Bánfai Zsolt összes bejegyzése

Bánfai Zsolt 1965-ben született Mohácson. A budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Társadalomtudományi Karának Idegennyelvi Tanszékén szerzett német nyelv és irodalom szakos tanári diplomát. Német nyelvtanár, fordító, az Art’húr Irodalmi Kávéház kortárs költészet rovatának szerkesztője. Versei az alábbi irodalmi folyóiratokban jelentek meg: Bárka, Előretolt Helyőrség, Látó, Székelyföld, kolozsvári Helikon, KULTer, Zempléni Múzsa, Népszava, Tiszatáj Online, Irodalmi Jelen, Litera, Pannon Tükör, Napút Online, Spanyolnátha, Palócföld, Szépirodalmi Figyelő, Nincs Online, Új Nautilus, Képírás. Szerzőként tíz versével közreműködött a Kertész László Hajdúsági Irodalmi Kör 10 éves fennállásának alkalmából megjelent jubileumi antológiában. Szerepelt a Kossuth Rádió Vers napról napra című irodalmi műsorában, ahol négy versét olvasta fel. Szívesen foglalkozik versfordításokkal is. Kötete a Terra címet viseli. (Kiadó: Cédrus Művészeti Alapítvány, 2023.) Elismerések: NAPÚT – Cédrus pályázat, kiemelt alkotók díja (2020); Petőfi Irodalmi Ügynökség – Helyőrség, irodalmi pályázat, különdíj (2021); NAPÚT – Cédrus pályázat, kiemelt alkotók díja (2021); Pannon Tükör, Legyen Zala! verspályázat, 2. díj (2022); Dr. Kotász Könyvkiadó szépirodalmi pályázata, 1. díj (2022); NAPÚT – Cédrus pályázat, kiemelt alkotók díja (2022); Prágai Tamás-díj (2023).

Paul Celan költeményei

Látunk
(Wir sehen dich)

Látunk, mennybolt, látunk téged.
Himlő himlő hátán
mit okozol,
kiütést a kiütésre.
Így halmozod az örökkévalót.

Látunk, föld, látunk téged.
Lelkek lelkek hátán,
ahogy kiveted őket.
Árnyakat egymás köré.
Így lélegeznek az idő tüzei.

Emlék
(Andenken)

Tápláljuk fügével a szívet,
melyben az óra a holtak
mandulaszemét idézi.
Fügével.

A tenger leheletében meredeken
a megfeneklett homlokfal,
zátonynővér.

Fehér hajad hullámai
nyári felhők sokasodó gyapját
ringatják.

Csendet!
(Stille!)

Csendet! Tövist nyomok a szívedbe,
hisz a rózsa, a rózsa
árnya ott a tükörben, és vérzik!
Akkor vérzett már, mikor igent és nemet összemostunk,
amint csoszogtunk,
ha asztalról a lezuhant pohár megcsörrent:
beharangozta az éjszakát, sötétje hosszabbra nyúlt nálunk.

Mohó szájjal ittunk:
mint epe volt az íze,
úgy habzott bár, mint a bor –
szemed sugarát követtem,
és a nyelv édesen dalolt…
(Így dalol, még mindig így dalol.)

Csendet! A tövis mélyen szívedbe hatol:
szövetkezve a rózsával.

Bánfai Zsolt fordításai

Illusztráció: Paul Klee

Paul Celan verseiből II.

Kristály
(Kristall)

Ne ajkaimon keresd szádat,
idegent ne kapuk előtt,
a könnyeket ne szememben.

Hét éjnyi magasban lesz vörös vörössé,
kéz a kapun hét szívnyi mélyben zörget,
hét rózsa múltán csobognak kútjaink.

 

 

Nyári híradás
(Sommerbericht)

Kakukkfűszőnyeg, mit mindig
kerültünk, csak körbejártuk.
Egy üres sor, mely a hangán
keresztülfut.
A széldöntvénybe semmit nem viszünk.

Újra találkozunk elidegenült
szavainkkal:
kőomlás, vadkaszáló, idő.

 

Távolságok
(Fernen)

Szem a szemben, a hűvösében,
kezdjünk el hát ilyet is:
együtt
lélegezzük a fátylat,
mi egymástól elrejt,
mikor mérni készül az est,
mily távol van még
minden alak, mit felölt,
azoktól, kikké
mi is leszünk.

Bánfai Zsolt fordításai

 

Illusztráció: P. Klee.

Paul Celan verseiből I.

Napfonalak
(Fadensonnen)

Napfonalak
a szürkés, sötét pusztaság felett.
Egy égbenyúló gondolat
megragadja a világosság hullámait:
el kell még énekelni
az emberen túli
dalokat is.

 

 

Ki melléből szívét kitépi
(Wer sein Herz aus der Brust reißt)

Ki melléből szívét éjidőn kitépi, rózsáért nyúl –
vele levelét, s a tövist is megkapja,
tányérjába fényt önt a virág,
poharát feltölti lágy fuvalommal,
szerelemmel suttogva az árnyvilág.

Ki melléből szívét éjjelre kitépi, s magasba veti azt:
hibát nem ejt, nem is tűrheti,
megkövezi a követ,
órákból neki az eleven vér harangoz,
markából az időt kiüti:
gyönyörű labdákkal játszhat az,
szólhat mindkettőnkről – ha meri.

 

 

Nyárfa
(Espenbaum)

Nyárfa, lombod bevilágít az éjbe.
Sosem volt ily tündöklő anyám őszi haja-fénye.

Gyermekláncfű: zöld, mint most Ukrajna.
Szőke anyám többé nem jő haza.

Esőfelhő, forrásnál késlekedsz-e?
Mindenkiért esd anyám, szótlan csordul édes könnye.

Kerek csillag, arannyal díszíted a hurkok ágát –
anyám szívét hűs ólom járja át.

Tölgyfaajtó, sarokpántodból kicsoda emelhet ki?
Szelíd anyám, ugye nem lehet már hazatérni?

Bánfai Zsolt fordításai

 

Illusztráció: Paul Klee

A boldogságkeresés útja a ’tébolyult vátesz’ bélyegig Hölderlin lírájában

(A szóban forgó költemény címe „Az élet felén” c. játékfilm címe is egyben, mely Friedrich Hölderlin 1796 és 1806 közötti életszakaszát dolgozza fel.)
A vers két strófából áll, mindkettőben 7-7 sorból: az elsőben egyfajta nyári vagy nyárvégi hangulatot, vízparti tájat fest meg, míg a másodikban a lírai én a közelgő téllel szembeni félelmét panaszolja el.
A művet a költő harmincas évei elején írta. Életében sajnos nem volt elég sikeres, nagyságát igazán csak halála után fedezte fel az irodalmi élet. Életében kevés műve jelent meg, helyzetét súlyosbította betegsége, egyfajta megbomlott lelki egyensúly, melyet kezelni sem tudtak, és amely aztán elmebetegségben csúcsosodott ki (sokan egyszerűen tébolyult vátesznek nevezték), annyira, hogy a költőt élete utolsó időszakában gyámság alá is kellett helyezni.
Lírájára a lelki szépség, a tisztaság keresése, a boldogságkereső költő útja volt igazán jellemző, rajongott az antik ideálokért, a görög tájakért, az athéni demokráciát eszményítette, e kor hőseihez, isteneihez vonzódott, hozzájuk menekült, számára Hellász istenei valóban léteztek is. Komoly elhivatottságot érzett a transzcendencia iránt, feladatának tartotta közvetíteni az isteni és emberi világ között, az eredeti szépség ideálját szembesítve a későbbi korok megromlott minőségével.
Hölderlin a klasszika és romantika határán mozgott, talán a késő klasszika, e kor lezárásának tekinthetők leginkább művei, melyek jó része azonban a korai romantikába is átnyúlt, aminek természetes következménye aztán az lett, hogy egyik művészeti kor képviselői sem vették elég komolyan.
Számomra öröm Hölderlin-verseket fordítani, jó érzés a mai modern, elgépiesedett, önző és kapzsi, sokszor embertelennek tűnő világból egy kis időre visszanyúlni klasszikus ideákhoz, a szépség és tisztaság ezen eszményképe mentén megfestett világába. Ajánlom hát az alábbi fordításomat, Hölderlin fent jelzett művét mindazok számára, kik szintén örömmel fogadnak be ilyen típusú lelki élményeket

 

Bánfai Zsolt

Friedrich Hölderlin
Az élet felén
(Hälfte des Lebens (1804)

Megsárgult körtéivel,
talpig érő rózsaköntösben
hajol part a tóra,
s ti szelíd hattyúk
csókoktól mámoros fejetek
mártjátok áldott vizek
hűs habjába.

De jaj, honnan lesz majd,
ha beköszönt a tél,
virágom, és honnan a napfény,
nyúlt árnyai a földnek?
Némán, ridegen állnak a falak.
A fagyos szélben
pléhkakasok csörömpölnek.

Bánfai Zsolt fordítása

 

Képí. Caspar David Friedrich

Hans Arp költeményei

A kijárat felé
(Dem Ausgang zu)

az éj madarai égő lámpásokat
visznek szemük gerendázatában,
szelíd szellemeket terelnek
és finom erezetű kocsikkal járnak.
a fekete hintalovat
befogták a hegy elé.
a holtak fűrészeket és rönköket
hordanak a mólóhoz.
a madarak begyéből a termés
vasszérükre zuhan.
az angyalok szélkosarakban érnek földet,
a halak vándorbotot ragadnak
és csillagokban gördülnek a kijárat felé.

Az álom vagyok
(Ich bin der Traum)

Lehelj rám
kelts életre.
Lehelj rám
engedj át az enyészetnek.
Lehelj rám
s leszek a fény.
Az álom vagyok
mely belőled beszél.

Elalvás
(Der Schlaf)

Szobámban holdak kísértenek.
Puha kézzel és puha karral
és túlzottan puha mozdulatokkal
édesen illatozó koszorúkat fonnak.
Holt csillagok,
vak lámpások lengenek
kristályágakon.
Ciripelnek a források.
Viaszrózsák vetnek fényárnyakat.
Ezüstfelhőn az álom közeleg.

Fekete tojások
(Schwarze Eier)

A folyamok, mint bakok ugornak sátraikba,
az ezüstös hullámoktól körbefont ezüstbe.
Pattog az ostor, a hegyekről
pásztorok rosszul barázdált árnyai érkeznek.
Fekete tojások és csörgősipkák zuhognak
a fákról.
Viharok csapkodnak és dobolva rohamozzák
a szamarak füleit.
Susogó szárnyak érintik a virágokat.
A vadkanok szemében források mozdulnak.

Félig őz, félig leány
(Halb Reh, halb Mädchen)

Mezítelen álmodó teremtés,
ki félig őz, félig leány,
korhadó, vén fa tövébe
telepszik álmodó kertemben.
A mezítelen álmodó teremtés,
félig őz, félig leány,
rábízza titkát a korhadó, vén fára:
hogy a szem fénye nem alszik ki soha,
a csillagok nem hamvadnak el,
s hogy a föld maga a menny.
És a korhadt, vén fa
újra zöldell, s virágba borul.

Tudja még valaki?
(Weiß noch jemand?)

Tudja még valaki
hol a fent hol a lent?
Tudja még valaki
mi a világos mi a sötét?
Egyre kevesebb az álmodó.
Egyre ritkább a nappal s az éj.

Cirógassátok az ibolya földjét
a felhőbaldachin alatt.
Kövessétek a belső csillagokat
a szent éjek magvát
és hangtalan álomdalait.

Bánfai Zsolt fordításai

Kártya; Esély; Alkony egy csészében

 

Kártya

Türelemmel várom most is a lapot,
erezett borítékba csomagolva, mint mindig –
talán nekem szól, feladó nincs, csak címem rajta,
finom umslágban, mint egy hártya, távoli helyeken ered,
kőzetlemez időtlen korból, belőle nemcsak események,
de előzmények, hatások is kiolvashatók –
háromszáz napot vártam csendben egy ölelésre,
erkélyen állok, cigarettázom és oratóriumot hallgatok,
lent félig fagyott ágak, törött csillagok –
nekem ilyenkor minden fa karácsony, üszkösen
himbálóznak a levelek, rezgő szaloncukrok a szélben,
talán csilingelnek majd, koccannak, így szoktak,
hét ágra süt a hold, december van, huszonkettő, és hideg;
hamarosan megérkezik.

 

Esély

Fagyott erek a szilánkok alatt,
belül hibernált áram, belvizek mögé hányva
metszett ágak és gátak, tükörnyi tavon csúszkáló
gyerekcipő, játék, díszek, füzetlap –
mindenből épp annyi, hogy látható legyen a szükség,
mérhető a tér, hogy kezelhessük a fájdalmat –
ínység alatt új fogalom, tekercsekben mágnesmező,
kígyó, fémlemez, drótköteg –
bálamadzaggal kötözzük a tavalyi sonkát,
kifőzzük a vörös vonalakat is a lassan fortyogó rostból,
a pufferzónákban pokrócot terítünk, ez önmagában
is újabb casus belli, aztán mélyen átalusszuk
a kölcsönös meg nem támadás utolsó lehetőségeit –
amerre növekszünk, mindig újabb és újabb
árnyakat idézünk meg egy meszelt
kőfal fehérjén.

 

Alkony egy csészében

A vetés szikár szálai: gabonakörök tűpárnája.
Felhőlepkék hasát karcolja, a szárny elsiklik, egy test
a terepasztal megvilágított vitrinjébe hull.
A vasárnapi kávéban emlék kavarog.
Paul Celan verseit olvasom, fekete vérré ázott
cserjék között porcelánrózsa nyílik.
Az örvény szélén a mangrovék léggyökeret eresztenek,
dagálykor ne érje őket álmukban a fulladás.
Sebeimet napfonalak kötözik, halálom lehetnél,
de tartalak, míg szemérmed hull.
Folyókat látok, hol a hálókban nehéz álmok gyűlnek.
Varjak érkeznek, dolmányuk világít, most minden mozog –
szemhéjunk alatt lassú erdő sarjad, csendes őszi hírek.
Szótlanul állunk, nem tudok hozzád esteledni.

 

(Illusztráció: James Christopher Hill: River Moon)