Címke: műfordítás

Klasszikus japán vakák

 

Régi és új dalok gyűjteménye (905),
Szerelmes dalok ötödik kötete, 761.

[Téma nélkül.]                                                  [Ismeretlen költő]

Kora hajnalon
szalonkák szárnycsapása,
hány száz szárnycsapás!
Számon tartok minden éjt,
biz’, amikor nem jössz el! (1)

 

Régi és új dalok gyűjteménye (905),
Vegyes témájú dalok második kötete, 933.

[Téma nélkül.]                                                        [Ismeretlen költő]

Oh, e világon
ugyan mi tart örökké?
Holnap-patakban (2)
hol tegnap még állt a víz,
lám, ma sebesen zuhog!

Szemelvények gyűjteménye (XI. század eleje),
Vegyes témájú dalok első kötete, 470.

Tacsibana no Tadamoto (3) titokban udvarolt egy lánynak, ám egyszer egy távoli vidékre kellett utaznia (4) , ezért ezt a verset küldte kedvesének:

El ne felejtsél!
Még ha messzi fellegek
fölé megyek is,
akár a hold az égre,
visszatérek tehozzád.

(1) A vers lírai énje egy kedvesét hiába váró hölgy, aki számolja, hány éj telt el azóta, hogy kedvese nem látogatta.
(2) Aszukagava (Asukagawa). A mai Nara megye Aszuka nevű településén lévő patak (ld. a bélyegképen). Neve magában foglalja a holnap (aszu) szót. Minden bizonnyal innen származik a
hozzá kapcsolódó asszociáció, vagyis az idő folyása és a jelen versben is megénekelt mulandóság.
(3 )Jelen versén kívül még egy vakája maradt fenn.
(4) Feltehetően tartományi kormányzóvá nevezték ki. Tacsibana no Tadamoto egy időben a Japán középső-keleti részén lévő Szuruga tartomány kormányzója volt.

Fittler Áron fordításai

A bélyegkép a fordító felvétele.

Ligia Keșișian: Breakfast in another bed

minden nap a reggelinél

szétszerelek egy-egy nélkülözhetetlen tárgyat

és elrejtem egy csak általam ismert helyre

a szorongás akkora mint egy tömött lúd mája

 

 

 

 
  

minden

 

szétzúzódhat egy tigris gyomrában

és egy másik valóságban újra felbukkanhat

(nem is tudtam hogy kereslek)

és hogy mennyit változtam ez alatt a 7 év alatt

senki nem tudná megmondani

fald fel rejtsd el a szilánkokat légy férfi

(amikor a kezét a lábam közé tette

olyan volt mintha meg akarná tudni hogy mi vagyok

kislány vagy kisfiú)

 

ebben a házban

 

 

 

 

 

 

 

 

  aludtam

2.660 éjszakát megöltem 37 pókot

és egyedül cseréltem ki minden égőt

a fejem formája ott marad rögzítve

a párna memóriájában

 

mi a memory stickeken maradunk  
 (a szemed láttára öregedtem) 
meg DVD-ken amiket már egy laptop sem tud leolvasni

hogy is működnek az emberek vál(aszt)ásai

  
 (még láthatsz a vékonyodó bőrön át) 
mindent megtalálunk amire csak szükségünk van

 

  
a babaházban műanyag gyümölcsök

viasszal odaragasztva a színes asztalkákhoz

felelőtlen figyelmetlen kislány vagy

 

  
 durva zene

 

minden fenséges és használhatatlan

így megy ez, most már tudod

hajnali 3 óra van

 

 
  és már senki sem akarja hogy lássák

 

András Orsolya fordítása

Lawrence Ferlinghetti: Kicsi fiú (részlet)

Az ország bal oldalának egzisztenciális kávézójából nézve hogy a valóság elhalad mellettem vadul izzó szemekkel koponyámba vésve a hangzás és a düh meséjét jelezve mindent ami Mahler Hatodik szimfóniájával összefügg és világunk elvész a legutóbbi mozdulatban még a teremtés utolsó dübörgő összecsapása előtt egy utolsó ziháló lélegzet és a görögöktől eredeztetett civilizációnk lefolyik a latrinába És mi lenne ha végre leltárba vennénk hogy mi maradt a kapitalizmus szaros palacsintája után Hiszen ideje lenne ha már ma már oly príma a klíma hogy megpróbáljunk értelmet vagy érdemet szerezni kicsiny életünknek a Földön ami mi más lenne ha nem egy ostoba színjáték szembeköpősdi hókuszpókusz bohóc pojáca csacsiskodása holdon átlibbenő maszkos figurákkal akár egy Chagall képen? Oly meztelen pottyanunk az anyaméhből ebbe a világba oly magányosan és sorsunkra vakon nem tudva hová haladunk merre barangolunk sem azt hogy mit teszünk majd Világra jövünk kijelölt sors nélkül leszámítva azt ami bizonyos tehát hogy bizonyos tagjainkat bizonyos formákba illesztjük igen csak visszatesszük tagjainkat a tégelybe és kevergetjük hogy tovább főjön a pörkölt a nap kályháján
MINT az a tégely amelyet diákként én melengettem két szobás barlangomban Párizsban a Rue de Vaugirald 89-ben a Montparnasson ahol a falra festettem Edgar Allan Poe pár sorát jácintfürtü dalos najád, márvány-arc, örök-otthoni, hazahív[1] és ez volt az első saját helyem és nem bántam hogy csak egy lyuk volt 29 dollárért havonta vagy egy év lett volna? közös wc félúton az első emeletre a csigalépcsőn és lábnyomok voltak a betonban ahol guggoltam és miközben húztam az öblítő láncát már ugrottam is ki a lépcsőre mielőtt a víz elöntötte a padlót És szobámnak egyetlen kis ablaka volt mint egy rés a Bastille falán egy kőudvarra nézett és egyetlen hidegvizes csap volt egy ősrégi barna kőbe vájva talán a középkorból maradt ezen a helyen és ott találkoztam magammal mintha csak egyfajta idegen lennék aki épp belépett a nyugodt utcáról magányos utazó társaságot adó najád nélkül ó mily romantikus illúzió volt az egész és én nagyon szerettem Minden nap kiléptem Párizs utcáira éhesen a rakpartok mentén egyfajta őrült költőnek vagy művésznek érezvén magam és én voltam Apollinaire és én voltam Rimbaud és én voltam Baudelaire és mind az összes átkozott a lét dühétől őrült költő gallérom felhajtva a rakpartok körül tomboló őszi szélben és tomboltam én is a törékeny barna levelek között (métely-emésztette sokaság) ahogy a tél közelített
ABBA a generációba születtem amely a második világháború alatt lett nagykorú és harcolt is benne A legnagyobb nemzedék így hívták így emlékeznek ránk A saját új világát alkotó emlékezet egy homokóra Megfordítod és a múlt homokszemei lefolynak rajta random mixelve a régebbi idők darabkáit az újabbakkal És ez Tente-baba-tente végig és megint és ismét Igen a legnagyobb nemzedék felnőttkorú lett és eljött a teljes szabadság Ez volt a fiatalság életöröme az élet igazi nehézségei előtt Szabadok voltunk hogy szabad szellemek vagy rabszolgák legyünk angyalok vagy démonok konformisták vagy lázadók
És én sosem voltam lázadó igazán sem akkor se most de 1919-ben születve tagja voltam a

 

 

 

 

háborús generációnak jó időben csatlakoztam a haditengerészethez épp Pearl Harbor előtt Igen a legnagyobb generáció valóban megszületett 1941 december 7-én ahogy azt mondták nekünk megszülettünk hogy a világot biztonságossá tegyük és hogy elhozzuk a demokráciát HA-HA De akkoriban ez nem egy cinikus szlogen volt mi tényleg hittünk benne hittünk abban hogy a Jó Háborút vívjuk egy Amerikáért amely reménnyel és nyájas optimizmussal van tele ahol a szélesre tárt föld még nem lett adásvétel tárgya és a vadnyugati határvidék még mindig teli van szabados ígéretekkel ahol a boldogságra törekvés nem volt taposómalom hogy összegyűjtsük a világ összes pénzét Igen és 1945-ben amikor véget ért a háború úgy tűnt hogy az egész kontinens nyugat felé hajlott és férfiak és nők seregei kiket megfosztott gyökereitől a háború nyugatnak indultak és a hívás még mindig ugyanaz volt „Nyugatra, fiatal” ahogy milliók figyeltek a vak szirén hívására korlátlanul egy új korban amelyben Amerika és az amerikaiak győzedelmeskedtek ennélfogva sokan hitték hogy az élet olyan jó ezekben az államokban hogy senkinek se jut eszébe lázadni semmi ellen ami ma képtelenségnek tűnik mert amikor megkérdeztem egy balos rádióst hogy el tud-e képzelni egy olyan kort ebben az országban ahol többé nem kell másként gondolkodónak lenni? válasz helyett csak egy bölcs mosolyt kaptam
SZÓVAL hová tartunk innen mi a nemzettek legnagyobbika és miben áll a mi nagyságunk ma? És vajon mindnyájunkat megemésztett-e a mindenevő fogyasztói társadalom és a mi televízió dominálta olykor nagyipari fasizmusra emlékeztető hadipari zavarunk? És ördög vigye a hátsó részét a világnak még akkor is ha Az Emberek még mindig nem vesztették el reményüket még ha el is vesztettük Jack Kerouac-ot Mexikóból visszatérve kiábrándultan vagy kijózanodva Az út végén egy elveszett szív és az összes szociológus azt állítja hogy története az amerikai ártatlanság vége volt

 

 

 

(Kabai Csaba fordítása)

 

(Lawrence Ferlinghetti: Little Boy, Faber&Faber, 2019, p. 15-18.)

[1] Tandori Dezső fordításának felhasználásával

 

 

Az idén száz éves Lawrence Ferlinghetti földi létének centenáriumát megünneplendő egy „önéletrajzi” „regényt” jelentetett meg. Az idézőjelek azért indokoltak, mert a könyv nem önéletrajz, és nem is regény. Persze mit is várnánk a beat nemzedék legkevésbé beat, de nem kevésbé felforgató alakjától? A körülbelül 180 oldalas szöveg első 15 lapja tekinthető mindössze önéletrajzi jellegű írásnak, melyben összefoglalja a gyermekkor hányattatásait nevelőszülőtől nevelőszülőig, a kamaszkor kicsapongásait és az egyetemi éveket. Majd az írás átvált egy féléber tudatfolyammá, az addig viszonylag következetes központozás oldalakra eltűnik, majd esetlegessé válik, hogy aztán ismét eltűnjön teljesen. A beszélő hangja egészen hasonlatossá lesz a Her (Egyes szám negyedik személy) című regényben megszokott hanghoz, többször önidézet formájában is visszautal a lassan hatvan éve megjelent korábbi művére, sőt, néha az az érzésünk támad, hogy az abból kihagyott szövegekből is válogat. Ebben a tudatfolyam jellegű részben a nagy pályatársakról elejtett pletykák szolgálhatnak önéletrajzi jellegű elemként. Például az, ahogy Sartre-val történt találkozását írja le: lelkes diákként Párizs utcáin kóborolva megpillantotta a házaspárt, Sartre-t és Simone de Beauvoir-t, követte őket egy kávéházba, és kéretlenül hozzájuk telepedett, beszélni kezdett, egészen addig, amíg Sartre egyszerűen ki nem dobatta. De Ginsbergről, Kerouac-ról is többször ír, csakúgy, mint Eliotról, akit egy helyen Tea Ass Eliotnak nevez.
A pályatársak emlékezete mellett a társadalmi, politikai üzenet is nagyon hangsúlyos a szövegben. Ferlinghetti többször kimutatja elégedetlenségét a világ dolgainak irányát illetően, említve például a gyűlölet politikájának terjedő rettenetét, vagy a klímakatasztrófa fenyegetését.
A szöveg, amely inkább tűnik egy hosszú versnek, mint regénynek, a már említett sajátosságok, a központozás esetlegessége, a nyelvtani szabályok lezser kezelése (vagy egy jó szerkesztő hiánya?), és a tudatfolyam térbeli-időbeli csapongása miatt, igencsak fárasztó olvasmány. És ez nem csak egy idegen anyanyelvű olvasó nyelvi akadályokból eredő problémája, hanem a könyv angol nyelvű fogadtatásának is konszenzusos megállapítása.

(Kabai Csaba)

 

 

 

 

Charles Bukowski: Semmi pénzünk, drága, de jut eső

foghatod az üvegházhatásra vagy bármire
de nem úgy esik, mint régen.
különösen emlékszem az esőkre a
gazdasági válság idejéből.
pénzből alig volt valamennyi de esőből
jutott rengeteg.
Nem csak egy éjszakán át esett
vagy egy napig,
az ESŐ 7 napig tartott és 7
éjszakán át
és Los Angelesben a viharcsatornák
nem úgy voltak kiépítve, hogy elbírjanak
annyi vizet
és az eső lezúdult VASTAGON és
KEGYETLENÜL és
ÁLLANDÓAN
és HALLOTTAD dörömbölni a
tetőn és a földbe
vízesések ömlöttek le
a tetőkről
és ott volt a JÉGESŐ
nagy JÉG KÖVEK
bombáztak
robbanva csapódtak dolgokba
és az eső
meg sem
ÁLLT
és az összes tető beázott-
dézsák,
főzőedények,
voltak kitéve;
hangosan csöpögtek
és ki kellett üríteni
újra és
újra.
az eső átjutott az út szegélyein,
keresztül a sövényen, felmászott a lépcsőn
és bejött a házba.
ott voltak a felmosók és a törölközők,
és az eső sokszor feljött a
budiba: bugyborékoló, barna, őrült örvény
és az összes régi autó kint állt az úton,
autók, amik nem indultak
meleg napokon,
és a munkanélküli férfiak álltak,
néztek ki az ablakon
a haldokló gépeikre
mint élő dolgokra odakint.
a munkanélküli férfiak,
csődtömegek csőd idején
bebörtönözve a házukba a
feleségükkel és a gyerekeikkel
és a
háziállataikkal.
az állatok nem akartak kimenni,
és a házban ürítettek
szokatlan helyeken.
a munkanélküli férfiak megőrültek
bezárva
a valaha gyönyörű feleségükkel.
csúnyán veszekedtek
amikor a végrehajtási értesítők
a postaládában landoltak.
eső és jég, babkonzerv,
kenyér vaj nélkül; főtt
tojás, tükörtojás, buggyantott
tojás; mogyoróvajas
szendvicsek és egy láthatatlan
csirke minden fazékban.
az apám, soha nem volt jó ember
legjobb esetben az anyámat verte
amikor esett
közéjük
vetettem magam,
a lábak, a térdek, a
sikolyok
amíg külön nem
váltak.
“megöllek” üvöltöttem
apámnak. “még egyszer hozzáérsz
és megöllek!”
“tüntesd el innen ezt az
istenverte kölyköt”
“nem, Henry, itt maradsz
anyáddal”
minden háztartás ostrom alatt állt,
de úgy hiszem a miénk
több iszonyt rejtett, mint az
átlag.
és este
megpróbáltunk aludni
az eső még mindig ömlött
és itt volt az ágyban
a sötétben
a holdat nézve
a rémült ablakon keresztül
olyan bátran
kitart
az eső nagy része
Noéra gondoltam és a
Bárkájára
és azt hittem az jött el
újra.

mindannyian azt
hittük.
és egyszer, hirtelen,
el is állt.
és mindig úgy tűnt, hogy
eláll
hajnali 5 vagy 6 körül
elcsendesedett,
de nem egészen
csöpp
csöpp
csöpp

és nem volt szmog sem
és 8-kor
jött egy
lángoló sárga napsugár
Van Gogh sárga-
örült, vakító!
és akkor
a tető csatornái
fellélegeztek az eső
rohamából
és kitágultak a melegtől:
PANG! PANG! PANG!
és mindenki felkelt és kinézett
és ott volt mind a sövény
mindig ázottan
zöldebben mint zöld valaha
lesz
és ott voltak a madarak
a sövényen
veszettül CSIRIPELTEK nem ettek rendesen
7 napon és 7 éjszakán át
és belefáradtak a sok
bogyóba
és
vártak amint a kukacok
feljönnek a felszínre,
a félig megfulladt kukacok.
a madarak felkapták
és felzabálták
őket; ott volt a
feketerigó és a veréb.
a feketerigó megpróbálta
elűzni a verebet,
de a veréb,
az éhségtől megveszve,
kisebb és gyorsabb,

megkapta, ami járt
a férfiak a tornácon álltak
cigarettát szívtak,
nem sejtették,
de el kellett
menniük
munkát keresni,
ami valószínűleg nem is volt
sehol, el kellett indítaniuk az autót
ami valószínűleg el sem
indult.
és a valaha gyönyörű
feleségeik
a fürdőben álltak
a hajukat fésülve,
az arcukat sminkelve,
megpróbálták összerakni
a világukat újra,
megpróbálták elfelejteni azt
a szörnyű szomorúságot, ami
megragadta őket,
azon gondolkoztak mit
üthetnének össze
reggelire.
és a rádióban
azt mondták
most már nyitva
az iskola.
és
hamarosan
ott voltam
úton az iskolába,
széles pocsolyák az
utcán,
a nap, mint egy új
világ,
a szüleim ott abban a
házban,
megérkeztem a terembe
még időben.
Mrs Sorenson üdvözölt minket:
− Nem tarjuk meg a
szokásos szünetet, odakint
minden vizes
−  Hú! mondta a legtöbb
fiú.
− De valami különlegeset
fogunk csinálni
a szünetben − folytatta
− nagyon mókás
lesz.
hát, mindannyian vártuk

mi lesz
az
és a kétórás várakozás
hosszúnak tűnt,
ahogy Mrs Sorenson
próbált
órát
tartani.
én a lányokat figyeltem, olyan csinosnak
tűntek és tisztának és
ébernek,
egyenesen ültek
mozdulatlan
és a hajuk csodás
volt
a Californiai
napsütésben.
kicsengettek
és mi mind vártuk azt a
mókát.
majd Mrs Sorenson azt mondta:
− na most, azt fogjuk tenni,
hogy elmondjuk
egymásnak, mit csináltunk
az eső idején!
az első sorral kezdünk
és jobbra haladunk.
na, Micheal, te vagy az első…
így hát, mi mind elmondtuk
a sztorinkat, Micheal kezdte
és így ment tovább,
és hamar rájöttünk, hogy
mindannyian hazudtunk,
nem teljesen hazudtunk, de nagyrészt
hazudtunk és néhány srác
kuncogni kezdett és néhány
lány rosszallóan
nézett rájuk, és
Mrs Sorenson azt mondta
− rendben, egy kis csendet
kérnék
ide!
engem érdekel
mit csináltatok
ez esőzés idején
még akkor is
ha titeket nem”
így hát el kellett mondanunk
a sztorijainkat és voltak
sztorik.
egy lány azt mondta
mikor a szivárvány először
előbújt
Isten arcát látta
a végén.
csak azt nem mondta melyik végén.
egyik srác azt mondta, kilógatta
a horgászbotját
az ablakon
és fogott egy kis
halat
és megetette
a macskájával.
majdnem mindenki
hazudott.
az igazságot túl
szörnyű volt, túl
kínos volt elmondani.
majd a csengő megszólalt
és a szünetnek
vége lett.
− köszönöm − mondta Mrs
Sorenson− nagyon
jó volt.
és holnapra a talaj is
felszárad
és
használhatjuk
újra”
a legtöbb fiú
éljenzett
és a lányok
csak ültek egyenesen
és mozdulatlan,
olyan csinosnak tűntek és
tisztának
és ébernek,
a hajuk olyan gyönyörű volt a napsütésben,
a világ talán soha nem lát ilyet
újra.
és

(Mussó Erika)

Jacques Roubaud: Hoppy hercegnő avagy Labrador meséje

 

 

1.1. Ebben az időben a hercegnőnek volt egy kutyája és négy nagybácsikája, akik királyok voltak. Az első királyt Aligoténak hívták. Ő Zambezinek és környékének a királya volt. A második királyt Babylasnak hívták. Ő Ypermetropusnak és környékének a királya volt. A harmadik királyt Eleonornak hívták (e nélkül), a negyediket pedig Imogennek.

 Eleonor (e nélkül) és Imogen semminek nem volt a királya. Mindkettőnek volt ugyan egy-egy igen nagy és szép királysága, de a mese biztonsági érdekekre való tekintettel most nem mondja meg, hogy hol.

1.2. A mese azt mondja el, amit kell, és ahogyan kell, és a mese most azt mondja el, hogy Aligoté olykor meglátogatta Babylast a királyságában, vagy Eleonort ez utóbbiéban, vagy éppenséggel Imogent, és a mese azt mondja el, hogy ehhez hasonlóan megesett, miszerint Babylas látogatott el Eleonorhoz az ő királyságába, vagy Imogenhez ez utóbbiéba, vagy éppenséggel Aligotéhoz, és a mese még azt is elmondja, hogy némelykor Eleonor látogatta meg Imogent a királyságában, Aligotét ez utóbbiéban, vagy éppenséggel Babylast, valamint azt is, hogy Imogen olykor látogatóba ment Aligotéhoz a királyságába, Babylashoz ez utóbbiéba, és még Eleonorhoz is. Legalábbis ezt mondja a mese.

1.3. És amikor Aligoté király Babylasnál találkozott a hercegnővel és a kutyájával, és a hercegnő kiment, hogy a kutyájával labdázzon a lépcső előtti pázsiton, Babylas király azt mondta Aligoténak: “Kedves kuzinom, ugyan bemehetnénk az irodámba”. De itt a mese már nem beszél többet Aligotéról és Babylasról, hanem visszatér Eleonorhoz, aki látogatóba ment Imogenhez a királyságába.

1.4. És a mese azt mondja, hogy amikor Eleonor király Imogennél találkozott a hercegnővel és a kutyájával, és a hercegnő kiment, hogy a kutyával labdázzon a lépcső előtt a pázsiton, Imogen király azt mondta Eleonornak: “Kedves kuzinom, ugyan bemehetnénk az irodámba”. S amikor Eleonor és Imogen mindketten bent voltak az irodában és elfordították a kulcsot, forradalmaztak.

1.5. El kell Önöknek mondani, hogy ebben az időben a hercegnő nagy gondban volt. Mivel minden alkalommal, amikor a négy nagybácsi-király egyike – Aligoté például – meglátogatott a négy nagybácsi-király közül egy másikat – Imogent például – a királyságában és amikor ezek beléptek az irodába, miután kiküldték a hercegnőt, hogy a kutyájával labdázzon a lépcső előtti pázsiton, s amikor elfordították a kulcsot, forradalmaztak. A négy király – a négy nagybácsi! – egyike ellen forradalmaztak. Sőt mi több, az sem ment ritkaságszámba, hogy a királyok egyike – Eleonor például – önmagát látogatta meg a saját királyságában, a hercegnő és a kutyája kíséretében, s miután labdázni küldte a hercegnőt, kulcsra zárkózott saját magával az irodájában, hogy – forradalmazzon. Mindez rengeteg forradalmazással járt és a kutya torkig volt a labdázással.

1.6. A mese itt felidézi, hogy amikor Utherpandragon király halálosan megbetegedett, magához hívatta a hercegnőt és a kutyáját, valamint négy unokaöccsét, Imogent, Aligotét, Babylast, Eleonort (e nélkül), és ezt mondotta nekik: “Gyermekeim, gyermekem, kutyám, tudom, mi fog történni, tette hozzá a négy király, az unokaöccsei felé fordulva, amikor már halott leszek. Imogen látogatóba megy majd Babylashoz a királyságába a hercegnővel és a kutyájával, s hogy mit tesznek, mindjárt elmondom. Elküldik a hercegnőt, hogy labdázzon a kutyájával a lépcső előtti pázsiton, majd bemennek az irodába, elfordítják a kulcsot és forradalmaznak. Ki ellen? nem tudom, le van szarva, nekem tökmindegy. O.K., ebben úgysem befolyásolhatlak titeket. Halálos kór tört rám, meg fogok dögleni, Merlin azt mondta, már nincs segítség. De van egy szent szabály, amelyet emberemlékezet előtt Szent Benedek állított föl, és nektek meg kell esküdnötök arra, hogy betartjátok, mert csak így forradalmazhattok. O.K.?”. És Utherpandragon emelt hangon folytatta

1.7. Szent Benedek szabálya: vegyünk négyőtök közül három királyt: az első királyt, a második királyt, a harmadik királyt. Az első király nem érdekes, hogy melyik király, a második király nem érdekes, hogy melyik király (“a második király lehet ugyanaz, mint az első”, vágott közbe Eleonor; “of course”, mondta Uther), a harmadik király nem érdekes, hogy melyik király. Tehát: annak a királynak, akivel szemben az első király akkor forradalmazik, amikor meglátogatja azt a királyt, akivel szemben a második király akkor forradalmazik, amikor meglátogatja a harmadik királyt, tehát annak a királynak pontosan ugyanannak a királynak kell lennie, aki ellen az a király forradalmazik, aki ellen az első király akkor forradalmazik, amikor meglátogatja azt a másodikat, aki meglátogatja a harmadikat. O.K., mondta Uther, de ez még nem minden. Amikor egy király meglátogat egy másik királyt, mindig ugyanazon király ellen forradalmaznak. És ha két különböző király látogatja meg ugyanazt a harmadikat, az első soha nem forradalmazik ugyanazon király ellen, aki ellen a második. Végül mindegyik király ellen minden egyes király irodájában évente legalább egyszer forradalmaznak. Megmondtam (mondta Uther), O.K.? O.K., mondta Uther és meghalt.

1.8. A mese most azt mondja, hogy a hercegnő és a kutyája szerette volna tudni, ki ellen forradalmazik Imogen nagybácsi, amikor Babylas nagybácsit látogatja meg és kulcsra zárkóznak az irodában. És – valamelyest általánosabb szinten – a hercegnő tudni szerette volna, hogy például ha nagybácsikái közül adva van két tetszőleges nagybácsi, akkor az, aki ellen az első akkor forradalmazik, amikor meglátogatja a másodikat, ugyanaz volt-e vagy sem, mint az, aki ellen a második akkor forradalmazik, amikor meglátogatja az elsőt. Ien, mondta a kutya. Elcsípte a labdát a lépcső előtti pázsiton, és miközben nyála csordult, a szájában tartotta. “Ne beszélj tele szájjal”, mondta a hercegnő s hozzátette: “De miért igen, kérlek?” “Mert, mondta a kutya, egy égyeeű oály öeleően átozaanó”. Általában kitűnő volt kutya-magyar fordításban, amikor labdát tartott a fogai között. Ó, mondta a hercegnő. Uzsonnaidő volt. Így hát visszamentek a konyhába, ahol Ingrid királynő várta őket.

1.9. Merthogy, mondja a mese, Aligoté, Imogen, Babylas és Eleonor királyok elsőfokú unokatestvérek voltak és a négy feleség elsőfokú unokanővér. Adirondac, Botswanna, Eleonore (egy plusz e-vel) és Ingrid királynő. Adirondac királynő Zibeline y Zanivcovett-ben született. Botswanna királynő Yolande y Ygrometriában született. Eleonore (egy plusz e-vel) és Ingrid királynők szintén születtek, de a mese nem mondja meg, hogy hol, biztonsági érdekekre való tekintettel. A mese nyílegyenesen tör célja felé, és azt mondja, hogy amikor például Aligoté meglátogatta Imogent, kizárólag azért, hogy Szent Benedek szabálya szerint forradalmazzanak, Adirondac királynő meglátogatta Ingrid királynőt a konyhájában. És amíg a királyok kiforradalmaztak, addig a királynők befőztek. Annyit és olyan finomat, hogy miután Aligoté király távozott, rögvest a postára adtak egy csomagot a maradékból, abból a befőttből, ami nem fogyott el annak a királynőnek az uzsonnáján, aki annak a királynak volt a hitvese, aki ellen Aligoté Imogen irodájában délután forradalmazott. Mindez a lehető legszokványosabb módon történt, ahogyan lenni szokott.

1.10. A királyságokban minden a legjobb úton haladt. A királyok kiforradalmaztak, a királynők befőztek, a hercegnő labdázott a kutyájával a lépcső előtt az egészen zöld pázsiton, a kutya magyarról kutyára fordított és kutyáról magyarra, míg egy reggel
ÚTMUTATÁSOK, ARRÓL, AMIT A MESE MOND
I. Az, aki a mesét mondja

1. Aki elbeszél, az maga e mese, és az, aki elbeszéli e mesét, Emese. Labrador Emese. Hát ezért Labrador meséje e mese, mondja.

2. Amikor e mese azt mondja, amit e mese mond, akkor azt mondja Önnek: Íme, ez az, amit mond e mese. Ki beszél tehát, e mese? igen, de sose feledje, hogy e mese Labrador Emese.

3. Ez itt tényleg nem az a mese, amelyet akármilyen Emese mond. De kétségkívül ez a legelső olyan mese, amelyet Labrador Emese mond.

4. Lehetséges, hogy rosszul hiszi, miszerint e mese és/vagy Emese a történet szerzője, és amennyiben így hiszi, lehet, hogy alaptalanul hiszi így.

5. Gyanakvás! Gyanakodjék az olyan mesékre, amelyek meséjüket úgy mesélik el, mintha a mese e mese szerzője volna! Még inkább gyanakodjék Labrador Emesére!
II. Hogy a mese igazat mond

6. A mese mindig igazat mond. Amit a mese mond, igaz, mert a mese mondja. Egyesek azt beszélik, hogy a mese azért mond igazat, mert az, amit mond, a mese – igaz; mások azt, hogy a mese nem mond igazat, mert az igaz – az nem mese. De valójában az, amit a mese mond, igaz, mégpedig azáltal, hogy a mese azt mondja, hogy amit a mese mond, az igaz. Hát ezért mond igazat a mese.

7. E mese az igazat mondja. Ez nem jelenti azt, hogy Labrador Emese igazat mond. E mese igazsága nem mindig Emese igazsága. De ettől e mese még nem kevésbé igaz.

8. Az, amit e mese mond, azalatt történt, amíg e mese mondta. Azalatt, amíg e mese mondta, ugyanaz történt, mint amit mondott a mese. Ha valamiképpen, hát így igaz.

9. gyakran a mese hazudik

a mese hazudik gyakran

a mese gyakran hazudik gyakran

10. A mesében két mese van: az a mese, amelyik a mesét mondja, és a mese arról, amit a mese mond. Ez egyébként két mesénél jóval többet tesz ki.

11. A mese igaza benne van a mesében. Melyik mesében? No jó, hát a mesében, meg abban a mesében, amelyikről a mese szól. Így a mese igaza igazi igaz.

12. Amikor a mese hazudni fog, és fog hazudni, mert igazat mond, akkor lesz vége a mesének.
III. Az, ami a mesében benne van

13. Ebben a mesében az van benne, ami egy mesében van, tehát az, ami egy mesét mesévé tesz. És ez úgy határozható meg, mint ami egy mesében benne van. S mivel ez a mese egy mese, mindez benne van ebben a mesében. Íme ez az, ami ebben a mesében benne van.

14. Van ebben a mesében egy hercegnő, meg a kutyája. A hercegnő neve Hoppy. A mese címe: Hoppy hercegnő – a kutya nevét elrejtettük biztonsági okokból!

15. Ebben a mesében vannak királyok, királynők, s van egy csillagász. és még sokan mások. Valamennyi szereplő neve betűrendben áll. A királyok neve, a királynők neve külön betűrendben.

16. Ebben a mesében vannak rejtélyes rejtélyek. Időjárásjelentések. Átjárók és útkereszteződések. Jó pár papírra kiterjednek. Ezek az első olvasáskor kihagyhatók. De mindez benne van a mesében.

17. Az, ami nincs benne: kincs ebben a mesében, jól mondom, nincs ebben a mesében hózentróger, tehát ez az, ami nincs benne ebben a mesében.
IV. Amikor mond a mese

Amikor Önöket mondja a mese:

18. Amikor a mese szól, úgy kell a mesét mondani, hogy kitűnjék, a mese az, aki a mesét mondja. És ez így szabályos, mivel a mese az, aki azt mondja, amit mond a mese.

19. Figyelem: Figyelem! a mese néha figyelmet követel.

20. A mese olykor hibás útmutatásokat ad. Ebben az esetben a mese azt mondja, itt a mese hibás útmutatásokat ad. Olykor.

21. nyelv a mese nyelve a mese nyelvén beszél. A mese nyelve a magyar. A mese nyelve a kutya is. Mi a magyar? a mese nyelve. De mi a kutya?

22. előzetesek de mi nem előzünk

23. A mesemondáshoz rendeljen egy üveg bort. Ha nincs bor vagy ha nem issza a bort, ne mondja a mesét. Hacsak akkor nem vágyik beszélni, amikor M/maga a mese.

24. A mesét mondva mondja, mondja a mesét! Ne mondja Phillipe Sollers materializmusát, vagy az imát, hogy “a szamarakkal menjünk a paradicsomba”. Mondja a mesét!
V. Akiknek mesél a mese

25. A mese Önnek mesél. Ki ez az Ön? mindenki, akinek a mese mesél. Ha a mese Önnek mesél, ez annyit tesz, hogy nem más, mint Ön.

26. A mese azoknak mesél, akik idősebbek vagy fiatalabbak húszévesnél, idősebbek vagy fiatalabbak hatvannál, akik tizenhét évesek vagy idősebbek harmincegynél vagy negyvenegynél fiatalabbak vagy idősebbek tizennégy évesnél avagy fiatalabbak. Ez mindig ugyanaz a mese. De ők nem ugyanazok az emberek.

27. Ez a mese a sáskák számára van. Ez a mese egy sajátosan sajátos sáska számára van.

28. Azoknak, akiknek a mese mesél, ha meghallgatják, legyen benne köszönet. A köszönetek benne vannak a mesében. Hogy megérthessük ezeket, meg kell hallgatni.

29. Ebben az időben a mese mindenütt jelen volt, és mindenki belépett ide. Milyen időben?

30. Most ők, azok, akik számára a mese a mese, benne vannak a mesében. Kiknek van a mese?

31. az utolsó útmutatás

t( cea uc tsel rs
n neo rt aluot
ia ouna s ilel-
-rc oal ei ntoi

ez a kutyától való

Vége az útmutatásoknak arról, amit a mese mond.

MÁSODIK RÉSZ: MYRTILL ÉS BRILL

a legjobb / a legkegyetlenebb / hercegnőnek / szenvedéseim
eme myrtilljeit
(LABRADOR EMESE)

EGY REGGEL
2.1. Szép májusi reggel volt és a madarak elragadóan énekeltek a négy fán. Némelyik keltául énekelt – ír, skót-gael, kumber, gall, korni vagy breton nyelven; a többi román nyelven – oilul, ocul, katalánul, spanyolul vagy gallego-portugálul. Egyikük sem énekelt kutyául. A fenyőfán egy mókus a Timest olvasta. Időnként kézbe vett két mogyorót a könyvtárában, közben gyorsan átfutotta a halálozási és a házassági rovatot a legelső oldalon. Az egyik szemet elropogtatta, a másikat bedobta a folyóba, ahonnan egy lazac dobta fel magát, hogy elkaphassa, mielőtt a szem a vízbe hullana. Kimondhatatlanul bájos pillanat volt.
BRILL
2.2. De Hoppy hercegnő nem volt elégedett. Ezen a reggelen Imogen nagybácsit kísérte el látogatóba, és ahelyett, hogy nyugodtan labdázott volna a kutyájával a pázsiton, aki csak erre várt, kénytelen volt az unokatestvérével foglalkozni. De unokatestvére, akit Brillnek hívtak, egy balettpatkány volt, fehér balettpatkány, – mindenütt fehér, két vagy három apró rózsaszín dísz kivételével; fekete lakkcipőt hordott, nagy szeme ibolyakék. És nem volt hajlandó labdázni a hercegnővel és a kutyájával, vékonyka, fanyalgó hangon, tágra nyílt, nedves szemmel jelentette ki: “bocsáss meg, de nekem patyolatfehérnek kell maradnom”, s ugyanezen okból nem akart úszni a folyóban és nem akart gwddbwllt sem játszani a négy fa – a fenyőfa, a mogyoró, a ciprus és a kókuszpálma – között, ahol a madarak rendületlenül folytatták az éneklést. A hercegnő nem tudta, mit tegyen.
A CSONTGYŰJTEMÉNY
2.3. A kutya legalább annyira elégedetlen volt, mivel csontokat kapart el a fák alá, és nagyon félt, hogy ellopják őket. Négyszer négy csontot spejzolt be a hercegnő nagybácsikáinak mind a négy ekvivalens pázsitja alatt. Minden egyes alkalommal, amikor a hercegnő meglátogatta valamelyik nagybácsikáját, ő kiásta a gyűjtemény legrégebbi csontját, hogy rágcsálhassa, és egy új csontot rakott a helyére. De jaj, tudta, hogy olyan ellenségekkel van körülvéve, akik csak a kedvező alkalomra lesnek, hogy ellophassák tőle a legbecsesebbet, azaz egészen pontosan a gyűjtemény legrégebbi csontját. Ezért mindegyik fa gyökere alá elkapart négy csontot, de nem egyforma mélyre, és más-más elrendezésben, ráadásul négy különböző csontfajtát, mert ezeket mostanában igen-igen kedvelte: egy bárány combcsontját, egy bálnacsontot, egy elefántcsontot és egy iguanodon csontját: “a bárányt az ízéért, a bálnát, hogy a bundám vízálló legyen, és az elefántét, hogy végtelen bölcsességre tegyek szert” (és az iguanodont miért, kérdik? ha-ha, lefogadtam volna, hogy megkérdik); ráadásul mihelyt kiásta a gyűjtemény legrégebbi csontját és mihelyt egy új csont ipso facto a legrégebbi csonttá vált, felmenő rendszerben átcserélte őket a fái alatt, hogy jól összezavarja a nyomokat: uom, ogy em esz így ó, mondta a hercegnőnek, kigörbítve a hátát, “e esz, ai esz”.
AJÁNDÉKOK ÉS PÁZSITOK
2.4. Ezen a helyen a mese azt mondja el, hogy amikor Babylas, Eleonor (e nélkül), Imogen és Aligoté megházasodott, Utherpandragon király meg akarta őket ajándékozni. Mivel valamennyien egyformán a kedvenc unokaöccsei voltak, elhatározta, hogy ugyanazt az ajándékot adja mindannyiuknak, és sok töprengés után még azt is elhatározta,, hogy pázsitot készíttet nekik. “What do you think, dear, is it a good idea?” “mit gondolsz, kedvesem? jó ötlet?”, szól a feleségéhez, Ygernhez. “if you think so, Uther, it must be so” (“biztosan, Uther”), feleli Ygern, aki sose szokta az Utherhez hozzátenni a Pandragont. Hívatja hát építész-tájrendezőjét és közli vele: “Építész uram! Azt akarom, hogy mindegyik pázsit pontosan 35 méter hosszú és 43 méter széles legyen”. “De Sire”, vetette ellen az építész, “egy téglalap alakú pázsit nem lehet szélesebb a hosszánál”. “Nem tesz semmit”, mondja Uther, “majd a biliárdposztóra emlékezteti őket”, “és”, tette még hozzá, “ne feldjük mindegyiknek megadni a 157 méteres kerületet”. “Ó, tudom”, folytatta, látván, hogy az építész megint tiltakozni készül. “35 + 43 + 35 + 43 egyenlő 156-tal. De ez a megkötés jól szolgálja a méreteket.” S így lőn. A kastélyok szépen emelkedtek ki a pázsitos szegély mellől. 35 méteres homlokzatuk volt, a folyók a fű túloldalán a kastélyoromzatokkal párhuzamosan folytak, és a fákat a szélességi oldalra ültették: az albinó fenyőfát az izlandi ciprussal szembe és a barométer-mogyorót a kókuszpálma-csipkebokorral szembe. Uther-pandragon ugyanis a kókuszpálmát keresztezte a csipkebogyóval, hogy a kókuszdiók tüskések legyenek, ami megóvja őket a kemény ütődésektől, ha az esős évszakban a földre hullanak.
A HERCEGNŐ ELGONDOLKODIK
2.5. A hercegnő elgondolkodott: megérett a kék áfonya a folyóparton, morfondírozott. A folyó túloldalán, az út és a folyó között a vörös áfonya is megérett. Az út túloldalán ott az erdő, és az erdőben a myrtill, azaz a fekete áfonya is érett. Hogy átjuthassunk a folyón, ott van Babylas nagybácsi kacsavontatású csónakja; hogy átjuthassunk az úton, ott áll a négyszínű jelzőlámpa és a sorompó. Miért ne mennénk át kék, vörös és fekete áfonyát szedni Ingrid néném befőttjéhez?
IGEN, DE
2.6. Igen, de, morfondírozott a hercegnő, Babylas nagybácsi csónakja egyszerre nem tudja átvinni a kutyát, az áfonyákat és Brillt. Ha mind a hármat magammal viszem, elsüllyed, ha csak kettőt viszek, imbolyogni fog, ami nem a legkellemesebb. Ha a kutyámat Brillel a parton hagyom, amíg átviszem az áfonyákat a túlpartra, a kutya felugrálhat rá, hogy összenyalogassa; nem sikerült rávennem Brillt, hogy ne egyen jégkrémet, mert a kutya tudni akarja, hogy vaníliás-e vagy citromos. Igen, de tegyük fel, hogy Brillt hagyom ott az áfonyákkal, amíg átviszem a kutyámat, akkor meg teleeheti magát bogyóval és teljesen összekoszolja magát. Másrészt ha az úton megyek át, kézen fogva kell vezetnem őket, és mivel egyik kezemet lefoglalja a kék áfonyákkal teli kosár, ha nem a vörös áfonyás, mihez kezdek majd? amíg eképp gondolkodott, a kutya megejtette a hetenként esedékes csontátrakást. Az áfonyák tovább folytatták az érlelődést. Brill egy barnásfekete selyempárnán üldögélt, édesanyja, Botswanna királynő varrta neki. Nagy türelemmel várakozott, éberen ügyelt a hófehérségére, hogy se egy levélről lehullott vízcsepp, se egy fűszál ne rontsa le a tökéletességét. Babylas nagybácsi irodájának ablaka résnyire nyitva állt, beszédfoszlányok hallatszottak ki, “de nem tehetem, na, mondta Imogen… és ráadásul vasárnap a vásárt! nem gondolhatod komolyan! kategórikusan visszautas…”. Ez még hagyján, folytatta a belső monológot a hercegnő, de mindezzel együtt hogyan hozom el a myrtilleket?”. Lemondóan legyintett. Ám nemsokára felvidult: ó! gondolta, nem számít! kutyám majd biztosan rájön a megoldásra.
CSÓNAKOK
2.7. Babylas nagybácsi csónakját, ugyanúgy, mint Eleonor, Imogen és Aligoté ekvivalens csónakjait, négy kacsa húzta. A kacsákat brikettel működő kis villanymelegítővel szerelték föl. Amikor a csónakot vízre bocsátották, a kacsák megnyomtak egy nikkelezett gombot a villanymelegítő hátulján, mire a szén sebesen felizzott. Majd gyakorlott mozdulatokkal megragadták a melegítőt, résnyire szétnyitották úszóhártyáikat és elöl elforgattak egy kis csavart. A vízzel érintkezésbe lépő égő brikett sisteregni, sziszegni kezdett és hatalmas gőzoszlop lövellt fel a bárka mellett. Mondjuk meg nyíltan, hogy ez a gőzoszlop egyáltalán nem a helyváltoztatást szolgálta, arra a kacsavontatás volt való a hátukra erősített bíborszínű szíjak segítségével, de a gőzoszlop ürügyén Babylas (akár Imogen, Aligoté és Eleonor) arra a kérdésre, hogy: és milyen hajója van? hazugság nélkül felelhetett úgy, hogy “ó, nekem bizony gőzmotorosom”, ami sokkal sikkesebb volt az “ó, egy kacsavontatású csónakom”-nál. Amikor a csónakot kikötötték, többnyire a tavirózsás parkolóban pihent, ahová a kacsák úgy állhattak be, hogy egy-egy pennyt dobtak a bejárót lezáró tavirózsa virágtölcsérébe. Mivel a tavirózsáknak négy óra kellett, hogy eredeti helyzetükbe visszaálljanak, ezzel az elmés és egyszerű berendezéssel Babylasnak egyszerre lett magánparkolója – csak egy csónaknak volt hely, a magáénak – és fizetőparkolója. Természetesen a pennyk a vízbe hullottak, de évente kikotortatta a folyómedret, hogy a pénzét visszaszerezze, néhány érme kivételével, mert ezeket bekapta a lazac.
Amikor beszállt a csónakba, Brill óvatosan felemelte a hátsó ülést borító takarót, óvakodva attól, hogy por vagy olajfolt illesse nagy fehér csendjét. Leült, ábrándos pillantást vetett a víz tökéletesen sima felületére, amit olykor megtört a kiváncsi lazac, “remélem, nem felejted el”, mondta a hercegnőnek Brill, “hogy patyolatfehérnek kell maradnom!”.
KÖNYVELÉS
2.8.A kutya a hercegnő lábainál hevert, megkönnyebbülten lihegve. Meglehetősen büszke volt a délelőttjére: neki köszönhetően telt meg a négy kosár (kék áfonyával, vörös áfonyával, banán-myrtillel és indigó-myrtillel), és ő rendezte el okosan őket az út mentén, míg várta a jelet a visszaindulásra. 899 kék áfonyát szedett, a hercegnő 101-et és Brill 3-at (hófehérségére való tekintettel). Szedett még 899 vörös áfonyát, a hercegnő 101-et és Brill 3-at. A vörös áfonyák ugyanígy kerültek át az úton a folyópartról. Végül a kutya szedett még 899 banán-myrtillt és ugyanennyi indigó-myrtillt, a hercegnő mindkettőből 101-et és Brill 3-at. Némi napfény tűzött át a lombokon. A kutya elnyúlt a hátára a mohán, a szemét elfödte a füleivel, hogy védje a fénytől (húzd be a lapátokat, mondta a hercegnő). Homályosan abban bízott, hogy míg felhangzik a jel a visszatérésre, a hercegnő odatesz egy lapulevelet felhevült pofájára.
JELZŐLÁMPA
2.9. Pontosan tizenegy óra negyvennégy perc volt, amikor a hercegnő a zebrához ért. A kereszteződésnél az átkelést Babylas nagybácsi négyszínű jelzőlámpája irányította. Egyik kezében a (banános) myrtilles kosár, a másikkal Brill kezét fogta, akinek nagy ibolyakék szeme mindig makulátlan fehérségén csüggött. A kutya várt, őrizte a másik három gyümölcskosarat. A mese pontosan megjelöli, hogy tizenegy óra negyvennégy perc volt, és ha a mese pontosan megjelöli az időt, azért teszi, mert az időpontnak pontosnak kell lennie a mesében, mivel ugyanolyan fontossága van a mesében, mint bármi másnak, ami benne van, és a mese most idekapcsolja, mert így kell, hiszen a haszontalan kitérőkben és a szükségtelen bővítésekben sem szokás eltüntetni a mese idejét, ahogy a hallgatókét sem szokás. Tehát a mese azt mondja, hogy tizenegy óra negyvennégy perc volt, akkor tizenegy óra negyvennégy perc volt, egyébként most már tizenegy óra negyvenöt. A jelzőlámpa szabadra váltott. El kell Önöknek mondani, hogy azon az úton, amely az erdőt a folyótól elválasztotta, s amely párhuzamosan futott a folyóval Babylas nagybácsi mezőjén, a forgalom nem volt jelentős. 8 órakor jött az elöljáró kocsija, 9-kor a péké, 1 órakor a sürgönykihordó, aztán egy ilóta tizenegy órakor, de gyalog. Néha délután feltűnt az útkaparó, talicskájáról egy mázsa sódert terített szét egy százméteres mezsgyén. Olykor, még ritkábban egy hasznavehetetlen Michelin-útikönyvvel felszerelkezett utazó. A karambol veszélye a lehető legcsekélyebb volt, csak akkor nőtt meg, amikor a mese minden évében, február elsején megjelent a fiatal Bartleby, a Babylas nagybácsi erdejében lakó sündisznó, akiről a Times nem tette közzé, hogy eljegyezte az ifjú Briolanját, az út és a folyópart között, a kastéllyal szemben lévő, “vörös áfonyás”-nak nevezett részen lakó sündisznókisasszonyt. A veszély megnőtt, mivel mint minden sündisznó, Bartleby egy kicsit rövidlátó, ráadásul elképesztően szórakozott is volt. Tehát szörnyű veszélyekkel járt, amikor elővigyázatlanul átment az úton, hogy jegyesét meglátogassa. Itt a mese a nyilvánosság erejét felhasználva megragadja a kínálkozó alkalmat, hogy ismételten felemelje szavát a sündisznocídium ellen, mely bűnt a gépkocsivezetők követik el Franciaország országútjain. Hazánk nagy gyalázata ez. A veszélyt elhárítandó, Babylas nagybácsi tüstént elhelyeztetett a hercegnővel és a kutyával egy jelzőlámpát, azt, amelyikről a mese most mesél. Ez a jelzőlámpa négyszínű volt, cinóbervörös, sárga, almazöld, szürke és csipkerózsaszínű – ez nem öt színt tesz ki -, a szürke nem szín. Bartleby igazából csak erre az utóbbira reagált, mert, mint mondta, menyasszonyának, Briolanjának a nyelvecskéjére emlékeztette. Bartleby tehát a rózsaszínen ment át, a hercegnő a cinóbervörösön, a postás és a lovaskocsik az almazöldön mentek át, senki nem ment át a sárgán, a csigák, a hangyák és a sáskák a szürkén mentek át. A külföldieknek szánt 1003 nyelvű felirat ismertette a használati utasítást. És ha Babylas király étkezés utáni sétáját végezte, a négy szín egyszerre világított. “Nekem négyszínű a jelzőlámpám”, szerette ismételgetni az elöljáró jelenlétében a megsokszorozott kastélyok nemzetközi kongresszusain. Tizenegy óra negyvenöt perc volt. A jelzőlámpa cinóbervörösre váltott.
DRÁMA
2.10. 11 óra 45 volt és a jelzőlámpa cinóbervörösre váltott. Egyik kezével Brillét fogta, a másikban a (banán)-myrtilles kosarat tartotta, amikor a hercegnő a zebrára lépett, hogy átmenjen az úton. Ekkor mennydörgő robaj hallatszott, és egy lovas tűnt föl a távolban. Fekete páncélt viselt. A lova fekete volt. A jobb kezében tartott lándzsa fekete. Balkezén a kesztyű fekete. De nem volt mindenütt fekete. Lova lélekszakadva vágtatott, fehér porfelhő kavargott a nyomában, fel a kék égre, majd szitálva alászállingózott a zöld fűre. Hihetetlenül röpke idő alatt tette meg a Babylas nagybácsi jelzőlámpájáig tartó távot, de ahelyett, hogy megállt volna, amint azt a feltűnő és jól belátható helyre kirakott 1003 nyelvű felirat olvastán tennie kellett volna, s amely felirat azt is rögzítette, hogy a cinóbervörös szín a hercegnőnek szól, nos, ahelyett, mondom, megrántotta a zablát a zebránál, ugratott, anélkül, hogy sebességén iótányit is csökkentett volna, és ugyanabban a pillanatban, ahogy átzúdult, balra kihajolt a fekete nyeregből, fekete kesztyűs bal kezével magához rántotta a szegény Brillt, kitépve őt a hercegnő kezéből, átvetette a nyeregkápán a reszkető testet, a paripa folytatta őrült vágtáját Babylas nagybácsi útján, majd nemsoká fehér porfelhőbe burkolózott, amely, amerre ment, keringett, föl a kék ég felé, hogy később közönyösen szállingózzon alá a rét zöld füvére. Tizenegy óra negyvenhat perc volt. A patadobogás elhalt a messzeségben. A jelzőlámpa “csipkerózsaszínűre” váltott. Ám a paták szétdúlt helyszínt hagytak maguk mögött: a myrtillek szanaszét a zebrán; a hercegnő megnémult a döbbenettől, a kutya hangosan vonított. Ebben a pillanatban a lassan enyésző porfelhőből kibukkanva megjelent, az ellenkező irányból, egy fiatalember. Az elébe táruló látványt egy pillantással felmérve rájött, hogy a mezőn dráma zajlott le, s így kiáltott: “mi ez? mi van önnel? mi történt?” “Ön kicsoda?”, kérdi a hercegnő. “Csillagász vagyok és Bagdadból jöttem”.

 

Szigeti Csaba fordítása

 

Iuliana Lungu: no title

mikor éjjel bebújok az ágyba
és nem kapok levegőt,
tudom, hogy te vagy az,
anya, minden mozdulattal befurakodsz

a rácsok közé.
a fehér fény bizonyos távolságot
tart a ti kezeitek és az én testem között,
van bizonyos távolságtartás a hangodban,
ahogy folyton mellém
esik, bizonyos távolság
a melleid és a szám között,
amely soha nem érintette őket,
bizonyos távolság
az én bőröm és a tied között.

szétszakított generációkban
mindannyian két harcot vívtunk.
a születését és a női létét.

talán nem te voltál a leg-
depresszívebb anya a világon.
talán apa sem volt
a legalkoholistább férfi.
talán engem sem
bántalmaztak eléggé,
és jobb lett volna, ha
növény vagyok, engedelmesen
lepréselve egy herbáriumban,
ha én lettem volna a ti éltanulótok.

talán nem kellett volna
olyan szavakat használnom, mint
hiszterektómia, méh, petefészkek,
vagy azt mondanom, hogy a nőben
már minden petesejtje ott van a születésekor,
sem ariadnénak lennem,
aki örökre szerelmes a hősbe,
sem jana orlovának.

talán nem kellett volna szeretnem
egy királynevű férfit
sem másokat, szentnevűeket.
talán ott kellett volna maradnom
fent a ház tetején,
hogy én legyek a ti őrült nőtök, aki
pusztulásáig repül

a vágytól.
talán le kellett volna vágnom a hajam,
erényövet kellett volna kötnöm,
és szerzetesi fogadalmat tennem,
és a szent szülőkről írnom.

most megfagyott a lábam,
és arra gondolok, hogy csak a talpam
érintettétek meg.

ma süt a nap,
egy piros kupakos
steril edénykébe pisiltem,
betartottam minden előírást,
nem basztam reggel,

mondtam neked.
a jég elolvadt,
a kerítéseket lebontották a dîmbovița partján,
az öreg sirály-

fiókák pedig elkezdtek egyedül repülni.

 

IULIANA LUNGU pszichoanalitikus terapeuta, először 2016-ban, a qPoem irodalmi kör tagjaként publikált verseket. Szövegei ezután a Familia, a Vatra, a Prăvălia Culturală, a Semne Bune és más folyóiratok hasábjain jelentek meg. Versei Daniela Hendea fordításában olvashatók angolul, a szlovák fordításokat Olga Glustikova és Martina Grman készítette a Brat Bratislavsky Literarny Klub számára. Dana Cora olaszra fordított egy válogatást a verseiből, ezeket az Inverso – Giornale di poesia közölte, Elena Borrás spanyolra fordította verseit. 2017-ben, Medeea Iancu költőnő irányításával, a Cartea Românească kiadó szervezte szerzői ösztöndíjprogram keretében összeállította első, feminista ihletésű verseskötetét. „Iuliana Lungu az identitásról ír, a nőiségről és a nemek elfogadásáról / megkérdőjelezéséről; a versei a megtisztulás rítusai, amelyekben megszabadulunk az előítéletektől, a sablonoktól, különleges rítusok, amelyek az énre és az igazságra tekintenek. Szövegei azokról a mintákról szólnak, amelyeket a társadalom kényszerít ránk, a szégyenről, a bűntudatról, a cenzúráról, de főként a női lét bűnéről és szégyenéről.” (Medeea Iancu)

2018-ban jelent meg első kötete a frACTalia kiadónál, Kommos. Procesiune pentru histerectomie [Kommos. A hiszterektómia menete] címmel, amivel elnyerte a női szerzőknek kiosztott Sofia Nădejde díjat első verseskötet kategóriában, valamint a Mihai Eminescu díj 2019-es Opus Primum kategóriájára jelölték.

Az itt közölt szöveg a Cutra feminista folyóiratban jelent meg.

http://cutra.ro/femeia-de-pe-munte-si-no-title/?fbclid=IwAR0x6I5Mfk_M7wlLm_rVly6K3WwQqbaKk_bH5JMekbAi3d5Kv8ZAKAB5Xn4