ALCARAZ KIRÁLY FIÁNAK HOROSZKÓPJA
(HORÓSCOPO DEL HIJO DEL REY ALCARAZ)
Alcaraz régesrég élt, király volt és arab;
mikor neje először szült néki szép fiat,
küldött a bölcsekért, hogy hát nyilatkozzanak,
mily jegyben született és mily csillagzat alatt.
Az asztrológusok közt, kik csak érkeztek egyre,
öt nagyhírű tudós volt, híres bölcs, jeles elme;
az ominózus napról, sorban, egymást követve,
előbb az egyikük szól: “Agyon lészen kövezve.”
A másik másra gondolt: “Élve megyen a lángba”.
Aztán a harmadik szólt: “Szakadék mélye várja.”
A negyedik szerint meg: “Kötél kerül nyakára”.
És szóla az utolsó: “Vízben leszen halála”.
Látván, hogy az öt mester ötféleképpen ítélt,
szólt a király: a tömlöc mélyén őket fenyítsék;
ottan külön cellákba őket elkülöníték –
csalárd ítéletükre nem kell több bizonyíték.
Egyszer, midőn az infáns, jócskán felcseperedve,
apjaurát megkéré, ugyan már megengedje,
hogy szarvasra vadászni kimenjen a hegyekbe,
a király nagy örömmel mondott igent a tervre.
Virradt gyönyörű hajnal, verőfényes idő,
de már fönt, a hegyekben minden ködbe vesző,
aztán zuhogni kezdett a deres jégeső,
aztán már kopogott is, mint sok gömbölyű kő.
Ekkor jutott a házitanítónak eszébe,
az öt jeles tudós hogy egykor hogyan ítéle:
“Figyelmezz, jó uram – mond – ama jóslatra és ne
engedd, hogy itt lehessen a bekövetkezése.”
Rögvest keresni kezdték, hol lelnek menedéket,
de mint minden esetben, ha isteni ítélet
rendelkezik a sorsról, futnak az események,
s ahogy kimondatott volt, beteljesül a végzet,
egy hídon menekült át, a túlsó part fele
az infáns, ám a hídba villám csapott bele,
a híd kettészakadt, az infáns leese,
de fennakadt egy ágon, és ez lett végzete.
Ott lógott felakasztva, feje a vízbe ére,
fulladására nem volt segítség semmiféle;
így lőn a jóslatának pontos teljesedése,
így derült ki az öt bölcs tudós igaza végre.
Mihelyt ennek a híre a királyhoz elér,
a tömlöcbe futárt küld a csillagászokér’,
akiket ím elenged és csupán arra kér,
használják tudományuk, melyhez kétség se fér.
PÉLDÁZAT A KÉT LUSTÁRÓL, AKIK EGYAZON NÕT AKARTAK FELESÉGÜL VENNI
(EJEMPLO DE LOS DOS PEREZOSOS QUE QUERÍAN CASAR CON LA MISMA MUJER)
Elmesélem meséjét mindjárt a két tunyának,
akik teljes szívükkel csak házasodni vágytak;
mindketten ugyanahhoz a szépasszonyhoz jártak.
Az is kiderül lentebb, mi nyalkák, daliásak.
Egyikük félszemű, a másik sánta felette,
a hangja, mint a ráspoly, az egész törzse ferde,
egyik a másikát igen lekicsinyelte,
a saját lakodalmát előre ünnepelte.
Kérdé erre a dáma, hogy melyikük a lustább:
a kezét annak adja, azt választaná inkább.
Asszonyi csínytevésnek ekként eszelte módját.
Felel rögvest a sánta, megelőzvén komáját:
“Asszonyom – imígyen szólt –, elébb hallgass meg engem,
mivelhogy sokkal lustább vagyok, mint emez itten.
Lábam két létrafok közt restségből nem emeltem,
a létráról leestem, magamat összevertem.
Máskoron meg mi történt? Fürödtem a folyóban,
Hogy lehűljek, mivelhogy nagy volt a hőség ottan;
Habár majd’ szomjan holtam, szájam ki nem nyitottam,
Tunyaságom okából így száradt ki a torkom.”
Ekkor a félszemű szólt: “Semmi ez, asszonyom,
amiről ez beszélt itt, az szinte szorgalom;
hallgasd meg lustaságom, bízvást elmondhatom,
ha van nála nagyobb, nem e világon vagyon.
Áprilisban egy hölgybe lettem igen szerelmes,
mindig mellette voltam, férfias, engedelmes,
de megindult a taknyom, orrom szötyörgős, nedves:
Tunya valék kifújni, és elhagyott a kedves.
Máskor, asszonyom, éjjel az ágyamban feküdtem,
nem tudtam elaludni, a zivatart figyeltem,
és mivel a tetőn egy rés volt éppen felettem,
bevert rám az eső és kárt tett nyitott szememben.
Rest voltam, nem akartam mozdítani fejem;
addig hulltak a cseppek, súlyosan, nehezen,
míg végül lágytojássá verték a jobb szemem.
Lásd, én vagyok a lustább, kelj hát egybe velem.”
“Nem tudom – mond az úrhölgy –, nem tudnék hozni döntést,
egyforma lusták vagytok, nincs köztetek különbség;
jól látom, randa vaksi, mely szemed akadt fönt és
látom, rút sánta, hogy féloldalra dülöngélsz.
Keressetek tovább csak, én mondom, nincsen asszony,
kit egy rút, alja lusta szerelemre fakasszon.”
Azért mondom, barátom, lelkedben ne lakozzon
hiba, hogy ferdeséged asszonyt el ne riasszon.
MESE A FÜL- ÉS SZÍVNÉLKÜLI SZAMÁRRÓL
(FÁBULA DEL ASNO SIN OREJAS NI CORAZÓN)
Beteg volt az oroszlán, a feje has’gatott;
és amikor meggyógyult és nem kókadozott,
egy vasárnapi alvás után az állatok
eljöttek, hogy csapnának egy jó kis dáridót.
Jelen volt a szamár is, így hát a dalnok ő lett.
De mivel jó kövér volt, csak döngölte a földet,
a dobot verte s közben oly hangosan üvöltött,
hogy szegény állatok majd’ hogy meg nem siketültek.
Az oroszlánnak menten szörnyű nagy lett haragja,
az énekmondót kettéhasítani akarta,
ám a nagyfülű iszkolt, a dobját hátrahagyva;
így gerjedt az oroszlán még iszonyúbb haragra.
Aztán azt mondta mégis, hogy inkább megbocsátna;
hogy hívják vissza rögtön, mindenki visszavárja,
Kérjen, amennyit kíván, meglesz az adománya;
vállalkozott a róka a visszacsábításra.
Indult is a ravaszdi, a csacsit hogy keresse,
– egy mezőn legelészett –, megállt, hogy felköszöntse:
“Jöjjön vissza, kolléga – szólt –, szépen kérjük erre,
kend nélkül a mulatság nem ér egy rézgarast se.
Akkor már jobb, amit kend csapott, a csinnadratta,
Fenségesen dörejlő, dübörgő dobja hangja,
Ezért hát az oroszlán szépen kéreti arra,
Ne féljen s muzsikáját tőlünk meg ne tagadja.”
Cseberből a vederbe így került a szamárja.
Azonnal visszaindul, s már táncra jár a lába;
nem tudta, az oroszlán milyen fortélya várja:
ráfizet még a dalnok a dobpufogtatásra!
Ráküldé az oroszlán a fegyvereseit.
Elfogni, megkötözni – parancsolá nekik.
S midőn elejbe vitték, széttépte don Csacsit;
szörnyű bocsánatától megrettent mindenik.
Őrként, szólt az oroszlán, a farkas dolga lészen,
— nem úgy, mint a juhoknak — csupán feléje nézzen.
Alig ment el, s az ordas a tettnek színhelyében
a szívet s füleket belakmározta szépen.
Visszatért az oroszlán, vágyott a jó falatra,
a farkasnak izent hát: a szamarat akarja.
Előhozza az ordas, csonkán és megcsufítva;
gerjede az oroszlán féktelen nagy haragra.
A szamár, szól a farkas, imígyen születe:
tudta-értette volna, ha van füle, szíve,
az állatok királya milyen csalárd vele –
de nem volt néki, ez lett éppen a végzete.
Imreh András fordítása