FÖLD VOLT BENNÜK
(Es war Erde in ihnen)
(a Niemandsrose c. ciklus nyitóverse)

Föld volt bennük, és
csak ástak.

Ástak és ástak, így múlt
nappaluk, így éjjelük. Nem dicsérték az Istent,
aki, mint hallották, mindezt akarta,
aki, mint hallották, mindezt tudta.

Ástak hát, és semmit sem hallottak már,
bölcsekké nem lettek, dalt sem szereztek,
nyelveket ki nem találtak.
Ástak.

Aztán csend lett, vihar is jött,
és eljöttek mind a tengerek.
Én vagyok, aki ás, és te, aki ásol, és a féreg is ás,
s ott az éneklő is így szól: ásnak.

Ó csak egy, ó egy se, ó senki, ó te:
Hova vitt utunk, ha nem tartott sehová?
Te ásol, és én is ások, feléd ásom magam,
és ébreszt a gyűrű ujjunkon.

ASSISI

Umbria, éjidő.
Harangok, olajfák ezüstjével festett umbriai éj.
Umbriai éj: sziklával, mit te hordtál ide.
Umbria. Kong az éj a kőtől.

Néma minden, mi az életbe felszivárog. Néma.
Töltsd meg a korsókat.

Agyagkorsó.
Agyagkorsó, melyhez fazekaskéz nőtt.
Agyagkorsó, mit örökre lezárt a lidércek karja.
Agyagkorsó, árnyak pecsétje rajta.

Ahova nézel, csak kő marad.
Engedd be a szamarat.

Baktató állat.
Baktató állat a hóban, mit legmeztelenebb kezek szórnak.
Baktató állat szavaink előtt, mik ölekbe hullnak.
Baktató állat. Álmát kezedből eszi.

Csillogás, mely vigasztalni nem akar, glanc.
A holtak – ezek még koldulnak, látod, Franz?

Bánfai Zsolt fordításai

(Kép: Paul Klee)

FEJSZÉKKEL JÁTSZOL
(Mit Äxten spielend)

Hét óra éjszaka, hét év ébrenlét:
fejszékkel játszol,
fekszel égig nyúló holtak árnyán-peremén
– ó, fák, kiket ki nem vágsz! –,
koronájukhoz tűzöd a hallgatag pompát,
lábukhoz mit a könyörgő szó remél,
fekszel és gyilokkal játszol –
végül megcsillansz, mint a fejszeél.

VINCELLÉREK
(Die Winzer)
Nani és Klaus Demusnak

A szemek szőlőtőkéit szüretelik,
taposnak mindent, mit elsirattak, ahogy ezt is:
hisz így akarja az éjszaka,
az éjszaka, melynek válluk vetik, a falak,
így követeli a kő,
a kő, melyről mankójuk beszél, érthető,
ahogy a válasz hallgatását töri –
a mankó, mely egyszer,
őszidőn egyszer-egyszer, mikor
az esztendő halottá duzzad, akár a szőlőfürt,
egyszer majd átbeszéli a némaságot,
elmerülve a képzelet aknáiban.

Szüretelik, tapossák a fürtöt,
sajtolják az időt, mint szemüket,
le a pincébe a musttal, hogy elsiratták éppen,
a napsírokban, mit ástak az éjben
edzett, erős kézzel:
hogy szomjazza azt a száj! –
késői száj, övékhez hasonlón,
vakok felé görbülve és bénán –
a száj, melyhez a nedü felhabzik a mélyből,
míg az ég alászáll a viasztengerbe,
mint fénycsonk hogy világítson benne –
s végre az ajak is megnedvesül.

Bánfai Zsolt fordítása

Illusztráció: P. Klee

FRANCOIS SÍRJÁRA
(Grabschrift für Francois)

A világ két kapuja
nyitva áll:
magad tártad ki őket
a kettős éjben.
Halljuk, amint csapódnak,
és csapódnak
és hordjuk a bizonytalant,
és a zöldet hordjuk
örökkévalódba.

AZ IDŐ SZEME
(Auge der Zeit)

Ilyen az idő szeme:
kajánul bámul a hétszínű
szemöldök alól.
Tűz mossa szemhéját,
gőzölög könnye.

Egy vak csillag nekirepül
és elolvad a forró pilla alatt:
meleg lesz a világban,
és bimbóznak, virágba borulnak
a holtak.

VÖRÖSRE ÉRLELT AJKAKKAL
(Mit zeitroten Lippen)

Tengerben érlelt e száj,
melynek hangjait az est megfestve utánozza,
országai fényében.
Mormogva visszahangozza aztán,
vörösre érlelt ajkakkal.

És te, száj, te tengertől származó,
tengertől, hol a tonhal úszott,
tündökölt ragyogva,
népek kezdetétől fogva.

A ton ezüstje, mit fénysugár ha érint,
ezüst tükre az a halnak:
szemeink előtt bukkan fel
másodjára a homlokok
vándorló glóriája.

Ezüst és ezüst.
A mélység kettős csillanása.

Evezd csónakod oda,
testvér.
Hálód vesd ki rá,
fivér.

Húzd fel akkor,
vesd házainkba,

vesd az asztalokra,
tányérjainkra vesd –

És lásd, duzzadnak ajkaink,
érett vörösek, akár az esti óra,
mormognak is –
és tengerből a száj felmerül
egy vég nélküli csókra.

Bánfai Zsolt fordításai

EGY KÉP ALÁ
(Unter ein Bild)

Varjak rajzása a lobogó búzamezőn.
Mely egek kékje ez? Alsóé? Felsőé tán?
Majd nyíl, mely a lélekről pattant.
Erősebb suhogás. Közelgő izzás. Két világ.

HAZATÉRÉS
(Heimkehr)

Havazik, egyre sűrűbb és sűrűbb.
Galambszín, akár tegnap,
havazik, mintha még mindig aludnál.

Messzeségig lerakott fehérség.
Felette túl, vég nélkül az elveszettség
szántalpainak nyoma.

Alatta, rejtőzködve,
feltornyosul, mi a szemnek
oly nagyon fáj,
domb a dombon,
láthatatlan.

Mindegyiken,

hazaérve a mába,
a némaságig kisiklott én:
fából, a karó.

Amott: egy érzés,
mit jeges szél idefújt,
mely galambszín, hófehér
zászlókendőit cölöphöz
kötözi.

ODALENN
(Unten)

Hazatért a feledésbe
lassú szemeink vendég-
beszéde.

Szótagról szótagra tért meg,
farkasvak kockákra tagolva,
melyek után a játszó kéz kapdos,
nagyban, ébredéskor.

Túláradó beszédem:
apró kristály
hallgatásod köntösében.

Bánfai Zsolt fordítása

Látunk
(Wir sehen dich)

Látunk, mennybolt, látunk téged.
Himlő himlő hátán
mit okozol,
kiütést a kiütésre.
Így halmozod az örökkévalót.

Látunk, föld, látunk téged.
Lelkek lelkek hátán,
ahogy kiveted őket.
Árnyakat egymás köré.
Így lélegeznek az idő tüzei.

Emlék
(Andenken)

Tápláljuk fügével a szívet,
melyben az óra a holtak
mandulaszemét idézi.
Fügével.

A tenger leheletében meredeken
a megfeneklett homlokfal,
zátonynővér.

Fehér hajad hullámai
nyári felhők sokasodó gyapját
ringatják.

Csendet!
(Stille!)

Csendet! Tövist nyomok a szívedbe,
hisz a rózsa, a rózsa
árnya ott a tükörben, és vérzik!
Akkor vérzett már, mikor igent és nemet összemostunk,
amint csoszogtunk,
ha asztalról a lezuhant pohár megcsörrent:
beharangozta az éjszakát, sötétje hosszabbra nyúlt nálunk.

Mohó szájjal ittunk:
mint epe volt az íze,
úgy habzott bár, mint a bor –
szemed sugarát követtem,
és a nyelv édesen dalolt…
(Így dalol, még mindig így dalol.)

Csendet! A tövis mélyen szívedbe hatol:
szövetkezve a rózsával.

Bánfai Zsolt fordításai

Illusztráció: Paul Klee

Kristály
(Kristall)

Ne ajkaimon keresd szádat,
idegent ne kapuk előtt,
a könnyeket ne szememben.

Hét éjnyi magasban lesz vörös vörössé,
kéz a kapun hét szívnyi mélyben zörget,
hét rózsa múltán csobognak kútjaink.

Nyári híradás
(Sommerbericht)

Kakukkfűszőnyeg, mit mindig
kerültünk, csak körbejártuk.
Egy üres sor, mely a hangán
keresztülfut.
A széldöntvénybe semmit nem viszünk.

Újra találkozunk elidegenült
szavainkkal:
kőomlás, vadkaszáló, idő.

Távolságok
(Fernen)

Szem a szemben, a hűvösében,
kezdjünk el hát ilyet is:
együtt
lélegezzük a fátylat,
mi egymástól elrejt,
mikor mérni készül az est,
mily távol van még
minden alak, mit felölt,
azoktól, kikké
mi is leszünk.

Bánfai Zsolt fordításai

Illusztráció: P. Klee.