műfordítás címkével jelölt bejegyzések

luis-gabriel-pacheco-2

Herta Müller: A piros virág és a bot

A gyűléseken – amik a diktatúrában az emberek idejének egy nagy részét lefoglalták – mutatkozott meg a legtisztább kép arról a fajta beszédről, ami Románia folyamatos ellenőrzés alatt tartott társadalmában működött. Valószínű, hogy ez nemcsak ebben a diktatúrában volt így. Ami akár csak félig is hiteles lehetett volna, egy leheletnyi személyesség, az ujjak egyéni rándulása – mindez egyszerűen eltöröltetett a szónokok világából. Egymással felcserélhető figurákat néztem és hallgattam, akik elszakították magukat az egyes emberektől, lemondtak róluk, és elindultak egy politikai pozíció gördülékeny mechanikája felé, hogy kiteljesítsék a karrierjüket. Romániában a rendszer minden ideológiájának csomópontját Ceauşescu személyi kultusza jelentette. Ugyanazzal a módszerrel, amellyel a falusi pap az Istentől való rettegést akarta a fejekbe ültetni, terjesztették a tisztviselők szocialista vallásukat: Akármit csinálsz, Isten lát téged, mert ő végtelen és mindenhol jelen van. A diktátor portréja több tízezer példányban látható volt az országban, ezt erősítette mindenfelé szétpermetezett hangja. Beszédeit órák hosszat sugározta a rádió és a tévé, ezáltal a hangja minden nap állandó kontrollként töltötte be a levegőt. Ezt a hangot az országban mindenki olyan jól ismerte, mint a szél zúgását vagy az eső kopogását. Beszédének ritmusa, kísérő gesztusai ugyanolyan ismertek voltak, mint a diktátor homlokán a hajtincs, a szeme, az orra, a szája. Mindig ugyanazon csámcsogott, az előre betanult szövegrészeken való kérődzés ugyanolyan ismert volt, mint a mindennapi tárgyak zörejei. Ha valaki a szónoklatában ugyanezeket a szövegrészeket ismételte, az már nem volt elég a teljes elismeréshez. Ezért a tisztviselők nyilvános szerepléseikkor azon fáradoztak, hogy Ceauşescu gesztusait utánozzák. A rendszer legfőbb szónoka négy iskolai osztályt végzett, és nemcsak a bonyolultabb tartalmakkal és a legegyszerűbb nyelvtani szabályokkal gyűlt meg a baja. Ráadásul még beszédhibás is volt. A magánhangzók váltásakor és a mássalhangzók gyors egymásutánja közben megakadt a nyelve, motyogni kezdett. Erről a beszédhibáról széttöredezett, ugatásszerű szótagolással és kezének állandó rázogatásával próbálta elterelni a figyelmet. Ezért beszédstílusának utánzása a román nyelv különösen feltűnő, tragikus-nevetséges eltorzítását vonta maga után.
Akkoriban gyakran mondtam, hogy az országban a legfiatalabb tisztviselők a legöregebbek. Nekik ugyanis, úgy tűnt, minden erőfeszítés nélkül sikerül a diktátor utánzása, és tökéletesebben is, mint az időseknek. Természetesen nekik nagyobb szükségük is volt erre, mert a pályafutásuk elején álltak. De miután óvodás gyerekekkel foglalkoztam, nem tudtam kikerülni, hogy azt gondoljam: a fiatal tisztviselők nem is utánoztak senkit. Ők saját maguk voltak, és egyáltalán nem is volt más, saját gesztusviláguk.
Két hétig dolgoztam óvónőként, és észrevettem, hogy Ceauşescu utánzása már az ötéveseknél is teljesen nyilvánvaló, egyszerűen nem lehet nem látni. A gyerekek megszállottjai voltak a pártverseknek, a hazafias énekeknek és a nemzeti himnusznak. Az óvodába hosszú munkanélküliség után kerültem; kirúgtak a gyárból és jó pár iskolából, sehova nem vettek fel „individualizmus” miatt, és mert „nem akartam illeszkedni a közösségbe, és hiányzott belőlem a szocialista tudat”. A tanév már rég megkezdődött, helyettesítenem kellett egy sárgaságban megbetegedett óvónőt, akinek a gyógyulására sokat kellett várni. Amikor elfoglaltam az állást, azt gondoltam, hogy nem lehet olyan rossz, mint az iskolában. Lennie kell még egy kis gyerekkornak ebben az államban is, az ilyen kicsi gyerekeket még nem lehet ideológiával üresre és egyformára pusztítani, még vannak építőkockák, babák vagy táncok. És azonkívül semmi pénzem nem volt, csak adósságom, és minden hónapban fizetnem kellett a részleteket a lakásomért. Tudtam, hogy az én esetemben nem tanácsos az albérlő függőségébe jutni. A titkosszolgálat első fenyegetésére akármelyik főbérlő azonnal kitett volna az utcára. Édesanyám egy TSZ-ben dolgozott, és nagyon sokat kellett kínlódnia, hogy valahogy megéljünk.
Az óvoda igazgatónője az első munkanapomon a csoportomhoz vezetett. Amikor beléptünk a terembe, csak ennyit mondott, szinte mint egy rejtjelezett üzenetet: „A himnuszt.” A gyerekek automatikusan félkörbe álltak, kihúzták magukat, mint egy-egy szál gyertya, a kezüket a combjukra szorították, hosszúra nyújtották a nyakukat és felemelték a tekintetüket. Az asztalkák mellől gyerekek ugrottak fel, de a félkörben katonák álltak és énekeltek. Inkább üvöltözés és ugatás volt, mint éneklés. Úgy tűnt, a lényeg a hangerő és a testtartás. A himnusz nagyon hosszú volt, az utóbbi években számos új szakasszal egészítették ki. Azt hiszem, akkorra hét szakaszra nyúlt ki. A hosszú munkanélküliséggel kiestem a frissítések ritmusából, és az új szakaszok szövegét nem is ismertem. Az utolsó szakasz után felbomlott a félkör, a katonaságból tombolva, sikítozva lett újra féktelen tömeg. Az igazgatónő levett a polcról egy botot: „Enélkül nem megy”, mondta. Aztán suttogott valamit a fülembe, és négy gyereket hívott magához. Nézzem meg őket jól, mondta, aztán visszaküldte őket a helyükre. Majd beavatott engem a szüleik és nagyszüleik funkcióinak titkaiba. Az egyik kisfiú egyenesen a párttitkár unokája volt, különösen vigyázni kell vele, tette hozzá. Nem tűr ellentmondást, és védeni kell a többi gyerekkel szemben, mindegy, hogy mit mond. Aztán otthagyott a csoporttal. A polcon körülbelül tíz bot volt, ceruzavastagságú fapálcák, olyan hosszúak, mint egy-egy vonalzó. Három el volt törve.
Kint ezen a napon szálltak az év első nagy, borzos hópelyhei, amelyek lehullva már nem olvadtak el. Megkérdeztem a csoporttól, hogy milyen téli éneket szeretnének elénekelni. Téli éneket egyet sem ismertek. Akkor nyári énekekről kérdeztem őket. Csak rázták a fejüket. Aztán tavaszi és őszi énekeket emlegettem. Végül is az egyik kisfiú javasolt egy virágszedésről szóló éneket. A fűről és a mezőről énekeltek. Szóval mégis egy nyári ének, gondoltam, még ha nem is ismerik ezt az osztályozást. Nem sokkal azután már helyben is voltunk: az első nyári szakasz után az ének a személyi kultusz felé mozdult el. A legszebb piros virágot a szeretett vezérnek ajándékozzák. A harmadik szakaszban a vezér örvendezett és mosolygott, mert az egész országban ő volt a legjóságosabb a gyerekekhez.
Az első szakasz részleteit, a mezőt, a füvet, a virágszedést a fejekben nem is követte senki. Az egész éneklés, már az első szótól kezdve, lázasan hangzott, sietségbe űzte a gyerekeket. Egyre hangosabban, nyersebben és gyorsabban énekeltek, ahogy közeledett a szövegben a virág odaajándékozása és a vezért mosolygása. Ez az ének, ami a nyárnak egyetlen szakaszt engedélyezett, megtiltotta annak a tájnak a megfigyelését és az elképzelését, amelyből kiindult. De ugyanígy tiltotta az ajándékozás átérzését is. Ceauşescu ugyan gyakran vett gyerekeket a karjába, de őket előtte napokig orvosi karanténban tartották, hogy kizárjanak minden ragályos betegséget. Az ének megkövetelte a szellemi jelenlét hiányát éneklés közben. És ennek minden a hatalmába került, ami az óvodában történt.
Ismertem néhány téli éneket még a saját gyerekkoromból. A legegyszerűbb úgy kezdődött: „Hópehely, hópendely”. Elénekeltem, megmagyaráztam a szavakat, és azt a feladatot adtam, hogy mindenki nézze meg, ahogy a hó az égből a városra hull. A kis arcok lezárva néztek rám. A csodálkozás, ami akkor is megóv, ha félelemmel tölt el, a költői képekben összefoglalt látás és hallás, ami akkor is megtart, ha érzelmessé tesz – ezt szándékosan tartották távol tőlük. A havazás szépsége, ami emberemlékezet óta az egyéni megfigyelés tárgya, egyáltalán szóba sem került. Az ország ezen a területen is kilépett az érzelmek történetéből. Megakadályozták, hogy az olyan szóképek, mint a „hópendely” vagy „a felhőkben laksz” befészkeljék magukat a gyerekfejekbe. És a havazásról szóló ének amúgy is túl halk volt ezeknek a korán tévútra vezetetteknek. Az érzelmi rezdüléseik a katonás vigyázzállásnál és az ugatásnál kezdődtek. Hogy egyénként fogják fel saját magukat, és ebből a pontból kiindulva tartsák meg a részleteket saját magukon és a dolgokon – ahogy az a civil szocializációhoz hozzátartozik –, tilos volt. A személyességnek ez a korlátozása vezetett később minden egyes életben oda, hogy egyszerűen semmilyen szempontból nem nőttek fel ehhez az élethez. És az állam pontosan ezt akarta: a gyengeségnek azon a ponton kell kezdődnie, ahol a saját, túl vékony bőr van. A rendszer menekülést ajánlott ebből a gyengeségből, de az nem jelentett mást, mint a hatalom erősségének való hízelgést, meghasonlást és alávetettséget – ez volt az esély az előrejutásra. Az olyan eszméletnek és öntudatnak, ami önmagát felépíti és felemeli, és ami az ilyen menekülés nélkül is elboldogul, nem engedhették meg a kialakulását, sőt ennek a lehetőségét sem.
Az óvodában töltött első munkanapomon azt mondtam, hogy a gyerekek vegyék magukra a kabátjukat, a sapkájukat és a cipőjüket, kimegyünk az udvarra, a hóba. Az igazgatónő meghallotta, hogy zaj van a ruhafogasoknál. Feltépte az irodája ajtaját. Egy havazásról szóló éneket tanulunk, mondtam, és miért bent magyarázzam a gyerekeknek, hogyan hull a hó. Egy fél óra múlva visszamegyünk a terembe. „Maga mit képzel”, kiabálta, „ez az ének nincs benne a tantervben!” Vissza kellett mennünk a terembe. Játék és szünet és ebéd, és majd aztán az ének.
Másnap reggel első dolgom volt megkérdezni, hogy megfigyelte-e valaki a hópelyheket, amelyek „a felhőkben laknak”. És én voltam akkor a gyerek, aki ezt tette. Hogy bátorságot gyűjtsek a naphoz, munkába menet még az éneket is eldúdoltam némán, a fejemben. Zavarba jöttem, és megkérdeztem, hogy emlékeznek-e még a tegnapi énekre. Akkor egy kisfiú azt mondta: „Elvtársnő, először a himnuszt kell elénekelni.” Megkérdeztem: „El kell énekelni, vagy el akarjátok énekelni.” A gyerekek kórusban kiabálták: „Igen, akarjuk.” Ráhagytam, és mondtam, hogy akkor énekeljék a himnuszt. Mint előző nap, rögtön félkörbe álltak, kezüket a combjukra szorították, kinyújtották a nyakukat, felemelték a tekintetüket, és csak énekeltek és énekeltek. Amíg azt nem mondtam: „Jól van, most megpróbáljuk újra a havazásról szóló éneket.” Egy kislány azt mondta: „Elvtársnő, végig kell énekelni a himnuszt.” Egészen értelmetlen lett volna megint megkérdezni, akarják-e, csak annyit feleltem: „Akkor énekeljétek el az egészet.” Elénekelték a maradék szakaszokat. A félkör felbomlott. Mindenki visszaült az asztalkájához, kivéve egy kisfiút. Odajött hozzám, az arcomba nézett, és azt kérdezte: „Elvtársnő, maga miért nem énekelt. A másik elvtársnő mindig velünk énekelt.” Mosolyogtam, és azt válaszoltam: „Ha én is veletek énekelek, akkor nem hallom, hogy helyesen vagy hibásan énekeltek-e.” Szerencsém volt, a kis megfigyelő nem volt elkészülve a válaszomra. Én magam sem. Visszaszaladt az asztalkájához. Nem tartozott a csoport négy magasabb rendű tagja közé. Pillanatnyilag büszke voltam a hazugságomra. De a körülmények, amelyek miatt ezt a hazugságot ki kellett mondani és ki is mondtam, egész napra elvették a nyugalmamat.
Minden reggel nagyobb ellenérzéssel mentem az óvodába. A gyerekszemek szüntelen megfigyelése megbénított. Teljesen világos volt számomra, hogy nem várhatok el tudatos döntést ötéves gyerekektől a havazásról szóló ének mellett és a pártének ellen. De cinkosság nélkül is, teljesen öntudatlanul, ösztönösen is lelhették volna több örömüket a havazásról szóló énekben, mint az ő énekeik ugatásában és vigyázzállásában. Objektíven tilos volt a legkisebbeknek, a hároméveseknek valami személyeset átadni, de szubjektíven még sikerülhetett volna velük. Az ötéveseknél már szubjektíven is lehetetlen volt, egyszerűen túl késő volt hozzá. Ez napról napra élesebben kirajzolódott a szemem előtt. Az emberi szubsztanciával való visszaélés belsővé vált, azonosultak vele, és így gondoskodott a saját folytatásáról, ami szenvedélyes függőséget okozott. A pusztítás már az ötéveseknél lezárt folyamat volt.
Ez volt a tények egyik fele. A másik fele a bot volt. Minden gyerek, kivéve a magasabb rendű lényeket, akiknek a származását kímélet céljából felfedték előttem, automatikusan behúzta a nyakát, ha közeledtem hozzájuk, teljesen mindegy volt, hogy mikor és hogyan. A bot nem volt a kezemben, de annyira hozzá voltak szokva a veréshez, hogy félelemtől eltorzult arccal kancsalítottak rám, és könyörögtek: „Verést ne, csak verést ne.” És azok, akik éppen nem voltak elérhető közelségben, azt kiabálták: „Most kikapsz, most kikapsz.”
Én a botot egyszer sem használtam. A következmény: nem bírtam elérni, hogy akár csak öt percig is meghallgassanak, akár a figyelmüket kértem, akár magyaráztam, akár kiabáltam. Már ehhez is túl késő volt. A szokványosan kimondott szó már semmilyen hangszínben nem volt értekezési eszköz. A szócséplés transzának csak a bot felelt meg.
Ezek a gyerekek megpróbáltak rákényszeríteni, hogy enyhítsem a verésre való szükségletüket. Úgy érezték, cserben hagytam őket, hisztérikus ürességben, mert a verések nem jöttek. A botütések alatt sírni, ez volt az egyetlen esemény, ami által személynek érezték magukat. Ez kiemelte őket a kollektívából.
Ahogy elhaladtam a többi terem félig nyitott ajtaja előtt, hallottam a botokat csattanni és reccsenni, és a gyerekeket sírni. Az igazgatónő és a kolleganőim, akik használták a botot, de talán még inkább a gyerekek, akik sírni akartak, ugyanabból az okból kifolyólag tartottak a munkámra alkalmatlannak: egyrészt nem voltam hajlandó, másrészt nem voltam képes a botot használni.     De saját magammal is egyre kevésbé voltam megelégedve. Nem akartam olyanná válni, mint a többiek, és nem tudtam olyan maradni, amilyen voltam – erre a kétfelé hasadásra nem volt megoldás. Két hét múlva felmondtam.
A kimondott szó, ami intuitívan jön létre a fejünkben, amellyel magától értetődően utalunk egymásra, nem velünk született. Meg lehet tanulni, és az elsajátítását meg lehet akadályozni. A diktatúrában a gyerekeknél neveléssel akadályozták. A felnőtteknél pedig, ha maradványaiban még jelen volt, megszüntették.

András Orsolya fordítása

Müller, Herta: Die rote Blume und der Stock. In: Uő: Der König verneigt sich und tötet. München / Wien: Carl Hanser Verlag, 2003. 151-159.

Illusztráció: Gabriel Pacheco

IVAN'S CHILDHOOD

Arszenyij Tarkovszkij: Napfogyatkozás 1914

Nyögte a nép annak a nyárnak
nehezék vaslánc-szemeit.
És tengernyi parázsból támadt
hő sztyeppei port nehezít.

És keserű esti terekbe,
mint fojtott asszonyi sóhajt
rőt szorongást lélegezve
vétkesek istent mocskoltak.

Ám reggel a hátsó kert felől
mezítláb szökevény lépett,
és arca sötét volt, éhező,
gimnasztyorkája fehérlett.

Majd, mintha ikont nézne, látta
rozsdás alját a szétfoszló
szemhatárnak, s hogyan megy kárba
a gyémánt-villámú sarló.

Emlékszem, pillája se rezzent,
úgy figyelt más hatalomra,
s neszeltem: a szembe hamis rend
fészkel a harc tüze-bokra.

S állt a sötét. S a mély, zöld csendben,
álomból mint aki révül,
távozik, és a tenyeremben
töltényt hagy búcsú jeléül.

Előjel ez, éreztem rögtön,
vakítóan fényre vezet…
……………………………
Hogy már sokat éltem a földön!
Századot, évezredeket!

(1958)

large

stefan george: a szó

távol álomból csodát
hoztam hazám partjára át

várakoztam a névre
fölfedje sorsa mélye

ki én ragadtam sűrűségét
virít ragyog határ én még

haza térve ilyen útról
– kézben gyenge ékszer újból

szólt a sors keresve hosszan
csak semmi alszik ily titokban

szét kezeim közül szaladt
tájam kincs híján marad

bús lemondás tanulható:
holmi nincs hol tört a szó

——————————————————————————

messze csodáját vagy álmot
hoztam én partjára hazámnak

várakoztam míg a szürke sors –
a névre ott bent nála találtam

sokat erősen sűrűt ragadtam
illatozik ragyog szerteszét a szérűn…

haza jó útról értem egyszer
kezemben ékszer gazdag és finom

hosszan keresve sors üzente
tudd a mélyben nem szunnyad semmi

amire kezemből kincs kifele
és nem kapja vissza tartomány…

szomorú lemondást így tanulok
nincs semmi tárgy ott ha szó sincs

(Székely Örs fordítás-változatai)

 images

 

Versváltások a X. századból

Régi és új dalok gyűjteménye (Szerelem második kötet, 556–557.)

Egyszer, amikor az Alsó-Izumo templomban valakinek a gyásszertartása zajlott, a szertartást vezető Sinszei szerzetes prédikációjának szavait versbe foglalta, és elküldte Ono no Komacsinak:

                                                       Abe no Kijojuki

Hiába rejtem,
ruhámon nem maradnak
e fehér gyöngyök:
lám, a téged nem látó
szemem könnyei voltak.

Válasz:                                                 Ono no Komacsi

Hamis könnyeid azok,
mik köntösödön
gyöngyökké lettek.
Enyéimnek gátja nincs:
mint vízesés, ömlenek.

Régi és új dalok gyűjteménye (Szerelem ötödik kötet, 782–783.)

Téma nélkül:                                         Ono no Komacsi

Azt hiszem, most már –
hogy én, mint téli eső,
hullok a porba –
szavaid levelekként
fakulnak, s szállnak máshoz.

Válasz:                                                    Ono no Szadaki

Érted epedő
szívem hogyha falevél
volna, csak akkor
hullna s bolyongana,
amerre a szél fújja.

                     Fittler Áron fordítása

HorrorVacui_1

Charles Bukowski: Vég

jön a halottaskocsi keresztül a szobán, megtelve
a lefejezett, az eltűnt, az élő
őrülettel
a legyek az enyv a ragacsos szalagon
szárnyuk nem fog már
emelkedni.
nézem, ahogy egy öreg nő seprűvel veri
a macskáját.
az idő elviselhetetlen
mocskos kis trükk az
Istentől.
a víz elpárolgott már a
vécécsészéből
a telefon hang nélkül
csöng
a kis pihegő kar sorvadva lökdösi a
kisharangot.
látok egy fiút a
biciklijén
a küllők összerogynak
a kerekek kígyóvá
változnak és
elolvadnak.
az újság tűzforró
emberek ölik egymást az utcákon
ok nélkül.
a legrosszabbak kapják a legjobb munkát
a legjobbak kapják a legrosszabb munkát vagy
munkanélküliek vagy be vannak zárva az
őrültek házába.
4 ételkonzervem maradt.
légkondicionált csapatok menetelnek házról
házra
szobáról szobára
lecsukni, leüvölteni, leszúrni
az embereket.
mi tettük ezt magunkkal,
ezt érdemeljük
olyanok vagyunk, mint a rózsák, amik basztak
virágzani, pedig közben virágzanunk kéne és
ez olyan, mint
amikor a nap undorodik meg a
várakozástól
ez olyan, mintha a nap egy tudat lenne, ami már
lemondott rólunk.
kimegyek a hátsó verandára
és keresztülnézek a halott növények tengerén
most tüskék és ágak remegnek a
szélcsendes égen.
valahogy örülök, hogy végeztünk,
bevégeztetettek –
az alkotások
a háborúk
az elrohadt szerelmek
az, ahogy naponta éltünk.
amikor a csapatok feljönnek ide
nem érdekel mit ölnek meg
már megöltük magunkat
minden nap, mikor felkeltünk.
visszamegyek a konyhába
kinyomok némi vagdalthúst egy puha
konzervből, szinte már
megfőtt
és leülök
enni, nézni a
lábkörmeimet.
az izzadtság lecsorog a füleim
mögül és hallom a
lövöldözést az utcákon és
rágok és várok
csodálkozás nélkül.

 Farkas Kristóf Liliom fordítása

 

 

Image29

Roger McGough: A lecke avagy: van-e szükség halálbüntetésre az iskolákban?

Az osztályban totális káosz
a tanár épp megérkezett
de észre se vették és hangja
a ricsajba beleveszett

“Az erőszak lesz ma a téma
az anyagból felelni kell
és olyan leckét adok föl
hogy senki se felejtse el”

Fogott egy ordító kölköt
és jól kitekerte nyakát
majd megfojtott egy kis kócost
mert az is nagyon kiabált

A padsorok között ment végig
a kezében kétélű kard
és füleket-orrokat metszett
meg itt-ott egy lábat vagy kart

A kardot egy későnjövőnek
a hasába vágta bele
majd géppisztolyt húzott elő
és gondosan célzott vele

Először végigkaszálta
a renitens leghátsó sort
a banda mint dugóját vesztett
gumimatrac összeomolt

“Tessék kiengedni” nyögte
egy bitang az ajtó előtt
“Hát persze, csak menj” és a fegyvert
a fejéhez nyomta és lőtt

A diri a pokoli zajra
benézett, bólogatott
és a zsibvásár közepébe
egy kézigránátot dobott

De elfogyott végül a lőszer
s a romokon megjelent
és tarkóra kulcsolt kezekkel
megadta magát a csend

A tanár úr végigtekintett
a véres hullahegyen
és így szólt “Az órának vége
a lecke ma ennyi legyen”

Fordította: Havasi Attila

cikkek_32317