Címke: műfordítás

Higuchi Ichiyo: Törött kagylóhéj

1.

Szomorú, fagyos éjszaka volt, és az ajtó résein keresztül befújó szélben zörgött a tolóajtó rizspapírja. Alig lehetett kibírni, hogy a férje nincs otthon. „Az óra a hálószobában tizenkettőt ütött, de sehogy sem tudok elaludni, csak forgolódom az ágyban és mérgesen végiggondolom a dolgokat. A férjem tavaly ilyenkor rendszeresen látogatta a Vöröslő Juhar házat.  Vajon titkolni akarta előlem? Mindenesetre a legjobb ruhája ujjából egy hímzett zsebkendő bukkant fel. Mérgesen veszekedtem vele, és megígérte, hogy többet nem jár oda. Még akkor is megtartja az ígéretét, ha a földije, Szavagi össze is cseréli az i-t és az e-t, ezért kérte, hogy bocsássak meg. Ettől megvidámodott a szívem és pár hónapon keresztül boldog voltam. De mostanság megint sokszor kimaradozik. A szerdai gyűléseken és a klubban lévő barátai közül sokan szeretnek szórakozni, és ők magukkal csábítják. Hogy is mondják? „Aki beleesik a piros festékbe…”[1] Még ha a virágrendezés tanár is pletykálta, nem biztos, hogy mindez hazugság. Bár régen nem volt a szavak embere, mostanság itt-ott a gésákat dicséri, hogy milyen különleges táncot látott. Mindezt olyan komolyan mondja, hogy összeszorul tőle a gyomrom. Olyan elmés dolgokat mond, ami bosszantó, például, hogy manapság az emberek milyen gonoszak.  Közben engem, aki nem ismerem a világot, a tenyerével cirógat. Nem szeret. Ma éjjel vajon hol marad? És holnap milyen hazugsággal tér haza? Amikor kora este telefonáltam a klubba, azt mondták, háromkor hazament. Csak nem megint Josiwarába ment ahhoz a nőhöz? Már öt éve, hogy azt mondtam, váljunk el. Nem csak a férjem tehet róla, de mindenféle gyűlöletes ajándékot is küld neki, hogy boldoggá tegye, és minden lépése őhozzá vezet. Mindig csak arra gondolok, milyen gyűlöletes egy kereskedő ő, és alig jön álom a szememre.” – gondolta a feleség, és selyempárnáját átölelve felült a futonon[2]. A nyolc tatami nagyságú szobában egy hatba hajtott ellenző volt felállítva. A párnájánál egy császárfából készült parázstartóban teázási kellékek, egy rózsafa dobozban dohány, és egy vörös szárú pipa volt ízlésesen elhelyezve. A párnák divatos mintáiban és kárminpiros színében is a választékos ízlés nyilvánult meg. A fülledten illatos szobában egy papírlámpás lángja remegett.
A feleség maga felé húzta a parázstartót, megnézte, ég-e még. A parázsnak, amit még kora este a szolgáló hozott, már a fele elhamvadt és azon feketén elkezdett kihűlni. Egyszer-kétszer beleszívott a pipába és a fülét hegyezte: épp egy macska nyávogott a tető alatt. Csak nem Tama az? Egy ilyen fagyos éjszakán a tetőn csatangol, és majd megint megfázik és panaszosan nyivákol. Micsoda nyűg! Letette a pipát és felállt. Hívni kezdte a nősténymacskát, és magára vett egy haorit, az egyik lámpásban pedig tüzet gyújtott. A derekán lévő obi halványsárga színe nagyon szépnek tűnt.
Kilépett a hideg padlóra, és húzta maga után a kimonó alját és kijutott a folyosóra. Kidugta a fejét a kémlelőnyíláson és kétszer szólította a macskát: Tama! Hé, Tama! De a kint nyávogó macska nem ismerte fel a gazdája hangját: szívet tépően nyávogott tovább és elindult a tető irányába. He?! Milyen egy önző macska, hogy nem hallja meg a hívásomat! Bár lenne inkább néma! szakadt ki belőle, ahogy a kertet nézte. Olyan sötét volt, hogy még a dolgok körvonalait is nehéz volt kivenni. A sövényen túl, ahol a szazanka[3] nyílott, a kosztos diák szobája ajtajának résein keresztül valami kis fény szűrődött ki. Vajon Csiba még nem alszik?
Becsukta a kémlelőnyílást és visszament a szobájába, majd újra felkelt és az édességes szekrényből elővett egy kekszes dobozt, becsomagolta egy papírba, majd lámpással a kezében kilépett a folyosóra. A padló recsegett a lépései alatt, mintha csak egy menyét settenkedett volna ott. Eltakarta a lámpás fényét és a folyosó sötétjének rémisztő voltát is lassan megszokta, hiszen ez az ő háza. A szolgálók az igazak álmát aludták, úrnőjük pedig a diák szobája felé indult.
„Hát te még nem alszol?” szólította meg a fiút a tolóajtó mögül. Belépett a szobába és meglepetten látta, hogy a fiú éppen olvas, és a meglepetés az arcán is tükröződött. Mivel mindezt furcsának találta, elmosolyodott.

2.

 Az átlagos deszkaasztalra egy egyszerű fehér terítő volt terítve, a tetején pedig egy ecsettartó állt, benne vékony fejű ecsetek, mókusszőr ecsetek, tollak és kések. Egy fej nélküli teknőcöt formázó vizes edény, vörös tintás üvegek, fogmosódobozka, szépen elrendezve, mind az asztalon. A diák, aki eddig egy nyugati könyvet olvasott, mindössze húsz éves lehetett, a huszonhármat még biztosan nem töltötte be. A haja rövidre volt vágva és ettől a feje gömbölyűnek hatott, az arca se nem kerek, se nem szögletes nem volt. A szemöldöke sötét volt, a szeme pedig fekete. Nagyon kellemes volt a kinézete, de érződött rajta a vidékiesség. Minta nélküli gyapjúruháján vastag övet hordott, a térde alatt egy kékes takaró volt, előre hajolt, és fejét a két kezén megtámasztotta.
Az úrnő csendben az asztalra tette a kekszet.
Ha már éjszakázol, nem lenne jó, ha megfáznál. A vízforralóban van még víz. És a tűz sem csak olyan lidércfény, mint a szentjánosbogarak világa. Ezekkel talán nem fogsz annyira fázni. Elnézést, hogy beleütöm az orrom mindenbe, de kérem a szeneslapátot.
A diák nagyon meglepődött.
„Jaj, nagyon sajnálom, hogy ilyen ostoba vagyok, és ennyi gondot okozok Önnek. Nagyon köszönöm.” nyújtotta a lapátot tétován.
Ugyan, szívesen csinálom.” szorgoskodott az asszony a szénnel.
Büszkeséggel vegyes gondoskodással emelte fel a lámpást és a felhalmozott szén tetejét meggyújtotta, majd a mellette lévő újságokat háromba-négybe hajtotta és elkezdte legyezni. Egy idő után átadta ezt a feladatot a fiúnak, és hamarosan kékes lángokkal égni kezdett a szén, a tartóedény pedig felforrósodott.
Asszonyom milyen dolgokhoz nem ért!” tolta arrébb az edényt Csiba.
„Ma éjjel nagyon hideg van. ” nyújtotta a nő fehér ujjait, melyeken gyűrű ragyogott, a parázstartó felé.
Csiba, a diák megilletődötten, fejét lehajtva egyre csak hálálkodott, és azt mondta, azt juttatta eszébe, amikor még otthon az anyja és a nővére gondoskodtak róla így. És bár nem lenne szabad a csodás úrnőt az otthoniakhoz hasonlítania, amikor középiskolásként a vizsga előtt éjszakázott, akkor mondtak neki ilyeneket és akkor voltak ilyen kedvesek vele, még szobát[4] is főztek neki, hogy felmelegedjen.
Azok a régi szép idők! De most nagyon megindított asszonyom jóakarata.”
Ennyire hálálkodott egy kis segítségért, még a vállát is összehúzta. A nő ezt látva így szólt:
„Te fázol! Nincs még kész a haorid? Sürgősen csináltatni kell egyet. Ilyen hidegben ez a kabát nem elég. Mi lesz, ha megfázol? Jobban kell vigyázni az egészségedre. Harada, aki előtted volt kosztos diák nálunk, éjjel-nappal a könyveket bújta, mint te, soha el nem járt szórakozni, még zenét sem hallgatott.  Szép dolog! Rettentő sokat tanult, hogy letehesse a külön engedélyezett, előrehozott vizsgáit. Sajnáltam is nagyon, szinte beleőrült. Hívtuk az édesanyját vidékről, két hónapig ápolta itt, de már alig volt magánál – szörnyű belegondolni is – és végül elvesztette a józan eszét. Mivel én mindezt látom, félek a túlzásba vitt tanulástól. És bár tudom jól: nem szabad elhanyagolni, de kérlek, vigyázz magadra! Hiszen egyedüli fiúgyermek vagy. Se öcséd, se bátyád. Se szüleid. Ha valami történik a Csiba család reménységével, nem lehet mit tenni. Nemde?”
Amikor az úrnő, mintegy magának mondta ezt, a diák csak annyit felelt:
Igen. Igen.” és nem jutott szóhoz. 

Az úrnő felkelt, és ezt mondta:
Elnézést a zavarásért. Én megyek is és lefekszem aludni.” levette a haoriját és ráterítette Csiba vállára. „Vedd fel ezt, ne aggódj, nem fogok fázni. Ne fogd vissza magad, és ne ellenkezz az idősebbel!” A fiú érezte a hátán a nő testének melegét és a füstölő illatát, és nem győzött hálálkodni. „Nagyon jól áll.” felemelte a lámpást és elindult. A gyertyának már kétharmada leégett, az eresznél pedig a fákat fújta a szél.

3.

Az elégetett avar füstje, mint valami köd borította el a téli kert fáit, és reggel a mellékutcában arról suttogtak, hogy Kanamura asszony a kereskedőházból már felébredt. „Az a rettenetes szokása, hogy reggeli előtt fürdőt vesz, addig hozzá sem nyúl az evőpálcához. Ha csak egy nap nem kerül rá sor, nem nyugodhat, és nem jó neki semmi.” Aki ezt hallja, így gondolhatja: „Az előkelők hóbortja… Nincs mit tenni, ilyen szokás rabja ez az úrnő is.” Meg ilyeneket mondanak: „Nagyon megerőltető lehet, és a szolgálók már biztos parancsszó nélkül is rögtön begyújtanak a fával. Már reggel odajárulnak az ágyához és megmondják, ha megfelelő hőmérsékletű a víz.” Erre már nem lehet mást gondolni, mint: „Elég legyen már! Jó, ez is ugyanaz a fényűzés.” Ha pedig megjelenik egy rizskorpás zsákkal, akkor arra gondolnak, hogy a vastag fehér sminket törli le az arcáról, mert erről sem tud leszokni.
„Már huszonhat éves, és ilyenkor már a „fa tetején lévő virágok elkezdenek hervadni”. A természetes szépségében ötször fiatalabbnak tűnik, mint mikor felteszi a sminkjét. Talán azért, mert nincs gyermeke?” mondta a fodrásza. „Ha lenne, talán lenyugodna kissé. De még mindig olyan a lelke, mint egy lányé.” és csak úgy csattogtak az arany fogai. „Utasítgatja a szolgáit, hogy így csináld, úgy csináld, a férjét meg sürgeti, hogy menjen Dzsikkendanába[5] babákért. Ez nem egy férjes asszonyra vall. Vagy amikor egy olyan kendőben kísérte el az urát meglátogatni a kavaszakibeli nagy Buddha templomába, amilyet fiatal lányok szoktak viselni.” Azt suttogták, Simbasiból vagy valami hasonló helyről jött[6]. „Lehet, hogy úrnőnek nevezik, de ez még nem jelent semmit. Az ízlése is olyan, mint azoké a nőké. Csak annak köszönheti a szerencséjét, hogy ilyen szép.”
A szemét, az orrát, a haját, a szép fogait mind az anyjától örökölte. Az apja, a szegény ördög Josiró tíz évvel ezelőttig féltő szemmel őrizte, de még az ötvenet se töltötte be, amikor agyvérzést kapott és elköltözött e világról. Gyönyörűek voltak a temetésén a virágok, de sok ember, aki az utcáról nézte, elítélte a lányát. Mennyi mindenen kellett átesnie! Kezdetben havi nyolc jent keresett a minisztériumban, és kopott selyem öltönyéhez selyem ernyőt hordott, és még nagy eső idején sem engedte meg magának azt a luxust, hogy kocsiba üljön. Sem sapkát, sem cipőt nem hordott. Az Imagava-híd környékén elkezdett szobatésztát árulni. Nagy teher nehezedett a vállára, és a nagy tengert is meg kellett járnia. Az emberek sokan nagyon meglepődtek, voltak, akik pletykáltak is róla, de ő nem törődött a rosszakaróival. Volt, aki azt mondta, mindene szánnivaló állapotban van, a gyereke és ő maga is, amikor visszagondoltak Josiróra, aki pedig azóta olyan gazdag lett, hogy hegyekben áll a pénze. Szeretett is valakit, olyan gyöngéden, mint a rózsatövis, amely átszúrja a harmatcseppet. Feleségét, Miót gyerekkora óta ismerte, és a nő, nevéhez híven[7] elegáns és gyönyörű volt. Még csak tizenhét éve lehetett, és a férfi oly nagyra becsülte, mintha nem lenne se földön, se égen hozzá hasonló teremtés. A hivatalból hazajövet bambuszhéjat vett, és azt suttogták a háta mögött, hogy elkényezteti a feleségét. Ha eljött az este, amit a felesége várt, egy kis étkezőasztalt hozott, ahol kettesben megvacsoráztak. Reggel, munkába menetelkor kitisztította a vizeskancsó alját, és megtöltötte, hogy a feleségének egész nap ne kelljen bajlódnia vele. És annyira szerette, hogy ha a nő azt mondta, hogy „Hé, már dél van.” csak annyit mondott, hogy „Igenis” és már mérte is ki a rizst az edénybe. És így csinált mindig, mintha több ezer éve egy gyönyörű álmot látna.
Így telt az idő, és eljött az ötödik év tavasza. Amikor a szilva elkezdett virágozni, egy szombaton a férj két-három kollégájával betért egy kis vendéglőbe a Hirokódzsi környékén. De nem ivott sokat, hamar elindult haza, csak becsomagoltatott egy ajándékot, miközben a barátai csak nevettek rajta, aztán el se köszönt, hogy most hazamegyek vagy ilyesmi, még a hálós ajtót se csukta be maga után.
Mikor felkelt, természetesen vitte magával a lámpását is. Otthon pedig a parázstartó parazsa már rég elaludt, és a hamu szállt belőle kifelé, mintha csak valami vihar hagyta volna nyitva az ablakot egy hideg éjszakán, a második hónapban, úgy mart bele mindenkibe a hideg.
Mi történhetett? fogalma sem volt.
Fogta a lámpát és teljesen elveszett a saját gondolataiban.
Egy általános iskolai tanár felesége, aki a szomszédja volt, és ezt meghallotta, sietve megfordult.
– Megérkezett már a felesége? Már elmúlt három óra. Láttam egy szép kocsit, ami érte jött a szülői háztól. Azt mondta, elmegy kicsit és ha nem lenne tűz, akkor majd csináljon. A víz is forr. – A férjnek összeszorult a gyanakvástól a szíve.
– Pontosan mit mondott, amikor elment? – akarta kérdezni, de nem akart féltékeny férjnek tűnni, mert megbánta volna. – Elnézést, hogy gondot okoztam. Most már itt vagyok, ne aggódjon – küldte haza a szomszéd feleségét.
Magányosan rágyújtott a lámpa fényében. Az ajándékot, úgy ahogy át volt kötve, eldobta, hadd egyék meg a patkányok. Amikor lefeküdt, azt mondta:
– Mégis mit képzel? Még ha valami dolga is lett volna, hogy elmegy a távollétemben bejelentés nélkül itthonról? És nyitva hagyja a házat, ilyet egy feleség nem csinál! – zakatolt hevesen a szíve.
Eljött a vasárnap.
Nincs olyan ember, aki egész nap alszik! A párnát úgy összegyűrte, mint valami kukacot. A tolóajtóra lakatot tett, hogy ha emberek látogatóba jönnének, ne zavarják. Úgy jött el a délután négy óra, hogy nem csinált semmit. A kapu előtt megállt egy kocsi és egy geta kellemes kopogása hallatszott. Még ha tudta is, hogy a felesége az, úgy tett, mintha aludna. Mio el akarta tolni az ajtót.
– Mi történt?
Az ajtón lakat lógott. A szomszéd ház fenyőfája mögül próbált bemenni a konyha felől.
– Tegnap délután óta az anyám nagyon megbetegedett Janakában, a mellében heves fájdalmat érzett, egy órakor válságos volt az állapota. Az orvos adott neki egy injekciót a bőre alá, de nem lehetett tudni, hogy használ-e. Ma viszont már egyedül el tudott menni a vécére. Ezért volt az, hogy tegnap szó nélkül elmentem. Semmire sem gondoltam, a házat sem csuktam be. Később eszembe jutott az is, hogy a kertajtót is nyitva hagytam. Biztos voltam benne, hogy haragudni fogsz. De nem hagyhattam ott a beteget! Ma is egész mostanáig ott voltam. Sajnálom, minden az én hibám. Bocsáss meg! Mutasd a nagylelkű arcodat és légy elnéző velem! – mondta sajnálkozva.
– Szóval így volt! De miért nem értesítettél egy levélben? Te butus! – feddte meg ezt hallva a férje. – Azt hittem, anyád jó egészségnek örvend, ez az első, hogy azt hallom, baj van a szívével – mondta már kedvesen, de Josiró még nem tudta, milyen titkot rejteget a felesége.

4.

Ha e hívságokkal teli világban nem lenne tükör, nem érdekelné az embert, hogy néz ki, hanem azzal törődne, mire képes valójában. Legyen valaki egy szépség, egy Jang Kuj-fej, vagy akár egy Komacsi, végezné a házimunkát egy eldugott, nyomorult kis házban, köténnyel maga előtt, ezzel töltené az időt. Nem szédítené meg őket azoknak a dicsérő szava, akik a gyengéd leányszívekre vadásznak, és erre már szépen kötik is fel a hajukat, amire tegnap még gondot se fordítottak. Ha félretennék a kézitükrüket, nem tudnák, mikor nőtt már ki a szemöldökük, és mikor kell kölcsönkérniük a borotvát a szomszédból.[8]  De mivel látják, foglalkoznak vele és hiúk. Az alsóneműjükből is újat akarnak, a hantenjükre pedig még ha fényes cérnával hímzik is a gallért, akkor is szomorkodnak. Josiro felesége, Mio is ilyen asszony volt, aki élvezte, ha hízelegnek neki. A férje alacsony rangú ember volt, de őszinte és gyengéd. Számára egy négy-hat tatamis, kétszobás ház is palota volt. Mikor is volt, hogy a negyedik körzetbeli Gyógyító Buddha templomában vett egy gyűrűt, és gondosan az ujjaira húzta, amelyek olyanok voltak, mint a jéghal[9]? És hogy örült a szarufésűnek is, mintha csak teknőspáncélból készült volna! Minél inkább dicsérték, annál jobban bánkódott a külseje miatt. A simabarai szépségek a nyomába se érnének! Nem győzik dicsérni, van, aki olyan hülye, hogy a saját feleségéhez hasonlítja. Amikor elmegy tofut venni, fadobozkával a kezében, a fiatal járókelők intenek neki, ő pedig azt hitte, azon nevetnek, hogy néz ki. A bíbor színű, hímzett obija vékony és már megfakult. Egy olyan ember feleségétől, aki havi nyolc jent keres, ennél több nem telhet. A fiatalok biztosan szánják őt. Megremegett a kezében a doboz és kifolyt a víz a tofuról. Ruhája ujját pedig könnyek áztatták. A szíve megremegett. Emellett előző évben, amikor a tavaszi eső után kitisztult az ég, egyik nap, a férje azt javasolta, hogy mivel nyílnak a virágok, mi lenne, ha elsétálnak Uenótól a Szumida folyóig. Hogy lehetőleg stílusosan tegyék, a férj címeres, fekete haorit viselt, a feleségen pedig egy hakatai obi volt, a lábán pedig egy fekete, lakkozott geta, amit tegnap kapott, még félre is tették a tatamit, hogy kipróbálhassa. Még sosem volt olyan boldog! Tavasz volt, az uenói Kanei-templomban olyanok voltak a fák virágai, mint a felhők, és bár csak másnap lett volna tizenhetedike[10], a Hirokódzsitól nézve a kőlépcsőn fel-le sétáló emberek olyanok voltak, mint a várat építő hangyák. A fák virágai és a kimonók virágmintája versenyre kelt egymással: szemet gyönyörködtető látvány volt annak, aki nézte. Ők ketten felmentek egy dombra, ahol a cseresznyéket körbejárva lehetett megcsodálni, és ekkor öt-hat kocsi érkezett nagy hanggal. Az emberek, öregek-fiatalok megálltak, és azt mondogatták: „Az ott, biztos valami nemes család sarja.” A hosszú ujjú kimonóból kilátszott a vörös alsóruha csíkja, akár a hajnal. Az idősebbek olyan zöldben vannak, mint a virágzó fák között a fenyők. De bármikor is nézzük, ami sosem szűnik meg, az az, hogy a fekete kimonóhoz teknőspáncél fésű jár. Divatos, hogy a gallér alól aranylánc villan ki.
A kocsi megállt az asztaloknál, ahol az étel volt, és egy sorban álltak. Voltak, akik gyűlölettel nézték őket, de a legtöbben csodálattal voltak irántuk. Vajon Mio hogyan érzett? Csak állt és bámult tátott szájjal. Magányosnak érezte magát.
Vajon milyen előkelő család lehet ez?”
Josiro visszanézett rá, de úgy folytatta, hogy a férje ne hallja.
– Túl sötét a sminkem. – mondta csüggedten, amikor végignézett magán.
– Történt valami? – kérdezte a férje aggódva, amikor észrevette.
– Hirtelen rosszul éreztem magam. Nem akarok Mukódzsimára menni.[11] Szeretnék most innen rögtön hazamenni. Ha gondolod, te nézd csak meg nyugodtan, de én előre hazamegyek kocsival. – mondta erőtlenül, haloványan. Ez elkezdte aggasztani Josirót.
– Egyedül semmi nem érdekes számomra. De jöhetünk máskor is, szóval most hagyjuk annyiban.  – látva Mio kedves beleegyezését, nem gondolta volna, hogy az asszonyt még az sem derítené jobb kedvre, ha este csirkét esznek vacsorára.
Mintha menekültek volna, úgy indultak hazafelé. Minden mindegy volt Josirónak, csak az fájt neki, hogy Mio baját látta.
Mivel egy ilyen tünékeny álomban tévelygett, Mio teljesen elfelejtette önmagát. Ha nem látták, könnyel áztatta a ruhaujját.  Őbelé nem lesz szerelmes senki, tudta, hogy ez hiábavaló, és közben elkezdett Josiróval is máshogy viselkedni. Ha zavarta, csak kelletlenül felelt neki. Ha a férfi dühös lett, ő is felmérgesedett.

– Váljunk el! Semmi értelme! – kérte, ha nem tetszett neki valami. –Nekem is van családom. – mondta hatalmaskodón, és a férfi kénytelen volt maga söpörni.
– Kifelé! – mondta a pillanat hevében.
Összeszorult női szíve.
– Kínozni akarsz? Én már úgyis a tiéd vagyok. Ha gyűlölsz, üss meg! Ölj meg! Hiszen azért jöttem, hogy úgyis megölj, tehát még ha meg is ölsz, nem megyek el innen. Szóval tégy velem, amit akarsz!- a ruhaujjába kapaszkodva vergődött. De a férfi eredetileg nem gyűlölte a feleségét, a válás csak fenyegetés volt. Számított rá, hogy sírni fog, ezért is mondta, hiszen önző volt, és bár kellemetleneket mondott, szívesen megbocsájtott és a korábbinál is jobban szerette a feleségét.

5.

Josiró nem változott sosem, neki mindegy volt, hogy ugyanúgy telik az élete, lett légyen szó akár egy napról, akár száz évről, de Mio esete már nem volt ilyen egyértelmű: csak bámulta az eget és nem vett semmit a kezébe.
Amikor Josiró lopva megfigyelte, rájött, hogy Mio szívét egy szerelem rabolta el.
– Omio, Omio! – szólította, de a nő csak erőtlenül válaszolt. Bárhogy is nézte, kötelességszerűen végezte a napi dolgait, a teste itt volt, de a lelke vajon hol tévelyeghet? Egyre csak ez töltötte ki a gondolatait. Utálatos érzés volt arra gondolni, hogy ujjal mutogatnak majd rá, mert valaki a feleségének udvarol.
– Ha ez tényleg igaz… – gondolt bele a szörnyűségbe: Mio csak olyan mellette, mint egy árnyék. De hát ennek nyoma sincs! Csak a gondolataiba van mélyedve. Vagy csak csöndben sír.
– Kedvesem, meddig akarsz ennyi fizetésből megélni? A hátulsó lakosztályban lakó úrnak annak idején nagy szobája volt. Egyszer felkérték és nagy sikert aratott. Ha az ember lovas kocsiba száll, bármilyen szőrös is az arca, csodásan mutat. Te is férfi vagy, nem? Talán ha kicsit hamarabb felhagysz vele, hogy rongyokban viszed magaddal az ebédet, olyan lehettél volna, akinek a járókelők visszaintegetnek. Ha olyan őszinte vagy, hogy bambuszhéjba csomagolt ételt hozol nekem, akkor este, mikor hazajössz a munkából, iskolába járnál, és nem veszítenél másokkal szemben. Legyél más ember! Kérlek! Ha erről van szó, szívesen segítek akár itthoni munkával, akár azzal, hogy spórolok a pénzen, amiből vásárolok. Tanulj! Kérlek! – sírt a szívéből az asszony, és rámutatott, mennyire tarthatatlan ez az élet.
– Eléggé dühít, hogy így beszélsz rólam! – mondta Josiró. – Azt mondod, csak az én érdekemben akarod, hogy tanuljak, de közben a távollétemben csak szórakozni akarsz. Ez nagyon fáj! Micsoda gyáva alak vagyok! Lovas hintóra még csak nem is gondolhatok! Talán kocsihúzó legyek? Ha belegondolok, mennyi tartalékom van… Pont arra lennék jó, hogy mindenféle tudósok, jóképű úrfik és más fiatalokat fuvarozzak. És akkor is azt hallanám, hogy az uraság mögülem téged dicsérget – mondta gúnyosan. – Lusta, lusta, lusta anyámasszony katonája vagyok! Elterülök, mint egy zsák, utálom az esti iskolát és a munkába menetelt is, ennyire ragaszkodom hozzád, Mio!
– De kedvesem, miért nem akarod megérteni, amit mondok? – mondta a nő alamuszin. – Elég felemás érzéseink vannak egymás iránt: ha mondok valamit, abból rögtön veszekedés lesz – kezdte újra a csapásokat keservesen sírva. –Oly nehéz elfelejteni, hogy ennek ellenére még egy olyan házaspár voltunk, akik között nem volt gyűlölet.
– Omio, amikor azt mondod, ezt csináld, azt csináld… – nézett Mio szeme közé és megkopogtatta a falat… Nem olyan ember volt, aki szereti, ha szomszédjai pletykálnak róla.
Amikor egyszer elment egy szilvavirág-nézésre és nem volt otthon, a távolléte alatt egy arany címeres kocsi érkezett, azt mondta a nő, hogy a szülői házból, és érte jött. Mio nem panaszkodott a férjének, és elhallgatott. Csöndben tengette a napjait és rendszeresen haza-hazatért a családjához. Amikor hazatért, a gallérjába temetve az állát, titokban vett egy nagy levegőt. Mivel a férje gyanakodott, a feleség állandóan rosszul érezte magát, nem volt étvágya sem, elkezdett ebéd után szunyókálni és nem volt kedve semmihez, az arca pedig zöldes színt öltött. Ez Josirónak is szörnyű volt, aki azt hitte, beteg.
– Nézesd meg magad egy orvossal! Vegyél be gyógyszert! – megfeledkezett a féltékenységéről és pusztán aggódott Mióért. Valójában a betegségének is örült, ez március-áprilisra világosan kiderült.
Májusban, amikor már teljesen lehullott a szilva virága, a szomszédok lelkesen gratuláltak nekik. Bár keserves meleg volt, szégyellték volna a hantent levenni. Josiro különösen boldog volt, mintha csak álmodna. Nem mondta el az embereknek, hogy októberre várják, de már alig várta.
– Remélem, fiúgyermek születik! – nyugodtan hallgatta az ilyen kívánságokat. De átvette a jó szülést segítő amuletteket, és a jókívánságokat is lenyelte, mit sem tudva a szülésről és tele volt gondokkal. Mio anyjától is segítséget kért, aki ezt mondta:
– Én jobban értek ehhez nálad.
– Aham, aham – csak hallgatott.

6.

– Nincs kilátásban béremelés a nyolcjenes jövedelemnél, ráadásul a kiadások is nőttek, mivel gyermeketek született, és ha még beütne valami katasztrófa, mit tennél? Mio még gyenge, nem tudna azzal segíteni a férjének, hogy otthoni munkát végez. Nem túl dicsőséges dolog hármasban szegénységben élni egy feleséggel meg egy gyerekkel.  A mostaniakat figyelembe véve keress olyan munkát, amivel pénzt is kereshetsz! A jövőben nem lesz mentséged, ha nem tudod felnevelni a gyermekedet! Mio az én egyetlen leányom. Mivel elvetted feleségül, szeretném, ha mindvégig gondoskodnál róla. Nem luxusról beszélek! Ha csak annyi aprópénzt adnál neki, ami elé egy templomlátogatáshoz… Amikor elvetted, ezt ígérted. Ha nem adsz neki, ezzel megszeged az ígéreted. És ilyenkor mit lehetne tenni? Még belegondolni is szörnyű, hogy én a vén fejemmel nem csak a magam, hanem mások betevőjéről is kell, hogy gondoskodjam, öregkorom szégyene. És még ha akarnám, se bírnám már a kemény munkát! Ahogy titeket elnézlek, mint házaspárt, még ha mindenemet beleadva dolgoznék is, se tudnék segíteni rajtatok, havi nyolc jennel nem lehet mit kezdeni. Jelen helyzetben bele kellene törődni, hogy egy időre szétváltok, és Miót rám bízod a gyerekkel együtt, még ha ez mindkettőtöknek keserves is, te egyedülálló lennél, és a hivatali munka mellett nem restellnél másik munka után nézni. Jó lenne, ha azon igyekeznél, hogy egy rendes, átlagos életet tudjál élni. Mio a lányom, és szeretném, ha úgy élne, ahogy az nekem megfelel. Minden csak attól függ, te hogy gondolod! – Mio anyja ilyenekkel támadta Josirót, amióta még Mio szülése előtt beköltözött a házba, hogy segítsen.
Josiró a fogát csikorgatta dühében, de nem dobhatta ki az öregasszonyt, mert úgy vélte, fájdalmasan érintené Miót, és nem akarta kitenni ennek. És a hasában lévő gyermekkel se történjen semmi baj! Ezekkel csendesítette magát. Csak fiú legyen!
– Elég nehéz lenne, ha a feleségemet gyerekként kezelnék. Az élet ehhez túl hosszú. Szerintem nem fogok életem végéig nyolc jent keresni. Nem kell emiatt aggódni – hárította el, mire az anyósa kivillantva fekete fogait, unottan bólintott.
– Értem, értem. Nagyon szép dolgokat hallottam, és boldoggá tett. Elvégre egy férfitől ez is várható.
– Valóban, valóban! – mondta idegesen Mio. – Anyám, kérlek, ne mondj ilyeneket! Ez csak árt az otthonunk légkörének!
Josiró erre fitymállóan és büszkén nézett az anyósára.  Ez az ostoba vénség bármit is csinál, Mio az enyém.
– Nem egy olyan nő, aki a szülő parancsára elhagyna engem. Mi ketten nagyon szeretjük egymást, még az ég haragja se választhat szét minket! – döntötte el Josiró, hogy nem válnak szét.
Október ötödikén, Josiró távollétében (épp dolgozott) könnyedén megszületett a lánya. Bár nem a kívánt fiú született, azért nem kevésbé volt kedves.
–  Megérkezett a friss apuka? – fogadta az anyósa, és az első unokája születése feletti öröme kiült ráncos arcára. – Nézd csak, milyen jó kisbaba!
– Milyen vörös! – mutatott rá zavartan a férfi, és kinyújtani is alig merte a kezét, csak nézte, ahogy ott fekszik az anyja karjaiban. – Nem tudom, kire hasonlít, de különösen aranyos. Tegnap óta alig hallani a sírását a szomszédban. Nagyon aggódtam, de végül minden rendben ment. Mintha valami nagy tehertől szabadultunk volna meg.
– Hogy van Mio? – nézte a férfi. A nő feltornyozott párnákon feküdt, zilált haján fejpánt, és látszott, hogy nagyon kimerült a fájdalmaktól, de szépsége mégis isteni volt.
A hetedik és a huszonegyedik napi szentélylátogatás[12] napjai nagy sürgésben teltek: leírták a gyermek nevét a papírra, és húzták ki a helyi védőistenség előtt, mint az omikudzsit[13]. Az örökzöld fenyő[14] vagy a bambusz, a Hórai-hegy[15] daruja, vagy a teknős… nem ilyet húztak, Josiró mit sem sejtve a Macsi[16] nevet is felírta, mivel azt is kellemes hangzásúnak találta, és végül ezt húzta ki. Az Omacsi is egy szép név, olyan nő lesz, akit szépsége miatt mindenki szeretni fog, és ezen felül szerencsés is lesz, akár Ono no Komacsi, mondta élénken a feleségének, és kézről kézre adta. – Macsi, Macsi!

7.

Omacsi már nagyokat nevetett, és eljött a következő év tavasza. Omio nap, mint nap aggodalmaskodott és néha-néha sírva fakadt, azt mondta, hogy a keringésével van a baj. Josiró nem nagyon kételkedett ebben.  Csak arról beszélt, hogyan fejlődik a gyerek, és előző nap és ma is úgy ment dolgozni, hogy korántsem a csodás nyugati ruhát viselte, amiről korábban beszéltek, és vitte magával az ebédjét is.
Omio anyja ezt mondta:
– Nehéz Tokióban élni. Már nagyon utálom, hogy nyomorúságban kell tengetni a napokat. Szeretnék felhagyni azzal, hogy segítek nektek. Egy magas rangú[17] katona azt mondta, szívesen látna. Nisinokjóban épít udvarházat, oda szeretnék menni, mint házvezetőnő. Mivel azt az ígéretet tette, hogy időskoromban is gondoskodni fog rólam, elmegyek innen.
– Ha következőleg erre jár, szálljon meg nálunk. Egyáltalán nem lesz terhünkre – Josiró ezt azért mondta, mert tudta, hogy az asszony Mio egyetlen szülője, és nem akarta, hogy Mio magányosnak érezze magát. – Már maga sem fiatal, és nagyon sajnáljuk, hogy még ha jó körülmények között is, de egy másik helyen fog dolgozni. Maradjon nálunk!
–Dehogy, dehogy! Ezt majd akkor mondd, ha sikeres karriert futottál be! Most meg sem hallom – az anyós összecsomagolta a holmijait a furosikijébe[18]. Kifizette a Janakában[19] lévő háza lakbérét, majd hajóval elindult a messzi távolba.
Egy hónappal később, egy sötét estén, mikor a holdat súlyos felhők takarták, Josirónak bent kellett maradnia a hivatalban, hogy valamit kivizsgáljon, és már este nyolc volt, amikor hazatért. Rendesen azt kellett volna látnia, hogy a kissé sötét lámpa aljánál ott van egy játék szélforgó, egy papírmasé kutya szétszórva, és Mio szépséges alakja, aki még mindig nem jött bele az anyaságba, amint meztelen melle kivillan, és épp szoptatja a gyermeket. De ha a rácsok mögül nézett be, a lámpa még halványan égett, és a tolóajtón nem látszott még egy árnyék sem.
– Omio, Omio! – szólongatta és belépett, mire jött a válasz a szomszédból:
– Mindjárt jövök! – de a hang, bár hasonlított, nem Mióé volt, és belépett a szomszéd felesége, Macsit tartva a karjában.
– Hová ment Mio? – kérdezte Josiró és hevesen dobogott a szíve. – Talán elment este vásárolni úgy, hogy égve hagyta a lámpát?
– Valami ilyesmiről van szó – vonta össze a szomszédasszony a szemöldökét, mikor Macsi a pólyában elkezdett hangoskodni. – Jól van, jól van, kislányom – ringatta és közben tovább beszélt. – Igazából én gyújtottam meg a lámpát. A felesége egészen idáig nem volt itthon, azért gyújtottam meg, nehogy rosszindulatúan pletykálni kezdjenek a többiek. A felesége ma délelőtt ment el itthonról, és azt mondta:
– Kérem, míg vissza nem jövök, vigyázzon a gyermekre!
– Azt gondoltam, csak egy rövid időre megy el, de amikor már két óra lett, majd három, és se a hangját nem hallottam, se az árnyékát nem láttam… vajon hová mehetett vásárolni? Megkért, hogy vigyázzak a távollétében a házra és már beesteledett, ezért nagyon aggódom. Mi történhetett? – kérdezte.
– Én is ezt szeretném tudni.
– Abban a ruhában volt, amit általában viselt?
– Csak egy haorit vett magára, úgy tűnt.
– Volt nála valami?
– Nem emlékszem ilyesmire.
– A jó ég tudja, hol maradhat ilyen későn!
– Maga nem ért az ilyenekhez, ezért nem kéne a gyerekkel babrálnia. Amíg a felesége hazaért, majd én ellátom – ölelte magához a gyereket a szomszéd felesége, látva, milyen állapotban van.
– Nagyon köszönöm a kedvességét! – mondta Josiró és azon tűnődött, hova mehetett Mio, és Omacsi dolgával nem is foglalkozott.
– Biztosan, biztosan!  – gondolta, de mivel a gyanú fellegei már beborították, ezért az egyetlen komódjuk fiókjaitól kezdve a fűzfa ruháskosár aljáig mindent átkutatott, azt keresve, talál-e valami nyomot, de egy porszemet sem tűnt el, még az obija is, amit általában nagy becsben tartott, is ott volt a helyén. Kinyitotta a tükrös szekrény fiókját, ahol a költőpénzt szokta tartani a nő. Vagy húsz bankjegy volt ott, még gyűretlenek, szinte megvágták az ember kezét. Ezen felül egy levél. Josiró meglepődött és nagyot dobbant a szíve.
– Mit jelentsen ez?
Mikor kinyitotta, csak pár szó állt rajta.
Mio meg fog halni. Kérlek, ne kutasd, hová megyek. Ez a pénz itt fedezi Macsi tejének a költségeit.
Josiró egyszer elsápadt, másszor elvörösödött. Remegtek az ajkai és azt üvöltötte:
– Az átkozott vénasszony! – olyan mérges volt, hogy úgy tűnt, mintha fekete füst szállna fel a testéből. A pénzt és a levelet is széttépte és eldobta, és felállt. Ha látták volna az emberek, vajon mit gondolnak?

8.

Ezen illékony világ vágyai közül Josiró egyedül a pénzszerzésre koncentrált, tizenöt éven át nélkülözött, a többiek csak vörös ördögnek hívták, és még nem volt ötven éves, amikor úgy végezte életét, mint a kihűlt parázs. Több tízezer jenes vagyon maradt utána, ezeket Kanamura Kjószuke örökölte, Josiró veje. Tehetős ember volt, és nem változtatta meg a családnevét sem[20], emiatt sokan kritizálták, ám igyekezett, hogy kedves legyen, és mindenki úgy gondolta, hogy apósa-nevelőapja Josiró egy igazi ajándékot kapott a személyében, hiszen nem foglalkozott a feleségét körbelengő botrány[21] miatt. Sőt, Macsikót a tenyerén hordozta. Nem kell feltétlenül megvetni egy férjet ezért.
Nem volt apósa, se anyósa, ezért nem volt olyan merev és formális, mint más feleségek. Ha kedve volt hozzá, nyugodtan elmehetett színházba, senki nem panaszkodott. Az is előfordult, hogy együtt mentek el a férjével megnézni a cseresznyevirágokat, vagy a holdat. Ha a férje késő estig nem jött haza, bárhová utána telefonált és még késő éjjel sem tért nyugovóra. Amikor szerelmes vagy nosztalgikus perceiben visszagondolt ezekre, még kicsit maga is szégyellte. Valamiért, ha a férje nem volt otthon, nehezen bírta a magányt, és arra gondolt, bár lenne valakije, akiben megbízhat: egy báty vagy egy szülő.
Előfordult, hogy alkalmanként, vidéki választások miatt akár három hónapot is távol volt, ez nem olyan volt, mint amikor elmegy az ember fürdőkúrára valahová. Ilyenkor még a sértődés sem használt. Időnként unalomból levelezett is, de sokszor előfordult, hogy a levelek tartalmát nem tudta megmutatni.
– Egy ilyen jó házasságban miért nem születik gyermek? Már legalább tíz éve együtt vannak! Soha jobb körülményeket! Annyi fatáblácskát tettek ki a Kijomizu-templomban, tele könyörgéssel, de hiába. Az úr nem akar örökbe fogadni senkit, az úrnő ízlése is kényes, ebben sincs szerencséjük – ilyenekről és más eseményekről beszélgettek és viccelődtek a cselédlányok, amikor összegyűltek a kotacu körül, amikor reggelenként a lehullott levelekre kiült a dér, esténként pedig eleredt az őszi eső, a szél hidege pedig csontig hatolt.
– Ha az úrnőnek valami tetszik, azt megjutalmazza. Már kiskorától kezdve kedves időtöltése az ajándékozás, ezt az apja nagyon utálta. Egyszóval hóbortos egy személyiség. Ha úgy érzi, nem törődve a következményekkel, segít másokon. Annak sem volt semmi mélyebb oka, hogy a riksás Moszuke egyetlen fiának, Jotarónak, odaadta azt a haorit, amit a férje épp csak levetett újévkor. Csak egy kis szeszély volt, hogy nincs tavaszi ruhája, ezért csak úgy odaadta, együttérzésből.
Moszuke nem győzött hálálkodni. Az emberek kíváncsian nézegették a sólyomtoll-mintás ruhadarabot. Máskor pedig, nem is volt különösebb oka, de arra gondolt együttérzően, hogy Csiba, a kosztos diák biztosan fázik, és a varrónőnek utasításba adta, hogy készítsen neki egy haorit. Nem arról van szó, hogy nem kérhetett tőle ilyet, de eléggé felelőtlen dolog volt.
A szóban forgó utáni estén, amikor a haorit ráadta Csibára, a fiú nagyon hálás volt, de nem mondott semmi hálálkodást, és mivel lágyszívű ember volt, könnyekben tört ki, később a mindenes cselédet, Ofukut kérte meg, hogy megfelelő módon tolmácsolja a háláját.
A cselédek, akik könnyedén váltogatják a munkájukat, hajlamosak a pletykálni ezt-azt-amazt.
– Csiba elsírta magát – mondta a lány, mire az úrnője:
– Milyen édes fiú – egyszerre pártfogolni kezdte a fiút, és még több borravalót adott.
November huszonnyolcadikán volt a férje születésnapja. Minden évben elhívta a barátait, olyanokat választott ki, akik jó pozícióban voltak, különleges csemegéket tett eléjük. Oldott hangulatban, kedélyesen lármáztak, és a szakállas Torii úr ezt mondta:
– Első látásra azt mondani valakire, hogy édes…
Sawagi úr a katonaszökevény Umegawát utánozta.
– A te unokád! – mondta erős tájszólással. Mindenki ilyen amatőr művész volt.
Ezért a jókedvű úrnő eldöntötte, hogy a mai nap derűs nap lesz: három váltás ruhával a legújabb divat szerint. Hideg van a világban, de ott a március tavaszi hangulata is… A lehullott levelek magányosak a kertben, a kerítésnél lévő szazanka pedig illatozik…  a fenyő mély zöld, és nem volt sehol egy részeg ember sem.

Idén sok vendég volt. Egy meghívó sem ment ki hiába: három órától már vártak mindenkit. Volt, aki a zajos összejövetel elől a teaszoba sarkába szökött. Az emeleten a korlátnál nyugati ruhás felszolgálónők. Volt, aki úgy nevetett, hogy majd’ leugrott a szemüvege。Macsikót nagyon zavarta a vendégek hangzavara, akik egyre másra rá emelték a poharukat:
– Asszonyom, igyon Ön is velünk.
– Elnézést, de nem ihatok – öntötte ki az alkoholt egy pohár vízbe. De egy-két pohárt nem úszhatott meg: érezte, hogy forró a füle és hevesen ver a szíve. Udvariatlanság elhagyni a helyét, de észrevétlenül kiszökött az udvarra. Átkelt a tó feletti kőhídon, és leült a domb mögötti kicsi Inari[22]-szentélyke előtt.

9.

Ezt a házat Josiró még a nagy kölcsönhullám idején szerezte, amikor Macsiko tizenkét éves volt. Bár néhány javításon átesett, még mindig ugyanolyan volt, mint régen: a víz hullámai, a dombocskák alakja, a fák közt süvítő hideg szél hangja. Amikor Macsiko kissé részegen, mintha csak álmodna, hátra nézett a válla fölött, a felhők közötti résben ott ragyogott a hold. A szentély előtt a harang vörös-fehér kötele lógott hosszan, és egy régi tükör csillogott. Az esti vihar átfújt az ajtó résein, és mivel nem volt ott senki más, csak a harang bús kongását lehetett hallani, és az áldozati ajándékként kitett papírkák zizegését.
Macsiko hirtelen megdermedt, felállt és 2-3 lépést tett: vissza akart menni a főépület felé, de mintha valami erő visszatartotta volna, megtorpant. Ezúttal az őrzőkutya-szobornál állt meg. A fák között csak alig hallotta az ünneplők zajongását. Ez a férje hangja, aki a samiszenen játszik, az meg biztosan Koume. Hirtelen ennyire berúgtak volna? Erre nem lehet felkészülni. Miközben erre gondolt, alig bírta elnyomni a szívében a rossz érzést, amely egyre jobban szétterjedt a mellkasában és úgy érezte, szétveti a keserűség.
Kisvártatva már szinte teljesen elmúlt a nő részegsége, valahogy lecsendesítette magában a háborgó szívét, és visszament az ünneplők közé. A tányérok és a poharak mindenfelé szétszórva, a távozó vendégekre váró kocsik pedig a kapu előtt olyanok, akár a fénylő csillagok. Azt lehetett hallani, hogy valaki feláll, az ünnepség befejeztével pedig elkezdett szitálni az eső.
A szolgák nagyon elfáradtak, úgy feküdtek le, hogy még az ünnepi ruhájukat se vetették le.
– Na de kérem, váltsanak ruhát! Ez így nem szabad! – maga az úrnő vette le róluk a haorit, és tulajdon kezével bontotta ki az obijukat, és öltöztette őket át a rövid ujjú flanel hálóruhába. – Nos, jó éjszakát! – terelgette őket a kezével.
– Hé, azért annyira nem vagyunk részegek! – mondták és tántorogva beléptek a hálószobába.
Megkérte a férjét, hogy figyeljen a tűzre, a többi szolgálónak is jó éjszakát kívánt, majd ő is nyugovóra tért, de valamiért még mindig zaklatott volt. Férje, a félig lehunyt szemhéja mögül látta, hogy valamit nem mond ki, és nincs jó színben.
– Miért nem alszol? Mire gondolsz?
– Nem tudok válaszolni, csak olyan furcsán érzem magam. Vajon mi lehet velem? Én sem értem – felelte a feleség, mire a férje elmosolyodott.
– Talán kicsit túlaggódtad a dolgot. Ha megnyugszol, rendbe jössz majd.
– Nem tudom elmondani, de valami szomorúságot érzek. Az imént, mikor erős volt a szaké és nagy a hangzavar, egyedül kiszöktem a kertbe. Az Inari-szentélynél kicsit magamhoz tértem, de nagyon furcsa gondolataim támadtak. Ne nevess! Nem tudom elmondani, mit éreztem. Most biztos kinevetsz és megszidsz! – lehajtotta a fejét, a könnyei pedig az ölébe hullottak. – Valami fura dolog… – a feleség egyre mélyebbre került a rosszkedvében. – Aggódom, nem fogsz-e eltaszítani magadtól… Ezért vagyok magányos.
– Már megint? – a férje mesterkéletlenül elnevette magát. – Valaki mondott valamit? Vagy csak te gondoltad? Ne gondolj ilyen semmiségekre! A világ nem foglalkozik velem annyit, mint amennyit te gondolkodsz felőlem. Na, de nyugodj meg! – mondta minden ok nélkül. – Mindenesetre én nem akarok ilyen dolgokkal foglalkozni. A mai ünnepségen rengetegen voltak, és nem volt olyan, aki ne tett volna még szert hírnévre a világban.
– Ha belegondolok, hogy ők mind a barátaid, boldog vagyok, még így, hogy csak a háttérben vagyok is. De ha mélyen magamra gondolok, te egyre sikeresebb leszel mostanában, és ahogy kinyílik előtted a világ, egyre nagyszerűbb leszel. Ma este Kouméval, aki samiszenen kísért a Kandzsincsó[23] egyik jelenetét adtátok elő… Nem arról van szó, hogy féltékeny lennék, de nem tudtam, hogy ilyen alaposan be tudtátok gyakorolni… Mindig azt hittem, hogy olyan, vagy, mint egykor, de ezek szerint az én sekélyes mivoltom a gyűlölet magját ültette el beléd… Ha a nagyvilágban jársz, természetes, hogy jó a füled és a szemed[24]. Én csak az éjjel-nappali állandó itthonlét keservét ismerem, itt tengek-lengek, és félek tőle, hogy végül bele fogok fásulni ebbe. Nincs szülőm és testvérem, rajtad kívül, akit megkérhetnék, de még ha lenne is, hát tudod, milyen volt annak idején, amikor még élt az apám, Josiró. Azt mondta, ha csak meglátja az anyámhoz hasonlító arcomat, elönti a méreg és nem engedett közel magához. Minden napom magányosan telt. Egyedül akkor lettem boldog, amikor hozzád mentem feleségül. Lám, most is megbocsátod az önfejűségemet. Most, amikor semmi okom elégedetlenségre. El nem mondhatom, mennyire hálás vagyok, ha arra gondolok, hogy aggódsz értem, pedig ez nem illene. Amikor ezekre gondolok, olyan magányosnak érzem magam, hogy elviselhetetlenül nyomorultan érzem magam, bármit is csinálok. Arra gondoltam, nem kéne ezt mondanom, de mégis elmondtam… Ezt a fájdalmat nem tudom bent tartani. Mit tegyek, ha így érzek? Magányos vagyok – sírt az asszony.
– A panaszodnak és a gyanúdnak az az oka, hogy féltékeny vagy – nevette el magát a férfi.

10.

Az úrnő a saját dolgain tépődött, és bár nem volt oka, háborgott a szíve. Mostanság, mikor az ég derült volt, még akkor is olyan volt számára, mintha borús lenne. Még amikor a nap fényében sütkérezett, akkor is különös gondolatai voltak.
Esténként, amikor az eső és a szél hangját lehetett hallani, olyan volt, mintha emberek jöttek volna és kopognának az ajtón, hogy bebocsátást nyerjenek. Mivel magányos volt, elővette a kotót[25] és egyetlen kedvenc darabját játszotta rajta. De nem tudta folytatni a játékot, mert elszomorodott attól, hogy csak magának játszik. Könny szökött a szemébe és félretette a hangszert. Egyszer, mikor a vállát masszíroztatta a szobalánnyal, arra kérte, meséljen valami szerelmes történetet, hogy felviduljon a szíve. De még az olyat is, ami olyan mulatságos, hogy közben megszakad a nevetéstől az ember, egy idő után szomorúan hallgatta. Szerette volna, ha az ő szíve ég a szerelem heves tüzében. Azon az estén Fuku, a mindenes szolgáló elváltoztatta a hangját, úgy mesélt.
– Ez titok. Ha elmondom, bizony nem válik hasznomra… Az a rossz szokásom, hogy nem bírom ki fecsegés nélkül. Kérem, ha meg is hallgat, tegyen úgy, mintha nem tudna semmit. Amit most mesélek, egy nagyon furcsa történet.
– Na, miről van szó?
– Hát, akkor figyeljen! A kosztos diák, Csiba első, szomorú szerelméről van szó. Úgy hírlik, még a szülőföldjén pillantotta meg őt először. Sarló volt az övébe tűzve és szalmából készült zórit[26] viselt. Bizonyára olyannak gondolja, aki a kéztörlőjébe csomagolja a füveket, de igazából tényleg gyönyörű lány volt, állítólag a falu vezetőjének a húga. Általános iskolás korukban szerettek egymásba.
– Ezt honnan tudod? – kérdezte Jone, a szobalány.
– Csöndet. Inkább figyelj! Természetesen magától Csibától.
– Te jó ég, milyen faragatlanok vagytok, hogy nevettek! – mondta az úrnő keserű mosollyal. – Szegényt a régi szerelmi csalódásairól kérdezted?
– Nem, ez nem egy régi, vidéki történet. Folytatom is – ahogy varrta a ruhát, megköszörülte a torkát. A szobalány elvörösödött.
– Csiba épp a megfelelő korban van.
Az úrnő erre hátrapillantott, hogy mit mond a pletykás Fuku. Ettől függetlenül Fuku megnyalta az ajkát és folytatta.
– Miután Csiba megpillantotta a lányt, reggel, iskolába menet mindig az ő ablaka alatt ment el. Képzeljétek el… Megszólítja? Vagy már elment? Úgy szeretném látni! Hallgatni akarom őt. Beszélni akarok vele. Ilyenekre gondolt. Az iskolában biztosan beszéltek… Látta is őt. De ha csak ennyiről lenne szó, nem vert volna úgy a szíve. Azt mondta, hogy vasárnaponként mindig a lány háza előtti folyóhoz ment horgászni. Funával és Tanagóval bajlódott. Szomorú volt, amikor eljött az este és nyugaton lement a nap és haza kellett mennie. Hát nem jön el ez a lány? Pedig de jó lenne látni az arcát, amikor odaadom neki az összes halat, amit fogtam. Ilyesmikre gondolhatott.De még ha látta is, biztosan keményen dolgozott épp. Hányszor volt ilyen.
– És beteljesedett  a szerelmük? –kérdezte az úrnő.
– Ön szerint? A lány a falu vezetőjének a húga volt. Ő meg csak egy éhenkórász paraszt. Erről nem is álmodhatott. Ez csak egy szép illúzió, épp úgy, ahogy a nem látunk bíbicet a ködben[27]. Röviden szólva: mint a papírlámpás és a templomi harang[28], annyira különböztek, a szerelemben pedig nincs ilyen alá-fölérendeltség.
– Ennyi volt, Ojone? Nem tudom, az volt-e a célod, hogy erre mondjak valamit és nevessek rajta – fordult oldalra az úrnő és kicsit elmosolyodott – Azért beszélünk most erről, mert így történt. Ha tényleg létezik egy ilyen lány, akibe szerelmes volt, nem lehet, hogy ilyen fésületlen fejjel ne vicceljen.  Szóval ezért lett ilyen szorgos diák, mert csalódott a szerelemben.
– Nem kérem, asszonyom, ő nem az a fajta férfi, akit a csalódás visz rá erre.  Rájött, hogy mindez lehetetlen, mert a lány meghalt.
– Szegény – mondta együttérzőn az úrnő.
Fuku diadalmasan mondta.
– Erről a szerelemről nem lehet mit mondani. Hiszen csak gyerekek voltak, és mindössze csak a gondolataikban létezett. Ó, hány nap telhetett el így, hogy kívülről nem látszott semmi! De ha ránézünk Csibára, akkor sejthető, milyen volt a gyerekkora. A lány beteg lett, majd a templomba került. Hogy utána hogyan érezhetett, arra csak a fenyők közt zúgó szél tudhatja a választ. Nincs mit tenni. Amit innentől mondtam, az mind igazság.
– Fuku, találj ki egy újabb történetet. Mondj valamit, ami egészen olyan, mintha igaz lenne – dorgálta az úrnő, mire Fuku így felelt:
– De miért mondja, hogy hazudok? Ha elmondja, mit hallott most tőlem, akkor bajba kerülök. Mit tegyek: éppen az illetőtől hallottam mindent!
– Hazudsz! Miért mondana az a férfi ilyeneket? Még ha lenne is valami, csak hallgatna keserves arccal. Te tényleg hazudsz!
– Hát tényleg nem hisz nekem? Tegnap reggel Csiba hívatott engem és aggodalmas arccal kérdezett:
– Az elmúlt négy-öt napban úgy tűnt nekem, az úrnő nem érzi jól magát. Történt valami?
Azt feleltem:
– Az úrnő néha a keringési zavarai miatt búskomorságba esik. Amikor tényleg rosszul van, a sötétben sír. És amikor ezt mondtam, úrnőm, akkor ő meglepetten mondta:
– Lehetetlen! Ez a lélek betegsége, és ha rosszul csináljuk, akkor nem fog felépülni.
Ekkor mesélte el a fenti történetet.
– Egy gyerekkori barátommal, egy lánnyal a szülőfalumból ez meg ez és így meg így történt, zaklatott volt, éppen olyan, mint az úrnő. Volt egy mostohája és nagyon nehezen viselte a sorsát, végül ebbe halt bele szegény.
Mindenesetre ő mondta ezeket és olyan őszinte arccal, én pedig összeraktam magamban a történetet, ahogy az előbb elmeséltem. Nem tréfa, hogy az úrnő hasonlít arra a lányra. De ha kiderül, hogy elmondtam, Csiba le fog szidni. Ezért kérem, tegyen úgy, mintha nem hallotta volna.
A többi lány azt találgatta, igazat mond-e, és olyan élénken beszélgettek, mintha csak egy dob pergett volna.

11.

Idén is a mai nap december tizenötödike. Ahogy közeledik az év vége, az utakon a sok járókelő elfoglaltnak tűnik. A kereskedők oszeibóval[1] jártak-keltek, a házakban a mocsiverés[2] hangjai hallatszottak. A nagytakarításhoz használt bambuszseprű levelei a tatamira hullottak, a folyosót pedig zóris lábak taposták össze. Kirázták a porrongyot, kiporolták a tatamit, felforgatták a bútorokat, de voltak, akik be voltak rúgva és csak zavartak mindent. Azoknak, akiket kedvesen megkértek, hogy segítsenek, csak a fele jelent meg, és kiosztották nekik az edények címkéit. Mindannyian egyszerre kézbe is vették. Voltak, akik ilyeneket írtak rá: „Nővérke” „Sütőtök” „Pofa” vagy „Josiwara”. Az uraság nem volt otthon, és ha elnézték, hogy az úrnő, aki irányt mutathatott volna, milyen formában volt: juzen stílusú alsóruha volt rajta, és vörös szandált viselt és mindenfélét parancsolt, így telt el egyszerre a nap. A teához való süteményekből valóságos hegyet halmoztak fel, szabadon ehettek teppómakit[3]. Az úrnő az emeleti kis szobában kipihenhette a fáradalmakat. Mivel rossz volt a keringése, elszorult a mellkasa. Elővette a henger alakú párnát is és kicsit ledőlt, ezt Jonén kívül a szolgálólányok nem vették észre.
Mikor az úrnő kissé szédelegve felébredt, a párnájához közeli folyosón egy férfi és egy nő beszélgetett. Bele sem gondoltak, hogy az úrnő ott van a közelben és olyan szavakat használtak, mint egy kocsis, úgy beszéltek az úrról és az úrnőről, nem foglalkoztak azzal, ki lehet a közelben.
Az egyik Fuku.
– Őszintén, de tényleg, ez az egész napos munka rohadt fárasztó. Amikor már minden sarkot megnéztem és mindent összeszedtem… a csak a feltűnő helyeken takarítanak, aztán a többi helyen hegyekben áll a kosz. Borzasztó fárasztó. Semmi értelme ennyire megerőltetni magam. Nevetséges.
– Tehát ez a helyzet – feleli a beszélgetőpartnere Jaszuro. – Ami azt illeti, hallottál már Onamiról, aki az itteni uraság szeretője Iidamacsiban?
– Ó, már vagy száz éve – felelte Ofuku. – Az egyetlen, aki nem tud róla, az az úrnő. Nincs ellenére az úrnak, hogy nem tud róla. Én még nem láttam. Festett fekete a haja, az arca pedig hosszúkás, és azt mondják, elegáns. Te már volt, hogy elkísérted az urat hozzá, de láttad-e? Nem láttad?!
– Amikor megszólal a csengő az előszobában, az úrfi kirohan, és az említett nő folyton fel-felbukkan. Büszkén fésüli a haját, enyhe sminket hord, a kimonóján pedig könnyed kötényt visel és azt mondja: „Óh, drágám!” Az uraság pedig azt mondja: „Bocsáss meg, hogy ilyen soká távol voltam.” vagy valami hasonlót, és leül a küszöbön. A nő pedig leül mellé, leveszi a lábáról a cipőt, mindezt olyan bizalmasan, hogy még nem láttam olyat. Amikor az úr elindul befelé, a nő visszatér és borravalót ad „Köszönöm a fáradtságát, kísérő, ebből vegyen dohányt.
– Még csak most kezdték, azért ilyen kedves.
– Kezdő, kezdő, de hát egy szóval sem mondtam, hogy ez egy ártatlan lány. Már több, mint tíz éve együtt vannak az úrral, és a kisfiuk is tíz vagy tizenegy éves lesz most. Az a baj, hogy itt, nálunk nincs gyermekáldás, ott meg egy remek kisfiú van. A legszerencsétlenebb az egészben az itteni úrnő. De mivel mindezt titokban tartják… nincs mit tenni. Mivel az előző uraságé volt a vagyon, nem lenne belőle probléma, ha az embereké lenne??????
– De azért figyelj, itt most nem az uraság az, aki nem őszinte?
– Mi? A férfiak mind ilyenek!
– Nőcsábászok – nevette el magát Ofuku.
– Milyen kis személyeskedés! Hát nem ég a füled? Még ha ilyennek is tűnök, mégis kiteregettem a szennyest! Még ha szeretnék is az úrhoz hasonlóan szeretőt tartani és megcsalni a nejemet, nem tudnám. Ilyet csak más, gáláns emberek tudnak. De gondolj bele, a mi uraságunk is olyan, mint egy ördög. A rossz már két generáció óta mélyen gyökerezik.
Olyan hangosan beszéltek, nem törődtek vele, hallja-e valaki, ezt mutatták Fuku reakciói is:
– Na, még egy valamit meg kell csinálnom. Kérlek, Jaszu-szan, menj le. Én itt még egyszer feltörlök, most jön a raktár – és már hallatszott is a törlőkendő suhogása. – Épp ezt kérte az úrnő. Nem, ki ne nyisd, mars innen. Rossz rád nézni is.

12.

Tizenhatodikán reggel a takarítás után tiszta hat tatamis kis szobába egy kotacut tettek. Férj és feleség szemben ült egymással. Amikor a férj kinyitotta az aznapi újságot, a szokott módon beszélgettek a világban történő eseményekről, az irodalomról, és ugyanazokat a válaszokat is adták, és egy külső szemlélő számára irigylésre méltón izgalmasnak tűnt. A férj a megfelelő időben szakította félbe a beszélgetést.
– Hosszú éveken át éltünk kényelemben, de sajnos nincs gyerekünk. Örvendetes lenne, ha lenne. Mivel sajnos nem tehetünk jobbat, arra gondoltam, hogy örökbe kellene fogadnunk valakit és megfelelően felnevelnünk, de ez idáig nem találtam megfelelő gyermeket. Újévkor én is belépek a negyvenes éveimbe, ami már az első öregség ideje. Olyan, mintha megöregedtem volna, és az, hogy nincs eldöntve, ki legyen az örökösöm, és emiatt aggódom. Úgy fogok meghalni, hogy nem mondom, hogy olyan magányos vagyok, mint mostanában te. Szerencsére Torii a tengerészettől azt mondta, hogy az egyik ismerősének van egy fia, aki jó családból származik és minden tekintetben előnyösnek tűnik. Arra gondoltam, ha nincs ellenedre, gondosan felnevelhetnénk. Amint döntünk, Torii mindent elintéz. A nevelőszülei is Torii házában élnek. Tizenegy éves és a megjelenése is jó – mondta a férj, a felesége pedig felemelte a fejét és az arcát fürkészte.
– Vagy úgy. Csodás ötlet. Én nem mondok semmit. Szerintem jó ötlet, de döntsél te. Hiszen ez a te házad. Tedd, amit szeretnél – mondta csendesen, de az arcára ez az aggodalom ült ki: Nyilván a szeretőd gyereke.
– Nem kell elsietni. Gondold jól végig és ha tetszik az ötlet, majd akkor… Mivel most kissé mélabús és beteges vagy, gondoltam, megnyugtatna… Ez egy kicsit túl könnyelmű döntés. Nem egy játékbabáról vagy egy kiscsibéről van szó. Egy embert nem lehet úgy kezelni, mintha egy játék lenne, és ha úgy tetszik, csak a sarokba hajítjuk, mintha valami szemét lenne. Azért szeretném őt, hogy fenntartsuk az otthonunkat, ezért gondold át még egyszer, és jól fontold meg. De így házasként a mi testünk se lesz már jobb. Az örökbefogadás nem sürgős, mi lenne, ha elmennénk a koncertterembe? Van egy, közel Harimához. Mit szólnál a ma estéhez? Nem megyünk? És szórakozunk egy kicsit.
– Miért beszélsz velem ilyen kedvesen? Én nem akarok zenét hallgatni. Amikor mélabús vagyok, akkor hagyj szomorkodni. Ha jó a kedvem, nevetek. Hagyd, hadd tegyem, amit szeretnék –  ezt mondta, és nyilvánvalóan nem mondhatta ki, mennyire dühös, és a szívében belül mennyire szomorú.
A férjet mélyen foglalkoztatta, mi lehet vele.
– Miért mondasz ilyen elkeseredett dolgokat? Aggódom, mert sokszor úgy beszélsz, mintha valami a hátsó fogaid között maradt volna. Az emberek kezdenek furcsa dolgokat gondolni.
– Valami szégyentelen dolgot rejtegetsz? Csak nem a múltkori Koumés esetről van szó?
–Ami azt illeti, egy nagy tévedés volt. Amiatt felesleges aggódni. Koumét sok éven át támogatta Jagita, és nem mutogatnak rá az ujjukkal az emberek.
– Ugyan, kinek kell a kiszáradt, savanyított szilva?
– Hagyd már abba ezt a bizalmatlanságot! Nincs mit megbánnom! Ebben a dologban ártatlan vagyok – pödörte meg nevetve a bajuszát a férfi.
Vajon azt gondolta, hogy kizárt, hogy a felesége tudjon az iidamacsibeli szeretőjéről? Fel sem volt készülve rá, hogy védekeznie kell majd…

13.

Az úrnőnek az volt a szokása, hogy miközben mindenféle dologról ábrándozott, fel is hergelte magát, és rohamot kapott. Ha nagyon heves volt, akkor hanyatt vetette magát, ahogy most is kiadta magából a keserűségét. Eleinte az orvos segítségét kérték, hogy adjon neki egy injekciót a bőre alá, de éjjel-nappal súlyos rohamok tartották a markukban, amelyeket alig bírt elviselni.
Mivel nem férfi volt, alig bírta elviselni, ha jött a roham, akár este volt, akár éjjel, Csibát hívta mindig. A becsületes Csiba, aki próbálta ilyenkor a nő megfeszített hátát visszanyomni,  ápolta őt, arról is elfeledkezve, hogy ő maga férfi, és ez mások szemében gyanúsnak tűnt. Eleinte halkan sugdostak, aztán elhallgattak, és elnevezték a hat tatamis búvószobát az úrnő „betegszobájának”, meglehetősen ocsmány módon. Így nézve a korábbi dolgok is gyanúsnak tűntek már: az együttérzés a fagyos éjszakán, a haori, hatalmassá duzzadt a szóbeszéd, amikor a bolhából is elefántot csináltak, és ahogy terjedt a pletyka, úgy került egyre rosszabb helyzetbe az úrnő.
Fuku, a mindenes cseléd, mivel több munkát is végzett egyszerre, úgy vélte, az úrnő kék selyem alsóruhái az ő tulajdonába kerülnek, de az úrnő azt mondta, épp mivel Csiba annyit ápolta, varratott belőle egy újévi ruhát és neki adta. Ez a harag egészen beleette magát a csontjaiba. Ezért gonoszul nézte az úrnőt. Megragadta Tomét, a fodrászlányt, és azt mondta neki:
– Hát nem különös ez a sok véletlen egybeesés? – és a pletyka már el is indult az útjára, mintha csak telegráf küldené, csak dagadt a szóbeszéd, és egyszerre már ott is volt az Kjoszuke uraság fülében, aki nem hagyta annyiban és igencsak bedobogott tőle a szíve.
– Ha nem az ő révén örököltem volna e sok mindent, ki kellene adnom az útját. De adnom kell a világ véleményére is, ezért nem rejtem véka alá, hogy külön fogok élni Macsikótól. Ha ennyiben hagyom, mintha mi sem történt volna, a világ a nyelvét fogja köszörülni rajtam, hogy micsoda dolgok történnek az otthonomban. Engem is tragédiák sorozata sújt.
Mindeközben azon kínlódott, mit kellene tennie. Se az önző, se a neki tetsző dolgait nem vetheti a szemére. Kanamura feleségeként nincs oka a világ előtt szégyenkezni, ugyanakkor azok a hangok is hangosak voltak a fejében, amelyek azt mondták: „Nem hagyhatod ennyiben!
Vannak bizalmas barátai, ezért úgy teltek a napok, hogy azt gondolta, „Majd ma, majd ma…”, de nem lépett semmit az ügyben.
Amikor az új évet köszöntötték, arra gondolt, majd, ha elmúlnak az újévi ünnepségek, amikor kitették a kadomacut, azt, hogy majd tizenöt nap múlva. Eltelt a huszadika, a január, a február, de nem volt kedve elmenni megnézni a szilvavirágokat. Következő hónapban kezdődtek az általános iskolai vizsgák az iidamacsibeli fiúnak, amiket már örömmel várt. De a szíve még mindig nem nyughatott. A ház dolga, Macsiko ügye, csak ezeken gondolkodott mindegyre. Megvette Janakában egy ismerős házát, és felszerelte egy teljes szett bútorral, és azt gondolta:
– Ide költöztessük! Ezzel nem azt mondom, hogy Macsiko élete most nyomorult lesz. Senkit sem ismerve, csak zokog majd, és majd arra gondol, én milyen becstelen vagyok. Na, de most elhatározásra jutottam.
Egy áprilisi estén, amikor a virágokra tavaszi eső hullott, kijelentette, hogy külön fognak élni.
Ezt megelőzően Csibát kidobták. Bár nem egy Csü Jüan volt, aki a Miluo-folyóba vetette magát[4], valahogyan meg kellett szabadulnia a fájdalmától. Mivel a szégyen terhe nyomta a vállát, Eitaibasiban gőzhajóra szállt, és voltak, akik még látták hazatérő alakját.
Szörnyű volt az az éjszaka. Miután megvoltak a kocsi előkészületei, a férj azt mondta a feleségének:
– Van valami, amit mondanom kell.
E kései órán az asszony rémülten állt a dolgozószobán kívül.
– Ma estétől Janakába kell költöznöd. Nem gondolhatod, hogy ez a ház a tied. Nem is gondolhatsz arra, hogy hazatérj. Nyilván magad is tudod, mi a bűnöd. Gyorsan takarodj innét!
– Ez minden? Ha valamit rosszul csináltam, miért nem mondtad el? Nem értem ezt a hirtelen jött parancsodat- mondta a feleség sírva. Kjoszuke anélkül mondta, hogy hátrafordult volna:
– Nem ok nélkül teszek ilyet. Csak neked lesz rosszabb, ha egyenként elsoroltatod a bűneidet. A kocsi elő van készítve. Csak szállj be – közölte és felállt, majd kiment a szobából. Az asszony a sarkában volt és megragadta a ruhája ujját. – Eressz el, te nyomorult – próbálta lerázni.
– Kedvesem, miért csinálod ezt? Teljesen magamra maradok. Senki sem segít. Könnyű eldobni engem, ezt a kis szerencsétlent. Teljesen eltaszítasz, és ezt a házat is ki akarod sajátítani? Hát csak próbáld elvenni! Próbálj eldobni! Én már beletörődtem.
A férj a bámuló feleségét félrelökte és anélkül, hogy visszanézett volna, ezt mondta:
– Macsi, többé már nem találkozunk!

Az elbeszélés eredeti címe (Varekara) egy rákfélére vonatkozik, amely több klasszikus költeményben is szerepel.

[1] 朱に交われば赤くなる, „Aki beleesik a piros festékbe, vörös lesz.” kb a magyar „Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók” megfelelője.

[2] Alvásra használt matrac.

[3] Camelia sazanqa, egy kaméliafajta.

[4] hajdinából készült tészta

[5] Edo (a mai Tokió) egyik kerülete, amely híres volt arról, hogy sok hinababát árultak itt az üzletekben, amelyeket március harmadikán, a lányok ünnepén volt szokás kiállítani.

[6] Tehát egy vigalmi negyedből.

[7] A Mio Mi-jének a jelentése gyönyörű

[8] A japán nők borotválták a szemöldöküket.

[9] Salangichthys microdon

[10] Tehát viszonylag korán volt már szép az idő.

[11] Tokió egyik része

[12] Szokás

[13] Jóslatcédulák, amiket a szentély közelében kötöznek fel, hogy a jóslat teljesüljön, ha jó, illetve ne teljesüljön, ha rossz.

[14] A hosszú élet jele.

[15] A buddhizmus szent hegye

[16] azaz „város”.

[17] dzsúszanmi az eredetiben.

[18] „Fürdőkendő”, fürdőbe menet ebbe csomagolták az emberek a holmijaikat, de egyéb esetekben is használták csomagolásra, szállításra.

[19] Tokió egyik része

[20] Ha egy családnak nem volt fiúörököse, gyakran a lánygyermek férjét fogadták „örökbe”, hogy a család neve fennmaradhasson.

[21] Az anyja szökése

[22] A termékenység istene, róka alakban ábrázolják.

[23] Nó-darab

[24] Kifinomult az ízlése

[25] Japán citera

[26] fonott lábbeli

[27] A köd tavaszi jelkép, a bíbic pedig téli.

[28] Azaz bár hasonlóan néznek ki, össze sem lehet vetni őket.

[29] Hagyományos újévi ajándék

[30] Téli hagyomány, a mocsi nevű étel készítése rizsből.

[31] Étel.

[32] kínai költő (343-248), reformtörekvései miatt száműzték a fővárosból és hazája pusztulásának hírére a Miluo-folyóba ugrott.

Higucsi Icsijō: A tizenharmadik éjszaka

1.

Általában egy impozáns, fekete riksával jött, és szülei, amint meghallották, hogy leányuk megérkezett a kapu elé, kisiettek, hogy üdvözöljék. Ezen az estén azonban már az utcasarkon kiszállt és hazaküldte a kocsit. Rosszkedvűen ácsorgott a rácsos kapun kívül. Hallotta, hogy édesapja odabent a szokott nagy hangon éppen ezt mondja: „Milyen szerencsés is vagyok! Olyan jó gyermekeim vannak: nem volt soha semmi gondom velük, és most is mindenki csak dicséri őket. Nem vágytam soha semmire, ezért már nem is kívánhatnék ennél többet.
Nyilván az édesanyjához beszél, aki szintén nagyon boldog. Mit sem sejtenek! Milyen arcot fognak vágni, amikor megmondja, hogy a válólevél miatt jött! Biztosan le fogják szidni.
Sok mindent végiggondolt, míg Tarót, a kisfiát hátrahagyva elrohant otthonról. Hogy meglepődnek majd az öregek, és az örömük, mint egy buborék szétpattan… Talán jobb lenne szó nélkül hazamenni. Ha így tesz, mindörökké Taró anyja és Harada felesége marad, szülei pedig tovább dicsekedhetnek a hivatalnok vejükkel. Ha takarékoskodik, néha még valami finomat is tud küldeni nekik. De ha, amint akarja, elválik, Taróra egy mostoha vár, és a szülők büszkesége is oda. Mit gondolnak majd az emberek? Mi lesz az öccse előmenetelével? Ez mind egyedül tőle függ. Nem szabadna az útjukba állnia.
Hát visszamenjek? Visszamenjek? Mégis visszatérjek a férjemhez, aki olyan, akár az ördög maga? Akire ha csak rágondolok is, kiver a víz?”
Amikor bizonytalanul bekopogott a kapun, édesapja hangosan kiszólt:
Ki az? Csak nem valami csirkefogó szórakozik?
Erre ő kint elnevette magát.
– Én vagyok az, édesapám – mondta kedvesen.
– Kicsoda? – húzta el az apja a tolóajtót. – Ó, hiszen ez Oszeki! Mit állsz ott? És hogyhogy ilyen későn jöttél? Sehol egy kocsi, de még egy szolgálólány se kísért el! Á, gyere be gyorsan, gyere! Alaposan megleptél ám minket! Hagyd csak az ajtót, majd én bezárom. Egyébként bent nagyon jó, bevilágít a hold fénye. Ülj a párnára! A párnára, mert a tatami elég piszkos. Szóltunk is a háziúrnak, de azt mondta, hogy a javítók nem érnek rá. Ne légy már ilyen félénk! Ülj rá erre, hogy ne legyen baja a kimonódnak. Miért jöttél el ilyen későn otthonról? Otthon mindenki jól van, mint rendesen, ugye?
Amikor a szülei úrnőként kezelték, mintha egy tűpárnán ült volna: feszengve, csendben nyelte a könnyeit.
– Igen, mostanában nem történt semmi. Sajnálom, hogy nem kerestelek fel titeket már egy jó ideje. Te és édesanyám is jól vagytok? – kérdezte.
– Ugyan, én még csak nem is tüsszögök. Anyád ugyan belépett a változókorba, ezért néha szédeleg, de ha ilyenkor egy fél napra ledől, már rendbe is jön. Szóval semmi bajunk, jól vagyunk – nevetett hangosan az apja.
– Nem látom Inót. Elment valahová? Ugye még mindig tanul?
– Ino az esti iskolába ment – felelte az anyja jókedvűen, miközben teát töltött. – Ez is neked köszönhető. A fizetését megemelték, a főnöke is kedveli őt: nagyon bizakodó. Naponta felemlegetjük, hogy végül is mindent Harada úrnak köszönhetünk. Feleségként biztosan te is tudod, mi a dolgod, de mindenben tégy ám a kedvére! Ino nem a szavak embere. Úgy gondolom, még ha találkozik is néha a férjeddel, nem tudja őt megfelelően köszönteni. Ezért, kérlek, legyél te a közvetítőnk: tolmácsold hálánkat a férjed felé. És kérd meg, hogy gondoskodjon Ino jövőjéről. Mostanában elég rossz az idő, de Taró ugye még ilyenkor is ugyanolyan eleven kis gazfickó, mint szokott lenni? Miért nem hoztad el őt magaddal ma este? Úgy szereti őt a nagyapja!
– Ettől csak még szomorúbb lett.
– Magammal akartam hozni, de már kora este elaludt. Ezért úgy hagytam és eljöttem. Sok a gond vele: kicsit sem hallgat rám. Ha elmegyek, utánam jön, ha otthon vagyok, szorosan a nyomomban van. Igazán fárasztó, de mit csináljak? – mondta, és az emlékek hatására a sírás szorította össze a mellkasát. Bár eltökélt volt, amikor otthagyta a fiát, szemét becsukva arra gondolt, hogy az biztosan most is épp őt hívja: „Anyu, anyu!” és ezzel megőrjíti a cselédeket. Hiába is adnak neki néhány rizssüteményt, előbb-utóbb feladják és végül azzal fenyegetik meg, hogy ha nem hagyja abba, majd megeszi az ördög. „Ó, szegény gyerek!” kiáltotta volna legszívesebben sírva, de képtelen volt megszólalni, nehogy elkeserítse a szüleit. Ezért cigarettára gyújtott, hogy a füst elterelje a gondolatait. Kettőt-hármat szippantott, köhintett és könnyeit az alsóruhája ujjába rejtette.
– A régi naptár szerint ma van a tizenharmadik éjszaka[1]. Lehet, hogy régimódi vagyok, de gombócokat készítettem, akár az egykori holdnéző ünnepeken, hogy felajánljuk a holdnak. Gondoltam, mivel te is nagyon szereted ezeket, Inoszukéval küldök neked néhányat, de nem volt kedve elvinni. Azt mondta, hagyjam a dolgot: a tizenötödik éjszakán[2] nem tudtam küldeni neked, ha pedig csak egy holdnézést ül meg az ember, az nem szerencsés[3], ezért bár nagyon szerettem volna, ha te is megkóstolod, nem tudtam küldeni neked. Az, hogy ma eljöttél hozzánk, olyan, akár egy álom, örül a szívünk. Otthon annyi finomat ehetsz, amennyit csak akarsz, de mégiscsak más, amit anyád készít. Ma este vesd le az „úrnőséget” és légy a mi régi Oszekink! Ne törődj semmivel, egyél babot, gesztenyét, amit csak szeretsz! Apáddal mindig arról beszélünk, milyen sokra vitted az életben. Mindenki csak jót mond rólad; mindenféle magas rangú emberrel találkozol, és a feleségeikkel… Harada úr hitveseként bizonyára nehéz az ő nagy nevének megfelelően élni; a szolgálókkal és a vendégekkel bánni, rengeteg dolgod lehet, ha annyi mindent kell kézben tartanod. Arra is ügyelned kell, hogy ne vessenek meg az emberek, mivel egyszerű sorból származol. Amikor mindezt végiggondoljuk apáddal, bár látni szeretnénk néha az unokánkat, inkább nem szeretnénk a látogatásunkkal gondot okozni. Ha néha elő fordul, hogy a kaputok előtt megyek el a magam egyszerű ruhájában, miközben az emelet bambuszredőnyeit nézem, arra gondolok, vajon mit csinálhat most éppen Oszeki. Ha csak egy kicsit is tehetősebbek lennénk, biztosan egyszerűbb lenne az életed neked is, és mi sem szégyenkeznénk, amikor holdnézés alkalmával gombócos dobozokat küldünk neked. Ha eszembe jut a kedvességed, boldog vagyok, de közben arra is gondolok, hogy bár többet láthatnálak téged.
Amikor az anyja saját nyomorúságukon kesergett, Oszeki így szólt:
– Igazán hálátlan gyermeketek vagyok. Tudom, hogy pompásan festek a finom ruháimban, amikor a saját riksámmal jövök, de mindez csak a látszat, hiszen még arra sem gondolhatok, hogy egy kicsit segítsek az én drága szüleimen. Még ha a legalantasabb munkát is kellene végeznem, nem érdekelne, csak veletek élhetnék!
– Te buta! Ilyeneket még tréfából se mondj! Elképzelhetetlen, hogy egy lány a férjhezmenetele után a családját támogassa. Míg itt éltél, a Szaitó család lánya voltál, de már Harada felesége vagy. Cselekedj Harada kedve szerint és intézd a ház ügyeit, akkor nem lesz semmi baj. Ha az ember ilyen családból származik, mindent el kell viselnie. A nők mindig szeretnek panaszkodni, anyád is mindenféle jelentéktelen dolgot kimond, én meg csak szégyenkezem miatta. Ma is egész nap azon sopánkodott, hogy nem tudott neked gombócokat küldeni. Nagy szeretettel készítette, egyél belőle, hogy megnyugodjon. Nagyon finomak – mondta tréfásan az apja, mire Oszeki hálásan nekilátott anélkül, hogy visszatért volna az iménti mondandójához.
Hét év telt el azóta, hogy férjhez ment. Eddig még sosem fordult elő, hogy az est leszállta után érkezett volna, ajándékok nélkül, egyedül. A ruhája is kevésbé volt ragyogó, mint általában lenni szokott. Bár apja örült a viszontlátás ritka pillanatának, amikor lánya nem adta át a veje üdvözletét, próbált ugyan mosolyt erőltetni az arcára, de megsejtette, hogy valami gond van. Az asztal tetején lévő óráját nézte hosszan:
– Mindjárt tíz óra. Nem lesz gond, ha itt éjszakázol? Mert ha haza akarsz menni, ideje indulnod.
– A lány egy ideig csak nézte apját, az pedig igyekezett kitalálni, mire is gondol a lánya.
– Édesapám, azért jöttem, mert van egy kérésem. Kérlek, hallgass meg – hajolt meg mélyen, két kezét a tatamira helyezve. És most először kibukott belőle a sok keserűség.
– Mi a baj? – kérdezte az apja nyugtalanul, közelebb húzódva.
– Úgy jöttem el ma este otthonról, hogy eldöntöttem: soha nem térek vissza többé Haradához. Iszamu tudta nélkül jöttem. Tarót lefektettem, és úgy indultam el, hogy tudtam, soha többé nem fogom már látni. Pedig mennyire nem szereti, ha másra bízom! Becsaptam őt: elaltattam, és mikor elaludt, mint egy nyughatatlan szellem, elmenekültem otthonról. Édesapám, édesanyám, kérlek, vegyétek figyelembe: a mai napig még senkinek sem beszéltem arról, ami Iszamu és közöttem történik. Számtalanszor átgondoltam már, két-három éven keresztül csak sírtam, de eldöntöttem: a mai napon eljövök és elválok. Kérlek, apám, add ide a válólevelet. Bármilyen munkát elvégzek, legyen az házimunka, vagy akár Inoszukénak is segítek, csak hadd jöhessek el! -mondta hangosan, a kimonója ujját gyűrögetve, és könnyeitől a fekete tussal rajzolt minták mintha szomorú lilává változtak volna.
– De hát mi történt? – kérdezte az apja és az anyja.
– Egészen idáig hallgattam róla, de ha egyszer akárcsak egy fél napon át is megnéznétek, milyenek vagyunk mi ketten férj és feleségként, megértenétek engem. Egyedül akkor szól hozzám, és akkor is barátságtalanul, ha utasít valamire. Amikor reggel felkel és a hogyléte felől érdeklődöm, hirtelen hátat fordít, a kertet nézi, és szándékosan a virágok szépségét dicséri. Már ettől is dühös leszek, de mivel a férjemről van szó, türtőztetem magam és nem veszekszem vele. A reggelitől kezdve pedig folyamatosan szidalmaz engem. A szolgálók előtt élesen kritizálja, milyen tehetségtelen és műveletlen vagyok. Ezt még elviselném. De hogy állandóan ostoroz a tanulatlanságom miatt! Kétségtelen, nem a nemesi leányiskolába jártam. Nem tanultam virágrendezést, teaszertartást, éneket és festeni, mint a kollégái feleségei. A beszélgetőpartnere sem tudok lenni. De ezt nem lehetne úgy orvosolni, hogy titokban taníttat engem? Ám ő nyilvánosan híreszteli, mennyire alacsony sorból származom, nem érdekli, ha a szolgák meghallják. Az esküvő után körülbelül fél évig egyáltalán nem így bánt velem, csak azt hallottam tőle, hogy Szeki így, Szeki úgy, de miután a fiunk megszületett, teljesen megváltozott. Iszonyú! Mintha a sötétség völgyébe zuhantam volna, és azóta nem látom a nap fényét. Eleinte azt hittem, ez csak valamiféle rossz tréfa, de egyszerűen csak rám unt. Gyötör, egyre gyötör, hogy elmenjek, vagy el akarjak válni tőle. Édesapám, édesanyám, ti ismertek engem: akkor sem háborodnék fel, ha gésákkal szórakozna, vagy ágyast tartana. A cselédektől hallok is ilyen pletykákat, de hát a férfiak, akik olyan keményen dolgoznak, mint ő, már csak ilyenek. Ezért is ügyelek rá, hogy mindig a legjobb ruhát készítsem ki neki, ha elmegy valahová, és hogy mindenben a kedve szerint járjak el. De bármit is teszek, nem felel meg neki. Szerinte minden a felesége hibája: az is. ha nem tartom jól az evőpálcát, de az is. ha unatkozik otthon. Legalább elmondaná, hogy mit csinálok rosszul, miért vagyok unalmas! De csak annyit mond, hogy unalmas vagyok, semmirekellő, értetlen, nem tud velem beszélgetni. Egyszerűen csak Taró dajkájának tekint engem. Ő nem egy férj, ő egy ördög! Nem mondja, hogy menjek el, én pedig olyan szánalmas vagyok, hogy mivel szeretem Tarót, nem feleselek vele. Csak hallgatom a szidalmait, mire azt mondja, hogyan is törődhetne ő egy olyan ostobával, akinek se akaratereje, se önbecsülése nincs. De ha egyszer megkérdezném tőle, hogy „Valóban?”, kiállnék magamért, és ő netalántán alulmaradna, bizonyára azt felelné: tűnjek el. Mindegy lenne, ha eljönnék. Harada Iszamu csak a nevében nagyszerű: álmomban sem bánnám meg, ha elválnék tőle. De ha arra gondolok, hogy Taró, aki mit sem sejt semmiről, anya nélkül maradna, elszáll minden erőm, nem bírom tartani magam a bocsánatáért esedezem, a kedvét keresem, minden apróságért elnézést kérek… És egészen a mai napig mindezt szó nélkül tűrtem. Édesapám, édesanyám, olyan szerencsétlen voltam!
Mikor így kiengedte magából a keserűséget és fájdalmat, a szülei egymásra pillantottak, és egy ideig szóhoz sem jutottak a döbbenettől, hogy lányuk ilyen boldogtalan. Az anyja, mivel nagyon szerette gyermekét, egyre szomorúbb lett, ahogy hallgatta.
– Nem tudom, apád mit gondol, de nem mi kértük Haradát, hogy elvigyen innen téged. Miért rója fel a származásod és az iskoláztatásod hiányosságait? Ő talán elfelejtette, de én még jól emlékszem: Oszeki, te tizenhét éves voltál; újév hetedik napjának reggele volt, még nem vettük be a kadomacut[4] a kapu mellől. A régi, szarugakucsói házunk előtt tollaslabdáztál a szomszéd lányával. A lány elütötte a labdát, az pedig beleesett az épp arra járó Harada úr kocsijába és te mentél érte. Akkor látott téged először, és attól a naptól kezdve küldte a közbenjárókat hozzánk, hogy megszerezzen téged. Nem is tudom, hányszor utasítottuk vissza: nem illesz a rangjához, még gyermek vagy, és az iskolát sem fejezted be. Azt mondta, nem lesz apósod és anyósod, akik közbeszólhatnának, és mivel így ő egyedül dönthet, nem érdekli a helyzetünk; és az sem baj, hogy abbahagyod a tanulást, ezért semmi okunk az aggodalomra. Azt is megígérte, hogy mindent megtesz érted: egyre sürgetett minket, akár egy futótűz. Nem arról van szó, hogy erőszakoskodott volna, de azt is felajánlotta, hogy kifizeti az esküvői előkészületek költségeit. Így lettél az ő szeretett hitvese. Nem azért nem látogatunk meg téged, mintha kényelmetlenül éreznénk magunkat Iszamu rangja miatt, hiszen nem ágyasnak vett magához, hanem megfelelő módon feleségül kért. Nem akadályozná meg, hogy büszkén felkeressünk téged. Neki nagyon jól mennek a dolgai, mi viszont sokkal egyszerűbben élünk. Nagyon kellemetlen lenne, ha az emberek azt gondolnák, hogy te általad akarjuk a vejünk támogatását megszerezni. Nem valami hamis büszkeségből, de csak a rangunknak megfelelően tartjuk a kapcsolatot vele, és így nem látjuk a lányunk arcát, aki annyira hiányzik nekünk. De ez mekkora ostobaság volt! És most úgy tesz, mintha téged, mint valami árvát vett volna magához! Meg kéne mondanod neki, hogy ez így nem járja!
Ha hallgatsz, csak egyre erőszakosabb lesz és a végén már szokásává válik. Hiszen, ha a cselédek előtt lerombolja a tekintélyedet, végül nem lesz senki, aki hallgatna a szavadra. És ha így neveli Tarót, mit csinálsz, amikor majd a fiad elkezdi megvetni az anyját? Mindenképp mondd el neki, amit gondolsz! Ha pedig megszid, hogy ez ostobaság, nem az a legegyszerűbb, ha megmondod, hogy van neked saját családod, és otthagyod? Butaság volt egészen a mai napig hallgatni erről a dologról. Túl szelíd vagy, ezért egyre erőszakosabb lesz. Már ha csak meghallom ezt, mérges leszek! Többé ne tűrj! Bármilyen legyen is a helyzeted, van apád és anyád, és van egy öcséd, Inoszuke, bár még fiatal. Nem élhetsz így. Ha egyszer találkoznék Iszamuval, lenne számára mondanivalóm bőven, ugye apjuk? – mondta az anyja dühében, és nem vett tudomást a körülményekről.
Az apja összefonta a karját és becsukta a szemét.
– Hé, anyjuk, ne beszélj ostobaságokat! Mióta csak hallottam ezeket, azon tűnődöm, mit lehetne tenni. Oszeki bizonyára nem mondana ilyeneket, ha nem lenne rá nyomós oka. Nagyon szenvedhetett, ha így eljött. Ma este nincs otthon a vejem? Vagy ismét veszekedtetek? Mikor eljöttél, azt mondta, el akar válni? – kérdezte higgadtan.
– A férjem két napja nincs otthon. Előfordul, hogy öt-hat napig színét se látjuk. Ebben nincs semmi különös. Mielőtt elment, összeveszett velem, hogy rosszul készítettem ki a ruháit, én pedig hiába kértem bocsánatot, meg se hallotta. A ruhát hozzám vágta, aztán felvett egy öltönyt.
– Á, nincs még egy ilyen nyomorult ember, mint én, hogy ilyen feleségem van! – mondta és elment otthonról.
– Mégis hogy képzeli?! Az év háromszázhatvanöt napján át nem szól hozzám. És ha nagy néha megteszi, ilyen kegyetlen dolgokat mond. Szerintetek még így is Harada felesége akarok lenni? Nem tudom, meddig bírom ezt, még így se, hogy itt van Taró. Amikor belegondoltam, milyen volt régen, mikor még nem volt se a férjem, se fiam… Miközben Taró ártatlan kis arcát néztem, ahogy aludt, úgy döntöttem, eljövök. Már sehogy sem bírok Iszamu mellett élni. Azt mondják, egy gyerek szülők nélkül is fel tud nőni. Jobb, ha egy olyan mostoha, vagy ágyas neveli fel, akit a férjem szeret, mint egy olyan szerencsétlen anya, mint én. Talán a javát szolgálná: kissé az apja is megkedvelné később. Eldöntöttem: már nem térek többé haza – még ha akarta volna, se tudta volna letagadni gyermeke iránti érzéseit, és bár bátran beszélt, megremegett a hangja.
Apja felsóhajtott.
– Igazad van. Szörnyű lehet neked. Nehéz helyzetbe kerültél – nézte egy ideig Oszeki arcát. Elegáns frizurája egy fémgyűrű köré volt csavarva, fekete selyem haorija[5] pedig különösen szép volt. Észre sem vette, hogy az ő lánya, csak egy úrihölgyet látott benne. És most kösse hátra a haját, vegyen gyapjú hantent[6], és kösse fel a ruha ujját, mint a cselédek, hogy könnyebben végezhesse a mosást? Nem, ezt alig bírná elviselni. És ott van Taró. Egy pillanatnyi szeszély miatt elvetni ennyi szerencsét! Az emberek is kinevetnék! Ha ismét Szaitó Kazue lánya lenne, többé már nem lehet Harada Taró anyja. Ha nem is szereti már a férjét, a gyermekéről nem olyan könnyű lemondani. Ha elválna, egyre többet gondolna rá, és végül visszakívánná a mostani szenvedését is. Milyen fájdalmas, hogy mivel szépnek született és rangján felül ment férjhez, most boldogtalan.
Sajnálattal mondta:
– Oszeki, most talán azt gondolod, hogy apád kegyetlen. Nem akarlak megbántani, de természetes, hogy mivel máshonnan jöttök, máshogy látjátok a világot, így még ha mindent meg is teszel, hogy a kedvében járj, előfordulhat, hogy nem felel meg neki. Iszamu okos ember, nem gyötörne ok nélkül. Azok az emberek, akik keményen dolgoznak és folyton csak dicsérik őket, nagyon kegyetlenek és önzőek tudnak lenni. Kifelé úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi, ám ha hazaviszik magukkal a munkahelyi sérelmeket és csak a hibát keresik mindenben. Nehéz lehet, ha te vagy a célpontja. De a feleségnek helyt kell állnia akkor is, ha ilyen a férje. Ha valakinek a kerületi hivatalban van állásban, ne várd el, hogy házi kosztot visz magával, és otthon még alá is gyújt a kannának helyetted. Tudom, hogy nehéz, de az asszony feladata, hogy jó kedvre derítse a férjét. Lehet, hogy nem látod, de a világon egy feleség sem él boldogan. Ha azon keseregnél, hogy te vagy az egyetlen, vedd tudomásul: ez a világ rendje. Természetes, hogy te több nehézséget tapasztalsz meg, mint mások, hiszen a férjeddel oly eltérőek a gyökereitek. Anyádnak nagy a szája, de az is Harada közbenjárásának köszönhető, hogy Ino ilyen fizetést kap. Az ő gondoskodása nem hétszeres, hanem tízszeres.[7] Pedig csak a háttérből segít. Tudom, nehéz neked, hogy a szüleidért és az öcsédért közbejárj. És ott van Taró is. De ha eddig képes voltál kibírni, ezután is képes leszel rá. Megteheted, elhagyod Haradát, de Taró az ő fia, te pedig csak Szaitó lánya vagy. Ha vége a házasságodnak, többé nem láthatod a fiad. Ha a boldogtalanságodon keseregsz, tedd azt inkább Harada feleségeként. Nem így van, Szeki? Ha ezt most megértetted, rejtsd mélyen a szívedbe és mintha a ma esti beszélgetésünk meg sem történt volna, térj haza, és éld az életed ugyanolyan szerényen, mint eddig. Mi akkor is megértünk, ha többé nem beszélsz ezekről. Az öcséd szintén. Minden könnyed a mi könnyünk is -miközben próbálta meggyőzni a lányát, ő maga is megtörölte a szemét. Oszeki csak szipogott:
– Önző dolog volt tőlem a válást kérni. Valóban, nem bírnék Taró nélkül élni. Mi értelme is volna menekülni, hisz csak a saját keserűségemről van szó? Ha halottként tekintenék magamra, az megoldana minden problémát. A fiamat is mindkét szülője nevelhetné. Bocsáss meg, édesapám, hogy egy ilyen apróság miatt az imént ennyire szörnyű dolgokat mondtam. Ma estétől kezdve úgy gondolok magamra, mint egy szellemre, aki Tarót védelmezi. Így akár száz éven át is el tudom majd tűrni a férjem sértéseit. Igazad volt. Ne aggódjatok, többé nem beszélek ilyenekről – szipogta, és tovább folytak a könnyei.
– Miért ilyen boldogtalan a lányunk? – emelte fel hangját az anyja és egy ideig hangosan sírtak. Könnyeik záporán át még a fénylő hold is oly magányosnak tűnt. Szomorú este volt, a vázában a szuszuki[8] fejei is búsan bólogattak: Inoszuke a ház mögötti töltésen szedte őket.
A szülők háza Uenóban volt, Sinzakasitában, a Szurugadaiba vezető úton: egy sűrű erdő sötétjében állt magányosan. Ezen az estén a hold csak úgy ragyogott, és ha az ember kiment a főútra, olyan világos volt, akár nappal. Mivel nem volt saját riksásuk, az ablakból kikiabálva megállítottak egy, az utcán haladó kocsit.
– Egyetértesz velem? Akkor mindenképp térj haza! Nem lesz mentséged, ha megrónak, mert a férjed távollétében engedély nélkül eljöttél otthonról. Kissé késésben vagy, de egy riksával hamar hazaérsz. Majd néha átmegyünk hozzád, meghallgatni. De előbb térj haza! – fogta meg az apa a lánya kezét, mintha ki akarná vezetni a házból, holott együtt érzett a gyermekével.
– Lemondok az eddigi életemről. Ma este visszatérek, Harada felesége maradok. És mivel egy feleség nem beszélhet így a férjéről, többé nem mondok ilyeneket. Egy nagyszerű emberhez mentem férjhez, aki még az öcsémért is megtesz mindent. Ha ti boldogok vagytok, és minden rendben van, nekem sincs okom a panaszra. Nyugodjatok meg, nem teszek semmi meggondolatlanságot. Mától kezdve a testem Iszamu tulajdona. Mindent úgy teszek, ahogy ő akarja. Megyek is haza. Ha Inoszuke hazatér, kérlek adjátok át neki üdvözletemet. Isten áldjon, édesapám és édesanyám. A következő látogatásomkor már mosolyogni fogok – nem tehetett mást, felkelt.
Az anyja fogta vékonyka pénztárcáját, kiment, és megkérdezte a kocsistól:
– Szurugadaiig mennyi lesz? – mire Oszeki elköszönt:
– Édesanyám, majd én kifizetem. Köszönök mindent – és kiment a rácsos kapun. Ruhája ujjába rejtette könnyes arcát és szomorúan beszállt a riksába. A házban az apja köhögött, és hallani lehetett, hogy ő is sír.

2.

A holdfényben csak a szél zúgása és a bogarak zümmögése hallatszott. Minden szomorúnak tűnt. Még alig értek Uenóba, amikor a riksás hirtelen megállította a kocsit.
– Mi történt?
– Nagyon sajnálom, de tisztelettel megkérem, szálljon ki. Nem kell fizetnie – mondta a riksás váratlanul.
Amikor Oszeki ezt meghallotta, megrémült. El sem tudta képzelni, mi történhetett.
– Uram, kétségbe ejt, ha ilyeneket mond. Sietek! Szívesen fizetek akár többet is, de kérem, igyekezzen! Különben is, egy ilyen elhagyatott helyen nem találok másik kocsit. A szívbajt hozza az emberre! Ne tréfáljon, menjen már! – kérte kissé remegve.
– Nem kell többet fizetnie, arra kértem, hogy szálljon ki. Már nem tudom tovább húzni.
– Talán rosszul van? De akkor miért hozott el engem idáig? És most azt mondja, hogy sajnálja, de elfáradt! – Oszeki egy kis erőt vitt a hangjába, úgy dorgálta a riksást.
– Elnézést, de már amúgy sem bírnám tovább – emelte fel a férfi a lámpást és távolabb lépett.
– Micsoda egy önző riksás maga! Ha már a megbeszélt helyig nem is, az is elég, ha legalább odáig elvisz, ahol találok egy másik kocsit. Legalább a Hirokódzsiig vigyen el! – kérte a nő kedvesen, hogy rábeszélje.
– Ó, látom, Ön egy fiatal hölgy… Bizonyára megrémült, hogy egy ilyen elhagyatott helyen akartam kitenni. Ez igazán nem volt szép tőlem. Akkor hát elviszem. Elnézését kérem, hogy megijesztettem – a riksás nem tűnt rossz embernek, és amikor visszatette a lámpást, Oszeki idegessége is csillapodott végre. Megnézte a kocsis arcát. Huszonöt-huszonhat éves, sötét bőrű, csontsovány fiatalember volt.„Ki lehet ő? Kire hasonlít?” Amikor a férfi a holdfény felé fordította az arcát, már a neve is a nyelvén volt Oszekinek.
– Te vagy az? – kérdezte önkéntelenül.
– He? – fordult meg a férfi.
– Igen, te vagy az! Csak nem felejtettél el engem? – Oszeki megcsúszott, amikor kiszállt a riksából.
– Te vagy az, Szaitó Oszeki? Szörnyen nézhetek ki. Nincs hátul szemem, így nem tudhattam, hogy te vagy az. De a hangodról fel kellett volna ismerjelek. Borzasztó egy semmirekellő lett belőlem –  hajtotta le a fejét szégyenkezve.
Oszeki tetőtől talpig végigmérte.
– Dehogy is! Ha az utcán sétálva találkozunk, bizonyára nem ismerlek meg. Egészen eddig azt hittem, hogy csak egy ismeretlen riksás vagy. Természetes, hogy te sem tudtad, ki vagyok. Bocsáss meg, hogy nem ismertelek fel. Mióta csinálod ezt a munkát? Ugye nem árt meg neked? Hallottam, hogy a nagynénéd elköltözött vidékre, és ott hagyta az ogavamacsibeli boltot. De már én sem vagyok a régi, velem is sok minden történt. Nem látogattalak meg. Levelet sem írtam. Hol laksz most? Hogy van a feleséged? Van gyermeketek? Néha elmegyek megnézni az ogavamacsibeli boltokat. Az öreg dohánybolt még most is olyan, mint régen, csak most Noto a neve. Ha arra járok, mindig bekukkantok, és azon tűnődöm, vajon hol lehet és mit csinálhat most Kószaka Roku, akivel gyerekkorunkban iskolába menet mindig elszívtuk a dohánymaradékot, amit hozott. Aggódtam, mert egy ilyen kedves embernek, mint te, nehéz lehet a mai világban. Ha hazalátogatok a szüleimhez, mindig kérdezgetem, mit tudnak rólad. De már több mint öt éve elköltöztek Szarugakucsóból, onnantól kezdve pedig nem volt senki, aki tudott volna rólad bármit is. Úgy hiányoztál! – mondta a nő, elfeledkezve magáról.
A férfi letörölte magáról az izzadtságot egy kendővel.
– Szörnyű, hogy hová süllyedtem. Már otthonom sincs. A szállásom egy Murata nevű ócska kis aszakuszai fogadó emeletén van. Ha úgy tartja kedvem, késő éjszakáig dolgozom, mint ma is, de ha nincs kedvem, csak lustálkodom. Te még mindig gyönyörű vagy. Amióta tudom, hogy férjhez mentél, azt kívántam, bár láthatnálak és beszélhetnék veled még egyszer az életben. De ez csak egy álomnak tűnt. Eddig mihaszna, mellőzött senkiként éltem. Ezt meg is érdemlem. De legalább még élek, és így találkozhattam veled. Örülök, hogy te még emlékeztél rám, Kószaka Rokunoszukéra! Köszönöm – hajtotta le a fejét, mire Oszeki könnyes szemmel ezt mondta:
– Ne gondold, hogy egyedül te szenvedsz ezen a világon. És a feleséged? – kérdezte.
– Talán ismered. Szugitáék lánya. Ott laktak velünk átellenben. Fehér bőre és szép alakja miatt felhőnek nevezte mindenki. Szertelenül éltem, nem jártam haza. A rokonok azt hitték, ez csak azért van, mert nem nősültem meg, amikor kellett volna. Erre anyám vette a szemüvegét, és csak papolt nekem megállás nélkül. Úgy voltam vele, ha lennie kell, hát legyen: elvettem feleségül a lányt, épp akkoriban, amikor meghallottam, hogy gyermeket vársz. És egy év múlva nekünk is gratulálhattak az emberek: mindenütt gyerekjátékok sorakoztak. Ám én ettől még nem hagytam abba a kicsapongásaimat, bár az emberek azt hitték, ha szép feleségem lesz, lenyugszom, és ha gyermekem születik, majd megkomolyodom. De hívhatott volna Komacsi[9] vagy Hszi Si[10], táncolhatott volna nekem akár maga Szotoorihime[11],nem térek jobb útra. Miért változtatott volna meg egy csecsemő látványa? Csak szórakoztam, szórakoztam és ittam, csak ittam. Nem törődtem se a családommal, se az üzlettel, és a végén nem maradt semmim, még egy evőpálcikám se. Ez tavaly előtt történt. Anyám a nővéréhez költözött, aki vidékre ment férjhez. A feleségem pedig a gyerekkel visszatért a szüleihez. Nem tartjuk a kapcsolatot. Mivel a gyerek lány volt, nem bánkódtam. De úgy hallottam, tavaly meghalt tífuszban. Okos egy gyerek volt a korához képest, és mikor meghalt, biztos felemlegetett engem is. Ha még élne, idén lenne öt éves. Amint látod, nem sok érdekes történt velem, nem is mondok többet.
Elmosolyodott.
– Olyan udvariatlan vagyok, hogy téged sem ismertelek meg. Szállj be és elviszlek. Nagyon megrémiszthettelek. Riksás is csak névleg vagyok. Talán örülnöm kéne, hogy ezt a rudat húzhatom, mint egy ló vagy ökör? Ha néha kapok egy kis aprópénzt? Szerinted boldog vagyok, ha iszom? Nekem aztán minden mindegy. Utálom, ha vannak utasaim, de azt is, ha üres a kocsi. Irgalmatlanul elegem van! Még engem is meglep, milyen önző vagyok. Hát nem felesleges rám fecsérelned a kedvességedet? Gyere, szállj be, elviszlek.
– Amíg nem ismertelek fel, megtehettem volna, de most, hogy felismertelek, hogyan is tehetném? De mivel nagyon félelmetes ezen az elhagyott helyen, kérlek, kísérj el a Hirokódzsiig. Közben pedig beszélgessünk! – Oszeki megemelte kicsit a kimonója alját. Lakozott getájának[12] hangja magányosan kongott a kihalt utcán.
Ő volt a régi barátai közül az egyetlen, akit nem tudott elfelejteni: Kószaka Roku, az ogavamacsibeli kicsi és tiszta dohánykereskedésből. Milyen sötét lett mostanra a bőre! És milyen piszkos! De régen, a csíkos kötényében milyen szépen tudott kedveskedni! Olyan barátságos és tisztelettudó volt, mint kevesek az ő korában. A bolt is jobban ment, mint az apja idején. Valóban nagyon okos gyerek volt. „Akkortól kezdve változhatott meg ennyire, hogy én férjhez mentem. Ez a sok szórakozás és kicsapongás! Mintha egy teljesen más ember lett volna belőle. Talán egy démon műve? Vagy egy átok? Amikor mindezt meghallottam, képtelen voltam elhinni. De most, hogy ma este megláttam ebben a szánalmas állapotban… Nem hittem volna, hogy egy olcsó fogadóban kénytelen megszállni.
Nap mint nap láttam tizenkét és tizenhét éves korom között, ahogy ott ült a boltjában, újságot olvasott és vezette az üzletet. Aztán eldöntetett, hogy egy olyan emberhez kell hozzámennem, akire nem is gondoltam. Mivel a szüleim akarták, nem ellenkezhettem. Szerettem volna Rokuval lenni, de rájöttem, ez csak egy gyerekszerelem. Úgy döntöttem, hogy lemondok róla. Hozzámentem Haradához. De egészen az utolsó pillanatig sírtam és azóta sem tudtam elfelejteni. Biztosan ő is legalább annyit gondolt rám, mint én őrá. Talán ezért is züllött le. Milyen gőgösnek gondolhat, ha ránéz a frizurámra és a drága ruháimra. Pedig ha tudná, hogy korántsem vagyok boldog!”
Oszeki remegve Rokunoszukéra pillantott. A férfi csak nézett maga elé kifejezéstelen arccal, nem lehetett tudni, mire gondol. Nem úgy tűnt, mintha örülne annak, hogy oly sok idő után ismét találkozott Oszekivel.
Amikor kiértek a Hirokódzsira, ott már voltak más riksák is. Oszeki elővett némi pénzt a tárcájából, és gyengéden beletekerte egy krizantémos papírba.
Roku, tudom, ez udvariatlanság tőlem, de kérlek, vegyél belőle legalább néhány zsebkendőt vagy valami mást. Olyan régen láttalak! Annyi mindent szeretnék még mondani neked. De nem tudom szavakba önteni. Remélem, megérted. Most elbúcsúzom. Kérlek, vigyázz magadra, nehogy a nagynénéd nyugtalankodjon miattad. Titokban én is imádkozom érte, hogy ismét a régi Roku légy és láthassam, ahogy újra egy remek boltot nyitsz. Isten veled! – köszönt el, mire Rokunoszuke elvette a papírt.
Vissza kellene utasítanom, de mivel tőled kaptam, örömmel elfogadom. Nem szívesen búcsúzom el tőled. Olyan ez a ma esti találkozásunk, mint egy álom. De nincs mit tenni. Menjél. Én is hazamegyek. Későre jár, lassan már nem jár senki az úton – mondta majd megfordult, és elindult az üres kocsival kelet felé. Oszeki délnek ment. Az út szélén a fűzfák ágai hajlongtak a holdfényben és csak a geta erőtlen kopogása hallatszott.
A Murata-fogadó második emeleti lakójának és a Harada-ház úrnőjének lelkére egyazon bánat súlya nehezedett.

Nyeste Zsolt fordítása

[1]    A kilencedik holdhónap tizenharmadik napjának éjszakája, a hagyományos őszi holdnéző ünnep ideje, innen ered a novella címe is.
[2]    A nyolcadik holdhónap tizenötödik napjának éjszakája, szintén egy holdnéző ünnep, amikor a közhiedelem szerint a legszebb a hold.
[3]    A babona szerint balszerencsét hoz, ha valaki egy évben csak az egyik holdnézést ünnepli meg.
[4]    Fenyőből és bambuszból készült újévi dísz
[5]    A kimonó fölött viselt kabát
[6]    Téli rövid kabát, az egyszerű emberek viselete
[7]    Utalás a japán szólásra: Oja no hikari va nanahikari (‘A szülő fénye hétszeres’) azaz valakinek a sikere attól függ, mennyire befolyásosak a szülei. Jelen esetben arról van szó, hogy Harada még egy szülőnél is jobban segíti Oszeki családját.
[8]    Japán pampafű (Miscanthus sinensis), a holdnéző ünnepség hagyományos dísze
[9]    Ono no Komacsi (c. 825-c.900) szépségéről híres japán költőnő.
[10]  Hszi Si (japánul Szei Si) (i. e. 506 – ?) az ókori Kína négy legszebb nőjének egyike. Állítólag olyan szép volt, hogy amikor erkélyéről kinézett egy medencére, a halak annyira elámultak szépségén, hogy elfelejtettek úszni, és lesüllyedtek.
[11]  Szotoorihime („A hercegnő, akinek szépsége átsugárzik a ruháján keresztül is”) Ingjō legendás császár (411-453) ágyasa.
[12]  Fából készült japán lábbeli

(Higucsi Icsijó (1872-1896) a modern japán irodalom első jelentős női írója. Rövid élete alatt mintegy húsz novellája és kisregénye jelent meg. Írásainak fő témája – a korban elsőként – a társadalom perifériáján élő emberek (szolgálók, prostituáltak, nyomornegyedek lakói) sorsa a modernizálódó Japánban; abban a különleges korszakban, amikor még élénken éltek a régi hagyományok, de az országba már kezdett beáramlani a nyugati kultúra és szellemiség.)

Herta Müller: Minden nyelv más szemekkel lát

A falu nyelvében – ahogyan azt gyerekként megfigyeltem –, a körülöttem levő emberek beszédében a szavak közvetlenül rajta voltak azokon a dolgokon, amelyeket megneveztek. A dolgokat pontosan úgy hívták, amilyenek voltak, és pontosan olyanok voltak, ahogyan hívták őket, egyszer és mindenkorra lezárt egyetértésben. A legtöbb falusi számára nem léteztek olyan rések, amelyeken keresztül a szó és a tárgy között átnézve a semmibe lehetett volna bámulni, mintha a saját bőréből az ürességbe siklott volna az ember. A mindennapos tennivalók az ösztönösen, szótlanul begyakorolt munka mozdulatai voltak, az értelem nem követte az útjukat, és nem is voltak saját, szerteágazó útjai. A fej azért volt a helyén, hogy a szemet és a fület tartsa, mert azokra szükség volt munka közben. Ez a fordulat: „A feje azért van a válla között, hogy az eső ne essen a nyakába” a mindennapokra is alkalmazható. Vagy talán mégsem? Miért tanácsolta nagyanyám anyámnak, amikor tél volt, és kint semmi tennivaló, apám pedig napokon keresztül szünet nélkül csak ivott: „Ha úgy érzed, már nem bírod, akkor csinálj rendet a szekrényben”? A fej lecsendesítése a ruhák ide-oda rendezgetésével. Anya a saját blúzait és a férje ingeit, a saját harisnyáit és az ő zoknijait, a szoknyáit és az ő nadrágjait újra és újra összehajtogatta vagy a helyükre akasztotta a szekrényben. Kettejük ruháinak, tisztán és egymás mellé rendezve, kellett megakadályozniuk, hogy ő kiigya magát ebből a házasságból.
A szavak csak akkor kísérték a munkát, ha többen együtt dolgoztak valamin, és egymás mozdulataira voltak utalva. De akkor sem mindig. A nehéz munka, mint a zsákhordás, a kert felásása, a kapálás, kaszálás nem volt egyéb a hallgatás iskolájánál. A test túlságosan is igénybe volt véve, semmint hogy a beszédre pazarolhatta volna erejét. Húsz, harminc ember is tudott együtt órákon át hallgatni. Amikor ezt figyeltem, néha azt gondoltam, hogy éppen azt nézem, ahogyan az emberek a beszédet elfelejtik. Biztos, hogy mire befejezik ezt a kemény munkát, már egy szóra sem fognak emlékezni.
Amit teszünk, nem kell szóban is megismételnünk. A szavak fékezik a mozdulatokat, a testnek tulajdonképpen csak az útjában állnak – ezt ismertem. De az, hogy eltérés van a kívül, a kezek, és a belül, az értelem között: hogy most valami olyasmit gondolsz, amihez nincs semmi közöd, vagy amit mások nem feltételeznének rólad – ez valami más volt. Ez csak akkor jött, amikor a félelem. Nem voltam félősebb másoknál, és ugyanúgy, mint nekik, valószínűleg csupa alaptalan forrása volt a félelmeimnek: kitalált, a fejben épült okok. De ez a kitalált félelem nem pusztán képzelt, hanem nagyon is igazi lesz, amikor meg kell küzdeni vele, mert ugyanolyan valóságos, mint a külső okokból származó félelem. Éppen, mivel a fejben épül, fejetlen félelemnek is nevezhetnénk. Fejetlen, mivel nem ismeri a saját okát, és így orvossága sincs. Emil M. Cioran mondta, hogy az alaptalan félelem pillanatai járnak legközelebb a létezéshez. A hirtelen értelemkeresés, az ideges láz, a borzongás a kérdésre: Mit ér az életem? Ez a kérdés erősebb volt a megszokottnál, legyűrte azt, ott hunyorgott az egészen „normális” pillanatokban.             Nem kellett éhségtől szenvednem, sem mezítláb járnom, este a tiszta, ropogósra vasalt ágynemű között fekve vártam az elalvást. Mielőtt eloltották volna a lámpát, még elénekelték nekem a „Bevor ich mich zu Ruh begeb, zu dir, oh Gott, mein Herz ich heb” [Mielőtt nyugovóra térek, Istenem, szívem hozzád emelem] kezdetű imát. De azután az ágy mellett álló csempekályha átváltozott a falu szélén magasodó, vadszőlővel benőtt víztoronnyá. Helga M. Novak szép versét („A vadszőlő a víztornyon egészen kifakul, mikor elnyílik, mint a katonák alsó ajka”) akkor még nem ismertem. Az ima, aminek meg kellett volna nyugtatnia, és egyenesen az álomba vonnia, fordítva hatott, egészen felkavart, összezavarta a fejemet. És ezért később, sőt a mai napig sem értettem meg soha, hogyan enyhítheti a hit az emberek félelmét, vagy hogy másokat hogyan helyezhet egyensúlyba, hogyan lehet alkalmas arra, hogy a koponyájukban lenyugtassa a gondolatokat. Mert minden ima paradigmává vált, még akkor is, ha annyira gyakran mormolták el, hogy egészen belekopott. A saját állapotom értelmezését követelte tőlem. A lábak helye a földön van, valamivel fennebb a has, a bordák, majd a fej következik. Legfelül van a haj. És hogyan emelhetném a szívemet a hajamon át a szoba vastag mennyezete fölé, az Úrhoz. Minek énekeli nagyanyám ezeket a szavakat, amikor maga sem tudja megtenni, amit kérnek.
A vadszőlőt a nyelvjárásban tintaszőlőnek [Tintentrauben] nevezik, mert fekete leve a kézen olyan foltokat hagy, amelyek napokra a bőrbe eszik magukat. Az ágyam mellett ott állt a víztorony, olyan fekete tintaszőlővel, amilyennek a mély álomnak kell lennie. Tudtam, hogy elaludni azt jelenti: hagyni, hogy belefulladjak a tintába. Azt is tudtam, hogy aki nem tud elaludni, annak rossz a lelkiismerete, súlyos terhet hordoz a koponyájában. Tehát ez volt bennem, csak azt nem tudtam, hogy miért. A falusi éjszaka kint is tele volt tintával. A torony markában tartotta az egész vidéket, elhúzta helyéről a földet és az eget, és a faluban, a tintában mindenkinek csak egy aprócska szilárd helye maradt, az, ahol éppen akkor volt. Minden irányból kuruttyoltak a békák, tombolva zenéltek a tücskök, mutatták az utat a föld alá. És a falut, hogy senki ne szabadulhasson belőle, bezárták egy láda visszhangba.
Mint minden gyereket, engem is elvittek a halottakhoz. A házak legszebb szobájában ravatalozták fel őket. Elmentünk, hogy utoljára meglátogassuk őket, mielőtt a temetőbe kerülnének. A koporsó mindig nyitva volt, a halott lába, felpolcolt cipőtalppal, az ajtó felé mutatott. Bementünk, az ajtótól, a halott lábától kezdve egyszer megkerültük a koporsót, és megnéztük a halottat. A békák és a tücskök a halottakhoz tartoztak, mintha az udvartartásukat alkották volna. Éjszakánként valami áttetszőt beszéltek az élők fülébe, hogy összezavarják a fejüket. Visszatartottam a lélegzetemet, ameddig csak bírtam, hogy megértsem, amit mondanak. De aztán pánikba esve kapkodtam levegő után. Akartam, hogy megértsem őket, de azt nem, hogy elveszítsem a fejemet, és soha többet ne térhessek vissza a világukból. Aki az áttetszőt egyszer megérti, gondoltam, azt a lábainál fogva magukkal ragadják, és eltűnik a földről.

49f5d08a-31d1-4571-beec-aa3d4e4c9f7e

Az érzés, hogy ebben a faluládában ki vagyok szolgáltatva a vidék éhségének, ami bármikor felfalhat, ugyanígy hatalmasodott el rajtam a kábítóan forró napokon a folyó völgyében, ahol a teheneket kellett őriznem. Nem volt órám, az időmet a város felé tartó vasútvonal mérte. Minden nap négy vonat ment át a völgyön, és én csak a negyedik után indulhattam haza. Akkor volt este nyolc óra. Ugyanakkor kezdett az ég vadul a fűbe marni, és magához húzni a völgyet. Igyekeztem minél messzebbre kerülni onnan, mielőtt egészen felfalná. Ezeken a véghetetlen napokon, a hatalmas, szégyentelenül zöld völgyben számtalanszor megkérdeztem magamtól, hogy mit ér az életem. Piros foltokat csíptem a bőrömbe, hogy megtudjam, milyen anyagból vannak ezek a lábak, ezek a karok, és hogy mikor fogja az Isten ezt az anyagot visszakövetelni tőlem. Leveleket és virágokat ettem, hogy azok a nyelvem rokonaivá váljanak. Azt akartam, hogy hasonlítsunk egymásra, mert ők tudták, hogy hogyan kell élni, és én nem. A nevükön szólítottam őket. A Milchdistel [’tejbogáncs’] nevű valóban ez a tövises növény volt, aminek tej jött ki a szárából. De a név nem illett hozzá, nem is fogadta el, és nem is hallgatott rá. Kitalált nevekkel próbálkoztam: Stachelrippe [’tövisborda’], Nadelhals [’tűnyak’], amelyekben sem a tej, sem a bogáncs nem jelent meg. Abban a csalásban, ahogyan minden hamis név ott állt az igazi növény előtt, nyílt fel a rés az ürességbe. A szégyen, hogy hangosan beszélek, és magamban, nem a növénnyel.
A négy elhaladó vonat ablakait kinyitották, ott álltak rövid ujjú ingben az utasok, én integettem. Olyan közel mentem a sínekhez, amennyire csak lehetett, hogy legalább valamicskét lássak az arcokból. A tiszta városiak voltak a vonaton, néhány hölgyet is láttam, ott csillogtak rajtuk az ékszerek és a vörösre festett körmök. Amint elhaladt a vonat, rajtam újra ott lógott a cafatos ruha, a fejem megtelt köddel a hirtelen félbeszakadt menetszél után, és mint egy repülő körhinta kényszerleszállása után, úgy ültek a szemeim a fejemben, és fájtak. Túlságosan is kimeresztettem őket, a huzat kihűtötte és szinte kitépte őket a homlokomból, utána nem fértek vissza a helyükre, túl nagyok voltak a szemgödrökhöz. Émelyegtem, a lélegzetem gyenge volt, a bőröm a karomon és a lábamon piszkos, összehorzsolt, a körmeim zöldek és barnák. Minden vonat után úgy éreztem, cserbenhagytak, undorodtam magamtól, és még alaposabban megnéztem magam. És akkor a völgyég egy nagy kék mocsok lett, a mező egy nagy zöld mocsok, én pedig egy kis mocsok a kettő között, ami nem számított. A „magányos” [einsam] szó nem létezik a nyelvjárásban, csak az „egyedül” [allein]. Így mondják: alleenig, úgy hangzik, mint a wenig [kevés] – és az is voltam.
Így volt a kukoricaföld közepén is, ahol a kukoricának ősz haja nőtt, mint az öregeknek, copfba lehetett fonni, és sárga, töredezett fogaik – a kukoricaszemek. A saját testem is zörgött, olyan kevés volt, mint az üres szél a porban. A torkom belülről száraz a szomjúságtól, odafent pedig egy idegen nap, mint egy tálca az előkelő embereknél, ha a vendégnek egy pohár vizet hoznak. A hosszú kukoricaföldek a mai napig elszomorítanak, ha vonattal vagy autóval megyek el mellettük, becsukom a szemem, mert mindig elszorít a félelem, hogy a kukoricaföldek függőlegesen az egész földet körbeérik.            Utáltam a hajthatatlan földeket, amelyek vad növényeket és állatokat faltak fel, hogy a termesztett növényeket és a háziállatokat etessék. Minden szántóföld a halálnemek határtalanul elnyúló panoptikuma volt, egy-egy virágzó halotti tor. Minden táj a halált gyakorolta. A virágok az emberek nyakát, orrát, szemét, száját, nyelvét, ujjait, köldökét, mellét utánozták, nem nyugodtak, viaszsárgában, mészfehérben, vérpirosban vagy véraláfutás-kékben vették kölcsön a testrészeket, zölddel párosítva elpazarolták, szétszórták, ami nem is volt az övék. A halottaknak aztán ezek a színek úgy szűrődtek át a bőrükön, ahogy csak akartak. Az élők olyan buták voltak, hogy még kérték is ezeket a színeket, kapkodtak utánuk, a halottakon pedig ott virágoztak, mert a húsuk felmondta a szolgálatot. A halottlátogatásokból ismertem a megkékült körmöket, a sárga porcot a zöldes fülkagylóban, ahova a növények már belevájták a fogaikat, türelmetlenül elkezdték a bomlás munkáját, mégpedig a házak legszebb szobájában, nem vártak a sírig.
A falu utcáin, a házak, a kutak és a fák között ezt gondoltam: ezek itt a világ rojtjai, és a szőnyegen kellene élni, az pedig aszfaltból van, és csak a városban lehet. Nem akartam hagyni, hogy ez a virágzó panoptikum, ami az összes színt eltékozolja, engem is elragadjon. Nem akartam a testemet átadni ennek a mindent felfaló, virágokkal álcázott pusztító nyári hőségnek. Amit akartam: el a rojtoktól, fel a szőnyegre, ahol a talpam alatt az aszfalt olyan szorosan lezárja a földet, hogy belőle a halál nem lopakodhat oda a bokám köré. Pirosra festett körmökkel, városi hölgyként a vonaton utazni, ezt akartam, és gyíkfejekhez hasonló szép cipőben az aszfalton járni, a lépések száraz kopogását hallgatni, mert emlékeztem, milyen ez, amikor kétszer a városban voltunk az orvosnál. Nem bírtam kiegyezni az élettel, amit a növények örökös pusztító éhsége vett körbe, sem a levelek zöld visszfényével a bőrön, pedig csak parasztokat ismertem. Mindig azt láttam, hogy a föld csak azért ad ennem, mert később engem is meg akar enni. Rejtély maradt számomra, hogy az ember hogyan bízhatja rá az életét egy olyan környezetre, amely minden pillanatban szembesíti azzal, hogy bármikor a halál panoptikumába kerülhet.
Kudarc volt, hogy az, amit csináltam, nem volt meggyőző a számomra, és azt, amin gondolkoztam, senki nem gondolta volna rólam soha. Kényszert éreztem, hogy felhasítsam a pillanatot, és aztán akkora szakadék tátongott benne, hogy semmi emberileg lehetségessel nem volt kitölthető. Addig hergeltem a mulandóságot, amíg teljesen meztelenül állt előttem, és nem voltam képes megtalálni az elviselhető mértéket, nem tudtam magamat a megszokotthoz igazítani.
Szégyent vall, aki a bőréből az ürességbe siklik. Közel akartam kerülni a környezetemhez, és egészen felhorzsolódtam rajta, hagytam, hogy úgy szedjen darabokra, hogy többé ne tudjam összerakni magamat. Incesztusszerűen, gondolom ma. Vágytam a „normális érintkezésre”, és elzártam tőle magamat, mert semmit nem hagytam magában nyugodni. Sürgetően szükségem lett volna a belső elcsendesedésre, de nem fogtam fel, hogy hogyan juthatnék el odáig. Azt hiszem, kívülről nem látszott semmi ebből. Az pedig eszembe sem jutott volna, hogy beszéljek róla. El kellett rejteni ezt az őrült bolyongást, ami a fejemben zajlott. A nyelvjárásban amúgy sem voltak erre szavak, a következő két melléknéven kívül: „lusta”, a dolog testi részét illetően, és „merengő” a pszichikai vonatkozásában.
Nekem sem voltak szavaim rá. Máig nincsenek. Nem igaz, hogy mindenre vannak szavak. És az sem igaz, hogy az ember mindig szavakban gondolkodik. Most is van olyasmi, amit nem tudok szavakban elgondolni, mert nem találtam szavakat: sem a falusi, sem a városi németben, sem a románban, sem a kelet- vagy nyugatnémetben. És egyetlen könyvben sem. A belső tartalmak és a nyelv nem fedik egymást, hanem oda húzódnak – és az embert oda viszik –, ahol a szavaknak nincs maradásuk. Gyakran éppen a döntő mozzanat az, amiről semmit nem lehet mondani, és a késztetés, hogy róla beszéljünk, akkor jár jó úton, ha kikerüli ezt. Az abba vetett hitet, hogy a beszéd megoldhatja a gondokat, én csak Nyugatról ismerem. A beszéd nem teszi rendbe az életet sem a kukoricaföldön, sem az aszfalton. Azt a meggyőződést is, hogy nem lehet kibírni, aminek nincs értelme, csak Nyugatról ismerem.
De mit tud a beszéd? Ha az élet összhangja és rendje felbomlik, a szavak is összeomlanak. Láttam a saját szavaimat a mélybe zuhanni. És biztos voltam benne, hogy velük együtt azok a szavak is széthullanának, amelyek nem az enyémek, ha az enyémek lennének. A nem meglevők azokká váltak volna, amelyek az enyémek voltak, és szétestek. Soha nem tudtam, mennyi szóra lenne szükség, hogy egészen eltakarják a homlokom mögött az őrült, tévelygő rohanást. Olyan bolyongás ez, ami rögtön eltávolodik a szavaktól, amelyeket éppen a számára találtam. Milyen szavak ezek, és milyen gyorsan kellene készen állniuk, és váltaniuk egymást más szavakkal, hogy utolérjék a gondolatokat. És mit jelent utolérni? Hiszen a gondolkodás saját magával egészen másképpen beszél, mint ahogyan a szavak vele beszélnek.
És mégis ott van a kimondás, az elmondás vágya. Ha nem lett volna állandóan bennem ez a vágy, akkor nem jutottam volna odáig, hogy a bogáncsnak neveket keressek, és próbálgassam, hogy melyikkel szólíthatom az igazi nevén. E nélkül a vágy nélkül nem kerültem volna idegen félelembe a környezetemtől, ami a félresikerült közeledés eredménye volt.
Számomra mindig fontosak voltak a tárgyak, a megjelenésük hozzátartozott az emberek képéhez, akik birtokolták őket, ugyanannyira, mint maguk a személyek. Mindig elválaszthatatlanul hozzákapcsolódtak ahhoz, ami és amilyen egy ember volt. A tárgyak az emberek legkülső, a bőrüktől elváló részei. És ha tovább élnek, mint tulajdonosaik, az egész távollevő személy átvándorol ezekbe a megmaradt tárgyakba. Amikor apám meghalt, a kórház átadta nekem a műfogsorát és a szemüvegét. Otthon, a konyhaszekrény egyik fiókjában, az evőeszközök között ott voltak a legkisebb csavarhúzói. Amíg élt, anyám szinte naponta mondta neki, a szerszámoknak nincs ott semmi keresnivalója, legyen szíves és tegye a helyére. Amikor meghalt, még évekig ott maradt minden a fiókban. Akkor már nem zavarta anyámat, hogy ott látja a csavarhúzókat. Ha a tulajdonosuk már nem ül az asztalhoz, akkor legalább a munkaeszközei legyenek az evőeszközök között. Félelem költözött anyám kezébe, nagyvonalú kivételek ásták alá a rendszeretetét. Most, gondoltam, apámnak szabad volna kés és villa helyett csavarhúzóval enni, ha visszatérne az asztal mellé.
De az udvaron álló makacs barackfák sem restelltek kivirágozni. Az érzelmeket furcsa módon gyakran kifelé vetítjük, néhány olyan tárgyra, amelyek minden ok nélkül alkalmasak arra, hogy megvilágítsák az emlékeket. Ilyenkor kerülő úton járunk. Így az apa hiányát nem a műfogsor vagy a szemüveg jeleníti meg, hanem a csavarhúzók és a barackfák. A szememmel olyan valószerűtlenül hatoltam bele a fákba, hogy a még csupasz, rövid ágak a megtévesztésig hasonlóvá lettek a csavarhúzókhoz, ha sokáig figyeltem őket. És akkor már felnőtt voltam, de a dolgok mégis ugyanolyan alattomos módon kapcsolódtak össze, mint azelőtt.        Berlin nem a barackfáiról híres vidék, ahhoz túl hideg van. Ott nem hiányoztak nekem ezek a fák. És aztán, anélkül, hogy kerestem volna, találtam egyet. Egészen közel áll egy S-Bahn-vonal síneihez, nem lehet hozzáférni, az a fa senkié, legfennebb a városé. A töltés egyik mélyedésében áll, a koronája olyan magas, hogy felérne a sínek fölött átvezető híd korlátjáig, de olyan messze van tőle, hogy vakmerő vállalkozás lenne kihajolni a gyümölcseiért. Hetente néhányszor elmegyek mellette. Az a barackfa számomra egy darab szökött falu, sokkal régebbi, mint az én Németországban töltött időm. Mintha a falu megunt volna egyes fákat, és azok észrevétlenül megléptek volna a kertekből. Mintha a szökött fák is olyanok lennének, mint az elmenekült emberek: még éppen időben hagyják el a veszélyes helyet, találnak egy szinte megfelelő földdarabot, de benne csak azt, hogy nem jó ott maradni, és nem bírnak máshová menni. Ha az üzletbe megyek, az utam elvezet a barackfa mellett. Világos, hogy az utcának két oldala van, és elkerülhetném. A barackfa miatt lehetetlen, hogy csak úgy egyszerűen kimenjek az üzletbe. Attól függően, hogy melyik járdát választom, el kell döntenem, hogy meglátogatom-e a fát, vagy inkább elkerülöm. Azt mondom magamban: Lássuk, hogy van ma a fa. Vagy: Ma inkább hagyjon békén. Nem az apám az, aki ezekre a látogatásokra kényszerít, nem a falu, és nem az országom – semmi honvágyat nem érzek. A fa nem teher és nem megkönnyebbülés. Úgy áll ott, mint az idő utóíze. Ami a közelében ott zizeg a fejemben, félig cukor, félig homok. A „barack” [Aprikosen] szó hízelgő, úgy hangzik, mint a „becéz” [liebkosen]. A sok barackfa-látogatás után készítettem egy kollázst is a következő szöveggel:

A parkoló macskái vonszolják öt-hat mancsukat és zörögnek
a lépcsőn mint az akáciák termése
amikor a férges barackot ettük és a falu macskái
ott ültek körös-körül a székeken megnyúlt orral
mint üvegcsészék forogtak a szemeik
és ha aludtak lélegeztek a szőrszálaik
a barack romlik hidegrázás elágazik édes
hogy a parkoló macskáinak még most is köszönök

Természetesem nem várom a szövegtől, hogy a barackfákat illetően bármit is végérvényesen tisztázzon. Azt, ami foglalkoztat, nem tudja sem megcáfolni, sem megerősíteni. Más szerzők szövegei esetleg tisztázhatnak valamit a számomra, a sajátjaim nem. És ha nekem a cukor félig homok, nem segít egyetlen mondatom sem rajtam, legfennebb Alexandru Vonaé, tömören kimondott poétikus sokkjával: „Az emlékezés rejtélyére gondoltam, ahol a folyamatok nagyon gyorsan zajlanak le. Egy emlék nagyon átfogó is lehet, akár egy egész nap vagy több idő is lehet benne sűrített formában – és mégis csak másodperceket vesz igénybe a felidézése. […] A kérdés valójában egyszerű: Hová tűnik az idő, ha csak ilyen kevésre van szükségünk, hogy újra átéljük, ami belőle megmarad?”[1]
A pillanatok, amikor a tárgyaktól megmagyarázhatatlan okokból hirtelen félelem töltött el, újra és újra visszatérnek. A tárgyak megismétlik önmagukat, és rám találnak. Alexandru Vona írja: „Létezik a dolgoknak egy gyötrő jelenléte, aminek nem ismerem az értelmét.”[2] Értelem nélkül van a kalapokban valami ólálkodó természet, a tulajdonosuk tudta nélkül titkokat csempésznek a haj és a bélés közé. A legtöbbet magam sem ismerem, de mindig érzem, hogy ott vannak, amikor valaki a kalapjával babrál. Így a „kalapot emelni” [den Hut ziehen, den Hut lüften] vagy a „le a kalappal” kifejezéseknek kevés köze van a tiszteletadáshoz, sokkal több a szembeszálláshoz [die Stirn bieten], mert a szem és a homlok meztelen, ha leveszik a kalapot. És ha leveszik, a kalap belseje látszik: a fehér selyembélés. A kalap bármilyen fehér béléses fejfedő lehet. Egyszer két titkosszolgálati ember egyszerre vette le bundasapkáját, amikor a gyárba jöttek, hogy gyötörjenek. Amint levették a sapkát, a hajuk a fejük tetején borzosan meredt felfelé. Az agyuk felborzolta a hajukat, hogy elhagyhassa a fejüket – láttam, megakadt a bélés selymében. A két férfi arrogánsan, gyalázatosan viselkedett – csak a fehér bélésselyem tekintetében voltak szánalmasan tehetetlenek. A fehér csillogás számára érinthetetlennek éreztem magamat. Ki tudtam siklani a kezeik közül, világos, szemtelen gondolataim támadtak, és ők nem vették észre, hogy mi védelmez. Rövid versek jutottak eszembe, magamban szavaltam el őket, mintha a bélésselyemből olvasnám ki. És a nyakuk vén volt, az arcuk elhasznált – tiltott módon egyértelművé vált, amíg ezek az urak az én halálomról beszéltek, hogy ők nem menekülhetnek a magukétól. Ahol az én verseim álltak a fehér selyemben, ott volt felravatalozva a fejük.
Szeretem a kalapos embereket, mert amikor leemelik a kalapjukat, bepillantást engednek az agyukba. És a mai napig lesütöm a szememet, amikor ez történik. Ne nézz oda, a végén még túl sokat fogsz látni. Soha nem tudnék magamnak fehér béléses fejfedőt venni, lüktet a halántékom, mert rögtön arra kell gondolnom, hogy a kalapbélés elől a fej semmit nem tud elrejteni, minden kalap előtt eltűnnek a titkai.
Mindezt elmondhatom, megemlíthetem a barackfát, a kalapok fehér selymét – de azt elmagyarázni, amit bennem előidéztek, szavakkal nem tudom. A szavak a beszédre vannak szabva, talán pontos és találó is ez a szabás. Csak a beszédre valók, vagy mondjuk még az írásra is alkalmasak. De a barackfák csavarhúzó-ágait és az agy-kalapot ők sem értik. Nem képviselhetik azt, ami a homlok mögött történik.
Könyveket olvasni, netán írni – ez semmit nem orvosol. Ha meg kell magyaráznom, miért látok egy könyvet szigorúan szerkesztettnek, egy másikat sekélyesnek, akkor csak azoknak a szöveghelyeknek a gyakoriságára hivatkozhatok, amelyek a fejben őrült bolyongást idéznek elő, a helyekre, amelyek a gondolataimat oda húzzák, ahol nem maradhatnak meg a szavak. Minél sűrűbben vannak ilyen helyek a szövegben, annál feszesebb, minél ritkábban, annál sekélyesebb. Egy szöveg minőségének a mércéje számomra mindig ez az egyetlenegy volt: elindul-e a fejben ez a néma bolyongás, vagy nem. Minden jó mondat oda torkollik a fejben, ahol az, amit kivált, másképpen beszél magával, nem szavakban. És ha azt mondom, hogy a könyvek megváltoztattak, akkor ez emiatt történt. És – noha sokszor állítják – ebben a tekintetben nincs különbség líra és próza között. A prózának ugyanazt a sűrűséget kell tartania, akkor is, ha másként valósítja azt meg, mivel hosszabb lélegzetvételű. Bruno Ganz, aki sokszor szaval verseket, ezt mondja egy interjúban: „Igen, a lírában lehetséges, hogy egyetlen sor felnyisson egy hatalmas teret, mégpedig azon keresztül, ami a szavaknak értelmet ad. Ez aztán különös módon összekapcsolódik a következő sorral, az új terek állandóan felnyílnak. Tehát nem úgy, mint a lineáris szerkezetű prózában, a fejtegetés, érvelés módján. Ott a késleltetéssel, vagy a szöveget keresztül-kasul átjáró mozgásokkal találkozhatunk. Számomra a líra egy tágas térben áll, levegővel beburkolva. Mindig többet jelent, mindig többet mozdít annál, mint amit közvetlenül a szavak mondanak.”[3]
Bruno Ganz találóan fogalmazta meg, hogy mi történik, amikor valakit magával ragad egy szöveg. És ez minden írásra igaz, a prózára is, kristálytisztán látszik, hogyan működik. Hanna Krallnál például: „A bécsi Gestapótól Auschwitzbe vitték. Ott karanténban volt; három hónappal később – tovább nem maradhatott, mert Mauthausenben várta a férje – odament Doktor Mengeléhez a feljáróra, azt mondta neki, hogy ápolónő, és arra kérte, hogy a transzportot kísérhesse. […] Doktor Mengele ott a feljárón, de előkelően és udvariasan, rövid vizsgát tartott. „Hogyan különbözteti meg az artériás vérzést a vénás vérzéstől?”, kérdezte. Ezt tudta, hiszen a gettóban a tífuszkórházban betegápolást tanult. „Percenként milyen gyakran lélegzik az ember?”, kérdezett Doktor Mengele tovább. Ezt nem tudta, és megijedt. „Percenként hányszor ver a szív?” kérdezte, mint egy megértő tanár, aki nem szereti megbuktatni a vizsgázókat. „Attól függ”, felelte ő, „hogy fél-e az ember, és hogy milyen magas.” Doktor Mengele felnevetett, és akkor ő észrevette, hogy a két metszőfoga között rés van, Diasztéma, jutott eszébe a megnevezés a betegápolói tanfolyamról. Egy ilyen rést a fogak között diasztémának neveznek.”[4] Hanna Krall dokumentál, a szóbeli stílusban meghagyott mondatokból álló írás az izgalom nélküli pontosság felé tart, élesen hallható csendbe fut. A mondatok egyszerre beszélnek és figyelnek, és olvasáskor a tények szinte elviselhetetlen közelségében tartanak. Hanna Krall minden kommentárt megtagad tőlünk, a tömörítés és a tények elrendezése folytán kérlelhetetlen közvetlenség jön létre, ami elkezd visszhangzani a fejünkben. A szerző dokumentált valóságai látszólag önmagukat beszélik el. De ez Hanna Krall nagyszerűsége, hogy elhagyja a kommentárokat, és mégis ott áll minden mondat mögött, láthatatlanul belemosódva. Fikció nélküli, nyomatékos irodalmiasítás ez, csupán a szavak, a sorrend, a snittek öntudatának segítségével. Hanna Krall könyveiben a megtörténtet visszahelyezi a megélt rejtekhelyére.
Egy másik példa Alexandru Vona, aki a fikcióval dolgozik. De ez a fikció dokumentumszerű. Vona mondatai ragyognak, mert olyan csupaszok. Az otthon levés érzését így írja le: „… ha este a sötétben belépek a szobába, felismerem a széket, mert tudom, hogy abban a pillanatban ott kell állnia, de (tudom, hogy) egy másik, sötétségbe burkolózó szobában nem ismerném fel – mert idegen helyen egyáltalán nem látnék semmit.”[5] Vagy: „Az egész város olyan volt, mint a koncertteremben a mellettem ülő árnyékának rezzenéstelen körvonalai.”[6] Vagy: „Mindig jobban figyelek a saját arckifejezésemre, mint a beszélgetőtársaméra, és magamról mégis alig tudok többet mondani, mint azt, ami a másik szemében visszatükröződik.”[7] Vona mondatainak lapidárissága őrült bolyongást idéz elő, a megállapítás elidegenedik saját magától, paradigmává szélesedik, és nem tudom, hogyan és miért. Amit a mondat a fejben megmozdít, azt az ember nem is gondolná, ha magát kívülről nézi.

355b9658-e843-41d1-8801-41d38116205f

De egy szöveg metaforikus is lehet, láthatóan képekbe szőtt, mint António Lobo Antunesnél, és ebből kiindulva is torkollhat az önmagát elveszítő bolyongásba: „Fekete kedv, felhőszínű dühös melankólia gyűlt a tenger fölé, párnák párnákra tornyosultak, gomolygásuk redői tafotából voltak.”[8], írja És visszatérnek a karavellák című regényében.
Az itt idézett három szerző egymástól egészen különböző módon ír, és a fejemben mégis ugyanazt érik el, a mondataik lebilincselnek és elképesztenek, úgyhogy zavarodott és kábult leszek, mintha saját magam mellett állnék, és a mondatokkal a saját életemen kell dolgoznom. A prózában jól sikerült mondatokat gyakran azzal dicsérik, hogy líraiak. Talán azért, mert alkalmas arra, hogy önmagában megálljon. De ez csak a líra jó mondataira érvényes, a sekélyesekre nem. Itt vagy ott, csak két jó mondat hasonlíthat egymásra. Ez a mondat: „Ha a madarak meghalnak, a hasukkal felfelé sodródnak a szélben”, Antunes prózájában magától értetődő. És csak azért hangzik azonnal úgy, mint a jó líra, mert ez jó próza.            A cselekvésre vonatkozó szavakban – nem pedig azokban, amelyek a gondolkodásra vonatkoznak – már éppen elég csapda volt. De aztán elszöktem a világ rojtjairól, átléptem az aszfaltra, ahol a szőnyeg volt. Tizenöt éves voltam, amikor a városba költöztem, egészen más dolgokkal találkoztam, és megtanultam románul. Az elején nehéz volt, nagyon kellett figyelnem, ez megterhelt. Most már megvolt a kopogós gyíkcipőm, de mintha én magam hiányoztam volna. Úgy éreztem, mintha csak a lábujjhegyeim maradtak volna belőlem, hogy legyen valami a tűsarkú cipőben, amikor a városban jártam. A lehető legkevesebbet beszéltem. És aztán, fél év múlva, egyszerre szinte minden újra ott volt a helyén, mintha semmit sem kellene tennem, mintha a járdaszegélyek, a hivatali pénztárablakok, a villamosok és az üzletekben minden holmi az én számomra tanulta volna meg ezt a nyelvet.
Amikor a környezetünk csak azt a nyelvet beszéli, amit mi nem tudunk, akkor az egész környező vidékkel együtt fülelünk a nyelvre. És ha elég sokáig maradunk ott, akkor a vidékben levő idő megtanulja számunkra a nyelvet. Így volt ez velem, és az értelmem egyáltalán nem fogta fel, hogyan történt. Azt hiszem, alábecsüljük a szavakra való odahallgatásunkat. A figyelmes hallgatás azonban a beszéd előkészülete. Egy napon a szám magától kezdett el megszólalni. A román nyelv akkorra olyanná vált, mint a sajátom. A szavaknak elnyílt a szemük csodálkozásukban, amikor – akaratlanul is – a saját német szavaimhoz kellett hasonlítanom őket. Néha bosszantó, torznak tűnő zavarosságuk érzéki volt, pimasz, és meghökkentően gyönyörű.
A falusi nyelvjárásban így mondtuk: a szél JÁR [der Wind GEHT]. Az iskolában viszont, ahol a standard németet kellett használni, azt mondták: a szél FÚJ [der Wind WEHT]. És hétéves koromban ez számomra úgy hangzott, mintha fájdalmat okozna saját magának [sich wehtun]. És románul így mondták: a szél ÜT [der Wind SCHLÄGT], vântul bate. A mozgás zaját azonnal lehetett hallani, amikor azt mondtuk: üt, és akkor a szél nem magának fájt, hanem másokat bántott. Amilyen különböző volt a szél fúvása, ugyanolyan eltérő volt az is, ahogyan ez abbamaradt. Németül így mondják: a szél ELÜLT [der Wind hat sich GELEGT], ez sima és vízszintes. Románul azt mondják: a szél MEGÁLLT [der Wind ist STEHENGEBLIEBEN], vântul a stat. Ez meredek és függőleges. A szél példája csak egy a számtalan és állandóan működő elmozdulás közül, amelyek a nyelvek között egy és ugyanazon tény esetében megtörténnek. Szinte minden mondat egy más pillantás, más szemszög. A román nyelv a világot annyira másképpen látta, amennyire másak voltak a szavai. És minden másképpen volt belefűzve a nyelvtan hálózatába.
A liliom, crin, románul hímnemű. Világos, hogy a nőnemű liliom [DIE Lilie] más szemmel néz ránk, mint a hímnemű liliom [DER Lilie]. Németül egy liliomhölggyel, románul egy liliomúrral van dolgunk. Ha mindkét látásmódot ismerjük, ezek összekapcsolódnak a fejünkben. A nőnem és a hímnem nézőpontja felhasad, és a liliomban egymásba ring egy nő és egy férfi. A tárgy belsejében egy parányi spektákulum megy végbe, mert már nem ismeri egészen önmagát. Mi lesz a liliomból két, egyidőben működő nyelvben? Egy női orr egy férfiarcon, fehér kesztyű vagy gallér. Jövés-menés-illata van, vagy időben-megmaradás-illata. A két nyelv lezárt, mozdulatlan liliomából egy rejtélyes, soha véget nem érő történés lett a két liliom-látásmód összekapcsolódása révén. Egy ilyen kétrétegű liliom mindig ott nyugtalankodik a fejünkben, és magáról meg a világról ezért mindig valami váratlan dolgot mond. Többet látunk benne, mint az egynyelvű liliomban.
Az egyik nyelvből a másikba vezető úton átváltozások történnek. Az anyanyelv látásmódja szembekerül az idegen nyelv más látásával. Az anyanyelv birtokába szinte saját közreműködésünk nélkül jutunk. Ez a hozományunk, ami észrevétlenül jön létre. Ami felbecsüli értékét: a később hozzá csatlakozó, másképpen megszerzett idegen nyelv. Az addig egyértelműnek hitt szavak közül hirtelen ránk villan azok esetlegessége. Az anyanyelv ettől a pillanattól kezdve nem a tárgyak egyetlen rögzített helye, az anyanyelv szava nem a dolgok egyetlen mértéke. Biztosan igaz, hogy az anyanyelv elmozdíthatatlan abban, amit számunkra jelent. Nagyjából továbbra is hinni fogunk ennek a mértéknek, akkor is, ha azt viszonylagossá teszi egy később megtanult nyelv más látásmódja. Tudjuk, hogy ez a legbiztosabb és legszükségesebb mérték, amink van, akkor is, ha véletlenszerű, ugyanakkor ösztönszerű. Az erőfeszítés ára nélkül áll a szánk rendelkezésére, anélkül, hogy tudatosan vagy szándékosan megtanultuk volna. Az anyanyelv a pillanatnyi szükségben, feltétlenül ott van, mint a saját bőrünk.
És ugyanolyan sérülékeny is, ha mások becsmérlik, megvetik vagy egyenesen megtiltják a használatát. Aki – ahogyan én is – Romániában a nyelvjárást beszélő faluból, az iskolában hiányosan elsajátított standardnémet-tudással bekerült az ország nyelvének környezetébe, a román városba, annak bizony nehéz dolga volt. A városban töltött első két évem alatt általában egyszerűbb volt, hogy egy ismeretlen helyen megtaláljam a helyes utat, mint az ország nyelvében a helyes szót. Úgy voltam a románnal, mint a zsebpénzemmel. Alig kezdett csábítani egy tárgy valamelyik üzletben, a pénzem máris túl kevés volt ahhoz, hogy kifizessem. Amit el akartam mondani, azért meg kellett fizetnem a megfelelő szavakkal, és sokat nem ismertem, az a kevés pedig, amit ismertem, nem jutott idejében eszembe. De ma tudom, hogy ez a fokozatosság, ez a késlekedés, ami a saját gondolkodásom szintje alá kényszerített, időt adott nekem arra, hogy megcsodáljam a dolgok átváltozását, ami a román nyelv megismerése közben következett be. Tudom, hogy szerencsésnek mondhatom magam, amiért ez megtörtént. Mennyire más pillantás vetül a fecskére [Schwalbe] a román nyelvben, ahol ezt a madarat így hívják: rândunica, azaz SORBANÜLŐCSKE [REIHENSITZCHEN]. Mennyivel több van ebben, mint a német szóban. A madár neve elmondja nekem, hogy a fecskék fekete sorokban ülnek a villanydróton, az egyik egészen közel a másikhoz. Én ezt, amikor a román szót még nem ismertem, minden nyáron láttam. Elámultam rajta, hogy a fecskét ilyen szépen is meg lehet nevezni.
Egyre gyakrabban fordult elő, hogy a román nyelv szavai érzékletesebbeknek, a saját tapasztalatomhoz találóbbnak bizonyultak az anyanyelvem szavainál. Nem akartam többé nélkülözni az átváltozások trapézmutatványait. Sem beszédben, sem írásban. A könyveimben eddig egyetlen mondatot sem írtam románul. De világos, hogy a román nyelv velem együtt ír, mert belenőtt a látásmódomba, a tekintetembe.
Az anyanyelvnek nem árt, ha a véletlenszerűségei megmutatkoznak más nyelvek nézőpontjának tükrében. Éppen ellenkezőleg: ha az anyanyelvünket egy másik nyelv segítségével, azaz egy más látásmóddal szemmel tartjuk, az egy újra és újra megerősített bizalomhoz, hitelességhez vezet, erőfeszítés nélküli szeretethez. Az anyanyelvemet soha nem azért szerettem, mert jobb lett volna másnál, hanem azért, mert a legjobban ismertem, és a legmélyebb bizalom kapcsolt hozzá.

60c2ef87-376f-4306-b939-df10bfa086d1

Az anyanyelvbe vetett ösztönös bizalmat sajnos meg is semmisítheti valami. A nácik zsidóüldözései után Paul Celannak együtt kellett élnie azzal, hogy a német, az anyanyelve, egyben az anyja gyilkosainak nyelve is. Celan ebben a jeges hasadékban állva sem szabadulhatott a saját nyelvétől, hiszen már a legelső szóban, amit kimondott, amikor beszélni tanult, ez a nyelv már benne volt. Ez a nyelv befészkelte magát a fejébe, hozzánőtt, és ott is kellett maradnia. Noha a koncentrációs táborok kéményeinek füstjét hozta magával, Celannak továbbra is hagynia kellett, hogy ez a nyelv legyen számára a legintimebb kifejezés nyelve, annak ellenére, hogy választhatott volna a jiddis, a román és az orosz közül, mert ezeket is korán megtanulta abban a környezetben, ahol felnőtt, később pedig a franciát használta nap mint nap. Egészen másként volt ez Georges-Arthur Goldschmidtnél. A zsidóüldözés után elzárkózott a német nyelvtől, és évtizedekig csak franciául írt. De a németet nem felejtette el. És későbbi, németül írt könyvei olyan virtuózak, hogy a legtöbb Németországban írt könyv hozzájuk képest száraz és sekélyes. Azt is mondhatnánk, Goldschmidtet hosszú időre megfosztották az anyanyelvétől.
Számos német szerző abban a hitben ringatja magát, hogy az anyanyelv – ha éppen ezen múlna – bármi mást helyettesíteni és pótolni tudna. Noha az ő esetükben még soha nem múlt ezen, ezt mondják: A NYELV HAZA. Az írók, akiktől a hazájukat nem vitatja el senki, akiknek az otthonukat nem fenyegeti veszély, hanem az minden további nélkül a rendelkezésükre áll, bosszantanak ezzel a kijelentésükkel. Aki németként az mondja, A NYELV HAZA, annak kötelessége, hogy valahogyan viszonyuljon azokhoz, akik ezt a mondatot meghatározták. És emigránsok voltak, akik meghatározták, akik Hitler gyilkosságaitól csak elmenekülve szabadulhattak meg. Rájuk vonatkoztatva A NYELV HAZA hirtelen üres önigazolássá zsugorodik. Csupán annyit jelent: „Még létezem.” A NYELV HAZA az emigránsok számára a kilátástalan idegenségben a saját szájukba adott ragaszkodás volt saját magukhoz. Azoknak, akiket a hazájuk kedvük szerint enged jönni és menni, nem kellene koptatniuk ezt a mondatot. Biztos talaj van a lábuk alatt. Ha az ő szájukból hangzik el, a mondat kioltja a menekülők minden veszteségét. Azt sugallja, hogy az emigránsok eltekinthetnek egész egzisztenciájuk összeomlásától, a magánytól, örökre megtört önértelmezésüktől, mert az anyanyelv – amit a koponyájukba zárva hordozható hazaként magukkal visznek – mindenért kárpótolja őket. De az anyanyelvet magunkkal vinni nem lehetőség, hanem egyszerűen nincs más választásunk. Csak akkor nem lenne nálunk, ha meghalnánk – de ennek a hazához semmi köze.
Nem szeretem a „haza” szót, Romániában ezt magával a hazával együtt két csoport is kisajátította. Az egyik a falvak polkabajnokaiból és erkölcsszakértőiből állt, a másik a diktatúra hivatalnokaiból és tányérnyalóiból. A falusi haza: németkedés, az állami haza: gondolkodás nélküli engedelmesség és az elnyomástól való vak félelem. Mindkét haza-fogalom provinciális, xenofób és arrogáns. Mindenütt árulást szimatoltak. Mindkettő ellenségeket keresett, az ítéletük gyűlölettel teli, pontatlan és megváltoztathatatlan volt. Mindkettő rest volt egy hibás ítéletet később újragondolni. Mindkettő a rokoni felelősségre és annak ököljogára hagyatkozott.
A falusiak az első könyvem megjelenése után szembeköptek, ha a város utcáin találkoztunk – mert a faluba már vissza se mertem menni. Otthon pedig a borbély közölte nagyapámmal, egy akkor már majdnem kilencven éves bácsival, aki már évtizedek óta minden héten a kuncsaftja volt, hogy többet soha nem fogja megborotválni. A parasztok nem akartak többet anyámmal egy traktorba vagy szekérre ülni, megbüntették és egyedül hagyták a végtelen kukoricaföldeken, amiért ilyen elvetemült lánya volt. Más okokból ugyan, de ugyanabba a magányba taszították, amilyet gyerekként én is átéltem. És eljött hozzám a városba, sírt, de próbált szemrehányások nélkül beszélni, és mégis vád volt minden szava, amikor ezt mondta: „Hagyd már békén a falut, nem tudsz valami másról írni? Nekem ott kell élnem, neked nem.” A városban az államhivatalnokok elráncigáltak kihallgatásra, és megbízták a falusi rendőrt, hogy anyámat egy egész napra zárja az irodájába. Soha nem engedtem, hogy a családom beleszóljon abba, amit írtam vagy nyilvánosság előtt elmondtam. Nem is beszéltem nekik arról, hogy mivel foglalkozom, és ők nem kérdeztek erről. Tudtam, hogy kockázatos, amit teszek, és kívül akartam tudni őket ebből a veszélyből. A falu és az állam rokoni megtorlásokra épülő rendszere azonban felelősségre vonta őket abban, amihez semmi közük nem volt. Bűntudatom volt ezért, de semmit nem változtathattam, nem vonhattam vissza egy szavamat sem velük vagy az állammal szemben. Haza volt-e ez a hely, csak mert mindkét haza-párt nyelvét ismertem? Éppen azért, mert ismertem ezeket a nyelveket, odáig jutottunk, hogy nem akartuk és nem is tudtuk ugyanazokat a nyelveket beszélni. Mondataink tartalma már az első szónál összeegyeztethetetlen volt.
Jorge Semprun egyik mondatához tartom magam. Federico Sánchez búcsúzik című könyvében áll, és összegzi a KZ-fogoly, illetve a Franco-diktatúra elől emigrált, idegenben élő Semprun tapasztalatát: „Nem a nyelv a haza, hanem az, amit beszélnek.”[9] Ez a mondat tud arról a minimális belső egyetértésről az elmondottak tartalmával, ami ahhoz szükséges, hogy úgy érezzük: hozzátartozunk a nyelvhez, és ahhoz, aki használja. Hogyan is lehetne számára haza Franco Spanyolországában a spanyol nyelv? Az anyanyelvén elmondott szavak az életére törtek. Semprun belátása, A HAZA AZ, AMIT BESZÉLNEK, gondolkodik, ahelyett, hogy az egzisztencia legnyomorúságosabb pillanatában a hazával kacérkodna. És hány iránit vetnek ma is egyetlen perzsa mondatért börtönbe. Hány kínai, kubai, észak-koreai, iraki nem lehet az anyanyelvében egy pillanatig sem otthon. Vagy talán Zaharovnak lehetett hazája az orosz nyelvben, házi őrizetben?
Ha az élet összhangja és rendje felbomlik, a szavak is összeomlanak. Hiszen minden diktatúra, akár jobb-, akár baloldali, ateista vagy istenekre hagyatkozó, a szolgálatába állítja a nyelvet. Az első könyvemben, ami a bánáti sváb faluban töltött gyerekkorról szólt, a román kiadó annyi minden mellett még a BŐRÖND szót is cenzúrázta. Izgató szónak számított, mert a német kisebbség kivándorlásáról hallgatni kellett. Ez a kisajátítás eltakarja a szavak szemét, és megpróbálja eltörölni a nyelv szavakon belüli értelmét és érthetőségét. A rendeleteket követő nyelv ellenséges lesz, mint a méltóságtól való megfosztás maga. Itt a hazáról, otthonról szó sem lehet.
Románul a szájpadlás a SZÁJ EGE [MUNDHIMMEL], cerul gurii. Ez románul nem hangzik patetikusan. Románul mindig új, váratlan fordulatokban és hosszú átkokban lehet káromkodni. A német nyelv ebben a tekintetben egészen puritán. Sokszor gondoltam, hogy ott, ahol a szájpadlás a száj ege, ott sok a hely, a szitkok a keserűség kiszámíthatatlan, poétikusan rosszindulatú tirádái lesznek. Egy jól sikerült román káromkodás már félig kész forradalom a szájpadlásunk alatt, mondtam akkor román barátaimnak. Ezért nem lázadnak fel az emberek a diktatúra ellen, egy szitkozódással letudják a dühüket.
Amikor már folyékonyan és hibátlanul beszéltem románul, még mindig elképedéssel füleltem ennek a nyelvnek a vakmerő képeire, fordulataira. A szavak látszólag jelentéktelenek voltak, és mégis a legtalálóbb politikai üzeneteket hordozták. Egy-egy szóban egész történet volt, ami önmagát mesélte, anélkül, hogy el kellett volna mondani azt. Az ország, ahogyan azt a szegénység mindenütt magával hozza, tele volt csótányokkal. A csótányokat OROSZOKnak nevezték, a lámpaernyő nélküli csupasz villanykörtét OROSZ CSILLÁRnak, a napraforgómagokat OROSZ RÁGÓGUMInak. Az egyszerű emberek nap mint nap a Nagy Testvér ellen fordultak furfangos, megvető szójátékaikkal. Az értelem összefüggései rejtve maradtak, ami a kifejezéseket annál gúnyosabbá tette. Amikor az üzletekben már csak füstölt csülköt lehetett kapni, amin hús sem volt, csak csont és köröm, ezeket TORNACIPŐnek nevezték el. Az ilyen jellegű politikai állásfoglalást nem lehetett megakadályozni.
A szegénység hozzátartozott a mindennapi élethez. Ha az ember a nyomorral viccelődött, azzal saját magát is kigúnyolta. De a gúnyban ott voltak a vágyak is, és karizmatikussá tették azt. Persze kivételekkel. Egy könnyűipari gimnáziumban, ahol egy ideig tanítottam, az egyik tanár alkatrésznek nevezte a diákokat, amikor felszólította őket: Popescu alkatrész, a táblához. A gépgyárban egy törpe volt a futár, aki az iratokat szállította, mert a gyár három épülete a város különböző részeiben volt. Amikor kopogott, nem lehetett őt látni, mert a nem ért fel az ajtó üvegéig. A gyárban úgy nevezték: NINCS ITT ÚR. Vagy a cigányokat, akik a vályogviskók nyomorát maguk mögött hagyva a gyárban fűtőig vagy szerszámlakatosig vitték, megvetéssel SELYEMCIGÁNYOKnak nevezték.
Ha a talpraesett, szinte minden helyzetben alkalmazható humort a diktatúra minden pillanatában megcsodáljuk, ez azt is jelenti, hogy elnézzük és kiszépítjük ballépéseit. Ahol a humor a kilátástalanságból ered, szellemességét a kétségbeesésből meríti, elmosódnak a határok a szórakozás és a méltóságtól való megfosztás között. A humornak csattanókra van szüksége, és ezek csak akkor szikrázhatnak fel, ha kegyetlenek. Verbális sziporkákról van szó. Voltak emberek, akiknek minden helyzetre volt egy viccük, talpraesettek voltak, variációk és kombinációk urai, egyenesen viccekre edzették magukat, a viccek bajnokai voltak. De ha ezek a viccek kivétel nélkül minden helyzetben ott voltak, sok közülük a legocsmányabb rasszizmusba siklott át. Az emberek megvetését magatartásformává tették. Néha megfigyeltem a gyári kollégáknál, akik akár órákon keresztül is képesek voltak viccelődni, hogy ezt a fajta emlékezetet nemcsak a verbális poénok szintjén gyakorolták, hanem minden és mindenki lenézésében is, ami vagy aki körülöttük volt. Az arrogancia, ami szükségszerűen jelen van minden poénban, reflexió nélküli megszokássá alakult. Egyfajta szakmai ártalom volt ez a viccelődők számára, ők eltorzultak, célt tévesztettek anélkül, hogy észrevették volna. Így kísérte a bűnös államhatalom ellen irányuló, szubverzív vicceket a rasszizmus. A gyár minden gyakorlott viccmondója esetében külön statisztikát lehetett volna készíteni, hogy hány szubverzív poénra jut egy rasszista vicc.            Ugyanígy van ez a szólásokkal, közmondásokkal vagy a rímes mondókákkal, amelyek dallama rögtön az emlékezetünkbe vésődik, és az egész kifejezés olyan simára csiszolt és zárt, hogy nem találunk benne hibát, hanem egyszerűen csak elkezdjük ismételni. A szabad piacgazdaságban például a reklám alkalmazza mondataiban és képeiben a csattanók hatékonyságát. Amikor Németországba érkeztem, megrémített egy költöztető cég reklámja, ezzel a mondattal: „Velünk lábra kelnek a bútorok.” A lábra kelt bútorokat csak a titkosszolgálat tudatosan elhelyezett jelzéseiként ismerem. Hazaértem, és láttam, hogy amíg nem voltam otthon, a szobából a szék átsétált a konyhába. A kép a falról a szobán átrepülve ráesett az ágyra.
Mostanában láttam Berlinben valamelyik buszmegállóban egy plakátot, egy női nyakat ábrázol, rajta két friss lövésnyom van. Az alsóból egy vércsepp folyik lefelé. Ez egy internetszolgáltató reklámja. Egy másik plakáton egy tűsarkú cipő egy férfikezet tapos. Nem tehetek róla, hogy komolyan veszem a képeket, és a szükségtelen, ezért a legaljasabb bántalmazást látom bennük, az alaptalan támadást. Nyegle játszadozást a kínzással és a gyilkossággal. Mi köze egy cipő csinosságának ahhoz, hogy egy emberi kézen áll? Az én szememben ezzel a cég csak lealacsonyítja a termékét. A gyönyörű cipőt, amit a plakáton láttam, soha nem tudnám megvásárolni, mert mindig eszembe jutna vele együtt a széttaposott kéz története. Ezt többé nem lehet elválasztani a cipőtől. Még nagyobb is, mint a cipő, fojtogatja az emlékezetemet. A cipő színe és a varrásának technikája eltűnik, de a kéz, amit taposott, világosan megmarad a fejemben. Többé soha nem kell megnéznem a plakátot, és mégis pontosan fel tudom idézni, hogy milyen helyzetben volt ott a férfi keze, amikor ráléptek.
Az emlékezet választása nem lep meg, mert olyan, amilyennek lennie kell: a brutalitáshoz kapcsolódva minden szépség elveszíti saját értelmét, kifordul magából és ellentétébe csap át, obszcénné válik. Így van ez a szép emberekkel, akik másokat bántanak, szép tájakkal, ahol emberi nyomor lakozik, és így van az aszfalton járó gyíkcipőkkel is, még akkor is, ha a kopogásuk után megfordulok az utcán. A cipőreklám azoknak az embereknek az emlékével zaklat, akiket személyesen ismertem, és akiket a diktatúrában kínoztak, akiket láttam összeomlani. Ez a kecses cipő a plakáton az én szememben mindenre képes. Soha nem lehetne az enyém, még ajándékként sem fogadnám el. Nem lennék benne biztos, hogy a cipő nem tér vissza a kéztaposás rossz szokásához anélkül, hogy észrevenném.
Az ilyen reklámot csak az tudja kitalálni, aki egy pillanatig sem gondol bele, hogy az erőszak fáj, és eltorzítja az embereket. Egy cipőt ilyen történettel megterhelni – ez nem az esztétika kifinomultsága, hanem brutalitással való felőrlése. Az ilyen reklámplakátok nagysága és csendje a szemeknek szánt mindennapi program. A plakátok megrágalmazzák az ábrázolt terméket, noha a szándékuk az, hogy kimagaslónak mutassák. A plakátok nagysága és csendje befészkeli magát a fejünkbe. Amíg a buszra várunk, a gyerekkocsit toljuk, a tele zacskókat cipeljük hazafelé a piacról, naponta süllyed egy-egy kicsit az a nagyon fontos küszöb, ami meghatározza, hogy mitől kezdve fájdalmas valami mások számára. Olyan csendben, mint a plakátok, a brutalitás felismerése becsúszik a civil mérték alá, amelyet pedig fenn kellene tartani. Amíg a plakátok makacsul vissza- és visszatérnek a szemem elé, szívesen megkérdezném a reklám és a cipő készítőjét: Még meddig akartok elmenni? Hol van nálatok a gyíkcipő határa?
Minden nap elhatározom, hogy figyelmen kívül hagyom a plakátokat, és mégis oda kell néznem. Cinikus módon tehát nagyon is jól működik nálam a reklám. Csak éppen a hatása fordított. Az olyan vásárlókkal, mint én, aki a legboldogabb lenne, ha az övé lehetne a gyíkcipő, ha éppen nem kompromittálná ez a reklám, nem számol senki. Attól tartok, a plakátkészítők nem tudatlanok, hanem reálisan gondolkodnak: a legtöbb vásárló a plakát láttán nem gondol semmi rosszra, nem lesz hűtlen a márkához, hanem lelkesen elmegy az üzletbe. Arról a néhányról, akik megrémülnek, mert komolyan veszik a képeket, könnyű szívvel le lehet mondani.
Sokszor láttam apámat, mielőtt kilépett volna a házból, ahogyan ráköp a cipőjére, és egy ronggyal eldörzsöli a köpést. A leköpött cipő csillogott. A nyál volt az orvosság a szúnyogcsípésekre, a tövisek szúrásaira, az égési sebekre, a felhorzsolt térdre és könyökre. Nyállal lehetett eltüntetni a piszkot, ha az utcán járva a sár felcsapott a harisnyára vagy a kabát szegélyére, és az összemaszatolt bőrről is. Gyerekként azt gondoltam, a köpés mindenre jó. Nyáron hideg a bőrön, télen meleg. Aztán később olvastam az SS és a Wehrmacht fegyelemre idomító szabályairól. Ehhez hozzátartozott a csillogó csizma is. És amikor apám a cipőjére köpött, azt gondoltam: ezt a náciknál tanulta. Pontosan az át sem gondolt apróságokból látszik, hogy ott van benne az SS-katona. Akkor már tudtam a barátaimtól, akiket az egyetem előtt behívtak katonai szolgálatra, hogy a lezüllött román hadseregben is megvolt a cipőpucolás mániája. A katonáknak nem volt mivel a lövést gyakorolni, mert a puskagolyó túl drága volt, de a szájukban volt nyál. Minél kevesebbet lehetett célba lőni, annál többet gyakorolhatták a cipőpucolást. Cipőkrém az egész országban sehol nem volt. Egyik barátomnak, aki brácsán játszott, három napig kellett a tisztek cipőjét pucolni, amíg a torka a sok köpéstől egészen kiszáradt, és a keze úgy tele lett vízhólyagokkal, hogy néhány hétig nem tudott a hangszerén gyakorolni.
Nemrég olvastam valami egészen mást a katonákról és a köpésről. Nádas Péter írja a magyar hadsereg és a Varsói Szerződés csapatainak Csehszlovákiába való bevonulásáról, amikor 1968-ban leverték a prágai tavaszt, hogy „a magyar katonai járművek szélvédőjét addig köpdösték a Prága felé vezető úton, hogy az ablaktörők már nem működtek, és mögöttük a magyar katonák reszkettek és sírtak…”[10] A köpés mint a civilek fegyvere a hadsereg ellen.
Ha egy gyerek nagyon hasonlított a szüleire, a faluban úgy mondták: az anyja vagy az apja kiköpött mása [das Kind ist dem Vater (der Mutter) wie aus dem Gesicht gespuckt.]. A vidéknek, ahonnan származom, különös és ártatlan viszonya lehet a köpéshez, különben ezt az önmagában sértő fordulatot nem tekintenék tárgyilagosnak, sőt egyenesen barátságosnak. De ugyanott mondják ezt is emberekről: „Rossz, mint a köpés.” [Er ist schlecht wie Spucke.] És ez a rövid mondat a legdurvább szitok volt, amit valakire lehetett mondani. A köpésnek és a beszédnek köze van egymáshoz. Ahogyan Nádas példája mutatja, a köpködés ott kezdődik, ahol a szó már nem elég, hogy kifejezze a megvetést. Valakit leköpni: ez minden szitkozódáson túltesz. A köpés kemény, testi összetűzés.
A románban, mint a legtöbb újlatin nyelvben, szinte minden szó hangzása hajlékony, és az egyik szó könnyen rímel a másikra. Ezért alig volt olyan helyzet, aminek ne lett volna meg a maga rímes mondókája, szólásmondása, találó fordulata. Sima kifejezések kísérték a mindennapok zuhanásait és repedéseit. Mint a vicceknél is, kétszeres figyelemmel kellett hallgatni őket, hogy eldönthessük: valamikor majd megismételjük-e őket, vagy soha nem fogjuk a szánkra venni. Azt, hogy „Egy cigány távolról embernek látszik” ugyanolyan gyakran mondták, mint hogy „Mostantól minden nap egy kakaslépéssel hosszabb”, amikor tavaszodott, és délután egyre tovább tartott a világosság, vagy ősszel: „Mostantól minden nap egy kakaslépéssel rövidebb.” A szólások és közmondások képzelőereje minden nyelvben a szavak pofonütései és bársonyos simogatásai között mozog.
Egy dél-németországi ismerősöm mesélt egy történetet a gyerekkorából, amit a háború utáni Németországban élt át. Szilveszterkor mindig látott olyan petárdákat, amiket kisgyerekek is használhattak. Egy hosszú gyújtózsinórból és a pukkanó hangot adó részből állt, és ZSIDÓDURRnak hívták. Amikor ezt a szót hallotta, úgy értette, DZSÚDÓDURR, és azt gondolta, hogy a hangos robbanás a dzsúdóhoz, a sporthoz kapcsolódik. Egészen tizenhét éves koráig ezt hitte, és ez idő alatt mindig, otthon vagy az üzletben, amikor ezt vásárolta, DZSÚDÓDURRt kért. Soha nem javították ki sem a szülei, sem az árusok. Az ismerősöm azt mondta, hogy később, mikor megtudta a petárda igazi nevét, minden egyes szilveszter esti robbanásért szégyellte magát. Az apja ekkor már halott volt, de az anya még élt, és mégsem volt képes a mai napig sem megkérdezni tőle, hogy hogyan tudta a szilveszteri petárdákat Auschwitz után is ZSIDÓDURRnak nevezni. Miért nem tudja most megkérdezni az anyját, erre voltam kíváncsi. Erre megvonta a vállát.
A nyelv soha és sehol nem volt politikamentes terület, mert nem választható el attól, amit valaki mással teszünk. Mindig az egyszeri esetekben él, és mindig újra fülelni kell rá, hogy mit akar mondani. A cselekvéssel való elválaszthatatlan viszonyában válik legitimmé vagy elfogadhatatlanná, széppé vagy csúnyává, azt is mondhatjuk: jóvá vagy rosszá. Minden nyelv, vagyis minden beszédmód más szemekkel lát.

András Orsolya fordítása

Herta Müller: In jeder Sprache sitzen andere Augen. In: Uő: Der König verneigt sich und tötet. München: Carl Hanser Verlag, 2003. 7-39.

 

[1] Alexandru Vona: Die vermauerten Fenster. (Bukarest, 1993), német ford. Georg Aescht. Reinbeck 1997. 47.
[2] Vona, 43.
[3] Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2000. november 18.
[4] Hanna Krall: Legoland. Német ford. Wanja W. Ronge, Frankfurt am Main 1990. 43.
[5] Vona, i.m., 11.
[6] Uo., 55.
[7] Uo., 1.
[8] António Lobo Antunes: Die Vögel kommen zurück (Lisszabon, 1981), német ford. Ray-Güde Mertin, München 1989. 68.
[9] Jorge Semprun: Federico Sánchez verabschiedet sich. Német ford. Wolfram Bayer, Frankfurt am Main 1994, 13.
[10] Nádas Péter: Parasitäre Systeme. In: Neue Zürcher Zeitung, 4/5., 2000. november.

Ezra Pound: Canto CXV

A tudósok rettegnek
…..az Európai elme leáll
Wyndham Lewis inkább vak lett
……mintsem hogy elméje leálljon.
Szél alatt éjjel a garofanik közt,
…..a szirmok csaknem dermedtek
Mozart, Linné, Sulmona,
mikor az ember barátai gyűlölik egymást
hogy lehetne béke a világon?
Nyerseségük mulattatott zsenge koromban.
Kifeslett hüvely ami bevégzett
…..de a fény örökké zeng
halvány jel a mocsarak felett
…..ahol a zsinegfű suttog a forduló árhoz
Tér, idő
sem az élet, sem a halál nem válasz.
És azokról, kik a jót keresve,
…..bűnt követtek el.
In meiner Heimat
…..ahol a holtak jártak
…………és az élőket mind kartonból vágtak.

Halmi Dávid Fordítása

Ezra Pound: Villanella: A Lélektan Órája

Túlgondoltam a találkozót
…..ez volt, ami igazán baljós.
Középkorú törődésse
….szórtam el az illő könyveket,
majdnem megjelöltem az oldalakat is.

A szépség oly ritka dolog.
Oly kevés iszik kutamból.

Annyi meddő megbánás,
Annyi elfecsérelt óra!
Most az ablakból figyelem
…..az esőt, a vándorló buszokat.

„Kis kozmoszuk megrendült”
…..Levegővel ébredt a tény.
A városban arrafelé
…..más erők játszanak rájuk.
Hogy honnan tudom?
…..Ó, tudom én azt jól.
Számukra valami megindult.
…..Ami engem illet:
Túlgondoltam a találkozót.

A szépség oly ritka dolog.
Oly kevés iszik kutamból.

Két barát: Az erdő lehellete…

Barátok? Talán kevésbé lennének barátok,
…..amiért valaki végre rájuk talált?
Kétszer ígérték, hogy jönnek.

„Éjjel és reggel derekán?”

A szépség inna elmémből.
A fiatalság egy időre elfelejtené,
…..hogy fiatalságom elhagyott engem.

II.

(„Szólalj! Miért táncoltál oly mereven?)
Valaki dicsérte munkád,
és beszélt róla, nemesen.”

„Olyan voltál, mint egy bolond?
Az első éjjel?
A második éjszakán?”

„De újból ígérték:
…..’Holnap teaidőben.’ „)

III.

A harmadik nap jött el,
……és egyikük sem szólt;
Se a férfi, se a nő,
csak mástól jött egy üzenet:
…..„Kedves Pound, elhagyom Angliát.”

Halmi Dávid Fordítása

Halmi Dávid fordítása

 

 

 

 

 

 

Charles Bukowksi: Tehenek a rajzórán

A jó idő olyan,
mint
a jó nő ˗
nem mindig fordul elő,
és ha épp mégis
nem tart
örökké.
A férfi
szilárdabb:
Ő ha rossz,
nagy eséllyel
az is marad,
vagy ha jó,
lehet ki-
tart,
de a nőt
megváltoztatja
mind
a gyermek
a kor
az étrend
a beszélgetés
a szex
a hold
a hiánya vagy
a jelenléte a napnak
vagy a szép napoknak.
A nőt szeretettel
kell táplálni,
hogy túlélje
eközben a férfi attól
erősebb,
ha utálják.

A Spangler’s bárban piálok ma este
és emlékszem a tehenekre,
amiket rajzórán festettem
és jónak tűntek
jobbnak tűntek, mint bármi,
ami itt van. A Spangler’s Bárban piálok és
azon töprengek melyiket imádjam, melyiket utáljam, de nincs rá szabály:
Csak szeretem és utálom
magam-
kívül állnak tőlem,
mint az asztalról leejtett narancs,
ami tovább gurul; ezt kell
eldöntenem:
öljem meg
vagy szeressem magam?
Melyik az árulás?
Az információ honnan
származik?
Könyvek… mint törött üveg:
A seggem se’ törölném velük
kezd sötétedni,
látod?
(itt piálunk és beszélgetünk
egymással és
úgy tűnik, tudjuk)
azt a tehenet vedd, amelyiknek a legnagyobb a csöcse
azt a tehenet vedd, amelyiknek a legnagyobb a segge

Tisztelegj.

A csapos odacsúsztatja a sört,
végig szántja a pultot,
mint egy olimpiai futó
és a kezem, mint egy harapófogó
megállítja, felemeli
a tompa csábítás arany húgya,
megiszom és
ott állok
rossz idő van a tehenekre
de kész vagyok
a kefélésre
a zöld gyep szalma szem
a szomorúság elsodor
és megiszom a sört egy húzásra
valami ütőset
gyorsan
ami megadja a bátorságot és a szeretetet, hogy
menjek
tovább.

Mussó Erika fordítása