Lepaca Samael![1]
A póráz általában bosszantó,
mert csak beleakad az ember, még
akkor is, ha nem akar megszökni.
Nem bitófa tartja, mint a kötelet,
hogy a füled mögé simítsd, mielőtt megfeszül,
ahogy a rakoncátlan hajtincseket szokás.
Lazán lóg a nyakból, ha nem húzzák-vonják,
de hátad mögé vetni már rövid.
Szégyellem-e jobban, mint ahogy zavar?
Szégyen és bosszantó nyűg, pimaszság közt
vékony határmezsgyén az avar
ázott televény, amit időnként feldúl, hogy…
„Jöttömre van, aki ennyire vár?”
Tétován nézek fel az így hivalkodóra
„Lepaca Samael!”
Az eső is eláll.
Mire peremig gyűlt a szobortalapzatban
– megihatná, aki lehajol –
ügyet se vet a velem egyívásúra
a falevél-ringató tükörkép alul.
Nem marok belé, ahhoz túl messze van,
de hogy meg sem ugatom, itt az a győzelem,
a kovácsoltvas kapu úgy áll, mint a fák,
nem kaparom, nem feszegetem:
bizalmatlan lesz, ha nyikorog tőlem.
Mint két csapzott szőrű eb. Az egész olyan.
A kutyák alatt – mondom – lengőajtók nyílnak.
„Tudom” ad igazat komolyan.
„Na meg ördögalma.” ezen felderül.
„Ezért már megéri felkötni magam.
Te nem úgy véled?” Kiköttetni inkább.
Felelem. Az mégis hosszabb távra van.
Sötét hajam a szemembe hullik,
nyitott könyvben megszáradt virág,
ha nap süt, zilált, homlokomon játszik;
az este enyém – kalitkámba zárt.
Felbontatlan, átázva remél,
néha egy-két jó szó fontosabb,
tűvel átszúrt bábu a levél,
gyermek-árnyékként hintázó alak.
Samael
A Mester
Ha a külső képességem belsővé
is válik, a hozzám hasonlót meg nem érintve,
vagy megérintve valamiféle szükségemmel együtt,
ami a kinti dolgok helyett vall egyszer-egyszer
rólam, ha nem sikerült bevonni mégsem
a különböző tehetségeket, képességeket,
eltompítva bennem, hogy nem vagyok
jó abban, e kisebb mértékkel
mérhetem csak meg a dolgok lényegét,
bár nem kérdeznek róla, hogy a
hallgatásuk közé ékelődjön
valamiféle képességem az átalakulásra…
Samael
A sötét domboldalon növesztett
árnyékom kegyeltje túlságosan
megnyúlt egy emberhez képest,
fehér vitorlás árnyék, vagy ezüst
tőr a fantasztikus teremtmény
szügyén, melyben a szégyen
kertjéből ellopott szívet takargat.
Már nem vadásznak rám,
hitvány tartozékom.
Kitartóan, szigorral önmagad felé,
állad úgy pihen csukott kézfejeden,
ahogyan dúsan omló virág
átbukik a kőfalon, szertelenül
pazarolva e kiáradásban rám
szabott gondolataidat.
Bár a szépség néha lemállik
rólam, mint elfagyott, sötét
gyümölcsről a húsa, csak edd!
A komor figyelmeztetésem akkor
majd úgy őrzi a fal finom kis
hasadékait, mint a rontás új szellemét,
még ifjú alakjában, feketén
hintáztatva a mosolyod.
Régen nevettem már ítélkezés nélkül,
mert az őszinte tékozolja az erőm,
hiábavalóan feszegeti tűrőképességem
határait, mikor a hangom szaggatva,
az estében fehérré változott virágok
levelét hinti szét, bármit is tennék ellene,
de csak az igazán megőszültekét,
ezért jövök el, ha látom,
hogy az egyik te vagy,
koszorút fonva fejedből.
Azt mondják, szőke, hullámos
hajad volt. Milyen uralkodóra
vártál, hogy kényszerítesz
lába elé vetni magadat, vagy
megkoszorúzni dicsőségeddel,
mondd!
Te, aki belököd végre a rózsás vaskaput,
melynek gazdag árnyéka most úgy vesztegel
a Hold-szítta fövenyen,
mint bennem a malícia,
bolond természetű, álnoktalan ördög!
Emet [2]
Levél Eszteréknek
Ott maradok, ahol kell,
talán meddő figyelemmel,
amíg szándékotok nem ad új célt nekem –
többet
háziállaténál;
tegezni is csak (magamban teszem)
azt szoktam, akit nem akarni
megszűnök, ahogy elmúlik az éjjel,
ahogy törékenyen feleselni,
vigyázva, hogy ne rendetlenkedjek
a nyílásaitokban hevenyésző fénnyel
igazságot és szépséget szolgáló
takargatni való büszkeséggel,
melyben barátok torz árnyéka a hitem:
mintha soha nem akarnék elmenni innen,
e játékba az ön-elmúlásig vetett,
hogy ébren kell maradnom egész éjjel,
hogy nevelitek majd, mint gyermeket.
Ó, Uram, Úrnőm mennyire fáj,
hogy minden történetet ilyen jól ismerek,
belőletek is, nem egyet láttam már,
így leszünk egymásnak kísértetek.
Könnyen megtartom az éjszakát,
a folyóparti ember gyengéd nevére,
míg testem csak füvet és gyomokat táplált,
lágyan hordalékán
rebbent, mintha élne.
[1] Lepaca ~ vagy Lepacha szellemként jelenik meg, mint Astaroth szolgája. Színe fekete, nevét „nyitónak”, vagy „felfedőnek” fordítják. Lepaca felkérhető, hogy segítse bármely adott spirituális entitás megidézését/ megjelenítését, pl. Lucifer megidézésénél a „Lepaca Lucifer”. Lepaca dicsőítést, dicsérést, valamint köszöntést is jelent.
Samael ~ héberül: Isten mérge, arkangyal a talmudi és a poszt-talmudi irodalomban, akit a Sátánnal azonosítanak. Néha bukott angyal, aki nem feltétlenül gonosz. Elsőként Énok könyvében találkozunk vele a lázadó angyalok között. A midrási hagyományban az Exodus Rabbah (héb. Shemot Rabbah) a Halál Angyalának is nevezi.
[2] Emet, héber szó, jelentése, igazság. A cím a zsidó folklórban szereplő Gólem mondára utal. A legenda szerint Maharal (Júda Löw ben Becalél rabbi) a kabbala tudományának segítségével életet varázsolt a Moldva folyó partjáról származó agyagból gyúrt emberbe, és az mindenféle szolgálatot végzett neki. Ha a rabbi az Isten nevével ellátott cédulát elvette tőle, a Gólem ismét agyagtömbbé változott. A legenda más verzióiban, a prágai és chelmi, valamint a Grimm fivérek történetében a Gólemet a homlokára írt emet, vagyis „igazság” szóval hozták létre. A lény élettelenné akkor vált, ha a szó első betűjét א (aleph) eltávolították, mert így a jelentése met, vagyis „halott” lett.
(Illusztráció: Talia Benson)