Ruthnak neveztem el útitársamat, aki szemtakaróval arcán és homlokán az alig észrevehető forradással alszik a repülőgép hajtóműveinek monoton zúgásában; az előttem lévő monitoron Máltát jelzi a zölden világító piktogram, a dél-afrikai légitársaság járata a Földközi-tengeri szigetország felett célozza meg a líbiai sivatagot, hogy éjjel hosszában átszelje az afrikai kontinenst. Az éjszakai repülés zsibbadt félálmában könnyű elképzelni a Golden Day’s luxustengerjárót, ahogy a verőfényes nyári reggelen befut a valettai Grand Harbour-be, az üdülőhajó fedélzeti teraszán Ruth és John éppen kávézik. A lélek, ha úgy adódik, érzékeny rezonanciával képes előhívni az emlékeket, például ennek a máltai utazásnak a ködképét; erre az említett útvonal nem lehet elegendő magyarázat, tudniillik az ember ritkán választhatja meg álmai helyszínét és cselekményét, de szomszédommal mégis ez történik. Ruth álmában az öböl vízén szivárványosan csillognak a hajómotorokból szivárgó olajfoltok, a tengerjáróktól távol, a partközeli földnyelvek hasítékaiban drága jachtok és viharvert halászbárkák horgonyoznak, egész nap parttól partig cikáznak az izgága vízitaxik. A kikötők közti félsziget csúcsán az égbolt túlságosan is kék hátteréből emelkedik ki a Sant’ Elmo-erőd, ez a szabálytalan csillagalakú hatbástyás citadella az ezerötszázas évektől védte szigetet, manapság háborús múzeum, de az erődítményt semmiképpen ne tévesszük össze a nápolyi sziklákba vájt névrokonával.
Amennyiben házastársunkkal, esetleg szeretőnkkel járunk Vallettában, valószínűleg Ruth-hoz és John-hoz hasonlóan mi is egész délelőtt kézen fogva sétálnánk az óvárosban, frissen facsart narancslével csillapítanánk szomjunkat a zajos piacon és az egyik bodegánál megkóstolnánk a „cannolót”, ezt a szicíliai eredetű, ricottával töltött sült „tésztacsövet”. Természetesen, jégbe hűtött édes moscatot innánk hozzá, aztán a melegtől és a bortól megrészegülve kótyagosan csókolóznánk a szűk sikátorokban, cinkos kíváncsisággal kémlelnénk egymás arcát, mint Ruth és John, az ifjú nászutasok. Alkonyatkor felkaptatnánk a Barakka-kertekhez és a teraszok magasából jól kivehetnénk, ahogy párhuzamosan futnak a hosszirányú középkori utcácskák, amikre merőlegesek az itt-ott meredek lépcsőkkel könnyített közök, s emiatt fentről úgy láthatjuk, hogy a közvilágítási lámpák négyzethálója fogja össze várost, mint modern épületeket a szilárd, de mégis hajlítható vasbetonszálak.
Ha dezertálunk Ruth álmából és csatlakozunk az Airbus ébren lévő utasaihoz, akik unalmas filmekkel, ostoba videojátékokkal múlatják a kilátástalannak tűnő időt, a mélyben felfedezhetnénk a tripoli kikötő lámpasorának homorú ívelését, ahogy az Al-Shat Road-on cikk-cakkban követi az öböl hajlatát, s ez a szabályozott rend az Al-Kumish Road-on törik meg, ahol a világító pontokat éhes vadállatként elnyelik a városi park fáinak lombkoronái. Ha mindezt mégsem látjuk, annak oka nyilvánvalóan az, hogy a stewardessek Róma után kedves határozottsággal lehúzatták az utasokkal a kabinablakok redőnyeit, kikapcsolták a fedélzeti fényeket, s ezzel jelképesen éjszakai nyugodalmat rendeltek el, így csak a menekülési útvonalat jelző fehér vonalak derengenek az ülések közötti keskeny folyosón.
Hogyan került Ruth a München-Johannesburg járatra? Látszólag, erre kérdésre egyszerű a válasz, a bajor fővároshoz közeli Starnbergben látogatta meg zimbabwei barátnőjét, a városkáról érdemes megjegyezni, hogy hajózható tavával, kellemes erdei környezetével a müncheniek kedvenc kirándulóhelye; a távolban az Alpok hófödte süvegcukor csúcsai pontosan olyan szépek, mint a havas hegyek a jó ízlést nélkülöző nappalik giccses posztertapétáin. Ruth és Rebecca iskolatársak voltak a fehérek harrerei magániskolájában, ebből a jó hírű intézményből eredeztethetjük barátságukat, amit az eltelt évtizedek alatt is megőriztek, s ezen az sem változtatott, hogy Rebecca férjhez ment az alpesi ház nappalijában vidoran sört vedelő tagbaszakadt bajor férfihez. Megismerkedésükkor Martin tigrishalakra horgászott a Kariba-tónál, a Zambézi-folyó kétszáz kilométer hosszú és negyven kilométer széles víztározójánál; Rebecca akkor az ottani Caribbea Bay Resort recepciósaként dolgozott, innen a házastársi elfogadássá szelídült szerelem.
A hatalmas kiterjedésű mesterséges tó létrejöttét a múlt század ötvenes éveiben határozta el a brit fennhatóság alatt álló dél-rhodesiai állam, hogy a duzzasztással lezúduló irdatlan víztömeggel forgassa meg az újonnan épülő vízerőmű turbinalapátjait, hogy a generátorok szorgalmas zizegésükkel hasznosítható villamosenergiát termeljenek. A gigantikus völgyzárógát többéves megfeszített munkával készült el, s ezzel a betonmonstrummal lezárták a Botererkwa-dombok hosszan bevágódó meredek oldalú szurdokát, egyúttal a gát gerincén átvezették a karbantartó- és összekötő utat a szomszédos Észak-Rhodéziába, amit ma Zambiaként találunk meg a térképen. A Kariba elárasztásakor a halászó, vadászó, növénytermesztő bennszülött batonga törzsi falvakat – az ott élők felháborodott tiltakozása ellenére – a magasabb fennsíkokra telepítették, a vadonélő állatokat többségét pedig igyekeztek kimenekíteni a környék nemzeti parkjaiba.
Ruth és Rebecca hétköznapjai egyformán kezdődtek, reggel iskolatársaikkal együtt felszálltak a menetrendszerű mustársárga iskolabuszba, a kényelmes jármű a kertvárosi negyedekben szedte össze a fehér diáklányokat; a sofőr az elegáns egyenruhába öltözött  ifjú hölgyekkel megkerülte a belvárosi parkot, ahol a Chapman Golf Club tagjai már a korai órákban megpróbálták beütni tömör kislabdáikat a gondozott gyep zászlókkal jelzett lyukaiba.
A lányoknak a hajdan kiváló játékos női trénerük irányításával hetente háromszor volt field hockey edzésük, a hajlított végű, tenyeres oldalon lapos ütőkkel kitartóan gyakorolták a gyeplabda támadási kombinációit. Ha a lelátóról alaposan megnézzük a lányok barátságának e fontos helyszínét, megállapíthatjuk, hogy a játéktér szinte olyan, mint a biliárdasztal hibátlan zöld posztója, persze, nem véletlenül, hiszen a fekete kertészek már hajnalban nyírták a gyepet, locsolták a pázsitot, és a mészporos kiskocsival javítgatták a kifakult fehér vonalakat.
Meccsnapokon a frissen vágott fű fanyar illata lengte be a pályát, Ruth pólóból kilátszó karját jólesően cirógatták a délelőtti napsugarak, a csapatok bevonulásakor ütemesen tapsolt a közönség. Ruth intelligens, jó tanuló volt, de csak évtizedek múlva, a párizsi operában ismerte fel és azonosította Bizet Carmenjének közismert dallamát, amit torreádor-indulóként emlegetnek. Élünk a rosszindulatú gyanúperrel, hogy Dél-Rhodéziában, a majdani Zimbabwében akkoriban talán kevesen járatosok a zenedrámák világában, viszont az igazság kedvéért tegyük hozzá, Salisburynek, a későbbi Harrerének nincs operaháza és a komolyzenei koncertek sem voltak túl gyakoriak.
A gyeplabdapálya nézőtéren üldögélő mamák és nagymamák ugyanitt, ebben a patinás high-schoolban tanultak, így jól ismerik a gyeplabda minden csínját-bínját, tehát nem véletlenül dobognak a lábukkal, amikor a házigazdák a mérkőzés elején egy „szerencsés kanalazással” megszerzik a labdát. Az ellenfél védelmében kitör a pánik, langaléta kapusuk hiába nyugtatgatja társait, azok feleslegesen lökdösődni kezdenek, ezért a bíró büntetőkornert ítél ellenük. A kékmezesek – a szabálykönyv előírása szerint – az alapvonal mögé vonulnak, hogy a beadáskor kirohanjanak a felrajzolt félkörig, hogy megpróbálják blokkolni a hazaiak várható kapura lövését.
Egyik bevetődő játékosukról Ruth elé pattan a labda, aki rutinosan féltérdre ereszkedik, hogy előkészítse csatártársának az újabb lövést, de az ellenfél védője mindenáron szeretné ezt megakadályozni, ezért hevesen mozdulatokkal igyekszik Ruth elől elkotorni a labdát, eközben szabálytalanul magasra lendíti az ütőjét. Ruth a későbbiekben úgy meséli, nem érzett fájdalmat, sőt, az ütő csattanását se hallotta a homlokán, csak süketen zuhant, zuhant, zuhant egy kiszáradt kút feneketlen mélységébe, Rebecca kétségbeesett, hangos zokogását sem hallhatta.
Ruth kábán hátrasimítja haját zimbabwei házuk hálószobájában, ujjaival hozzáér homlokán a heghez, az alig látható forradás már annyira hozzátartozik az arcához, mint az apró szeplők a járomcsontjának a bőrén, az ágyban jeges félelemmel hallgatja a nyitott ablakon bezúduló válogatott szidalmakat. A gyakran kimaradó áramszolgáltatást helyettesítő aggregátort ismeretlen tettesek két napja megrongálták, John a függöny mögül lesi a szurokfekete udvart, kezében az édesapjától örökölt Remingtont szorongatja, Ruth csendesen fohászkodik, férje nehogy elsüsse a puskát, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek.
A környékbeli hírek nem sok jót ígérnek, az éjjeli látogatók a házak felgyújtásától sem riadnak vissza, a farmerek bennégnek a gyorsan terjedő tűzben, vagy kifutnak a bosszúra éhes földfoglalók karjaiba. A napokban emelkedett törvényerőre a zimbabwei kormány telepeseknek szóló ultimátuma, mely szerint, ha a fehér gazdálkodók nem mondanak le önként birtokaikról, fekete honfitársaik kiszámíthatatlan haragjára kell számítaniuk.
A farmerek igazságtalannak és felháborítónak tartják az utóbbi időkben történteket, családjaik a gyarmatosítók harmadik nemzedékéhez tartoznak, ők már itt születtek Afrikában, úgy érzik, ez az ország az ő szülőföldjük is. Az tagadhatatlan, hogy a fekete lakosságnak szabadságot, de az egész társadalomnak békétlenséget hozó választásokig, a fehérek túlságosan kiváltságos életét élték, ezért nehezen fogadják el a dolgok ellenkezőjére fordulását, mégsem akarják elhagyni az országot, de végül a fokozatosan növekvő társadalmi légszomj és az életüket egyre inkább megkeserítő veszélyérzet erre kényszeríti őket.
Az emigrálók közé tartoznak Ruthék is, akik az utolsó pillanatban  készpénzre  váltják ingatlanjaikat, földjeiket, hogy áttelepedjenek a biztonságosabbnak vélt szomszédos Dél-Afrikába, a zimbabwei gazdálkodást külföldről importált locsoló berendezések forgalmazására cserélik. Nincs okuk panaszra, új barátokat is találnak, mégis, ha naplementekor Ruth a kertjükben üldögélve behunyja a szemét, az eladott dohányültetvények alkonyi horizontját látja és lelkében ott sajog az elveszített múlt hiánya.

(Kép: Paul Klee)

Zsidó nagyapám a múlt században, a nagy gazdasági válság idején vándorolt ki Franciaországba, hadarja Jakab Rebstock a Lufthansa müncheni járatán, a megadóan hallgató Andrásnak, aki a szerteágazó elbeszélésből azt szálazza ki, hogy ismeretlen útitársának édesapja a Flandriában született, mert a jobb megélhetés reményében az egész család már korábban Belgiumba költözött. Szóval, nagyapjának számításai beváltak, a brüsszeli zsidó negyedbeli méteráru boltjuk forgalmából takarékoskodásra is futotta, de azért ez nem a Diamant Kwarter volt,  mosolyog ironikusan Rebstock úr a turbulencia okozta hirtelen liftezés közben. Nehéz lenne elvitatni azon megállapításának igazságát, miszerint  a történelem drasztikusan beleszólt az életükbe, miután a németek 1940 májusában megnyitották a nyugati frontot. Nagyapjáék rettegtek a náci megszállástól, ezért gyorsan csomagolni kezdtek, hogy a biztonságosabbnak vélt Franciaország felé vegyék az irányt, de természetesen ehhez már késő volt, több százezer emberrel együtt a túlzsúfolt francia utakon ragadtak. A Wehrmacht előretörő csapatai menetközben lesöpörték maguk elől a menekülő civileket, és ezek után nem volt kérdés, hogy lendületük kitart Párizsig. Rebstock úr nagyapja ezért úgy döntött, hogy magyar állampolgárok lévén, hazatérnek Budapestre; sok viszontagságot átélve ugyan, de vonatuk egy hétköznap délután, talán szerda lehetett, befutott a Keleti-pályaudvar harmadik vágányára. A nyüzsgő városi forgalom láttán azt gondolták, beigazolódott feltételezésük, hazatérésükkel nem csak időt, de életet is nyernek.

Könnyedén alkalmazkodtak az itthoni viszonyokhoz, Rebstock úr leendő apja a csepeli szabadkikötőben lesz rakodómunkás, akit rövid időre itt felejtünk az uszályoknál, mert fia belefog  családtörténetük másik szálának gombolyításába, majdani édesanyjáról mesél, aki egy tébai bányászcsalád hatodik gyermekeként látta meg a napvilágot. Édesapja bányamester volt, anyja a háztartási teendőket látta el a falusi portán; sváb származásúak lévén folyékonyan beszéltek németül. A família vasárnaponként szépen kiöltözött, elballagott a római katolikus templom szentmiséjére. Mintegy mellékesen, de azért hangsúlyosan, Rebstock úr azt is megemlíti, hogy anyai nagyapja tagja volt a németek magyarországi szervezetének, a Volksbundnak. Kis hallgatás után tér vissza édesanyja történetéhez, aki a nyolc elemiben plusz kétéves háztartási tanfolyamon gyarapította ismereteit; fiatalon felköltözött Budapestre, a fővárosban dolgozó nővére, Ilona fogadta be és testvéri szeretettel gyámkodott fölötte. Édesanyja kisebb éttermekben konyhalánykodott, aztán a fuss ide-fuss oda munkák után, több évig felszolgált abban a kifőzdében, ahol a tulajdonos idősebb zsidó házaspár megkedvelte őt, így jó viszonyban voltak egymással. Mit ad Isten, Rebstock úr apjának szülei és fiúk, az említett házaspár jó barátjaként, sokszor itt étkeztek.

Most pedig merüljünk el Rebstock úr monológjában: „Szóval, így találkoztak ők, apám gyönyörűnek látta a négy évvel idősebb lányt, és ahogy a mozifilmekben lenni szokott, egymásba szerettek, csakhogy ekkor már ezerkilencszáznegyvenhármat írunk, a zsidótörvények miatt szerelmük nem lehetett zavartalan, de ha ez még nem lett volna elég, ugye, mint tudjuk, 1944 márciusában jött a német megszállás, a nyilasok azonnal átvették Horthyéktól a hatalmat, már aznap, március tizenkilencedikén az utcákon  összefogdosták a zsidókat, s ezeket a szerencsétlen embereket a lóversenypályára terelték, köztük a dédapámat is, aki sohasem tért haza, utólag tudtuk meg, hogy Auschwitzba vitték szegényt. A nyilas kormány sorban hozta a zsidóellenes rendeleteket, kötelezővé tették a sárga csillag viselését, kijárási tilalmat rendeltek el, a tizennyolc és negyvennyolc év közötti férfiakat behívták munkaszolgálatra, a hetedik kerületi a gettóba zsúfolták be a pesti zsidóságot. Apám is megkapta behívóját a munkaszolgálatra, de addigra az amerikai és brit légierő agyonbombázta az országot; a légicsapások súlyos károkat okoztak a vasúti hálózatban, ezért apámék egységét Szolnokra vezényelték a vasútállomás romjainak eltakarítására. Három hétig voltak ott és apám legnagyobb meglepetésére az egyik vasárnap anyám meglátogatta, nem félt felkutatni, pedig kormányrendelet tiltotta, hogy árja személyek zsidókkal tartsák a kapcsolatot. Édesanyám ekkor pénztáros volt egy csemegeüzletben, nem törődött ezzel, Dombóvárra is elutazott apámhoz, követte Soroksárra, Pestszentimrére, végül rábeszélte, hogy Szegedre már ne vonuljon be, így apám az augusztusi szabadságáról nem tért vissza a századához. Anyám meghamisította unokaöcsének igazolványait apámnak, albérletet is talált, ahol elbújtatta; a katonai rendőrség anyámat is kihallgatta, de nem mentek vele semmire, aki ettől még jobban felbátorodott, úgyhogy nagypapámat hamis papírokkal vonaton menekítette ki a nyíregyházi munkaszolgálatból. A front elérte a fővárost, a szovjet csapatok bekerítették Budapestet, bombázásokkal, ágyúzásokkal kezdetét vette az ostrom; nagymamám, nagynéném, két nagybátyám a gettóba szorult, a két fiú óriási szerencsével megszökött, de nagymamámat és beteg nagynénémet anyám valamilyen fortéllyal kihozta onnan. A család tagjait különböző álneveken Garay téri lakásokban rejtette el, gondoskodott az ellátásukról is, amennyire ezt szűkös lehetőségei megengedték. Végül mindegyikük túlélte a háború utolsó hónapjainak borzalmait és félelmeit, hála anyámnak, szabadok voltak. A fiatalok negyvenöt augusztusában házasodtak össze, de apám családja visszavágyott Belgiumba, így a szeptemberi amerikai transzporttal elutaztak Brüsszelbe. A szüleim harmincnyolc évig éltek boldog házasságban, persze, az idő mindig meghozza a maga baját, de a háborúban átéltekhez képest azok csekélységek voltak. Édesanyámat erős honvágy kínozta, ezért már születésem után gyakran meglátogattuk a családját Tébában. Ahogy idősödött váratlan betegség vette le a lábáról, az vitte el szegényt; halála után sokáig idegen földben nyugodott, de most teljesítettem utolsó kívánságát, hazahoztam a hamvait szülei mellé a tébai temetőbe. Csodálatos, amit édesanyám tett édesapámért és a családjáért, sokat gondolkoztam azon, vajon miért vállalta az életveszélyt, ahhoz talán még a szerelem is kevés, mostanra az lett a meggyőződésem, anyám egyszerűen hitt abban, hogy a jóság legyőzheti a gonoszságot.“

Az utolsó mondat ott kavarog András fejében, miközben a Lufthansa-gép – a budapesti kora tavaszból – szakadó hóesésben landol a müncheni Franz Josef Strauss repülőtéren, rosszkedvűen nézi a terminál üvegfala mögül a sárga lámpával villogó hókotrók erőfeszítéseit, hogy megtisztítsák a kifutópályákat, ami egyelőre reménytelen vállalkozásnak tűnik. Nem tud szabadulni Jakab Rebstock történetétől, amit a München felé tartó járat szomszéd üléséről látszólag kitartó egykedvűséggel rázúdított; hiába próbálja elhessegetni, főleg az a kérése nyomasztja, hogy tébai újságíróként írjon cikket a „sztoriból“, ettől az idős férfi azt reméli, hogy édesanyja végre megkapja azt az emléktáblát, amit évek óta hiába kérvényez az illetékes hivataloknál. Ezzel a teherrel ül be az olasz caffettériába, ahol eszpresszót rendel a melírozott hajú pincérfiútól, kávézás közben azt találgatja, vajon a többi asztalnál milyen nyelven társalognak, aztán ennél a mondatnál feladja a játékot: „Oherwydd yr amser bach hwn, rydym yn hwyr yn ymuno“. Az apjától örökölt régimódi Doxa karórájára pillant, a menetrend szerint hamarosan indul a járata Johannesburgba, azonban a hirtelen havazás miatt valószínű, hogy holnap délelőtt az Oliver Tambo légikikötőben lekési a Port Elizabeth-i csatlakozást. Ezzel az utazással soha nem látott unokaöccse kérésének tesz eleget, akivel a rokoni szálak keresgélése közben az interneten akadt össze, de már szólítják a johannesburgi utasokat a beszálláshoz.

Az Airbus emberekkel tömött turistaosztályán bábeli hangzavar uralkodik, a skandináv és német nyugdíjasok körülményes türelemmel rakosgatják kézipoggyászaikat az ülések feletti polcokra; kedvtelenül várakozik a székek közötti szűk folyosón, hogy a végre a helyére ülhessen, mindenesetre elképzelni sem tudja, hogy másnap David házának teraszáról bámulja az Indiai-óceánt. Középkorú, tejfehér bőrű, enyhén szeplős, vörös hajú hölgy lesz az útitársa a hosszú repülőúton, a csinos, jól ápolt nő homlokán alig észrevehető, halvány forradás fut keresztbe, ezt akkor veszi észre, amikor befurakszik az ablak melletti ülésére, ahová a jegye szól, közben  jóformán megszédül útitársának édeskés, mégis diszkrét parfümjétől. Valós vagy képzelt bódulatából a kapitány hangja téríti magához, a tiszt a fedélzeti hangszórókból szenvtelenül közli, hogy tekintettel a váratlan hideg időjárásra, biztonsági okokból jégtelenítenik a repülőgépüket. Andrásnak ez a bejelentés még inkább előre vetíti a komor jövőt, tanácstalanul a vörös hajú nőre pillant, aki elhárítóan felvonja a vállát, és ettől a mozdulattól számítva a South African Airwais Airbus 380-asa – a jégtelenítésre várakozó éjszakai járatok hosszú sorában – közel három órát gurul a starthelyig. Ez idő alatt Andrásnak bőségesen van ideje megfigyelni a felhajtó erőt biztosító fékszárnyakon csillogó jégbordákat, amíg a speciális tartálykocsik fecskendőiből fagyálló folyadékkal elegyített meleg víz leolvasztja onnan, hogy aztán a pilóta take off-jára felpörögjenek a robusztus hajtóművek. A gép rázkódó nekifutásakor András újra érzi, ahogy utazóbőröndje megbicsaklik az otthoni küszöbön, tanácstalanul visszanéz a gondosan kitakarított lakásba, de nincs kitől elbúcsúznia, csak saját magát pillantja meg az előszoba homályos tükrében.

Az utazási magasságuk tízezer méter, András ennek elérésekor zökken vissza a valóságba; repülőjüket fagyos csillagokkal fogadja a kristálytiszta éjszakai égbolt, hogy majd félálomban észrevegye a feneketlen mélységben Róma misztikus ragyogását, ahol a fáradtságtól kábán Amerigo Tot alumíniumlemezből gyűrt fríze alatt sodródik kifelé a tömeggel a Termini-pályaudvarról. A kánikulai hőségben nem száll autóbuszra, gyalogosan vonszolja magát és csomagját a három csillagos hotelhez; szálláshelye egy bérházból kialakított családi vállalkozás, hajításnyira a Piazza di Spagnától, keskeny, fapadozatú csigalépcső visz fel az ötödikre, a dupla ágy fölött háromkarú ventilátor forgatja a fülledt levegőt. Mint egy szürreális álomban a zárt spalettákon Rachmaninov második zongoraszonátája szűrődik be a szobába, zuhanyozás közben a nyitott fürdőablakból még inkább felerősödik a hangja, a zuhanyrózsából zúduló víz alatt erről eszébe jut a késő nyári utca budai bérpalotájának első emeleti ablakából kiömlő romantikus zongorafutam, ami megállásra kényszerítette;  estefelé járt már az idő, elveszettnek érezte magát azon az alkonyi órán, egyszerűen és közönségesen rátört a magány, noha erre semmi oka nem lett volna.

Mindenesetre, amikor András felébred a repülőgép hátra döntött ülésén, nem tudja eldönteni, hogy valóban ott volt-e a hömpölygő tömegben a spanyol-lépcsőn, ami a Piazza de Spagnától a Campo Marzio dombján álló Scalinata di Trinita dei Monti-hoz vezet, és lefelé jövet tényleg megitta-e a világos pörkölésű kávéból főzött mogyorós, krémes ízű kapucsínót a turistákkal teli Antico Caffé Grecoban, és másnap vajon valóban elment-e a Szent Péter-bazilikába, ahol a „Te Deum laudamus, te Dominum confitemur” zárta a vasárnapi szentmisét, hogy aztán a Basilica di San Giovanni in Lateranon-nál megtalálja a Scala Santát, a Jeruzsálemből idehozott Szent Lépcsőt,  amin Jézust vitték Pilátus elé, az utókor ezeket a fokokat 1721-ben  barnára pácolt diófával burkolta be, hogy a márványt megóvja a fájdalmaktól sajgó zarándoktérdek okozta kopásoktól, de a faburkolaton kicsi kerek ablakocskákat helyeztek el, hogy a megostorozott, töviskoronát viselő Jézus vérének nyoma jól látszódjék; kába ébrenlétében tétován felmerül az is, hogy a térden megtett lépcsőfokok tényleg arra kényszerítették-e, hogy kínjában a tenyerére támaszkodjon, és ha igen, akkor pihentetőnek mormolni kezdte-e a Miatyánkot, és valóban az első sor végére ért-e az imában, „aki a mennyekben vagy”, amikor könnyedén, villámgyorsan megelőzték az összekulcsolt kezű, térden csúszó, egymás közt vidáman csivitelő lengyel cserkészgyerekek.

(Részlet egy készülő regényből)

Kép: M. C. Escher