Georg Trakl: Sebastian álomban (kötet)
– Hórák éneke

Komor pillantással nézik egymást a szeretők,
szőkék, ragyogók. A bámuló sötétben
vézna, ölelő karuk egymásba fonódik.
Bíbor zúzta szét az áldottak száját. A kerek szemek
a tavaszi délután sötét aranyát tükrözik,
az erdőszél fekete, esti félelmét a zöldben;
talán a madarak kimondhatalan röptét, a meg nem születettek
ösvényének sötét falvakban, magányos nyarakon átívelő útján,
ahol a hervadó kékből olykor kilép az elhúnyt.
Csendesen zúg a mezőn a sárga kalász,
nehéz az élet és acélosan lendíti a kaszáját a gazda,
az ács roppant gerendákat illeszt össze.
Bíborra festi lombjait az ősz; a szerzetes szelleme
derült napokon körbejár; érik a szőlő,
és ünnepi levegő leng a tág udvarokban.
Édesebben illatoznak a sárgult gyümölcsök, halk, vidám nevetés,
az árnyas pincékben zene és tánc,
a halott fiú lépte és csendje a felhomályló kertben.

Georg Trakl: Novalishoz

1. változat
Kristályföldben nyugszik a szentebb idegen,
sötét szájától egy Isten vonta meg a panaszt
ott, ahol virágába hanyatlón
a hegedű játéka békésen
mellkasába halt;
és a tavasz eléterítette pálmaleveleit,
hogy tétován rájuk lépve
csendben hagyja el az éjjeli házat.
2. változat (a)
Sötétebb földben nyugszik a szentebb idegen,
szelíd szájától isten vette el a panaszt
midőn virágába omlott.
Egy kék virág
éli csak túl a dalát a fájdalom éjjeli házában.
2. változat (b)
Sötétebb földben nyugszik a szentebb idegen,
fakóbb rügyben.
Isteni szellem nőtt a fiúban,
mámoros húrzengés,
majd elnémult a rózsahajtásban.

(Lovas Sz. Judit fordítása)