Lovas Sz. Judit összes bejegyzése

Lovas Sz. Judit (korábban: Lovas Szilvia Judit) néven jelennek meg írásaim. Eddigi munkáimat az Amúgy, a Vörös Postakocsi, FÉLOnline, Napút és az ÚjNautilus közölték online felületen, vagy nyomtatott kiadásban. A versírás mellett a próza, szorosabban a regény műfaja áll közel hozzám.

Eckhart mester: Miért van annyi lélek?

Mikor voltál utoljára igazán boldog?
Hagyd, hogy ez a tapasztalat növekedve
benned eszedbe juttassa
egyszer-egyszer.
Ennek a múltbeli pillanatnak a keletkezésében, amikor táncoltál,
biztosan nem szerettél volna egy őrt,
aki az ajtód
előtt áll és
zörget,
vagy így szól „Épp most léptél
tiltott földre.”
Miért van annyi csillag és lélek,
hogy végeláthatatlanok?
Mert semmi nem tudja megzavarni Istent,
mikor ünnepel,
teremt!

Lovas Sz. Judit fordítása

 

Eckhart mester költeményei II.

Meghitt

A Tudás mindig megtévesztő.
Mindig korlátozza az igazságot, minden fogalom és kép ezt teszi.
Ketrecből ketrecbe megy a karaván,
de én köszönetet mondok
minden egyes isteni találkozásért,
melyben a szárnyaim kitárulnak,
és én
meghittebben
érhetek Hozzá.

 

Mindig csókolóznak

Mindig csókolóznak, képtelenül
uralkodni önmaguk felett.

Nem lehet,
hogy bármely teremtmény nagyszerűbb ösztönöket
és észlelést kaphatna, mint
az érett emberi elme.

Isten
érlelt engem,
így tehát látom, hogy igaz:
minden létező dolog
zabolátlan
a szerelemben.

Lovas Sz. Judit fordítása

 

Eckhart mester: Amikor erdő voltam

Amikor patak voltam, amikor erdő
voltam, amikor még mező voltam,
amikor én voltam minden pata, láb,
uszony és szárny, amikor maga
az ég voltam,

senki nem kérdezte tőlem, hogy van- e valami célom, senki sem
tűnődött azon, hogy van- e valami, amire szükségem lehet,
mert semmi nem volt.
Nem szerethettem volna.

Majd elhagyva mindazt, amik egyszer voltunk,
a gyötrelem elkezdődött, félelem és kérdések jöttek,
és én csak sírtam, sírtam. Könnyek,
amiket eddig nem ismertem.

Ezért visszatértem a folyóhoz, visszatértem
a hegyekhez. Újból megkérve a kezüket
könyörögtem – könyörögtem, házasságra lépni
minden tárggyal és teremtménnyel,

és amint elfogadták,
Isten egyre ott volt a karomban.
Nem kérdezte tőlem,
„Hol voltál?”

Ebből tudtam meg, hogy a lelkem – minden lélek –
mindig fogja
Őt.

Lovas Sz. Judit fordítása

 

A. E. Waite költeményei

A Király Titka

 Jól őrzött – túlságosan is – úgy tűnik –
Csak néhány nyom fedi fel a Király Titkát.
A Jelenlét megképződik az est hűvösében
Először azóta, hogy a világ első kertjébe
Napjainkig elzárkózott minden menedék
Legféltettebbjében, az ő leírhatatlan szándékából.
Isten elfedi az Ő dicsőségét kérdő tekintetünk elől –
Nem tudjuk miért; csekély követelés a miénk:
De mindig vágy és remény marad.
A gyenge, zavaros értelmünk a végén talán
Rálel emanációjának új helyére,
Mialatt a lélekben hosszan, mindentől távol,
Dicsőséges hajnalokból és mélységekből
A Király Titkának lélegzete hallatszik.

 

Az immanens felség

Szellemi évődéssel, könnyelmű hajlam,
Élhetünk a síksági városokban.
Idilli réteken, vagy ott, ahol a kertek vannak;
A peremen és a tenger szélén.
Neked és nekem boldog enyhelyet adnak.
De körülveszi a felfoghatatlan,
Mely azokon a szirteken, ahol már nem történik semmi
A hegymászó és egy bizonyos csillag között,
Az immanens felséget a felszínre engedi,
Tudatosan válaszol,
Így, mikor a síkság a csendbe hullik,
Hívogathatja lelkünk hangtalan mélyéig
És az Élet Szavai felelnek odaátról.

(Lovas Sz. Judit fordításai)

 

Arthur Edward Waite (1857. október 2. – 1942. május 19.) ismertebb nevén A. E. Waite mágiatörténész és költő.
Az Egyesült Államokban született, élete java részét azonban Nagy-Britanniában töltötte. A hivatalnokként dolgozó férfi kishúga hirtelen halála után fordult az akkoriban még kevésbé ismert
tudomány, a parapszichológia felé. Waite hamarosan maga is publikálni kezdett, és e tudomány elismert szaktekintélyévé vált. A mágus mégis a kártyajóslás miatt vált világhírűvé, Waite saját
tarotkártyát alkotott, amelynek elgondolkodtató ábráit Pamela Colman Smith festőművésznő készítette.
A londoni William Rider & Son 1909-ben adta ki azt a tarot-csomagot, ami később a kiadó és a szerző nevével fémjelzett Rider–Waite- tarotként lett ismert. Az amerikai születésű Arthur Edward
Waite volt az első, aki módszeresen vizsgálta a nyugati okkultizmus történetét.

 

Stephen Crane költeményei

A sivatagban

A sivatagban
láttam egy teremtményt, pucér, elvetemült,
aki a földön guggolva
kezében tartotta a szívét
és ette azt.
Szóltam hozzá, „Jó ez, barátom?”
„Keserű, bizony – keserű,” válaszolta;
„De ínyemre van,
mert keserű
és mert az én szívem.”

 

Íme, egy gazember sírja 

Íme, egy gazember sírja,
és a közelében egy zord szellem.

Arra jött ibolyákkal egy sápadt szolgálólány,
de a szellem megragadta a karját.
„Ne tégy virágokat,” mondta.
A lány sírt:
„Ah, én szerettem.”
De a szellem búsan ráncolta homlokát:
„Ne tégy virágokat.”

Na mármost –
ha pont ott volt a szellem,
miért sírt a lány?

Lovas Sz. Judit fordításai

 

 

 

Hallstatt

 

Arra gondolok, hogy azok a
szavak, amiket használtam senkire
sem jók már, de ha a hangom
fogságát elviselik, akkor azt is,

mikor korlátuk nélküli létbe
kényszerítve állok, könnyebben,
mint én. Amíg a tagjaimat nem
mozgatja a más szemébe fényt

törő, benne nyugvó átok,
a parancsuk szerinti mozdulat
enyém. Bármilyen nehezen ejtve ki,
míg lustán, kötelességszerűen

aggódom miattuk, aggódásom
csak lépésekig terjed, amíg
árnyékomnál többre nem
vágyakozik. Nem jó szándékod

az egyetlen, ami nem vitatna
semmit, vagy, ha igen, az olyan lenne,
mint a beteg háztetők alatt a
házak oldalához szólított árnyék:

nyakunkon az erdő beesteledik.
Szokatlan a békülékeny hangnem
a gúny alatt, még számomra is,
aki így beszél, olyan, mint egy új,

meghitt ismerős, aki tartozást jön behajtani
és anélkül, hogy elijesztené, meggyőzéssel
próbál hatni az elszököttekre,
legyen az ember, vagy állat egyaránt,

mielőtt hurokkal csapdába ejti.
Sokszor estem el a beszédemtől fogva,
ha másért nem, majd ezért hallgatok.
Józanul belátom, hogy az illő szó is,

bár helyénvaló, de alkalmatlan lenne,
mert kopott, mint az ezüstöt tisztítani kell,
bármilyen nemes, az időtől, ami
csontjainkat néha kikaparja,
selyemből varrt szívünk fölött reszket.


kép: Johnson Tsang