Elmosódott, partra vetődött, régi sárga irka
került újra kezembe.
Az ágyból írok,
mint legutóbb,
tavaly.
Meglátogatom az orvost.
Hétfőn.
“Igen, doktor úr, gyengék a lábaim,
szédül a fejem…
és fáj a hátam.”
“Iszol?” – kérdezi majd.
“Végzel elég
a testmozgást, szeded a
vitaminjaidat?”
Azt hiszem, csak beteg vagyok.
az élettől, ugyanazok a megavasodott, mégis
ingatag
körülmények.
Még a pályán is.
Nézem a lovakat, ahogy futnak
és olybá tűnik
értelmetlen ez az egész.
Korán távozom, miután megvettem a tiketteket a
a hátralévő futamokra.
“Elmész?” kérdezi a motelben
a recepciós.
“Igen, ez merő unalom.”
mondom neki.
“Ha szerinted unalmas.
odakint”, mondja nekem, “akkor vissza kell majd jönnöd,
mert neked itt a helyed.”
Tehát itt vagyok,
párnáimnak vetett háttal,
újra.
Csak egy öreg fickó,
egy megvénült író,
kopott, megsárgult
jegyzetfüzettel.
Valami jön…
sétafikálva a
a padlón
közelít
felém.
Ó, hiszen ez csak…
a macskám.
Valóban.
Ezúttal csak a macskám.

Márkus László fordítása