Bejegyzések kategória bejegyzései

Bolond Irén

Régi közhely, miszerint a pénz, a jólét ritkán boldogít. Bizonyíték erre az a háborút követő néhány év, amit kisfiúként éltem át egy romániai faluban. Helyesebben most romániai, mert akkor, a második bécsi döntés révén, Magyarországhoz tartozott.

Kajántót ugyanaz jellemezte, mint a többi falut akkoriban: düledező kunyhók, elhanyagolt szántóföldek, hiányzott a villany, út, pénz. A parasztok mezítláb jártak, egyik-másik rongyokban. Rádió, mozi nem létezett. Ezt pótolták a fonók, a tengerihántás és egyéb népi „rendezvény”, ahol szájról szájra szállt a dal, a fiatalok mókáztak, az idősebbek meséltek, és… Folytassam? Boldog voltam, így mezítláb és szegényen. Bolond Irén bővebben…

Csillag és korom; Séta; De jönnek velem

 

Csillag és korom

Csillagot szed égről
kicsi batyujába,
a lépése mérföld,
kicsi csak a lába.

„Ne szedd utolsóig”,
mondja neki anyja,
„Szedem, amíg hullik”,
vissza ezt rikkantja.

De a legutolsót
hiába szedné le,
nem kerül, csak olcsó
korom a kezébe.

Elhamvadt az égről
mind a szedte csillag,
ami hajnal még jön,
anyja helyett virrad.

 

Séta

Az öregség bohóci kor,
nyelvöltő számadat.
Egész gyerekkor bandukol
az archív fák alatt.

A reggel percenései
közt létet gyarapít,
hogy hallom frissen pengeni
a föld angyalait.

Őrségváltó fények vigyázzák,
újuljunk ki a bőrből.
Ki merne, mint a gyávák,
lemondani a délelőttről?

Ami a sétából marad,
az leszek végre én,
hogy kezdetek maradjanak
végre az én helyén.

 

De jönnek velem

Kopog. Bekopog. Ajtó
előtt ki áll?
Egy egész kert. Szakajtó
kő és király.

Beengedem. Foglaljon
a hely teret.
Már bent a kert, a balkon,
nyarak, telek,

el se férek. Csakis ha
kisurranok.
De jönnek velem, mint a
kisangyalok.

Kiszabadít magamból
seregletük.
Ősz van pedig. Tavaszról
egyezkedünk.

 

(Illusztráció: Erik Johansson: Stellantis, 2019)

rajzolgatok; kognitív holtágak a versek partjainál

 

rajzolgatok

Lesz egy másik tengered is
meg lesz több hajód
egyszervoltból holnemvan lett
itt rajzolgatok

Rajzolok majd szélerőt
duzzadó vitorlát
fényt és szürke elefántormányt
te meg majd fogod a kormányt

 

kognitív holtágak a versek partjainál*

kikapcsolt konvektorral dicsérlek
nem temetlek költészet ó dehogy
éjfélkor önfeledten egy régi házban
szemedből 24 tölcsér fagylaltot olvasok
az elhasznált szavak hóhéra bennünk lakik
*

féligazságok nagymosása a múló időben
a bálványok a vitrinbe húzódnak
május van öndefiníció néma zsoltár
a mosodában mi lesz veled vörös október
egymásra száradnak szirmaink
*

anyák napjára megszületnek
az egykedvűség madarai
hódolatom a táj katedrálisának
az égbolt nyakkendősen megy a halálba
már rég másolható a születés
*

illumináció légy szabad
mihez kezdek a reménnyel
halótávolságon innen és túl
a lepréselt emlék virágot keres
mosolyogj érettünk é(r)velő oroszlán
száj
*

posztmodern farsangi reinkarnációk
lejárt vízummal a világban felejtve
tivornyázó banyák kutakodnak
a csillagfényes éjszakában
sörösdoboz metsz és alakít
*

anyám Pessoa bankjába indul de vihar támad
a munka becsülete keljfeljancsi vadkörtefából
pedagógus vagy fényvers kultúrafüggő kézcsók
arcunkon egyforma döbbenet
kavics a szerelem Marco Polo hajóján
*

a félelem tériszonyában meghalni és cseresznyézni
kicsöngetés előtti téboly
meg nem történt emlékek a fák a Balaton felett
ha egyszer megkérdeznéd a nővérszállón a sámánt
végtelen történet hajolna közel
*

szürke mályvavirág a tanulmányi kiránduláson
a bunkerban túlhordott ölelések
éjpuha szonett csodaszalmaszállal
napozó zigóta haláltánca hazafelé
üres parázna csönd mesélj
*

Grisa szemével látni a tengert a szerelemvirágokat
éjfélkor a tehén halgerincet talál a vágányokon
kognitív versek holtágak partjainál
eredeti fekete higannyal jönni hozzád
néma zajommal fámhoz borzadok
*

sorsunkban hallgat az eldobható szerelem
veled szeretkezem a magyar Golgotán
kávé és Lidocain nyalogatja a mérleg nyelvét
árva madár anyjához készülődik
a franciadrazsé foszlányai közé

 

* kollázs verscímekből

 

(Illusztráció: Alan Kenny: Mountain With Trees)

Hermann Hesse: Korai ősz

Érzed? Ez rohadó lombnak a szaga,
ott kopasz földek állnak szótlanul;
s a holnap, most még bárhogyan tagad,
derékba töri majd megkopott nyarunk.

Szikraeső a bozót, de hirtelen
ezt az egészet, engem meg téged,
elnyeli a meséket az enyészet,
és többé már egy virág sem terem.

A rémült lélek vágya csupán ennyi:
tudni a létezést elengedni,
fonnyadás közben büszke fának lenni,
ősszel is színekre, ünnepre lelni.

Csősz Gergő fordítása

Haragom, bánatom átszitálva

 

Bánat emészti tengerként zúgó szívemet,
mióta tudom, s érezhetem: mi az a Magyar.
Trianon,
e szó sajgó, nyilalló, rímtelen,
s így hagyom, mert így marad el-nem-felejtett, s fanyar.

Ma Erdély képzelt határán vonatra vártam,
s kedvem leltem a fákban. De haragos bánat tört rám,
egy tőlünk lopott román ritmus hallatára.
Egy szemező galambraj felrebbent, s égi kört járt.

De eszembe ötlött: Isten bús ege alatt
e földön minden születés, s halál okkal esik,
s bűn, hiba, jótétemény jeltelen nem marad.
Magyar, sírd béketűrésed következményeit!

Összeállt bennem az Igazság koszorúja:
Nem határos nép kapta örökül e földet!
Én még itt vagyok büszke, s délceg őslakosnak!
S erre a galambok a drótokra visszaültek.

2021. Mérleg

 

(Illusztráció: Adrian Feint: The lighthouse)

Utca (nem ezt érzem címnek)

 

Kísért egy kép már egy ideje,
amit az autóban ülve láttam,
a régi iskolától nem messze.
Ott az ember odamegy vagy jön,
azon az utcán mást nem csinál.
Hosszú szőke hajú lány volt,
akárhány éves, pont akárhány,
a gravitáció tartotta hátán
a zsákot, és ő el is várta,
hogy ennyit azért igazán.

Megállt a zebránál, várta a jelzést,
és olyan lendülettel dőlt neki
a zöld lámpaoszlopnak, és olyan
feladással, amilyet filmekben lát
az ember, és azt hiszi, nem hiteles.
Írhatnék egy verset, hogy mennyi baja
lehet egy ilyen lánynak, szőke haja
meglendült, táskája a földre hullt,
bár az nem biztos, csak a táska, az
valamit csinált, mert emlékszem,
hogy kéken csinálta. De most így
mégse tíz sor egy versszak és
még mindig nem fejtettem meg/ki,
mi zavar. Mert a lány arcára emlék-
szem, pedig az oszlop és a kéztartás
a fontos, amiről nem is beszéltem.

Feltűnt már az régen, hogy
az emberek nem úgy szomorúak,
ahogy a filmekben. A bánat egy
buszmegállóban guggoló fiatal,
aki egy tejesdobozt olvasgat,
szövegbe merülve, de nem tel-
jesen; ugrásra készen, ha újra
szomorúnak kell lenni, de egye-
lőre csak tejesdobozt olvasgatva
fásult. A nyomott nem hangos,
hanem kikerül, a boldog sem
hangoskodik, hanem ráér.

Azokon az utcákon én is voltam
lehangolt vagy feszült, vagy egyik a
másik miatt, de én nem így. Nem
tartottam a kezem a fejem fölé,
nem zuhantam neki az oszlop zöld-
jének, nem néztem gyötört arccal.
Fegyelmezetten féltem, én csak
mentem ott az utcán, nem látta
bármilyen autós, aki miatt meg
kellett állnom a zebránál, nem
zavartam meg más bekanyarodását.

 

(Illusztráció: Zlatko Mušić)