Kakuk Tamás összes bejegyzése

Paul Bowles: Elhagynak az évek (IV jelenet)

A kötelezők letudva, és egy nyugtató.
Emlékezz a menekülési tervre. Légy biztos az estében.
Bulizz és nézd a lassan repedező üveget
Amíg egy vérrög nem akadályozza a látásodat.

“Gyere ahogy megbeszéltük. A fák kidőltek.”
A bűnhődés gyors legyen. Követeld meg mindenkitől.
A kegyetlen emlékek, mikor fulladoztunk,
A tompa órák az idegek vaskos falai mögött,
Fösvényen megtartasz majd magadnak mindent
elrejtve a settenkedő vihar és a nővér szeme elől?

Kakuk Tamás fordítása

(Kép: Paul Klee)

A Galambdúc Fogadó a Kempton Parkban (regényrészlet)

A napfény olyan erővel lobban az utastérbe, hogy ösztönösen visszarántom az ablaknál a meggondolatlanul felengedett vászonrolót, Ruth szerencsére nem ébred fel, az utazás fáradtságától enyhén elnyíló szájjal alszik a szomszéd ülésen, vörös haja zilált keretbe foglalja az arcát. Néhány óra elteltével rendezett frizurával, gondos sminkkel, gúnyos oldalpillantásokkal figyeli, amint álomittasan próbálok megkapaszkodni a valóság elérhetetlen peremébe, mire magamhoz térek, túlesünk a reggelin, a pilóta fokozatosan csökkenti a magasságot a leszálláshoz. Johannesburg üzleti negyedének csupaüveg felhőkarcolói lézersugárként verik vissza a napsugarakat a kabinablakra, ha oldalra pillantok, az északi fennsíkon önmaguk generálta szürkésfehér ködben úsznak az ipartelepek gyárai, s ezt a látványt tetézi az ismeretlentől való félelmem is, ezért úgy érzem, hogy ennek a tízmilliós metropolisnak az organikus ereje örökre elnyeli repülőgépünket. Ruth szó nélkül eltűnik az érkezési oldal fémkorlátokkal szabályozott labirintusában tolongó tömegben, semmi okom rá, de átfut rajtam, egy-két perc múlva azt is elfelejti, hogy útitársa voltam a hosszú repülőúton. Nekem ez nehezebb, talán azért, mert valljuk be, túlságosan megtetszett ez a vöröshajú nő, akit önhatalmúlag Ruthnak neveztem el, s jó szokásomhoz híven, ismeretlenül is olyan tulajdonságokkal ruháztam fel, melyekkel nyilván nem rendelkezik. Mielőtt túlságosan belemerülnék az önsajnálatba, a külső felszállópályán zömök Boeing 747-esre leszek figyelmes, éppen nekifut a szögesdrótkerítéssel lezárt horizontnak, hogy fehéren csillogó pontként felolvadjon a felhőtlenül vakító kék égen. A karórámra pillantok, biztos vagyok benne, hogy a fedélzetén üresen maradt a 63-as ülés, mert a mutatók állása szerint nem kétséges, hogy ez a Port Elizabeth-i járat, aminek – a müncheni váratlan hóvihar miatt – lélekben már a bajor fővárosban búcsút mondtam. „What is the purpose of your visit?“ kérdezi az üvegezett fülkében üldögélő hivatalnok, válaszomban igyekszem a tömör tényközlésre szorítkozni: „I’m going to my cousin.“, a vékony testalkatú, göndör hajú férfi felnéz az útlevélből: „Which city?“, ezt sem cifrázom: „Port Elizabeth“, mondom közönyösen, mintha ez olyan mindennapos dolog lenne az életemben, de az officer nem éri be ennyivel: „How long do you intend to stay?“, ha már ilyen messzire utaztam: “For three weeks.“, a férfi az üvegfal alsó résén kitolja az útiokmányomat:  „Great, have fun.“, teszi hozzá, s ezzel a rövid párbeszéddel hivatalosan is a Dél-Afrikai Köztársaság területére léptem. Az alagsor rideg hodályában többszázan várakozunk a csomagjainkra, meredten bámuljuk a szállítószalagon kerengő bőröndök monoton körforgását, sajátom fogantyújára otthon – a jobb felismerhetőség kedvéért – piros-fehér-zöld nemzetiszínű szalagot kötöttem. Az óriási repülőtér termináljának nyüzsgése, a mozgójárdák surrogása, az üzletek vásári zsivaja és a folyamatos lárma a gyermekkori vidámpark kísértetkastélyára emlékeztet, azonban kénytelen vagyok gyorsan visszazökkenni a jelenbe, önként ajánlkozó férfiak hada rohan meg, akik ókori kórusok kitartásával harsogják a fülembe: PORT ELIZABETH, Port ELIZABETH, PORT Elizabeth, PoRt EliZabeTH, POrt ElizAbeth, PoRT EliZAbeth, Port ELIZAbeth, Port ELIZAbeth, Port ElizaBETH. Hogy honnan sejtik úticélomat, az örök rejtély marad, mindenesetre az erőszakos hordárok ötven randot kérnek szolgálatukért, hiába rázom tagadólag a fejem,  nem tudok tőlük megszabadulni, kénytelen vagyok súlyos csomagjaimmal majdhogynem elfutni előlük, ezt lenéző megvetéssel fogadják, a pénztelen utasoknak ez mindenhol kijár. A dél-afrikai légitársaság ügyfélpultjánál a szolgálatos fiatalember, ingére tűzött névjegye szerint Jacob, tehetetlenül széttárja a karját: “Sir, the rural officials working in Johanessburg and Pretoria are flying home for the weekend, so we only have tickets for the morning.“ Rémülten hívom David unokatestvéremet a mobiltelefonon, aki azzal nyugtat, hogy a túl nagy távolságok miatt errefelé teljesen természetesek a késések, tehát ne essek pánikba, vegyek ki szobát a repülőtéri gyorsvasút hetedik megállójánál, a négycsillagos Smaragd Hotelben, aztán rövid hallgatás után hozzáteszi: ne feledkezzek meg arról, hogy Johannesburg veszélyes város, szóval, a hotel személyzetén kívül mással ne elegyedjek szóba. Ettől szinte rám szakad a mennyezet, mintha leomló súlya az örökkévalóságig a várócsarnok színes műanyagszékébe szorítana, s minden idegszálammal arra koncentrálok, hogy  összeszedjem magam, legyen erőm megkeresni a gyorsvasút végállomását a repülőtéren. Budapesttől Münchenig egyszerű volt az út, egy ismeretlen idős férfi szóval tartott szülei holocaust-történetével, azonban leszálláskor jött a feketeleves, a szakadó hóesés, ráadásul nyolckilós kézipoggyászom pántja meghúzta a vállamat. A South African Arlains Airbus-a három órás késéssel indult, zsúfolt volt az Európából hazafelé tartó dél-afrikaiakkal, az utószezon előnyeire spekuláló skandináv és német nyugdíjasokkal, az ülés kényelmetlenül szűkös a turistaosztályon, a felszolgált ételek tetszetősnek tűntek, de a kabin túlnyomása miatt az ízük a menzakosztra hasonlított, erre magyarázat lehet az, amit valahol olvastam, hogy az overpressure teljesen megváltoztatja a fogások ízkarakterét. A Líbiai-sivatag fölött zuhantam álomba, a Közép-Afrikai Köztársaságnál lestem ki az ablakon, a tűző napsütés mélységében vörösen szikrázott a szikár föld, ekkor rántottam le a szürke vászonredőnyt, nehogy felébresszem utastársnőmet, akinek homlokán halvány forradás futott keresztbe, feltételezhetően valami baleset következményeként. Éjszaka arra riadtam fel, hogy alvás közben öntudatlanul a vállamra hajtotta a fejét, álmában nyilván azt gondolta, hogy a férjével utazik valamelyik turistaparadicsomba; a volt feleségem egyszer csókolgatni kezdett a régen kihűlt hitvesi ágyban, aztán kinyitotta szemét, lassan megértette, hogy otthon van velem, halk nyögés szakadt föl belőle, gyorsan a másik oldalára fordult, szegény, azt hitte a szeretőjénél alszik; kimentem a konyhába, ittam egy pohár vizet, a kisszobában szuszogtak a gyerekek, visszabújtam az ágyba és hajnalig néztem a plafont. A pénztelenség végül legyőzi a félelmemet: a repülőtér meglepően gyors és ingyenes wifijén a négycsillagos Smaragd helyett a Kempton Park-i háromcsillagos panziót választom éjszakai szálláshelyül:

Maradjon közel az O.R. Tambo nemzetközi repülőtérhez, mint a térképen is láthatja, szállásunk alig három kilométerre fekszik az Ön légikikötőjétől, a hotel otthonos reggeliző helyiséggel és tágas szobákkal várja vendégeit, a jó ízléssel berendezett szobákban íróasztalt és televíziót is talál, mindegyikhez saját fürdőszoba tartozik káddal zuhanyzóval, a szálloda területén ingyenes a wifi, kellemes, parkosított a környezet, a reggelihez, kérésre hideg ebédet csomagolunk, a vendégházunk mosodai szolgáltatást, túrákat is kínál Johannesburgban.   ******

A Kempton Park jellegzetes johannesburgi külváros, ahonnan az apartheid idején a fekete lakosokat erőszakkal kitelepítették a hatvan kilométerre fekvő Thembisába, mindezt az értem küldött mikrobusz fekete sofőre meséli, miközben az autókkal telített körgyűrű sűrűjében rutinosan váltogatja a forgalmi sávokat, ennek a helyismeretnek jelentős szerepe van abban, hogy húsz perc alatt odaérünk a Galambdúc Fogadóhoz. Szálláshelyem utcafrontján szelídgesztenyék, aleppói fenyők takarják a kíváncsi szemek elől az épületet, a murvával felszórt udvaron hasas cserepekben madagaszkári pálmák, karcsú koronás liliomok nyújtózkodnak, a kerítésnél az őshonos bokrok ágaira szertelen, rózsaszínű tölcsérjázminok kapaszkodnak. A recepció pultjánál körülményesen kitöltöm a bejelentőlapot, a portás hivatalos szívélyességgel elkísér földszinti szobámhoz, ahol a zuhany alatt didergésig engedem magamra a hidegvizet; a fürdés után trikóban és rövidnadrágban heveredek a bevetett ágyra, az éjjeliszekrény fiókjában megtalálom a Bibliát: „John 8:28-30 So Jesus said, When you have lifted up the Son of Man, then you will realize that I am he, and that I do nothing on my own, but I speak these things as the Father instruc ted me. And the one who sent me is with me; he has not left me alone, for I always do what is pleasing to him. As he was saying these things, many believed in him.“ Fiatal férfiak állítanak meg az utcán, a szemükbe húzott színes, kötött sapka alóli gyanakvó nézéssel faggatóznak: honnan érkeztem Thembisába;  Magyarországot, de Európát sem tudják hova tenni, így kiegyezünk a tizennégy órás repülőútban, amit készséggel elfogadnak igazodási pontnak, majd nagylelkűen utamra engednek. A bódévárosi alkonyatban jókedvű gyerekek labdáznak a szabadban, arra is futja az erejükből, hogy tenyerükkel rápaskoljanak az úttesten haladó autók csomagtartójára; mutatványukat a férfiak dühös dudálással, a nők nevetéssel nyugtázzák. A bódék közötti keskeny közök labirintusában kószálok, az egyik udvaron széparcú asszony guggol nagymintás, színes ruhájában a szabadtéri tűzhelynél, bal tenyeréből vékony sugárban csurgatja a kukoricadarát a forrón lobogó vízbe, a jobb kezében lévő fakanállal pedig körkörös mozdulatokkal kevergeti a kormos fazékban fortyogó kását. Jólelkűen megkínál az ételből, de mielőtt belekanalazhatnék az odanyújtott alumínium tányérba, zakatoló szívvel ébredek a Kempton Park Galambdúc Fogadójának puritán szobájában, a telefonomon hajnali fél négyet mutat a digitális kijelző, a bekapcsolva felejtett televízió képernyőjén nőstény oroszlánok kerítik be a bivalycsordától elkóborolt növendékborjút, a nagyragadozók az elejtett állat lágy részeit marcangolják. Hirtelen jelentkező szorongásom motorja az a tízezer kilométer, ami elválaszt az otthonomtól, David unokatestvérem, akivel soha életemben nem találkoztam, tőlem nyolcszáz kilométerre valószínűleg békésen alszik az ágyában, senkihez nem szólhatok, a Biblia betűi is összefolynak a szemem előtt, mindenféle légzőgyakorlatokkal próbálom csendesíteni szapora pulzusom, ez olyan jól sikerül, hogy szinte észrevétlenül újra álomba ringat a félelem. A München-Johannesburg járaton vagyok, Ruth mit sem tudva magáról, a vállamra dőlve szundít, a hajtóművek egyenletes zúgásában vészterhes sípolás jelzi, hogy repülőgépünk folyamatosan veszít a magasságból, ezért kénytelenek vagyunk leszállni Banguiban. A Közép-afrikai Köztársaságban évek óta kilátástalan polgárháború dúl, a lázadó iszlám erők felégetik a keresztény falvakat, azok elkeseredett lakói fegyveres osztagokat szerveznek saját védelmükre.  A fedélzetre keveredett francia békefenntartó ezredes a feszülten figyelő utasoknak beszámol arról, hogy találkozott a lázadók vezetőjével, a turbános férfi asztalán nyitva felejtett dossziéból kisilabizálta, hogy a felkelők kétmillió darab géppisztolylőszert kaptak egy semleges ország kormányától, erre az iszlamisták parancsnoka gúnyos mosollyal egyszerűen behajotta a mappa fedelét. A Bangui repülőtér forró betonján elviselhetetlen a hőség, szomjasan várakozom az ivóvizes tartálykocsi előtt a kannákkal, mosdótálakkal, műanyagballonokkal sorakozó férfiak, nők gyerekek társaságában; tömzsi teherszállítógép fog talajt a kifutópályán, a szögesdrótakadályokkal, fegyveresek katonákkal őrzött raktárakhoz gurul, teherautókon innen hozzák a zajongó tömegbe a vászonzsákokba kimért élelmiszeradagokat. A tolongásban váratlanul mellbe taszít egy piros fezt viselő férfi, a lökés erejétől hátra tántorodom, hiába nézek segélykérőn körbe, csak ellenséges tekintetekkel találkozom, a kétségbeesett helyzetben  rémülten észreveszem, hogy az Airbus nélkülem felemelkedett a levegőbe. A fülsüketítő csöndben fenyegető hadonászással tartanak felém az emberek, mindez szerencsére semmivé lesz, verejtékezve ülök az ágyamban, a kivilágosodó ablak jelzi, hajnalodik. A Galambdúc Fogadó parkolójában jár a mikrobusz motorja, hogy visszavigyen az Oliver Tambo légikikötőbe; a recepción az éjszakai portás csinos műanyag dobozban átnyújtja az ígért hideg reggelit, közben diszkréten közelebb hajol: „Usually we dont have white guests, but how would you know that? You are not from around.”

 

Illusztráció: M. C. Escher

Paul Bowles: Vers

Vers

Örökre folytatódjanak a dolgok.
Ne hulljon
semmi darabokra. Sehol egy
Fa. Ne
Legyen üvegpenge sem.
Kék sziklák
Védjék a völgyet, ahol
Alszom.
Sodródjanak a dolgok
Örökre, de ne
maradjanak el a tettek.
Semmi nem szökhet meg.
Senki ne szabjon gátat

Az álmoknak. Ne
törje meg semmi
Sehol egy Fa. Ne
legyen üvegpenge sem
Tanúja a tetteknek.
*********
Minden maradjon csak így, ne
Bolygasd meg, ne
Vesződj vele, éld a pillanatod,
Mindegyik örökkévaló.

Kakuk Tamás fordítása

 

Kép: P. Klee

Paul Bowles: Ballada

I
Még nincs álom
kinek szeme
lassan rezdül
kinek szíve zakatol
beszéljen hát

kinek csendes ajka
szótlan
tudja
Még nincs álom
kinek ajka
és szeme néma

II
Hogy a kertben
a szeszélyes záporban
kinek a zöldje int csendet
a fanyar szélben
kinek árvize fordul
más irányba
és kiket nem kaphat el senki
Hogy micsoda segélykiáltás
hol csak az a fű nő
hol csak az a fű nő
a gyep is sarjad

III
De ez nem egy
lassú változatlan
kör
legyen a kör
legyen hát
kerek mint ez a fej
mely odazuhan
ahol nincs tücsök
mi ciripelni mer
völgyek és a hegyek
majd tovahúzódnak
az éj két oldalán

Kakuk Tamás fordítása

 

Kép: Paul Klee

Paul Bowles: A tóhoz vezető ösvény

…és itt van a hely, amire biztosan gondolt:
“Ha el tudnék bújni, amikor beugrok
és nézni, ahogy csacsogva és lármázva jönnek,
hogy kivegyék a testet. Kétségbe lennének esve,
aztán sírva látnák hajában a hínárszálakat.”

… és ezen a ponton lehetett,
szinte félt. Hol elvékonyodnak a nyírfák,
a bank mellett talán megállt és elgondolkodott,
hogy soha nem azt csinálja, amiért jött.
De ha megtette, akkor az is hülyeség volt,
mert napok óta azt tervezte, hogy megteszi.

A liliommezőket letaposta, ahol átment,
és a gát közelében találták meg a lebegő cipőt.
Halála lassú volt.
……………Nem ismert gyorsabb utakat.

Kakuk Tamás fordítása

(Kép: Paul Klee)

Éjszaka Málta felett (regényrészlet)

Ruthnak neveztem el útitársamat, aki szemtakaróval arcán és homlokán az alig észrevehető forradással alszik a repülőgép hajtóműveinek monoton zúgásában; az előttem lévő monitoron Máltát jelzi a zölden világító piktogram, a dél-afrikai légitársaság járata a Földközi-tengeri szigetország felett célozza meg a líbiai sivatagot, hogy éjjel hosszában átszelje az afrikai kontinenst. Az éjszakai repülés zsibbadt félálmában könnyű elképzelni a Golden Day’s luxustengerjárót, ahogy a verőfényes nyári reggelen befut a valettai Grand Harbour-be, az üdülőhajó fedélzeti teraszán Ruth és John éppen kávézik. A lélek, ha úgy adódik, érzékeny rezonanciával képes előhívni az emlékeket, például ennek a máltai utazásnak a ködképét; erre az említett útvonal nem lehet elegendő magyarázat, tudniillik az ember ritkán választhatja meg álmai helyszínét és cselekményét, de szomszédommal mégis ez történik. Ruth álmában az öböl vízén szivárványosan csillognak a hajómotorokból szivárgó olajfoltok, a tengerjáróktól távol, a partközeli földnyelvek hasítékaiban drága jachtok és viharvert halászbárkák horgonyoznak, egész nap parttól partig cikáznak az izgága vízitaxik. A kikötők közti félsziget csúcsán az égbolt túlságosan is kék hátteréből emelkedik ki a Sant’ Elmo-erőd, ez a szabálytalan csillagalakú hatbástyás citadella az ezerötszázas évektől védte szigetet, manapság háborús múzeum, de az erődítményt semmiképpen ne tévesszük össze a nápolyi sziklákba vájt névrokonával.
Amennyiben házastársunkkal, esetleg szeretőnkkel járunk Vallettában, valószínűleg Ruth-hoz és John-hoz hasonlóan mi is egész délelőtt kézen fogva sétálnánk az óvárosban, frissen facsart narancslével csillapítanánk szomjunkat a zajos piacon és az egyik bodegánál megkóstolnánk a „cannolót”, ezt a szicíliai eredetű, ricottával töltött sült „tésztacsövet”. Természetesen, jégbe hűtött édes moscatot innánk hozzá, aztán a melegtől és a bortól megrészegülve kótyagosan csókolóznánk a szűk sikátorokban, cinkos kíváncsisággal kémlelnénk egymás arcát, mint Ruth és John, az ifjú nászutasok. Alkonyatkor felkaptatnánk a Barakka-kertekhez és a teraszok magasából jól kivehetnénk, ahogy párhuzamosan futnak a hosszirányú középkori utcácskák, amikre merőlegesek az itt-ott meredek lépcsőkkel könnyített közök, s emiatt fentről úgy láthatjuk, hogy a közvilágítási lámpák négyzethálója fogja össze várost, mint modern épületeket a szilárd, de mégis hajlítható vasbetonszálak.
Ha dezertálunk Ruth álmából és csatlakozunk az Airbus ébren lévő utasaihoz, akik unalmas filmekkel, ostoba videojátékokkal múlatják a kilátástalannak tűnő időt, a mélyben felfedezhetnénk a tripoli kikötő lámpasorának homorú ívelését, ahogy az Al-Shat Road-on cikk-cakkban követi az öböl hajlatát, s ez a szabályozott rend az Al-Kumish Road-on törik meg, ahol a világító pontokat éhes vadállatként elnyelik a városi park fáinak lombkoronái. Ha mindezt mégsem látjuk, annak oka nyilvánvalóan az, hogy a stewardessek Róma után kedves határozottsággal lehúzatták az utasokkal a kabinablakok redőnyeit, kikapcsolták a fedélzeti fényeket, s ezzel jelképesen éjszakai nyugodalmat rendeltek el, így csak a menekülési útvonalat jelző fehér vonalak derengenek az ülések közötti keskeny folyosón.
Hogyan került Ruth a München-Johannesburg járatra? Látszólag, erre kérdésre egyszerű a válasz, a bajor fővároshoz közeli Starnbergben látogatta meg zimbabwei barátnőjét, a városkáról érdemes megjegyezni, hogy hajózható tavával, kellemes erdei környezetével a müncheniek kedvenc kirándulóhelye; a távolban az Alpok hófödte süvegcukor csúcsai pontosan olyan szépek, mint a havas hegyek a jó ízlést nélkülöző nappalik giccses posztertapétáin. Ruth és Rebecca iskolatársak voltak a fehérek harrerei magániskolájában, ebből a jó hírű intézményből eredeztethetjük barátságukat, amit az eltelt évtizedek alatt is megőriztek, s ezen az sem változtatott, hogy Rebecca férjhez ment az alpesi ház nappalijában vidoran sört vedelő tagbaszakadt bajor férfihez. Megismerkedésükkor Martin tigrishalakra horgászott a Kariba-tónál, a Zambézi-folyó kétszáz kilométer hosszú és negyven kilométer széles víztározójánál; Rebecca akkor az ottani Caribbea Bay Resort recepciósaként dolgozott, innen a házastársi elfogadássá szelídült szerelem.
A hatalmas kiterjedésű mesterséges tó létrejöttét a múlt század ötvenes éveiben határozta el a brit fennhatóság alatt álló dél-rhodesiai állam, hogy a duzzasztással lezúduló irdatlan víztömeggel forgassa meg az újonnan épülő vízerőmű turbinalapátjait, hogy a generátorok szorgalmas zizegésükkel hasznosítható villamosenergiát termeljenek. A gigantikus völgyzárógát többéves megfeszített munkával készült el, s ezzel a betonmonstrummal lezárták a Botererkwa-dombok hosszan bevágódó meredek oldalú szurdokát, egyúttal a gát gerincén átvezették a karbantartó- és összekötő utat a szomszédos Észak-Rhodéziába, amit ma Zambiaként találunk meg a térképen. A Kariba elárasztásakor a halászó, vadászó, növénytermesztő bennszülött batonga törzsi falvakat – az ott élők felháborodott tiltakozása ellenére – a magasabb fennsíkokra telepítették, a vadonélő állatokat többségét pedig igyekeztek kimenekíteni a környék nemzeti parkjaiba.
Ruth és Rebecca hétköznapjai egyformán kezdődtek, reggel iskolatársaikkal együtt felszálltak a menetrendszerű mustársárga iskolabuszba, a kényelmes jármű a kertvárosi negyedekben szedte össze a fehér diáklányokat; a sofőr az elegáns egyenruhába öltözött  ifjú hölgyekkel megkerülte a belvárosi parkot, ahol a Chapman Golf Club tagjai már a korai órákban megpróbálták beütni tömör kislabdáikat a gondozott gyep zászlókkal jelzett lyukaiba.
A lányoknak a hajdan kiváló játékos női trénerük irányításával hetente háromszor volt field hockey edzésük, a hajlított végű, tenyeres oldalon lapos ütőkkel kitartóan gyakorolták a gyeplabda támadási kombinációit. Ha a lelátóról alaposan megnézzük a lányok barátságának e fontos helyszínét, megállapíthatjuk, hogy a játéktér szinte olyan, mint a biliárdasztal hibátlan zöld posztója, persze, nem véletlenül, hiszen a fekete kertészek már hajnalban nyírták a gyepet, locsolták a pázsitot, és a mészporos kiskocsival javítgatták a kifakult fehér vonalakat.
Meccsnapokon a frissen vágott fű fanyar illata lengte be a pályát, Ruth pólóból kilátszó karját jólesően cirógatták a délelőtti napsugarak, a csapatok bevonulásakor ütemesen tapsolt a közönség. Ruth intelligens, jó tanuló volt, de csak évtizedek múlva, a párizsi operában ismerte fel és azonosította Bizet Carmenjének közismert dallamát, amit torreádor-indulóként emlegetnek. Élünk a rosszindulatú gyanúperrel, hogy Dél-Rhodéziában, a majdani Zimbabwében akkoriban talán kevesen járatosok a zenedrámák világában, viszont az igazság kedvéért tegyük hozzá, Salisburynek, a későbbi Harrerének nincs operaháza és a komolyzenei koncertek sem voltak túl gyakoriak.
A gyeplabdapálya nézőtéren üldögélő mamák és nagymamák ugyanitt, ebben a patinás high-schoolban tanultak, így jól ismerik a gyeplabda minden csínját-bínját, tehát nem véletlenül dobognak a lábukkal, amikor a házigazdák a mérkőzés elején egy „szerencsés kanalazással” megszerzik a labdát. Az ellenfél védelmében kitör a pánik, langaléta kapusuk hiába nyugtatgatja társait, azok feleslegesen lökdösődni kezdenek, ezért a bíró büntetőkornert ítél ellenük. A kékmezesek – a szabálykönyv előírása szerint – az alapvonal mögé vonulnak, hogy a beadáskor kirohanjanak a felrajzolt félkörig, hogy megpróbálják blokkolni a hazaiak várható kapura lövését.
Egyik bevetődő játékosukról Ruth elé pattan a labda, aki rutinosan féltérdre ereszkedik, hogy előkészítse csatártársának az újabb lövést, de az ellenfél védője mindenáron szeretné ezt megakadályozni, ezért hevesen mozdulatokkal igyekszik Ruth elől elkotorni a labdát, eközben szabálytalanul magasra lendíti az ütőjét. Ruth a későbbiekben úgy meséli, nem érzett fájdalmat, sőt, az ütő csattanását se hallotta a homlokán, csak süketen zuhant, zuhant, zuhant egy kiszáradt kút feneketlen mélységébe, Rebecca kétségbeesett, hangos zokogását sem hallhatta.
Ruth kábán hátrasimítja haját zimbabwei házuk hálószobájában, ujjaival hozzáér homlokán a heghez, az alig látható forradás már annyira hozzátartozik az arcához, mint az apró szeplők a járomcsontjának a bőrén, az ágyban jeges félelemmel hallgatja a nyitott ablakon bezúduló válogatott szidalmakat. A gyakran kimaradó áramszolgáltatást helyettesítő aggregátort ismeretlen tettesek két napja megrongálták, John a függöny mögül lesi a szurokfekete udvart, kezében az édesapjától örökölt Remingtont szorongatja, Ruth csendesen fohászkodik, férje nehogy elsüsse a puskát, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek.
A környékbeli hírek nem sok jót ígérnek, az éjjeli látogatók a házak felgyújtásától sem riadnak vissza, a farmerek bennégnek a gyorsan terjedő tűzben, vagy kifutnak a bosszúra éhes földfoglalók karjaiba. A napokban emelkedett törvényerőre a zimbabwei kormány telepeseknek szóló ultimátuma, mely szerint, ha a fehér gazdálkodók nem mondanak le önként birtokaikról, fekete honfitársaik kiszámíthatatlan haragjára kell számítaniuk.
A farmerek igazságtalannak és felháborítónak tartják az utóbbi időkben történteket, családjaik a gyarmatosítók harmadik nemzedékéhez tartoznak, ők már itt születtek Afrikában, úgy érzik, ez az ország az ő szülőföldjük is. Az tagadhatatlan, hogy a fekete lakosságnak szabadságot, de az egész társadalomnak békétlenséget hozó választásokig, a fehérek túlságosan kiváltságos életét élték, ezért nehezen fogadják el a dolgok ellenkezőjére fordulását, mégsem akarják elhagyni az országot, de végül a fokozatosan növekvő társadalmi légszomj és az életüket egyre inkább megkeserítő veszélyérzet erre kényszeríti őket.
Az emigrálók közé tartoznak Ruthék is, akik az utolsó pillanatban  készpénzre  váltják ingatlanjaikat, földjeiket, hogy áttelepedjenek a biztonságosabbnak vélt szomszédos Dél-Afrikába, a zimbabwei gazdálkodást külföldről importált locsoló berendezések forgalmazására cserélik. Nincs okuk panaszra, új barátokat is találnak, mégis, ha naplementekor Ruth a kertjükben üldögélve behunyja a szemét, az eladott dohányültetvények alkonyi horizontját látja és lelkében ott sajog az elveszített múlt hiánya.

(Kép: Paul Klee)