Ollantaytambo

A Szent völgy égre táruló terében
megbújik annyi frissen hűs zamat,
rikoltó csend telepszik rá merészen,
mohón a kőházak köré dagad.

E város bölcs öreg, kit múltja mardos,
mormolja bátran sámánesküjét,
vagy érett férfikorba lépő harcos,
mindegy talán, de érzem nagy tüzét.

Göröngyös úton álmok szétdobálva,
lépcsős terasz, s erőd karolja át,
belépve, fent, a víznek templomába,

meghallom szívét, szép, napos dalát.
De éjjelente lelke, vad folyója,
akárha Isten dörgő hangja szólna.

*

 

Fájdulás

A nap szobámba tűz kajánul,
torkomban még a tegnap fájdul;
a szó, a csend is eskütétel,
lesújt az ég rám nagy dühével.

És jönnek mind, kik elfeledtek,
akár egy fontos, nagy betegnek,
virágot hoznak, közte átkot;
velük magányom összerántott.

Sebesre fest a lázas alkony,
ki élni nem tud, meg kell haljon;
kivet magából minden emlék,
vagyok, de mintha mégse lennék.

Az óceánnyi hűvös álom
ágyat vet fáradt szempillámon,
magára formál, készre sminkel,
elalszom rejtett kincseimmel.

*

 

(Illusztráció: Ashton Howard: Fire sky)