Lovas Sz. Judit összes bejegyzése

Lovas Sz. Judit (korábban: Lovas Szilvia Judit) néven jelennek meg írásaim. Eddigi munkáimat az Amúgy, a Vörös Postakocsi, FÉLOnline, Napút és az ÚjNautilus közölték online felületen, vagy nyomtatott kiadásban. A versírás mellett a próza, szorosabban a regény műfaja áll közel hozzám.

Christina Rossetti: Goblin piac

 

Reggeltől estig hallották
a lányok a goblinek hívását:
„Tessék, kérem, kihajtottak gyümölcseink,
tessék kérem, tessék, kérem:
alma és birs,
citrom és narancs,
magtalan, kövér cseresznye,
dinnye és málna,
szirom-hulló őszibarack,
sötétlő faeper,
vadon nőtt áfonya,
vadalma, magyalgyöngy,
ananász és szeder,
kajszibarack, eper; –
mind, amit megérlel
a nyári idő –
eltűnő reggelek,
szőke esték;
Tessék kérem, tessék, kérem:
szőlőnk, mint a bor, oly édes,
gránátalmánk dús, ízletes,
datolya és kökényszilva,
pompás körte és ringló,
damaszkuszi szilva és áfonya,
ízleld és érezd:
ribizli és egres,
arany tüzű boglárka,
füge a szádba,
déli citrus,
édes a nyelvnek, dalol a szemnek;
tessék, kérem, tessék, kérem.”

Estéről estére
a rohanó pataknál
Laura buzgón hallgatózott,
Lizzie tétován:
míg a hidegben
egymást ölelve
ujjuk a másik forró arcán
fegyelmezte ajkuk.
„Feküdj közelebb,” nógatta Laura,
és felkapva a fejét aranylott haja:
„Soha ne nézz goblin férfire,
ne éhezzél a gyümölcseire:
ki tudja, hogy milyen föld nedveit
szívják ki éhes gyökereik?”
„Tessék, kérem,” hallatszott a goblinek hívása,
egész’ a völgyig tántorogva.

„Ne,” kiáltott Lizzie, „Laura, Laura,
ne nézz a goblin férfiakra.”
De míg Lizzie eltakarta szemeit,
nehogy lássanak,
Laura hátravetve fényes fejét
suttogott, mint a nyugtalan patak:
„Nézd Lizzie, nézd Lizzie,
hogy jönnek a völgybe a kisemberek.
Egyik kosarat cipel,
a másik a tányért viszi,
egy pedig színarany tálat vonszol,
ami több font súlynyi.
Milyen részegítő bor az,
amelynek szőlője ennyire zamatos;
milyen forró szél cirógatja
a gyümölcsös bokrok halmait?”
„Ne,” szólt Lizzie, „Nem, nem, nem;
ajándékaik és szavuk méreg,
ezek csak ördögi kísértések.”
Majd kezeit a fülére szorítva,
behunyva szemeit elszaladt:
de a kíváncsi Laura késlekedett
és az árusokkal maradt.
Egynek macskafeje volt,
egy a farkával legyintett,
egy patkányként surrant,
egy mászott, mint a csiga,
egy, mint a vombat, kurta, szőrös,
egy sündörgött, mint a borz.
De hangjukat mégis olyannak vélte,
mint szerelmes galambok hangját,
amitől kedvesnek találja
az éjszakát.

Laura úgy nyújtotta fehér nyakát,
mint ajzott hattyú,
liliom,
mint egy holdfényes nyárfaág,
mint csónak a hullámokon
kötelét eloldva.
Visszaindulva,
a goblinek hada,
újra és újra csak kiáltozta,
„Tessék, kérem, tessék, kérem!”
És a mohlepte sziklához az úton
megálltak Laura felett, az avaron,
gúnyosan egymásra kacsintva,
holló a hollónak,
testvér testvér szemből
értve szándékukat;
egyik letette a kosarát,
másik félre a tányért;
egy koronát kezdett szőni
zöld levelű kacsból barna dió-dísszel
(párját ritkító kemény drágakővel);
egyik aranytálon kínálta
étkeit, gyümölcseit:
„Tessék, kérem, tessék, kérem,” ezt ismételve végig.
Laura akart, de nem mozdult,
mert nem tudott fizetni:
a farok-csóváló kóstolót nyújtott
mézédesen beszélve,
a macskafejű dorombolt,
a patkányfejű üdvözölte,
és a csigalassú hallgatott.
Egy papagáj-hangon fecsegett:
„Csinos vagyok”, „Csinos Polly;”
és egy fütyült, mint a madár.

Erre az édesszájú Laura hadarva:
„Jó emberek, nincsen pénzem,
hogy vehessek” mondta:
„Üres a tarsolyom,
nincs benne réz, sem ezüst,
és az összes aranyam a rekettyésben,
szél zilálja
hangás réten.”
„Sok arany van a fejeden,”
válaszolták minden:
„Adj nekünk egy göndör fürtöt.”
Így levágta arany tincsét,
és gyöngyként hullatva könnyét,
szopogatta a gyümölcsöt:
édesebb, mint a méz a sziklából,
erősebb, mint a bor-mámor,
tisztább, mint a víz, a nedve;
soha nem érzett, furcsa íz,
hogy tudna betelni vele?
Csak szopta és szopta és szopta jól
az ismeretlen gyümölcsös ágáról;
szopott, míg az ajka elfáradt
és eldobta az üres héjakat;
de egynek mégis a magjáért nyúlt,
majd nem tudva, hogy éjjel, vagy nappal
elhagyottan hazaindult.

Amikor Lizzie a kapuban meglátta,
bölcs szavakkal intette ajka:
„Kedvesem, nem szabad a hozzánk hasonlóknak
szürkületig kint kószálnia;
nem időzhet egy fiatal lány hosszan
a goblin tanyán, a völgyszurdokban.
Vagy nem emlékszel Jeanie-re,
aki velük ment a holdfénybe,
ajándékukkal elhalmozták,
gyümölcsüket neki adták
– és inge az örök nyár kertjéből tépett,
ráaggatott virág?
Azután csak értük epedt
minden órán, minden délben;
éjjel nappal keresve őket
és hogy nem lelte, csak hűlt helyüket,
elsorvadt és szürke lett;
majd lehullott az első hóval,
de ahol nyugszik lent a mélyben
nem borítja fű a hantot:
hiába ültettem egy éve ott
százszorszépet, nem virágzik.
Nem szabad elkóborolnod.
„Cssss,” szólt Laura:
„Cssss, húgom:
már jóllaktam,
a szám még ragad;
holnap este még többet adnak;”
erre megcsókolta:
bánom már, hogy nem hoztam;
majd veszek neked szilvát,
mely frissen csüng az anyaágon,
és hozzá cseresznyét,
fogadra való fügét,
amilyet én is a számba vettem,
aranytálon hűvös dinnyét,
ami túl nagy nekem,
a bársony szőrű őszibarack,
magtalan, átlátszó szőlő:
mint a mézsör, olyan illatos,
tiszta vizű hullámok nevelték
liliomágyások közt,
így dúsítva édes levét.”

Összeért aranyló fejük,
mint, ahogy két galamb a fészekben
egymáshoz simítja szárnyát,
hol baldachinos ágy a fekhelyük:
mint egy ágról nőtt két virág,
két hópehely a hóesésben,
mint aranymarkolatú, elefántcsont pálcák,
hogy gonosz királyok sétáltassák.
Csak bámult rájuk Hold és csillag,
altatódalt énekelt a szél,
az erdei baglyok nem repültek,
sem oda-vissza a denevér.
Így körben minden elpihen:
arc az arcon, mell a mellen
összezárva egy fészekben.

Korán reggel,
mikor az első kakas kukorékolt,
frissen, mint az édes, szorgos méhek,
Laura Lizzie-vel felébredt:
mézet gyűjtöttek, tehenet fejtek,
a házban mindent tisztán rendbe tettek,
süteményt gyúrtak hófehér búzából,
ízletes nyalánkságul,
ezután nekiláttak vajat, tejszínt köpülni,
majd megetették a tyúkokat és leültek varrni;
ahogyan ifjú hölgyekhez illik, szerényen:
Lizzie őszinte derűvel,
de Laura csak félig ébren,
mintha betegség bujkálna benne,
mintha nem lenne egészen ott,
mert már az éjszakához tartozott.
Lassan beesteledett:

a vékony patakhoz korsókkal lementek;
Lizzie tekintete nyugodt volt,
de Lauráé lobogó láng
mélyen merítve a hullámzó vízből;
Lizzie szakítva a lila és arany nősziromból
hazaindulva így szólt: „A naplementét
a hegyes sziklák már összezúzzák távol;
Gyere, Laura, nincs több lustálkodás,
sem erőszakos farokcsóválás,
a szörnyek és madarak aludni térnek.”
De Laura csak állt az iramló pataknál,
és azt mondta, hogy a part meredek.

És így szólt, az idő korai még,
az eső nem szemerkél és a szél nem hideg;
fülelt, de nem hallotta meg,
hogy az ismerős kiáltásban
„Tessék, kérem, tessék, kérem,”
ismét felcsendülnének
a cukormázas szavak:
Nem kerültek szeme elé,
hogy bármelyiket észrevenné
rohanva, surranva, bukfencezve, sántán;
egy sem jött, hogy nyáját hátrahagyva
visszatérjen a völgyszurdokba,
sem csapatban, sem egyedül
a gyümölcsárusok közül.

De Lizzie sürgette, „Jaj, Laura, gyere már,
én hallom őket, de félek rájuk nézni,
nem szabad a pataknál túl sokat időzni:
Gyere, menjünk haza.
A csillagok ragyognak, a hold hajlítja ívét,
minden fénypászma hunyorog még,
menjünk mielőtt az éj nagyobbra nő:
lám a felhők gyülekeznek,
bár nyári az idő,
a fény vezessen végig az úton;
mert mi lesz velünk, ha elveszünk?”

Laura hideg lett, mint a kő,
mikor rájött, hogy testvére hallja, de ő
már nem,
hogy „Tessék, kérem, tessék, kérem.”
Nem vehet többé finom gyümölcsöt?
Nem láthatja többé a gyönyörű rétet?
Süket és vak lesz?
Élete fája gyökerestől kifordult,
de a szívén nyílt sebről egy szót sem szólt;
csak nézett üres tekintettel át a homályon,
míg korsója csöpögött egész hazaúton.
Bemászva az ágyba lefeküdt;
halkan, nehogy Lizzie-t felébressze;
de nem hagyta nyugton szenvedélyes vágya,
noha fogcsikorgatva nyelte
könnyeit, mintha a szíve megszakadna.

Nap nap után, éjről éjre
Laura hiába virrasztott
a keserves fájdalom sivár csendjében.
Nem hallotta többé, hogy:
„Tessék, kérem;”–
nem látta már a goblin férfiakat
gyümölcsöt árulni a szurdok alatt:
de mikor az éjféli ég legszebben ragyogott,
haja szürke lett és mint a hold
vékonyodott; a teljességből úgy
fordulva át, mint hulló sarló
mely learatja lángját.

Egy nap eszébe jutott magja,
egy délre néző fal mellé elásta;
könnyeivel öntözve, remélte, hogy gyökeret ver,
figyelte nő- e hajtása,
de nem nőtt;
soha nem látta a napot,
soha nem érezte a belé csorgó nedvet:
beesett szemmel, és elkékült szájjal,
dinnyével álmodott, ahogy egy szomjas utazó
vizet lát a sivatagban, bár nincs is ott
a lombkoronás fák árnyékában,
és szomját nem oltja, csak a homokos szél.
Többé nem söpörte ki a házat,
nem gondozta már a tehenet, tyúkokat,
nem ment el mézért, nem gyúrt süteményhez tésztát,
vagy hozott vizet a patakról:
csak hallgatag’ gubbasztott a kandalló sarkában,
naphosszat ott ülve étlen-szomjan.

De a gyengéd Lizzie már nem bírta tovább
nézni a nővére romlását és azt,
hogy nem tud neki segíteni.
Éjt nappallá téve kínozta
a goblin gyümölcsárusok hangja:
„Tessék kérem, frissen sarjadt gyümölcs,
tessék, kérem, tessék, kérem; –
a patak mentén, lent a völgyben,
ő hallotta őket jönni menni,
ő hallotta őket mozgolódni,
de szegény Laura már nem;
hosszan tépelődött, hogy enyhíthetne kínján,
de félt gyümölcsöt venni olyan nagyon drágán
Eszébe jutott az eltemetett Jeanie,
akinek menyasszonyként kellett
a nagy napon meghalni;
hogy amiről minden lány álmodik,
az esküvője napján,
csak a halál lehelt jégvirágot ablakán,
míg ropogott a frissen hullott
hó a kora télben.
Mikor látta, hogy gyenge testvére
ugyanígy kopogtat a halál ajtaján,
Lizzie nem törődött többé vele,
hogy mi helyes és mi nem;
ezüst pennit rejtve az erszényében,
miután Laurát megcsókolta,
keresztülvágott a hangás rekettyésen
alkonyatkor, a pataknál megállva:
hogy életében először
csak hallgasson, figyeljen.

Nevetett rajta minden goblin,
mikor észrevették, hogy leselkedik:
elkezdtek felé jönni,
repülve, futva, szökellve,
nagy dirrel-durral,
röhögve, tapsolva, összegyűlve,
kukorékolva, kurjongatva,
suhintva, kaszálva
könnyedén a levegőben,
míg arcuk ferdén rút
grimaszba torzult,
macskafejű, patkány-arcú,
borz és vombat-szerű,
a csigalassú sietve mászott,
a papagájhangú rikácsolt,
összevissza, toporzékolva,
úgy csörögtek, mint a szarka,
búgtak, mint a galambok,
siklottak, mint a halak –
ölelték, csókolták:
szorongatva cirógatták:
étküket felkínálták
a kosárból, a tálról:
„Nézd az almát,
nagy és piros-sárga,
rázd meg a cseresznyét,
kóstold meg barackunkat,
a citrust és a datolyát,
szőlőt, vagy ha úgy kívánod,
egy teli kosár
nap-érlelte körtét,
szilvát az ágáról;
csak rántsd meg és szopjad,
a gránátalmát, fügét.” –

„Jó emberek,” kezdte Lizzie,
emlékezve, hogy járt Jeanie:
„Adjatok, amennyit csak lehet”: –
Kötényét tartotta nekik
és odavetette a pennit.
„Ne, kérlek, foglalj helyet velünk,
megtisztelsz, ha eszel velünk.”
felelték vigyorogva:
„Ünnepünk csak most kezdődik,
fiatal még az éj,
meleg, harmatgyöngyös,
nyugtalan, ragyogó:
a mi gyümölcseinket,
senki el nem viheti,
szirmuk lehullana,
nedvük elapadna,
zamatuk elillanna.
Foglalj helyet egyél velünk,
kijár neked, mint vendégünk,
hogy illő módon üdvözöljünk.”

„Köszönöm nektek,” mondta Lizzie:
de otthon már vár valaki:
így további beszéd helyett,
ha nem vehetek gyümölcsöket,
mert nem tudtok semmit eladni,
visszajár az ezüst penni,
amit fizetségül adtam.”–
Megkarcolták tányérjukat,
már nem csóváltak, doromboltak,
úgy tűnt, hogy megzavarodtak,
morogtak és vicsorogtak.
Először csak kevélyen szólt hozzá
az egyik, tolakodó, barbár;
de hangosabbnak,
gonoszabbnak tűntek immár.
Végül elkezdték a farkukkal verni,
taposták, lökdösték,
majd leteperve
körmükkel karmolták,
megugatták, nyávogtak,
sziszegtek, gúnyolódtak,
szaggatták ruháját és rá is
piszkítottak a harisnyájára,
tövénél fogva tépték a haját,
megbélyegezték puha lábát,
kezét lefogva, száját a gyümölcshöz
kényszerítve odapréselték, hogy egyen.

Fehér-arany Lizzie állta,
mint liliom az áradásban –
mint kék eres kő sziklája,
amit dagály ostromol vadul –
mint magányos világítótorony,
ami az ősi, zúgó tengeren,
küldi messze arany tüzét –
mint gyümölcsétől roskadozó narancs-fa,
fehér virágú, mézédes,
amin darázs, méh ejt lágyan szúrt sebet –
mint a szűz hercegnő egy toronyban,
melynek arany kupolás csúcsa van,
amit féktelen had ostromol,
őrjöngve, hogy letaszítsák.

Ha egy lovát a vízhez viszi,
a másik húsz nem tud inni.
Ezért a goblinek felpofozták, és lefogva
simogatták, nézték, hogy küzd hiába,
intve őt jobb belátásra,
dörgölőzve, szorongatva,
hogy bőre elkékült, mint a tinta,
rúgták és ütötték,
marcangolták, kinevették,
de Lizzie csak tűrte némán,
nyögés sem hallatszott ajkán,
szóra se nyitotta száját,
nehogy gyümölcsüket belenyomják:
de magában nevetett, mikor
arcára e nedvből kentek,
álla gödröcskéjére is egy cseppet,
és nyakát simogatva még többet,
hogy remegett, mint a túró.
Végül a gazemberek
a küzdelemben kimerültek,
pennijét visszahajították,
majd gyümölcsüket maguk előtt rúgva
az úton elindultak vissza,
nem hagyva gyökeret, hajtást, sem magot;
néhányuk a földbe rázkódott,
néhány a patakban merült el
fodrozódó gyűrűvel,
vagy csak hang nélkül rohantak a viharos szélben,
így tűnve el a messzeségben.

Bár egész testét fájdalom gyötörte,
Lizzie sietve útnak indult;
nem tudva, hogy éjjel, vagy nappal;
ahol a sövény résre tágult
a partra ugrott, a csaliton így próbálva áttörni,
míg hallotta, hogy erszényében
csilingel az ezüst penni –
zene volt ez füleinek;
lába sem érte a földet,
mintha goblinektől űzve,
hajszolná őt gúny és átok,
vagy valami ennél is rosszabb:
de egyetlen goblin sem jött utána,
félnivalója sem volt mitől;
csak szíve volt, mely repesve hajszolta,
hogy szempillantás alatt otthon legyen,
és belül lángolt az örömtől.

Majd, hogy megérkezett, kiáltozva
a kertben Laurát szólongatta,
„Nagyon megvárattalak, vagy megérdemlem
csókodat? Ne nézd a zúzódásokat.
Csak ölelj, csókolj, nyald a nedvet,
amivel a goblinek összekentek.
Nézd, goblin pép, goblin harmat!
Csak szeress, és egyed, igyad.
Laura, ne félj közelebb jönni,
a kedvedért mentem a völgybe,
az árusokkal szembenézni.”

Laura, székéből felkelve
kezével kaszált a levegőbe,
majd kétségbeesetten haját tépte:
„Lizzie, Lizzie, ettél belőle,
a kedvemért a tilos étekből?
A te fényed is ki fog hunyni,
az életed elhervadni,
mint az enyém, tovatűnik
úgy mint nekem, lehanyatlik.
Kívánod a férges goblin gyümölcsöt?”–
Megragadta nővérét
és csak csókolta, csókolta és csókolta:
könnyek öntözték
száraz szemét,
mintha dézsából öntötték volna,
eső, a forró aszály után;
és reszkető lázas félelem, fájdalom
pihent meg a csóktól éhes ajkán.

Odaadóan mozgatta száját,
bár a gyümölcspép üröm volt nyelvének,
szorgalmasan nyelte:
megszállottan vonaglott,
majd szökkent énekelve,
letépve ruháit, kezeit tördelte,
bűnbánóan melleit ütögette.
Béklyói elpattantak és folyt belőle, mint a fénysugár
győzedelmesen,
mint vágtázó ménes, vad repülésben,
mint a sas, mely a napba száll,
szemtől-szemben vele,
úgy, mintha ketrecből szabadult volna,
mint egy hadsereg lobogó zászlója.

Tűz vágtatott az ereiben, lángolt a szívében,
melyhez képest az első csak parázslott,
és leigázta az új a régi lángot;
majd keserűséggel telve
magán így nevetett: Mily’ bolond,
ki a lélekrabló gyümölcsből evett!
Eszméletét vesztve elájult:
mint a város óratornya,
mely egy földrengésben lehullt,
mint villám sújtotta torony,
mint a szélben
gyökerestől kitépett fa,
mint tajtékos áradat,
mely útja végén a tengerbe ömlik,
összeesett ő is végül;
nem tudva, hogy élet váltja-e föl,
vagy halál a gyönyört, s szenvedéseit?

Élet a halálból.
Lizzie őt figyelte egész éjszaka,
lüktető pulzusához igazítva
saját lélegzetét,
megnedvesítette ajkát, hűsítette arcát,
könnyeivel áztatta, legyezte húgát:
de mikor az első madarak rázendítettek az eresz alatt,
és az aratók a sárga
búzamezőre indultak,
mikor a harmatgyöngyös fű
hajladozott a kora reggeli szélben,
és új rügyek fakadtak az új napon,
széttárva kelyhüket, mint a liliom,
Laura álmából felébredve
nevetett, ahogy annak-előtte:
ölelte Lizzie-t szertelenül,
ragyogását többé nem felhőzte árnyék,
lehelete üde volt, mint a május,
és szemében ott táncolt a fény.

Teltek napok, hetek, hónapok, évek,
időközben a lányok férjhez mentek
és gyermekeik is születtek;
az anyai szívük megtelt aggodalommal,
ahogy életük a zsenge bájjal;
Laura az egyiket magához hívta,
hogy a régi szép időkről meséljen vigyázva,
azokról,
amik már nem térnek vissza:
beszélt a kísértet-járta völgyről,
a gonosz, csalfa kereskedőkről:
arról, hogy nektárjuk méz a szájban,
de méreggé változik a vérben;
(magányos helyeken tanyát ütve):
elmondta, hol járt nővére,
aki érte került halálos veszélybe,
hogy ellenmérget eképp’ nyerjen:
majd ezután kéz a kézben,
hogyan tudtak összefonódni,
„Mert olyan, mint az édestestvér,
a barát nem lesz soha, senki;
aki szélcsend vagy vihar idején;
felvidít, ha kedvetlen vagy,
megtalál, ha eltévednél
felsegít, ha elesel,
és lábadat megerősíti.”

 

*    Poems of Christina Rossetti, Macmillan & Co. Ltd. London, 1904., 1-17.o.

Lovas Sz. Judit fordítása

 

Christina Rossetti

(1830-1894)

Christina Rossetti 1830. december 5-én született Londonban olasz szülők negyedik gyermekeként. Apja, Gabriel Rossetti költő, bátyja a szintén költő és festő Dante Gabriel Rossetti. Rossetti első versét tizenkét évesen írta és nagyapja magánnyomdája jelentette meg. 1850-ben Ellen Alleyne álnév alatt hét versét publikálta a bátyja, William Michael és barátai által The Germ néven alapított preraffaelita újságban. Leginkább balladáiról és misztikus vallásos verseiről ismert, írásait erősen áthatja a romantika és a szimbolizmus. Leghíresebb műve a Goblin Market and Other Poems 1862-ben jelent meg és ezzel Rosetti a viktoriánus költészet jelentékeny alkotójává lépett elő. A Goblin Marketet követte a The Prince’s Progress and Other Poems 1866-ban, majd 1872-ben gyerekverseinek gyűjteménye Sing-Song címmel.
Christina Rossetti Londonban halt meg 1894. december 29-én.

 

Christina Rossetti: Monna innominata

MONNA INNOMINATA*

4.

„Először én szerettelek: szerelmed”

 

A kis szikrát nagy láng követi. (Dante)

Minden más dolog halad előre,
csak a szerelem marad mindörökre. (Petrarca)

 

Először én szerettelek: szerelmed
aztán túlnőtt enyémen, mely csendben szólt,
elfojtott, mint halk galambot, a tied.
Kihez mi tartozik? szerelmem nagy volt,
de benned, úgy tűnt, erősebben lángolt;
Kedvtelve szoktam felőled kérdezni,
tudnál- e engem igazán szeretni –
de az, ki érvelt bennem, meglakolt.
Nem tesz különbséget igaz szerelem
„én” és „te” között, ő csak arra szolgál
hogy önmagunkból formáljunk minket:
A szerelem nem tudja, ha végtelen,
hogy „ami a tied, az nem az enyém;”
csak velünk megkötve szilárdan áll.

( Poems of Christina Rossetti, Macmillan & Co. Ltd. London, 1904., 20-21.o.)

(Lovas Sz. Judit fordítása)

Christina Rossetti*

(1830-1894)

Christina Rossetti 1830. december 5-én született Londonban olasz szülők negyedik gyermekeként. Apja, Gabriel Rossetti költő, bátyja a szintén költő és festő Dante Gabriel Rossetti. Rossetti első versét tizenkét évesen írta és nagyapja magánnyomdája jelentette meg. 1850-ben Ellen Alleyne álnév alatt hét versét publikálta a bátyja, William Michael és barátai által The Germ néven alapított preraffaelita újságban. Leginkább balladáiról és misztikus vallásos verseiről ismert, írásait erősen áthatja a romantika és a szimbolizmus. Leghíresebb műve a Goblin Market and Other Poems 1862-ben jelent meg és ezzel Rosetti a viktoriánus költészet jelentékeny alkotójává lépett elő. A Goblin Marketet követte a The Prince’s Progress and Other Poems 1866-ban, majd 1872-ben gyerekverseinek gyűjteménye Sing-Song címmel.
Christina Rossetti Londonban halt meg 1894. december 29-én.

 

Stan Rice: Tragikus nyúl (Tragic Rabbit)

A tragikus nyúl, egy festmény.
Aszott füle zöld, mint a kukoricahaj.
A fekete homlok a csillagokra mutat.
Egy festmény a falamon, egyedül,

mint ahogy nyulak vannak,
nincsenek. Kövér vörös arc,
mind Művészet, reszkető orr,
rutin, nehéz megszökni, mint szokni.

Te is lehetsz tragikus nyúl; zöld és vörös hát,
gyenge kék ifjú-mell.
De ha az ösztöke emberbe hajt,
féld az Igaz Húst, mert

ledob tragikus lovadról
és összetöri tragikus színeidet, mint ahogy egy szellem
a márványt; a sebeid olyan gyorsan
begyógyulnak majd, hogy a víz

féltékeny lesz.
Fehér lapra festett nyulak
megbűvölt hajdani természetükkel;
kukoricafülük szarvakká változik.

Ezért jól vigyázz, ha kedvel a tragikus élet –
csapdába ejti a nyulat, ahol
minden szín a napfény kardja,
az ollók pedig az Élő Isten.

Lovas Sz. Judit fordítása

 

 

Stan Rice: A Sátános fiú

 

1.

 

Elmondom neked,

hol élt az Ördög.

Egy vas-sodronnyal

lelakatolt

fészerben,

ahol mindennek

rozsda színe volt,

amelyik az Ördög színe.

Azt mondták, maradjak távol tőle,

mert odabent

fekete ablakok, skorpiók és darazsak vannak.

Bár mindez igaz volt, de a valódi

ok, amiért nem mehettem

a fészerbe, hogy ez

az a hely, ahol az Ördög lógatta a fejét

megpihenve, mialatt a nappali Hold

tiszta gonoszsága tette dolgát.

 

2.

 

Ott volt a kavicsos sikátor mélyén

a sötétben, ahol

az overálos Ördög

csirkéket tartott. Egyszer az egyik kakasa

kiszökött a szűk helyre

a garázsunk és a kerítése közt, ahonnan nincs kiút

és az Ördög ötven centet ajánlott nekem

(Szerencse!) hogy bejussak és kihozzam a kakast,

mert látja, nem fér be.

Mondtam erre, hogy nekem biztosan sikerül, és bementem,

de mikor pár lépésre a kakastól utánakaptam,

az átment őrültbe, mint valami megfoghatatlan,

lángoló borotvapengék golyója,

erre azonnal visszavonultam, csakhogy lássam,

amint az Ördög overálban vigyorog rám

mondva, „Nos, fiam, így soha nem fogsz meggazdagodni,”

Erre azt feleltem neki jó hangosan:

„Még maga az Ördög

sem tudja elkapni azt a kakast,” ekkor az Ördög szeme

kifordult kissé, hogy láttam

alatta a fehéret és az overálját még

jobban kitöltve önmagával,

zsíros vontatottsággal csak ennyit mondott,

„Kijön, vagy éhen döglik,”

És én is tudtam, hogy

bár játszott az életemmel

az Ördögnek igaza volt.

 

 

Stan Rice: A Boy’s Satan*

1.

I will tell you
Where the Devil lived.
He lived in
The padlocked
Iron-wire toolshed
Where everything
Was the color of rust
Which is the color the Devil is.
I was told to Stay Out Of There,
Because it contained
Black widows, scorpions, and wasps.
Though this was true the real
Reason I was not allowed
Inside the shed was because
That’s where the Devil hung his head
To rest it while the pure evil
Of the Daylight Moon did his duties.

2.

At the end of the gravel alley
In the darkness was where
The Devil In Overalls
Kept chickens.  Once one of his roosters
Escaped down the narrow space between
Our garage and his fence, with no way out.
And the Devil offered me fifty cents
(A fortune!) to go in and bring out the rooster
Because, you see, ‘he couldn’t fit.’
I said I certainly would and went in
And when I got a few feet from the rooster
It went insane and as uncatchable
As a ball of flaming razorblades
And I backed out instantly to see
The Devil in his Overalls grinning at me,
Saying, “Well, son, youll never get rich like that,”
And I said, right out loud,
“Not the Devil himself
Could get that rooster,” and the Devil’s eyes
Rolled up slightly so I could see
The whites below and his Overalls
Filled up more with himself
And he said, in an oily drawl,
“It’ll come out or starve,”
And I knew that even
Though he had toyed with my life
The Devil was right.

_____________________________________________

Az angol verzió forrása: Stan Rice

Stan Rice biográfia

Stan Rice (1942–2002) nyolc verseskötet szerzője, köztük a Red to the Rind, Radiance of Pigs és a False Prophet (posztumusz kiadás, 2003). Sok éven át tanított a San Francisco State University-n, ahol angol professzor volt, valamint a Creative Writing Department elnöke.

1977-ben megkapta az Academy of American Poets Edgar Allen Poe- díját. Elnyerte ezenkívül a Joseph Henry Jackson- díjat, és a National Endowment for the Arts ösztöndíját.

Stan Rice festményei találhatóak meg Alfred A. Knopf, New York, 1997-ben publikált nagyszabású monográfiájában.

2002 december 9-én, hatvan éves korában hunyt el New Orleans-ban, ahol feleségével Anne Rice íróval és fiukkal, a szintén író Christopher Rice-szal élt.

Forrás: Stan Rice, http://www.stanrice.com/bio.html
Wikipedia, Stan Rice, https://hu.wikipedia.org/wiki/Stan_Rice

 

 

(Illusztráció: scrp)

Eckhart mester: Miért van annyi lélek?

Mikor voltál utoljára igazán boldog?
Hagyd, hogy ez a tapasztalat növekedve
benned eszedbe juttassa
egyszer-egyszer.
Ennek a múltbeli pillanatnak a keletkezésében, amikor táncoltál,
biztosan nem szerettél volna egy őrt,
aki az ajtód
előtt áll és
zörget,
vagy így szól „Épp most léptél
tiltott földre.”
Miért van annyi csillag és lélek,
hogy végeláthatatlanok?
Mert semmi nem tudja megzavarni Istent,
mikor ünnepel,
teremt!

Lovas Sz. Judit fordítása

 

Eckhart mester költeményei II.

Meghitt

A Tudás mindig megtévesztő.
Mindig korlátozza az igazságot, minden fogalom és kép ezt teszi.
Ketrecből ketrecbe megy a karaván,
de én köszönetet mondok
minden egyes isteni találkozásért,
melyben a szárnyaim kitárulnak,
és én
meghittebben
érhetek Hozzá.

 

Mindig csókolóznak

Mindig csókolóznak, képtelenül
uralkodni önmaguk felett.

Nem lehet,
hogy bármely teremtmény nagyszerűbb ösztönöket
és észlelést kaphatna, mint
az érett emberi elme.

Isten
érlelt engem,
így tehát látom, hogy igaz:
minden létező dolog
zabolátlan
a szerelemben.

Lovas Sz. Judit fordítása