Címke: műfordítás

Eckhart mester: Amikor erdő voltam

Amikor patak voltam, amikor erdő
voltam, amikor még mező voltam,
amikor én voltam minden pata, láb,
uszony és szárny, amikor maga
az ég voltam,

senki nem kérdezte tőlem, hogy van- e valami célom, senki sem
tűnődött azon, hogy van- e valami, amire szükségem lehet,
mert semmi nem volt.
Nem szerethettem volna.

Majd elhagyva mindazt, amik egyszer voltunk,
a gyötrelem elkezdődött, félelem és kérdések jöttek,
és én csak sírtam, sírtam. Könnyek,
amiket eddig nem ismertem.

Ezért visszatértem a folyóhoz, visszatértem
a hegyekhez. Újból megkérve a kezüket
könyörögtem – könyörögtem, házasságra lépni
minden tárggyal és teremtménnyel,

és amint elfogadták,
Isten egyre ott volt a karomban.
Nem kérdezte tőlem,
„Hol voltál?”

Ebből tudtam meg, hogy a lelkem – minden lélek –
mindig fogja
Őt.

Lovas Sz. Judit fordítása

 

EJ Koh: Adena Luce 802/A

Amint kivörösödtek az új szobám falai, úgy ragyogtak fel
a vizes rizs szemektől a plafonra ragadt csillagok.

Egy pár zoknit tett az éjjeli szekrényre,
ezért érezhettem.

Amikor tegnap ott jártam, a padlóra hajítottam.
Takarítás közben felszedhette,

majd bokájánál fogva megragadta és az ágyam
mellé tette. Nem érezhettem idegen jelenlétét.

Anyám nem aggodalmaskodhatott. Az ajtó mögül hallottam,
ahogy az ebédlőből kérdezi: Eszel halat?

Nagypál István fordítása

Tankák Ki no Curajukitól (I.)

Curajuki-kötet, 252–253.

[Húsz vers a kjógokui helyettes középtanácsos[1] paravánjára]

Hegyek mélyén áll
lakom, sötét erdőben,
évről évre hát
virágok szíve, bizony,
halovány: hamar hullnak.

Míg odaérek,
oh, biztos mind lehullnak!
Virágok szívét
hogyan ismerhetném meg,
hogy tudjam, mikor menjek?

Fittler Áron fordítása

 

Ki no Curajuki (Ki no Tsurayuki)

?872–?945. Korának egyik legnagyobb költője, a Régi és új versek gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin wakashū) egyik összeállítója, jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka) irodalmi közéletben való elterjedésében. A X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény, hogy az első három (X. században keletkezett) császári rendeletre összeállított versantológia (csokuszen vakasú) mindegyikében Curajuki szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen (utaavasze) szerepelnek költeményei, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendez költői versenyeket. Gyakran kérték fel paravándalok (bjóbuuta) írására illusztrált paravánok képeihez. Toszából a fővárosba (Heiankjó) való hazautazását az első japán nyelvű naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, Tosa nikki) örökítette meg.

 

 

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Kjógoku no gon-csúnagon. A jeles költő, Fudzsivara no Kaneszuke (877–933) tisztségeneve 927 és 930 között. Az itt szereplő két tanka (többi tizennyolccal együtt) tehát Kaneszuke festett paravánját díszítette.

Lavinia Braniște: Belül nulla (részlet)

Ursu visszahív, és szól, hogy a csávó megtalálta a kulcsot. Még mond valamiket, aztán Mona szétnéz maga körül, és kezdi: Cristina, Timi, Bogdan… A kezével ernyőt tart a szeme elé, és sorra végignéz minket, mi meg felállunk a járdaszegélyről, és arrébb ülünk, mert ide is elért a nap…
– Azért szólhatott volna nekünk is – mondja Mona, aztán hamar lezárja az egészet. – Mentem, sziasztok.
– De vajon minket megismer az a csávó? – kérdezem, mire mindenki elneveti magát.
Összezsúfolódunk a járdán, már el sem lehet menni tőlünk.
Ha már amúgy is felébresztették, a főnök sorra mindenkit felhív: ezt már megcsináltad, azt már elküldted, felhívtad azokat? Bekapcsolom a gépet, és elküldöm önnek is, mondja Bogdan. Mindenkit sorra végigkérdez ez a nő, hogy ki mikor ért be, Cristina, Timi, Bogdan… Kis idő múlva lecsillapodik.
Visszaérve az épületbe megint elkezdenek röhögni, hogy menjünk ebédelni, és ne is jöjjünk vissza, engem meg elkap a pánik, hogy a főnök biztos felhív öt előtt tíz perccel, hogy megkérdezze, ki van még bent. Én meg majd falazhatok nekik. Ő is tudja, hogy falazok. Hol van X? Épp most lépett ki. Miért nincs Y az irodában? Biztos kiment cigizni, menjek, nézzem meg? Hagyjad, nem fontos… de azt megmondhatod neki, hogy elegem van a cigarettáiból.
Zajt csapnak, és szinte szaladgálnak a teremben, mint az iskolában, amikor késett a tanárnő, én meg azt gondolom: a jó Isten őrizzen meg attól, hogy valaha főnök legyek, és így nyúlpásztorkodjak.
Persze engem is kiröhögnek, mert ülök a helyemen, és nézem a telefont. Mi dolgod van még? Gyere te is, megyünk enni a mekibe. Már a szagától is rosszul vagyok, mondom, és: biztos fel fog hívni ötkor, ők meg felnevetnek, és már a menüt tervezik.

Eljön az ebédidő, elmennek, a kulcs gondja rám marad, vagyis hétfőn én kell elsőnek ideérjek, hogy kinyissam az irodát. Csend van, és félhomály, a redőnyök le vannak eresztve, egyedül vagyok, akár be is zárkózhatnék, elkezdhetnék fénymásolni. Vagy hivatalos papírokat nyomtathatnék. Telefonálhatnék külföldre. Vagy bármiben kárt tehetnék.
Bezárom az ajtót, és levágódok a székre.
Facebookozok, Dan képeit nézegetem, 2008-as fotói is vannak, nem is tudtam, hogy 2008-ban már volt facebook. Minden képen boldognak néz ki, rákattintok az összes csajra, aki írt valamilyen kommentet. Van egy, aki elég gyakran megjelent egy időszakban, nem is olyan régen, gondolom, a legutóbbi barátnője. Megnézem azt a néhány fotót róla, ami nyilvános, és nagyon szépnek, vagány csajnak találom, összeszorul a szívem, kicsit én is beleszeretek.
De lehet, hogy mégsem volt köztük semmi, gondolom. Persze nem kérdezhetem meg.
Aztán belépek egy külföldi tudományos folyóirat online shopjába, ahol már kb. két hónapja nézegetem a strébereknek kitalált ékszereket. Nem tudom eldönteni, hogy mi tetszik jobban: egy nyaklánc, és hozzá medálnak egy anatómiai pontossággal ábrázolt szív, vagy inkább a szerotonin-molekulás. A szív azért egy kicsit undorító. És eszembe jut róla egy boncolós film is, amit egy volt egyetemi barátom nézetett meg velem, aki pszichiáternek készült, és amiben először láttam, hogy milyen ijesztő méretű az üres visszér és az aorta. A medál őrzi az eredeti arányokat. A szerotoninnak ezzel szemben egyszerű struktúrája van, két és fél hatszög, és ha mindig a nyakamban hordanám, az feltételezné, hogy valahol a szervezetemben apró gépezetek képesek kibocsájtani ezt az anyagot.
Kíváncsi vagyok, mennyibe kerül a szállítással együtt, amihez az oldalon rengeteg részletet meg kell adnom, kattintásról kattintásra egyre több adatot töltök ki, és arra ébredek, hogy már csak egy lépés választ el attól, hogy megvegyem a nyakláncot. Előveszem édesanyám sárga bankkártyáját a pénztárcám bugyrai közül, és kifizetem. Az a kártyája, amire a nyugdíjat kapja. Tavaly ment nyugdíjba, jó sok év munka és Romániának fizetett adó után, a nyugdíja kevesebb, mint a minimálbér, egy vicc, persze, és a kártyát ideadta már a legelső hónapban, hogy használjam, ha szükségem lenne rá. Ez az ő pénze, amire öreg korában nagy szüksége lesz, és szégyellem magam, nem ez az első eset, hogy hozzányúlok, és költök belőle, ebből cserétem ki a szemüvegemet, ebből vettem az ikeás matracot is, mikor rájöttem, hogy nem tudok a kanapén aludni, mert túl ócska és girbegurba. Annyira szeretném egyszer visszaadni az összes pénzt, de nem hiszem, hogy valaha sikerül. „Jártam ott”, ezt az üzenetet írom neki mindig, amikor használom a pénzét, mire ő ezt írja: „Tudod, hogy anya szeret”.
Hallom, hogy valaki dörömböl az ajtón, és ránézek az órára. Most múlt három. Lehet, hogy mégis visszajött valamelyikük az ebédszünet után. Elindulok kinyitni, de egy kulcs megfordul a zárban, az ajtó az én közreműködésem nélkül nyílik ki, és a küszöbön ott áll Tavi, nevetve.
– Te meg mit ülsz itt a sötétben? – kérdezi.
– Á, maga volt az… Semmi, csak lusta voltam felhúzni a redőnyöket – mondom zavartan.
Rövidnadrág és papucs van rajta, úgy fest, mint valami turista egy trópusi szigeten.
– Mi ez a nagy csend? Csak egyedül vagy?
Felnéz a lépcsőn, de az emeleti teremben még nagyobb a félhomály, mint a földszinten.
– Igen, a többiek elmentek ebédelni… mármint majdnem mindenki.
– Traian van?
– Nem, ők ma nem is jöttek.
– Tehát csak egyedül vagy? – megint ezt kérdezi, és a fenekével hátratolja az ajtót, amíg a kilincs kattan.
– Mindjárt itt lesznek a kollégák – mondom.
– Asszed, azok még visszajönnek? Pénteken? Te minek vagy még itt?
Visszamegyek a recepciós pulthoz, elveszem a telefonomat. Ő is közelebb jön, nevetgél. Kikeresem Bogdan telefonszámát, és rajta hagyom az ujjamat.
– Hallod, csak azt akartam mondani… – kezd bele Tavi – és szólj a többieknek is, hogy ne hagyjátok nyitva a kaput, mert bejön mindenféle csavargó, látod, a vízórát is azok lopták el.
Ezt már számtalanszor elmondta, de olyan alacsony az a vaskerítés, hogy aki be akarna törni ide, az simán átugorná, nem foglalkozna a kapuval. És amikor ellopták a vízórát, akkor az Apa Novások cserélték ki, ő egy banit sem kellett azért fizessen, legrosszabb esetben a főnök adott valami pénzt, gondolom.
– Hát én már mondtam nekik, de nem fogok ott állni, hogy mindenki után bezárjam a kaput – mondom.
Egyébként is csak egy harminc-negyven centis résre lehet kinyitni, mert azután megakad a kövekben.
A jelenléte elkezd nagyon hevesen irritálni. Nem hiszem, hogy bántani akar, valószínű, hogy ez csak tesztoszteron-parádé, de érzem, hogy rosszul leszek, ha még egy darabig itt marad a szemem előtt.
Egy ezredmásodpercre átvillan az agyamon a gondolat, hogy valami kellemessel foglalkoztam, mielőtt ő beállított, de nem jut eszembe, hogy mi volt az, ő meg felemeli a hangját, és utasít:
– Nyomtass ki legalább egy A4-es lapot, írd rá, hogy „Kérjük a kaput bezárni”, és szépen ragaszd oda ki!
– Biztos le fogja tépni valaki! – mondom. – És ha esik? Nem csinálok semmit, ha nem kéri a főnök – vetem oda.
Elvörösödik, és elkezd üvöltözni:
– Fantasztikus! Biztos otthon is így megy ez nálatok, nem? Nyitva hagyjátok magatok után a kaput, hogy minden utcakölyök meg tekergő ott járkáljon?
– A vízórát nem is maga fizette ki!
– Az mindegy, hogy ki fizette! Kitör a frász, amikor elmegyek a kapu előtt, és látom, hogy nyitva van. Trehány, pofátlan társaság…
– Ezen aggódik, mi? Talán nem fizetünk elég sok bért az irodára? És még a rózsáinkat is le tetszett vágni a kertből!
Ujjal mutogatok kifelé, és idegesen verni kezdem az ablakot:
– Pont itt szemben voltak azok a fehér rózsák. Minek kellett levágni? Mikor a kertet is béreljük!
Erre már nem mond semmit. Nem kaptam rajta, de tudom, hogy minden évben eljön, és nyírja a rózsákat egész nyáron, megkopasztja a kertet.
– Most ezért jött be? Hogy engem szidjon a kapu miatt? – kérdezem.
Undorral odadobja a pultra a kulcscsomót, amire még én tettem a gumidelfines kulcstartót.
– Itt vannak a kulcsaitok – mondja.
Elmegy, és becsapja az ajtót, én meg azonnal bezárom utána belülről.
Lüktet a halántékom. Ég a fülem. Én, aki olyan konfliktuskerülő vagyok. Pont én, aki minden hibát magára vállal, csak hogy ne legyen veszekedés a többiek között, és velem se kiabáljon így senki. Mi ütött belém? Érzem, hogy megindult bennem valami elemi, valami, ami azt képzelte, hogy ebben a helyzetben a túlélés a tét.
Ahogy öregszem, biztos egyre kevesebb a türelmem, gondolom. És egy néhány másodpercig, amíg megteszem azt a tizenkét-tizenhárom lépést a bejárattól a helyemig, furcsamód úgy érzem, hogy erős és hatalmas vagyok.
Levágódok a székre, elteszem a bankkártyát a pénztárcámba, azt meg a táskámba, és az agyam egyből megtelik mindenféle gondolat pókhálóival: lehet, hogy hétfőn megint eljön, és beköp a főnököknek, hogy szemtelenül viselkedtem, és azt is megmondja, hogy háromkor már nem volt senki az irodában, és engem persze majd lecsesznek, és dühös leszek, hogy mindenki csak velem kötözködik. Oara néni is engem vett elő a múltkor, hogy miért engedem az Ezredes urat turkálni a mi kukánkban. Mert mind szétszórja a szemetet. Én soha nem láttam, hogy a kukánál járt volna.
Az egyetlen, aki eddig még nem kötött belém itt, az az Ezredes úr.
Leteszem a fejemet az asztalra, és becsukom a szememet, csak néha nézek fel, hogy lássam, hány óra. Itt maradok ötig.
Aztán elveszem mindkét kulcscsomót, bezárom az ajtót a sajátommal, a delfinessel. Hátramegyek az udvar végébe, megnézem a kukát, de nincs kiborítva. A vízóra is a helyén. Bezárom a kaput, és elindulok a metróhoz.
A peronról, amíg a vonatot várom, írok egy üzenetet édesanyámnak: Mi újság? Jártam ott…

András Orsolya fordítása

Lavinia Braniște: Interior zero. Editura Polirom, 2016. 114-119.

Cecco Angiolieri három szonettje

 

Szerelmes vagyok, de annyira mégsem

Szerelmes vagyok, de annyira mégsem,
hogy ne maradnék könnyed és nyugodt;
és ez fölöttébb hősies dolog,
mivel nem lettem Ámoré egészen.

Bőven elég, ha csak versben dicsérem,
és szép hívéhez hívek a dalok:
ezen fölül többet nem adhatok;
nem tűröm, hogy gyötörjön és emésszen.

Ezért aztán ne higgye senki nő se,
hogy hű lovag módjára szeretem,
lehet a világ legelőkelőbbje;

mert elhülyít a túl nagy szerelem –
hát én mértékkel élvezek belőle,
el ne facsarja képem és szívem.

 

Nem vágyom én, csakis három dologra

Nem vágyom én, csakis három dologra,
sosem elégelném meg egyiket sem,
eme három pedig: nő, kocsma, kocka;
ezek üdítik lelkem és a testem.

De nem élek velük, csak hébe-hóba –
üres a bukszám, az fog vissza ebben;
elgondolom és bőgök szitkozódva:
ha pénzem nincs, örömöm se lehessen?

Mondom: – Hogy döfnék át az oldalad! –
Mármint apámnak: ő fogott e böjtre,
hogy a szél elfúj és átsüt a nap.

Olyan keserves pénzt kicsalni tőle,
húsvétkor is, mikor mindenki kap,
mint denevérrel vadászni az ölyvre.

 

Itt e világban a pénznek hiánya

Itt e világban a pénznek hiánya
az embert arra inti, ne halassza,
hogy ledöfje magát, vagy fölakassza,
már ha efféle szarság irritálja.

Mert az, akinek bőven van dohánya
(hát, volna okom e téren panaszra),
imádja, ha pénzzel tele a kassza,
mely az emberből a költőt csinálja.

Hogy még mi mást csinál? Mondjak-e többet:
betegbe, tudjuk, életet lehel,
s azt is, hogy tőle teremnek a földek,

hogy tahóból gáláns urat nevel,
nagyvonalú, finom ízlésű bölcset –
isten bizony, vagy itt patkoljak el.

 

Cecco-Angiolieri

Havasi Attila fordításai

Alina Purcaru versei

Megismerés 

ott a másik szobában szöszmötöl valaki, aki ismeri
a zsibbadást és a régi papírokat,
és tudja: ezek a mi legbecsesebb javaink.
magunkra bízzuk őket,
találékonyan, reménykedve,
hallgatagon munkálkodunk, mint két ápolónővér,
akiknek muszáj valami megoldást találniuk a sürgős esetekre
egy falusi rendelőben.

egy ideje kemény csendben élünk
mint egy japán regényben
ami csak nemrég jelent meg

de majd megváltoztatlak
hogy jobban megérhesselek

 

 

Nocturno

 

addig beszélünk a családokról, amíg kínossá nem válik a téma
és miután elmész, megéhezek
úgy érzem, mindet fel tudnék vagdosni apró darabokra
egészen reggelig
felvágod, megsózod, felvágod, megsózod,
felvágod
az éjszaka még a helyén van
a rend pedig ott, ahová szánták
a bogarak a legvékonyabb falnak is nekimennek
önkívületükben
és a megindokolhatatlan részecskék
életet követelnek maguknak, ha egymáshoz koccannak

önmagát ismételgető nocturno
ez az éhség
mellette
az álom egy soha nem simogatott gyerek
a szégyen pedig falka nélküli hiéna
oda bámul
ahová lehajthattad volna a fejedet

minden, ami ezután jön, intenzív, mondod,
ég, mint a zsarátnok, és akkor
minden régi és izzó lesz
és nem létezhet semmi, sehol máshol
kiégett parázs, amire a kiégett parazsat fújnak
élet a leggyengébbeknek
élet egészen idáig, ahol vagyunk.

ettől kezdve a fáradtságtól megszédült hiénát várjuk
azt a pillanatot, amikor végre megadja magát;
az álom rálehel az éhségre
a hiéna és a simogatatlan gyerek
mint egy figyelmeztetés: vigyázz, szerelem

 

Kompozíció oszlopokkal

 kariatidák egy vidéki városban,
ezt tartják a vállukon:
egy idegen alakját, aki lefényképezte őket
a mellette álló fagyoskodó nőt,
minden becsomagolt holmiját,
minden vonatjegyet, amit már nem lehet visszaváltani.
aztán egy zsúfolt fülkét
olcsó fényréteggel bevonva,
egy vasúti kocsit, és a nő elhatározását, hogy lepillantson,
az ereszkedő tekintetét.
a nő szertartásosan visszafordul a kőszüzek felé,
arra néz, amit a vállukon tartanak
távol a mediterrán szigetektől
messze a templomok törmelékétől:
a hallgató idegenektől ellopott képek ezek,
egy rövidfilm, amiben egy nő kimegy az állomásról
és egy fényképész halad az üres térben,
meghitten és névtelenül.

mindketten maguk falják fel viszonyítási pontjaikat
egy régi autoimmun betegség
gyengéd éberségével

András Orsolya fordításai