Farkasokkal Futó

(Clarissa Pinkola Estéshez)

Éjszaka fáztam
Éjszaka hófehérré váltam a
fagyhatárokon
Engedtem hogy rázzon a
hideg
Mikor a Vonalvezető
megragadta kezem
Tisztán remegett a Horizont
A fehér lapon
megelevenedtek a betűk
A tisztás szélén
Farkasok vártak
a moccanásnyi csendben
Szaladtam ismét
Szaladtam velük
Vonyítottam torkomszakadtából
Míg ismét verssé lettem
Így jöttem vissza ebbe a
Tartományába a világnak
Kimelegedve rikkantom a farkasok énekét

PONTIFEX

Ugyan!
A pajzs a fejünk felett nem gumiabroncs.
Ózonbuborék sem bírná összetartani
a szférák hagymahéjait.
S több az élet egy lárva vagy ebihal létnél.
Bár megsüpped a tőzegláp és
lilán foszforeszkálnak a zuzmótelepek,
a csillagokat Valaki mégsem hagyja kihunyni.
Sávolt achát teszi meg hangtalan mozdulatát,
a réteglemezek visszaköszönnek
alámaradt embertestében.
Az erdei pajzsika himnusza altban tartja egybe
a tölgyfaerdő aljnövényzetét,
úgy találkoznak buddhikus testeink,
úgy iramodtál hozzám is gömbalakban.
A gömbök kitágulása hanghullámokat zenget,
szférák táncolnak át az Orion mögül.
Arcmásunkért a lelkünk magunknak is örül.
Most kobaltoxid pigmentjei batikolják lilára
a menny boltozatát.
Olyan profán és józan az este.
Egyszerű köpenybe öltözött az, ki már megváltott
mire megteremtett.
A szentek szentje vált létigék epicentrumává.
S a kapu nyitva áll.
A pontonhidaknak nem kell pillér.
Létük azonban ideig-óráig való.

JELÖLŐ

(Hajós Eszternek megismerkedésünk örömére)

Szűrt fényben öltözködik a test.
Tetten éri magát a dúdolásban,
az éjféli nap szemérmes cirógatásában.
A kantele sorra megidézi csöndköpenyéből
a kert mókusait, pemetefüveket, és
a gyöngyvirágok gyűszűjének csilingelését,
ebihalak ficánkolását a gránitba vájt tóbölcsődék
napra feketéllő mélyéről, az ikerlevelek közt gubbasztó
énekeskabócák percegését.
A szakrális csönd tanúságtevői ők, jelölők, hangjegyek.
A geoglifákat ezen a féltekén moha nőtte be,
s ezer tófenék dúdol eklogát.
Gömbölyű itt a tér, mint a pallók menti
fanyar bogyók a lápokon.
Kifehérlik a nyír dereka, fenyőgyanta s tűlevélföveny illatol,
s a faháznak jellegzetes, nyers otthonszaga van.
Ma nem siratóasszonyok énekelnek füstösszaunák oltárzátonyán.
Pirossá válik a nyár itt: s a gyémánt hangú lány bölcsődala karistolja
a hajnal hűvösét.
Ma valahogy Finnország illatú az új troli.
Ne kérdezd miért!
Egy bizonyos troli. Már többször tapasztaltam a fenyőforgács
és mulcs illatot, kora reggel, ha utaztam vele.
S lelkem ismét Suomival van tele.

(Illusztráció: Akseli Gallen-Kallela: Wild Angelica (1889))

KAPU

(Juhász Zsuzsának)

A testem nem én vagyok.
Olvadó kontúrok.
Viaszos arcmás fordított tükörbe zárva.
Ikonok mozdulatlansága az öröklétben.
Egy bőröndbe belefér az élet.
Mi lesz a hússal, mit testemnek neveztem?
Nincs otthona, nincs kiáltása.
Láttam már a méh lüktető tágulatát.
Kutacsát érintve, húztam a fényből
át magzatom ide.
Láttam már a napfonatcsakra aurikus kivetülését.
Láttam már a testköpeny összetöppedő elporladását.
S a testem nem én vagyok.
Az elmém sem vagyok én, de az érzelmeim
margóra átnyúló lajstroma sem vagyok.
Látom az emóciók asztrál-lényeit.
Olykor megzabolázom őket, s van,
hogy behódolok nekik.
A testem nem én vagyok.
Így hát nem adhatom oda senkinek.
Kívülről figyelem a történet miként alakul azzá,
amit itt életnek hívnak. S rájövök,
aggaszt a testem sorstalansága.
S látom a gondolatot, amidőn verssé formálódik épp.
Felfejtem a kódot is, nincs hozzátapadó ráció.
Emlékezés van csupán.
S tudom a testem nem én vagyok,
mégis magamra zárom e porhüvelyt.
S megtapasztalom benne az ártéri erdők
sárga liliomainak kivirágzását,
szenderek szárnyának rebbenését,
a bazaltorgonák csöndjét,
s a Kaput, ami én vagyok Ég és Föld között.

HANGSOROK

A szavak mondatokká inkarnálódnak.
Tudjuk a mondatok súlyát.
De felfelé kéretőznek a betűk is,
s a tévutak bejárása után
– idővel megtörténik, hogy
légneművé változnak: imák, versek, dalok.
A drónok röpte nem ismeri a szárnyak fesztávolságát.
A betüremkedő félhangok disszonanciája,
arra hivatott, hogy félrevigye a szólamot.
De pentatóniában csíráznak a lágyszárúak.
Zölddé változnak a ház mögötti rét akkordjai hirtelen.
Vajon kiért szólnak a harangok?
Milyen formába költözik a májusi orgona illata?
Gyökeréig kell hatolni, hogy megértsd!

UGYANÚGY

Máshol máshogy építkeznek.
Más ízeket esznek,
Máshogy ruházkodnak,
Mást hívnak tradíciónak.
Mások az ünnepeik, melyek
Előhívják életeik negatívját,
A profán megnyilvánulásukból
Színesre varázsolva egyéni és
Közösségi szerepeiket.
Aztán a retusált fotók
Körbekeringik a világhálót:
Karneválok, fesztiválok, gasztropartik,
Esküvők, gyásszertertások
Elevenen izzó képsoraival.
Máshol más nyelven beszélnek,
Más nőideált tartanak szépnek;
Máshol máshogy közlekednek,
Másért rekesztenek ki, és
Osztogatnak érdemkeresztet.

Máshol ugyanúgy szeretkeznek.

(Illusztráció: Pentti Vainio: Garden, 2022)