Kakuk Tamás összes bejegyzése

Paul Bowles: Vers

Vers

Örökre folytatódjanak a dolgok.
Ne hulljon
semmi darabokra. Sehol egy
Fa. Ne
Legyen üvegpenge sem.
Kék sziklák
Védjék a völgyet, ahol
Alszom.
Sodródjanak a dolgok
Örökre, de ne
maradjanak el a tettek.
Semmi nem szökhet meg.
Senki ne szabjon gátat

Az álmoknak. Ne
törje meg semmi
Sehol egy Fa. Ne
legyen üvegpenge sem
Tanúja a tetteknek.
*********
Minden maradjon csak így, ne
Bolygasd meg, ne
Vesződj vele, éld a pillanatod,
Mindegyik örökkévaló.

Kakuk Tamás fordítása

 

Kép: P. Klee

Paul Bowles: Ballada

I
Még nincs álom
kinek szeme
lassan rezdül
kinek szíve zakatol
beszéljen hát

kinek csendes ajka
szótlan
tudja
Még nincs álom
kinek ajka
és szeme néma

II
Hogy a kertben
a szeszélyes záporban
kinek a zöldje int csendet
a fanyar szélben
kinek árvize fordul
más irányba
és kiket nem kaphat el senki
Hogy micsoda segélykiáltás
hol csak az a fű nő
hol csak az a fű nő
a gyep is sarjad

III
De ez nem egy
lassú változatlan
kör
legyen a kör
legyen hát
kerek mint ez a fej
mely odazuhan
ahol nincs tücsök
mi ciripelni mer
völgyek és a hegyek
majd tovahúzódnak
az éj két oldalán

Kakuk Tamás fordítása

 

Kép: Paul Klee

Paul Bowles: A tóhoz vezető ösvény

…és itt van a hely, amire biztosan gondolt:
“Ha el tudnék bújni, amikor beugrok
és nézni, ahogy csacsogva és lármázva jönnek,
hogy kivegyék a testet. Kétségbe lennének esve,
aztán sírva látnák hajában a hínárszálakat.”

… és ezen a ponton lehetett,
szinte félt. Hol elvékonyodnak a nyírfák,
a bank mellett talán megállt és elgondolkodott,
hogy soha nem azt csinálja, amiért jött.
De ha megtette, akkor az is hülyeség volt,
mert napok óta azt tervezte, hogy megteszi.

A liliommezőket letaposta, ahol átment,
és a gát közelében találták meg a lebegő cipőt.
Halála lassú volt.
……………Nem ismert gyorsabb utakat.

Kakuk Tamás fordítása

(Kép: Paul Klee)

Éjszaka Málta felett (regényrészlet)

Ruthnak neveztem el útitársamat, aki szemtakaróval arcán és homlokán az alig észrevehető forradással alszik a repülőgép hajtóműveinek monoton zúgásában; az előttem lévő monitoron Máltát jelzi a zölden világító piktogram, a dél-afrikai légitársaság járata a Földközi-tengeri szigetország felett célozza meg a líbiai sivatagot, hogy éjjel hosszában átszelje az afrikai kontinenst. Az éjszakai repülés zsibbadt félálmában könnyű elképzelni a Golden Day’s luxustengerjárót, ahogy a verőfényes nyári reggelen befut a valettai Grand Harbour-be, az üdülőhajó fedélzeti teraszán Ruth és John éppen kávézik. A lélek, ha úgy adódik, érzékeny rezonanciával képes előhívni az emlékeket, például ennek a máltai utazásnak a ködképét; erre az említett útvonal nem lehet elegendő magyarázat, tudniillik az ember ritkán választhatja meg álmai helyszínét és cselekményét, de szomszédommal mégis ez történik. Ruth álmában az öböl vízén szivárványosan csillognak a hajómotorokból szivárgó olajfoltok, a tengerjáróktól távol, a partközeli földnyelvek hasítékaiban drága jachtok és viharvert halászbárkák horgonyoznak, egész nap parttól partig cikáznak az izgága vízitaxik. A kikötők közti félsziget csúcsán az égbolt túlságosan is kék hátteréből emelkedik ki a Sant’ Elmo-erőd, ez a szabálytalan csillagalakú hatbástyás citadella az ezerötszázas évektől védte szigetet, manapság háborús múzeum, de az erődítményt semmiképpen ne tévesszük össze a nápolyi sziklákba vájt névrokonával.
Amennyiben házastársunkkal, esetleg szeretőnkkel járunk Vallettában, valószínűleg Ruth-hoz és John-hoz hasonlóan mi is egész délelőtt kézen fogva sétálnánk az óvárosban, frissen facsart narancslével csillapítanánk szomjunkat a zajos piacon és az egyik bodegánál megkóstolnánk a „cannolót”, ezt a szicíliai eredetű, ricottával töltött sült „tésztacsövet”. Természetesen, jégbe hűtött édes moscatot innánk hozzá, aztán a melegtől és a bortól megrészegülve kótyagosan csókolóznánk a szűk sikátorokban, cinkos kíváncsisággal kémlelnénk egymás arcát, mint Ruth és John, az ifjú nászutasok. Alkonyatkor felkaptatnánk a Barakka-kertekhez és a teraszok magasából jól kivehetnénk, ahogy párhuzamosan futnak a hosszirányú középkori utcácskák, amikre merőlegesek az itt-ott meredek lépcsőkkel könnyített közök, s emiatt fentről úgy láthatjuk, hogy a közvilágítási lámpák négyzethálója fogja össze várost, mint modern épületeket a szilárd, de mégis hajlítható vasbetonszálak.
Ha dezertálunk Ruth álmából és csatlakozunk az Airbus ébren lévő utasaihoz, akik unalmas filmekkel, ostoba videojátékokkal múlatják a kilátástalannak tűnő időt, a mélyben felfedezhetnénk a tripoli kikötő lámpasorának homorú ívelését, ahogy az Al-Shat Road-on cikk-cakkban követi az öböl hajlatát, s ez a szabályozott rend az Al-Kumish Road-on törik meg, ahol a világító pontokat éhes vadállatként elnyelik a városi park fáinak lombkoronái. Ha mindezt mégsem látjuk, annak oka nyilvánvalóan az, hogy a stewardessek Róma után kedves határozottsággal lehúzatták az utasokkal a kabinablakok redőnyeit, kikapcsolták a fedélzeti fényeket, s ezzel jelképesen éjszakai nyugodalmat rendeltek el, így csak a menekülési útvonalat jelző fehér vonalak derengenek az ülések közötti keskeny folyosón.
Hogyan került Ruth a München-Johannesburg járatra? Látszólag, erre kérdésre egyszerű a válasz, a bajor fővároshoz közeli Starnbergben látogatta meg zimbabwei barátnőjét, a városkáról érdemes megjegyezni, hogy hajózható tavával, kellemes erdei környezetével a müncheniek kedvenc kirándulóhelye; a távolban az Alpok hófödte süvegcukor csúcsai pontosan olyan szépek, mint a havas hegyek a jó ízlést nélkülöző nappalik giccses posztertapétáin. Ruth és Rebecca iskolatársak voltak a fehérek harrerei magániskolájában, ebből a jó hírű intézményből eredeztethetjük barátságukat, amit az eltelt évtizedek alatt is megőriztek, s ezen az sem változtatott, hogy Rebecca férjhez ment az alpesi ház nappalijában vidoran sört vedelő tagbaszakadt bajor férfihez. Megismerkedésükkor Martin tigrishalakra horgászott a Kariba-tónál, a Zambézi-folyó kétszáz kilométer hosszú és negyven kilométer széles víztározójánál; Rebecca akkor az ottani Caribbea Bay Resort recepciósaként dolgozott, innen a házastársi elfogadássá szelídült szerelem.
A hatalmas kiterjedésű mesterséges tó létrejöttét a múlt század ötvenes éveiben határozta el a brit fennhatóság alatt álló dél-rhodesiai állam, hogy a duzzasztással lezúduló irdatlan víztömeggel forgassa meg az újonnan épülő vízerőmű turbinalapátjait, hogy a generátorok szorgalmas zizegésükkel hasznosítható villamosenergiát termeljenek. A gigantikus völgyzárógát többéves megfeszített munkával készült el, s ezzel a betonmonstrummal lezárták a Botererkwa-dombok hosszan bevágódó meredek oldalú szurdokát, egyúttal a gát gerincén átvezették a karbantartó- és összekötő utat a szomszédos Észak-Rhodéziába, amit ma Zambiaként találunk meg a térképen. A Kariba elárasztásakor a halászó, vadászó, növénytermesztő bennszülött batonga törzsi falvakat – az ott élők felháborodott tiltakozása ellenére – a magasabb fennsíkokra telepítették, a vadonélő állatokat többségét pedig igyekeztek kimenekíteni a környék nemzeti parkjaiba.
Ruth és Rebecca hétköznapjai egyformán kezdődtek, reggel iskolatársaikkal együtt felszálltak a menetrendszerű mustársárga iskolabuszba, a kényelmes jármű a kertvárosi negyedekben szedte össze a fehér diáklányokat; a sofőr az elegáns egyenruhába öltözött  ifjú hölgyekkel megkerülte a belvárosi parkot, ahol a Chapman Golf Club tagjai már a korai órákban megpróbálták beütni tömör kislabdáikat a gondozott gyep zászlókkal jelzett lyukaiba.
A lányoknak a hajdan kiváló játékos női trénerük irányításával hetente háromszor volt field hockey edzésük, a hajlított végű, tenyeres oldalon lapos ütőkkel kitartóan gyakorolták a gyeplabda támadási kombinációit. Ha a lelátóról alaposan megnézzük a lányok barátságának e fontos helyszínét, megállapíthatjuk, hogy a játéktér szinte olyan, mint a biliárdasztal hibátlan zöld posztója, persze, nem véletlenül, hiszen a fekete kertészek már hajnalban nyírták a gyepet, locsolták a pázsitot, és a mészporos kiskocsival javítgatták a kifakult fehér vonalakat.
Meccsnapokon a frissen vágott fű fanyar illata lengte be a pályát, Ruth pólóból kilátszó karját jólesően cirógatták a délelőtti napsugarak, a csapatok bevonulásakor ütemesen tapsolt a közönség. Ruth intelligens, jó tanuló volt, de csak évtizedek múlva, a párizsi operában ismerte fel és azonosította Bizet Carmenjének közismert dallamát, amit torreádor-indulóként emlegetnek. Élünk a rosszindulatú gyanúperrel, hogy Dél-Rhodéziában, a majdani Zimbabwében akkoriban talán kevesen járatosok a zenedrámák világában, viszont az igazság kedvéért tegyük hozzá, Salisburynek, a későbbi Harrerének nincs operaháza és a komolyzenei koncertek sem voltak túl gyakoriak.
A gyeplabdapálya nézőtéren üldögélő mamák és nagymamák ugyanitt, ebben a patinás high-schoolban tanultak, így jól ismerik a gyeplabda minden csínját-bínját, tehát nem véletlenül dobognak a lábukkal, amikor a házigazdák a mérkőzés elején egy „szerencsés kanalazással” megszerzik a labdát. Az ellenfél védelmében kitör a pánik, langaléta kapusuk hiába nyugtatgatja társait, azok feleslegesen lökdösődni kezdenek, ezért a bíró büntetőkornert ítél ellenük. A kékmezesek – a szabálykönyv előírása szerint – az alapvonal mögé vonulnak, hogy a beadáskor kirohanjanak a felrajzolt félkörig, hogy megpróbálják blokkolni a hazaiak várható kapura lövését.
Egyik bevetődő játékosukról Ruth elé pattan a labda, aki rutinosan féltérdre ereszkedik, hogy előkészítse csatártársának az újabb lövést, de az ellenfél védője mindenáron szeretné ezt megakadályozni, ezért hevesen mozdulatokkal igyekszik Ruth elől elkotorni a labdát, eközben szabálytalanul magasra lendíti az ütőjét. Ruth a későbbiekben úgy meséli, nem érzett fájdalmat, sőt, az ütő csattanását se hallotta a homlokán, csak süketen zuhant, zuhant, zuhant egy kiszáradt kút feneketlen mélységébe, Rebecca kétségbeesett, hangos zokogását sem hallhatta.
Ruth kábán hátrasimítja haját zimbabwei házuk hálószobájában, ujjaival hozzáér homlokán a heghez, az alig látható forradás már annyira hozzátartozik az arcához, mint az apró szeplők a járomcsontjának a bőrén, az ágyban jeges félelemmel hallgatja a nyitott ablakon bezúduló válogatott szidalmakat. A gyakran kimaradó áramszolgáltatást helyettesítő aggregátort ismeretlen tettesek két napja megrongálták, John a függöny mögül lesi a szurokfekete udvart, kezében az édesapjától örökölt Remingtont szorongatja, Ruth csendesen fohászkodik, férje nehogy elsüsse a puskát, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek.
A környékbeli hírek nem sok jót ígérnek, az éjjeli látogatók a házak felgyújtásától sem riadnak vissza, a farmerek bennégnek a gyorsan terjedő tűzben, vagy kifutnak a bosszúra éhes földfoglalók karjaiba. A napokban emelkedett törvényerőre a zimbabwei kormány telepeseknek szóló ultimátuma, mely szerint, ha a fehér gazdálkodók nem mondanak le önként birtokaikról, fekete honfitársaik kiszámíthatatlan haragjára kell számítaniuk.
A farmerek igazságtalannak és felháborítónak tartják az utóbbi időkben történteket, családjaik a gyarmatosítók harmadik nemzedékéhez tartoznak, ők már itt születtek Afrikában, úgy érzik, ez az ország az ő szülőföldjük is. Az tagadhatatlan, hogy a fekete lakosságnak szabadságot, de az egész társadalomnak békétlenséget hozó választásokig, a fehérek túlságosan kiváltságos életét élték, ezért nehezen fogadják el a dolgok ellenkezőjére fordulását, mégsem akarják elhagyni az országot, de végül a fokozatosan növekvő társadalmi légszomj és az életüket egyre inkább megkeserítő veszélyérzet erre kényszeríti őket.
Az emigrálók közé tartoznak Ruthék is, akik az utolsó pillanatban  készpénzre  váltják ingatlanjaikat, földjeiket, hogy áttelepedjenek a biztonságosabbnak vélt szomszédos Dél-Afrikába, a zimbabwei gazdálkodást külföldről importált locsoló berendezések forgalmazására cserélik. Nincs okuk panaszra, új barátokat is találnak, mégis, ha naplementekor Ruth a kertjükben üldögélve behunyja a szemét, az eladott dohányültetvények alkonyi horizontját látja és lelkében ott sajog az elveszített múlt hiánya.

(Kép: Paul Klee)

Paul Bowles újabb költeményei

Szerelmes dal

Tücskök ciripelnek a fülekbe
Érdes csókok tapadnak az arcokra
A szeretők a tóhoz szöknek
A többi holt éjszaka
Vér áramlik az ajkakba
Körmök vájnak a szemekbe
Tudjuk, hogy mi lehetett volna
Amit látunk a szemünkkel
az leírható a szavakkal?

 

Prelűd és tánc

A magas fa sötét lombja alatt
ettem a krumplit
Szürke gém nézett rám a bokrok közül
Méhek szorgoskodtak a mezőn
Csend volt
A szél sem moccant
De a távoli égen feltűnt egy madár
Láttam a földhajlatokon át
Üvegtetős rétek felett
Platina erdők felett
Acéldombok felett
A kezdetektől figyeltem

Fehér lány sétált a platina erdőben
Lassú fehér dalok hagyták el ajkait
Lépkedett a fák között és énekelt
Ahol fehér az árnyéka az erdőnek
Ahol fehér a fa rajzolata
Ahol fehér a villanyvezeték zümmögése
Ahol fehér az ég a vízen
Ahol fehér időtlenség a nap
Láttam ahogy elveszik a fák között
De énekének dallama örökre ott lebeg

Kakuk Tamás fordítása

 

Illusztráció: Joan Miro

Paul Bowles: Polemos, Sidi Amar télen

Polemos

Teljesen egyetértek azzal, amit mondasz.
Amikor a felhők és a szavak szétszakadnak,
A levegő megremeg és a világ darabjaira hull.
Amíg a szándék nem fedi fel magát,
A kitaposott utat senki nem találja.
India poros, leopárd bújik a sziklák árnyékban,
A város széléig jöttem,
fehéren  ragyogott a napfényben.

A tájkép különös, míg meg nem  hunyászkodik.
Salaamed megnyalta az ajkát és a földhöz érintette.
Ő a völgy és a völgy az övé.
De megtagadom tőled, hogy ezt kiejtsd a szádon.

 

Sidi Amar télen

Azt hiszem, soha nem láttam az arcodat
Egy esős napon, az ég szürke artériája
Lüktet a fákról, és a szívedben
Víz folyik. Még soha nem hallottalak zokogni
Az éjszaka hangján, a lelked ellenáll a csendnek.

Eljön a nap, amikor az égi határvonalak
Nem csak a tornyokba kapaszkodnak,
És neked, aki az éjszakában reszketsz,
Társad már csak a magány lesz unalmas útjaidon.

 

Kakuk Tamás fordításai

 

Bélyegkép: Paul Klee