Címke: műfordítás

Aleksandar Gatalica: Három lépés

(Részlet A Nagy Háború című, a Napkút kiadónál a napokban megjelenő regényből)

 

A karácsonyest esete Avionnál alapos vizsgálatokat vont maga után mindkét félnél. Soha még annyi tábornok nem verődött össze egy közönséges francia birtokon. Mindhárom sereg katonáit hazaárulással vádolták meg, amiért Donovan atya feszületénél egybegyülekeztek karácsonyeste. Következtek a letartóztatások, végül a kivégzések is. Donovan atya is a kivégzendők listáján szerepelt, de 1915-ben még senki sem vetemedett arra, hogy egyházi személyt hazaárulásért kivégeztessen, a tábori lelkésznek tehát megkegyelmeztek.
Mindkét hadviselő fél belátta, hogy azok a katonák, akik együtt térdepeltek a feszületnél, nem tudnak egymásra lőni, csak az volt a kérdés, melyikük helyezi át előbb a katonákat más állásokba. Két nap tétovázás után a németek tették meg. A német hadosztály katonáit marhavagonokkal keletre dobták át, a Mazuri-tavak melletti majdani mészárszékre, a skót és francia katonákkal szemben pedig más németek álltak fel, akik attól, hogy hallották, mi történt itt, még ádázabbul gyűlölték őket. Elszántságuk elégedettséggel töltötte el a tábornokokat, akik magas fedelű fekete autóikkal visszatértek törzsfőnökségeikre.
Az avioni fronton látszatra minden megint rendben folyt. Az éjszakai égbolton csillagszórókként sziporkáztak a jelzőrakéták, baljós tűzijátékként, a közeli erdőcskéből a német tüzérség eregette gránátjait, a 75 milliméteres messze hordó francia ágyúk rendre visszafeleltek… 1915. február 5-én kiadták a parancsot a rohamra. Hiába verte a francia tüzérség három napon át a németeket, a poroszok a rohamozókat olyan össztűzzel fogadták, hogy az mindenkit meghökkentett. A skót katonák egykettőre visszavonulót fújtak. A könnyebb sebesültek odavonszolták magukat a lövészárokhoz, a messzebb lemaradók hamar elcsöndesedtek, rájuk már takarót kezdett borítani a szitáló hóesés. Leszállt az éj, de Donovan atya szemére nem jött álom. Jóval éjfél után szóba elegyedett egy sebesülttel, aki odalenn, a senki földjén jajgatott. Miért beszélgetett vele? Miért nem sietett mindjárt a segítségére? Miért nem mentette ki? A szigetországi akkurátusság erre a magyarázat. A skót csapatoknak, akárcsak az egész brit hadseregnek, hat könyök hosszú póznáik voltak a sebesültek kimenekítésére a senki földjéről. Élt a vélekedés, hogy ennél hosszabb, végükön kampós rudak úgyis eltörnének, valamint hogy ha hat könyöknél hosszabb távolságról vonszolják be a sebesültet, azzal olyan vérzésnek teszik ki őket, hogy a lövészárokba mentésüknek semmi értelme nem lenne. Ezért aztán Donovan atya mellett azon az éjszakán hat könyök hosszú rúd hevert, egy arasszal sem hosszabb.
A sebesült, aki keservesen nyöszörögve segítségért rimánkodott, olyan tízkönyöknyire lehetett tőle…
Ilyen beszélgetésbe keveredett a lelkipásztor és egy hívő a nyájából aznap éjszaka.
– Fiatalon halok meg, Donovan atya! A jobb oldalamon szörnyű fájdalmat érzek. Rászorítottam a tenyeremet, hogy visszatartsam a vérzést. Segítsen! Segítsen, az Isten úgy segélje!
– Fogd meg a rudat, fiam, odatolom. Látod-e?
– Sötét van, atyám. Meghalok. Semmit se látok.
– Várd meg a jelzőrakétát, ahol e, már sistereg, hallom. Látod-e most a kampót?
– Látom, atyám, de nem érek el odáig. Túl messze van, legalább négykönyöknyire. Átkozott brit méricskélés! Miért lehet a rúd csak hat könyök hosszú?
– Másszál, fiam, szép lassan, csak négy könyökre vagy, semmi az.
– Nem bírok, atyám, zubog a vér belőlem, a testem mindenhol feltépve. Köd száll le a szememre, szédelgek. Segítsen, atyám, maga a mi pásztorunk, és nincsen más Isten, csak a mi Atyánk…
– Ki vagy te? Mi a neved? Honnan való vagy? Te ismersz engemet, én téged nem. Mesélj magadról!
– Hamilton a nevem… John Hamilton. Glasgow-ban születtem, 1893-ban. Matematikát hallgatok. Van egy fivérem meg egy nővérem, aki Angliába ment férjhez. Szeretem a délutánokat. Mit beszélek itt? Szeretem az alkonyt Glasgow-ban. Egykor sportoltam. Szeretem a régi Chippendale-bútorok szagát. Egy asztalka…
– Beszélj, fiam!
– Egy asztalkát különösen kedveltem gyerekkoromban. Arra tette elébünk anya a teát és birsalmalekvárt. Soha nem feledhetem az illatot, ami a fekete teából és anyám kezéből áradt, miközben a szájamba ad egy kiskanállal a birslekvárból. Aztán elsötétül minden, mint itt most. De, atyám, akkor gyermek voltam. Ép testű gyermek, nem ez a roncs. Anya kikeményített ágyhuzatba bújtat, megsimogatva a buksimat. Szegény anyám, ha hírét veszi, hogy elestem. Így…
– Hogy hívták édesanyádat, és mi volt a lánykori neve?
– Rebecca. Rebecca Sutton.
– Ó, Istenem! Rokonságban állunk. Az én nevem Donovan Sutton, a te anyád bizonyosan egy valahanyad-unokahúgom. Nem halhatsz meg, fiam! Egy vérből valók vagyunk, a Montgomery klánból.
– Akkor mentsen ki, atyám… bácsikám, ahogyan tud. Kerítsen egy hosszabb rudat, húzódjon előre…
– Megpróbáltam, de egy német pont engem pikíroz. Hajszál, hogy el nem talált.
– Hallottam a durranást. Most mit csináljunk? Holtpontra jutottunk. Tíz könyökre a menedéktől, magának pedig csak hat könyök hosszú rúdja van.
– Mesélj még magadról!
– Nem bírok, atyám! Az jár a fejemben, milyen kevésen tud múlni egy élet. Négy könyök. Ilyen hosszú a söntés az Albion utcai Arta pubban, amely a törzshelyem volt. Három másodpercbe telik, hogy az egy pint barna sör odaérjen a vendéghez, aki négykönyöknyire ül, miután a csapos odalöki. Várjon csak, a bormelléki skót muslicának egy másodpercébe telik négykönyöknyire elrepülni…
– Ezzel nem jutunk semmire, öcsikém, ettől nem kerülsz közelebb a hatkönyökös rúdhoz. Mesélj magadról!
– Mit meséljek? Jeles diák voltam. Tanársegédségre kapacitáltak az egyetemen, de én jobb szerettem sportolni. Mihelyt letudtam az órákat, rohantam a Hamden parkbeli régi pályára, futballedzésre és futni. Ó, kiváló sportoló voltam, Isten az atyám! Száz yardot tíz egész három tizeddel futottam. Bíztam benne, hogy lepipálom a csúcstartókat, Williamst és Kellyt, de tíz alá nem sikerült levinnem. Tudja-e, bácsikám, hogy a futónak száztíz lépés kell ahhoz, hogy jó időt teljesítsen száz yard távon? Egy lépéssel több, és már úszik a jó eredmény. Hármat lép, hogy megtegyen négykönyöknyit. Hármat, Donovan atya! Csak egy éve még ezt a távot egy másodpercnél kevesebb alatt megteszem. Egy másodperc, most pedig úgy fáj mindenem, hogy egy hatkönyökös rúdhoz sem tudok odamászni…
– Beszélgessünk még a sportról! Mi találtuk ki, a szigeten, bármit is hordanak össze erről a francia szövetségeseink. Futballoztál is. Milyen poszton játszottál?
– Én… jaj… középcsatár voltam.
– Á, ő az, akit észre se vesznek, hogy a pályán van, hajtania sem kell, csak gólt lőni.
– Az. Mikor az edzőmnek hüledeztek, hogy „mintha nem is lennék a pályán”, mégis sikerül gólt lőnöm, azt felelte, hogy akik nem értenek… nem értenek a középcsatársághoz, a kínai pingpongozóktól vehetnek példát. A középcsatár… most nem bírok nevetni… a középcsatár ne látszódjék, altassa el az ellenséges védelmet, aztán csapjon le, mint a kígyó, vagyis vágja be a labdát a hálóba. Nem szükséges játszania… csak az kell… csak gólt kell adnia.
– Gyerünk, fiam, most vágjunk be egyet a németeknek.
– Fáj, komiszul fáj…
– Mennyiről lehet a legkönnyebben elhibázni?
– Az ötösön belülről, bácsikám, négy… igen, négykönyöknyiről lehet a legkönnyebben mellétrafálni.
– Hallottam már ilyet, de nem tudom elhinni. Avass be, kérlek! A középcsatár húsz könyökről betalál, négy könyökről nem képes rá? Hogy lehet ez?
– Túl közel van a két félfa és a szemöldökfa. Úgy okoskodsz: csak megpöccintem, akárhogy, bemegy, hát egy frászt… már bocsánat, atyám, nem úgy van az. Ha csak kicsit is alányúlsz, fölé megy, ha kicentized, mellé. Be kell hunynod a szemed, és vaktában rászúrni. Csak akkor megy be.
– Tegyünk mi is úgy! Hunyd le most a szemed, és képzeld magadat az ellenfél ötösébe! Ne gondolj a sebesülésedre! Lökődjön a tested, mintha az volna a labda, ahogy esik, úgy puffan. Ha megpróbálsz megemelkedni, a német, aki csak kettőnk miatt virraszt, keresztüllő, ha a rúdért veselkedsz neki, amit feléd nyújtok, mellé nyúlsz ebben a csillagtalan éjszakában. Csak egy alkalmad van megcsinálni, ne törődj a haslövéseddel, hunyd be a szemed, és két kézzel nyúlj előre!
– Nem bírom, atyám, halott embert győzöget.
– Dehogynem bírod, az összes szentekre, meg tudod csinálni! Halottak voltak a spártaiak is Thermopülénél a szorosban, mégis, holtukban, rengeteg perzsa maradt általuk holtan. Én Istenhez fohászkodom, te pedig tíz körömmel kapaszkodj a földbe. Jusson eszedbe a Montgomeryek harci rivalgása: Garde bien! Watch well! Tarts ki! Sötét az éj, törj előre, se jobbra, se balra! Előre, fiam, úgy ni… Árad a vérszag, a véred szaga ez, de van neked még belőle bőven az élethez, fiatal vagy… Hajrá, skót középcsatár, az ellenfél nem figyel rád, bevágod neki. Előre… Erős a mi Eaglais na h-Alba testvérségünk, erős a mi egyházunk, erős a mi Istenünk. Bátran, fiam… kapaszkodj bele a rúdba! Most bízd rám magad! Vontatlak. Markold szorosan! Ne törődj a véres nyommal, amit magad után húzol. Minden csepp véred pótlódik. Aranyba foglalja minden cseppjét a nép. Dudások! Ébredjetek, dudások! Szanitécek, ide hozzám! Van egy sebesültünk. Életben vagy, fiam. Rúgsz te még gólokat német csapatoknak, mikor ennek a szörnyű háborúnak vége!
A történelem az egészből csak ennyit őrzött meg: „Dudások! Ébredjetek, dudások! Szanitécek, ide hozzám!” Az előzmény, beszélgetésük, amit Donovan atya meg valahanyad-unokaöccse, John Hamilton folytattak, kettejük közt maradt, de egy sebesültet kimenekítettek. Sok más sebesült nem élte túl az 1915. február 6-ára virradó éjszakát, de a holtakkal mintha nem gondoltak volna a hátországban. A frontok főparancsnokai a térképeiket méregették fölébük hajolva, azokon pedig csupán magaslati pontok, arcvonalak voltak, meg valamiféle keresztecskék, amelyek által az állásokban a katonák száma nem szorzódott, hanem kivonódott. Avionnál a február 6-ára virradó éjjel huszonhat katona esett el. Tizenkilencüket halálos lövés terítette le, mindjárt meghaltak. Heten a skót lövészárkoktól ötven vagy több könyöknyire kapott sebeikbe haltak bele. Csak egy tíz könyök távolságra megsebesülő élte túl.

(Bognár Antal és Virág Bognár Ágota fordítása)

Aleksandar Gatalica Belgrádban született, 1964-ben. Tizenegy könyve jelent meg, műveit eddig tíz európai nyelvre fordították le. Ógörögből fordít (Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész drámái és versek),  zenekritikus. Több jutalom mellett a Nagy Háború című regényéért megkapta a 2012-es NIN-díjat és számos más rangos elismerést. E regényének homlokterében az 1914 “különös nyáréjszakáján” jóvátehetetlenül a történelem örvényébe került emberek személyes élettörténetei állnak. 

Illusztráció: Giorgio de Chirico

Seán Hewitt: Vízililiom

dicsőség legyen a tündérrózsának, a csupasznak,
a kinyílt rózsának, a vizek fehér virágának,

dicsőség legyen a víznek, a kődobta
vízfodor őrzőjének, ami a liliom

zöld levelétől sűrűsödik. és ezalatt
hálát adunk minden

elszórt mag letelepedéséért.
hálát adunk a hosszú gyönge gyökerére,

és a vízcseppek láncára. és tegyük
el ezt a virágot, csendes arcával

erről a felületről, és keressük
a gyökeret, ahogy a hit titkát.

dicsőség legyen a tó körüli munkának
és az iszaposodásnak, a kinyílt

fehér virágnak, amely
ajándék és ami értünk adja majd fel.

 

                        Nagypál István fordítása

Tankák a Régi és új dalok gyűjteményéből

Szerelem első kötet, 469.

Téma nélkül:                                                                         Ismeretlen költő

Kakukkmadár[1] szól
ötödhó éjjelén és
kígyófű[2] zöldell.
Kínoz csak a szerelem,
nem is látok semmit sem.

 

Szerelem első kötet, 495.

Téma nélkül:                                                                         Ismeretlen költő

Eszembe jutott
Örökzöld-hegy[3] szikláin
azálea…[4] oh,
az ám! Vágyom utánad,
épp, mert el nem mondhatom.

 

Szerelem negyedik kötet, 699.

Téma nélkül:                                                                         Ismeretlen költő

Josino-folyam[5]
partján lilaakácok
hullámfodra kel…
Kelne szívemben a vágy,
hogyha őt nem szeretném?

Fordíto

Fittler Áron fordítása

 

 

[1] Az itt szereplő kakukk nem a nálunk ismert fajta, hanem a Cuculus poliocephalus nevű, éles hangú madár, amely a klasszikus japán költészetben a nyári éjjel egyik meghatározó természeti képe. Ötödhó pedig a holdnaptár szerinti ötödik hónap, amely nagyjából a Gergely-naptár szerinti júniusnak felel meg.

[2] A holdnaptár szerinti ötödik hónap egyik jellegzetes növénye, az orvosi kálmos (a klasszikus japán eredetiben ajamegusza). Az ötödik hó ötödikén rendezett ünnepen a házak ereszére szokás tűzni az ártó szellemek elűzése érdekében. Jelen tanka természeti képe továbbá – a másik kettőhöz hasonlóan – egy azonos vagy hasonló hangzású szó ismétlésével kapcsolódik a költemény lelkiállapotot megjelenítő második feléhez, ezt a fordításban is igyekeztünk tükrözni.

[3] Tokiva no jama. A mai Kiotó város nyugati részén található domb, nevéből adódóan a változatlanság jelképe, és gyakran kerül ellentétbe a költészetben az évszakok múlásával, változásával.

[4] Az azalea igen ritkán szerepel a korabeli japán költészetben, a kevés példa között azonban a legtöbb az azálea bíborszínű virága után a bíborszínű ruhát viselő kedves alakját juttatja a lírai én eszébe.

[5] A mai Nara-megyében lévő folyó. Sebes folyása következtében a Heian-kori költészetben a felfokozott, heves szerelem érzésének asszociációja kapcsolódott hozzá.

(A bélyegkép a fordító felvétele)

Arthur Rimbaud: Álmodó a völgyben

Árnyas lombok között kanyarog a folyó.
Hullámai a part peremét tépdelik.
Apró völgy látszik ott, fényesen ragyogó.
Ezüstös napsugár süti a széleit.

Egy fiatal vitéz; bús fej, nyitott ajak.
Veríték a nyakán, kék zsázsában hever.
Szendereg; megpihent a fellegek alatt.
Napfény takarja őt, e szerény fekhelyen.

Lábánál kardvirág, s álmodik. Úgy, ahogy
beteg gyermek. Pihen, s a szája mosolyog.
Természet! Didereg; melegítsd fel helyét.

Mezőn fekszik, de nem érez illatokat.
Keze mellén pihen, s alszik; süt rá a nap.
Békés. Jobb oldalán két vöröslő pecsét.

Szeder Réka fordítása

Michel Houellebecq: Après midi

Gyötrelmetek saját szennyetek glóriája,
s mit rühelltek, csak azt kapjátok. Bajotok
mocskába’ háltok és abba’ is mosdotok.
Fájdalmatok kimúlt, de vágyjátok hiába.

Gyönyörű kék az ég, az idő kinn meleg,
és a sok fiatal mind élettel teli,
és a természet ezt tavasznak nevezi,
de lelketek üres; nincs élet bennetek.

Vonagló hústömeg kolonca a magány;
az életbe vetett hitetek halovány.
Kíntól vergődtök és a szenvedésnek éltek.

És leköpitek azt, aki segítene.
Förtelmes, hogy ti nem tudtok szeretni se.
Ahogy a nap lemegy, majd úgy ér el a végzet.

Szeder Réka fordítása

Tankák Muraszaki Sikibu naplójából (teljes részlet)

Közeledett őfelsége látogatásának napja[1], így hát az Uraság[2] rendbeszedette és ragyogó pompába öltöztette házát. Igazán gyöngyörű tő krizantémokat gyűjtöttek és hoztak elébe. Vegyesen ültettek különböző színárnyalatúra halványult[3] virágokat, teljes pompájukban tündöklő sárgákat, és ahogy elnéztem őket a felszakadozó reggeli ködben, valóban olyannak tűntek, mint amik megszabadítanak az öregségtől.[4] És mégis… Mi lelt most engem? Ha ez a mostani sorsom nagy nyugtalanságommal[5] legalább egy kicsit is olyan lenne, mint másoké, derűsen viselkednék, és fiatalosabb lendülettel tölteném napjaimat ebben a mulandó világban. Annyira fáj, hogy bármilyen örvendetes, esetleg elbűvölő dolgot látok vagy hallok is, mindig felülkerekedik bennem gyakran eszembe jutó vágyam[6], eluralkodik rajtam a búskomorság és önkéntelenül szomorú leszek. De miért is rágódom ezen ennyit? Felejtsük el az egészet! Hiszen hiába is gondolkodom rajta, semmi értelme. Ráadásul bűneim is csak gyarapodnak[7] ezáltal – gondoltam, amikor pedig megvirradt, kifelé merengtem, és láttam, ahogy a vízimadarak játszadoznak a tavon, mintha semmi gondjuk nem lenne.

 

Vízimadarak
víz színén ringatóznak:
mások tán, mint én?
Hisz én is úgy lebegek[8],
búval töltöm napjaim.

Bár úgy tűnt, gondtalanul játszadoznak, bizonyára nekik is szenvedés az életük – ötlött eszembe a hasonlóság.

 

[Kankó ötödik éve (1008) tizedik hónap][9]

Nagyon hiányoztak azok az éjjelek, amikor Dainagon úrhölgy[10] a császárné őfelsége közelében pihent és társalgott velem. Talán ez is azért van, mert mégiscsak hozzászoktam egy kicsit mostani életemhez?

Oh, de hiányzik
víz színe[11], hol álmatlan
sokszor lebegtünk!
Vadkacsa, tollán a dér:
attól sem fázni jobban![12]

            Így válaszolt:

Mikor nincs velem
barátom, ki tollamról
rázza a deret,
hogy hiányzik az ilyen
éjeken réce-társam![13]

            Még az írása is olyan elbűvölő volt, hogy arra gondoltam, ebben a hölgyben aztán semmi kivetnivalót nem találni.

[Kankó ötödik éve (1008) tizenegyedik hónap]

A tizenkettedik hónap huszonkilencedik napján az Udvarba mentem. Annak idején ugyanezen a napon szolgáltam először.[14] Oh, mintha rémálmok útvesztőjén tévelyegtem volna akkor – idéztem vissza azt a napot, mostanra azonban egészen hozzászoktam az itteni élethez, ez a gondolat viszont ugyancsak kellemetlen érzésekkel töltött el.
Késő éjjel volt már. A császárné őfelsége éppen viszavonultan töltötte tisztulási idejét[15], így hát nem is járultam elé, hanem magányosan feküdtem lakosztályunkban, amikor hallom, hogy társnőim huncutul beszélgetnek mellettem:
– Nahát! Egészen más itt az Udvarban, mint másutt!
– Otthon ilyenkor már rég aludnék!
– Egy szemhunyásnyit sem lehet itt aludni az urak állandó cipőkopogásától!

Évnek alkonyán
életem éje mélyül,
majdhogy el nem fúj:
szél morajától lelkem,
oh, egészen megfagyott!
– mondtam magamban.

[Kankó ötödik éve (1008) tizenkettedik hónap huszonkilencedik napja]

Fittler Áron fordítása

 

Muraszaki Sikibu (Murasaki Shikibu)

X–XI. század

A japán klasszikus irodalom legjelentősebb művének és egyben a világ egyik első regényének, a Gendzsi regényének a szerzője. Icsidzsó császár (uralk. 986–1011) felesége, Sósi császárné (988–1074) udvarában szolgál, naplójában az udvari szolgálat időszakából közel másfél év (az 1008 nyolcadik hónapjától 1010 első hónapjáig tartó időszak) eseményeit jegyzi le. Mivel egyik fő célja a Sósi-udvar eseményeinek japán nyelven történő lejegyzése volt, részletesen ír az udvarról, a főbb ceremóniákról és más eseményekről, különös tekintettel Acuhira herceg (1008–1036, a későbbi Goicsidzsó császár) születésére és az ahhoz kapcsolódó rendezvényekre, de – jelen részletekhez hasonlóan – sokat ír saját belső világáról és az udvari élethez való viszonyulásáról, ezáltal pedig Muraszaki személyiségének megismerése szempontjából is fontos dokumentum.

 

[1] Icsidzsó császár látogatása a régens, Fudzsivara no Micsinaga rezidenciájára, a Cucsimikado-palotába. Felesége, Sósi császárné (Micsinaga lánya) ugyanis nemrég szülte meg Acuhira herceget, a későbbi Goicsidzsó császárt, és ekkor a Cucsimikado-palotában tartózkodtak.

[2] Fudzsivara no Micsinaga.

[3] A fehér krizantémokat különösen szépnek tartották, amikor viráguk a zúzmarától halványlilára színeződik.

[4] Egy régi kínai monda szerint a krizantém a remeték kedvenc virága, és ha valaki a virágjukban összegyűlt harmatot megissza, elfelejti az öregséget. A krizantémot ezért Japánban is a meg nem öregedés és a hosszú élet virágának tekintik.

[5] 1001-ben meghalt Muraszaki férje, Fudzsivara no Nobutaka, és az udvari élethez, Sósi udvarának fényűző pompájához sem tudott igazán hozzászokni, ezért az udvari szolgálatának évei többnyire nyugtalanul, szomorúsággal teltek. Más értelmezések szerint az alább szereplő, szerzetesnőként a világi élettől való visszavonulás iránti vágyára utal az írónő.

[6] Buddhista szerzetesnőként a világi élettől való visszavonulás iránti vágyára utal.

[7] Az evilági dolgok miatti bánat a buddhizmus felfogása szerint bűnnek számított, és csökkentette a buddhista Paradicsomba jutás esélyét.

[8] A lebegés a nyugtalanság, lelki bizonytalanság metaforája a klasszikus japán költészetben. Ehhez hozzájárul a ’lebeg’ jelentésű ige és a ’szomorú’, ’búskomor’ jelentésű melléknév egyik alakjának („uki”) azonosalakúsága is.

[9] A korabeli Japánban a holdnaptár szerint számolták a hónapokat. A holdnaptár szerinti hónapmegnevezés a Gergely-naptárhoz képest nagyjából egy hónappal korábbi időpontot jelöl (az itt szereplő tizedik hónap tehát nagyjából novembernek felel meg).

[10] Muraszaki udvarhölgytársa Sósi udvarában.

[11] Sósi császárné udvarát fejezi ki szimbolikusan.

[12] Egyedüllétére utal, szembeállítva azt az udvarban közösen töltött időszakkal.

[13] A réce itt a mandarinrécét jelenti, amelynek sajátossága, hogy mindig párban vannak. Jelen versváltás esetében azonban – lévén, hogy két barátnő között zajlott – csak a kifejezések, szimbólumok származnak a szerelmes versekből, valójában mindössze kettejük szoros barátságát fejezik ki ezen megfogalmazás révén.

[14] Muraszaki 1005 vagy 1006 (más feltételezések szerint 1004) tizenkettedik hónap huszonkilencedik napján szolgált először Sósi császárné udvarában.

[15] Monoimi. Rossz álomtól vagy gonosz lélektől való megszállottságtól történő megszabadulás érdekében az illető meghatározott időre visszavonul lakhelyének egy kijelölt épületébe vagy szobájába.

A bélyegkép a fordító felvétele