Válaszul küldte egy férfinak, aki udvarolt neki,
és egyszer olyasmit mondott, hogy a lassú víz sebes sodorrá válik.

                                                                       Akazome Emon

Tán a lassú víz
sebes sodorrá válik?
Holnap-patakban,
ha köztünk a sekélyet
csalókán méllyé tennénk…[1]

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye,
Szerelmes dalok második kötete, 696.)

 

Akkor költötte, amikor bánkódott amiatt, hogy kedvese elfelejtkezett róla, és a nyolcadik hónap táján elnézte a harmatot a szobája előtti kertben.                                                                                                                Akazome Emon

 

Ha velem együtt
üldögélő harmatcsepp[2]
nem volna, ugyan
kivel virrasztanám át
ez őszi éjszakákat?

(Szóvirágok gyűjteménye, Szerelmes dalok második kötete, 246.)

 

Amikor mulandónak érezte a földi világot, egy olyan valakinek küldte,
aki régóta nem írt neki. ……………………………………………………………………………………….Akazome Emon

 

Nem illantam el
e mulandó napokban.
Egy harmatcseppnyit:
élsz-e, halsz-e – legalább
ennyit kérdezz már tőlem!

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye,
Vegyes témájú dalok harmadik kötete, 1012.)

Fittler Áron fordításai

Akazome Emon (赤染衛門)
958 körül–1041 után

Icsidzsó császár (一条天皇, uralk. 986–1011) korának egyik legjelentősebb udvarhölgyköltője. Akazome Tokimocsi (赤染時用) lánya, ám egyes Heian-kori források szerint valódi apja a szintén híres költő, Taira no Kanemori (平兼盛, ?–990). A kor politikai vezetője, a régens és főtanácsadó Fudzsivara no Micsinaga (藤原道長, 966–1027) felesége, Minamoto no Rinsi (源倫子) mellett szolgált udvarhölgyként, de lányuk, Sósi (彰子) császárné udvarában is tevékenykedett. Idős korában is rendkívül aktív életet élt: nagyjából nyolcvan éves volt, amikor két jelentősebb költői versenyen (utaavasze, 歌合) is részt vett. Verseiből sokat beválasztottak valamennyi császári rendeletre összegyűjtött vaka-antológiába. Heian-kori arisztokrata nőként rendkívüli módon jól ismerte a buddhista szövegeket és a buddhizmus tanításait. Fiatal kora óta több buddhista témájú és buddhista szövegek motívumain alapuló verset költött, férje, a kínai nyelvű költészetben és prózában jeleskedő tudós, Óe no Maszahira (大江匡衡) halála után pedig figyelme fokozottan a tanok felé fordult. Később szerzetesnőként buzgó lelkigyakorlatot végzett, beleértve a buddhista témájú vakák komponálását is.

Borítókép: a fordító felvétele

[1] A Holnap-patak a mai Nara prefektúrában található Aszuka-patak (Aszukagava, 飛鳥川), amely arról ismert, hogy gyorsan változnak benne a mély, lassú és a sekély, sebes folyású részek helyei. Ez a változékonyság ebben a versben arra utal, hogy a lírai én és szerelme esetleg csak hazudja egymásnak, hogy mélyek az érzései, a lírai én pedig reméli, hogy nincs így.

[2] Az eredeti szövegben többértelmű kifejezést találunk: az „okiiru” egyaránt jelenti azt, hogy (a harmat) rajta ül valamin (置きゐる), és azt, hogy valaki ébren van (起きゐる).

Magányos felhőként kószáltam
Ki magast lebeg hegy s völgy felett,
S váratlan, tömeget láttam
Aranyló nárciszt, sereget;
Tó mentén s fák alatt
Szellővel libbenőt, táncosat.

Folyvást, ahogy csillagok fénylenek
És sziporkáznak a Tejúton,
Úgy nyújtóztak véges-végtelen
Öbölhosszt sávjukon:
Egyetlen pillantásom tízezret lát,
Billegeti fejük a virgonc tánc.

Mellettük hullámok ropták, ám ők
A csillanáson túltettek vigasságban:
Lehetett is más, mint boldog a költő
Ily bohó társaságban:
Bámulva-bámultam, alig gondolón
E premier mily kinccsel ajándékozott.

Hisz sokszor kanapémon elnyúlva
Henye vagy tűnődő kedvvel,
Benső szememben ők villannak:
Ők magányom igaz üdve,
És szívem gyönyörrel telik,
Vele táncol sereg nárcisz.

Villányi G. András fordítása

 

A szerelem természetéről

Korom az éj s végtelen erdő
millió szővi át millióképp.
Ám légyottunk helye a titkos sötétben,
amiként párunk – ismeretlen.
Hitünk mégis kitart – a mosolygó ajkú,
életre szóló áldás bármikor feltűnhet.
Illat, érintés, hang, dalfoszlány
érint s tűnik tova; gyönyörcsóvát keltve.
Majd derült égből a villám:
beleszeretek tüstént kit meglátok.
Szólok hozzá, kiáltok: „Ez az élet áldott!
Érted vándoroltam annyi kilométert!”
S tengersok, ki közel ért és sötétbe
veszett – sejtelmem sincs léteznek vagy sem.

Álmom borongó ösvényén

Álmom borongó ösvényén egy szerelmet kerestem, ki múlt életben
……………………………………..  enyém volt.

Háza elhagyatott utca végén állt.
Pávája rúdon szunnyadt az esti fuvallatban, a sarokban galambok kushadtak.
Lámpását a kapunál letette s megállt előttem.
Nagy szemét arcomra szegezte és némán kérdte: „Jól vagy, kedves?”
próbáltam felelni, de eltűnt a nyelvünk, feledésbe süllyedt.

Fejem törve törtem, ám neve nem jutott eszembe, sem nevem.
Szemében könny csillant. Kinyújtotta jobbkezét. Némán állva megfogtam.
Lámpásunk lángját esti fuvallat borzolta, majd elhunyt.

 

Csók

Ajakcsevej ajkak hallásának
Mintha egymás szívéből innának.
Két otthonról kószált szerelmes,
összeérő ajakzarándokok.
A szerelem törvénye kelt hullámokat,
két ajakpáron megtörni s elcsitulni.
Két egymásra sóvár vad vágy
társra lel végre a test határán.
Dalát szerelem jegyzi finom betűvel,
Csókok írásművészete az ajkakon.
Ajkakról szed virágot,
később füzérré fonja tán.
Ajkak édes egyesülése
két mosolynak vörös nászágy.

 

Amikor találkoztunk

Összefutottunk ketten,
ahol élet s halál folyói álltak,
s az idő elhallgatott.
Ma oly messzi mindez,
most magamban vitorlázom,
hajóm fergetegben bukdácsol
és ismét emlékezem,
ahogy találkoztunk akkor
a világtól távol,
hová a menny lehajlott.

Feledve mindent
egymás mellett ültünk,
aznap megértettem
mitől táncol a fű s
mily gyönyörtől remeg
a földkerekségen minden,
mitől fénylik sötétben a csillag,
mily hatalmas késztetés
hajtja az élet lélegzetét;
aznap megértettem,
mikor ébredésünk egymás arcába nézett.

Kezeddel kezemben
az eget bámultam
szavunk nem volt,
nem éreztük, hogy időnk múlna
felleltem szívem mélyén aznap
a szó értelmének hol van határa,
miként kel a mindenség szívéből zene,
sóvár fák, hogy borulnak virágba;
átláttuk mindezt, felzokogva
határtalan kéjben.

Akkor értettük meg mily láng
perzseli némán a tavasz szeleit;
miért eped a hajnali nap
mindenben elveszni;
éjjel-nappal miért fut a folyam
a tengerrel találkozni;
miért önfénye a villám veszte;
mi az éji játszma a hajnallal,
amelyben vereségét elfogadja:
amikor játékunkban együtt
mindenünket egy lapra tettük.

 

A lét zajgó rohantában[1]

A lét zajgó rohantában állsz, ó, kőbe vésett szépség,
moccanatlan néma, távoli önmagad.
A Vén Idő bűvölten ül lábadnál és ismételgeti:
„Szólj hozzám, szerelmem szólj, hangtalan menyasszonyom!”
Ám beszéded kőbe zárt: ó, sérthetetlen kellem!

 

Ahol félelmet az elme nem ismer 

Ahol félelmet az elme nem ismer és magasban a fej,
ahol a tudás szabad,
ahol a világot nem zúzták cserepekre
határok belterjes szűkére,
ahol a való mélyéből fakad a szó
ahol fáradatlan kitartás nyújtja tökély felé karját,
ahol az értelem tiszta folyása nem téved
holt szokások kietlen sivatagjába,
ahol Te kalauzolod az elmét előre
táguló körébe gondolatnak, tettnek…
Atyám, a szabadság ily mennyére hazám felébreszd!

 

Első napvilág

Az első napon
kérdését a nap feltette az
élet friss nyilvánulásának –
Ki vagy te?
Nem érkezett válasz.
S peregtek az évek.

Az utolsó napon az utolsó napsugár
kérdését kimondta
a nyugati óceán partján
sustorgó estnek –
Ki vagy te?
Nem érkezett válasz most sem.

 

 

Villányi G. András fordításai

 

————

[1] Ezt a verset olvasva Michelangelo költeménye jut eszembe, amelyet válaszul írt egy másikra, amelyet az Éj szobránál hagyott egy szépségétől megigézett névtelen látogató.

Álmom könnyű, boldog kő vagyok,
míg alávalók s csúfság ül trónt
kéj, hogy nem látok, se hallok.
Ne háborgass, suttogj csak halkan!

(Michelangelo)

 

Éj az, ki bájjal álmod előtted;
angyal faragta kő:
csak alszik, bent élete lüktet.
Ébreszd, ha kétled, s szólal ő.

(Anonim)

V. G. A.

A nyolcadik hónap végén egy lednekágra kötözve[1] küldte valakinek.           

Izumi Sikibu

 

Még ha mulandó
kapcsolatunk egyszer tán
szertefoszlik is,
harmat lepte lednekről
érdeklődjél legalább!

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Őszi dalok első kötete, 299.)

 

Hajnalkáról költötte.                          Izumi Sikibu

Habár most itt van,
hihetjük-e: soká él?
E világunknak
természetét tudatja
hajnalkának virága.

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Őszi dalok első kötete, 317.)

 

Téma nélkül.                                      Izumi Sikibu

Cu földjén Kunyhó –
Mondanám, jöjj lakomba,
de sok kíváncsi
tekintet még egy percnyi
rést sem hagy nádkévék közt.[2]

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Szerelmes dalok második kötete, 691.)

Fittler Áron fordításai

 

 

Izumi Sikibu (和泉式部)

976?–1030?

A X–XI. század fordulójának egyik legnagyobb költőnője. Udvarhölgynevének első felét első férje, a tartományi kormányzó Tacsibana no Micsiszada (橘道貞) megbízatási helye, Izumi tartomány (a mai Ószaka prefektúra déli része), második felét pedig apja, Óe no Maszamune (大江雅致) beosztása után kapta. Jól ismert Reizei császár (Reizei tennó [冷泉天皇], 950–1011) két fiával való szerelmi viszonya, az Izumi Sikibu napló (Izumi Sikibu nikki, 和泉式部日記) egyikükkel, Acumicsi herceggel (Acumicsi sinnó [敦道親王], 981–1007) való kapcsolatát mutatja be versváltásaikon keresztül. Acumicsi herceg halála után Sósi császárné szolgálatába állt udvarhölgyként. Az udvarban ismerkedett meg második férjével, Fudzsivara no Jaszumaszával (藤原保昌), akit 1020 és 1023 közötti tartományi kormányzósága idején elkísért megbízatási helyére, Tango (丹後) tartományba (a mai Kiotó prefektúra északi része a Japán-tenger partján). Versei rendkívül nagy hatást gyakoroltak a későbbi vakaköltészetre. Ezernél is több költeménye maradt fenn, melyekből több mint kétszáz darab császári rendeletre összeállított vakaantológiákba is bekerült.

Borítókép: bokorhere (a fordító felvétele)

 

 

[1] A kor szokásai szerint gyakran küldtek verset az annak tartalmához, illetve az évszakhoz kötődő virágra vagy faágra kötözve. A lednek a bokorhere (jap.: hagi, 萩; lat.: Lespedeza thunbergii), amely a japán koraősz egyik jellegzetes virága. A vakaköltészetben gyakran szerepel együtt a harmattal (lásd a borítóképen).

[2] A vers többértelmű kifejezések során keresztül írja le egy nádkunyhót (amely egyben egy helynév is), illetve egy hölgy panaszát, amiért a sok kíváncsi tekintet miatt nem tud találkozni kedvesével. Az eredeti szövegben a „koja” szó jelent egy helynevet (昆陽) Szeccu (más néven Cu) tartományban (ma Hjógo prefektúrában) és kunyhót (小屋), de azt is, hogy „jöjj” (来や). A „hima” szó pedig időbeli (暇) és térbeli (隙) közt is jelent, ez által kapcsolódik a kunyhó anyagául szolgáló nádkévékhez, egyúttal kifejezi, hogy a lírai énnek nincs egy percnyi nyugta sem, mert környezete kíváncsian figyeli, ezért nem tudja meglátogatni kedvese.