, mire megérkeztünk, és rögtön felbontottunk még egy üveg acélvodkát, hogy átmelegedjünk. Aztán belemélyedtünk gy utolsó utáni beszélgetésbe, szó volt persze a nőkről, meg a politikáról, és nagyon örültem, hogy azonos hullámhosszon vagyunk. Lefekvés előtt közös egyetértésben kimentünk egy joint-ra az erkélyre és ahogy ott néztünk le a városra betépve, megállapítottuk, hogy ragyogó hulladékok vagyunk: villogó fogsorok, ravasz tekintetek, a babérfák alatt lapuló megfeketedett arany álarcok, üvegesnek tetsző szemek a ragyogásban. Hogy az utolsó kiszámított kétségbeesés vagyunk, akik után már nem következik semmi az idő tajtékfoltos peremén, mert ez egy mániákus társadalom, katasztrófa utáni világegyetem, ahol a politika szent, a döntések megfellebbezhetetlenek, a szükség törvényt bont, és ha az uralkodó osztály mohó profitvágya úgy ítéli meg, hogy a szellem korlátozza az akaratot, akkor azt kordában kell tartani, főleg most, hogy a technika elárulta az emberiséget és nászágyukat vértengerré változtatta. Ideák, eszmék, beteljesületlen pillanatok, az egész emberiség öngyűlöletben szenved.

Így kell lennie.

Készítem a rántottát, már bőven világos van, de ő még alszik. Főzök egy feketét is a maradék fazenda fundas keverékemből, és várom, hogy felkeljen. Tegnap este megbeszéltük, hogy majd én beviszem, hagyja a tömegközlekedést, ki akarom használni az időt, amit kifizettem.

Amikor felkel, jókedvvel és egymást barátian kóstolgatva elevenítjük fel a tegnap estét. Feltoljuk a koffeint és röhörészünk. Reggeli közben bekapcsolom a tv-t, ahol az aktuális tehetségkutató műsor elmúlt esti döntőjét ismétlik. Fitymagólemek, húgycsőbalerinák, abortuszhableányok, kokainpápák versenyeznek, és persze a zsűri ezúttal is a nemzeti magzatszurokpornó makkhámlásos hőseiből avanzsál.

Megy az etetés rendesen, jót nevetünk rajta. Amúgy meg majd a tarot, a vajákosok, a cigány-jósok, a trénerek, a nadisok, a reikisek, a fényevők, az aura-látók, az asztráltest-masszőrök, az ezo-kiborgok, a médium-gömbösök, a csakratisztítók, a rontás-levevők, a szellemmészárosok, a coach-ok, az életfonal-szövők és távgyógyítók megmondják. Majd a csillagok. Majd lesz valahogy, valamiben majd megint hinni kell, hogy tovább bírjuk.

Reggeli után összerázzuk magunkat és lassan megindulunk a kis Lancia Y-ommal, hogy visszavigyem őt. Alig bírok kiállni a parkolóhelyemről, mert egy rakás reggeli zombi keresztül kasul tántorog az utcán, míg végre megtalálják magukat. A lárma, a kacagás és a félelem pépes masszája kavarog a lábunk alatt, kiüresedett szólamokat labdáznak a tükrök és az utolsó vetéseket bámulják az emberek, akik könnyedén beállnak a sorba, ha az isteni büntetés kozmikus tüneteivel riogatják őket.

Nagy nehezen elindulunk de még mindig van vagy egy óránk, ezért úgy döntök, hogy megállok a Vondelparknál, hogy igyunk egy karamellás forró csokit. Ezt ő is örömmel veszi, egyben megállapítja, hogy mennyire jó csapat vagyunk. Találkozhatnánk még.

Miközben már parkolok le a park oldalában, én is megköszönöm neki az elmúlt napot, a meccset, a mozit, a sörözést meg mindent, szóval úgy tűnik, ez tényleg működik, nem hiába a több százezer elégedett felhasználó.

„Mindenképpen kereslek majd”- mondom, és jelzem azt is, hogy éves bérletem van, úgyhogy számít- hat rám, akár már a jövő héten. Arra gondoltam ugyanis, hogy a heti egy alkalmat engedem meg magamnak, azt még nem tudom, milyen leosztásban, de talán így a hétvégék jól működhetnek.

A forró karamellás ital nagyon jól esik a reggeli, tejfölös párában. Dumálunk még erről-arról, nézzük az ide-oda cikázó embereket és mindkettőnknek úgy tűnik, mintha boszorkány-tejjel itatták volna le a fél világot. Állandósult a szelíd, de görcsös idiotizmus, az erősek letipornak mindent, a gyengék veszítenek, a kisebbségek soha nem kapják meg a jogaikat. Kókuszférgek uralkodnak a népek törzsén, ez a tárgyak világa, és az ember úgy éli benne az életét, hogy tárgyakat szerezzen, mindenféle kétség, bizonytalanság és gyanú gyötri, de mindig megmarad a vigasztaló hite, hogy a tárgyak kárpótolják ezért: automata mosógép, légkondicionáló berendezés, síkképernyős plazmatelevízió, játék-konzol, önjáró porszívógép, vezeték nélküli hangfal-modul, okoskaróra, hibrid gépjárművek, feszített víztükrös medence vagy fürdődézsa a kertben és a legújabb almás kütyü, ami pár hétig a legtöbbet, legfeleslegesebbet tudja. Hangszerek, festmények, könyvritkaságok, történelmi relikviák, muzeális értékű fegyverek, Jézus halotti leple vagy a Mona Lisa eredetiben.

Szívjunk el még egy cigit, de aztán most már menjünk. Az iroda épp most nyit, viszont lehet, hogy lesz egy kis sor. Az egynapos, szombati bérlés elég népszerű, és a BEST FRIEND amúgy is az egyik legfelkapottabb a városban. Kiválaszthatod a karaktert, megadhatod, hogy nagyjából milyen súlyú legyen, vagy milyen színű legyen a haja, igazából bármi. Kérhetsz rá tetoválást, vagy szeplőt. Még a hangjának a tónusát is képesek beállítani. Egy jó órát faggatnak, mire kiadja, hogy milyen barátot is akarsz bérelni. Kevés olyan feltétel van, amit ne tudnának teljesíteni.

Már Haarlem-ban járunk, látom az iroda reklámtábláját, a Barátkölcsönző előtt semmi parkolóhely. Tényleg csúcsidő van így vasárnap délelőtt, ezt meg kell jegyeznem. A bérletemet múlt héten kaptam anyámtól az ötvenedik születésnapomra – milyen figyelmes – és, most, hogy az egy napig használt barátom, Tergu, kiszáll a kocsiból, máris pittyeg egyet zsebemben a kártya, hogy le lett vonva egy egység. Az elégedettségi kérdőív panelja azonnal felugrik a képernyőmön. Már csak azt nem tudom, hogy ez egy tíz alkalmas bérlet, vagy bármennyit használhatom?

Fel kell hívnom anyámat.

 „Sok híresség nem azért híres, mert olyan kitűnő és eredeti lenne a munkájuk, hanem mert a tömegek azonosulni tudnak vele. És nem azért azonosulnak vele, mert valós, hanem épp azért, mert hamis – hisz legtöbbjük esetében az eszményeik, tetteik és az életük is hamis.”

                                                     – Charles Bukowski

Már megint ott virít a neve a címoldalon.

És most már nem csak a szakportálok boncolgatják a felfedezését, mint pár hónappal ezelőtt, nem, ez itt a rohamosan erjedő bulvárhergelés, a verbális élveboncolás első érlüktetése.

A tudomány és technika legújabb vívmányai csaknem mind jóhiszeműen, jótékony cél érdekében születnek, hogy könnyebbé, kontrolláltabbá tegyék az ember életét, de minden esetben akadnak olyan rétegek, akiknek éppen hogy megnehezíti azt, vagy pedig az előre nem látott következményeitől szenvednek. Végül apró szívszúrások elszabadult légiója pecsételi meg egy-egy felfedezés megítélését, legyen az bármennyire is hasznos az emberiség számára.

Ahogy elnézem, Brian élete épp most fordul fel fenekestül, át sem kell mennem hozzá a laborba, hogy lássam az arcán a pánikot, amit ezek a cikkek okoznak. Ismerem jól évek óta. Szolid, magának való figura, kerüli a feltűnést, valójában még a tudományos sikerekre sem vágyott sohasem igazán, csak egyszerűen hitt abban, amin dolgozott, mert úgy vélte, a nagy körforgásban ez az ő rendeltetése, ez az, amit maga után hagy az emberiség számára.

És végül összehozta.

Az ember egész életében arra vár, hogy megtörténjenek vele a dolgok, miközben már rég történnek. És ez alatt csaknem végig azt a néhány igazán emlékezetes pillanatot, boldogan eltöltött pár órát, napot, hetet, vagy kiemelkedően nagy örömöt  próbáljuk újra átélni, amit időnként éreztünk, amiről azt hittük, hogy az az  élet. Azt kergetjük folyton, időnk ama pár szeletnyi momentumát, melyet igazán értékeltünk, mígnem egyszerre észrevesszük, hogy megsárgultak a levelek, kásás lett a dinnye, és a rosszul megemésztett élet salakja ott tornyosul az emlékek mellett, amelyek életben tartanak.

Az agy mindent eltárol, minden érzést, képet, illatot, amit csak átélt. Elöl tárolja a nélkülözhetetlen információkat, míg a hátsó részlegbe menti a többit. Sokáig nem jöttünk rá, hogyan szelektál. Voltak köztünk olyanok, akik már évtizedek óta az intézetben dolgoztak bármiféle komolyabb erőlelépés nélkül, noha bár egyes területeken valóban elértünk némi haladást. A professzor azonban bármi nemű kudarc ellenére folyvást bizakodó maradt, és bőséges szellemi táplálékkal látta el az alkalmazottakat, szinte éjjel-nappal. Az agy feltérképezésére szánta az egész életét megalkuvás nélkül, minden területen szerepet vállalva, mindig rendelkezésre állva. Elszántsága révén nem tehettünk mást, mint egyre eltökéltebben haladtunk a részlegünk számára kitűzött célok felé.

Forrásaink azonban jó ideje apadtak, az ország gazdasága az évtizedes rablás miatt romokban hevert, nemhogy a nagyurak holmi tudományos intézeteknek szánták volna a maguknak még át nem játszott pénzeket. Nevetséges lett volna azt gondolnunk, hogy az oktatás szándékos és szisztematikus lerombolása mellett majd pont mi számíthatunk valamire. Néhány elvetemült, a rendszeren még kívül álló milliomos adományaiból tengődtünk, olyan hibbant vállalkozók jóindulatára bízva, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy mit is csinálunk. Pénzüket a jövőbe való befektetésnek tekintették, majdani üzleteket reméltek belőle, az ideológia mit sem jelenthetett.

És aztán annyi fáradhatatlan munkaóra, reménytelennek tűnő próbálkozás után év elején megtörtént az áttörés.

Jól emlékszem, hogy a szokásos havi futóversenyt rendeztük az udvaron azon a meglehetősen hűvös januári reggelen. A hőmérő higanyszála bőven mínuszban járt, de mi a barátságtalan körülmények ellenére sem voltunk hajlandóak engedni furcsa szokásunkból, és ugyancsak megtartottuk beteges szeánszunkat a központi épület irányába futó salaksávon. Az elmúlt időszakban arra jöttünk rá, hogy a hét szakterület külön-külön nehezen halad előre munkájában, míg, ha mindannyian egy részterületre fókuszálunk, akkor jobb eredményeket érünk el – ezért aztán minden hónap elején a hét részlegvezető futóversenyt rendezett az udvaron, azzal a céllal, hogy az adott hónapban melyikük ötletét boncolgassuk tovább, fejtsük ki. Saját pályájukon nem versenyezhettek egymással, így valami semleges kellett, amelyet kevésbé tudományos légkör övez.

Mondjuk egy futóverseny.

De azért, hogy ne hazudtoljuk meg önmagunkat, vittünk bele egy kis tudományt is. Mint minden évben, Clark most is hozta a kis készletét, és a résztvevők combjába beinjektálta a lidokaint. Pár perc múlva kezdődhetett is a futam. A cirka harminc méteres táv lefutása a combokban csak látszólag mulatságos dolog, de hát éppen ez lett volna a dolog spirituális háttere, avagy legyőzve a hátráltató tényezőket célbadobó-ábrázattal vetemedni neki az előttünk álló akadályoknak.

Nem tudom, hogy a fiatalabb kollégák Szilveszter utáni, év eleji bágyadtsága vagy Brian jó formája okozta-e, de ő nyerte a versenyt. Kifulladva állt a salakon, a csupán hét centi előnyével, de ez a hét centi nemsokára széles utat vájt részlegének és egyben az egész intézmény munkájának robbanásszerű fel-pezsdüléséhez. Azt mondta rájött valamire, csak még ki kell dolgozni a módszert, tesztelni kell. Senki nem sejtette, hogy nagyjából egy héten belül képesek leszünk leszedni az agy hátsó memóriájából bármit, amit oda raktározott.

Képek, illatok, érzések.

Állok az emeleti irodám ablakánál, nézek le az udvarra, nézem a salakot, ahol mindez kezdődött.

Képek, illatok, érzések.

Máris megalakultak az első cégek, akik az eljárás legelső és legnagyobb élvezői lesznek, és bizony az ügyvédek meg a jogászok is megnyalhatják minden ujjukat, nem fognak unatkozni. Fél év sem telt el, és a média is keményen rábuzgott. Ott virít a monitorom kellős közepén Brian hülye feje, meg, hogy mit művelt a társadalmunkkal. Hogy ez majdnem olyan nagy szám, mint az internet meg a mesterséges intelligencia.

Hamarosan franchise vállalatok fogják árulni az eljárást, amellyel felidézheted a múltad, letöltheted magadból bármelyik emlékedet és egy apró fejmodul segítségével még illatokat és tűszúrásnyi érzelmi ingereket is kapsz a csomaghoz, amelyben beállíthatod, hogy mit akarsz visszanézni – visszaérezni. Újraélheted, hogyan buktál meg kémiából az érettségin, hogyan szexeltél azzal a csajjal a koleszbulin, az első csók, az első szerelem, hogy mit adott az első füves cigi, a sikereid, a fesztiválok, a gyereked születése, vagy amikor a feleséged a harmincadik születésnapodra behívta közös barátnőjét, hogy töltsétek együtt az éjszakát. Fél évet sem adok, és kreditmilliók fognak gazdát cserélni, mert az effajta kínálatra nem csak a gazdagok fognak áldozni – emlékek, melyek életben tartanak a rosszul megemésztett élet salakjában –  látom már a holo-reklámokat is, meg hogy az állam egy idő után nyilvánvalóan bekebelezi majd ezt is, ahogy elkezd nőni, amikor rájönnek, hogy ez mekkora üzlet: Nemzeti Emlékgyár alakul, vagy valami még sajátságosabb – talán ezért is rohangál máris ennyi újságíró meg riporter a bejárati kapuknál nap, mint nap.

Köszönjük hát meg Briannak a hírnevet és az érdeklődést! Szerencsétlen. Utál nyilatkozni, most meg jönnek és faggatják, hogy mi lesz a szabadalommal, a hanyatló nyugatnak vagy a despota keletnek adná el inkább, hogy érez-e az erkölcsi felelősséghez, az miatt, hogy a módszere meg fogja változtatni az emberi kapcsolatokat, viselkedésmintákat?

Mégis csak le kellene ugranom hozzá.

Egy kis bátorítás ráférne, és jó lenne megbizonyosodni arról, hogy fel van-e készülve a rá váró viszontagságokra, a hírnévre, a meghívásokra, az épület előtt reggelente őt váró ellenzőkre, aktivistákra, vagy az erkölcsi károkra való hivatkozással pereskedő háborgókra, szektásokra, Vikingnek öltözött őrültekre.

Kimegyek hát a folyosóra, majd az első emeleti Büfében megállok, hogy vegyek két karamellás forró csokit (Brian kedvence), és közben nézem, ahogy Marty az új HR-es csajjal flörtöl az egyik körasztalnál. Mire megkapom a papírpohárban gőzölgő italokat, már egymással cserélik emléklemezeiket, amelyre életük bizonyos szakaszaiból vágtak ki jeleneteket. Egyenlőre még korlátozottak a felhasználás lehetőségei, de biztos vagyok benne, hogy év végére a reklámok fele erről fog szólni. (A másik fele marad a gyógyszerreklám) De még koránt sem ismerjük felfedezésünk hatásainak határait.

Ha az ember fogadalmat tesz önmagával szemben, akkor a sors valahogy mindig kétszer annyi akadályt gördít elé. Ez idegrendszeri kérdés. Az meg olyan, mint a hűtővíz egy gép működésénél. Az emberi idegrendszer egyfajta víz a szerkezetben, amit hűteni kell. Ha az autóban lévő hűtővíz felforr, akkor a jármű nem működik rendesen. Az ember idegrendszerét is hűteni kell, avagy szelepeket alkalmazni, amelyek időnként kiengedik a feszültséget. Brian általában mikrodózisban adagolt pszichoaktív gombaporlattal lazította elméjét ilyen esetekben, szelíden magyarázva, hogy hiszen hát mindenki eltapos, kihasznál, elviszi az idődet, s ha ezeket a téged elfogyasztó, lelkedet felzabáló, negatív ingereket nem kompenzálod valami olyannal, ami neked jó – ha nem alkalmazod legalább mikrodózisokban a számodra hasznos a pozitív ingereket: akkor megőrülsz.

Most is ott figyel valami üvegcse az íróasztalán, amikor belépek: tele van kapszulákra adagolt örleménnyel, gondolom valami Ecuadori vagy Perui kivonat, továbbá számítógépe hangfalaiból újfent erősítő mantra szól – míg Brian az egésztől messzebb, az irodai székét távolabb lökve gubbaszt magában.

Máris szarul van, pedig még el sem kezdődött igazán. Még csak most merülünk alá.

– Gondok akadtak? Ezzel számolhattunk volna.

– Az ilyesmivel senki sem számol. Oppenheimer sem nagyon aggódott.

– Valami személyes? – gyanakszom, mert a hatalmas felhajtás ellenére meglátásom szerint nő van a dologban, mint mindig, amikor újra kockákat vetnek felettünk.

– A feleségem… beadta a válópert.

– Nocsak.

– Emlékszel, hogy magamon teszteltem először az eljárást.

– Persze.

– Ott van minden adat a gépemen, több terrányi fájl, és persze én hülye..

– De hát mi történt?

– Nem tudom. Valahogy bekeveredett a dolgaim közé, valami jegyet akart rendelni a neten a filharmonikusok koncertjére, vagy mi…én hülye..faszér’ nem töröltem már ki régen azokat az emlékeket? Csak egyszer akartam újranézni őket, mert már nem is emlékeztem mindenkire, rég elfelejtettem.

– Hogyan?

– Azok a lányok… amikor Annával szétmentünk fél évre, emlékszel? Na akkor én masszívan elkezdtem kurvázni. Pár hónap alatt vagy negyven nővel voltam. Tudom, itt volt az agyamban, csak meg kellett számolni.

– És Anna megtalálta a felvételeket.

– Meg bazmeg.

Ritkán hallottam káromkodni. Szinte mindig választékosan beszélt, kivéve, ha Amerikai Fociról volt szó, mert akkor átvedlett sportriporterré, de egyébként teljesen nyugodt, kiegyensúlyozott jellemmel rendelkezett, amiből azonban most semmi nem látszódott.

– De hát nem is voltatok együtt..

– Technikailag együtt voltunk.

Most mit mondjak neki? Technikailag igaza van, gyakorlatilag azonban fél év szabad utat adtak maguknak, és ezt igazán nem kérhetik számon egymástól.

Csakhogy az emberi agy másként működik.

A sebek ugyan idővel begyógyulnak, ámde a helyük ott marad. Lényünk egy része sohasem képes elfelejteni azt, ami ártott neki, akárhogyan is magyarázzuk magunknak, akármilyen korrektül is viselkedünk. Az öntudat genetikai emlékezete nem engedi elfelejteni a megszerzett tudást, legjobb esetben is csak eltakarhatja a hegeket.

 Talán majd erre is találunk valami megoldást, talán már nem lesz rá időnk, talán pihenni kellene, megállni egy kicsit, és nem folyton azon agyalni, hogyan tegyük az életünket jobbá. A körülmények egyre erőteljesebben kényszerítenek arra, hogy folyamatosan teljesítőképességeid határán, a maximumon legyél. Nem állhatsz meg, mert a többiek megelőznek, vagy a rendszer nem működik nélküled ugyanúgy. Nem hibázhatsz, mert valaki a helyedbe lép, és mehetsz vissza balettozni. De talán egyszer véget ér a kontroll és akaratunk alá görgetett rögeinket simára csiszolja az idő, meghajolunk a sorsnak, elfogadjuk az egyenletes haladást, megszokjuk a nehézségeket, a fájdalmat, uralkodunk a káoszon, a legkényelmetlenebb helyzetekben leszünk úrrá önmagunkon.

Leteszem végre a karamellás forró csokit Brian asztalára, aki erre kissé megenyhül és visszahúzza magát a helyére. Belemarkol a tégelybe, majd azt mondja:

– Talán egyszerűen csak élvezni kellene a pillanatot, nem törődve a múlttal, sem a jövővel.

(Illusztráció: Mark Rothko)