Bejegyzések kategória bejegyzései

A vágyott ajándék

 

Az Úri utca 5 lakói – regényrészlet

A VÁGYOTT AJÁNDÉK

A kis parasztház verandája kitágította a család életterét, a kirakott asztalnál jó időben a főzés előkészületeit végezték a “lányok” vagyis a család nőtagjai. Ha zuhogott az eső, nagyon jó volt a levegő és a család otthon lévő tagjai kiültek a verandára, annál is inkább, mert bent a lakásban olyankor iszonyúan fojtott volt a levegő, szinte meg lehetett volna fulladni, és ezen a sarkig nyitott kis ablakok sem sokat segítettek. A verandán viszont jó esőszagú, friss levegő volt. Szerette az eső szagát, meg a verandai életet. Hallgatta Nagyapát, ahogy beszélgetett a nagybajuszú, huncut tekintetű Miska bácsival, aki szintén pipázott, mint az öreg Kádár, de nem volt mégse rossz a szaga.

 

A családban három bicikli volt. Ezek a verandán, a mellvédhez támasztva álltak. Felkapaszkodott az egyikre, és, úgy tekerte a pedálokat, mintha biciklizne. Nagyon szeretett volna egy kisbiciklit. Mindig… egész gyermekkorában, de soha nem kapott. Amikor Anyától kérte, hogy vegyenek, azt a választ kapta: majd írunk a Jézuskának, hátha hoz karácsonyra. Ettől kezdve még jobban várta a karácsonyt, mint máskor. A karácsonyfa nagyon szép volt, és nagy. Rajta sok fehér árvalányhaj. A csúcsdísz a hegyén ezüstösen csillogott, és szaloncukrok is függtek rajta – meg üvegdíszek! … De nem volt alatta bicikli! Nagyon szomorú volt és csalódott. Anya azt mondta, jónak kell lenni, ha azt akarja, hogy a Jézuska hozzon neki ajándékot. Eltűnődött. Lehet, hogy nem volt elég jó?

– Majd Húsvétra hoz a Nyuszi, ha addig jó leszel – szólt a biztatás.

 Miközben szomorkodott, eszébe jutott valami.

– Iminek van kisbiciklije, pedig ő sokszor rossz. Az anyukája is mindig mondja.

Elgondolkodott, ahogy nézte a szép karácsonyfát – mert még így, a Jézuskában csalódva is szépnek látta. És nagynak. Ő már öt éves elmúlt. A karácsonyfa nála is nagyobb volt. De hogy hozta be éjjel a Jézuska? – tűnődött.

– Anyu, hogy hozta be a karácsonyfát a Jézuska? – Anya meglepődött, de gyorsan válaszolt. – Az ablakon.

– De hát be sem fér! Nézd, nagyobb, mint az ablak. – Anya az ablakra, aztán a karácsonyfára nézett.

– Tényleg!

– Hogy hozhatta be éjjel, hogy senki nem vette észre?

– Biztosan a kiskamrában eldugta nappal, amikor még nyitva volt az ajtó, és éjjel, amikor mindenki aludt, szép csöndben behozta a szobába.

– Milyen csöndben jöhetett, hogy senki sem ébredt fel!

– Igen – felelte Anya megkönnyebbülten, remélve, hogy befejeződött ez a kellemetlen beszélgetés. De nem.

– Anyu! Hogy ment ki a Jézuska a bezárt ajtón?

– Nem tudom kislányom, de valahogy csak kiment.

Sajnálattal állapította meg, hogy Anya befejezte a beszélgetést és ment a dolgára. Nagyon szeretett az ilyen rejtélyes dolgokról beszélgetni.

 

Karácsonytól Húsvétig nagyon jó volt, hogy kapjon biciklit a Nyuszitól. Aztán elérkezett a Húsvét, reggel felébredt, de a várva várt kisbiciklit most sem látta az ablak alatt, ahol a nyuszi tojások voltak. Nem akart hinni a szemének, hogy nincs. Körbe járta a lakást, hátha máshova tette a Nyuszi. De nem volt sehol. Anyáék azt mondták, biztos elfogyott a Nyuszi biciklije mire ideért. Biztatták, tanuljon meg felnőtt biciklin biciklizni. Egy sereg környékbeli gyerek teszi ezt. Ettől kezdve ezen ügyködött. Sokszor elvesztette az egyensúlyát, de azért igazán nem esett el. Kínlódott, kínlódott, nem akart belenyugodni, hogy nem megy. Egyszer csak mégis sikerült! Egyedül elgurult a sarokig! Aztán még egyszer, és aztán minden próbálkozásnál! Anya most már megengedte, hogy az utcán, a sarkon túl menjen. Elment a város utolsó utcájáig, ami persze nem volt nagy teljesítmény, mert az volt a harmadik utca. Nagyon büszke volt magára.

 

A kis mezővárosban, ahol laktak, az volt a Földműves telep. Parasztházakkal, földes utcákkal. A teheneket az ő utcájukon hajtották a csordajárásra. Tehene arrafelé sok családnak volt, de nekik csak disznóik voltak, az sem sok. Kettő-három. Meg tyúkok. Meg egy szörnyű pulyka, amelyiktől nagyon félt, ha felborzolta a tollát és leeresztette az orrát. Többször megkergette, úgyhogy nem volt vele jó viszonyban.  Télen szerencsére levágták.

Ha vasárnap csirkét, vagy tyúkot vágtak, akkor a máját külön kislábasban megsütötték, és a kilenctagú családban a legtermészetesebb volt, hogy a legkisebb ehette meg. Ma is érzi azt a finom ízt a szájában, ha rágondol. Olyan finom sült májat, azóta sem evett.

A nyarat nagyon szerette. A simogató meleg napsütést… a meleg, poros úton mezítláb járkálni, ahogy vékony, kis lábfejét körülöleli a meleg por… a sárkányeresztést… a szabadságot.

Az utcájuk kivezetett a városból és dinnyeéréskor lovas kocsikon ott vitték be a dinnyét a piacra. A környékbeli fiúk – a nála nagyobbak – sokszor odaszaladtak a kocsihoz:

– Bácsi, adjon egy dinnyét! – Ilyenkor mindig megesett a fuvarosok szíve a mezítlábas, klott gatyás, félmeztelen fiúkon, és odadobtak nekik egy-egy dinnyét.

 Ő nem szaladt és nem kért, talán már többet nem is adna a bácsi – gondolta. Hiszen már négy gyereknek is adott. De a fuvaros –, aki valószínűleg maga is családos ember lehetett–, meglátta a drótkerítés mögött sóvárgó szemeit, és odaszólt:

– Gyere, neked is adok egyet. – Kiszaladt az utcára a forró porban mezítláb, a férfi meg egy szép kis sárgadinnyét nyomott a kezébe. Nagyon boldog volt. Bevitte a konyhába, nagy keservesen felvágta, megevett belőle egy szeletet, a többit pedig meghagyta a család többi tagjának.  Este, amikor a szülei hazaértek, csodálkozva kérdezték, hogy honnan van a dinnye.

– Itt ment a dinnyés kocsi – válaszolta.

– Kéregettél? – néztek rá rosszallóan a szülei.

– Nem, nem – rázta a fejét ijedten. – Az úgy volt, hogy a fiúk odaszaladtak a dinnyés kocsihoz, és mondták, hogy bácsi, adjon már egy dinnyét…

– És?!

– És akkor adott nekik.

– És neked? Miért adott?

– Én nem kértem… én csak álltam a kerítésnél és néztem kifelé. A bácsi meglátott és azt mondta, gyere, adok neked is.

– És?

– És akkor én kinyitottam a kaput – mondta, miközben egyik lábáról a másikra állt –, é..és kimentem …a… a dinnyéért.

– Mondtuk, hogy ne menj ki az utcára és ne nyiss kaput, ha nem vagyunk itthon!

 Nagy bűntudata volt, félt, hogy megverik, aztán örült, hogy megúszta. Amikor megint otthon hagyták egyedül, Katival meg Öcsivel elszöktek a legalább öt kilométerre levő csatornához, a Csurgóhoz, hogy megnézzék az ebihalakat, de a lelkükre kötötte, hogy el ne mondják, hogy ő is ott volt, mert otthon kikap. Azok ketten soha nem árulták el.

 

 

Az Átváltozások bemutatóján jártunk

 

Csehy Zoltán fordításában látott újra napvilágot az Átváltozások.

 

 

Több mint egy évtizedes munka lezárását ünnepelte Csehy Zoltán március 6-án a budapesti Három Holló kávéházban, ahol bemutatásra került Publius Ovidius Naso Átváltozások című római eposzának újrafordítása. Az ELTE Ókortudományi Intézetének tanára, Ferenczi Attila beszélgetett a felvidéki magyar költővel, többek közt az eredeti latin szöveg tematikai gazdagságáról, a fordítás szükségességéről és körülményeiről, valamint magukról a hexameterekről.

 

Ovidius monumentális epikus költeménye tizenöt énekben, kronologikusan fűzi össze a görög-római mitológia átváltozástörténeteit. A közel tizenkétezer hexameterből álló eposz az európai kultúra egyik alapműve. Csehy Zoltán elmondta, hogy az 1964-ben megjelent, Devecseri Gábor nevéhez fűződő fordítás után egy modernebb nyelvezetű, ugyanakkor az eredeti ritmust megőrző változatot szeretett volna létrehozni. Úgy vélte, a mű a fiatalabb olvasók számára is élvezetes és revelatív lehet, ha a szinte végtelen mítoszfüzért egy tizenöt évados sorozathoz hasonló narratívaként közelítjük meg.

A beszélgetés során kitért arra, hogy leginkább tematikai sokrétűsége és aktualitása miatt tartotta érdemesnek az Odüsszeia terjedelmével vetekedő munka újrafordítását. A mai humán tudományok számára is izgalmasan veti fel Ovidius többek között a természethez való viszonyt és a szerelem, halál, művészet hármasságát. Csehy az egyik legelemibb emberi tapasztalatként emelte ki a címadó jelenséget, a szüntelen átváltozást is.

A Kalligram Kiadó gondozásában megjelent kötet keletkezéséről is szó esett. Csehy Zoltán a Comenius Egyetem oktatójaként, tanári és irodalmi munkája mellett dolgozott a fordításon. Egy svájci ösztöndíj lehetővé tette számára, hogy fél éven át egy kolostorban foglalkozzon a szöveggel; az ott szerzett tapasztalatokat a Grüezi! című útinaplójában dolgozta fel.

A fordítási munka során nem szeretett volna megválni a hexameterektől, nem akarta Ovidius költői örökségét a próza didaktikusságába fojtani. Ügyelt viszont arra, hogy az olvasó gyötrése nélkül átadja az eredeti szöveg lüktetését, egyben meg is újítsa ezt a költői ritmusvilágot, melynek visszaadására alkalmas is a magyar nyelv. Csehy a szívveréshez hasonlította a hexametert, melynek érzékelése attól is függ, mennyire figyelünk oda rá.

A beszélgetés után a közönség kérdéseket tehetett fel, majd hosszú sor alakult ki a dedikálásnál.

 

irodalmi félreolvasások 94., 95.

 

irodalmi félreolvasások 94.

Ingyen szóla Zarathustra
(Imígyen)
*

megmentették Gárdonyi Gézát Egerben
(kedvenc fáját)
*

okos vagy és fejlett az örömódád?
(öniróniád)
*

két hét alatt 43 embert fogott el Blaha Lujza
(a rendőrség a Blaha Lujza téren)
*

emberirreál
(ideál)
*

róka szaladt Móricz Zsigmondhoz
(a Móricz Zsigmond körtéren)
*

Az ezredvég csodás átkai
(csodái és átkai)
*

Praeter utca
(Práter)
*

hallomásos költészet
(vallomásos)
*

a magyar súlyosan átpoétizált társadalom
(átpolitizált)
*

magyar művész alkotásával lepték meg 67. születésnapján Boticellit
(Andrea Bocellit)
*

a narratíva szellentő funkciója
(szelektív)

 

irodalmi félreolvasások 95.

epileptikus kulturális program
(eklektikus)
*

itt a bizonyíték hogy létezik kereszténydemokrata tumor
(humor)
*

a szexuálisan távfűtött Margot Robbie-film rendezője
(túlfűtött)
*

így szabadulhatsz meg a drága ihletektől
(hitelektől)
*

akár több éves szabadságeszményt is kaphatnak
(szabadságvesztést)
*

a kulturális feladatellátás béka segge alatti színvonalon történő teljesítése érdekében
(kiemelkedő)
*

a csótányok és a penész miatt hálálkodott az OSZK főigazgatója
(panaszkodott)
*

200 éve született az egyik legmegosztóbb magyar író: sokan hajlongnak érte
(rajongnak)
*

találkozz velünk a Könyvfesztiválon a Málnában
(Bálnában)
*

az irodalom olyan dudás amelytől az autoriter uralkodók félnek
(tudás)
*

a Líra minden eddigi könyvfóbiázós perét megnyerte
(könyvfóliázós)
*

a „kultúrharc” folytatása nem csak emlékezetpolitikai okból karós
(káros)

 

(Illusztráció: Juan Bosco: Running red fox)

ALLITERATIVE MORTE ARTHURE III.

 

A király elé érkezik az első fogás mindjárt,
vadkanfej fürdetve fényes ezüstporban,
fess szolgák szervírozzák jól szabott tunikában,
vigyázva viszik, vannak vagy hatvanan.
180 Majd pirosra sült, porhanyós pecsenyék jönnek,
változatos vadak és varázslatos madarak.
Törtarany tálakon tündökletes pávák,
százszámra szalonkák, szopós malacok,
tüneményes tollruhájukban tálalt gémek,
hatalmas hattyúk hűvös ezüsttálon,
mór mártásban megforgatott mennyei piték,
tésztába tekert tarja és pástétom,
vékonyra szelt vadkanhús vörösbarna pácban,
boros bundában sült bíbicek és ludak,
190 hagymás héjahús, nincs hozzá hasonló,
és zsírt gyöngyöző gyönyörű szalonnacsíkok.
Majd színes szószokat hoztak a szolgák,
melyek látványos kék lánggal lobogtak a csészékben,
sziszegve megszentelve a szeletelt húst,
hogy leesett állal, ámulattal nézte mindenki.
Ezután daru jött darával megtöltve,
majd sáfránnyal simogató selymes nyúlhús,
finom fácánsült flamand ezüsttálcán,
és méztől csöpögő, csinos sütemények.
200     Azután kancsókban krétai bort hoztak,
és színezüstből készült kelyheket az asztalra.
Mazsolabort messze földről, és sok másfélét sorba:
Rajna-völgyi, Rochelle-melléki ritka nedűket,
meg világos velenceit, s mind e varázslatos ital
arany csapokból csorgott a csillogó kupákba.

Artúr pompás, ezüstpántos pohárszékében
szemkápráztatóan szikráztak a színarany serlegek:
hatvandarabos különleges királyi készlet,
kezelőjük Sir Kay, a kiváló főpohárnok,
210 ki ügyelt rá, ne legyen üres pohár sehol.
És hogy ne csempészhessen csalafintán senki
mogorva mérget e míves serlegekbe,
delejes drágakövekkel díszítették őket,
melyek minden mételyt magukba szívtak,
megóvva így gazdájuk a gonosz ármánytól.
Maga Artúr is aranyszín palástban,
lovagjai között, koronásan, büszkén,
trónjára fellépve tündökölve jelent meg,
mint a világ valaha volt legvitézebb uralkodója.

220 Akkor a felséges fejedelem fennkölt méltósággal
így szólt a szenátorokhoz szívélyes szavakkal:
„Nézzétek el nekünk, nemes urak,
hogy ily vékonyka vacsorával vendégelünk titeket,
nem kínál ennél különbet e kietlen vidék.
De egyetek, hátha elveri éhetek egy kis időre,
s ne köszönjétek, tudjuk, koldus–porció csupán.”
„Uram, szól a szenátor, szavamra mondom,
nem rendezett Róma még ily remek lakomát!
Nincs püspök vagy pápa, patrícius egy sem,
230 ki ne fogadna örömmel ily fejedelmi vendéglátást!”

A vacsora végeztével vízben mosták kezük,
majd Artúr és vitézei visszavonultak szobáikba.
A gáláns Sir Gawain Guinverát kísérte,
Artúr másik oldalán Sir Owghtreth lépkedett.
búcsúpohárként bordó bort kortyoltak,
fűszeres finomságot, felséges nektárt,
mit sietve skarlátszín serlegekben hoztak,
s várbeliek, vendégek egyként vehettek belőle.
Hogy kényeztesse a követeket, a király kísérőket ad,
240 remek lovagokat a rómaiak mellé,
hogy muzsikaszó mellett mutassák a utat,
s a szenátorokat szépen szálláshelyükre vezessék.

Majd a teljhatalmú király tanácskozni indult,
belső bizalmasai, bárói körébe.
Az Óriások Tornyának termébe vonultak mind:
bölcsek, bírók, bátor lovagok.
Ott Sir Cador Cornwallból a királyhoz így szól,
s kihallatszik hangjából a huncut pajkosság:
„Hála a Fennvalónak e fortélyos fenyegetéséért,
250 mert csapdába csalták e cselszövők maguk!
Lucius levelétől lelkem újraéledt,
mit léha lustaság lankasztott sokáig.
Túl rég rohaszt már a restség rozsdája minket,
Nem őrizzük őseinktől örökölt dicsőségünk,
szégyenszemre szétporladt szép hírnevünk,
hideg hamuvá hűlt harcosaink tüze.
De Krisztusnak hála kitört a háború!
Véren nyerjük vissza valaha volt fényünk!”

Szól a király: „Sir Cador, kedvünkre szóltál!
260 Szenvedélyes szavaid szívünk melegíti.
Sosem kertelsz, kimondod, ami lelked nyomja,
s vakmerően vállalod a veszélyt mindenkor!

(Vaskó Péter fordítása)

Mirelit

 

Nem tudom, láttam-e már a fura csajt, aki úgy nézett rám, amikor a mirelit pizzát kiszedtem a hűtőládából a SPARban. Behúztam a láda fedelét, hirtelen a bevásárlókocsim felé fordultam, és szembetaláltam vele magam, ledöbbentett az arckifejezése. Vajon mi jár a fejében?
Nézhet így, aki utálja a pizzát. Vagy undorodik tőle, mert vegán, és a szegény bocikák elől milyen undorító már elzabálni a tehéntejet, egyetlen állat sem issza egy másiknak a mirigyváladékát, kivéve az embert. Ja, és disznóhulla-darabok is rá vannak szórva a tetejére. Lehet, hogy a fitnesz-életmód híve volt, eléggé nyizege csajszi, fúj, fehérliszt, felpuffad tőle az ember, húsból is csak sovány csirke, tejtermékből zsírtalan sajt, max energiaszegény joghurt, ha nem akarod úgy végezni, mint egy bálna. Lehet, hogy nem helyeselte az egészségtelen összetevőket, inkább ennék természetes cuccokat, mint nagyanyáink, a zöldség lenne bió, a töpörtyű valódi, boldog disznóból, kerti kakukkfüvet szórnék a tetejére frissen, ja, megnő az a gangon is, vagy vásároljak a termelői piacokon összeaszalódott nénikéktől. És ha a csajszi a hideg tárgyak érintésétől irtózott? Van ilyen! Uhh, megfogni azt a fagyott cuccot, de durva, mintha egy holttestet tapogatnál, komolyan, nem érzed a halál jeges ujját? Mióta megérintette nagyanyja kezét a ravatalon, nem bírja, sose vesz mirelitet.
Gőzöm sincs. Lehet, valami tök más. Talán hasonlítottam egy szemét pasira, aki kifacsarta őt, mint egy citromot, mindent megígért, aztán semmit nem tartott be, lelépett. Vagy csak visszalépett a családjához, volt neki olyan. Ebből a szempontból nem árult zsákbamacskát, csak a lány titkon azt remélte, egy nap jön a pasas, hopp, találja ki, mi történt, megmondta otthon, ott hagyja őket, kész vége, kifújt, mostantól csak a lánnyal akar élni. Vagy a gyerekkori szerelmére emlékeztettem, meg se merte szólítani, csak szemezett vele. Vagy a fiú nem merte, mindig hazakísérte a hídon keresztül, de a híd túloldalén ment, sose mert átjönni az innenső oldalra, a lánysó oldalra. Ha van ilyen szó. És ha az öccsére emlékeztetem? Vagy a fizikatanárára? Vagy a kedvenc sorozata kedvenc színészére? Annyi hülye sorozat van. Annyi hülye színész. És ha én vagyok a legutálatosabb arc az egész sorozatban?
Nem szoktam elakadni ilyesmiken. Sehogy se találom a hangot a csajokkal, nincs energiám rájuk, mióta Zsófi öt év után elhagyott. Azt mondta, teljesen kiürültem, mintha kiették volna a belső szerveimet a fáraóhangyák. Főleg a szívemet. Amikor megsimogattam gépiesen, a simogatásban nem volt benne a szívem. A ránézésben sem. Ha megdicsértem a kaját vagy a haját, abban sem. Ha elfelejtettem megdicsérni, abban pláne nem. Egyre több mindent elfelejtettem megdicsérni. A körmét. A gyűrűjét. Az új ruhára hetek múltán figyeltem fel. Ja, új, persze, újszülöttnek új, alig egy hónapja hordja, kegyeskedem végre észrevenni. Nem is azt, hogy jól áll, hanem hogy van. Mondanám inkább őszintén, hogy pocsékul áll, csak mondanám szívből. Lehetne jót veszekedni, jót békülni. Veszekedős szex vagy békülős szex. Vagy mindkettő. De még az ágyban is mirelit voltam. Mondta. Máshol járt az eszem. Biztos a hangokat füleltem akkor is. A rohadt hangokat. Hát akkor nesze nekem hang, és becsapta maga után az ajtót. Remélem, felveszed a csattanást, te beteg állat, kiabálta.
Tényleg hatásosan csattant az ajtó, de már korábban felvettem. Megvolt digitálisan, alig kellett módosítani. Zsófi nem értette meg, hogy nem kiürültem, hanem pont megteltem. Hangokkal. Az élet hangjaival. A hangok kellettek a számítógépes játékokhoz, amiknek a hangmestere voltam, de ez több, mint szakma, nem puszta munkamánia. Ha kitört a vihar, rohantam a gangra mennydörgésért, esőcsepp-kopogásért, szélsüvítésért. Jók a szintetikus cuccok, de egy idő után megszállottja lettem a természetesnek. Mint aki műkajának tartja a mirelit pizzát. Láttam én már valaha ezt a pizzás lányt? Nem úgy nézett rám, mint aki először néz rám.
Meg a galamblábak topogása a bádogtetőn. A burukkolásuk. A szomszédék szeretkezésének hangjai. Beteg dolog ilyesmit rögzíteni, mondta Zsófi. Jó, hogy nem a sajátunkat veszem fel. Próbáltam nem elárulni magam, mert azt is rögzítettem egyszer. Gumicsikorgást az utcán. Motorok, autók, mentők. Szerelmi veszekedést. Verekedést. A surrogást, ahogy a parkban beindul az öntözőrendszer. Nem hiszed el, de tökre mint egy selyemruha. Valami verekedős játékban a kimonóknak lett a hangja, elképesztő, mennyire… Beteszed a digi-rendszerbe, módosítgatod, és egyszerre érzed, hogy ez az, megvan, tadám! Csizma alatt csikorgó kavics. Pengecsattogás. Testek, kövek zuhanása. Sistergő láva. Kocsikerék zörgése. Tele vagyok, mondom, hogy lennék már üres.
Egyszerre pakolunk a szatyrunkba. Mosolyog a lány, de furán. Mint akit közben megkéseltek. Ez nem tudom, hogy jutott eszembe.
Biztos, hogy sose láttam. Talán csak valami hülye sorozatban.

(Illusztráció: Ana Maria Edulescu – Abstract pizza 1)

Az elemekről; Szembetűz; müggelsee; Mantra

 

Az elemekről

a tűz soha
a levegő csak pillanatokra
a föld egyszer majd
a víz bármikor és teljesen

 

Szembetűz

Ha az én szememben van a nap, nincs hely benne másnak.
Fekete formák maradnak fényes körvonallal: kiégett lyukak egy papíron.

 

müggelsee

csillagnap, szürke homok, kutyák a seholban
januári alkonynappal
gomolygás, rézkarc-erdők
egy fa roncsai
szilárd hullámokon kacsát lóbál a tó
az öbölben harcos kis kagylótörmelék ropog, kapar
tengert játszom süppedő, sikkanó, sukorgó homokban
a túlpart helyén a végtelen
hallom fülessapkán, kabáton, sálon át
arcomra szóródnak, peregnek
vagy az arcom szóródik velük a pöndörgő avarra
fehér kis szúrások, hideg szemek
a víz nehéz ezüst, víz-ezüst
törött ércüveg
a gomolygások sűrűsödnek, nyomulnak, magukba eszik a pontnapot
elszüntetik
aztán már ők is, ők sem
szállnak, bomlanak, nincsenek
a tenger, a tenger!
nincs a szembepart

 

Mantra

Este esőben a híd.
Két gyertya, ha lobban.
Furulyafutam, léptek.
Sosem némul a víz.
Este esőben a híd.

 

(Illusztráció: Marina Jansson: Sand dunes / Seascape / Sand beach)