Címke: műfordítás

Bernard De Ventadorn: Szép nézni erdőre-bokorra


Bel me’s can eu vei la brolha 

Szép nézni erdőre-bokorra,
kizöldül újra fa s bokor,
a lombos ág alatt dalolva
a madár szerelmet dalol,
és abból kél a fájdalom,
és öröm fut a fájdalomba,
szerelmem, ha akaratomra
vágyik, ahogy én akarom. 

Akarom, ám gőgje hatalma
lesújt, s bennem ily hatalom
feléje nincs. Bár úgy fogadna,
ahogy én őt elfogadom!
A többi asszonyt elhagyom
érte; Isten vesztem ne hagyja!
Tegye, hogy szívében foganva
szerelmét magamba fogom. 

Fogom magamba, s tart bezárva;
a börtönömön ő a zár;
igaztalanul ér a vádja,
őt inkább illetné a vád:
ő a hibás, de megbocsát
a szívem, s újra megbocsátja;
mert szép és jó minden hibája,
tudom, jók benne a hibák. 

Hibái jók — ez adományra
könyörgök még egy adományt:
a szám minden böjtje hiába,
csókja gyógyítná a hiányt.
De ily nagy díjat ő nem ád,
bár nagylelkű a díjadásra.
S belévág az ember szavába,
kiforgatja minden szavát. 

Szavát forgatja felcserélve,
de nem fordul el, s nem cserél
a szívem vágya mást fölébe:
hűségesen vágyom felé,
de nem sóhajt szerelmemért,
s hiába sóhajtozom érte:
hatalmas szépségére nézve
tudom, szemem halálba néz. 

Nézem halálom, s a remény
elhagy, s el az öröm reménye,
de jó vagyok a szenvedésre;
tűrök, s megtart a szenvedély. 

Horváth Viktor fordítása

SAGAWA CHIKA KÖLTEMÉNYEI II.

A halál szakálla

A szakács megragadja az eget. Négy ujjlenyomatot hagy
—– lassan kivérezteti a csirkét. A napot itt is összezúzták.
Az ég kékbe öltözött börtönőre látogatni jön.
A napfény tovasiető lépteit hallgatja.
A börtönben az álmokat az életnél is tovább őrzik.
Hogy megérintsem a kinti világot, mint a hímzés másik oldalát, egyetlen molylepkévé válok és átsuhanok az ablakon.
Ha a halál hosszan tekergő szakálla egy napra nem fojtogatna, végre rászállhatnék valami csodára.

Levetem kagylóhéjamat.

 

Egy ház illúziója

A szakács megragadja az eget.  Négy ujjlenyomatot hagy, lassan kivérezteti a csirkét. A napot itt is összezúzták.
Az ég kékbe öltözött börtönőre látogatni jön. A napfény tovasiető lépteit hallgatja.
Üres, fehér ház, ahol senki sem lakik.
Emberek hosszú álmai vették körül a házat, réteget rétegre festve, majd elfoszlottak, akár a virágok szirmai.
A halál lassan megszorítja a kezem. Rétegről rétegre,
az éj leveti kagylóhéját.
Ez az a ház, ahonnan egy távoli világ távoli emlékeihez
gyönyörű szép út indul.

Pillér Emília Réka fordításai

 

SAGAWA CHIKA KÖLTEMÉNYEI II.

 

Sagawa Chika 1911-ben született, és fiatalon, nem sokkal huszonötödik születésnapja előtt halt meg gyomorrákban. Rövid, de termékeny élete során a modernista és avant-garde japán költészet
egyik prominens alakjává vált. Japánban ekkor kevés női költőt ismert a közélet, és közöttük is a tradicionális formák, a tankaés a haiku, voltak népszerűek. Sagawa Chika újszerű kísérletezése szokatlan formákat és képeket társít, néhol prózába hajló szövegei szürreálisak és misztikusak. Különleges, forradalmi stílusát a nagy hírnévnek örvendő kortársak, Hagiwara Sakutaro, Nishiwaki Junzaburo, Ema Shoko és Momota Soji is méltatták.

PAUL CELAN: A SZAVAK ESTÉJE

A szavak estéje – kincskeresés a csendben.
Egy lépés, és még egy,
egy harmadik, a nyoma
nem rövidít árnyékodon:

az idő sebe
felnyílik,
és vér alá borul az ország –
a szóéj kutyái, a vadászkutyák
most beléd
marnak:
a vadabb szomj,
a vadabb éhség ünnepe ez…

Egy utolsó hold kap utánad:
hosszú, ezüstös csontot
– meztelent, mint az út, amin jöttél –
vet a falkának,
de nem menekít meg:
a sugár, amit ébresztettél,
közelebbről habzik fel,
és fenn lebeg a gyümölcs,
amibe évekkel ezelőtt haraptál.

András Orsolya fordítása

Illusztráció: Emil Nolde

Nick Cave két balladája

Az idegenek kedvessége

 

Ágyához láncolva találták meg
Szájában rongyok, a fejében seb
Mary Bellows, szegény

Otthon az éhség volt meg a nyomor
El is jött örökre Arkansasból
Mary Bellows, szegény

Akarta látni az óceánt
Utazott, utazott Tennessee-n át
Mary Bellows, szegény

Útközben beszélt egy férfi vele
Richard Slade, azt mondta, ez a neve
Mary Bellows, szegény

Szegény lány azt hitte, bele is hal
Mikor a tengert meglátja majd
Mary Bellows, szegény

Volt ott egy kopott kis olcsó hotel
Cókmókját Richard Slade vitte fel
Mary Bellows, szegény

„Én rendes lánynak tartom magam
Azt hiszem, be se jöhetne, uram”
Mary Bellows, szegény

Slade egyet kacsintott, szót se szólt
Kalapját megbökte s ott se volt
Mary Bellows, szegény

Hazagondolt és az ágyára ült
A tenger felől csak a szél fütyült
Mary Bellows, szegény

Remélt is, nem is, hogy valakit vár
Kiosont, ajtaján kattant a zár
Mary Bellows, szegény

Másnap az ágyában találták meg
Szájában rongyok, a fejében seb
Mary Bellows, szegény

Anya, a lányodat tartsd mindig otthon
Vigyázz rá, egyedül ne csavarogjon
A világ veszélyes, tudjatok róla
Idegen férfival ne álljon szóba
Mary Bellows, szegény
Mary Bellows, szegény

 

images

 

 

Ahol a vadrózsa nő

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Már első nap tudtam, hogy ő az a lány
Ahogy mosolygott, tudtam, hogy ő
Az ajka mint vérvörös rózsa
Mely a folyónál vadon és szabadon nő

Állt ajtóm előtt, a szobámba jött
És félelmem karjában csitult csak el
Nekem ő volt az első, és arcomon pergő
Könnyeim gyengéden itatta fel

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Másnap virágot vittem
Szebb nőt még nem láttam sohasem
„Eljössz-e, mondd hát, hol a vadrózsák bontják
Szirmukat szabadon, vérvörösen?”

Másnap egy szál vörös rózsát hozott
Azt mondta: „Rám bíznál mindent, ami bánt?”
Az ágyamon fekve csak intettem erre
„Elviszlek a rózsákhoz, gyere hát”

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Harmadnap levitt a partra
És megcsókolt ott, hol a vadrózsa nő
Ahogy fölém hajolt, még súgott egy szót
És láttam, hogy markában ott van a kő

Utolsó napon a rózsákhoz mentünk
Ő feküdt a parton, fölkelt a szél
Egy búcsúcsók még, szóltam: „Vesszen a szép”
És vadrózsát dobtam az ajka közé

Ismernek Vadrózsa néven
Pedig úgy hívtak, Elisa Day
Hogy mért lettem rózsa, nem értem
Hiszen úgy hívtak, Elisa Day

Havasi Attila fordításai

 

 

 

Középkori japán szerelmi költemények

Tankák a Régi és új dalok gyűjteményéből (Japán, X. század) (2.)

 

Szerelem első kötet, 470.

 

Téma nélkül:                                                      Szoszei szerzetes

Hírből hallok csak
róla, s szívem krizantém
virágán harmat:
éjjel dagad, s ha nap kel,
hevétől nyomban illan.[1]

 

Szerelem, harmadik kötet, 665.

 

Téma nélkül:                                                    Kijohara no Fukajabu

Apálykor, nappal
mederben mindent látni:
nem jutni hozzád.
Estét várja az alga,
mikor öblödbe úszhat.[2]

 

Fittler Áron fordítása

Szoszei szerzetes
IX–X. század

A Régi és új dalok gyűjteményének (Kokin vakasú) egyik legjelentősebb költője, egyike a japán költészet kezdetétől a X. század végéig tartó időszak harminchat kiemelkedő költőjének, a harminchat költőóriásnak (szandzsúrokkaszen). Apja, Hendzsó szerzetes a IX. század hat legnagyobb költője, a hat költőóriás (rokkaszen) egyike. Szoszei verseire jellemző az intellektualizmus és a retorikai eszközök gyakori alkalmazása.

Kijohara no Fukajabu
IX–X. század

Ugyancsak a Régi és új dalok gyűjteményének egyik reprezentatív költője, többek között az ő versei is meghatározták az antológia stílusát. Barátságot ápolt a kor más nagy költőivel, Ki no Curajukival és Fudzsivara no Kaneszukével, továbbá mesterien játszott a japán citerán, a kotón.

A bélyegkép a fordító felvétele

[1] Jelen két versben több többértelmű kifejezés (azonos alakú szó, illetve többféleképpen tagolható hangsor) segítségével párhuzamosan fejeznek ki a költők egy természeti képet és egy lelkiállapotot, emberi érzést. Ebben a tankában a „kiku” (hall; krizantém), az „oki-” (felkel, ébren van; (a harmat) lecsapódik) többértelműsége és az „omo(h)i” (érzés, gondolat) szóban lévő „hi” (Nap) segítségével kerül kifejezésre egy harmatos krizantém képe, illetve egy kezdődő szerelmi epekedés érzése. A fordításban ezt a természeti kép hangsúlyozásával és az érzést megjelenítő oldalra való rejtett utalással (allegorikusan) igyekeztünk visszaadni. Továbbá furcsának tűnhet, hogy egy szerzetes szerelmes verset költ, ez a tanka azonban szerepvers, tehát nem Szoszei személyes érzésein alapul.

[2] Ebben a tankában a „hiruma” (nappal; apály), a „mirume” (egy algaféle; találkozás, lehetőség a találkozásra) és a „joru” (tér vhova, itt: úszik; este) szavak azonos alakúságával fejez ki a költő egy tengeri tájképet, illetve a közvéleménytől tartva kedvesével nyíltan találkozni nem tudó szerelmes érzését. A fordításban szintén allegorikusan igyekeztünk visszaadni a retorikai eszközt.

Aleksandar Gatalica: Élőhalottak

Részlet A Nagy Háború című, a Napkút kiadónál a napokban megjelenő regényből

A németek a nyugati fronton azon a tavaszon furcsamód harc nélkül visszahúzódtak a soká építgetett Siegfried-vonalhoz. Ebben nem játszott közre varázslat, de az, ami az elhagyott Bapaume-ban következik be, ismét csak ördöngösségeket igényel. Alighanem úgy lesz, hogy mindennek ez a hátrálás a kútfeje. A „vén Fritz”, ahogyan az angolok nevezték a németeket, mégiscsak sebtében vonult vissza. Mint egy árhullám, amely visszahúzódván irdatlan emberiszapot hagy maga után. Kísérteties volt az angoloknak és skótoknak a lerombolt városokban járkálni. Átokverte kalyiba, Kemence, Döglött disznó – betűzték a francia városok, Gommecourt és Miraumont német helységfeliratát. Az ellenség Achiet-le-Petit és Bucquoy között tartotta az arcvonalat. A lövészárkok Pys és Petit-Miraumont városa között húzódtak, minden mást a szövetségeseknek engedtek át. Az itt sorakozó halott városokban mindenfélébe belebotlottak a katonák: elhajított matracokba, üres francia vörösboros palackokba, még katonák által zsírkrétával firkált versstrófákba is: „Schnell und gut ist unser Schuss, / Deutscher Artilleristen Grus” („Pontos célzás, gyors durrantás / odaköszön tüzér pajtás”), de semmi sem fogható ahhoz, amire a skót katonák egy bapaume-i házban akadtak.
A várost szinte földig rombolták a francia és brit gránátok. A katonák lábai előtt két méter mély aknatölcsérek is tátongtak. Az égből valami piszkos lé folyt eső képében, behatolva a gallér alá, a csizmaszárba. A skót katonák, akiket egykor Donovan káplán részesített szentségekben, még csak egy macskát sem láttak, ám amikor már azt gondolták, hogy a település teljesen néptelen, az egyik ablakban egy asszonyra lettek figyelmesek, mellette három gyerek. Az asszony valahova a távolba meredt, a gyerekek a derekához bújtak. Vajon halott lehet a három gyerek meg az anyjuk, vagy sem? Az ifjú skótok óvatosan megközelítették az ismeretlent. Szemügyre vették, hozzá-hozzáértek, szimatolták eb módjára, mint az a prédáját. Szantálillata volt, a gyerekein pedig az anyatejé… Végül észlelték, hogy lélegzik. Ő is meg a gyerekek is úgy lélegeztek, mintha inkább élettelenek lennének, mintsem elevenek, percekre kihagyó szuszogással, de azért mégiscsak vettek levegőt, vagyis éltek.
Az asszonybáb nem volt sem szomorú, sem vidám. Tekintetét, anélkül hogy egyet is pislantana, maga elé szögezte, és aki csak megállt a nyitott ablak előtt, úgy hihette, őrá mereszti szemét, valamit mondani szeretne. Ez mély benyomást tett a 92. skót ezred „magasföldi legényeire”. Látták már a halált száz meg száz változatban, és elhagyták minden békeidős tévhitüket ekörül, de ezt még így is furcsállták. Nemsokára volt, aki a gyermekeit karoló élőhalott asszonynak gyónni kezdett, mások ott zokogtak előtte, némelyek meg különböző neveken szólongatták a gyerekeit, várva, hogy hátha valamelyik hallatán a szemidegnek legalább egy rezdülése által tetten érhető. Azután a féltő szeretésétől hajtva táplálni próbálták, mert megijedtek, hogy minden eleség nélkül előbb-utóbb éhen hal, de egyetlen falatot vagy egy kortyot sem sikerült beerőltetni ajkai közé. Szorosan összeharapva száját erősen magához szorította a gyermekeket, eledelre mintha nem is lett volna szükségük. Teljes egy héten át ott maradtak mellette a skótok, és nem látták összeaszalódni, táplálék nélkül is pislákolt benne az élet.
Ez bátor tettre késztette őket. Nekiálltak bejárni a környékbeli települések romhalmazait, amelyektől nemrég még a hideg kilelte őket, a brit impériumbeliek közt vajákosok után tudakolózva, hátha segíthetnének az asszonyon és gyermekein, akiken úgy megesett a szívük. Sámánokat kerestek a keleti származásúak közt. Azok mindenféle bűbájosságban járatosak, az élők pedig arra Indiában halottszerűek, miközben sok holt ember az élők szeme láttára kel életre. Néhány skót katona megkeresi tehát ama bajtársait a második indiai lovas hadosztályból, akik örökké lesütött szemmel járnak. Szótlan emberek, a fejükre tekert turbánok porosak-véresek. Fellelnek közöttük néhány katonát, akik hét tengeren túl, odahaza, Bombay környékén, a vörös indiai földön, melyen hemzsegnek a mérges kígyók, mágusok voltak.
Egyiküket, azt, amelyiket a legmeggyőzőbben ajánlottak a figyelmükbe, elvezetik a bapaume-i családhoz. Ezek a negyvenöt kilós indusok, akik görbe csontjain ráncokat vet a bőr, és szinte elvesznek a brit birodalom uniformisaiban, megszemlélik a kővé dermedt családot. Majd ők is megszimatolják. Azt mondják: szantálillatuk van, ez jó jel. Ezután dalokat énekelnek körülöttük, és ismét szimatolnak. Akkor közlik: továbbra is szantálillatuk van, ez rossz jel. Végül feladják.
Hamarosan tovább kell indulniuk a katonáknak. A csapatoknak kiadják a menetparancsot. Elbúcsúzik százvalahány katona, egyik a másik után, az asszonytól és három gyerekétől, az pedig meredten nézi őket, és nem ejt könnyet, sem ha csókolják, sem ha virágot tűznek a hajába, sem amikor fohászkodnak hozzá, sem amikor a keblén sírdogálnak. Az asszonybáb az ellen sem tiltakozik, amikor az indusok koszorúval övezik, s a gyerekeivel együtt piros pontot festenek az arcukra.
A katonáknak tehát tovább visz az útjuk. Ott hagyják az anyát a gyermekeivel. Az asszony továbbra is eleven. Vagy nem. Vár a felszabadítókra vagy a végleges halálra. A briteknek meg az engedelmes indusaiknak, az idegen háborúba tévedt sámánoknak megint a „vén Fritzet” kell aprítaniuk. Nyugaton a mágia körül semmi új a nap alatt. Közép-Európában csakígy. Lehet-e valami foganatja a varázslásnak Oroszországban, azon a földön, amelyet még a kegyetlenség tengere tart fenn, és amelyet vad népek vesznek körül egyetlen gondolattól fűtve: hogy elpusztítsák?

(Bognár Antal és Virág Bognár Ágota fordítása)

 

Aleksandar Gatalica Belgrádban született, 1964-ben. Tizenegy könyve jelent meg, műveit eddig tíz európai nyelvre fordították le. Ógörögből fordít (Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész drámái és versek),  zenekritikus. Több jutalom mellett a Nagy Háború című regényéért megkapta a 2012-es NIN-díjat és számos más rangos elismerést. E regényének homlokterében az 1914 “különös nyáréjszakáján” jóvátehetetlenül a történelem örvényébe került emberek személyes élettörténetei állnak. 

Illusztráció: Giorgio de Chirico