Bánfai Zsolt összes bejegyzése

Bánfai Zsolt 1965-ben született Mohácson. A budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Társadalomtudományi Karának Idegennyelvi Tanszékén szerzett német nyelv és irodalom szakos tanári diplomát. Német nyelvtanár, fordító, az Art’húr Irodalmi Kávéház kortárs költészet rovatának szerkesztője. Versei az alábbi irodalmi folyóiratokban jelentek meg: Bárka, Előretolt Helyőrség, Látó, Székelyföld, kolozsvári Helikon, KULTer, Zempléni Múzsa, Népszava, Tiszatáj Online, Irodalmi Jelen, Litera, Pannon Tükör, Napút Online, Spanyolnátha, Palócföld, Szépirodalmi Figyelő, Nincs Online, Új Nautilus, Képírás. Szerzőként tíz versével közreműködött a Kertész László Hajdúsági Irodalmi Kör 10 éves fennállásának alkalmából megjelent jubileumi antológiában. Szerepelt a Kossuth Rádió Vers napról napra című irodalmi műsorában, ahol négy versét olvasta fel. Szívesen foglalkozik versfordításokkal is. Kötete a Terra címet viseli. (Kiadó: Cédrus Művészeti Alapítvány, 2023.) Elismerések: NAPÚT – Cédrus pályázat, kiemelt alkotók díja (2020); Petőfi Irodalmi Ügynökség – Helyőrség, irodalmi pályázat, különdíj (2021); NAPÚT – Cédrus pályázat, kiemelt alkotók díja (2021); Pannon Tükör, Legyen Zala! verspályázat, 2. díj (2022); Dr. Kotász Könyvkiadó szépirodalmi pályázata, 1. díj (2022); NAPÚT – Cédrus pályázat, kiemelt alkotók díja (2022); Prágai Tamás-díj (2023).

Paul Celan versei VII.

FEJSZÉKKEL JÁTSZOL
(Mit Äxten spielend)

Hét óra éjszaka, hét év ébrenlét:
fejszékkel játszol,
fekszel égig nyúló holtak árnyán-peremén
– ó, fák, kiket ki nem vágsz! –,
koronájukhoz tűzöd a hallgatag pompát,
lábukhoz mit a könyörgő szó remél,
fekszel és gyilokkal játszol –
végül megcsillansz, mint a fejszeél.

VINCELLÉREK
(Die Winzer)
Nani és Klaus Demusnak

A szemek szőlőtőkéit szüretelik,
taposnak mindent, mit elsirattak, ahogy ezt is:
hisz így akarja az éjszaka,
az éjszaka, melynek válluk vetik, a falak,
így követeli a kő,
a kő, melyről mankójuk beszél, érthető,
ahogy a válasz hallgatását töri –
a mankó, mely egyszer,
őszidőn egyszer-egyszer, mikor
az esztendő halottá duzzad, akár a szőlőfürt,
egyszer majd átbeszéli a némaságot,
elmerülve a képzelet aknáiban.

Szüretelik, tapossák a fürtöt,
sajtolják az időt, mint szemüket,
le a pincébe a musttal, hogy elsiratták éppen,
a napsírokban, mit ástak az éjben
edzett, erős kézzel:
hogy szomjazza azt a száj! –
késői száj, övékhez hasonlón,
vakok felé görbülve és bénán –
a száj, melyhez a nedü felhabzik a mélyből,
míg az ég alászáll a viasztengerbe,
mint fénycsonk hogy világítson benne –
s végre az ajak is megnedvesül.

Bánfai Zsolt fordítása

 

Illusztráció: P. Klee

Paul Celan újabb költeményei

FRANCOIS SÍRJÁRA
(Grabschrift für Francois)

A világ két kapuja
nyitva áll:
magad tártad ki őket
a kettős éjben.
Halljuk, amint csapódnak,
és csapódnak
és hordjuk a bizonytalant,
és a zöldet hordjuk
örökkévalódba.

AZ IDŐ SZEME
(Auge der Zeit)

Ilyen az idő szeme:
kajánul bámul a hétszínű
szemöldök alól.
Tűz mossa szemhéját,
gőzölög könnye.

Egy vak csillag nekirepül
és elolvad a forró pilla alatt:
meleg lesz a világban,
és bimbóznak, virágba borulnak
a holtak.

VÖRÖSRE ÉRLELT AJKAKKAL
(Mit zeitroten Lippen)

Tengerben érlelt e száj,
melynek hangjait az est megfestve utánozza,
országai fényében.
Mormogva visszahangozza aztán,
vörösre érlelt ajkakkal.

És te, száj, te tengertől származó,
tengertől, hol a tonhal úszott,
tündökölt ragyogva,
népek kezdetétől fogva.

A ton ezüstje, mit fénysugár ha érint,
ezüst tükre az a halnak:
szemeink előtt bukkan fel
másodjára a homlokok
vándorló glóriája.

Ezüst és ezüst.
A mélység kettős csillanása.

Evezd csónakod oda,
testvér.
Hálód vesd ki rá,
fivér.

Húzd fel akkor,
vesd házainkba,

vesd az asztalokra,
tányérjainkra vesd –

És lásd, duzzadnak ajkaink,
érett vörösek, akár az esti óra,
mormognak is –
és tengerből a száj felmerül
egy vég nélküli csókra.

Bánfai Zsolt fordításai

Paul Celan költeményei

EGY KÉP ALÁ
(Unter ein Bild)

Varjak rajzása a lobogó búzamezőn.
Mely egek kékje ez? Alsóé? Felsőé tán?
Majd nyíl, mely a lélekről pattant.
Erősebb suhogás. Közelgő izzás. Két világ.

HAZATÉRÉS
(Heimkehr)

Havazik, egyre sűrűbb és sűrűbb.
Galambszín, akár tegnap,
havazik, mintha még mindig aludnál.

Messzeségig lerakott fehérség.
Felette túl, vég nélkül az elveszettség
szántalpainak nyoma.

Alatta, rejtőzködve,
feltornyosul, mi a szemnek
oly nagyon fáj,
domb a dombon,
láthatatlan.

Mindegyiken,

hazaérve a mába,
a némaságig kisiklott én:
fából, a karó.

Amott: egy érzés,
mit jeges szél idefújt,
mely galambszín, hófehér
zászlókendőit cölöphöz
kötözi.

ODALENN
(Unten)

Hazatért a feledésbe
lassú szemeink vendég-
beszéde.

Szótagról szótagra tért meg,
farkasvak kockákra tagolva,
melyek után a játszó kéz kapdos,
nagyban, ébredéskor.

Túláradó beszédem:
apró kristály
hallgatásod köntösében.

Bánfai Zsolt fordítása

Paul Celan költeményei

Látunk
(Wir sehen dich)

Látunk, mennybolt, látunk téged.
Himlő himlő hátán
mit okozol,
kiütést a kiütésre.
Így halmozod az örökkévalót.

Látunk, föld, látunk téged.
Lelkek lelkek hátán,
ahogy kiveted őket.
Árnyakat egymás köré.
Így lélegeznek az idő tüzei.

Emlék
(Andenken)

Tápláljuk fügével a szívet,
melyben az óra a holtak
mandulaszemét idézi.
Fügével.

A tenger leheletében meredeken
a megfeneklett homlokfal,
zátonynővér.

Fehér hajad hullámai
nyári felhők sokasodó gyapját
ringatják.

Csendet!
(Stille!)

Csendet! Tövist nyomok a szívedbe,
hisz a rózsa, a rózsa
árnya ott a tükörben, és vérzik!
Akkor vérzett már, mikor igent és nemet összemostunk,
amint csoszogtunk,
ha asztalról a lezuhant pohár megcsörrent:
beharangozta az éjszakát, sötétje hosszabbra nyúlt nálunk.

Mohó szájjal ittunk:
mint epe volt az íze,
úgy habzott bár, mint a bor –
szemed sugarát követtem,
és a nyelv édesen dalolt…
(Így dalol, még mindig így dalol.)

Csendet! A tövis mélyen szívedbe hatol:
szövetkezve a rózsával.

Bánfai Zsolt fordításai

Illusztráció: Paul Klee

Paul Celan verseiből II.

Kristály
(Kristall)

Ne ajkaimon keresd szádat,
idegent ne kapuk előtt,
a könnyeket ne szememben.

Hét éjnyi magasban lesz vörös vörössé,
kéz a kapun hét szívnyi mélyben zörget,
hét rózsa múltán csobognak kútjaink.

 

 

Nyári híradás
(Sommerbericht)

Kakukkfűszőnyeg, mit mindig
kerültünk, csak körbejártuk.
Egy üres sor, mely a hangán
keresztülfut.
A széldöntvénybe semmit nem viszünk.

Újra találkozunk elidegenült
szavainkkal:
kőomlás, vadkaszáló, idő.

 

Távolságok
(Fernen)

Szem a szemben, a hűvösében,
kezdjünk el hát ilyet is:
együtt
lélegezzük a fátylat,
mi egymástól elrejt,
mikor mérni készül az est,
mily távol van még
minden alak, mit felölt,
azoktól, kikké
mi is leszünk.

Bánfai Zsolt fordításai

 

Illusztráció: P. Klee.

Paul Celan verseiből I.

Napfonalak
(Fadensonnen)

Napfonalak
a szürkés, sötét pusztaság felett.
Egy égbenyúló gondolat
megragadja a világosság hullámait:
el kell még énekelni
az emberen túli
dalokat is.

 

 

Ki melléből szívét kitépi
(Wer sein Herz aus der Brust reißt)

Ki melléből szívét éjidőn kitépi, rózsáért nyúl –
vele levelét, s a tövist is megkapja,
tányérjába fényt önt a virág,
poharát feltölti lágy fuvalommal,
szerelemmel suttogva az árnyvilág.

Ki melléből szívét éjjelre kitépi, s magasba veti azt:
hibát nem ejt, nem is tűrheti,
megkövezi a követ,
órákból neki az eleven vér harangoz,
markából az időt kiüti:
gyönyörű labdákkal játszhat az,
szólhat mindkettőnkről – ha meri.

 

 

Nyárfa
(Espenbaum)

Nyárfa, lombod bevilágít az éjbe.
Sosem volt ily tündöklő anyám őszi haja-fénye.

Gyermekláncfű: zöld, mint most Ukrajna.
Szőke anyám többé nem jő haza.

Esőfelhő, forrásnál késlekedsz-e?
Mindenkiért esd anyám, szótlan csordul édes könnye.

Kerek csillag, arannyal díszíted a hurkok ágát –
anyám szívét hűs ólom járja át.

Tölgyfaajtó, sarokpántodból kicsoda emelhet ki?
Szelíd anyám, ugye nem lehet már hazatérni?

Bánfai Zsolt fordításai

 

Illusztráció: Paul Klee