Bánfai Zsolt összes bejegyzése

Bánfai Zsolt 1965-ben született Mohácson. A budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Társadalomtudományi Karának Idegennyelvi Tanszékén szerzett német nyelv és irodalom szakos tanári diplomát. Német nyelvtanár, fordító, az Art’húr Irodalmi Kávéház kortárs költészet rovatának szerkesztője. Versei az alábbi irodalmi folyóiratokban jelentek meg: Bárka, Előretolt Helyőrség, Látó, Székelyföld, kolozsvári Helikon, KULTer, Zempléni Múzsa, Népszava, Tiszatáj Online, Irodalmi Jelen, Litera, Pannon Tükör, Napút Online, Spanyolnátha, Palócföld, Szépirodalmi Figyelő, Nincs Online, Új Nautilus, Képírás. Szerzőként tíz versével közreműködött a Kertész László Hajdúsági Irodalmi Kör 10 éves fennállásának alkalmából megjelent jubileumi antológiában. Szerepelt a Kossuth Rádió Vers napról napra című irodalmi műsorában, ahol négy versét olvasta fel. Szívesen foglalkozik versfordításokkal is. Kötete a Terra címet viseli. (Kiadó: Cédrus Művészeti Alapítvány, 2023.) Elismerések: NAPÚT – Cédrus pályázat, kiemelt alkotók díja (2020); Petőfi Irodalmi Ügynökség – Helyőrség, irodalmi pályázat, különdíj (2021); NAPÚT – Cédrus pályázat, kiemelt alkotók díja (2021); Pannon Tükör, Legyen Zala! verspályázat, 2. díj (2022); Dr. Kotász Könyvkiadó szépirodalmi pályázata, 1. díj (2022); NAPÚT – Cédrus pályázat, kiemelt alkotók díja (2022); Prágai Tamás-díj (2023).

Paul Celan költeményei X.

Köln, Am Hof

Szívek órája,
a megálmodottak
éjfelet kongatnak.

Néhányan belesúgtak a csendbe, mások hallgattak,
akadt, ki útjára kelt.
A száműzött és ki elveszett,
hazára lelt.

Ti, dómok.

Ti dómok, szemnek nem láthatók,
folyók, ki nem hallgathatók,
és ti órák, itt, mélyen bennünk.

Tübingen, január

A vakságra rábírt szemek.
>> Rejtélyük tisztán felfedett <<,**
emlékeik az úszó Hölderlin-tornyokról,
sirályok gyűrűjében.

Fulladt asztalosok látogatása
a mélybe merült szavaknál:

Jönne,
bárcsak jönne egy ember,
egy ember születvén a világra ma,
fényes szakállú, mint egy patriárka:

ha erről a korról beszélne,
csak gagyogni és dadognia volna szabad –
újra és újra, mindig,
és mindig.

** (>> Pallaksch. Pallaksch. <<)

(* Utalás Hölderlin születés témájú versére)
(**>> Pallaksch << – Hölderlin múszava, mely nála vélhetően „igent” jelent)

Vascipők csikorognak

Vascipők csikorognak a cseresznyefában.
Sisakokból önti rád habjait a nyár. Gyémántsarkantyúval
a mennyek kapujára arcképet ken egy fekete madár.

Hajadonfőtt a lombokon lovas tör át.
Nehéz pajzsán mosolyodat hordja, míg dereng,
az ellenség acélos kendőjére szegezve.
Az Álmodók Kertjét neki ígérték, s már készíti is a dárdát –
s mint karóra, kicsiny fejüket a rózsák ráhajtják.

Sarutlan jő a levegőn át, ki leginkább hozzád fogható lenne:
vézna kezére vascipő csatolva, s míg alszik, csata és nyár elvonul.
Érte vérzik a cseresznye.

Bánfai Zsolt fordításai

Paul Celan: Zsoltár

(PSALM)
ZSOLTÁR

Senki sem gyúr minket újra földből és agyagból,
porainkba életet senki nem lehel.
Senki.

Dícsértessél hát, Senki.
Érted vágyunk
virulni.
Szemben
veled.

Semmi voltunk,
vagyunk, és maradunk
majd, virágozva:
a semmi -,
és senki rózsája.

Bibénk ragyog, mint a lélek,
Porzónk kopár, mint az ég,
vöröslik sziromkoronánk
a bíbor daltól,
mit tüskék közt, ó igen,
közöttük zengtünk.

Bánfai Zsolt fordítása

 

Kép: Paul Klee

Paul Celan költeményei IX.

JELSZÓ, SIBBOLET
(Schibboleth)

Köveimmel együtt,
rácsok mögött
a hatalmasra sírottakkal,

a piac
közepére vonszoltak,
oda,
hol feltekeredik a zászló,
melynek hűséget sosem esküdtem.

Színek,
az éjszaka kettős színei:
Bécs és Madrid
sötétlő ikervörösére
emlékeztetnek.

Engedd félárbocra zászlódat,
jöjjön el az emlékezés.
Félárbocra
most és mindörökké.

És te, szív:
engedd, hogy itt is megismerjenek,
itt, a piac közepén.
Kiáltsd ki a jelszót

a haza idegenségébe:
Február. No parasan.

Egyszarvú:
te tudsz a kövekről,
tudsz a vizekről,
gyere,
elvezetlek
Estremadura
hangjaihoz.

MANDORLA

A mandulában – mi van a mandulában?
Semmi.
A semmi van a mandulában.
Ott van, és csak van.

És ki lakik a semmiben? A király.
A király lakik benne, a király.
Csak lakik, és lakik ott.

Zsidótincs, nem fogsz megőszülni.

És a szemed – hová mered a szem?
Szemed a mandulát bámulja.
Szemed, szemben a semmivel.
A királyra lát.
Ennyi, csak ennyi a kép.

Embertincs, nem őszülsz meg.
Üres mandula, királykék.

SZEMEK
(Augen)

Szemek:
csillogók az esőtől, mely csak ömlött,
mikor Isten megparancsolta, hogy igyak.

A szem:
arany, mely kezeimbe csengette az éjt,
midőn csalánt szedtem
és a szólamok árnyát irtottam.

A szem:
az est, mely felcsillant felettem,
mikor feltépve az ajtót,
álmaim jegétől áttelelve
az örökkévaló fátylain áttörtem.

Bánfai Zsolt fordításai

Paul Celan költeményei VIII.

FÖLD VOLT BENNÜK
(Es war Erde in ihnen)
(a Niemandsrose c. ciklus nyitóverse)

Föld volt bennük, és
csak ástak.

Ástak és ástak, így múlt
nappaluk, így éjjelük. Nem dicsérték az Istent,
aki, mint hallották, mindezt akarta,
aki, mint hallották, mindezt tudta.

Ástak hát, és semmit sem hallottak már,
bölcsekké nem lettek, dalt sem szereztek,
nyelveket ki nem találtak.
Ástak.

Aztán csend lett, vihar is jött,
és eljöttek mind a tengerek.
Én vagyok, aki ás, és te, aki ásol, és a féreg is ás,
s ott az éneklő is így szól: ásnak.

Ó csak egy, ó egy se, ó senki, ó te:
Hova vitt utunk, ha nem tartott sehová?
Te ásol, és én is ások, feléd ásom magam,
és ébreszt a gyűrű ujjunkon.

ASSISI

Umbria, éjidő.
Harangok, olajfák ezüstjével festett umbriai éj.
Umbriai éj: sziklával, mit te hordtál ide.
Umbria. Kong az éj a kőtől.

Néma minden, mi az életbe felszivárog. Néma.
Töltsd meg a korsókat.

Agyagkorsó.
Agyagkorsó, melyhez fazekaskéz nőtt.
Agyagkorsó, mit örökre lezárt a lidércek karja.
Agyagkorsó, árnyak pecsétje rajta.

Ahova nézel, csak kő marad.
Engedd be a szamarat.

Baktató állat.
Baktató állat a hóban, mit legmeztelenebb kezek szórnak.
Baktató állat szavaink előtt, mik ölekbe hullnak.
Baktató állat. Álmát kezedből eszi.

Csillogás, mely vigasztalni nem akar, glanc.
A holtak – ezek még koldulnak, látod, Franz?

Bánfai Zsolt fordításai

(Kép: Paul Klee)

Paul Celan versei VII.

FEJSZÉKKEL JÁTSZOL
(Mit Äxten spielend)

Hét óra éjszaka, hét év ébrenlét:
fejszékkel játszol,
fekszel égig nyúló holtak árnyán-peremén
– ó, fák, kiket ki nem vágsz! –,
koronájukhoz tűzöd a hallgatag pompát,
lábukhoz mit a könyörgő szó remél,
fekszel és gyilokkal játszol –
végül megcsillansz, mint a fejszeél.

VINCELLÉREK
(Die Winzer)
Nani és Klaus Demusnak

A szemek szőlőtőkéit szüretelik,
taposnak mindent, mit elsirattak, ahogy ezt is:
hisz így akarja az éjszaka,
az éjszaka, melynek válluk vetik, a falak,
így követeli a kő,
a kő, melyről mankójuk beszél, érthető,
ahogy a válasz hallgatását töri –
a mankó, mely egyszer,
őszidőn egyszer-egyszer, mikor
az esztendő halottá duzzad, akár a szőlőfürt,
egyszer majd átbeszéli a némaságot,
elmerülve a képzelet aknáiban.

Szüretelik, tapossák a fürtöt,
sajtolják az időt, mint szemüket,
le a pincébe a musttal, hogy elsiratták éppen,
a napsírokban, mit ástak az éjben
edzett, erős kézzel:
hogy szomjazza azt a száj! –
késői száj, övékhez hasonlón,
vakok felé görbülve és bénán –
a száj, melyhez a nedü felhabzik a mélyből,
míg az ég alászáll a viasztengerbe,
mint fénycsonk hogy világítson benne –
s végre az ajak is megnedvesül.

Bánfai Zsolt fordítása

 

Illusztráció: P. Klee

Paul Celan újabb költeményei

FRANCOIS SÍRJÁRA
(Grabschrift für Francois)

A világ két kapuja
nyitva áll:
magad tártad ki őket
a kettős éjben.
Halljuk, amint csapódnak,
és csapódnak
és hordjuk a bizonytalant,
és a zöldet hordjuk
örökkévalódba.

AZ IDŐ SZEME
(Auge der Zeit)

Ilyen az idő szeme:
kajánul bámul a hétszínű
szemöldök alól.
Tűz mossa szemhéját,
gőzölög könnye.

Egy vak csillag nekirepül
és elolvad a forró pilla alatt:
meleg lesz a világban,
és bimbóznak, virágba borulnak
a holtak.

VÖRÖSRE ÉRLELT AJKAKKAL
(Mit zeitroten Lippen)

Tengerben érlelt e száj,
melynek hangjait az est megfestve utánozza,
országai fényében.
Mormogva visszahangozza aztán,
vörösre érlelt ajkakkal.

És te, száj, te tengertől származó,
tengertől, hol a tonhal úszott,
tündökölt ragyogva,
népek kezdetétől fogva.

A ton ezüstje, mit fénysugár ha érint,
ezüst tükre az a halnak:
szemeink előtt bukkan fel
másodjára a homlokok
vándorló glóriája.

Ezüst és ezüst.
A mélység kettős csillanása.

Evezd csónakod oda,
testvér.
Hálód vesd ki rá,
fivér.

Húzd fel akkor,
vesd házainkba,

vesd az asztalokra,
tányérjainkra vesd –

És lásd, duzzadnak ajkaink,
érett vörösek, akár az esti óra,
mormognak is –
és tengerből a száj felmerül
egy vég nélküli csókra.

Bánfai Zsolt fordításai