Címke: műfordítás

Volker Braun költeményei I.

A tulajdon

Das Eigentum

Én még itt: hazám nyugatra áll tovább.
JAJ A VISKÓKNAK, VIVÁT PALOTÁK!
Még magam is adtam neki régen.
Eldől, szerény díszéből kivetkezik.
A télre majd szomjú nyár követezik.
S szépen eltűnök a balfenéken.
S érthetetlen lesz minden beszédem.
Ami nem volt enyém, az törik össze.
Amit nem éltem, eltűnik örökre.
A remény az úton csak egy kelepce.
A tulajdonom tegyétek ti zsebre.
Mikor mondom én, mindenem ki erre.

Felriadva a dogmatikus szendergésből

Aus dem dogmatischen Schlummer geweckt

 

Kihasználtad az éjt? – Gyakoroltam
A várakozást. – Hogyhogy? – Ismered
Az édes kínt: ismeretlent szeretni? –
Ismeretlen tettet? – Mi? – Miről beszélsz?
Majd’ felrobbant az ér a húsomban.
Fáradt vagyok átmenni a Márk téren. –
Álmodsz, te álmodsz rendületlenül. –
Az utcán az átlátszóság fütyül.

Mohácsi Árpád fordításai

 

 

 

Klasszikus japán versek

Klasszikus japán versek a Dalok későbbi gyűjteményéből

(951?)

Tavaszi dalok harmadik kötete, 103.

Amikor egy elbűvölő holdas estén gyönyörködött a virágokban.
Minamoto no Szaneakira

 

Kár ez éjjelért!
Holdat és virágokat
– ha egyre gondol –
úgy megmutatnám annak,
kit e csoda megindít!

Szerelmes dalok negyedik kötete, 884–885.

 

Amikor egyszer meglátogatta Taifut, de ő nem volt otthon, hazatért, másnap reggel pedig ezt a verset küldte neki:                           Aszatada

 

Leverten, lomhán
parttól visszasodródó
fehér hullámok
nyomán ruhám ujjának
száradni egy perce sincs.[1]

 

Így válaszolt:                                                  Taifu

Ugyan, hát mitől
ázott el ruhád ujja?
Hiszen úgy tetszik,
nyoma sincs sehol fehér
hullámoknak szívedben!

Fittler Áron fordításai

 

Minamoto no Szaneakira (源信明)

910–970

Apjával, Minamoto no Kintadával (源公忠, 889–948) együtt a harminchat költőóriás (szandzsúrokkaszen, 三十六歌仙) egyike. (A harminchat költőóriás a X–XI. századi költő és esztéta, Fudzsivara no Kintó (藤原公任, 966–1041) által összeállított válogatás az általa legkiválóbbnak tartott harminchat, VII–X. századi költő vakáiból.) Elismert költő volt, többször kérték fel festett paravánok képei alapján költött vakák, ún. paravándalok (bjóbuuta, 屏風歌) komponálására. Jól ismert szerelmi kapcsolata a kor egyik legnagyobb költőnőjével, Nakacukaszával (中務).

 

Fudzsivara no Aszatada (藤原朝忠)

910–966

A X–XII. századi japán arisztokrácia legmagasabb rangú dinasztiájából, a Fudzsivara-klán északi ágából származik. A harminchat költőóriás egyike, valamit saját korában is elismert költő volt. Ő komponálta egy 960-ban rendezett jelentős udvari költői verseny (utaavasze, 歌合) nyitóversét. Az itt szereplő Taifun kívül fennmaradt több más udvarhölgyköltővel, köztük az Ukon (右近) és a Hon’in no Dzsidzsú (本院侍従) udvarhölgynéven ismert költőnőkkel folytatott szerelmi versváltása is.

 

Taifu (大輔)

  1. század körüli udvarhölgyköltő. Mivel ezen az udvarhölgynéven több költőnő is ismert, életéről nem sok biztosat tudni, annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy Fudzsivara no Aszatadán kívül több más korabeli költővel is volt szerelmi viszonya. A velük folytatott versváltások közül több is bekerült a Dalok későbbi gyűjteményébe. Vakáira jellemző a rögtönzött szókimondó jelleg.

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Az eredeti szövegben egy többértelmű kifejezés (tacsikaeru (立ちかへる): 1. hazatér, 2. (a hullám a parttól) visszahúzódik) segítségével jelenik meg a tengerparti kép és a sikertelen látogatás miatt bánkódó lírai én lelkiállapota. Az ázott ruha (vagy ruhaujj) a könnyekre, illetve a sírásra utal.

Paul Celan költeményei

A távolság dicsérete

A te szemed forrásábólí
erednek a fonalak a Téveteg-tenger halászhálóihoz.
A te szemed forrásában
tartja be ígéreteit a tenger.

Itt vetem le magamról én,
az emberek közt elidőzött szív,
a ruhát és egy eskü csillámait:

feketébb a feketében, meztelenebb vagyok.
Hitehagyottan vagyok először hűséges.
Te vagyok én, amikor én vagyok.

A te szemed forrásában
meghajlok és a kifosztó hajnalról álmodok.

A háló hálót fogott:
összeölelkezve válunk el.

A te szemed forrásában
az akasztott megfojtja a kötelet.

*

A kékségből, ami még keresi a szemét, én iszom elsőnek.
A te lábnyomodból iszom, és látom:
te fordulsz ujjaim között, gyöngy, és te növekszel!
Úgy növekszel, mint mindenki, akit elfeledtek.
Te fordulsz: a bánat fekete jégesője
kendőbe hull, fehér, fehér a gyolcs az intett búcsútól.

* 

Egyedül vagyok, beállítom a hamuvirágot
az érett feketeséggel teli üvegbe. Nővérem szája,
te mondod ki a szót, ami tovább él az ablak alatt,
és álmom indái hangtalanul kígyóznak felém.

Itt állok az elnyílt idő selymes szirmai között,
gyantáját félreteszem egy késő madárnak:
életvörös tollain hókristályt hordoz,
csőrében jégszilánk, úgy jön át a nyáron.

* 

Éjjel, amikor a szerelem ingája
mindig és soha között lendül,
szavaid a szív holdjaihoz találnak,
és viharosan kék
szemed a földnek nyújtja az eget.

Távoli, álommal feketített
ligetből száll felénk a szétszórt sóhaj,
és az eltékozolt járja körül, nagy, mint a jövő árnyékmintázata.

Ami süllyed és emelkedik,
a legmélyebbre temetetté:
vak, mint a pillantás, amit váltunk,
és szájon csókolja az időt.

* 

Aludj csak, és az én szemem nyitva fog maradni.
Az eső megtöltötte a korsót, mi kiürítettük.
Az éjszaka egy szívet, a szív egy fűszálat vont örvényébe –
de így is késő már aratni, sarlós asszonyom.

Olyan havasan fehér, éjjeli szél, a hajad!
Fehér, ami megmarad, és fehér, amit elveszítettem!
Ő számolja az órákat, én számolom az éveket.
Ittunk az esőből. Esőt ittunk.

*

Szemek:
csillámlanak az esőtől, ami ömlött,
amikor Isten megparancsolta, hogy igyak.

Szemek:
arany, amit az éjszaka számolt le kezembe,
amikor csalánt szedtem,
és a szavak árnyékát irtottam.

Szemek:
az este, ami fölöttem parázslott, amikor feltéptem a kaput,
és a halántékom jegében áttelelt
örökkévalóság-falucskák között szétrepesztettem zárait.

* 

Az örökkévalóság

Az éjszaka-fa kérge és a sok rozsdából született kés
suttogja füledbe a neveket, az időt és a szíveket.
Egy szó, ami aludt, mikor meghallottuk,
elrejtőzik a lombok alá:
megtelik beszéddel az ősz,
és kicsordulnak a szavak a kézből, ami összegyűjti azt,
és a száj, ami megcsókolja, színes lesz és törékeny, mint a feledés pipacsa.

* 

Táj

Ti magas nyárfák – emberek ezen a földön!
Ti, boldogság fekete tavai – halálra tükrözitek őket!

Láttalak, nővérem, állni ebben a ragyogásban.

András Orsolya fordításai

Illusztráció: Xosé Cobas Gómez

 

ilustracion29

HAGIWARA SAKUTARO KÖLTEMÉNYEI II.

Az úszó

Az úszó törzse átlósan tágul.
Két kinyújtott kar, hosszan, egymás mellett.
Az úszó szíve átlátszó, könnyű selyem, medúza.
Az úszó szeme hallja a harangszót.
Az úszó lelke látja a holdat a víz fölött. 

 

Bambusz

Valami földből feltörő, egyenes oszlop,
valami földből feltörő, keskeny-kék penge,
felhasítja a jeges tél-páncélt,
s mikor zöld levelei felragyognak a reggel üres útján,
könnyek hullnak,
elengedett könnyek hullnak,
most, bűntudattól görnyedt vállak fölött.
Reszketeg gyökerével szétterjed a bambusz,
földből feltörő, keskeny-kék penge.

 

Macskák

Feketénél feketébb macskák érkeznek párban,
megállnak a háztetőn, panasztól súlyos éjben,
farkuk hegyes végén habkönnyű holdsarló
imbolyog, ködös-elmosódva.
„Nahát, jó estét!”
„Nahát, jó estét!”
„Oá-oá” sír a gyermek,
„Nahát, a férfi e házban az ágyat nyomja.”

 

Egy béka halála

Megöltek egy békát.
Körben álló gyerekek felemelték kezüket.
Mind együtt emelték
bájos,
véres kezüket emelték.
Felkelt a hold.
A domb tetején egy férfi áll.
Kalapja alatt egy arc.

Ti békák

Ti békák!

A kusza puszta-zöld fű és nád között
fehér dudorok a békák.
Az esőtől nyirkos estében
brekegve sírnak a békák.

Az éj kegyetlen esővel és széllel
sújtja, ütlegeli a mélysötét földet.
A fagyos leveleken, a fűben
csöndben sóhajtanak a békák,
brekegve sírnak a békák.

Ti békák!

Nem is különbözünk annyira, ti meg én.
Lámpással a kezemben
figyeltem a sötét kert arcát,
figyeltem, fásult elmével, a füvet, a fákat,
hervadó leveleket az esőben.

 

Hajnal

A gyógyíthatatlan baj szőtte
fájdalom pókhálóját az arcra
A derék alatt semmi, csupán egy árnyék.
A derék fölött, növekvő rengeteg.
Kezének csontjai üszkösek.
Testének külseje teljesen összetört.
És újból feljött a hold.
A sápatag alkony-hold magasan járt,
fényében, mely akár a bonbori-lámpás,
feljajdult a fehér, torz kutya.
Tudd meg,
mikor jő a hajnal,
ugatásával ő veri fel a halott sikátorokat.

(bonbori-lámpás: hagyományos japán papírlámpás, hatszögletű feje lóghat zsinóron, vagy állhat póznán, jellemzően fesztiválokon, ünnepeken használják)

Pillér Emília Réka fordítása

Hagiwara Sakutaro (1886-1942)
A szabad vers és a modern stílusú költészet egyik meghatározó alakja Japánban. Gyakran szürrealistaként emlegetik.

 

imgres

 

 

 

Andreas Capellanus: A szerelemről

Egy lovag, akit erősen kínzott egy bizonyos hölgy iránt érzett szerelme, de semmiféle alkalmat sem lelt rá, hogy jól elbeszélgessen vele, a hölgy egyetértésével kerített egy bizalmas barátot, akit beavatott ebbe a dolgába, hogy annak közvetítésével minden nehézség nélkül kölcsönösen megismerhessék egymás szándékát, és titkon közölhessék a másikkal gondolataikat. S hogy e bizalmas barát segítségével szerelmüket hosszú ideig tudják ápolni, elrejtve a külvilág elől. Ám a barát, aki elvállalta a követi tisztséget, megcsalva barátja belé vetett bizalmát, magára vette a szerelmes szerepét, és a saját érdekében kezdett udvarolni.  Az említett hölgy pedig galád módon belement álnok játékába. S így végül elfogadta annak szerelmét, és minden kívánságát teljesítette. A lovag pedig – felháborodva a csalárdságon – az egész ügy lefolyását ismertette Champagne grófnéjával, és arra kérte, hogy az említett gazságot a maga és más hölgyek bölcsességével ítélje meg. S a grófné döntését maga az áruló is kész volt elfogadni. A grófné pedig hatvan meghívott hölgy társaságában a következő ítéletet hozta ebben az ügyben:

„Az a csalárd szerető, aki önmagához méltó nőt lelt magának, hiszen az nem szégyelltvele együtt ilyen gaztettet elkövetni, élvezze csak, ha kedve van rá, gonoszul megszerzett szerelmét. S a nő is boldog lehet hozzá illő társával. De mindkettőjük elől legyen mindörökké elzárva mindenki más szerelme, és se a hölgytársaságok, se a lovagi udvarok ne fogadják be többé egyiküket sem, mert a férfi a lovagi hűség ellen vétkezett, a nő pedig az asszonyi szemérem bemocskolásával fogadta el a bizalmas barát szerelmét.”

 Rajnavölgyi Géza fordítása

 

 

(Andreas Capellanus értekezése egy fiktív fiatalember kiművelését tűzi ki célul a szerelmi kapcsolatban követendő helyes viselkedést illetően. A szerző mintaképe Ovidius. Művének hármas tagolása is követi a klasszikus szerző Ars amatoriájának felosztását, amennyiben az első könyv a szerelem meghatározásának és jellemzőinek felvázolása mellett a kiválasztott nő meghódításának módszereit mutatja be, a második pedig a már létrejött kapcsolat továbbélésének kérdéseit vizsgálja. Az első két könyvben a korabeli tudományosság érvelési rendszerét felhasználó értekező stílust élénkítik a kifejezetten szépirodalmi hatású párbeszédek, majd a mesés, álomszerű történetek. A szerelmeseknek szánt szabályokat olykor „parancsolatok” formájában közli, olykor pedig állítólagos szerelmi törvényszékek ítéleteiként adja elő. A dialógusokban egy-egy különböző társadalmi állású férfit, illetve nőt szólaltat meg, és arra igyekszik mintákat adni, hogyan udvaroljon a férfi, és hogyan fogadja azt a kiválasztott hölgy. Mindkét fél rendkívül kifinomult érveléssel igyekszik meggyőzni a másikat, és nyilvánvalóvá válik a szerző személyes udvarlási tapasztalata is.

Sajátos módon a harmadik könyv, amely Ovidiusnál a kiábrándult szerelmes vigasztalására szolgál, a középkori szerzőnél – követve a korabeli egyházi felfogást, és talán a Remedia amoris utóérzéseként – a szerelem elítélését tartalmazza, és arra inti az olvasót, hogy kegyes életével inkább a túlvilági boldogság elérésére törekedjék. Ez egyébként a középkori egyházi állású szerző személyes dilemmáját is tükrözi, és amíg az első két részben érezhető a személyes elkötelezettség, ebben az utolsóban inkább retorikus megoldásokhoz folyamodik.)

 

A fordítás a Balassi Kiadó gondozásában jelent meg.