Lepaca Samael![1]

A póráz általában bosszantó,
mert csak beleakad az ember, még
akkor is, ha nem akar megszökni.

Nem bitófa tartja, mint a kötelet,
hogy a füled mögé simítsd, mielőtt megfeszül,
ahogy a rakoncátlan hajtincseket szokás.

Lazán lóg a nyakból, ha nem húzzák-vonják,
de hátad mögé vetni már rövid.

Szégyellem-e jobban, mint ahogy zavar?
Szégyen és bosszantó nyűg, pimaszság közt
vékony határmezsgyén az avar

ázott televény, amit időnként feldúl, hogy…
„Jöttömre van, aki ennyire vár?”

Tétován nézek fel az így hivalkodóra
„Lepaca Samael!”
Az eső is eláll.
Mire peremig gyűlt a szobortalapzatban
– megihatná, aki lehajol –
ügyet se vet a velem egyívásúra
a falevél-ringató tükörkép alul.

Nem marok belé, ahhoz túl messze van,
de hogy meg sem ugatom, itt az a győzelem,
a kovácsoltvas kapu úgy áll, mint a fák,
nem kaparom, nem feszegetem:

bizalmatlan lesz, ha nyikorog tőlem.
Mint két csapzott szőrű eb. Az egész olyan.
A kutyák alatt – mondom – lengőajtók nyílnak.
„Tudom” ad igazat komolyan.
„Na meg ördögalma.” ezen felderül.
„Ezért már megéri felkötni magam.
Te nem úgy véled?” Kiköttetni inkább.
Felelem. Az mégis hosszabb távra van.

Sötét hajam a szemembe hullik,
nyitott könyvben megszáradt virág,
ha nap süt, zilált, homlokomon játszik;
az este enyém – kalitkámba zárt.
Felbontatlan, átázva remél,
néha egy-két jó szó fontosabb,
tűvel átszúrt bábu a levél,
gyermek-árnyékként hintázó alak.

Samael

A Mester

Ha a külső képességem belsővé
is válik, a hozzám hasonlót meg nem érintve,
vagy megérintve valamiféle szükségemmel együtt,
ami a kinti dolgok helyett vall egyszer-egyszer

rólam, ha nem sikerült bevonni mégsem
a különböző tehetségeket, képességeket,
eltompítva bennem, hogy nem vagyok
jó abban, e kisebb mértékkel

mérhetem csak meg a dolgok lényegét,
bár nem kérdeznek róla, hogy a
hallgatásuk közé ékelődjön
valamiféle képességem az átalakulásra…

Samael

A sötét domboldalon növesztett
árnyékom kegyeltje túlságosan
megnyúlt egy emberhez képest,
fehér vitorlás árnyék, vagy ezüst

tőr a fantasztikus teremtmény
szügyén, melyben a szégyen
kertjéből ellopott szívet takargat.
Már nem vadásznak rám,

hitvány tartozékom.
Kitartóan, szigorral önmagad felé,
állad úgy pihen csukott kézfejeden,
ahogyan dúsan omló virág

átbukik a kőfalon, szertelenül
pazarolva e kiáradásban rám
szabott gondolataidat.
Bár a szépség néha lemállik

rólam, mint elfagyott, sötét
gyümölcsről a húsa, csak edd!
A komor figyelmeztetésem akkor
majd úgy őrzi a fal finom kis

hasadékait, mint a rontás új szellemét,
még ifjú alakjában, feketén
hintáztatva a mosolyod.

Régen nevettem már ítélkezés nélkül,
mert az őszinte tékozolja az erőm,
hiábavalóan feszegeti tűrőképességem
határait, mikor a hangom szaggatva,

az estében fehérré változott virágok
levelét hinti szét, bármit is tennék ellene,
de csak az igazán megőszültekét,

ezért jövök el, ha látom,
hogy az egyik te vagy,
koszorút fonva fejedből.
Azt mondják, szőke, hullámos

hajad volt. Milyen uralkodóra
vártál, hogy kényszerítesz
lába elé vetni magadat, vagy
megkoszorúzni dicsőségeddel,

mondd!

Te, aki belököd végre a rózsás vaskaput,
melynek gazdag árnyéka most úgy vesztegel
a Hold-szítta fövenyen,
mint bennem a malícia,
bolond természetű, álnoktalan ördög!

Emet [2]

Levél Eszteréknek

Ott maradok, ahol kell,
talán meddő figyelemmel,
amíg szándékotok nem ad új célt nekem –
többet
háziállaténál;

tegezni is csak (magamban teszem)
azt szoktam, akit nem akarni
megszűnök, ahogy elmúlik az éjjel,
ahogy törékenyen feleselni,

vigyázva, hogy ne rendetlenkedjek
a nyílásaitokban hevenyésző fénnyel
igazságot és szépséget szolgáló
takargatni való büszkeséggel,
melyben barátok torz árnyéka a hitem:

mintha soha nem akarnék elmenni innen,
e játékba az ön-elmúlásig vetett,
hogy ébren kell maradnom egész éjjel,
hogy nevelitek majd, mint gyermeket.

Ó, Uram, Úrnőm mennyire fáj,
hogy minden történetet ilyen jól ismerek,
belőletek is, nem egyet láttam már,
így leszünk egymásnak kísértetek.

Könnyen megtartom az éjszakát,
a folyóparti ember gyengéd nevére,
míg testem csak füvet és gyomokat táplált,
lágyan hordalékán
rebbent, mintha élne.

[1] Lepaca ~ vagy Lepacha szellemként jelenik meg, mint Astaroth szolgája. Színe fekete, nevét „nyitónak”, vagy „felfedőnek” fordítják. Lepaca felkérhető, hogy segítse bármely adott spirituális entitás megidézését/ megjelenítését, pl. Lucifer megidézésénél a „Lepaca Lucifer”. Lepaca dicsőítést, dicsérést, valamint köszöntést is jelent.

Samael ~ héberül: Isten mérge, arkangyal a talmudi és a poszt-talmudi irodalomban, akit a Sátánnal azonosítanak. Néha bukott angyal, aki nem feltétlenül gonosz. Elsőként Énok könyvében találkozunk vele a lázadó angyalok között. A midrási hagyományban az Exodus Rabbah (héb. Shemot Rabbah) a Halál Angyalának is nevezi.

[2] Emet, héber szó, jelentése, igazság. A cím a zsidó folklórban szereplő Gólem mondára utal. A legenda szerint Maharal (Júda Löw ben Becalél rabbi) a kabbala tudományának segítségével életet varázsolt a Moldva folyó partjáról származó agyagból gyúrt emberbe, és az mindenféle szolgálatot végzett neki. Ha a rabbi az Isten nevével ellátott cédulát elvette tőle, a Gólem ismét agyagtömbbé változott. A legenda más verzióiban, a prágai és chelmi, valamint a Grimm fivérek történetében a Gólemet a homlokára írt emet, vagyis „igazság” szóval hozták létre. A lény élettelenné akkor vált, ha a szó első betűjét א (aleph) eltávolították, mert így a jelentése met, vagyis „halott” lett.

(Illusztráció: Talia Benson)

Audició[1]

Ne feszéjezd magad,
rabszolgának jelentkeztél,
az Úrnő a találkozónkról ma elmarad.
Kezd hűvösre fordulni az idő.
Kérdezek. Volt-e olyan,

hogy az akaratodat meghajlítottad
akár egy arasznyit is? Ezen töprengj el kérlek –
nem hiszem. Előttem, amíg itt ölbe ejtett kézzel
csendben ülsz, még titkolhatnád

makacsságodat, ha a feketémbe kortyolok
– így kérlek – a mozdulataimat se vedd támadásnak;
de van úgy, hogy az ember nem tud nyelni,
a szájpecek jobb tanító, mint gondolod.
Ártatlannak tűnik, de eddig ügyesen
kínzott minden állkapcsot és torkot.

Amíg próbálod megszokni hideg zsibbadását,
de ernyedni nem akar,
kattogjon állad – mint ünő lépte nyomán –
nyál fényétől – puhán az avar

– öntözd meg szőnyegem virágait!
Ó, önfegyelem zsenge késztetése –
ifjúként alázza önmagát
meg ajkaid feszülő kékje.

A lepkebáb-szájú fiú

Akárhogy is, a végén mindig háziszolgaként
végezzük. Csak türelem, ha most nem tudsz
hódolni jól bevált, kedves elfoglaltságaidnak,
mert meghatározzák majd, hogy mit tudsz és mit nem,

ettől legalább nem kell tartani – ettől éppen nem.
Vagy betapasztod a szád, hogy a rólunk szőtt
hiedelmeinket ápold addig, amíg
nevetés nélkül képes leszel kiállni

az engedelmességet váró parancsokat,
amikkel együtt majd leléphetsz,
vagy a biztató mosolyt, mely most a csendben
helyet foglaló árnyékodhoz hasonlít –

lepkeszárny-verdeső szádon – a hipótól
Holdszagú lépcső fehér fogán,
gyengéden felkelti a megtorló vonalzó,
hogy eltűnődjünk azon felette, hogy

végezd vele ajkadon a dolgod,
míg felragyog a letisztult kötelesség benne.
Ha elhallgattat a zongorajáték,
halk biccentéssel jelezd, hogy vagy,
és csukott szád lepkebáb legyen.

Angyal

Ha az árnyékokban nem
találom fel magam, öntudatlanul
teszem, amit kérnek anélkül, hogy
nevesíteném, ahogy a galagonya

tövises ága ezüst, csipkés hálót sző a bogyók közé,
az ég felé. Ma is elhaladtam mellette.
Megbökni nem tudom, csak tartani
ezüstszálon, dicsérni, és lehullani.

Abba, hogy ezt hogyan méltányolod,
nincs beleszólásom. Méltányolod-e, Uram?
Ami elkészült, amellett szarvas-, vaddisznó-
préda a késnyelet, mint régi templomunkban

az áldoztató rács ember és szentély
között díszítve a közbeeső teret,
jelentéssel övezi fel, noha nincs.
Maradok magamnak lankadatlan elfátyolozva

szemed elől mindazt, amit a bokrok és a fák,
pusztán suttogásommal borzolva fel
hideget és kedélyed elegyítve őket, míg megfagy
az ólban, aki túl mélyen hallgat.

De Gazdám, ne hibáztasd a vadászkutyát,
ha az éjviola-fodros levelek közt messzire
riasztja a tompa, érczengésű harangszót
ugatása, csak hűsége az, ami óvja a telked.

Goetia

A törődés bennem ajánlólevél:
pecsétes írás – mely rólam neked szól –
szerződésemen fekete-fehér – jól
látod, ifjú Úr, ne félj tőle – a vér,

opportunizmusunk hű patakja, szél,
mikor béke éjjel réteken honol,
virágszőnyegként, mint Tejút elomol,
belőle unciányi aranyat ér.

Sziromlevelek nyakát törő gyermek,
mosolyogva e hiú szavakon,
mondd, hogy mester, legény, lovag, vagy herceg

ruhájában kívánsz látni, Salamon?
Álomfogó bíbor kenderköteled
fűzöm át gyöngyeit öltve húsomon.

[1] ~ lat. auditio jelentése 1. hallgatás, meghallgatás, figyelés 2. óra, oktatás, lecke

(Illusztráció: Luna North: Blackthorn Flowers and Sheep)

Befoltozott kék tető alatt

Próbálok egyszerűen beszélni,
hogy a szavaim mögött rossz
szándékot ne érezz, se megvetést,
mikor az első hóra ejtett árnyékod

megjelölve a területét, arcomon
pedig a lépteid nyomán kettétört gally
hangjára való odaszánt figyelem reszket,
ahogyan tűzbe néz az ember,

vagy szertartás szövegét hallgatja
ugyanilyen áhítattal, még akkor is
ha lépései rövidebbek, és észreveszi
ha figyelme lankad. Ezért egyszerű

kérdéseket teszek fel, mint ahogy
félig nedves ágakkal élesztgetjük a
táborhely tüzét, remélve, hogy az ág
időben megfeketedik, odavetve, mint

a csapzott levelet egy értetlenkedő
bocsánatkérést, ha sem egyiket, sem másikat
nem emészti meg a tűz, nem tisztelettel,
csak őszintén, hogy lásd, hogy nem

mesterkedem semmiben – a
találkozókra szoktatott sokkal ünnepibb
hallgatásban csak a bennem
tétlen kérdés nyugtalan, hogy évek

óta itt vagyok, ahol más nem pihenhet
csak a kétely, sarokba utasítva,
bezárva, ha kell, a befoltozott, kék
tető alatt, míg megnyugszom,

ahogy gyanakvó tekinteted rajtam,
mint a sebzett szélű porcelánon,
lekopott rólad a festék-virág,
mellbimbód csüng néha számon.

Nem mondom ki azt, amiről
te is inkább egy bottal a kezedben
a tüzet piszkálva hallgatsz,
a tegnap esti tea fekete szalagot hagyott

a poháron, megdicsérted ízét,
illatát, míg kivittem, hogy elmosogatom,
most is azt emlegeted, így megértem,
hogy fázni készülődsz, hogy a szabályt

talonba tenni méltatlan kérdésekkel
nincsen több időm, csak halkan
szedelőzködöm, amint meghagyod.
Olyanok a tetteim, mintha

meglöknének, vagy megütnének,
így felállva is megtántorodom,
a kiegészítők fehér sebének
két felére osztva számolom.

Gazdátlan folyó

Hogyha a kertjét gondozom, ami Önre nem hasonlít,
árny-ujjak közül hullok ki, mint levél,
színesen épp, vagy halvány, sötét zölden
vászoning leng a törékeny estén.

Érzi az apró bimbók hajtása itt
és a levélen kúszó legkisebb bogár,
a puha ágyásba érként futó gyökér
bolyong keveset, míg rám talál.

Nem mindegy, hogy a Szépség mit
utánoz, ha mesterének választ valakit,
az töretlenül hű lesz hozzá, s önmagához,
mert ég nem látja többé, mert ő lent lakik.

Noha a kihívója, Uram, már közeledik,
a folyó szelíd kötelén tartott Halál,
azé, aki mellett – szólt – süppedőn, mint én,
egy szellemvad-ékétől megfosztott préda jár.

Juharlevelek bíbor martján ragadt
a fekete fák mentén ellepett úton,
mely széltől nem lebben
– nyelvem – gyöngyház- fényre,
varjak lármáját gúnyoló korom,

hogy zúzódás vesztegeljen úgy az ólamon,
ahogy az üvegház kalitkájába zártat illeti,
egy újabb sikoltás az erdőmély száján
e hasadásom tovább növeli.

Válasz egy ifjú mesternek

Jó érzés néha szolgálatra kényszerítettnek
lenni, mert csak ezt kérhetik számon,
ezért feddhetnek meg.
Míg a cselekedeteim és az öntudatom között
pihenhetek – itt gondolat lakik.
Ugyan nem jut el a kimondásig,
mert az csak Igen, Úrnőm, Uram;
tisztelettel – egyéb nem jöhet szóba,

de, ha azt kérdezed, mégis milyen,
egy tejszínű égtől szorosan
a fekete dűlőútig verbatim[1]
pántokkal fedett szolga:
nos, ruhát nem kapok egy darabig,
magamat nem védhetem,
a bőröm és az ég közötti mások érintése
ifjú még – gondolom, így egyet mást tanul
– új büntetésem ringató kockás liliom, hiszen.

[1] verbatim, lat. jel.: szó szerint

(Illusztráció: Alfred Ng: Autumn Leaves in Water (2018))